Furcsábbnál furcsább eseteket mesél. Egyesek gömb alakú üveget vesznek a szájukba? Micsoda meggondolatlanság! Bár igaz, olyanok is akadnak köztünk, akik mások számára készülő mágikus ékszert próbálnak megbűvölni, bármiféle egyeztetés vagy engedély nélkül. A koboldok nem az én kezem általi munkára szánták az aranyat, ahogy a megrendelő sem azért fizet, hogy én kontárkodjak a nyakláncával. Nekem még semmiféle nevem nincsen a szakmában. Fairweather feladata lett volna az ékszer elkészítése, csak hát a buzgó majdénmegmutatom önérzetem a hagyományos folyamat útjába állt.

Egy detektorral ellenőrzi igazmondásom, legalábbis a fémötvözetet illetően. Mi is használunk hasonlóakat a munka során, így ismerős az eszköz. Abszolút megértem, hogy nem bízik a betegek szavaiban, és bár önbecsülésemet sérti, hogy esetleg a memóriámban sem, sosem árt egy extra ellenőrzés. Ezt a fajta profizmust én is eltanulhatnám.

- A szakterületem. Már a Durmstrangban is jártam szakkörre elsőéves koromtól fogva. Nálatok a Roxfortban nem volt lehetőségem folytatni. Önálló tanulással tartottam szinten magam. Az RBF-et és a RAVASZ-t már Kínában tettem le, a medimágusi alapképzés után pedig elvégeztem a specializációt is alkímiából. Az ékszerek mellett gondolom, nem lehet annyira ismeretlen terület neked.

- Nagyon céltudatos vagy – állapítom meg. – Szerintem kevesekben van meg az effajta elköteleződés.

Például a férfiakban a nők iránt. Bár talán a másik irányba is hasonló a helyzet. Én a magam részéről eddig csak cukrászdák iránt tudtam hűséget kialakítani, no meg a Szombati Boszorkány előfizetésére.

- Nem teljesen ismeretlen számomra sem az alkímia, de azért messze nem olyan szinten űzzük, mint valószínűleg te. És én még csak inas vagyok.

Kicsit a munkánkról beszélgetünk, szóba kerülnek a koboldok is, akikkel ha nem is napi szinten, gyakorta kell kommunikálnom. A naivabbak azt hinnék, hogy tanoncként nem az én reszortom alkudozni velük, de mivel senki emberfia nem kedveli őket, pont az ilyen feladatok azok, melyeket gyakran a tanoncokra tukmálnak.

- Ezerszer inkább foglalkozom olyan futóbolondokkal, akik teli üveg bájitalokat tuszkolnak a szájukba, mint hogy koboldokkal kelljen tárgyalnom. Na jó, Prescottnál és Vulkanovnál talán még ők is kellemesebb társaság.

- Hát nekem se voltak kedvenceim a roxforti tanárok, de hidd el, a koboldok sokkal rosszabbak!

Beszélgetésünk közben a problémámmal is haladunk, előkerül egy kisasztal mindenféle eszközzel és egy üvegcse, amiben nyugtató elixír lötyög. Nem szoktam ilyenekkel élni, de jobb, ha követem az utasításait. Épp a saját bőrömön tapasztalom, hogy milyen az, amikor valaki nem követi a szakmai protokollt.

- Próbáljuk fekve. És rendben, de csak egy kortyot.

Meghúzom az üvegcsét, majd kényelembe helyezkedem, már amennyire lehet. A dolog neheze valószínűleg még ezután következik.

- Egyébként miért éppen egy ouroborost csináltál? – kérdezi.

- Magamtól sosem találtam volna ki ilyesmit. Én ennél jóval nőiesebb ékszereket készítek. De sajnos nem mindig kreatívkodhatunk, sokszor kell megrendelésre dolgoznunk, és ez a megrendelő így kérte.

Valójában ez indította el az egész incidenst. Abszolút nem az én hibám. Ha nincs a csuklyás alak, a nagy titkolózás, a neírjukbeakönyvbe és egyéb szokatlan esemény, simán Fairweatherre hagytam volna az egészet, így azonban már nem tudtam nem beleártani magamat. És emiatt most ahelyett, hogy a Mágus téri Astoriában ebédelnék vagy a Dolce Vita Caféban innám a napi kávém, egy asztalon fekszem az ispotályban, vásárra bocsátva elegáns bőrömet.

- Maga a megrendelés is tök fura volt – mesélem neki nem sokkal a nyugtató elfogyasztása után. - Verses formában érkezett. – Próbálok visszaemlékezni a konkrét szavakra, kissé álmosan kántálom a furcsa rímeket:

A Roxfort elvégzése óta felnőttnek tartja magát és igyekszik ennek megfelelően öltözködni. Ruhatára változatos színvilágú, de egyszerre sosem visel sok színt. Szereti a hosszabb ruhákat, inkább szoknyás, mint nadrágos. Többnyire táska is található nála, mely további ruhákat, valamint ékszerészinasi munkájához szükséges dolgokat rejt. No meg vésztartalékcsokit. Gyakorta hord kesztyűt, olykor sárkánybőrt, ehhez munkája során szokott hozzá. Érthető okoknál fogva egyre változatosabb ékszerkészlettel rendelkezik, melyeket a ruháihoz mérhető gyakorisággal vált. Egyszerre azonban ezekből sem visel túl sokat. A haját legtöbbször kibontva vagy hátratűzve hordja, néha befonva, de kontyban soha.

Hagen közelről megvizsgálja a problémát. Nyugodt, professzionális hozzáállása megnyugtatna, ugyanakkor azt is látom, hogy azért nem épp a legegyszerűbb problémával érkeztem. Egy járványra vagy valami általános varázstárgy, például szabványüst okozta sérülésre bejáratott megoldások léteznek, kísérleti mágia esetén azonban kérdéses a siker.

- Nem akarsz egy kicsit sokat, Alycia? Az anyag is megmaradjon, az egészséged is, mindezt maradandó heg nélkül kéred.

- Sokat? Hát sok az, hogy olyan legyen minden, mint ma reggel volt?

Megdöbbentő, milyen hirtelen változhat meg az ember élete. Ennél talán csak az meglepőbb, hogy milyen hamar hozzászokik az újhoz, a gondolatai rögvest átkapcsolnak, kitisztulnak a prioritások.

- Persze. Értelek. – Felsóhajtom. - Tegyük meg, amit tudunk.

Leülök az ágyra, bár így kevésbé tudom mozgásenergiává formálni fájdalmaim és bosszankodásom.

- Fel tudod sorolni, hogy egészen pontosan milyen anyagokból áll az ötvözet? – kérdezi.

- 57 százalék arany, 13 százalék ezüst, 21 százalék nikkel, 4 százalék cink és 5 százalék csillagpor.

Mindenféle erőfeszítés nélkül, fejből sorolom fel az összetevőket. Talán meglepődik, hiszen a precizitás egy kevésbé ismert tulajdonságom volt a suliban. Pedig ami igazán érdekel, arra nagy figyelmet fordítok.

Azzal kezdünk, hogy megpróbálja megállítani a nyakbavaló mozgását. Természetesen én is ezzel kezdtem a dolgot, de hirtelen fájdalmak közben sokkal nehezebb varázslatra koncentrálni, no meg saját testünk is nehezebb terep ilyen szempontból, mint másoké. Azt meg ne is említsük, mennyire pánikból tevékenykedtem, amikor ezt próbáltam. Azóta egy árnyalatnyit azért csökkent bennem az ijedtség.

Az immobulus bűbáj nekipattan az ékszernek, amitől hirtelen mintha hideg zuhany érné a testemet.

- Ó! – sóhajtok fel. Bár nem biztos, hogy a varázslat sikerrel járt, pillanatnyilag semmilyen mozgást nem érzékelek a bőröm alól. – Azt hiszem, működik.

- Alycia… Remington, ugye? – kérdezi, amire csak bólintok. Még szép, hogy emlékszik a nevemre! Noha csak egy évet töltött a Roxfortban, rám illik emlékezni.

Kicsit meglepőnek találom őt ebben a környezetben látni. Eléggé rosszfiú benyomását keltette anno a suliban, nehéz így olyan munkakörben elképzelni, mint Madam Pomfreyt. Ugyanakkor sokan változnak tinédzser koruk után nagyot, és hát akkor se ismertük épp túl közelről egymást. Csak azt remélem, hogy meg tudja oldani a mostani problémámat, és igazából teszek rá, hogy ezt mennyire jó vagy rosszfiúként csinálja.

- Jobb szeretek a Szent Mungon kívül összefutni régi ismerősökkel. Gondolom, nem azért jöttél, mert ennyi év után épp eszedbe jutottam.

- Én helyszíntől függetlenül szeretem a régi ismerősöket. Bár ez az ismerősön is múlik. Áu! – Felszisszenek, ahogy megint mocorogni kezd az a förtelem. Jobb öklömmel megdörzsölöm a mellkasom.

- Miben segíthetek?

Professzionális hangnemet üt meg, talán csak egy árnyalatnyi változás, de eszembe juttatja, hogy mintha régen egészen máshogy beszélt volna.

- Hát… - kezdem bizonytalanul, - egyszerűbb talán, ha megmutatom.

Egyszerűbb, de nem kevésbé kínos.

- Khm, levetkőzöm – jelentem ki, mert hát ez enélkül egészen biztosan nem megoldható. Közben hálát adok Merlinnek, hogy már nem roxforti diák vagyok, és nem szül minden ehhez hasonló eset a teljes ismeretségi körömön átvonuló pletykacunamit.

A felsőm nagyjából a szegycsontom közepéig kell lehúznom, hogy teljes egészében láthatóvá váljon a probléma. A koboldok aranyából készített nyaklánc – melyet eredetileg nem nekem kellett volna megbűvölnöm, és bizonyosan varázslat óvta – továbbra is rajtam van. Pontosabban egy kis része. Összességében inkább úgy tudnék fogalmazni, hogy bennem van, a bőröm alatt tekergőzik, égetően perzselve az útjába kerülő dolgokat. Már nem egy összefüggő kör, azt a formáját alig pár pillanatig tudtam csak megtartani. Az aranyszálak szétválták és pókhálóként karmolásszák felsőtestem különböző rétegeit.

- Mágikus ékszerek készítésével foglalkozom. Egy… kísérlet során szereztem.

Hagyom, hogy megszemlélje a célterületet, és feldolgozza az eddig hallottakat, mielőtt folytatnám a bonyodalmakkal. Mármint a publikus részükkel.

- Az ékszer anyaga egy kobold fehérarany ötvözet. Igazán örülnék… Hagen, ha minél többet meg tudnánk menteni belőle. Elég sokat ér. – És nem az én tulajdonom, sőt, az ég világon semmi közöm sincs hozzá azonkívül, hogy egy épületben tartózkodtam vele, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. – Persze, az én egészségem és au!... külsőm állapota is fontos tényező. Ugye tudsz segíteni?

Hogy-hogy milyenek voltak a fogaim? Nem látott még egyszer sem a folyosón?

- Tökéletesek voltak – jelentem ki neki, mert nem úgy tűnik, hogy értené, mekkora tétje is van a dolognak.

Azt állítja, hogy a szépség relatív. Blah! Nagyon vesztes szöveg. Persze lehetnek az embernek preferenciái, egyeseknek például különösképp tetszenek a sötét szeműek, és vannak, akik a magas, vékony lányokat kedvelik, de alapvetően azért ha mindenkit megkérdeznénk, egyértelmű ranglétra alakulna ki. Nem is kell igazából mindenkit megkérdezni, valójában mindenki meg tudja állapítani egymaga ezt a közös ranglétrát, ott van ez mindannyiunkban, minden pillanatban. Bár meglehet, hogy egy rúnatanár kevésbé figyel az ilyesmire, de szerintem tudat alatti szinten őbenne is ugyanaz a ranglétra határozza meg a szépséget.

Az idő relativitása már más tészta, ott egyet kell értenem. Rendszeresen tapasztalom meg, hogy mennyivel lassabban telik egy pénteki órán, mint a hétvége folyamán. De kezdem úgy hinni, hogy a gyengélkedőn töltött időmennyiség is sokkal többnek fog érződni, mint amit az órák gondolnak majd róla.

- Tudod, ez egy igazán érdekes kísérlet része. Eddig azt hiszem, sikerült eltitkolnom Madam Pomfreytől, mit is csinálok. A rúnamágia azon területeit térképezem fel, amiket eddig még soha senki. Tárgyakat már sokan bűvöltek velük. De embert előttem még soha.

Ez egy érdekes téma. Igyekszem megfeledkezni aktuális szenvedésemről, és Quinton professzorra koncentrálni. Bárkinek a titka remek pletykaalap, fegyver vagy csak jóleső érdekesség, egy tanáré pedig különösképp értékes. No nem mintha Madam Pomfreynak mindenki állandóan igazat mondana, szerintem már egész jól kifejlesztett kamudetektorral rendelkezhet ennyi kitalált sztori passzív fogyasztójaként.

- Még soha senki? – csodálkozom. – Hogy-hogy?

Ez bennem is megmozgat valamit, kifejezetten szeretek olyan dolgokat művelni, melyekről később McGalagony azt állítja, hogy még soha senki sem csinált ilyet az iskolában. De ha komolyabb vizekre evezünk, igazából a szüleim is ilyenek. Apa könyvei és anya parfümjei se olcsó másolatok, és reményeim szerint én is feltalálok majd néhány dolgot felnőtt jövőmben.

- És mihe vahók? – kérdezem kíváncsian foghiányos állkapcsommal. Lehet, hogy rúnákkal tökéletes állapotban lehetne tartani a bőrt? Sose lenne se száraz, se zsíros, mindig kellemes tapintású, árnyalatú és illatú? Egy ilyesmi megérné, hogy felvegyem a rúnamágiát, de… - És ezek meddig maradnak meg?

Hát ezt megint jól megcsináltam. Zaklatott léptekkel caplatok a Purge & Dowse Ltd. kirakata felé. Szerencsére mindig választékos ruhakészletet tartok magamnál, egy tértágító bűbájjal kezelt, elegáns táskában, így volt mit magamra kapjak az incidens után. Jobbnak láttam egy nyakig eltakaró blúzt húzni, hogy lehetőleg senki se vegye észre sérülésemet, se a muglik, se a varázshasználók.

Olykor felszisszenek a hirtelen fájdalomtól. Az ispotály bejáratát álcázó ruhabolt próbababái szenvtelen arccal tűrik szenvedésemet.

Mi lesz velem, ha nem sikerül teljesen visszacsinálni? A koboldok meg fognak gyilkolni, ha megtudják, mi lett az aranyukkal. Bár valószínűbb, hogy előbb Fairweather öl meg. De ha próbálok realistán gondolkozni, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy szüleimen hajtják be az eltékozolt arany értékét, nekem pedig megszűntetik inasi státuszom vagy ledolgoztatják a félrelépésem. Egyik változat se túl kecsegtető.

És vajon a bőrömön marad heg, vagy nyomtalanul eltüntethető? Eddig nem gondoltam, hogy saját egészségem és szépségem viszem vásárra az ékszerkészítéssel, és ennek lehetősége most rendkívül sötét jövőképet fest lelki szemeim elé. Az a gondolat nyújt reményt, hogy roxforti éveim alatt minden „balesetemet” meg tudták gyógyítani. Igaz, ezek többnyire gyermeki átkokból vagy bájitaltanon szerzett sebekből származtak, nem pedig nagy erejű, kísérletező mágiából.

Amennyire tudom, és amennyi információt hajlandó vagyok megosztani, azt megteszem a földszinti pultossal, aki ennek megfelelően a varázstárgyak okozta balesetek kategóriába tesz. Noha éppen esem szét lelkileg, kívülről egy magabiztos nő képét mutatom, akinek az ég világon minden rendben van az életében. Határozottan kopogok a megfelelő ajtón, majd néhány pillanattal később benyitok.

- Jó napot!

Egy meglepően ismerős férfi fogad. Nem volt olyan régen a Roxfort, hogy ne ismerném fel szinte rögtön.

- Hagen? Hagen Romanov!

Van egy életérzés, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A pénteki utolsó órák vége. Ez az időpont minden másiknál különb mód viselkedik. Rendszerint alattomos lassúsággal közelít, olyan tempóval halad, hogy mozgását észre sem vesszük, csak jóval később, mikor már rég lehagyott minket. Általában legalábbis. Ezúttal valahogy elviselhetőbbnek bizonyul az óra. Egy kicsivel. Talán mert aktívabb voltam? Hmm…

Oakley professzor mindenesetre nincs túlzottan elragadtatva. Nem vártam dicséretet, de más megjegyzést sem igazán. Igen csak meglepődöm, amikor a nevemet említi, bár valójában nem engem kérdez. Magasra vonom jobb szemöldököm, kis híján lecsúszik a fejemről, fel a levegőbe, mint egy rajzolt figurán. Ugyan miféle kérdés ez? Sosem lennék olyan tökkelütött, hogy kipróbáljam, amit főztem. Főleg nem magamon. És ha már itt tartunk, a pánikroham se épp rám jellemző jelenség. Talán viccből kérdezi. A fene tudja, miben talál humorforrást egy ilyen alak. A hugrás lány felé fordulok, legalább olyan érdeklődéssel várva válaszát, mint a professzor. Tény, a főzetem nem tökéletes, de egészen biztosra veszem, hogy akad rosszabb is a teremben.

Az óra végeztével elpakolok, majd az utasításnak megfelelően felcímkézek egy kis üvegnyit a bájitalomból. A nevem gyönyörűen kacskaringózik az üvegen. Szeretem ezeket a betűket, a kis és a nagy A-t, az y-t a c-vel, a különböző darabkákat, melyek együtt mégis oly szépek. Igazi műalkotás, figyelembe véve a rendelkezésre álló helyet. Leadom az italt, és a kérdéseken elmélkedem. Az igazat megvallva, nem sok elképzelésem van a pályaválasztásról. Néhány évfolyamtársam viszont láthatóan komoly célokat – vagy inkább álmokat? – dédelget. Hegyezett füllel figyelem a nagy terveket és kitérő dadogásokat.

Felvetődik egy szombati korrepetálási lehetőség, de őszintén nem tudom, kinek lehet olyan kevés fantáziája, hogy ne tudjon jobb hétvégi elfoglaltságot találni. A RAVASZ-témát viszont tényleg komolyan kell vennem. Persze nem olyan egyszerű az, ha nem is tudom, milyen pályára megyek. Legjobb viszonyban talán a Bűbájtannal vagy az Átváltoztatástannal állok, így reményeim szerint a bájitaloktól rövid úton búcsút vehetek.

-   Bájoló. – Ezt olyan magabiztossággal mondom, mintha négy éves korom óta tudnám. Talán valahol mélyen tudom is. De egyébként is mindegy, a lényeg, hogy Oakley ne akarjon túl sok Bájitaltannal nyüstölni. Persze az órai jegyemre azért még kíváncsi vagyok. Közben pedig eltátogom Emmelinenek, hogy "HÉTVÉGE".

A professzor kérdéseire a Romanovna sráctól, illetve Emmelinetől várja a választ. Velem ellentétben mindketten tudják, hogy mégis mi a fenét készítünk, bár az előbbi delikvens akcentussal, az utóbbi remegő hanggal felel. Emmeline nem éppen a Bájitaltan órákon tanúsított nyugodtságáról híres, de legalább szerzett nekünk pár pontot. A szobából ő lehet az egyetlen, akinek ez ma sikerült. Bár ha szorongás elleni bájitalról van szó, lehet, hogy tapasztalatból ismeri. Én a magam részéről ritkán izgulok egy vizsga előtti napon. Esetleg egy bál előttin, no de azt se mutatom ki, legalábbis ha leszámítjuk a kétpercenkénti átöltözéseket.

Oakley érkezik hozzám, miközben főzetem árnyalata végre a narancs irányába olvad. Színével ellentétben sajnos a szaga nem épp gyümölcsökre emlékeztető. A professzor megáll nálam, a bájitalom nézegeti. Elgondolkodom, vajon melyik lenne rosszabb: ha megszidna vagy ha megdicsérne? Egyiket se viselném valami könnyen, de némi szemlélődés után szótlanul továbbáll. Szerencséje.

Unottan bámészkodom, amíg az ital alacsony lángon várja a lilát. Megvizsgálom minden fontos pasi és hölgy öltözetét, hangulatát. Ki hova helyezkedett a teremben, ki merre kacsingat, vagy éppen kinek áll legjobban az iskolai nyakkendő? Egy kellően hosszú óra alatt minden ilyenre fény derül. Olykor persze azért a főzetre is rápillantok. A színe még mindig kifejezetten lilamentes. Vajon magasabb lángon gyorsabban váltana? Úgy döntök, inkább nem próbálom ki, mindent úgy csinálok, ahogy a táblára van írva. Nagyjából. Amolyan Alycia-békés-növényevő-üzemmódban vagyok.

Még vagy öt lépés hátravan, félő, hogy elmém maradandó károsodást szenved ennyi bájitaltantól. Klasszikus péntek délután ez, mely ellen két fegyverrel védekeznek a nebulók. Az elsőért büntetőmunka jár. A kettes opció egyfajta transz, amikor az ember hagyja, hogy a fülledt idő, a fáradság vagy csak a tanár altatómeséje magába szippantsa. Ilyenkor inferusként végezzük dolgunkat, lomhán követünk valamilyen rutint, amíg egyszer csak hirtelen kinn nem vagyunk az udvaron, és rá nem döbbennünk, hogy jé, itt a hétvége. Most is ehhez a módszerhez folyamodom, zombiként keverem a főzetet, adagolom a hozzávalókat, és úgy várom az üdvözítő színátmenetet, mint mugli az útkereszteződésnél.

Egyszer csak az utolsó lépésnél járok. Kevergessük az óramutató járásával ellentétesen… És ha éppen úgy tűnik, mintha semerre se haladna az óra? A főzet akkor tökéletes, ha ezüstös pára lebeg felette. Hmm. Párája végül is van, de azt nehéz lenne ezüstös jelzővel illetni. Arról a színről nekem karkötők és más ékszerek jutnak eszembe, ez meg inkább csak valami köd. Persze nem is volt célom tökéletes bájitalt készíteni. Roxforti pályafutásom alatt úgy tapasztaltam, hogy ha robbanás vagy sérülés nélkül telik egy Bájitaltan óra, az már sikerként könyvelhető el. Késznek nyilvánítom a főzetet, alig egy perccel az idő lejárta előtt, majd várom a további utasításokat.

Az új páciens lehetősége vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt szörnyű unalmas egyedül tölteni egy teljes napot (vagy akár csak egy felet) a gyengélkedőn, másrészt viszont nem igazán akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. Legalábbis semmi jobb pasi vagy aktívabb pletykafészek, mert azt már végképp nem élném túl. Bőven elég, hogy vissza kell növeszteni néhány csontfogat. A pótcsont rapidról már hallottam pletykákat, és kellemes jelzőkkel nem igen szokták illetni.

Elsőként az érkező hangját hallom meg, Madam Pomfreynak magyaráz valamit. Férfihang, nálam bizonyosan idősebb, ugyanakkor nem ismerős. Néhány pillanat múlva azonban vizuálisan is találkozhatom vele, ekkor pedig már ráismerek Quinton professzorra. Engem ugyan nem tanít, de a tanári kar elég kicsi ahhoz, hogy megjegyezzem a tagjait. Bár való igaz, a keresztneve így hirtelen nem ugrik be.

Az ő sérülése sem nyeri el az Év Legszexisebb Gyengélkedő Esete díjat, ez már elsőre látszik. Egyik karján gusztustalan duzzanat húzódik, míg a másikon… tetoválások? Nem, inkább puska lesz az. Ezek szerint a tanároknak sem ugrik be minden fejből. Jobban szemügyre véve azonban csalódnom kell. Úgy tűnik, csak rúnák. Mondjuk ettől még lehet puska. Az sokkal menőbb lenne.

A legérdekesebb azonban, hogy úgy tűnik, nem teljesen az igazat mondja Madam Pomreynak, a javasasszony legalábbis jól láthatóan kételkedik a szavaiban. Talán már ismerik egymást korábbról, vagy csak a sérülésre pillantva is megállapította, hogy mi a dörgés. Engem az ilyen ismeretek sosem vonzottak, épp ellenkezőleg, így egy levágott fejen vagy egy szénné égett testen kívül nem sok mit tudnék azonosítani. A javasasszony valami bűzlő dologgal keni be a férfi kezét. Nem értem, miért csak a gyerekgyógyszereket ízesítik-szagosítják. Talán az idősebbeknek rosszabb lenne a szaglásuk? Akárhogy is, kénytelen leszek elviselni, hisz leghamarabb este, vagy holnap reggel távozhatom csak.

A beteget láthatóan egyáltalán nem zavarja csúf, bűzlő karja, pálcát és könyvet vesz elő, majd rögtön munkához is lát. Ilyen munkamorált eddig csak McGalagonynál figyelhettem meg, de hát ő igazgatónő, Quinton pedig csak rúnatanár, ami nincs is minden évfolyamon, így aztán nem lehet sok dolga. Talán valami fura hobbi vagy csak nem szereti a napközbeni üresjáratokat.

Egyszer csak hangosan kezd el beszélni, amin különösen meglepődöm. Csak egy pillanattal később tudatosul bennem, hogy hozzám szólt.

- Balef’et… khm, mármint baleset. – próbálkozom, majd egy gyors villantásra megmutatom neki a fogsorom, nehogy még azt higgye, alapjáraton vagyok selejtes beszédű. Szerencsére csak néhány fogam hiányzik, így némi odafigyeléssel érthetően is tudok beszélni. – Új fogakat kell növesztenem. Maga szerint ugyanolyanok lesznek, mint az eredeti? Mármint szépek, meg egyformák?

Nem teljesen tudnám megmondani, hogy ezt miért tőle, és miért nem a javasasszonytól kérdezem meg. Talán félek, hogy valami kedvezőtlen választ kapok, és az ő esetében ekkor is megmarad a remény. Ugyanakkor valami különös érzés kerít hatalmába Quinton professzorral kapcsolatban. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni, még csak azonosítani sem, legalábbis egyelőre.

- Maga a rúnatanár, ugye? – kérdezem kicsivel később. – Az milyen tantárgy?

Tényleg érdekel. Egy kicsit. Amikor anno választanunk kellett, túl bonyolultnak hangzott ahhoz, hogy én arra jelentkezzek. A tanárok hablatyolása az RBF-ről meg a jövőnkről azonban megtette hatását, én is kicsit elgondolkoztam. A jóslástan vicces és a repüléstant is kedvelem, de egyik sem kapcsolódik semmi olyasmihez, amit majd felnőtt fejjel csinálni tervezek. Szóval nem árthat kicsit szélesíteni a látókört, hátha akad valami jobb alternatíva.

- És a maga karjával mi történt?

A vihar elől a griffendéles öltözőben keresünk menedéket. Odakintről dörgések hangja szól, majd az eső is elkezd kopogni az ablakon. Minnie azon nyomban begyújt, ő valahogy mindig megtalálja a lehetőségeket némi tűzgyújtásra. Olykor különösebb indok nélkül, véletlenszerűen is, bár a tankönyveim felgyújtását valószínűleg nekem sem kellene kétszer mondani.

A legtöbb ismerősöm ilyenkor valami szaftos pletykára vagy csak kislányos szóbeszédre zendítene rá, Minnie azonban elképesztően drámai tud lenni. Mintha egy tizenéves lány cselekedeti bármit is befolyásolnának a jövőjére vonatkozóan. Én úgy látom, hogy csak túlbonyolítja a dolgokat, de hát nem gondolkozhatok az ő fejével. Épp elég a sajátomat karban tartani.

- Nem értelek. - vallom be. - Azt mondod nem tőled függ, aztán azt, hogy mennyire nem mindegy, mit csinálsz. Aztán feltételezések… Én nem találkoztam még anyuddal, nem is tervezem, ha nem veszed magadra, de Willow szerintem meg tudja védeni magát. Talán nem ő a Sötét Varázslatok Kivédése tanár?

Valójában elég nevetséges az órai teljesítménye, de ezt nem Minnievel fogom kitárgyalni, neki most lelki segítségre van szüksége. Az ilyesmi persze nagyon nem az én asztalom, de úgy tűnik, itt inkább bizalmi, mint kompetencia alapon választottak ki.

- Szóval megcsókolt? - vonom fel egyik szemöldököm. Sok minden belefér ebbe az egyetlen szóba. Például az, hogy ki kezdeményezett, no meg az, hogy volt-e már bármi szexuális. Ezek szerint nem, amin kicsit csodálkozom is. Egy csók azért még nem a világ vége. Mifelénk legalábbis. - Hát a gardróbban tényleg nem sokat foglalkoztunk a fehérneműiddel… jól van na! - hátrálok meg, mikor tekintetét rám szegezi. Nem akarom én is a spontán kigyulladó személyek listáját bővíteni.

- Én úgy látom, hogy nem csak egyszerű vonzódásról van szó. Legalábbis, ha tényleg igaz, hogy miatta tudsz patrónust idézni. Eléggé kicsesznél magaddal, ha nem ápolnád ezt a kapcsolatot. Igen, tudom, te nem magaddal törődsz most, hanem vele. – Ez számomra nagyon furcsának tűnik, de egyre jobban belejövök, hogy Minnie esetén így gondolkodjam. – De akkor sem dönthetsz helyette, csak saját magad helyett. Ő megcsókolt, szóval ő döntött. Egyébként hogy csókol? - kérdezem, ha már itt tartunk, mert erre tényleg kíváncsi vagyok.

Közben szerencsére találok egy tükröt, így rendbe tehetem a hajam. Nem kis munka, hosszú is, sűrű is, a szél is rendesen megcibálta. Pálcámat számtalanszor húzom rajta végig, mire hajlandó elérni a folyosóméltó szintet. Minnie még nem tűnik túl boldognak, pedig csokit és szentbeszédet is kapott, szóval én kihoztam magamból, amit lehetett.

- Persze, értem, hogy nem veszélytelen ez a kapcsolat. De hát a szerelem mindig győz, nem? – És mi van akkor, ha valaki sosem érez igazán szerelmet? – Majd vigyáztok. Ha meg valakit meg kell átkozni, tudod, hogy szólhatsz. Az idén tanultakat még ki sem próbálhattam élesben.

Jelenleg azonban nem vagyok túl átkozós hangulatban, legalábbis ha a tanári kart leszámítjuk. Néhány csábbűbájjal már sokkal szívesebben kísérleteznék.

- Egyébként miért mondtad, hogy a tűzzel játszom Demetriusszal? Tudsz valamit? Mármint nem a pletykákról beszélek, hanem valami konkrétumot?

Belépve a fürdőbe igen csak meglepődöm, több tekintetben is. Legelsőként a helyiség mérete múlja felül várakozásaim, ezt a pillanatot azonban rögtön magáévá teszi a jelenlévő. Valamiért úgy gondoltam, Minniék már itt lesznek, mire megérkezem, talán mindenki rajtam kívül, de az eszembe se jutott, hogy Demetrius fogad, egy szál… szóval meglehetősen alulöltözve, egymagában. Egy pillanatra meg is torpanok a bejáratban, ilyesfajta meglepetés azért még engem is kizökkent, de hamar észhez térek. Becsukom az ajtót, majd körbejárom a fürdőt. Bárki megmondhatná, hogy először járok itt.

A prefektusi fürdő valami elképesztő, ami itt van, az nem kád, hanem medence, temérdek csappal, és mindenféle vízbevalóval. Szinte már úszkálni is lehetne, noha nem mondhatni, hogy az jellemző lenne rám. A vízből kellemes illat és gőz árad. Noha nem terveztem magamnak prefektusi jövőt, a helyiség miatt kénytelen leszek ezen elhatározást újragondolni.

A termet hatalmas ablakok bástyázzák, az egyiken egy sellő les minket. Nem valami szimpatikus fazon, jobban örülnék egy portrék és mozgó üvegfestmények nélküli fürdőzésnek. Ha elsőként érkezem, biztosan letakarom valamivel, így azonban inkább csak próbálok nem foglalkozni vele. A figyelem megvonása a legélesebb fegyver, melyet egy nő ellen bevethetsz.

- Szép jó estét, - köszönök viszont, miközben elhelyezem cuccaimat a helyiség másik felében, arrébb a víztől. Demetrius magázó, udvarias köszöntése furcsán cseng a fülemben. Elsőre jó poén, de azért remélem, hagyományosabb beszélgetésekre is képes. - Dem. Vagy Demetrius. - teszem hozzá egyik szemöldököm felemelésével. Így belegondolva nem egészen tudom, hogyan szokták szólítani őt. Azt hiszem, mindenki másképp. A Ms. Remington-t viszont nagyon hamar elhagyhatná. Ez a fajta köszönés olyan, mintha a Ms és Mrs lenne benne a lényeges információ. Mintha az számítana, férjnél van-e már a szerencsétlen, nem az, hogy milyen családból származik, hogyan nevezték el szülei, vagy milyen hangkombinációt érez igazán magáénak.

- Talán fürdeni jöttünk? – kérdezek vissza, úgy, ahogy az értetlenekkel szoktak. Mégis mit vár, mit mondok egy ilyen kérdésre? Térdre borulok és rögvest szerelmet vallok? Vagy korrepetálást tervezett tartani a prefektusi fürdőben? Az öltözetéből ítélve nyilván nem. - Persze csak ha nem árulsz be. - teszem hozzá egy pajkos mosollyal, hiszen hivatalosan én nem lehetnék itt.

Bal lábammal a vizet próbálgatom. Kellemesnek tűnik, így lehúzom magamról az iskolai szerkót, majd az egyik kanyargó csőre helyezem. A gondosan kiválasztott, sötétszürke fürdőruha van rajtam, ebben lépek a vízbe. Biztosan nem vagyok hibátlan, de nőjön szakállam, ha a férfiúnak nem tetszik a látvány.

Keveset pancsikolok, nem vagyok az a rögvest fejestugrós fajta. Hajamnak egyelőre csak a végeit éri víz, nem akarom annyira tönkretenni. A hőmérséklet és az illatok is nagyon kellemesek, ellazulva támaszkodom neki a medence oldalának. Ajkaimat egy halk hmm hagyja el. Szinte nem is foglalkozom Demetriusszal, legalábbis kívülről, nyilván a gondolataim tekintetében már más a helyzet. Persze, hogy kíváncsi vagyok rá, látni akarom, és kérdezni tőle, ennek ellenére csukva a szemem, és csendben vagyok. A férfinek dolga, hogy megnyíljon neki a hölgy, és nem fordítva. Ugyanakkor ki tudja, mikor érkeznek Minniék, lehet, hogy alig pár percünk van csak így kettesben…

Ó, hát Merlin összes körömgombájára!

A gyengélkedőre kerültem. Nem először, talán nem is utoljára, de azért nem tartom magam gyakori vendégnek. Tényleg, vajon az iskola hány százaléka fordul meg itt? És mi a leggyakoribb ok? Eszembe is jut, hogy megkérdezem a javasasszonyt, persze, azért igazából annyira nem érdekel. A szám kinyitásával ugyan nincs gond, hozzá vagyok szokva, csak épp becsukni nem lehet attól a néhány fogtól, melyek eredeti méretük négyszeresére duzzadtak.

A fiúk ilyenkor valami olyasmit szoktak mondani, hogy „Látnod kéne a másik fickót.”. Ez a gondolatmenet azonban nálam több ponton megcsúszik. Először is, mint már említettem, a beszéd jelenleg igen komplex és fájdalmas procedúra. Tény, az a másik csaj nem sokáig nevetett rajtam, olyan jó kis átkokat kapott, hogy az anyja se ismert volna rá. De azokat néhány egyszerűbb ellenátokkal vissza lehet csinálni, én meg itt nyaralhatok a gyengélkedőn, talán egy napra is feláldozva szépségem és önbecsülésem. Vagy legalábbis egy darabkájukat.

Miközben a bosszún töröm a fejem, eszembe jut a legutóbbi alkalom, mikor ellátásra szorultam. A Roxfort ostroma alatt történt, miután ránk omlott az alagsori plafon. Nem épp a legkellemesebb emlékem, mi több, egyértelműen előkelő helye akad az Alycia Rémálmai Toplistán. Nem sokon múlt, hogy ott hagyjam a fogam, viccet félretéve.

Amikor már úgy tűnik, nem növekednek és mocorognak tovább a fogaim, Madam Pomfrey kiszedi őket. Az egész szám zsibbad, így nem mondhatnám, hogy túl sok fájdalmat érzek. Ezt elkönyvelhetjük jó dolognak. Új csontfogak növesztése azonban már bizonyosan rosszabb élmény lesz.

Az első dolgom, hogy megvizsgálom magam egy kis tükörben. A szám kissé sebes és vörös, de nincsenek immár groteszk agyaraim, ami mindenképpen pozitívum. Megpróbálkozom egy mosolyfélével, de a lyukas összkép hamar jobb belátásra bír, így gyorsan összezárom ajkaimat.

Több okból is szerencsésnek mondhatom magam. Először is csak én tartózkodom a gyengélkedőn, no meg a javasasszony persze. Semmi undok barátnő, fontosabb pasi vagy rosszakaró. Aztán az is jó pont, hogy erre az incidensre hétköznap került sor, így néhány óráról is kimaradhatok. Persze nagyon sok lehetőség nem akad, amivel tölthetném az így nyert időt. Eszemben sincs sérüléseim és fájdalmaim mellett még tanulással is foglalkozni, a Szombati Boszorkányt se nyomják keddenként, a Reggeli Próféta maradéka pedig valószínűleg kevés lesz még a délután hátralévő részéhez is. Ráadásul hiába lapulnak táskám alján jobbnál jobb csokoládényalánkságok, jelenleg nem bírnám megenni őket. Igen, ezt én mondom. De amúgy sem ehetek, Madam Pomfrey megtiltotta, és nem is kívánom megtudni, milyen érzés néhánnyal kevesebb foggal fogyasztani a csokikészletem. A végén még örökre elmenne a kedvem a dologtól, ezt pedig végképp nem tehetem meg magammal.

Épp önsajnálatom mámorában úszok (mely hatékony fájdalomcsillapítónak bizonyul), amikor hirtelen kitárul a helyiség ajtaja és valaki más is érkezik a gyengélkedőre…

Valahol – nem emlékszem már pontosan, hogy hol - olvastam egy idézetet: A legtöbb ember azért menekül, mert a szíve mélyén vágyik rá, hogy üldözzék. Valami ilyesmi. Nem mondhatnám, hogy akkoriban teljes mértékben egyetértettem vele, de így a kviddicspályán, a közelgő vihar előterében, egy gurkó elől menekülve bevallom, engem is elkap kicsit a hév. Szeretek repülni. Nyerni is szeretek, a goromba labda pedig nem ellenfél. Széles ívek, gyors irányváltások és őrjítő csavarok váltják egymást, ahogy az oszlopok közt száguldunk Minnievel. Frizuránk magunk mögött hagyva süvítünk, ami körülbelül olyan érzés, mintha valaki a hajunk húzná, jelenleg azonban ez cseppet sem zavar. Bizony, bennem is lakik egy vadóc, csak ritkábban és másképp jön elő. Olyan ez, akár a vadmacskáknál. Párducok, tigrisek, oroszlánok, mindegyik más egy kicsit. Van, amelyik fél nap csak ásítozik (a másik felében meg alszik), de amikor igazán számít, akkor hirtelen nagyon harciassá tud válni.

Minnie egy erős ütéssel messzire repíti a kis bestiát, párosunk pedig nekilát a karikákra dobálás gyakorlásának. Ez nem épp a legizgalmasabb időtöltés nálam, de a közeli dörgések miatt szerencsére hamar abbahagyjuk. Vannak olyan őrültek, akik esőben is kviddicseznek, de úgy tűnik, Minnie ennyire azért nem elvetemült. Mindenesetre kicsit bánom, hogy a cikeszt nem próbálhattam ki. Az a legcsinosabb labda, aranyló burkolatú, kecses szárnyú csoda, és a legtöbb pontot is éri. Nem mintha különösebb értelmét látnám a kviddics pontrendszerének, de ha már labdázni kell, akkor inkább az, mint egy ütött-kopott gurkó.

A közelgő zivatar fürdős terveinket is eszünkbe juttatja. Mondjuk nincs rá szükség, hisz szinte állandóan ott motoszkál a fejemben, de ezt másnak nem kell tudnia.

-   Ristiaant? – Egész jó választás Minnie részéről. – Én Demetriust szereztem. – jelentem ki némi büszkeséggel, bár nem teljesen vagyok biztos benne, hogy ott is lesz. Mivel nem vagyok az a fajta, aki könnyen adná magát, csak megjegyzés szinten vetettem fel neki az ötletet. Figyelj, mi Minnievel lefoglaltuk a prefektusi fürdőt keddre. Ha van kedved, csatlakozz. Valami ilyesmi lehetett, bár a konkrét szavakat őszintén szólva nem tudom felidézni. – Ő sem száz százalék, de az a fürdő még pasik nélkül is megér nekem egy próbát.

Leszállunk a földre, de persze csak fizikailag, majd egy esőtől védett helyen a hétvégét is alaposan kitárgyaljuk. Hiába, az embert múltbeli emlékek és jövőbeli tervek alkotják, a jelen az valahogy mindig kicsúszik a kezeim közül.
-   Hát, ez tényleg bonyolultnak hangzik. – állapítom meg barátnőm helyzetét. Nagyon oda van ezért az SVK tanárért. Ez pedig jelen esetben azt jelenti, hogy nagyon kivan miatta. – De biztos, hogy ténylegesen bonyolult, nem csak te teszed azzá? Úgy értem, meg kell fogalmaznod, hogy valójában mit akarsz. Nem azt, hogy az illem, a szabályok, miegymás alapján mi a logikus, hanem, hogy te magad valójában mire vágysz. Ezt be kell vallanod magadnak, és neki is, különben tök esélytelen, hogy bármi pozitívum kerekedjen belőle. De igazából még sosem voltam hasonló helyzetben, úgyhogy fogalmam sincs. Én inkább az elegáns lelépésekben hiszek.

Az eső elől viszont a legkevésbé sem elegáns mozdulatokkal menekülünk. Egy közeli villám fénye ragyogja be a kviddicspályát, a lelátó tornyai hosszú árnyékokat vetnek.

-   Amúgy meg, Fawcett tanár úr is csak egy pasi, egy másikkal kiverheted a fejedből. Vagy sok csokoládéval, nálam az is be szokott válni.

Nem épp a legjobb tanácsok, de hát én sem a Szombati Boszorkány párkapcsolati rovatának főszerkesztője vagyok, csak egy tizenéves lány. És tény, könnyen el tudom érni, hogy a srácok utánam loholjanak, de hogy megtartani hogyan kell egyet, arról igazából gőzöm sincs. Ennek ellenére igyekszem Minniet jobb kedvre deríteni.

-   Hát köszönöm ezt a remek edzést. Ha valaha megtámadna a folyosón egy gurkó, most már legalább tudom, mit kell tennem. Bár igazából nem, hisz nem lenne nálam a seprűm. Akkor ha ilyen történne, majd csak feléd terelem. Úgy látom, te amúgy is szeretsz a közelükben lenni.

Előkapok egy csokoládét, az utolsót, ami nálam és nem a távoli toronyszobában van, majd megkínálom vele Minniet. Én egy széles mosoly kíséretében kapom be a magam részét. Vacsora előtt nem jó dolog csokit enni, ettől pedig csak még édesebbnek érződik az íze.