Megint az álomra gondol. Gyenge és ostoba. Mardosó fájdalma és bűntudata olyan falat épít szeme elé, amit képtelen áttörni. Észre sem veszi, hogy itt vagyok. Fel sem tűnik neki, hogy minden kép, minden érzés és minden lélegzet, ami az övé az enyém is. Pár napja kezdődött. Rémálma volt egy fiúval. Egy fiúval, akit szeretett. Ordítozott, lihegett és izzadt. Pillanatokra fel-fel ébredtem rá a hálókörletben, mire észbe kaptam pedig berántott. Ott voltam és azóta is ott vagyok. Amikor beléptem engem is elöntöttek az érzelmek. Összeállt a kép. Hazudott nekem éveken keresztül és titkolózott. Pont Ő. Aki annyira erőltette mindig is, hogy együtt vagyunk erősek. Aki folyton próbált betörni elmémbe, lám visszájára fordította a dolgot. Amikor beléptem megérzett és a sokk annyira eltompította, hogy fel sem tűnt neki távozásom hiánya. Nem éreztem még ilyet. Mintha lenne egy pont elmémben, amit ha felkutatok már nem a saját testemben vagyok. Sosem láttam még ilyen gyengének. Kettőnk közül mindig Ő volt az erősebb. Mikor már az én erőm elfogyott, az övét használtuk. Mikor én már nem bírtam lépni, Ő mindig tovább és tovább ment. Még is most észre sem vesz egy settenkedő árnyat önön fejében lányos zavara miatt.
Szorongatom Munin koponyáját. Az emlékező. Odin vállán ülő holló, aki mindent tud a múltról, hiszen tulajdon szemével látta. Igyekeztem mindig eszerint élni az életemet. Emlékezni. Számtalanszor éltem újra és újra ősi családom minden emlékét. Láttam kik voltunk, mire voltunk képesek. Nem egyszer láttam születésünket. Aki sokat látott, hajlamos elhinni hogy mindent tud. Megértettem, hogy ez nem igaz. Vannak olyan emlékek, gondolatok és titkok, amikhez soha nem férhettem hozzá. Egyetlen egy ember volt, akiről úgy hittem mindent tudok. Az akivel fogantatásunk pillanatától kezdve egyek voltunk. Mindenen együtt mentünk végig és még is elárult. Mégis falat emelt közénk és ez a fal most elvakítja. Undorodom gondolataitól melyekben minket éltet.
Őseink szava hagyja el számat, még sem tudok koncentrálni. Elhiteti magával, hogy működik erőnk. Csak üres szavakat mondunk. Hugin és Munin egy egészet alkottak, még ha külön is repültek. Ebben állt erejük s ezért voltak olyan értékesek Odinnak is. De mára csak csontok. Ezüstláncon lógó több ezer éves koponyák. Bár erejük puszta érintésüktől átjár, még sem képesek alkotni. Kántálom a régi szavakat és érzem a lüktető erőt még is megfoghatatlan, idomíthatatlan. Hallom az ősök hangját és látom az évszázadok szelét, de tudom nem használhatom még ezt az erőt. Mézes madzag csupán, melyet egyedül egyikünk sem tud megragadni Talán nagyapa éppen emiatt bízta pont ránk ezt a feladatot?
A kinyújtott kézre nézek és robbanni tudnék a dühtől. Ennyire gyenge lennék? Talán azért nem is érez odabent mert nincs is erőm, amit érezhetne? Vagy csak átver? Tudja jól, hogy ott vagyok, de direkt ignorál? Hogy éreztesse velem, hogy egyedül gyenge vagyok? Elönt a düh. Nem ismerem testvéremet. Ez nem az, akivel felnőttem. Tudnia kell, hogy erős vagyok, tudnia kell, hogy nem leszek örökké a kis Adser akire vigyázni kell. Le kell dönteni azt a falat! - Itt vagyok! – ordítom szám egyetlen rezdülése nélkül. Ezt csak mi halhattuk. Hidegen nézem, hogy észre veszi-e nevetséges viselkedését és újra meg újra felhívom magamra a figyelmet elméjében. Üvöltök, tombolok, úgy hogy még az én fejem is belefájdul, az anyagi világban még is csak némán állunk egymással szemben.
Louise Lott egy vöröses hajú lány, barna szemekkel, amelyekben meg-megcsillan a zöld, mikor beleelevenedik mondanivalójába és átjárják az érzelmek. Gondolkodó. Mintha jól megcsócsálná mindenen szavamat, perverz élvezettel, hogy keressen valami mögöttes tartalmat. Pillanatok csak, míg látszólag pörögnek a fogaskerekek eszeveszett sebességgel. Talán az ellenérvek sorozatát hozza már fel elméje vagy még mindig mondataimat helyezi más és más kontextusokba, hogy rájöjjön mit is akarok mondani? Ha utóbbi, felesleges az erőfeszítés. Őszinte ember vagyok, nagyapám mindig erre tanított. Egy családban, ahol folyamatosan elmédben turkálnak képtelenség titkokat őrizni.
Mosolyom csak őszintébb lesz és feszélyezettségem eltűnik. Kínos a téma nem tagadom, sosem kellett még laikusokkal beszélgetnem gondolataimról és saját kétségeimről. Jó meglátásai vannak, de zárkózott. Csak a jóban és a rosszban gondolkodik, remény nélkül. Pedig a remény ad hitet, a hit erőt és ha ezt a fajta erőt birtoklod képes lehetsz át látni a végzeted. – Erdekesen beszülsz. Lenüzed az embereket, primitív osztünök rabjaiként teküntesz röjük, de müglikat felbecsülod. – szemem tán megcsillanhat, ahogy felfedezni vélem a lány keresztjét. – Mügliivadek vagy? . Mosolyommal próbálok bizalmat kelteni, nem akarom, hogy gondolatom miatt úgy tekintsen rám, mint akik miatt szenvednie kellett az előző években. A vér vér, birtokolja a mágia ajándékát és csak ez a fontos.
Elismerően bólintok érveire, jelezve, hogy megértettem – ahogy észrevettem a britek akcentusom miatt igencsak lenézik angoltudásomat és nem is feltételezik, hogy teljes egészében megértem mondanivalójukat. – Ahogyan egyetlen szavünk elüg a féjdalomhüz, egyetlen szüvel irányíthatjük is őket. Ránk dübje-e a bombát vogy magükra? Ledübja-e egyáltalán? – húzom fel szemöldököm nem feledve pajkos mosolyomat. Egy kölyök kutyára emlékeztethetem, aki épen megtalálta a legjobb játékot – a vitát. – Üjjá terümthetjük a kiírtott erdüket. Vizüt fakaszthatünk Afrikában. Füldrengés, cünami, vülkánok és hürrikánok nem fenyügetnék az embürt. Jobbá tehütnénk a világüt, miért mondanának nemet? –
Ahogyan én látom Louise Lottnak, nem a Nagyobb Jó gondolatával van problémája. Megérti és elfogadja érveinket. Sokkalta inkább fél a háborútól és a béke megtörésétől. Furcsa, saját magát igazolja. Fél valamitől, a harctól az igazunkért, ezért megpróbálná elpusztítani magát a harcot. Nem ironikus? Magát a pusztítást pusztítaná el, ha lenne rá hatalma. Nem is tudja, hogy ez mennyire közel áll ahhoz, amit családiinkkal képviselünk. – Vülághábörük, hölökéuszt, atüm bomba, ózon lyük. Müt tesznük a müglik egymással üs a bolygóval püsztán egy évszázüd alatt? Hiszük egy jöbb vülágban, ahül ilyen károk nélkül, békébün élhetünk. A termüszet megadta a mégiát, hogy ne püsztítsunk, mü pedig önző mód kisajátítva, lukakban rejtőzködve őrizzük. – hogyha egy sárvérűvel beszélek, jobb ha a muglik oldalát mutatom be. A beszélgetés elején is azt firtatta, hogy az új világ miért is lenne jó a mugliknak, hát válaszolok a kérdésre.
– Nagyobb Jónak nevezzük, mert áldüzatokat hozünk egy nagyübb célért. Megtümadnak minket, mert primitívek és höború lesz, ez kütségtelen. Dö inkább adüm az életemet egy jübb világ eszméjéért, minthogy a sütétben meghüzva, magam kis birodalmüban nyomjon a teher, hogy haszüntalan volt a hatalüm, amit kaptam. – . Monológom végeztével elhagytam a mosolyt is. Őszinte embernek tartom magamat és mikor a halálomról beszélek, nem mosolygok.
Felhúzom szemöldökömet, ahogy a vörös lány szavait fordítom magamban. Bár azt állítja nem vallatás, még is eléggé annak érzem a szituációt. Nem igazán finomkodik és kérdéseiből ítélve, eléggé körbejárta a témát. Furcsa szembesülni azzal, hogy valaki, aki alig egy hónapja „ismer” ekkora időt és energiát fektet abba, hogy meg tudja ki is vagyok. Otthon ez más volt teljesen, hiszen megszokott volt a tény, hogy ismernek minket, sőt Dániában lényegében már születésünk óta tudták kik vagyunk, hiszen az ország egyik legfontosabb és legősibb családja voltunk. Nyugatra ellenben sosem ért el a hatalmunk, még a hírnevünk is épphogy. Dumbledore foglalkozott velünk és a mágiánkkal, ámbár ez valószínűsíthető volt inkább a Nemzetközi Mágusszövetségben betöltött szerepe miatt, de a múltévszázadi tevékenységünk – igazából nagyapa múltja – sosem volt népszerű olvasmány, főleg mióta kiderült, hogy semmi sem bizonyítható. Nem lehet ráverni háborúsbűnösségét.
- Hálott? Hö jul tudom a kis polga’háborutok két föszereplőjje is az volt – válaszolok nem elfeledve negédes mosolyomat és igyekszem úgy tenni, mintha őszintén örülnék a kérdéseknek. Pedig tényleg kellene, hiszen ez az egyik feladatunk itt: „téríteni”. Mintha az esze ezt követelné, hiszen nem vallásról beszélünk, pusztán logikus gondolkodásról. - A muglik nem dijjöznák? Az anya, akünek a fia a Temzüben fuladt, nem dijjözná, ha tudna, hogy a ti harcötok áldözata lett a fiú? – Bizony, én is utána olvastam. Annyira nem is kellett, még a dánok és a norvégok is azon csámcsogtak, mit csináltak a britek egymással a vértisztasági háborúban. Dementorcsókok, nyílt összecsapások az utcákon, tomboló óriások, céltalan mugli gyilkosságok, erdőtüzek és még sorolhatnánk. Egyetlen egy országban. Még a Birodalom terjeszkedése sem volt ilyen véres, hiszen a legtöbb ország politikai puccs révén csatlakozott, a mágusoknak pedig szabadságot adtak nagyapáék. Az eszetlen öldöklés sosem tartozott a módszereik közé. Igen megtették, amikor kellett, de csak azért, hogy szórakozzanak soha. - Az egész münek? Meg lehet szaöbni, hogy egy társödalom mikko’ ölökuljon át? Ki lehet jelölni egy időpontot, hogy mikko’ alkölmas elkezdeni egy fölyömatot? – állom tekintetét és a halvány mosoly így sem halványul.
Pálcámat piszkálom miközben belemerülök Louise Lott barnás zöld szemeibe. Annyira direkt ez az egész beszélgetés, vajon szándékosan alakította így és tört rám? Tudta, hogy itt leszek és betámadhat? Kifigyelt volna a hollóhátas, hogy tompíthassa kíváncsiságát? Nyugtalanító, de ezt nem szabad mutatnom. Nem lehetek gyenge, egy ilyen súlyú beszélgetésnél. A lány kezdeti mentalitásából kétlem, hogy sikerülne meggyőznöm Őt bármiről is, de már az is eredmény, ha elgondolkodik és nem ítél el minket zsigerből. Ha csak néhány érvemet tovább adja másoknak, akik szintén elkezdenek elmerülni a dologban… ha a mag el van már vetve, könnyebb erdőt növeszteni.
- Mindenkinek meg van a maga szerepe – válaszolom a gúnyos megjegyzésre orosz társaink irányába. Pontosan nem látok bele, rájuk milyen szerepet adott családjuk, de amennyire tudom mintákat kell gyűjteniük. Megborzong a hátam akárhányszor belegondolok, milyen lehet koslatni a kiszemelt emberek után, csak hogy megszerezzük néhány hajszálukat. Szerencsésnek érzem magunkat, hogy a jövőben kell csak turkálnunk, bár nem könnyű a feladat. Amíg az a bizonyos illetője, akinél a köpeny lehet nem igazán foglalkozik az ereklyével. Minden bizonnyal ritkán veszi elő és használja ténylegesen, legutóbb csak a hónap elején sikerült elkapnunk, ahogy egy ládában nyugszik. Amíg nem áll szándékában magára ölteni nem fogunk élesebb jelet kapni Greis-szel, Zenia ügyleteihez pedig nem igazán értek. Unokatestvérünk nem túl sokat közösködik velünk az utóbbi időben, pedig mint rangidősnek neki kellene diktálnia a tempót számunkra is.
- Más dolga van, ketten vagyunk – közlöm Mallouse-val. Ikertestvérem amennyire tudom Hagen-nel tölti a délutánt a főhadiszáláson. Nem tudom min dolgozhatnak, de hogy őszinte legyek annyira nem is érdekel. Örülök, hogy végre nem kell sokat közösködnöm vele, amíg a jelre várunk. Igyekszem minél inkább elszakadni tőle, hiszen a „rémisztő ikrek” jelzés nem túl szerencsés, és ellenben a Romanovna párossal, mi még egypetéjűek is vagyunk. Ez külső szemmel csak horrorisztikusabb faktort ad és lassítja a beszélés folyamatát. Eredményesebben dolgozhatunk különválva és bár restellem bevallani nem is igen vágyom a társaságára, mindig úgy érzem, hogy titkolózik előttem. Neveltetésünk révén pedig ezt a vékát nehezen tudom lenyelni.
Szolidan bólintok és elindulok a rengeteg felé, aminek a szélén már érezni lehet a dementorok jelenlétét. Igyekszem összpontosítani nagyapám tanításaira és bemenni a koborló lélekrablók területére. Mindig is azt tanultuk, hogy nem szabad félnünk ezektől a lényektől, sőt inkább szánnunk kell őket. Történetük szörnyűséges és sötét, olyan sorsa jutottak, mely számtalanszor rosszabb a halálnál. Ismerték Grindelwaldot, tudják a célját éppen ezért nem szabad félnünk tőlük, hiszen a mi oldalunkon állnak. Tudják, hogy az egyensúlyban, amit teremteni akarunk beletartoznak ők is. Több ezer évnyi szenvedést akar tisztára mosni Nagyurunk és a gondolattól kiráz a hideg. Hatalmas mágus kétség sem fér hozzá és a kő még nagyobbá teszi, az pedig, hogy a keserűség lidércei ennyire bíznak benne hámborzongató. Úgy érzem sokszor hiába hallgattam történeteit és éltem tanai szerint, fel sem foghatom mekkora hatalma és éles elméje van. Ő, aki visszatér a halálból, Ő aki egy új kort és egy jobb világot hoz el nekünk. Míg ténylegesen fel nem támad meg sem érthetjük, mi a legfiatalabb generáció nagyságát.
- Figyelnek minket – suttogom társamnak és a fák közé révedek. Négy láb és emberfej. Feltűntünk nekik.
A vörös leomló tincsek az első pár pillanatban elrejtik az arcot, majd konstatálom, hogy egy nálam idősebb lány lépett be. Ahogy hirtelen egymás szemébe néztünk a kezdeti hökkenet után, hogy egyáltalán más is tartózkodik a magánynak eme birodalmában furcsa felismerés jelent meg az arcán. Habár ehhez már igazán hozzászokhattam az elmúlt hetekben. Először rám csodálkoznak az emberek, hogy egyáltalán látnak majd arcuk felismerhetetlen érzelmeket közöl. Félelem, megvetés, érdeklődés, közömbösség és megannyi attitűd mimikáinak furcsa kavalkádja szalad végig az arcokon. Tekintetem már megszokottan letéved a lány mellkasára – nem igazán abból az okból, amit az átlag preferál. Bronz és kék színű címer, benne a sassal. Hollóhát. Furcsa mennyire hozzászoktam a roxforti előítéletekhez. Egyből keresem, hogy mi is árulkodik az emberek házáról, hiszen így bizonyos személyiség leírást kaphatok. A bölcsek házával már megtanultam, hogy óvatosan kell bánni. - Az velójéban Müveil, nem Móvrel – javítom ki a lányt, miközben visszabólintok üdvözlően. Habár talán pont nem nekem kéne kijavítanom valakit, aki még mindig nem tudta levetkőzni az akcentusát. Na nem mintha pont itt a sok skót, ír meg walesi között ez olyan egyszerű lenne. A Griffendél klubhelységében szokott lenni egy rövid hajú felsőbb éves lány, akinek be nem áll a szája és olyannyira skót, hogy jóformán nem is értem, hogy mit mond. Az elején azt hittem, hogy esetleg kentaur nyelven tanul annyira fröcsögött a szája a vadságtól. Bár mikor észrevettem, hogy Őt figyelem kicsit sem próbálkozott a kedvességgel és elküldött egy melegebb éghajlatra. Még hogy úri nép a brit… Ahogy a vörös hajú lány konkrétan ledobja elém a könyvet, majd komoly tekintetével Ő is helyet foglal, hirtelen elfog egy rossz érzés. Mintha egy kisfiú lennék, aki összetört egy vázát. Persze lehet, hogy csak az egész kontextus teszi, hogy ennyire alárendelve érzem magamat hirtelen, de be kell valljam, hogy lánynak ösztönösen van egy tekintélyt parancsoló kisugárzása. Ahogy leteszi pálcáját az asztalra összeráncolom szemöldökömet. - Vellátásra készülsz? – teszem fel a kérdést megtoldva egy csibészes mosollyal, hogy oldjam a számomra érthetetlen feszültséget. Nem túl gyakori, hogy valaki beszélgetést kezdeményezzen velem. Pláne nem akkor, amikor épp a hárpiák pánncélzatáról olvasok. – Egyebként, Téged hogy hivnak? – nem érzem fairnek, hogy Ő leszólít a vezetéknevemmel, én pedig csak a nevét sem tudom.
Becsukom a könyvet és pálcám koppintásával visszaküldöm a helyére. Be kell, hogy valljam nincsen ínyemre ez a kis találka, hiszen pont a fürkésző szemek elől menekültem ide, most pedig éppen szembetaláltam magamat eggyel. Kíváncsian várom, még is mivel szolgálhatok a lánynak. Vajon a dán faunáról érdeklődik, arról, hogy még is mit keresek itt, mit tett a nagyapám vagy, hogy nyelvleckéket adjon. Egyikhez sem fő igazán a fogam.
- És még csak nem is sejtik mennyire közel járunk – mondom hangosan Ristiaan-nak, ahogy előlépek a rengeteg fái közül. A britek rém ostobának tűnnek meg kell hagyni. Fújnak ránk, mint a macskák, bizalmatlanok, de ennek ellenére teljes szabadkezet adnak nekünk a Roxfortban. Kapjuk a célzásokat, hogy tudják kik vagyunk, ismerik a családjaink sötét múltját, de nagyrészük képtelen összerakni a kirakóst. Értetlenkednek, hogy mit is akarunk mi ebben az országban, ebben az iskolában. Mintha nekünk olyannyira nagy kedvünk lett volna idejönni. Nem panaszkodom. Mindenkinek meg van a maga szerepe, és meghozzuk a tőlünk telhető legnagyobb áldozatokat, de a kezdeti lelkesedésem elfogyott. Próbálok barátkozni a kastélyban, beszélgetni az angolokkal, még ha az akcentusom be is zavar, de kevesen vannak, akik egyáltalán szóba állnak velem. Mindenesetre maga környezet határozottan kedvesebb, mint a Durmstrangban. Furcsa, hogy ebbe az iskolába csak egy nemzet gyermekei tanulnak. Északon senkit nem zavart, hogyha az anyanyelveden beszéltél, de itt maximum az írekre néznek jó szemmel.
- A suttogások helyesek voltak – szólók a norvégok nyelvén társamhoz – a Kő az erdőben van A dementorok voltak az egyetlen nyomaink ide. Amint a Minisztérium elengedte őket erre vették az irányukat. De hát miért is ne tették volna, azok a lények, akik kiszakadt emberi lelkekből születtek, keresik az egyetlen tárgyat, aminek hatalmában állhat visszaadni emberi formájukat. Persze csak ha a legendák igazak. Az angolok szeretnek a dajkameséjükre támaszkodni a három testvérről, de kevesen járnak utána részletesebben, hogy egy-egy tárgynak mekkora hatalma is lehet.
Ahogy közelebb érek az idősebbik Mallouse fiúhoz kinyújtom a kezemet a kézfogásra. Bár még egy toronyban is élünk meglepően keveset találkozunk. Vajon neki is hiányzik a régi életünk? Emlékszem nagy hírneve volt a sikeres párbajai végett. Talán Ő volt az közülünk, akit a legtöbben ismertek, bár véleményem szerint a bolgárok könyveik hátuljába vésték mind a kilencünk neveit. Sosem értettem ezt a fajta tiszte utálatot. Egyáltalán hogy képesek az emberek ennyire utálkozni? Itt van a polgárháború ténye is ebben az országban. Kis híján kiirtották magukat a helyi mágusok puszta céltalan utálkozásból. Bár a téveszmék szerint Mi is utáljuk a varázstalanokat…
- Neked sikerült már beszélned? – terelem a témát. Tudja mire gondolok. Sikerült-e már beszélnie a britekkel a viselt dolgainkról. Mind tudjuk, hogyha nem szerzünk támogatókat képtelenek leszünk végrehajtani a terveinket, Izland pedig akárhogy is nézzük igen kevés támogatottságnak bizonyul. Talán a legügyesebb politikusok az Ő családjában vannak, de egyelőre egy bagoly sem árulkodott arról, hogy van-e már eredmény. Persze felesleges sürgetnünk a dolgokat, még csak szeptember van, de túlságosan izgatott vagyok.
Borongós már az ősz. Végre megjött a hideg Nagy-Britanniába is és itt Skóciában, ahol hajlamosabb az otthonira hajazni az idő főleg jól jön ez. Végre normálisan érzem magamat, habár még csak alig három hét telt el a tanévnyitó kínos eseményei óta. A háztársaim még mindig ódzkodnak tőlem, a többi hírnökkel pedig nem szeretnék annyira együtt mozogni. Ha csak egymásba kapaszkodunk, semmire sem megyünk, a britek pedig eddig igen elutasítóak. Nyilván én sem élvezném, ha valakik random megtörnénk a hagyományainkat, de akármi is történt, Ők küldték ki nekünk végül a leveleket és Ők osztottak be bennünket a házakba. Minket hibáztatni ezért kár... még ha nyilvánvalóan közünk is van a dologhoz.
Igazából én sem vagyok a legnyitottabb, amin nagyon csodálkozom. Magunknak valók tudunk lenni Greis-szel de nem ennyire. Valahogy nem merek hozzászólni a britekhez, ami idegesítő, mert sosem volt bajom a közvetlenséggel, de egyszerűen nem tudom, miről tudnék beszélgetni velük. Na meg, hogy hogyan. Nyár eleje óta itt vagyunk az országban, de ennyire mélyvízben még nem voltam, mint a Roxfortban. Borzasztó ez az idegennyelvi környezet, mármint értem, amit mondanak, megértem a tankönyvek nyelvét is csak valahogy félek megszólalni. Ez nem olyan, mint a norvég kiskoromban, mármint persze anyánk próbálta tanítani, de nem a tizenegy éves korom óta vagyok natív környezetben hozzá.
Igazából ez is volt az egyik motivációm, hogy bele vessem magamat a tanulásba. Tökéletes nyelvfejlesztés, pláne mágiatörténetnél, ahol tudom is nagyjából miről van szó. Szerencsémre az irattárba nem túl sokan járnak mostanában és ha bár a kupiban néha elég nehéz megtalálni egy-egy könyvet, nem lehetetlen. Bevallom, néha önkényesen elkezdek rendet is rakni, hogyha már képtelenek megbízni pár házimanót a feladattal. Jól lehet én a pálcaintéseimmel ügyesebben pakolok, mint azok a lények de mégis csak furcsa érzés. Mármint a családunk sosem tartozott azok közé, akiknek ne főne a kezük az ilyen alantas munkákhoz, de még is olyan furcsa érzéssel tölt el. Ennek nem az én dolgomnak kellene lennie, nah.
Harmadszorra fordulok be rossz irányba, amikor elveszettségemben egy festményhez fordulok útbaigazításért. Annyira logikátlan ez a kastély – vagy még csak nem szoktam hozzá. Igazából semmi bajom vele, csak olyan más. Itt minden szokatlan és nekik pedig én vagyok a szokatlan, így van ez rendjén. De hát a dolgok változnak nem igaz?
Belépek a sötét, ablaktalan terembe és pálcám intésével fényt varázsolok a régi csillárba. Nagy sóhajtás. Az utóbbi időben csak ide tudok elmenekülni a fürkésző tekintetek és a többi Hírnök elől. Szeretem az embereket, de magamat is. Leveszem a polcról a már általam sorrendbe tett „Bestiák Történelmünkben” című sorozatból a harmadik kötetet, aminek sikerült eljutnom a feléig nagyjából. Már mélyülnék el a „Vízköpők és hárpiák hadifelhasználása” fejezetben, amikor nagy nyikorgással kinyílik az ajtó én pedig önkéntelenül összerezzenek.
Tevékenység: Jósok blokkolása az országban, célzott jóslatokkal felmérni a terepet, minél több fiatalt átállítani az oldalunkra a Roxfortban. A Bodzapálca ellopása és a Feltámadás kövének keresése. Jelenleg a Møvrede család legfiatalabbjai keresik a köpenyt is, eddig csak annyit sikerült meglátniuk, hogy a Roxfortban van, hogy hol és kinél még ismeretlen.
jelszó || Csak a baj meg a szégyen… így ejtsd a nevem || Edsszá Müveil nem || férfi születési hely, idő || Zátonyfészek, 1982, december 4 horoszkóp || nyilas kor || 16 éves vér || arany évfolyam || V. évfolyam
A múlt
Az emlékek fontos dolgok számunkra. Régi szokás szerint tároljuk őket, hiszen azoknak, akik látják a múltat, a jelent és a jövőt, muszáj emlékezniük olykor, hogy mi a valóság és mi a látomás. Az otthonunk, Zátonyfészek tele van jóslatokkal. Bezárt kristálygömbökben tekergenek füstként és őrzik látomásainkat. Pincénknek azonban van egy szeglete, ami engem mindig is jobban érdekelt. Az emlékek többek a látomásoknál, legyenek azok bármilyen pontosak is. Az emlék megmagyarázza mit láttál, mit éreztél Te és a másik. Az emlék segít tisztán látni azt, amit a homályból emelsz ki.
Halottam pár éve egy brit házaspárról, akiket egy boszorka úgy megkínzott, hogy visszafordíthatatlanul elfeledték gyermeküket. A hideg futkos a hátam a történettől. Nem is a szörnyeteg tettének mivolta, az ami megrémít, hanem inkább a gondolat, hogy elvesztek egy olyan emléket, ami életem meghatározó boldogságforrása lehet. Lehet egyáltalán úgy élni, hogy elveszik tőled a legrosszabb és a legjobb emlékekeidet? Mi történik akkor? Új emlék lép a helyére? Újra tanulsz létezni? Vagy pusztán megszűnnének az érzelmeid? Rettegek a gondolattól, hogy minden, amit tapasztaltam és éreztem elveszik. Ezért gyűjtök. Gyűjtöm az emlékeket, hogy emlékezhessek. Hogy az, ami vagyok, ne vesszen feledésbe. Emlékeszem, tehát létezem.
Hosszú vajúdás volt, azt mondják, minden látó nehezen születik. Nagyapánk szerint az istenek nehezen engednek el minket, mert nélkülünk Ők sem látnak.
Havas szél fújt akkor Zátonyfészek körül. Kint nagy volt a sötét, csak a hold fénye tükröződött a tengeren és meg-megcsillant benne a hó. A kőteremben nagy volt a nyüzsgés, már vártak minket. Apám fel-alá mászkált nyugtalanságában a tevékenykedő bábák között. Beházasodott a családba, nem igazán volt megbarátkozva az otthonszülés gondolatával, de nagyapánk hajthatatlan a hagyományok kérdésében. Ezek a dolgok nemesítik a mágust és teszik azzá, ami.
Először Greis jött a világra anyánk hatalmas fájdalmai közepette. Ordítva kapálózott, hogy megtöltse tüdejét levegővel. Loki szent szavára, de csúnya volt már akkor is. Mióta csak láttuk ezt az emléket nem győzőm emlegetni neki. Az egyik bába elvágta a köldökzsinórt a másik megmosdatta, a harmadik pedig már nyúlt is értem. Anyánk kiabál a fájdalomtól, apa már Greisszel foglalkozik nagyapa pedig ül a széken és bámulja tovább a groteszk jelenetet – vaksága ellenére úgy mered anyámra, mintha élesen látna mindent. Megszületek. Sírok pár pillanatig, majd amikor érzem, hogy elég a levegő abbahagyom és körbenézek. Akkor láttam először a világot. Persze a bába rá csap egy nagyot a popsimra, hogy biztos eléggé felsírjak és visznek is fürdetni ikerfivérem mellé. Furcsa belegondolni, hogy Mi, akik mindig együtt voltunk majdnem negyed óráig két külön világban léteztünk egyszerre.
Mosoly fogad minket családunk arcán. Megjöttünk. Egészségesek vagyunk és élünk. Vártak ránk és örülnek nekünk. Ez az érzés többet ér mindennél.
Füstfoszlányok és elmosódott kép. Anya nem emlékszik tovább, elájult.
- Nagyapa! Nagyapa!- rohan át hat éves önmagam a házon, ami feketeségnek tűnik, miután hazaérünk a kirándulásról. A vak aggastyán mosolyogva tárja ki kezét a hang irányába én pedig megtébolyodott sárkányként száguldok felé. Lehajol hozzám és semmit látó szemei valahogy még is felveszik velem a kontaktust. Mosolyogva néz rám majd előbányássza pálcáját talárjának belső zsebéből. Furcsa az emlék, a semmiben vagyunk és csak foszlányaink léteznek. Az létezik csak, amit nagyapám megtapint, hall és szagol. Vázákba rakott virágok fejei állnak masszívan a semmiben, lebegő függönyök foszlányait táncoltatja a szellő, míg meg nem tapint engem nekem is csak foszlányaim látszanak – főleg dobogó lábam. - Na had lám, milyen napod volt! – mondja mosolyogva és rám szegezi a pálcát. Ki sem mondja az igét, de már a fejemben van.
Hat éves koromban rémesen egyszerű volt az agyam, okklumenciának pedig a nyomát sem lelni fel. Nem ellenkezem. Bevett gyakorlat volt ez, minden valamirevaló látót így nevelnek, hogy kinyíljon az elménk. Másnak, amikor haza jön az anyja a bevásárlásból, csokoládét hoz, nekünk a fejünkbe mászott – így persze megtudta azt is, hogy mi történt, addig amíg távol volt.
Nagyapa különlegesen szereti a legilimenciát. Nyílván vaksága miatt. Amikor a fejemben van lát engem. Az emlékben is kitisztul a kép. A ragyogással kezdődik, vakító. A napfényből lassan kirajzolódik körülöttünk a rét, Greis nevető alakja, ahogy oldalra fordítom fejemet látom, ahogy apánk olvas egy vén alma fa tövében. Anyánk pedig nyüzsög körülöttünk és fotókat készít. Nem szereti a merengőt, sosem szerette, Ő így emlékszik.
Hirtelen megint a létezők semmiében vagyunk és nagyapám arcát feláztatják a könnyek, ahogy leteszi a pálcáját.
Röpködnek a méhek a kertben. Virágról virágra száguldanak és élvezik a tavasz meleg fényét. Ikerbátyámmal bámulattal csodáljuk őket, mindig is szerettük a természet csodáit – ami nem is nagyon különleges dolog annak fényében, hogy arra lettünk nevelve, hogy mi magunk is mint mágusok a természet csodái vagyunk. A méhek pedig engem mindig is érdekeltek. Tökéletesen berendezett társadalomban élnek, csodát állítanak elő virágporból és közben előhozzák a tavaszt, ahogy segítenek a virágok beporzásában. Sok állatfajjal ellenben pedig tökéletesen tudnak kommunikálni egymással.
Anyánk a kerti kőasztal felé görnyedve igyekezett válaszolni a leveleire, pennája sercegésénél csak sóhajai hangosabbak. A baglya némán bámul minket, ahogy nevetve szaladgálunk, de jó anyánk csak akkor lesz ránk figyelmes, amikor kötné lábára a levelet és követi tekintetét. Furcsán bámul ránk, főleg kiáltásaink hallatán torzul el az arca, először rosszallásra majd mosolyra.
- Gyere Greis, most a rózsák felé mennek! – kiabálom hangosan. - Én is tudom! – mondja morcosan. Persze, tudtam én is, hogy tudja. Igazából sosem tudtuk eldönteni, hogy melyikünk tudja igazán. Egyik szemünkkel láttuk, ahogyan lecsapnak a méhek az éppen akkori virágra, de a másikkal bevillantak a képek, ahogyan már egy másik virágot porzanak. Gyerekként fel sem fogtuk, hogy ez milyen furcsa jelenség. - Gyerekek, mit csináltok? – kiabált oda anyánk, mire mi elmagyaráztuk gyerekes nyelven, hogy gyorsabbak akarunk lenni a méheknél. – Ti tudjátok, hogy hova mennek? – kérdezte széles mosollyal arcán mire mi bólogattunk. Hirtelen sírva fakadt és megölelt bennünket, de mi magunk még nem értettük, hogy ez mit is jelent.
Az jeges óceán mindig is félelemmel töltött el. Halottam a legendákat, hogy hogyan viszik a diákokat a Durmstrangba, de valahogy amíg nem tapasztaltam sosem fogtam fel. A hatalmas bárka bejárta azoknak az országoknak a kikötőit, ahonnan az iskola befogadta a diákokat – persze az olyan messzi diákoknak, mint a bolgárok, fel kellett utazniuk egészen a dán kikötőig hozzánk, de hát ha valaki ilyen nemes iskolába akar járni annak meg van a maga átka.
Amikor felszállunk a hajóra és elköszönünk a családtól láthatóan elfog engem a félelem. Ahogy meghalljuk az első norvég szót pedig főleg. Kiskorunk óta tanítottak bennünket a norvégra, elvégre a család nemzedékek óta az északi iskolában nevelteti ivadékait, de sosem használtuk ennyire élesen. Persze dánokkal ültünk egy kabinba, de arcomon a nyugtalanság igen látható. Amikor pedig elmerülünk a jeges vízben szinte pánik rohamom lesz.
Elkap egy látomás – ami valószínűleg tőlem jött, hiszen Greis elég hűvösen viselte a helyzetet – a kastélyról. A hatalmas tradicionális megnyitóról a tűztáncosokkal és kihunyó majd újra meggyulladó fényekkel. Amint véget ér én el is alszom és az emléknek is vége lesz. Legalább a látomás emléke megmaradt, hiszen akkor még nem tudtuk hogyan is kell gömbbe tenni a képeket. Greis, azok után mindig is szívatott a hajózással.
Az emlékből is kivehető rossz állapotunk. Igen lefogytunk azon a nyáron a kiképzés miatt, az erőnléti feladatok miatt pedig bár azonnal be lettek gyógyítva sebeink egy-két heg megmaradt – főleg az égési sérülések. Emlékszem milyen borzalmas volt az a nyár, abból a szempontból, hogy csak gyógyfüveket és egy kevés csirkét ehettünk.
A dobok megszólalnak és tűzgyűrű jön létre mindkettőnk körül. Az ánizs és a látógyom szaga beférkőzik orrunkba, de olyan töményen, hogy az percekig nem képes megszokni. Csak csontok vannak körülöttünk, ősi szokás volt, hogy rituális jóslásnál csak is azokat használhattunk. Összenézünk iker fivéremmel és látszódik a félelem teljes izgalom mindkettőnk arcán. Egész életünkben, erre a vizsgára készítettek bennünket, az előző nyár pedig kizárólagosan erről szólt. Gyermekek voltunk csupán még is éreztük a súlyát és ha a családfő azt mondta egy gyermek készen áll nem volt választás. Majdnem kettő száz éve nem volt olyan családtag, aki ne ment volna át a beavatáson, még is ekkor fejemben gyülemlettek a legendák azokról a száműzöttekről, akik nem voltak képesek teljesíteni.
Arcunk eltorzul, komoly fejfájást érzünk. Remegünk a gyengeségtől és az ánizs szaga csak erősebbé válik. Magatehetetlenül kapkodunk a csontok után, hogy legyen mibe kapaszkodnunk. Mindketten egymástól függetlenül megfogunk egy koponyát és az ujjunkra harapunk. Mutatóujjunkból kicsorduló vérrel rajzolunk arcot a halálnak. Remegünk. Elhányom magamat, de Greis kitartóbb. A dob hangosabb lesz. Folytatjuk a festést. Majd hirtelen leállunk. Kívülről nézve iszonyatosan félelmetes a jelenet.
Szinkronban szólalunk meg tágra nyílt szemekkel. Pupilláink hatalmasak. - Kiszabadul börtönéből és új erőre kap. Félelme már lenyugszik és ellene lángoló romjain lépdel majd. Világégés után lesz Ő főnix. Lihegünk és összeesünk. Greis még látja, ahogy elájulok, a két tűzkör közötti kristálygömb pedig beszippantja a levegőt körülünk és kialszik a tűz. Fekete füstcsóva lesz az egész és fivérem is elájul.
Ez után a jóslat után nagyapa összehívta a többi családot. Ekkor találkoztunk először más hírnök családok gyermekeivel – persze az iskolán kívül. Valahogy a Durmstrangban mindig is tudtuk ki a másik, de kerültük egymást, akkoriban ezt kérték a családjaink, de mostantól egy szövetség lettünk, mind a kilencen. Az unokanővérünk Zenia a vizsgáján egy brit mágust jósolt meg, aki feltámad, hogy valamit előkészítsen. A mi jóslatunkból pedig kiderült, hogy az a mágus Grindelwald visszatérését fogja előkészíteni, a mi dolgunk pedig az, hogy csak a kivárás volt.
Lord Voldemort ennek a nyárnak az elején tért vissza.
- Na mi van? Beijedtél? – kérdezi acsarogva, törve a norvégot. – Ugyanolyan alávaló szr vagy, mint a nagyapád Erősen markolom a pálcámat és vérző szájjal nézek fel a kőpadlóról. Mindig is gyűlöltem a mugli módszereket. Nem méltóak hozzánk, ez az ostoba pedig képes volt behúzni. Rühellem a bolgárokat, mióta csak ide járunk megvetnek minket. Undorító népség, a Birodalom fertői voltak. A szavai pedig még ocsmányabbá teszik tettét. - Ne merj semmit se mondani a nagyapámra? – sziszegem ki fogaim között. - Mert mi lesz? Megint leigáztok minket? Undorító köcsögök vagytok, várom a pillanatot, hogy rátok bizonyítsák a tetteiteket – fröcsögi a mondatot. Valamiben igaza van, sosem tudták nagyapára bizonyítani, hogy háborús bűnös lenne, hiába is tudta mindenki az igazságot, még mi is. Csak mi tudtuk, hogy azért tették, amit tettek, hogy egy jobb létet teremtsenek. Egy jobb társadalmat és egyensúlyt a világban, ahol nem kell bujkálnunk.
Elönt a düh és az adrenalin. Belenézek a srác szemébe és már is bevillan a kép. Belém fog rúgni. Összeszedve magamat a sokkból arrébb gurulok, mielőtt lába elérhetne és rántom is a pálcámat. Az átkom telibe találja és nekicsapódik a kőfalnak. Ő is lendíti sajátját, de mielőtt kiküldené rám a kábító ártást, amit akar, lefegyverzem. Látom minden eltervezett mozdulatát és nem félek attól, hogy megváltoztassam a jövőjét. Pálcámat arcéba nyomom és úgy suttogom a szavakat - Soha ne merészelj a közelünkbe jönni. – tudja jól kikre értem. Ránk kilencünkre, akik egymásnak vagyunk már csak a kastélyban. Eltöröm pálcáját és földre dobom. Ez a féreg nem érdemli meg, hogy a mágustársadalom tagja legyen. Mikor Ő visszatér, azok közt akarok lenni, akik újból leigázzák ezeknek a szrháziaknak az országát.
Közeleg anyánk patrónusa. Az ezüstszínű holló leszáll elénk és Greisszel összenézünk. Tudjuk mi a teendő, a többiek már végeztek, mi vagyunk az utolsó állomás. Körbeálljuk a sziklát, amire már felfestettük a jelet és elkezdünk körbejárni ikerfivéremmel. Valahol idegesítő a gondolat, hogy a többiek elvégezhették egyedül az átkot, nekünk még is ketten kell megtegyük. Nagyapa szerint, csak együtt vagyunk elég erősek hozzá, Zenia még is egyedül dolgozhat. Nem szeretek a bátyám ellen szólni, de két napig tartott, amíg átrepültük Nagy-Britanniát és ahogyan idősödünk egyre idegesítőbbnek érzem kettőnk kötelékét. Látjuk egymás látomásait, ellene képtelen vagyok okklumenciát alkalmazni és még az átkainkat is együtt kell kiszórnunk.
Biccentve jelzem neki, hogy készen állok és pálcánkat a sziklára hegyezve lekezdünk körbejárni és szórni az igéket. A hatás nem marad el, mindketten látjuk már az ereklyék felizzó szimbólumát, mintha csak látomás lenne. Migrén szerű fájdalom kezd felgyülemleni bennünk, de nem hagyhatjuk abba. Második kör. A kép egyre zavarosabb a zúgás a fejünkben pedig egyre gyötrelmesebb. Testvéremre nézek, látom már Ő is nehezen bírja. Harmadik kör, már alig bírok a lábamon maradni. A zúgás nagyon hangos, őrjítő. Megremeg pálcáskezem, de tudom, hogy nem szállhatok ki. A többiek számítanak ránk. Végre végzünk és én lezuhanok a földre. - Küldd Te a patrónust – szólok oda neki, mire Ő végzi a dolgát. Megtettük hát, az utolsó állomás is kész. Amíg állnak a totemek, csak mi látunk az egész országban.
Jellem
Sokáig nem tudtam magamról, mint különálló személyről beszélni. Négy éves korunkig csak úgy beszéltünk mindketten, hogy „mi”. Azt hiszem hat évesen állt be az a fordulat, hogy megtudtam magamat különböztetni ikremtől. Erős jellemnek tartom magamat, csinálom, ami a dolgom de mindig kiállok a véleményem és az elveim mellett. Nincs egyáltalán semmi bajom azokkal, akiknek különbözik a véleménye, de ha képtelen azt észérvekkel megvédeni borzasztóan le tudom nézni. Az ostoba embereket, akiknek pedig véleményük sincs csak szimplán sajnálom.
Igyekszem barátságos lenni, ami elég nehéz egy mogorvább testvér árnyékában, de sosem volt bajom a barátok szerzésével. Olyanok, mint legjobb barátok sosem akadtak, nincsen rájuk szükségem, de szeretek új embereket megismerni és szívesen is töltök időt különböző emberekkel. Nagy a hova tartozási érzetem, tudom hogy hírnök vagyok és bármit megtennék azért a nyolc korombeliért, de ez nem jelenti azt, hogy másra ne tudnék így nézni, aki szimpatikus. A világ hatalmas és sokan vagyunk benne, nem lehet teljes életet élni úgy, hogy csak ugyanazzal a pár emberrel foglalkozol.
mindig || természet, tradíció, emlékek, történelem, viták/eszmecserék soha || tehetetlenség, ha alábecsülik, gyerekesség, mugli találmányok, ha egyként kezelik testvérével hobbik || emlékeket gyűjt és néz újra merengő || a vizsga jóslat mindkettő az egyben, szereti, mert akkor érezte magában a legtöbb erőt és büszke volt magukra, de rosszként tekint rá a szenvedés miatt mumus || ikertestvére inferusaként jelenik meg a szörny Edevis tükre || sikeres politikusnak látja magát egy világban, ahol beállt a Nagyobb Jó eszméje százfűlé-főzet || sötétkék, viszonylag sűrű anyag, erős mentol szerű szaggal és ízzel Amortentia || Zátonyfészek virágait, anyja parfümjét, régi könyvek illatát titkok || retteg attól, hogy angolul kell beszélnie innentől, mert bár beszéli a nyelvet közel sem olyan tisztán, mint a dánt vagy a norvégot azt beszélik, hogy... || vérszomjas gyilkoló gép az összes barátjával együtt, akik le akarják igázni a világot
A család
apa || Jorge Møvrede, aranyvér, jó anya || Mirtha Møvrede, aranyvér, bizalmas testvérek || Greis Møvrede, aranyvér, nagyon szoros állatok || Loki, egy fekete macskabagoly
Családtörténet || Az ősi tradíciókat követő családban, ahol a képesség számít nehéz helytállni. Bár szeretetben nőttünk fel a családunk nem adott normális gyerekkort. Lényegében kiképeztek minket, hogy amikor eljön az idő hasznosak legyünk. Ikertestvéremmel csak nehezebb volt. Mindig küzdöttünk azért, hogy egyénekként, ne pedig egyénként kezeljenek minket, ami abból a szempontból, hogy képességeink azonosak és együtt a legerősebbek elég nehéz volt. Anyánkkal sikerült talán legjobban megértetnünk, hogy két különálló ember vagyunk. Szeretem a családunkat, hálás vagyok mindazért, amit adtak és tisztelem őket, de néha eljátszom a gondolattal, milyen lett volna egy másik famíliába születni.
magasság || 184 cm testalkat || átlagos szemszín || jobb szemem kék, a bal pedig zöld hajszín || szőke kinézet || Egy lényegében jóvágású fiatalember, aki le sem tagadhatná skandináv származását. Különböző színű szemei feltűnőek lehetnek, kinek ijesztő, kinek különleges. Szereti a mágus viseletet, ritkán látni mugli szabású öltözetekben. Kisugárzása nagyban függ attól, hogy az ember hogy áll hozzá a mende-mondák alapján, de alapvetően igyekszik bizalmas mosolyt felölteni.
A tudás
varázslói ismeretek || Tehetséges mágus, de Ő maga is tudja, hogy nem a legjobb. Mágiatörténetből és átváltoztatás tanból szinte kitűnő teljesítményt nyújt, meg persze ott vannak az olyan területek, mint a jóslástan, ami ellen szinte tenni se tud, hogy ne legyen tökéletes. Bájitaltanból ellenben teljesen használhatatlan. felvett tantárgyak || jóslástan, rúnaismeret, repüléstan pálca típusa || kerek 10 hüvelyk, merev, ezüsthárs, sárkány szívizomhúrral
Üzenetek megtekintése
