... de azért na, Kipp, emlékezzünk meg róla, hogy egy rocksztárnak szokott ilyen neve lenni. Jimmy is, Kipp is? Másoknak mindenféle névváltó praktika kell ilyesmihez, te meg rögtön a badass v.2.0-ás verzióval jelentél meg - mert igen, azt sem felejtem el soha, mikor az öcsémmel megpróbáltátok felfedezni a mugli internet varázslatos világát, és véletlenül némi intimebb tartalmat nyitottam meg nektek, és aztán órákig kínban voltatok, hogy zárjátok be.. Fura emberek között nőttem fel, többségük géniusz, kis hányaduk csak azt képzeli magáról, de csak azt tudom mondani neked is, amit az öcsémnek szoktam: állj fel attól az asztaltól, tedd le azt a könyvet, és nyisd ki az ajtót. Háromra! Egy... kettő... na, ez az arckifejezés nagyon rocksztáros volt, mindjárt nem olyan udvariatlan, hogy rám csaptad.
Hetyegünk, ez nem árt, Mert a híres ifjú párt, Megcsodálják mindjárt.
a nagyszerű Lumiére és az elragadó Lutece
Nem szoktam kiöltözni - ugyan minek, mikor minden éjszaka más jelmez jut, és ha kicsit is kegyetlen a rendező az öltöztetőkkel, ebből jó eséllyel a fele háromszor-átkapkodós estélyi, hogy a beakadó karaktercipőkről, tönkrement frizurákról és cseppet sem könnymentes műszempillákról beszéljünk. Illetve dehogy beszéljünk, utóbbitól a természet megkímél, de hányszor hallottam kollégáimat saját vallásuk istenéhez imádkozni, hátha elkerülhetik.. És el lehet, de akkor majd a mindenki réme mikroport ugrik be a dekoltázsba, indul az orrvérzés, törik a sarok, szakad a kosztüm, egyszóval az elegancia olyan távol táncol tőlünk, hogy távozik is a közönség szépen vasalt szervírozásában. Bizony, nem is sejtik, hogy mi éppúgy rántotthúst csipegetünk farmerben hétköznap, legfeljebb jobb a megvilágítás. Apropó, fények..! A rám persze véletlenül sem jellemző túlzások nélkül állíthatom, hogy a mai este férfi főszereplője nagyszerű fiú, és csak azt sajnálom, hogy ilyen ritkán látom (hetente alig hétszer úgy átlagosan), hiszen épp akkora bohém, ahogy szépen mondjuk, mint én is - na őt biztos nem kapnám rajta kedd délelőtt rántotthúst csipegetni farmerben és pólóban, ő ennél jóval műveltebb úriember, és nagyobb huncut is. Rá például biztosan nem vonatkozik, hogy az asszony összetör, és lehet, hogy engem lehet olykor látni pezsgőspohárból elmerengve bort iszogatni délután kettőkor az Opera lépcsőin (ó a fájdalom, mikor az ember megfeledkezik a sokadik balettórájáról, igaz?), ő viszont biztosan olyan eleganciával és sármmal tenné ezt, hogy minden női szívnek azonnal bele kell szakadnia. Hmm, egy cseppet talán elfogult vagyok vele szemben, de hát ki haragudhatna egy ilyen aranyifjúra? Tehát ezért feszítek karakteridegenül csinosan, de legfeltűnőbb talán a vigyor, amit már jó előre vágok a találkozás reményére. Olyan szórakozás ígérete lebeg a levegőben, amit még az is ritkán tapasztal, aki egyébként minden nap komédiázik. Szinte furcsa érzés is kap el, ahogy álldogálok az épület mellett, bár nem azért, mert egyelőre kísérő nélkül legeltetem a szemem a közönségen, sokkal inkább az meglepő, hogy most nem egy fellépését jöttem megtekinteni, és a ma estéhez munkának nem sok köze lesz. Mikor volt utoljára ilyen? - Á, Ms. Lutece..! Csak így egyedül? Szerencsés férfi vagyok. - emel valaki kalapot mellettem, amiből már most nem nehéz megmondani, hogy nonmagi mosolya tűnik majd elő alóla - Meghívhatom esetleg egy italra, megtisztel a társaságával? - Civilben, és rögtön Ms. Lutece a 'Lutece, hol a szövegkönyvem?!' helyett...? - nézek az egyik igen szerencsésen ritkán látott ex-kollégára, aki azért annyira nem udvarias, hogy elhúzza minden kellemetlen emlékeket idéző testrészét a színről, visszajár vendégszerepelni, mint mások kísérteni - Akkor lesz igazán szerencsés, ha nem emlegetem közös barátságunkat.. továbbá társasággal vagyok. - Karikagyűrű ragyoghat a kezén, kacaghat ma még gúnyosan felém...! - szemtelen vigyoránál csak a bajusza pofátlanabb. Ez az ember egy valódi fejnélküli lovas ilyen jellemzés mellett - De lesz maga juszt is a..! - Fenét. Au revoir, Mr. Bluefort! - biccentek és azzal a lendülettel fordulok is az utca további járókelői felé. Remélem, Pierre hamarosan előugrik, mint a fantom szokott, és ő a jó kijáratot is választja a takarásból.. Abból szoktak problémák lenni, nem is azért, mert nem tudok akkor hirtelen egy másik irányba kétségbeesetten pillarebegtetni, hanem mert járulékos veszteségképp a fejünket veszik érte. Ki gondolná a most a klub meleg fényében fürdő alakról, itt ebben a fekete ruhában és vörös ajkak mögött, hogy áldozatává válhat a dühöngő rendezőjének? A viccben sokan nem ismernek poént, és köztudottan egyikünk sem normális - erre a megállapításra jutottam a minap reggel is, mikor kézhez kaptam a legújabb darabunk szövegkönyvét, és nem úgy reagáltam, ahogy egy józan ember tette volna, és nem omlottam hullafehéren a kanapéra, mindössze töltöttem egy újabb bögre kávét (stílusosan a pezsgőspohárba, az gyakrabban van kéznél), és megértettem, van az ember életében néhány patinás pillanat, melyben birodalmi sasnak vetkőzve (mert az öltözve erős kifejezés lenne erre) fog svéd akcentust produkálni, és néha még ki is kell öltöznie...!
Nem mondom, hogy valaki megitta az utolsó kávét, mert ha kimondanám, abban a szentséges pillanatban a nyakunkba szakadna a színház épülete - nem vagyok én olyan önsorsrontó, főleg, mert én ittam meg az utolsó kávét. Illetve hivatalosan persze nem, de miután végighallgattam még az esti előadás előtt az öcsém mindig meglepő önostorozását, úgy éreztem, a közönség egyetemes érdeke, hogy én azt a gyöngyöző barna folyadékot most szépen beoktrojáljam a nyelőcsövembe, és itt most legyen is vége az áthallásos szórakozásnak. Tehát az alapszituáció eme kávétlan bugyrának a pokolban a következő: van nekünk egy nyunyó Leonunk, meg egy nem nyunyó Nathanielünk, és most, hogy meghallgattam a történet kevésbé kendőzött változatát, azt kell mondjam, rossz lyuk, haver! - Lutece, nem te ittad meg véletlenül a kávémat? - kérdez közbe Holloway, amit elsőre nem válaszolok meg, véletlen pont azért, mert nem akarom, úgyhogy megkérdezi megint - Lutece, miért ignorálsz és ittad meg a kávémat? - ...Nem. - válaszolom röviden, közben küzdök a nyakamra tekeredni kívánó pólómmal - Minden büntetőjogi felelősségem ismeretében kijelentem, hogy nem én voltam, és egyébként is fiatal voltam és szükségem volt a pénzre. Látom az arcán, hogy nem tudja eldönteni, minek is kellene most történnie: na így vagyok én is ezzel az egész Lutece-Forest-Lutece intermezzóval. Persze nyilvánvaló, hogy én mit akarok, legyen móka és kacagás, mert még soha nem hallottam az öcsémet így beszélni valakiről, és a hat méter pirosság alatt, amit az arcára költöztetett rekordgyanúsan, a kicsi szíve még nagyon is vár valamire. Mint Holloway a folytatásra, de én kitartóan táncikálok el mellette a tükörhöz, mert amíg nem derítettem fényt (möhöhö, Lutece-poén) Forest elképzeléseire is, addig nem húzom magamra a jótündér jelmezét. - Lutece, még mindig nem jössz el velem randira? - majdnem, de csak majdnem szaladok ki a vonalból, aztán úgy döntök, hogy ha a rúzsozás azt jelenti, hogy még egy percig el kell viselnem Holloway szexuális zaklatását, akkor nem éri meg. - Pontosan. Au revoir, hölgyem! Mikor rácsukom az ajtót a panda-tekintetére, még akár el is hihetném, hogy ő tényleg csak egy bűnbánó cserfesség, aki szeretné jóvátenni az elmúlt x hónapot, de akkor fizetnék egy kört a saját hülyeségemnek, az a bunkó meg bőven eleget ivott már a számlámra. Zűrösek ezek a romantikus dolgok, lehet, van valami közös génem Leonnal, ami meggátolja, hogy normálisan vitelezzem ki őket - ezért akkora esemény a köztük lejátszódott epizód, mint Merlin bájdorongja. Mellesleg milyen kifejezés már ez? El ne felejtsem holnap reggel ezzel köszönteni Marlowe búskomorságát az irodájában.
- Forest. - mosolygok a ma este főszereplőjére, billegve a sarkaimon, és esküszöm, nem módosítottam a magasságomon, csak az arcom mellett szalad most végig néhány arany tincs, gondolom a saját szórakoztatására - Forest. Indulhatunk, vagy üdülünk még kicsit a járda-szigeten? Nagy huncut vagy te, Forest, beléd is karolok, aztán ellibenünk az épülettől: már amennyire egy élő mamutfenyő és egy mellette hobbit libbenni tud. Kíváncsi vagyok, mire készülsz, de arra még inkább, mit rejtegetsz odabent, jól sejtem-e amit sejteni vélek. És főleg, lépj oda neki, mert a volt menyasszonyom, Holloway féltékeny típus.. és én megittam az utolsó kávéját, és mint tudjuk, egy kávétlan világban akármi megtörténhet.
Sosem raboltam még el senkit, de hát mindig vannak elsők, és nekem ez az első, még ha hihetetlen is ez a fizimiskámat ismerve - bár komolyan, csak azért, mert a testemből élek, rögtön sztereotip módon bűnözöm is? Inkább feltételezem magamról a nemzetközi kémkedés eleganciáját, bár anyám szerint kész bűntény ahogy kinézek, ahogy dolgozom, és ahogy zaklatom Marlowet, pedig neki erre szüksége van, különben a világ sosem tudná meg, mit rejteget a nyunyó lelkében! Minden szépet is jót, és én tényleg a legjobb szándékkal korlátozom most a szabadságában, felejtsük is el itt az alapvető emberi jogokat, itt életbevágó epifániáról van szó, és utólag azt mondja majd, hogy 'igen, ezaz, Lutece, ezt annyira élveztem, csináljuk megint!' mindenféle áthallás nélkül, mert oké, hogy ott csillog a perverz fény a szemében, de na, ez nem a korhatáros műsorsáv, pardonnez-moi. Még nem. Megvártam, amíg ördögi tervem főszereplője megjelenik a minisztériumi sikátorban, és hátulról elkaptam - jószándékomat prezentálandó nem tettem hozzá, hogy pénzt vagy életet, előbbire nincs szükség, utóbbit meg máshogy is meg lehet szerezni - majd közöltem vele, hogy jöjjön velem. - Marlowe, kérlek ne kérdezz semmit, hatalmas baj van, csak gyere! Fogd meg a kezem, útközben mindent elmagyarázok! - igyekszem nagyon jelentőségteljes képet vágni, remélve hogy nem kérdez rá részletekre, mint például miért vagyok teljesen feketében, meg garbóban, de szerintem ez illik a szituációhoz - Kapaszkodj, lehet hogy fájni fog! Hoppanáltam már részegen félre egyszer, és azóta van bennem egy pici félsz a hazatérést illetően ha páros hoppanálásról van szó, de mi most szerencsésen, mindenféle kellemetlenül kivitelezett pofáraesések nélkül landolunk a szép zöld gyepen, és amikor felnézek a házunkra, biztos vagyok benne, hogy hamarosan annyi mindent lát majd a nyunyó, hogy nem kell emlegetnünk ezt a kis tántorgást, amit összehoztam itt.. Taktikusan nem engedem el a kezét, ahogy elindulunk befelé, a mágia szerencsére felismer és enged, úgy hatolunk be, mint a legjobb ügynökök - olyanok persze, akik elegánsan a szituációhoz öltöztek, mert na. Az ismerős órakattogás kellően baljós, anyámék nyilván minden alkalommal újrahangolják őket, hogy a lehető legkevésbé barátságos összhangot keltsék, egyébként is olyan vendégszeretőek vagyunk ezzel a felirattal a keretben: 'Az idő felzabálja a saját gyermekeit'. Csupa kellem és báj, és még én vagyok nőietlen... Húzom magammal Marlowet, idegenvezetésre majd ráérünk később, a koraesti félhomály úgy terül el körülöttünk, mint akik belógtak apu és anyu hiányában vadul smárolni a lépcsőházba, pedig esküszöm a meglepően drága balettcipőmre, nem ez volt a terv. - Most valami nagyon perverz dolgot fogok mutatni neked, de ez maradjon kettőnk között, rendben? - fogom suttogóra, az órakattogás elhalkul előzékenyen - Ez egy olyan vad és csatakos házibuli, amilyenben még sosem voltál, de ami itt történik, az itt is marad... A résztvevők kényesek a diszkrécióra, és ez a kölcsönös bizalmon alapszik. Nagyon nehezen parancsolok az arcomnak, a hajam rögtön ki is gyullad a vörös arcpirítóan szűzietlen árnyalatában, de én tudom, mi fogad majd minket a nagy fekete ajtó mögött, ahonnan most a hangok szűrődnek ki. - Aaaah, úristen, Kipp, ez mennyei, milyen hatalmas! Már értem, miért rajong érted az összes diáklány...! Ha az én diákkoromban ilyen tanáraim lettek volna..! - Ms. Dalton izgalomtól csillogó hangja szinte kiszakítja magát a felületen át - Csináld úgy, mint eddig! Gyere, Leon, fogd meg te is, ezt muszáj érezned saját kezeddel! - Ne haragudjatok, de ennyi eksztázisra muszáj elszívnom egy cigarettát! És teljesen dehidratált vagyok ennyi kör után. - szól az öcsém fáradt, kielégült tenorja. - Várj, Kipp, addig csináljuk azon a kanapén, biztos vagyok benne, hogy abban a szögben még te sem tudnád megcsinálni! Egyébként tudtátok, hogy kevés dolog szabadít fel ennyi dopamint az agyban? A szexuális tevékenységek képesek ilyen ugrásszerű növekedést garantálni... Rákacsintok a vendégre, az ujjaim még mindig az övéit béklyózzák, széles vigyor rohan át az arcomon barbár módok legfényesebb vadlovaként, szinte érzem, hogy pánikol be attól az orgiától, ami odabent vár, főleg, hogy az öcsém ebben a pillanatban sóhajt fel kéjesen, Ms. Dalton pedig pornófilmek csillagait idézi meg a nevetésével. - Kipp, azt hiszem, rossz lyukba tetted.. biztos legális ez? Igeeen, ez aaaaz, pont úgy, csináld úgy megint..tökéletes! Ennél mélyebben már nem is lehetnél benne... ezt mindig úúúgy élvezem! Hármat kopogtatok a kuncogással küzdve, a hajam alja éppen szégyellősen rózsaszínbe kanyarodik, felkunkorodik mögöttem, vigyorogva bámulok az ajtót nyitó öcsémre, akinek karikás szemei, kócos haja, kigombolt nyakú inge, csálén lógó nyakkendője, és szokatlanul kipirult arca arról árulkodik, hogy talán éppen megzavartunk valamit. - Meghoztam a friss husit.. Leon, ő itt Mr. Marlowe, Ced, ő itt az öcsém, közkeletűbb nevén Leon Lutece. - talán szerencsére nem tárja ki a nyílászárót az egész szobára, de még ebből a szögből is látom azt a félig kiborult kávésbögrét.. Hatalmas őrjöngés van itt, ez ott van minden kis rezgésben, és szinte arcon vág mindkettőnket. Ma éjszaka úgy fogunk szórakozni, mint még soha... ezt garantálhatom, orgazmikus lesz, már pardonnez-moi..
Azt hiszem, a nézők nem mindig realizálják, hogy a komédiák alapkellékei majdnem mind beleillenek a tragédiába is: az egyetlen különbség a tálalás és az időzítés. Még maga a halál is lehet vicces, a rendezőn múlik tulajdonképpen, ő mit szeretne bemutatni vele. Mikor Marlowe a szüleim döntését feszegeti, valami ilyesmi jelenik meg a lelki szemeim előtt, meg persze az a kevésbé népszerű vélemény, hogy tulajdonképpen mind pszichiátriáról szabadult futóbolondok vagyunk, akik imádják, ha többszázan bámulják őket. - Azt mondod, annak örömére, hogy szerinted páran tömni akarnak, tömjem meg inkább saját magamat? - vigyorgok fölényesen, a fenemód jókedvben lóbálva a lábamat - Hát lehetséges, de még egyszer sem panaszkodott. Ha étterem lennék, nem is kellene panaszkönyvet fenntartanom, mert még senki nem akart beleírni... Mindjárt a nyakunkba szakad a melankólia viharfellege, és ma tényleg nem készültem elázásra, habár anyám szerint egy nőnek egyetlen élettársa van az országban, az pedig egy megfelelő esernyő. Nem volt szívem megmondani neki, hány embert tekintettem ez alapján az esernyőmnek, de anyám francia, nyilván szemet hunyna szélkakas lánya szerelmi élete felett, főleg mert valahogy egyensúlyoznom kell Leon nem is létező kalandjait. Hihetetlen önerőt tanúsítva nem eszem tovább szegény Marlowe ebédjét, főleg mert meg kell kérnem a kezét. Kétségkívül szórakoztató házasságunk lehetne: anyámék rajonganának érte, neki címeznék az összes meghívót, nászútra mondjuk valami olyan egzotikus helyre mennénk, mint Skócia, és lenne két dundi gyerekünk, akik miatt olyan varázslatos karikákkal a szemünk alatt jönnénk dolgozni, hogy mindenki azt hinné, hogy egész éjszaka egymáson gyakoroltuk a vonzás törvényét. Hmm, utóbbi nem is olyan elképzelhetetlen, néha ott találsz a legjobb szeretőkre, ahol nem is hinnéd... már pardonnez-moi, persze. - Ne mondd, hogy nem hiszel az üzleti alapon megkötött házasságokban. Soha többé egyikünk sem éhezne semmire...- mosolyodom el a gondolaton, a hajam pedig felfénylik, aztán ezúttal a szőke egy szerinte csábító árnyalatába ugrik, a tökéletes hullámokat felidézve, ahogy csalás nélkül soha nem áll senkié - Ööö, nem biztos, hogy tudni szeretnéd, de akkor lássuk, lássuk..Héé, nézd, ez Doremi, a patkány! Csak kellék, ne nézz így rám, mű, megfoghatod, tessék, nézd csak. Az egérfogóból maradt nálam, de a kellékes összekeverte kicsit a dolgokat, vagy nem volt a helyzet magaslatán, mindenesetre cuki. Itt van még egy pakli kártya, egy óra.. fúj, de utálom az órákat, igen, az egyetlen élő Lutece, akitől ilyet hallhatsz, lássuk, mi van még.. áá, egy doboz óvszer, pedig azt hittem, már rég eldugtam... egy fiókba, persze. - és még így is kihagyok néhány tételt, mert félek, hogy fel kellene mosnom a csempéről, és a végén még megvádolnának valami olyasmivel, hogy nehéz velem együtt dolgozni - Szövegkönyv.. hmm, műkönny, fogkefe. Szólj, ha valamelyikre szükséged van.. á, nézd csak, ez végig itt volt! Elkapom Cedric elegánsan lehanyatlott kezét, és a gyűrűsujjára húzom a kis karikát. A bőrével érintkezve rögtön el is kékül, már az ékszer, nem a keze, az rosszul venné ki magát. - És voilá, birtokba vagy véve... és látom, a gyűrű szerint is nyunyó vagy. Páratlan felfedezés, most már tudományosan is dokumentálhatom. - várjunk, az imént mondott valamit, nem? - Ismered azt az aktust, ahol a fiúgyermek többet ér egy béna királydrámában, mint egy lány? Hát az én szüleim nem érzik ezt magukénak, azt viszont nagyon is, hogy KELL valaki, aki viszi tovább a kutatásaikat, és mivel az öcsém... látó, sokáig alkalmatlan volt arra, hogy emberek között dolgozzon. Emlékszem, erőltetni akarták, mindig Leon volt az okos gyerek a családban, ő volt a kitűnő és az otthonülő is, de amikor láttam, hogy szenved ettől az egésztől, azt mondtam: ha felül vagy, az sokkal jobb póz, mintha téged döngetnek, és inkább én válasszam a keresztet, amire később vélhetően fel leszek szegelve. Ez tulajdonképpen egy máshogy is elmesélhető történet... próbáltam eleinte menekülni otthonról, annyira nem találtam a helyem abban a közegben, de ez nem lenne rám jellemző. Megvalósítottam, amit akartam és megmentettem az öcsémet is, és az ő bátortalan mosolya meg a közönség tapsa bőven elég jó fizetség cserébe. Meg persze Marlowe, aki most már engem is sajnál maga mellett, mintha kötelessége lenne. - Főpróbákra kellene járnod, az általában ilyen. Mondjuk van egy olyan mondás, hogy minél rosszabb a főpróba, annál jobb az előadás, de ez nem mindig jön be.. - nosztalgiázom a cigaretta füstjében - De kevesebben is röhögnek ki, ha megcsörren a telefonod a nagymonológ közben, vagy ha rosszul került rád a jelmez és combot villantasz Johannaként. "Szívesen lennék kalauz a vágy villamosán..." Egyébként nem volt még alkalmam játszani vele, de furcsa, hogy ennyire szépnek találod az őrületet. Van ugyan benne valami felszabadító, de mindig vannak készséges kollégák, akik megjósolják az elméd megbomlását, ha túl élethűen hoznád a figurát. Nem lep meg a választása, ha megkérdeznek, mit tippelek, hasonló lett volna az elképzelésem. Elfordítom a fejem, és mikor újra fókuszálok, ő van a tekintetem kereszttüzében, a hangom füstös és mélybe húzó, mint az órakongás sötét éjszakákon egy olyan házban, ahol mindenki álmatlan virraszt, mind kifelé keresi az utat a testéből, csak míg az egyik a tudomány szárnyán akar menekülni, a másiknak a csillogás kell.. - "de óvj s erősíts, mert a vánkoson /a sírba szállt nap árnya átoson;" - magam felé húzom a cigarettát tartó karját, ujjaimat a kézfejére fonom és nem engedem - "űzd el szobámból a busarcu gondot, mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok; csukd el a lelkem ékszerét vigyázva" - beleszívom a szálba, és a füst kíséri a szavaimat, alátámasztok a hangnak, a vége sötétbe vesz könyörgőn, könnyesen - "s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba." Elengedem, és aztán visszarendezem a vonásaimat, el is mosolyodom. Nincs okunk szomorúnak lenni, nincs mit siratni, mert a melankólia épít és nem rombol... nem sokat, észrevétlen, de ha nem lenne, elmerülne minden kesergő a saját könnyeiben. Teszek néhány tánclépést, és csak utána jut eszembe, hogy elhanyagoltam kissé a szövegtanulást, de egye fene, majd improvizálok valamit, ahogy eddig is.
- Nem vagy rózsás hangulatban? Néha én sem. Várj, de mégis. - olyan alávaló mocskos ronda volt ez a megjegyzés, hogy biztos vagyok benne, csak kizárólag Dean tudná értékelni, ő is csak azért, mert rajtam kívül más nem produkálna ilyet ilyen természetességgel, ami lehet jó meg rossz tulajdonság is, attól függően honnan nézem - Á, nem mondhatod, hogy nem volt érzékletes. Annak a valakinek nyilván gondja van rá, hogy minden reggel megörvendeztessen vele hogy a megfelelően sanyarú arckifejezéssel jöhess be. Ezt nevezem én kötelességtudatnak! Táncolok szép sunyin utána, kezd a jelenet nagyon komikus felhangot kapni, pedig ritkán ér az a szerencse, hogy ilyen jellegű darabban szerepelhetek, általában valahogy drámában tudnak elképzelni, pedig ha ismernének...! Az egész életem egy komédia, de van, hogy csak én nevetek benne, a rendező meglepően kreatív húzásokkal dolgozik. Á is itt van a megszokott nyunyó magatartás, már kezdett gyanús lenni, hogy Marlowe két percig nem a legjobb gúnyos megjegyzések kiötlésével töltötte az idejét. - Ne mondj már ilyeneket, az élet szép is tud lenni ha kimozdulsz az négy fal közül. - megköszörülöm egy kicsit a torkom, és idézek is neki egy kicsit dallamosabban - "There is life outside your apartment./But you gotta open the door!" Ezt szoktam énekelni az öcsémnek is, de ő sem rajong túlságosan érte. Megvan a nyunyóknak ez a képessége, hogy ignorálják azokat a dolgokat is, amik jót tehetnének nekik, de valahogy inkább visszabújnak a saját sötét aurájukba, és onnan pislognak kifelé duzzogva, és olyanokat mondanak, hogy 'Nem, Rosa, csukd be az ablakot, ez már túl sok friss levegő!' meg 'Rosa, hajnali három van, nem akarom meghallgatni még egyszer a Grizabella szólódat, igen, szép volt, de most aludni akarok!' - utóbbi már lehet, hogy nem ugyanaz az eset, de biztos vagyok benne, hogy az unokahúgomnak nem fájt volna, ha egy kicsit közelebb kerül a színházhoz, még ha hajnalban is. - Várj, Marlowe, te most egy pajzán poént sütöttél el? Tényleg? - felvonom a szemöldököm és lassú léptekkel közelítek, ha esetleg végigvágódna a padlón, el tudjam még kapni - Tudom, habár leültél, állva ünnepelsz. Kacsintok egyet, de aztán tovább nézelődöm a helyiségben, a hajam pedig követi a hangulatom és szép lassan visszatér az eredetibe. Ha nem figyelek rá, hajlamos elárulni álnok módon mit érzek, de nyilván a színpadon az ura vagyok a saját testemnek, idelent azonban nincs jelentősége, hogy éppen hupilila göndörkékkel támasztom-e a falat félálomban a szüleim sokadik számolgatását figyelve, amit teljesen némán lezavart vitákkal együtt tálalnak a legnagyobb örömömre, vagy hófehér bokáig érő sörénnyel libbenek ide vagy oda. Most egyébként is az izgalmas illat köti le a figyelmem, a fülem pedig valósággal belepirul a magyarázatba, mitől is keletkezett. Éreztem, hogy nagy nap a mai, már éreztem, mikor ezúttal a kora reggeli elegáns szökellésem nem egy járókelő hátába bele történt meg, úgy suhantam a nyilvános wc felé, mint egy valóságos kisasszony, erre tessék, Marlowe egész cukrosbácsivá avanzsál a tudatom szélén lóbálva a nyunyó lábait. - Persze, egészségedre! - intek olyan nyugalommal, mintha Dean nem lenne allergiás a bent füstölgésre, de én nem láttam és éreztem semmit, amit nem nehéz ilyen jó illatok mellett - Te bizony minden szerénykedés nélkül egy isten vagy, és egy általam készülő, általad választott helyen emelendő szobor tulajdonosa, Marlowe. Istenien főzöl. Egyébként köszönöm, én majd utána gyújtok rá, tök finom cigit sikerült kölcsönkérnem a lakótársamtól, és ugyan ő még nem tud róla, biztos vagyok benne, hogy nem bánja különösebben. Felülök az asztalára és olyan üdvözült arckifejezéssel kóstolok bele az ebédjébe, mintha Johannát akarnám megidézni a máglyán. Mostantól ha kigyullad alattam a fa, csak ez a remekmű fog a fejemben járni, és amíg a tisztelt nagyérdemű elmorzsol pár könnycseppet a szegény ártatlan lány vallási magasztosulásának kálváriáján, lelki szemeim előtt elúsznak majd mindenféle ínyenc falatok amiket ezek szerint Marlowe dob össze. Fájó szívvel teszem félre néhány harapás után mégis a mennyek e hírnökét, mert mégsem illene most betermelni az összeset, még ha soha nem is ettem jobbat. (Bocsi, Elsa, nekem fura a japán konyha.) - Az előbb utalgattam itt neked, de Marlowe... - leugrom az alkalmatosságról, és egy látványos mozdulat kíséretében letérdelek elé, és odaadó tekintettel húzok elő egy rózsát az ingujjamból felé tartva - Leszel a feleségem? Kérlek. Kérlek. Te jól főzöl, én jó vagyok az ágyban, tökéletes párosítás. Aztán persze nevetve kihúzom magam, és csak betűzöm a virágot az egyik szimpatikus könyvespolc szeletébe, és előhúzom a saját cigarettámat, amit gondos francia kezek levendulával készítettek. Újabban rászoktam a mugli gyújtók használatára, így nem kell pironkodnom az utcán megállva, semmi nem állja útját a kényelmes pirománkodásnak. Rendben, ez csak a fejemben hangzott jól, másodjára meg már ott sem. - Hátizé. Úgy valahogy. - próbálok nagyon komoly fejet vágni, de megette a kneazle az egészet az iménti magánműsorom után - Mondanám, hogy ne mondd meg anyáméknak, de tudnak róla, és ugyan az összes létező ellenérvüket elmondták már az összes általuk beszélt nyelven, de attól még tudom, hogy tudnak kreatívak lenni és ha folytatják a témát, kénytelen leszek bedobni az öcsém életét a közösbe, hogy ne én legyek a szenzáció. Visszatérve a kérdésedre: igen, eredetileg színész vagyok, itt csak pont a drága nemtőim miatt dolgozom. Ez afféle hallgatólagos megállapodás közöttünk: Rosa mehet produkálni magát, ha Rosa segít a kutatásokban. Rosa emiatt aztán általában kialvatlan és hajlamos reggelente alapozót nyomni a fogkeféjére, de mindkét munkáját szereti. Viszont megleptél, Marlowe.. téged valahogy inkább olyannak látlak, aki verseket olvas sötét magányában... van kedvenced? Szívesen meghallgatom az élményeidet.
Tartja magát a mondás színházi körökben: meleg vagy európai? Ez persze nálunk merőben mást jelent, mert a kettő nem zárja ki egymást, de a hölgyeknek olykor nehézségeit okoz behatárolni szívük választottját ha még nem elég gyakorlottak, ez egyszerűen egy jelenség, mint a harapós ültetőnénik, az, hogy sosem kezdünk előadást pontosan és főleg, elég hamar kiismerjük egymást, bármennyire is kellemetlen tudni valakinek a nyolcadik gyerekéről per hetvenkettedik gyomortükrözéséről. Itt azért más a helyzet: figyelek én rendesen, de vannak ilyen kérdőjelek, mint Marlowe, már nem nemi identitás szempontjából, hanem úgy amblokk. Vajon valami bántja, meghalt a cicája, elhivatott vagy szűnni nem akaró fogfájása van, vajon nem kap elég elismerést és valójában az a fazon, akivel imádsz beülni péntek este egy durva kajálásra a kedvenc kis büfétekben egy pohár bor mellett? Szóval a jelen kérdése az: nyunyó vagy bunkó? - Fizess egy mosollyal, Marlowe, az valami olyan ritka kincs lehet, amit életem végéig megbecsülnék. - szalutálok felé előzékenyen egy kis tánclépés kíséretében - Képzeld, egyszer volt rajtam muszájkabát, de kibújtam belőle. Gondoltam rá, hogy milyen poén lenne szabadulóművésznek lenni, de az nálam csalás ugye. Hé, tényleg fel kell vennem a pofid ahhoz, hogy lássak rajta valami olyan arckifejezést, ami nem azt jelzi, hogy valaki belepisilt reggel a müzlidbe? Pedig Marlowe tényleg jól néz ki, ha kaja lenne, biztos nem hagynám ott őrizetlenül sehol, mert valaki ráugrana és megdézsmálná, tehát igen nagy szerencséje van, hogy nem az. Én pedig megyek, és iszom egy kávét mert kezdek eszméletlen asszociációkkal előrukkolni és még engem is megijesztene ha nem ismerném magam, pedig de. Tehát ott tartottam, hogy Marlowe csini, de én nem ezért vagyok rá kíváncsi, van valami az angol időjárásra emlékeztető jellemében, ami érdekessé teszi, és ezt az sem rontja el, hogy most is megpróbál elmenekülni a kis irodájába, ami biztos rendezettebb, mint az enyém, jut eszembe, körbe akartam nézni, mert valahová megint elkevertem az egyik próbafelszerelésem, és a legutóbbi, bőrnadrágban végigugrált bemelegítés után elhatároztam, hogy mától rendes ember leszek, ahogy minden Szilveszerkor és szülinapkor, de sosem jött össze. Pardonnez-moi, i guess. - Nyunyó: olyan értelmes lény, aki nem értékeli saját képességeit és hagyja, hogy másik véleménye elrontsa a napját. Ne légy nyunyó! - táncolok utána, az utolsó lépésnél még össze is ütöm a bokámat - Neeem, sosem innék belőle. Fura illata van, és kinőttünk abból a boldog aranykorból, amikor még bármit megittunk, csak üssön. De tudod, kedvellek, szóval ez itt - mutatok végig a lelkes magamon - nem enged el ilyen könnyen. Ne szomorkodj, "egy ugrás a hold!" Hagyom egy kicsit sietni, látom, lazán leelőzhetne, ha akarna, de hát ugye van egy kis előnyöm, még ha mások csalásnak is minősítenék. Kopogtatok egy kis dallamot a falon az ajtaja mellett, aztán benézek utána, és nem tévedtem, Marlowe egy felelősségteljes felnőtt ember hozzám képest, ő tuti nem talál próbafelszerelést az asztala alatt három héttel azután hogy szüksége lett volna rá. A keretnek dőlök és onnan mosolygok a tulajdonosra, a hajam pedig gondol egyet és átlövi magát vörösbe, amitől úgy nézek ki, mint egy elcseszett femme fatale, pedig nem ez volt a cél. - Cuki iroda. És...várj, váááárj...- intek neki, és úgy nézek körbe, mint a legjobb jardok soha semmilyen komédián kívül - Mi ez az illat?! Úristen, valaki túszul ejtett valami séfet és lehurcolta ide?! Kibámulok a folyosóra, de nem, pang az ürességtől, tehát szükségszerűen... visszafordulok egy éhes kopó tekintetével, a szemem aranysárgán villan, és gyanakodva lépek közelebb a nyunyóhoz. Lehetséges, hogy ő itt magánéttermet nyitott? Tudtam én, hogy érdekes alak és izgalmas ügyei vannak, imádom azokat az embereket, akik jól főznek, és még kiderülhet, hogy rendelte vagy hozta valahonnan, de talán.. talán mégis. - Te készítetted? Mi ez? - hajolok az asztala fölé hátrafogva a hajamat, és aztán vele szemezek tovább - Ha tényleg te voltál, mondanom kell valamit, amit nem gondoltam, hogy mondani fogok, de az élet csupa meglepi, nem igaz? Viszont így már megértem, hogy nem akarsz fent enni a többiekkel.. Ja és ez? - emelem fel a szövegkönyvet, és le is dobom az asztalra - Meg kellene tanulnom, de baaah, ráérünk még, tudod, hol van még Karácsony. A Nyomorultak amúgy sem a kedvencem, bármennyire is illene szeretnem, de hozzájárulhat az, hogy valahogy nem láttam még olyan feldolgozást, amit maradéktalanul élveztem volna. Várj, te szoktál színházba járni?
Nem te vagy az első, aki úgy ejti, mintha káromkodna: Lutece, és nem is te leszel az utolsó, Mr. Forest, de az élet már csak ilyen, akaratlan annyi ellenérzést tudunk generálni, Leon meg én, hogy azzal egész rendszereket lehetne meghajtani, valóságos elektromos orgazmus az. Pardonnez-moi... - Ülve, állva, fekve? - kérdezem kajánul még egyfajta végszóul - Akkor hozz pezsgőt! Napoleon óta tudjuk, hogy az embernek szüksége van rá, ha ünnepelni és vigasztalódni kell! Nem is sietek annyira, mondhatjuk, hogy tánclépésben növelem csak a távolságot, kopp egyik láb, kopp a másik, szerencsétlen karaktercipő meg nyöszörög, hogy hagyjál már békén, a nénikédet te nő, de most nem érdekel, slissz, kopp, slissz kopp...! De nem érkezik egyelőre válasz, pedig körbetáncolhatom én itt az egész padlásteret a saját szórakozásomra, ha a másik nincs benne a játékban. Meg is állok, hogy hát akkor legalább a lépcsőt megkeressem lefelé gyaloglás céljából, mert az idő ugye nem áll meg, bármennyire is szeretném lopni megint, mikor hallom az igyekvést az irányomba. Vajon te nem szoktad még meg az itteni homályt? Érzem, hogy elvigyorodom, a hajam nyilván most öltött rózsaszínt, de arról akkor most lemaradsz, a feladatért pedig jár a jutalom kétségkívül. Halk, néma léptekkel közeledek, felállok az egyik ládára, ami ugyan reccsen egyet, de már úgyis mindegy, így felérlek, és a szemedre teszem a kezemet. Suttogok, bár ahogy közelebb hajolok a füledhez, az nekem is csiklandós kicsit, még egyensúlyoznom is kell, ha nem akarok fejest ugrani a sötétbe. - Tudod, mit jelent a szó? Fényt. - az ajkaim a nyakadhoz érnek épp ott, ahol őrizetlenül hagyta a bőröd a zakód - Jól jön a sötétség ellen.. Bár néha jobb abban maradni, ki tudja, mit találhatunk benne. Már épp többet akarnék megengedni magamnak, mikor az asszisztensed, azt hiszem, Amos, a hangjára talál és szólongatni kezd. Elhúzom a számat, de hát az idő nagy ellenség, nem tudom csak úgy félresöpörni, nyilván azt hiszi, épp megerőszakollak. Pedig ahhoz ugye ellenállás szükségeltetik... De nem bánkódunk, leugrom a dobozról, és el is indulok veled lefelé, de csak miután odasúgtam. - Gyere tízkor a művészbejáróhoz, és még akármi is lehet. Most pedig visszavezetlek a pokol sötét bugyraiból a fényre... mint egy rendes Lutece.
Végre csend......! Bár ezzel lehetne vitatkozni, mert a mellettem kattogó órák még mindig olyan hangosak, gondolom, jelezvén, hogy az idő telik, hogy emellett lehetetlen jóétvággyal elfogyasztani ezt a zacskó kekszet, amit valaki véletlenül sem azért vásárolt egy metróállomáson, mert tegnap este elfelejtett boltba menni, pedig megígérte a lakótársainak, akik ezt valószínűleg azután tudták meg, hogy elhagyta a tett helyszínét. Ugyan, ki gondolna ilyen csúnyaságokra? Én ezt a teljes kiőrlésű, tápláló, testet és lelket építő... jó, kit akarok becsapni, már az első falattal megbántam minden bűnömet. Ennél még a szövegtanulás is sokkal jobb, pedig ez hatalmas szó, mert általában soha nem tesszük, mindenki a próbafolyamatok alatt sajátítja el a szükséges tudást, már ha egyáltalán. Rémlik, egyszer előfordult bizonyos eset, mikor gyerekeket vezettek körbe, akik beleshettek egy főpróbára, és velünk együtt énekelhették el a 'Színész dal' néven elhíresült hősies eposzt, a dolog ott bukott meg csúfosan, mikor kiderült, hogy ők mind a tizenketten tudják fejből, mi meg mind a huszonketten tátogunk, mint ahogy jól megszoktuk. Jól meg is látszott a fizetésünkön abban a hónapban... Itt legalább ilyesmitől nem kell tartani, amíg nem robbantom magunkra a házat, addig minden halad a maga módján, én csak néha ránézek a visszapörgetőre, aminek van valami átkozottul tudományos neve, amit elfelejtettem, de nem is lehet észben tartani, jobb nem is törődni vele, még a végén ezt mondom valahová végszónak, aztán nem csak a kollégám jelenetét vágom haza, de egy minisztériumi misztériumot is, tehát ebben megegyezem magammal, és inkább melegíteni kezdem a hangszálaimat. Még jó, hogy mindenki elvonult ebédelni, nagy meglepetésemre a szüleim is, akiket azért ritkán látni enni, különben most nyilván kérdezgetnék, hogy lányom, te mégis mi a fenét művelsz már megint? Pardonnez-moi, ez így néz ki a gyakorlatban, fogmosással kezdődik, már csak amolyan lustán, nyelvvel, utána meg szépen átmozgatsz mindent a képeden, elmondod a mondókákat és c'est la vie. - Megy a juhász anyádon, földig ér a... - szavalok daliásan, persze a mi saját verziónkat, mert egy percig sem szoktunk komolyan venni semmit - lába. Nagy a legény, de nagyobb... férfiassága. Boldogtalansága. Vagy mi. Élénken gesztikulálok is magamnak egy itt felejtett bögre felületére bámulva, és elégedetten látom, hogy a hajszínem visszanyeri a maga napsugarasságát az unalom ezüstje helyett. Fel is állok, teszek néhány ívet, a kis szerkezet elketyeg nélkülem is, elég drágán fizetett őrnek bizonyultam. Felmarkolom az aktuális szövegkönyvet, és találomra felcsapom, majd el is vágódom, mert a lábam elé nézni már túl nagy feladat, hát minden nekem sem mehet egyszerre, de ugyan, suhanunk tova, a lila foltot meg majd lesminkelem, mielőtt a koreográfusom megkérdezi kajánul, hogy megint azt hittem-e, tudok táncolni. - "Will you join in our crusade/Who will be strong and stand with me?!" - csapom ki a folyosó ajtaját, visszhangzik is rendesen, de csak mikor lapozni akarok, jövök rá, hogy nem is itt járok, illetve én igen, de nem itt kellene, szóval szorgos lapozásba fullad a heves forradalmi láz - Komolyan, ha ezért nem Javert leszek, el sem vállalom. Utóbbi kijelentés meg édes álom, a rendező van annyira vaskalapos, hogy megint Cosette legyen a végeredmény, pedig hát ha valami nem vagyok, az a naiva. Nos, mindegy, akkor találomra kapunk a szövegbe, és lesz, ami lesz...!
Lett is. Marlowe lett, akinek meglehetősen örülök, mert olyan ritkán látni, mint napsütést Angliában, pedig a kettő hasonlóan hasznos. Például ránézel, és tudod, hogy még létezik, és még léteznek nálad is furcsább emberek. Egyébként imádom a kollégáimat itt is, tényleg, a bogarasokat, akik csak számokban kommunikálnak, a szüleimet, akik ragaszkodnak a nagyon drámai kijelentésekhez az időről, meg a Marlowe-szabásúakat, akik olyan frissek és harmatosak, mint a kéthetes esőzés. Hát szia, te édes, mosolygok rád és intek is nagy svunggal, mire el is repül a szövegkönyvem, és muszáj rögtön utána is vetnem magam, mert habár nem kaptam még meg a szerepem, ne kockáztassunk. - Marlowe! Te élsz! De nem hallottál még a nulladik szabályról? - húzom ki magam, kezemben a visszaszerzett salátával, és intek is vele egy újabbat - Sose légy nyunyó! Te pedig már megint az vagy! Gyerünk, mosolyogj kicsit, segítek is akár, nem olyan nehéz. Hidd el, úgy sokkal vonzóbb nyunyó lehetnél, mert azt nem növi ki az ember, c'est la vie. Légy egy kicsit Don Huan, a kedvemért! Mondjuk nem számítok rá, hogy meg is hajolsz az akaratom előtt, de dobtam egyet, meglátjuk, hatost vagy egyest - vagy leesik az asztalról, mint néha. Ritkán, de pardonnez-moi, nem mindig jöhet össze nekem sem. A fejemet félrefordítva várakozom a válaszodra, remélem, nem simán csak az arcomba csapod az ajtót, az nagyon lélekromboló lenne, nekem meg kopognom kellene, és... na érted, lehetnénk mi barátok is.
Azért elég vonzó Mr. Forest, lássuk be - mind azt a százkilencven fölötti termetet egyetlen pillantással, de mégis hogy venné ki magát, ha én itt szépen felfektetném a szereposztó padlásra? Bár nem úgy fest, mint aki éppen el akar menekülni egy kis szórakozás lehetőségére, de vajon nem lenne eszméletlenül kínos aztán Leonnál, hogy 'te figyelj, édes öcsém, lefeküdtem az első szeretőddel, és igen, szerintem is furán csókol, de...'. Mármint fogalmam sincs, hogy csókol, de kíváncsi vagyok rá, ki ne lenne, emberek, ez a férfi itt előttem megcsókolta Leon Lutece-t és túlélte, sőt, maga Leon is túlélte, azért ezért minimum valami díjat oda kellene ítélni neki... - "Sejtelmes látomás, kit rejt a mély/A Fantom, ez a titokzatos lény" - vigyorgok bele lágyan a szegycsontjába, ami elég csinos példány azért, meg kell hagyni, aztán a tekintetem szépen megmássza az utat felfelé - Akkor énekelj nekem, te angyala a szavaknak.. Felnevetek, amikor a karjaiba kap, nem ijedek meg a legkevésbé sem. A szakmámban hamar megszokja az ember, hogy cipelik, pakolják, gyúrják és nyúzzák, míg csak valaki új nem bújik ki belőle, ilyen műfaj ez, az egymás előtt villámvetkőzés jellemzi, az idióta smink egymáson való kiröhögése, véresre horzsolt térdelős délutánok, és az állandó szövegkönyvkeresés, mert a hatodik, hetedik példány is eltűnt, de nyolcadik már kinek kell, addigra megtanultad fejből...! Kényelmesen elhelyezkedem, rászorítok a derekára, hogy biztosan tartsam magam, ha esetleg el találna engedni, és egy grimasszal a szemébe bámulok. - Nahát, valaki önként fekszik fel a szereposztóra...? De figyelj, Mr. Forest, tudod te, milyen játékba kezdesz...? Utálnám, ha csalódnod kellene esetleg, mert bár a színház csupa mágia, nem mindig a szép arcát mutatja felénk, könnyű eltévedni örökre és ki sem találni... - elmosolyodom, aztán az arcára fektetem két oldalt a tenyeremet, és mikor azt hinné, végre megcsókolom, és az ajkaink egymáshoz érnek, csak végignyalom a száját, és lendületet veszek... - De ez nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatunk közben végtelenül jól benne! Megmarkolom a vállát, amit álló helyzetből az életben soha nem érnék el, nincsenek illúzióim, mikor még a felső polc is kihívás olykor, és átlendítem magam a feje fölött. A mozdulat lényege az időzítés, abban meg mindig jó voltam, és ki hitte volna, hogy a legutóbbi swing-koreográfiánk mi mindenre jó lesz...? Koppan a karaktercipőm sarka a deszkán, nevetne csapok nemesebbik felére, aztán magam felé fordítom egy biccentés kíséretében. Lehet, hogy azt tervezte, hogy én itt ma szépen és könnyedén le leszek vadászva, de csak akkor, ha el tud kapni, és soha nem érsz utol valakit, aki akarata ellenére pontosan tudja, mit jelent az, hogy plié. Bekerülsz ide, és aztán rémálmaid főszereplőjévé avanzsál egy-egy izomgörcs, és az a pár szócska, hogy 'akkor még kétszer az egészet előröl...!'. - Van itt néhány kötél.. egyéb kifinomult eszközök, roppant kíváncsi vagyok, el tudsz e kapni, Mr. Forest. - csípőre teszem a kezem, és nyelvet nyújtok rá, aztán visszahúzom nevetve - Ha igen, úgy igazságos, te győztél. Tudod, mi itt mindig játszunk, de koránt sem jelenti azt, hogy nem szeretjük a kihívásokat. Egymásba illesztem az ujjaimat, aztán mosolyogva lenyújtom őket, körzök egyet a bokámmal - nem utolsó móka ám egy ilyen fogócska, és ki tudja, milyen trükköket akar bevetni. Abban mindenesetre már most biztos vagyok, hogy nem fogunk lefelé görbülő szájjal távozni, de egy színész legnagyobb öröme úgyis az, hogy szórakoztathat: ha pedig közben maga is élvezi, mindenki nyert az ügyön.
- Még hogy hazudok, ilyen rágalmat... - vigyorodom el az üdvözlésre - Elég rossz színész lennék, ha nem lennék rá képes, de így magunk között azért elmondom, a színészmesterség a kifejezés, amit jobban szeretünk hallani. Ez amúgy is az a hely, ahol a kifejezéseken lovaglás munkaköri leírás. Azért az külön kuriózuma itt a sorsnak, hogy ennyire felfelé kell néznünk Mr. Forestre, bár gyanítom, ezt a páratlan élményt maga Leon is átélte, mert ő ugyan mindig jobb volt a dolgok fizikai elérésében, azért ekkorára nem nőtt. Tényleg isteni szerencséje van, hogy a koreográfus mára kimenőt adott magának, olyan felkiáltással, hogy bőven elég neki a tehetségtelen arcomat holnap egész nap néznie... Egy elég látványos önsajnáló grimasz szalad végig az arcomon erre a gondolatra, mert az rendben van, hogy most Forestet kapok kávé helyett, de holnap visszatér a balettmester bosszúja, mint valami levakarhatatlan különbejáratú dementor, és nem fukarkodik majd megemlíteni, hogy te Lutece, te még mindig annyira vagy hajlékony, mint a nagyanyám holtteste. Köszönöm, ez pontosan az a jellemzés, amire vágytam egy ilyen pályán. - Nekem tetszik az Amos. - helyeselek vigyorogva - Lutece. Sorolhatjuk még ugye itt a továbbiakat, de hát annyira vagyok Rosalind meg Victoria, mint Szent Johanna meg Cosette. Mindegyiken szólít valaki, aztán vagy odafigyelek, vagy nem. Az Amosszal szerintem még jól is jártál. Közben futólag kezet fogok vele, nehogy már itt elárvuljon mellettünk, bár persze Mr. Forestet sokkal szívesebben megtapogatnám kéztájékon. Szép ujjai vannak, bár nem úgy, mint mondjuk Leonnak, bár ez részben köszönhető annak is, hogy az övét nem rángatta bele gyerekként senki mindenféle hülyeségekbe felfedezés meg kaland címszóval. Ha az öcsém nem az én öcsém lenne, teljes joggal nevezhetnék az Lutece ház fantomjának, annyi ember lehetne biztos a létezésében.
- Még mindig a színházról beszélünk...? - nevetek fel, aztán a kezét megragadva elindulok a takarásba befelé - Sosem fedjük fel minden titkunkat, hamar unalmassá válna, meg aztán nem lenne mire fogni az olyan dolgokat, amiket mi sem értünk, de azért nagyon jól hangzik, hogy a hely varázsa teszi. Sötét borul ránk - persze, ez a hely nem a vakító fényességről ismeretes. Kábelek és kötelek futnak a lábunk alatt valahová tova, ahol már legfeljebb csak a szóban forgó öcsém meg a szüleim találnának bármi érdekeset a technikában. Én jól elleszek a tárlatvezetéssel is. - Fájdalmasan nagyot tudok ám rúgni, ha az öcsémről fogunk társalogni, gondoltam, megemlítem, jobb félni, mint megijedni. - vigyorgok aztán, és lekapok a hangpult zárt kis dobozának oldaláról egy zseblámpát, aztán elindulok fölfelé, a zsinórpadlásra - De tény, nem szoktak minket egymáshoz hasonlónak találni. Hogy ez kinek bók vagy sértés, arról vitatkozhatnánk... Apropó, muszáj megkérdeznem, hogy sikerült elcsábítanod? Direkt szenvtelen hangon kérdezek rá, mert eszméletlenül fúrja az oldalamat a kérdés. Ez nagyjából olyan fontos és korszakokat meghatározó lehet, mint az Élet, a világmindenség meg minden, és nagyon remélem, hogy nem azt a választ fogom kapni, hogy negyvenkettő. Egyébként ha most Mr. Forest zavarba jön tőlem, akkor amúgy is rövid életű lenne az ismeretségünk, sosem szoktam kijönni az olyan emberekkel, akik szégyellik a vágyaikat, és nem azért, mert gonosz, rosszéletű boszorkány vagyok (az vagyok, de ez nem tartozik most ide), hanem mert rendre megbotránkoztatom őket. Naaa, ide is értünk. Töksötét, zsinórok, kihűlt lámpák. A mágia születésének profanitása arcon legyint, szóval ez a legjobb pillanat, hogy megpördüljek a sarkamon, és egy nem is olyan ártatlan mosollyal várakozzam a válaszra. Alaposan fel kell néznem rá, de hát éppen elég kacat van itt ahhoz, hogy legyen mire ráállni, ha esetleg közelebbről is meg akarnám tekinteni azokat a kifejező vonásokat. Gyanítom, a mai féktelen lelkesedése után úgyis csak a premieren látjuk legközelebb, az meg csupa vállveregetés meg pezsgő, olyankor szoktunk egymás nyakába borulni olyanokat mondani, hogy 'szeretlek titeket', meg 'még egy fél évig próbálnám ezt!', aztán közben megfeledkezünk arról, hogy FOGJUK IS, a legközelebbi felújításkor, amikor már nem nagyon fogunk ilyeneket mondani, helyette inkább a 'már megint a ti fejeteket kell néznem...' és a 'soha többet ne halljam a címét se' szokott a nyerő lenni. - Első állomás: zsinórpadlás, vagy ahogy szofisztikált perceinkben mondani szoktuk: a zsinoár. -az utolsó szót kíséri némi modoros gesztikulálás - Balra lámpák, jobbra fal. Mesésen fergeteges és elbűvölően rejtélyes. A világítás általában a mugli módszerrel történik, a varázslós daraboknál mindenféle egyéb technikát kell bevetni, mert az elektronika hajlamos megőrülni a mágiától... - közelebb lépek, így az arcom intim közelségbe kerül a szegycsontjával - Alattunk forgószínpad, előttünk olasz függöny. A kommentár egy gombnyomással kikapcsolható... de mint mondtam, nem árulunk el minden titkot, így azt sem, hogy érhető el, hogy csendben maradjak. Mosolyogva indulok aztán tovább, mielőtt Amos fejében mindenféle dolgok megfogalmazódnak arról, hogy kevertem életveszélybe a gazd... főnökét. Bizony.
Mint már emlegettem, a színész különös állatfaj, szeret úgy tenni, mint aki teljesen normális, pedig azért lássuk be, valahol mind magamutogató hasadt személyiségek vagyunk - nem mintha ez olyan rossz dolog lenne. Nathaniel Forest sem úgy néz ki, mint aki nagyon bánja, hogy ilyen vadak közé került, pedig azért látnia kellene ezt a nem túlzottan szolgálatkész társaságot, mondjuk, a Macskák sminkbeülése előtt és után. Most csak egy csapat zenére ugráló idióta vagyunk, akik fura cipőben feszítenek, és látszik rajtuk, hogy a legkevésbé sem akarnak dolgozni... Lehet, hogy mindkettő igaz? De ez a szép a színészekben: még magukkal is el tudják hitetni, hogy rendes, törvénytisztelő munkájuk van, mikor csak élvezik, ha bámulják őket... Sosem értettem igazán, miért melegítünk be, ráadásul ilyen simogatós stílusban, ha egyszer utána úgyis olvasni fogunk - de most kivételesen örülök neki, hogy kiroppanthatom a cicás ízületeimet, mert van lehetőségem alaposan megfigyelni a jövevényt. Olyan magas, hogy azt már büntetni lehetne, már nem komolyan, csak sejtelmesen mosolyogva, úgy, hogy aztán édes legyen a büntetés is. Látom azt a csillogást a szemében, amiről Leon is mesélni szokott... Az a helyzet, hogy aki az öcsémet az ágyba tudja csábítani, az még nálam is nagyobb eredményekkel dicsekedhet, pedig két hete sikerült megjavítanom az egyik összetört időnyerőt...! Kérdés, hogy melyik a jobb az emberiség szempontjából, de ha a történelemkönyvek írói ismernék a józanabb Lutece örököst, biztos, hogy külön kötetet áldoznának az író áldásos tevékenységének. Sajnos, épp mikor rá akarnék mosolyogni, egy bökést érzek az oldalamon, és kénytelen vagyok észrevenni, hogy már csak én állok itt derékba törve, tenyérrel a deszkákon, mint egy hülyén megrajzolt u betű, a további kollégák meg vigyorognak. Vigyorgok már én is, mert miért kellene úgy tennem, mintha nem tetszene, amit látok...? Még ha ingyen is játszom ma. - Igen, a látszat időnként csal, Lutece nem olyan borzasztó színésznő, mint ahogy leplezni próbálja itt nekem a parádés késés után a pimaszságát. - bólogat a kérdésre Mr. Webber, aztán úgy néz ránk, mint aki nem szeretné, ha csalódást okoznánk. Ez eleve lehetetlen, a színházban soha nem az történik, amit várnak: talán lezuhan a csillár, talán nem, de nem is ezen múlik a dolog varázslatos része. - "A zene, az vagyok én!" - helyeselek, mire kapok még egy bökést oldalról - "Az agy előírhatja a törvényt a vérnek, de a forró vérmérséklet átugorja a hideg szabályt." - Megint Shakespeare?! Ugye nem?! - hördül fel mellettem Electra Hart, és mind egyetértően morognak. - Lutece, lesz olyan reggel... délelőtt, amikor nem zökkentesz ki mindenkit? - szól az inkább költői kérdés, de látom, Mr. Webber azért nem haragszik továbbra sem, két széket bűvöl elő magának és Nathanielnek. Miért csinálnak úgy, mintha az asszisztens láthatatlan lenne? Vajon az a szerencsétlen pára tudja, hogy élő díszlet lett ebben a komédiában? Nem is lehet olyan rossz egész nap állni a férfi mellett, és munkaköri kötelességként bámulni. - Ha egyszer nem érnék rá, mert meg kell mentenem a világot a pusztulástól, és már nem lehet későbbre ütemezni, mert ugye tudja, hogy sosem hagynám ki az ilyen fergeteges olvasópróbákat...? - dobom le a nemesebbik felem a színpadra a többiek közé, hogy együtt keltsük egy csapat kisiskolás benyomását. - Ha egyszer neked kell megmentened a világot a pusztulástól, nekünk már úgyis mindegy lesz. - szól a válasz, aztán rögtön az íróhoz is fordul, aki úgy számolom, tíz perccel ezelőtt feltett egy kérdést, ami itt nem évül el, csak konzerválódik. Mind olyanok vagyunk, mint akik agyfényesítőt reggeliznek, de ez megint csak a látszat: azért érdemes jól emlékezned a kulisszák között, hogy aztán kajánul kijavíthasd a kollégáidat.
- Mr. Forest, a színháznak vannak szabályai, még ha úgy is tűnik, hogy inkább vagyok porondmester vadállatok közé vetve, de ezt majd ön is meglátja. Róma sem egy nap alatt épült. - sóhajt fel a rendező, gondolom, máris megbánta, hogy beengedte közénk - Nos tehát, mint a kedves egybegyűltek tudják, a Minerva aranya elsősorban mugli közönségnek készül, de szeretnénk neki egy második változatot... - Szeretne a hóhér! - morog a vállamra dőlve Electra, mire olyan látványosan horkanok fel, hogy azt már nem lehet udvarias köhögésnek álcázni, de nem is akarom. - Ezúttal mi a megjegyzés tárgya, Lutece...? - Csak kifejeztük afölötti mérhetetlen örömünket, hogy kétszer is lesz lehetőségünk elszórakoztatni Mr. Forestet az olvasópróba gyönyöreivel... - mert bizony két szövegkönyv az két próbát jelent. Nem sietek hozzátenni, hogy ez nem közvetlenül egymásután értendő, közbeékelődik egy áldásos ebédszünet, ami mindig úgy indul, hogy negyed óra, de ha lehet, fél óránál ne legyen több, és végül hatvan perccel később neki is ülünk cinkosul vigyorogva. - Örülök, hogy örülsz, mert a próba után te fogod körbevezetni is Mr. Forestet a színházban. - koppint a fejemre a pálcájával - Ha már ilyen áldozatkésznek mutatkozol. Semmiképp ne hagyd ki az olyan ritkán látható különlegességeket sem, mint a hangpult és hasonlók. Elfintorodom, mert egy pillanatra nem is tudom eldönteni, melyikünknek nagyobb büntetés ez - bár ő hazamehet utána, én este megint máglyára jutok, bár ezúttal legalább a franciák által, és az egyik kedvenc jelenetem is ebben a darabban szerepel: Shaw tuti nem gondolta, hogy egyszer valahol egy boszorkány élvezni fogja, ha forró alatta a helyzet. Megjegyzést tenni ezúttal nem sok lehetőségem van, mert egyből kapjuk is az első szövegkönyvet, általános kínkeserv és szenvedés kezdődik meg, ami valahol egy ponton hangbemelegítésbe fut át, de azért nem törjük magunkat nagyon. Egy-két hallható mondóka, futótűzként terjedő röhögés, amikor valaki beleront a szövegbe, mert akárhogy csavarjuk is, nagy gyerekek vagyunk, akik azért kapnak pénzt, hogy teljesen őrültek, ki nem örülne ennek? Maga az olvasópróba egy izgalmas intermezzótól eltekintve rendben és fájdalommentesen lezajlik. Gondolom, Mr. Forest frászt kapott, amikor az egyik lendületesebb karmozdulatnál sikerült elhajítanom a gondosan fűzött szövegemet, mire kitört az őskáosz, mert én átvetettem magam két termetes kolléga között, és ők is elejtették az elejthetnivalókat, és két pislogás múlva már úgy ugráltunk látszólag egymásra, mint akik végképp megunták a normális viselkedés unalmas láncait. - Hülye egy színházi szokás ez... - néz fel a lámpákra Mr. Webber, míg mi keresgéljük a végtagjainkat egymásban - Tudja, Mr. Forest, mi itt olyan babonásak vagyunk, mint a vásári öregasszonyok. Ha valaki nem is az, itt biztosan azzá válik. Az egyik ilyen gyöngyszem, ha leejtjük a szöveget, azonnal rá kell lépni, különben elveszítjük a szerepet, de persze ha valaki megelőz minket, ő viheti azt. Rossznyelvek szerint Lutece ezért is olyan sikeres - gyorsabban és nagyobbat rúg, mint bárki más a teremben. Na de dologra! A szöveg nem olvassa fel saját magát! - Nem is olyan rosszak azok a nyelvek! - húzom ki a lapjaimat a saját cipőm orra alól - Nagyot rúgni nagyon nemes erény, és felettébb hasznos is, ha az ember nagyot tud terpeszteni. Most mit röhögtök, baletton nem mindegy, hogy terpesztesz vagy meghalsz... Egyetértő morgás megint - Mr. Forestnek trollnyi szerencséje van, hogy a koreográfussal nem ma találkozik, sikoltozva rohanna ki a kiképzőket megszégyenítő mester miatt, aki biztos megkérdezné tőle, hogy közeli rokonságban áll e óriásokkal. Másfél, megfelelően gyors olvasás után Mr. Webber végre kienged minket, ahogy ő fogalmaz, pisiszünetre, a nép pedig már rohan is dohányozással egybekötött kávézás keretein belül siratni a szörnyű sorsát, elvégre kevés darabot játszunk két közönségnek, épp a lehető legtöbb hiba kiszűrése miatt. Én közben az asszisztens vállára támaszkodom lazán, mert tetszik a megszeppent tekintete. Hangsúlyoznám, a tekintete, nem ő. - Ön is velünk tart? Csak mert félek, nincs ilyen kicsi golyóálló mellényünk. Tudom, nem ez a szakszerű megnevezése, de én mindig azt mondom, teljesen mindegy, hogy nevezzük, amíg megvéd a balesetektől... Tudja, a színház veszélyes üzem belülről. - Nathanielre pillantok, elvigyorodom, mert sejtem, ő érzékeli, mennyire halálosan komoly vagyok jelenleg - De ígérem, a testemmel is megvédem a gazd... főnökét, hát persze. Indulhatunk? Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...
Minerva Elizabeth Balmoral, téged ismerve nagyon szívesen ott lettél volna, amikor anyám úgy nézett rám egy reggel, hogy azt hittem, rájött néhány ifjabb kori stiklimre... Nem mintha lenne ilyen persze, talán még nálad is ártatlanabb voltam, de hogy a tárgynál maradjunk, történelmi pillanat volt a kerék feltalálása óta, ez volt ugyanis az a bizonyos, amikor az öcsém közölte vele, hogy megkeresett téged, te pedig nemhogy nem tartottad magad az eredeti elképzeléshez, miszerint a fasorba sem kerülsz, jöttél lelkesen, és még van képed franciául is beszélni. Sajnálhatod, tényleg, szerintem aznap még kávéra sem kellett néznem ahhoz, hogy ébren maradjak, kárpótolt érte az a villámokat szóró szempár, drámában sem látsz jobbat. Az másod-unokanővéred vagyok, vagy mi, de hát a címek amúgy sem számítanak semmit, látom magunkat a vigyorodban, az érdeklődő tekintetedben, és Leonnal ellentétben nem is érzem kötelességemnek, hogy megvédjelek vélt vagy valós árnyékoktól - nevetek veled, azon túl is, hogy tudom, ez anyámat még jó darabig felhúzza, de nem leszek ott, hogy elkapjalak, annál inkább akkor, amikor el akarod mondani valakinek...
Olyan lendülettel vágom le az átkozott ébresztőt a helyéről, amilyet a koreográfusom olykor hangos tirádák közepette szokott hiányolni belőlem - legközelebb beizzítom, álljon már itt felettem, amíg alszom, és mindjárt láthatja, hogy megy ez nekem hibátlanul, csak kell a motiváció. Amúgy is, több értelmét látom ennek, még ha frászt is hozok a lakótársaimra, mint a harmincharmadik piruettnek... az ember azt hinné, ha mindent úgy csinál, ahogy kérik, nem kell visszamennie a balettbe ugrálni...! - PARDONEZZ-MOI! - üvöltöm át a hamarosan érkező lelkesedést a zajongásom miatt. Azért ilyen kora reggel legalább az megnyugtat, hogy a jelenlévők fele beszéli az anyanyelvem, amin állítólag részegen motyogni is szoktam... páran úgy találják, franciául káromkodni olyan, mint selymet hányni, de én inkább sehogy nem szeretnék ebbe belegondolni, főleg nem aközben, hogy tökéletes késésben fél lábbal egyensúlyozom a fogmosás és a pirítós között. Egészségtelen felállás, és nem is valami jó párosítás a mentol és a kenyér. Úgy érzem magam közben, mintha a Nyomorultakban statisztálnék, legalább annyira elegáns is vagyok, ahogy elhagyom a tett helyszínét. Mikor belefutok az utcán állomásozó turistákba, biztos, hogy nekik sem az jut eszükbe rólam, hogy olyan gyanúsan hasonlítok Cosette-re. Én a mai napig nem értem azt a szerepet, már értem ezt úgy, hogy szerintem akkor sem tudok ártatlanul nézni, ha fizetnek érte, de azt mondják, a közönség szava szent, és még sosem dobáltak meg semmivel.
Futok, mint a nyúl, mint a szem a harisnyámon, mint a vér fog a karomon alá, mert beleakadok mindenbe, ami szembejön, nem kifogás az sem, hogy nem mozog: hogyne sietnék, megint késésben, megint lazán lobogtatva a kezemben a szövegkönyvem. Mikor vörösbe rándul előttem a lámpa, megállok, tompítok sarokkal, fájdalmasan felvisít az aszfalt, az orrom pedig a gépelt oldalakba bukik. Nem akarom itt kábítani magam azzal, hogy értem, mi van rajtuk, mert a leghalványabb kikerics fogalmam sincs, hogy mi a búbánatot próbálok kibetűzni, pedig azért beszélek pár nyelven, és hobbiból világokat teremtek a szó mindkét értelmében, de fogjuk rá, hogy nem nyílt ki még a kis csipám, ezért töretlen lelkesedéssel futok tovább, most már nyíltan szökellve a nép közepette. - PARDONNEZ-MOI! - kiáltom el magam másodjára ma reggel, amikor a Színház előtt egy kis tömegbe ütközöm, ők nyilván szükségét érzik a bámészkodásnak, a cipőm sarka a kitörésnek, én meg a hatalmas, drámai gesztusokkal történő sikoltásnak. Megállunk, leáll a zene, cifrát káromkodom, aztán besuhanok a művészbejárón, arra gondolva, hogy tuti egyikük sem számít rá, hogy rég nem a szövegen agyalok, hanem azon, hogy vajon mit fogok mondani a két nagyon is határozottan morcos tudósnak délután arról, miért nem dokumentáltam a legutóbbi mérésemet az időnyerőkről. Rémlik, álltam a ketyere fölött, szorgosan jegyzeteltem, mint illedelmes, komoly felnőtthöz illik, de aztán égető szükségem lett egy kávéra, egy jó beszélgetésre, ilyesmik, gyarló emberi vágyak kielégítése tehát előrébb csúszott a fontossági listán, és mire visszatértem, a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogy lett fióka a kísérletben résztvevő madár, akinek szerepe szerint előre kellett volna haladnia az időben. Ártatlan képpel, amit Cossete is megirigyelt volna, visszatettem a helyére, és úgy távoztam, ahogy a színész szokott, amikor lezuhant róla menet közben a hangosítás, vagy ha belebakizott a legnyilvánvalóbb szövegébe, és ez mindenki számára nyilvánvaló volt...
Állok az öltözőben, magamra rángatom a karaktercipőmet, kibogozom a hajam sövényét az arcomból, vágok néhány grimaszt, nyelvet nyújtok, aztán hangosan felnevetek, szöveget hátrahagyva szaladok tovább... Hogy tíz perccel és két kávéval később visszatérjek érte, mert igen érdekes megjegyzések érkeznének, ha enélkül toppannék be. A folyosón csattannak a pacsik, kacsintások, suhantamban még egy röpke csókra is futja az egyik öltöztető homlokára, aki erre fülig pirul, de integet nekem: jól indul a mai nap is, így megy ez itt. Ha boldog a személyzet, boldog leszel te is... Vagy nem. A Színházban nincsenek örök igazságok, furcsa és veszélyes üzem ez. Illene egyébként jobban kapkodnom a virgácsaimat, ma van az első olvasópróbám, ami mindennek a lelke és alapja, ennél fogva rém unalmas és lélekölő tevékenység. Meglett, felnőtt emberek ülnek, és olvasnak hangosan, aztán kiröhögik egymást, esetleg lapulnak a kis kétségeik miatt, mert a rendezőnek nem tetszik az impertinens arcunk. Kíváncsi vagyok, mi is vár rám, ma elméletileg még ráadásul a mű írója is megtisztel bennünket, ami ugyanúgy lehet katasztrófa és epifánia is. Beesek a színpadra, már égnek a lámpák, én betáncolok, harsan a megszokott köszönésem. - PARDONNEZ-MOI! - bevágódom két kolléga közé, kis meghajlást is produkálok, enyhítve a feszültséget - Rosa balról be! Mit játsszunk ma? - Elkéstél, Lutece! - morog az egyik kedvenc rendezőm, Mr. Webber, aki pont úgy fest, mint aki nagy musicaleket írhatna meg, és mégis itt ragadt közöttünk, tehetségtelen kölykök között, ahogy mondja - Mi lenne az, ami képes kicsalni az ágyadból?! Hát még Mr. Forest kedvéért sem vagy hajlandó egyszer az utolsó utáni hetvenedik percben megjelenni? - De hát csak egy kis kávé volt az, Mr. Webber... - pislogok rá fancsali képpel - És Mr. Forest... A tekintetem lecsúszik a mi öreg barátunkról, egyenesen rá az új jövevényre. Persze, Mr. Forest, vagy az öcsémnél: Nat, a világhírű író, aki most mindannyiunkat újra megálmodik majd új köntösben. Jobban megnézem magamnak, közben a többiek között én is nyújtani kezdek, mert a színész olyan állatfaj, ami szereti kelteni magáról a látszatot, hogy szorgalmas és normális munkája van, aztán dehogyis, mert estéről-estére embereket bámul deszkákról. - Te, figyelj... - suttogom vigyorogva a mellettem állónak - Ha jobban meggondolom... - Lutece, ha most azt fogod mondani, hogy Mr. Forest kedvéért több mindenből is kibújnál a paplanon kívül, ma este ingyen játszol! - int felém a pálcájával Mr. Webber, de a szemében játékos fény villan, nem is igazán szigorú az öreg, csak szeret úgy tenni, mégis, a tekintély... - Nyitott könyv vagyok, uram! - egyenesedem fel, és aztán felnevetek - "Egy kis tekintély mindezért megillet méltán, de szinte már sok ez a népszerűség..." - És most ne dühöngjek soká, mert nekem az árt, erre célzol? Fránya kölyök, sicc a helyedre, aztán ne hozz rám szégyent! - csak én látom, de még kacsint is. Hát lehet ennél édesebbet látni így kora délelőtt? Viszonzom, de aztán a kíváncsi macskatekintetem már Mr. Forestet űzi tovább...
A múlt & most Voltam szende gyermek ölelő karok között, vadul pörgő intrikus kihívó mosolyok kereszttüzében, tudok karminca mód, legyőztem a gravitációt, énekeltem a Fantommal és főleg, megéltem a milliók tapsából születő varázslatot azon kívül, amit anyámtól és apámtól kaptam a születésemkor az ikertestvéremmel együtt. Olyan földből nőttem erőssé, ahol a tudomány volt a fény, ami megvilágította előttünk az utat… És komolyan, a második lépés után közöltem a szüleimmel, hogy engem sokkal jobban foglalkoztat a mesterséges fajta, ami a kulisszák fölött beragyogja a színpadot. Félre könyv, félre tanulnivalók, és azt hiszem, azóta sem igazán álltam meg. Ha akkor a fenekemen maradok szépen, ahogy Leon, szemében a rettegéssel, hogy nem felel meg, talán most én is büszkén sétálgathatnék a diplomámmal a kezemben, de én ehelyett a lüktetést választottam, amit csak azok éreznek, akik képesek meghalni minden éjszaka és újjáéledni minden este pontban hét óra tízkor, mert tőlünk, színészektől nem várható el, hogy tökéletesen pontosak legyünk, elvégre a fejünkben pörögnek a szavak, amelyeket valakitől kaptunk, akinek úgy tetszett, hogy újrarajzolja az alakunkat. Aztán persze jó eredményekkel végeztem az iskolát, de közben élveztem a figyelmet, mindegy volt, a rendezői jobbon, vagy balon bámult a közönség – mikor közöltem drága, Moliére drámákba való nemtőimmel, hogy agyő, ha már franciául muszáj volt megtanulni, engem vár London és a színház, ők bíztatóan a vállamra tették a kezüket, és gyorsabban találtam magam a Misztériumügyi Főosztályon a közös kis időmachináló ténykedésünk miatt, mint ahogy az ember hajlamos elfelejteni a szövegét épp a legfontosabb főpróbán. Pislogtam ugyan pár percig, mert ki hallott már olyat, hogy az ember nappal köpenyben surrog mindenféle tudományos ketyerék fölött, majd onnan repül a próbájára, dühös koreográfusokkal hadakozik, ül a sminkben, aztán kivágja a magas cé-t, másnap indul újra a mókuskerék…? Szóval, ha nem volt elég egy életre a kettősség, a kivigyorgás a merev életmód kis rácsai közül, most kiélvezhetem azt alaposan, mindkét oldalon. Szerencsére elboldogulnak nélkülem is, legalábbis általában, így vannak békés kis időszakok, amikor nem égő fáklyák az Appián a vén fák, és a legkomolyabb problémám az lehet, hogy jókor leheljem ki a lelkem, mert milyen lenne már, ha Júlia úgy gondolná, ő bizony ragaszkodik ahhoz a kimaradt monológhoz – azt hinnéd, ez nem történhet meg, de ennél sokkal cifrább eseményeknek is voltam már szemtanúja. Mondhatjuk, hogy a Minisztériumban csak vendégművész vagyok, és erről nem is sűrűn értekezem a nagyérdeművel, mert lehet, hogy le tudom neked darálni a kvantum-mechanika alapjait dióhéjban, de hát beszélgethetünk, mondjuk inkább arról, milyen baromi kínos eleinte a takarásban vetkőzni a kollégák előtt. Határozottan bizarrabb élmény, mint a kormos, megpörkölődött talárban feszítő szüleidet vizslatni, akik közönyösen megállapítják, hogy te lányom, nagyon hülye vagy, mert megint elszámoltad azt a tizedesvesszőt, és még jó, hogy csak kísérlet volt, mert ilyeneken szokott elfüstölni néhány háború. Na ne mondjátok, még Eponine-ként sem voltam ennyire Nyomorult. Hát ez vagyok én – Ofélia a kémcsővel, Grizabella az időnyerővel, és ha odaérek időben a válogatásra, és ezúttal nem én leszek az, aki bájos csókot vált a tükörnek nekiesvén, még akár Anna Karenina is lehetek, aki legszívesebben felállna a sínekről, ráüvöltene arra a bunkó pasira, mert hát mégis, ki mondta, hogy egy nőnek nem lehet ezer és egy élete, millió és kettő szerepe, de legfőképp: annyi tüze, amiből egy egész világot lángra lehet lobbantani…?
A gyűlölet oly végtelen, uralkodik a lelkeken... láttam, és nem túl szívderítő élmény még a hetven réteg jelmez alatt sem, ha a közönség szemében nem azért csillan megértés, mert ismeri a darabot, hanem mert maga is átéli, milyen bölcsnek és józannak lenni egy hordó lőpor tetején. Az öcsémre nem tudták rátenni a kezüket a halálfalók, a szüleim tökéletesen elszigetelték magukat, ha fejük fölött átsuhant a kasza, én meg táncoltam tovább. Kíváncsi voltam, meddig tűrik a két világom pörgését, meddig nyújthatom a mozdulatokat, mikor szólít meg valaki, hogy kövessem, és mikor intik be a függönyt elém... Meguntam. A háború utolsó hónapjaiban, amikor a nem elég nemesfém-szerűnek ítélt kollégáim lassan, de biztosan tűntek el, leléptem a világot jelentő deszkákról, és idegbeteg táncmesterek botjától edződött tagjaimat is bedobtam a közösbe, és hát azt kell mondjam, igaz a mondás: a színészek nem normálisak. Persze Bacchus vigyáz az övéire, én ezúttal átélhettem a csata hevületét a valóságban is, és habár most vér volt a vörös az egykori griffendéles anyagot helyettesítendő, nem számított az ár, amit a szabadságért fizetni kellett. Ott álltam a kastély védői között, amikor elhangzottak a megadásra szólító szavak, és arra gondoltam... Veled uram, de nélkülem. Most tehát Európa csendes, újra csendes, én viszont nagyon nem vagyok az, ne haragudj, tudom, hogy azt ígértem, mindent elmesélek az életemről, amit tudni érdemes, de legközelebb folytatjuk...! Ne nézz így rám, megint impovizálni fogok, otthon hagytam a karaktercipőmet, és már így is lekéstem a hangbeállást... Megígérem, legközelebb elmesélem, milyen, ha forog a tánc, és milyen máglyán égni a hitedért... de ahhoz előbb oda kell érnem, mert az élet szigorú nézőtéri felügyelő, még a főszereplőt sem várja meg...!
Jellem Mindig változó, mindig szerephez igazított - de mindig tűzgyújtó. Sia mindkét arca a végletek játékosa, a tudományos színtéren megfontolt, bár kockázatvállalóbb, mint a szülei, viszont a nevelésüknek köszönhetően a legjobb csapatjátékos, akit kívánni lehet. Az időnyerőkkel dolgozók számára modern, haladóbb szellemű megjegyzésekkel egészül ki a háttértudása, amit otthonról kapott Leonnal együtt, de míg ez utóbbi sosem érezte nehézkesnek összeegyeztetni ezt a saját személyiségével, a nő szereti kikerülni inkább a témát, nem teljesen érzi sajátjáénak a tudományos világot, de a segíteni, haladni akarás erősebb az idegenkedésénél, így ragyogó elméjét nem csak a színpadon kamatoztatja.
A színház szeretete teszi azonban igazán önmagává, nem nehéz elcsípni, amint kócos hajjal, az idő és helyszín teljes kizárásval a szövegét magolja, fel-felnéz ugyan, de ilyenkor szenvedélyes monológokban tör ki, élénk gesztusokkal ölti magára a karakter bőrét. Mivel igazán művész, ezek a megnyilatkozások a vele való időtöltéskor bármikor előkerülhetnek, meglehetősen kiszámíthatatlanná téve a hangulatát és a társaságát. A családja nevét ismerők egy megfontolt, aranyvérű fiatal hölgyet várnak a vele való találkozáskor, és ő nagyon gyakran érzi úgy, hogy korlátok közé akarják szorítani, ezért már csak dacból is csípős megjegyzéseket tesz, grimaszol és zavarba hozza a közönségét. Kifejezetten jól szórakozik mások esetleges karótnyeltségét látva, imádja paródizálni a merev jellemeket, és cseppet sem sértődékeny vagy megbántható kritikával. Talán kissé vakmerő is, ez leginkább akkor mutatkozik meg, ha az öccsét veszélyeztetve érzi bármi által, ilyenkor megmutatkozik az egyébként is inkább csak a saját farkát kergető oroszlán haragja... Élcelődő, szórakozott, és a legváratlanabb momentumokban teljes darabokat lejátszva az arcán tehát elmondható, hogy Aloysia Rosalind Lutece olyan karakter, akit visszatapsolunk a dráma végén.
Kapcsolatok
Robert Lutece - apa, a mindig biztos kapcsolat
Emanuelle Lutece - anya, a kölcsönösen inspiráló
Leon R. Lutece - az iker, a félszavakból is megértő
Minerva Balmoral - az unokahúg, egy tanítható lehetőség
Elsa Channing - a másik unokahúg, a társ a hétköznapokban
Annmarie Dalton - a barát, aki mindig tud újat mesélni...
Azt beszélik…
Két életem van - igaz, a színház mellett olyan dolgokkal foglalkozom, amelyeket a nagyközönség nem láthat. Irónikus, hogy ők arra tippelnek, illegális utakon járok.
Mindent a szüleimnek köszönhetek - mindenki a vendégem egy felvilágosításra. Biológiai értelemben biztosan, egyébként a saját utamat járom.
Sok mindent meg szoktam tenni egy szerepért - igaz, két könyvet fejből megtanulni nem a legpihentetőbb, és zúgtam már be a zenekari árokba, de inkább nyugodjon a derekam a színpad alatt, mint valakinek a kanapéján.
Üzenetek megtekintése
