- Enyhe nyújtás, nem szeretném megterhelni kollegina.
Erre már muszáj volt megeresztenem egy kaján vigyort, de az is lehet, hogy csak az elfogyasztott alkohol engedte felfedni. Kár, hogy milyen uriember ez a Magnus…
- Csak, hogy kéznél legyen a védőital Professzornő.
- Milyen figyelmes - köszönöm meg, és titokban örülök, hogy figyelmessége ezesetben nem az uriemberségét építi.
- Nem egészen Professzornő. Nem az emléket kell memorizálni, hanem, hogy milyen érzés járta át akkor, amikor az emlék történt. Idézze fel a boldogságot, engedje, hogy szétáradjon a testében, okozzon melegséget, hagyja, had uralkodjon el magán, ne ellenkezzen. Ha kell mosolyogjon közben, nevessen, élje újra.
Elszántan bólogattam. Hogyan is ne tűnt volna ez könnyű feladatnak? Főleg egy újab pohárral a kezemben, és egy ilyen kellemesen segítő társaságban?
Ha ez megvan, akkor vezesse azt a kezében lévő pálcára és úgy mondja ki a varázsigét. - -    - Képzelje el, hogy ezt az örömöt megosztja azokkal, akik ön körül vannak. Adja tudtára a világnak, mennyire boldog.
Mindig is ezt teszem. Szeretem, ha mások napját is feldobom, vagy csak nevetni valamin, amit a kölykök művelnek (persze mikor nem látják). Szóval nem tűnt olyan nehéznek a feladat, mint amilyennek lennie kellett volna annak alapján, hogy például ez itt a Roxfortban nem is tananyag. Hol lehet a csapda? Nem tudom. De kortyoltam még egyet az italból, és mosolyogtam még Brown szép szemeibe, mielőtt nekiugrottam volna a dolognak.
Talán könnyebb volt úgy, hogy becsukom a szemem. Elképzeltem Dorinát, ahogy először pillantottam meg, és ahogy ő rám emelte nagy gombszemeit. Nem engem nézett még, félig talán abba a fura valahová nézett, ahonnan az új életek érkeznek, de azért kicsit ott volt… Visszagondolva erre az emlékre még azt is hallottam szinte, ahogy Donald megjegyezte, hogy milyen szép kisbaba, és eszembe jutott, ahogy összebújtunk, és próbáltuk boldogan, de ledöbbenve feldolgozni, hogy egy család lettünk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak pár évig tart, igazságtalanul kevés ideig. És a szép emlék… Talán kapott egy kis árnyékot.
- Expecto patronum!
Kinyitottam a szemem, mondtam, mozdultam, látszólag minden tökéletesen megvolt, és a fejemben az emlék is, a hajdan volt boldogság is… De a múlt idő is. Talán ez az árnyék fedte el a fehér fényt, ami így nem jelent meg. Nem is történt semmi, azon kívül, hogy halk fújással elfojtottam egy bohókás nevetést, és megcsóváltam a fejem, miközben leengedtem a pálcám.
- Túl rendhagyó lett volna, ha elsőre sikerül, nem igaz? - kérdeztem játékosan Browntól, és elgondolkodásom közben, hogy vajon hogyan csinálhatnám jobban, megpihentettem rajta a tekintetem.

Az idő múlását sokszor nem érzem egyforma sebességűnek, de néha olyan jó lenne, ha befolyásolhatnám is. Néha megállítanám - mint most, a kellemes whisky és a hozzá passzoló társaság okán, néha felgyorsítanám - mint a nap korábbi részét a rakoncátlan nebulókkal és bosszantó papírmunkákkal; és igen, van hogy visszatekerném. Hogy telt el annyi idő, hogy felnőtt a kislányom? Az előbb még elfért a karomban, fejtől lábig. Most meg már önjáró, és magasabb nálam. És igen, talán azért eszébe jut néha öreg édesanyja.
- Felnőnek és élik a saját életüket, de higgye el, biztos sokat gondol önre.
- Hát, igen, ez a dolgok rendje. Élje csak az életét. És igen, azért csak visszatalál néha hozzám is.
Az ital felett kitűztük a mai nap igazán érdekes célját, aztán ittunk is rá. Szóba került a szilveszter is, és ahogy hallgattam Magnus szűkszavú válaszát, csendben bólogattam.
- Ugyanúgy. Illetve, ha egy jó könyvet barátnak lehet nevezni, mert… Nem tudom, ha kötelező vigadni, én már csak azért is inkább csendesen szeretnék ellenni.
Dacosan kuncogva mondtam, pedig nem vagyok egy kifejezetten makacs típus. De az igaz, erőltetni nem tudok semmit. Ugyanígy van ez a kötelező papírmunkával is, ami talán az az egy része a tanításnak, amit jobbára csak végigszenvedek. Illetve nem, mert valószínűleg még tavalyelőtti dolgozatok is várnak kijavítatlanul a fiókom alján, és biztos vagyok benne, hogy a szekrény mögé becsúszva az ott egy év végi bizonyítvány, de hogy vajon kié lehet…?!
Brown hangja térített vissza az ittbe és mostba.
- Az alapokkal bizonyára tisztában van kollegina, azzal nem is fárasztanám. Gondolok ez alatt a használatának előnyeire, formáira és a varázsigére, amit kimondunk idézéskor.
Hát meglehetősen feladta a leckét, de azért bólintottam. Mármint, azt hiszem, tudom mire, de ahogy elsétált előttem, hát elvonta a figyelmet a szavairól a test… beszéde. De tényleg, a varázsszó meg a többi elmélet megvan, és nagyjából idáig is terjed a közoktatás, pedig milyen hasznos volna, ha mondjuk hetedévben a diákok tanulnának patrónust idézni, akár fakultatívan is… De hála az égnek, talán most már kevésbé van szükség dementorok ellen védekezni, mint a korábbi években. Vagy ki tudja? Hasznos lehet azért ezt mégis megtanulni, főleg Magnustól.
- A lényeg magán az érzésen van, amit akkor érzünk, amikor használjuk. Tudja, nehéz úgy boldogságot sugározni, ha veszélyben vagyunk egy Dementor… vagy egy lethifold által, esetleg üzenetet kell továbbítanunk akció közben.
A kis szünetet betudtam annak, hogy drámai hatást akar tartani, és érdeklődve hallgattam tovább.
- A gyakorlati bemutatóval sem untatnám, nem szeretném, ha mércét látna maga előtt, azt szeretném, ha saját maga által érne el előrelépést és nem viszonyítana.
Bár kíváncsi lettem volna, mi is a patrónusa alakja, igazat adtam neki a tanításmódszertani szakmaiság miatt. Nem áltattam magam azzal, hogy elsőre sikerülni fog a varázslat, de azért reméltem, majd elérek valami haladást. Vagy nem. Végülis, én csak hobbiból vagyok itt, s legfeljebb azért igyekszem, hogy ne okozzak csalódást, ha már Magnus is “hobbiból” tölti itt az időt.
- Szeretném, ha mindenek előtt nyújtó gyakorlatot végezne professzornő. Sokan elbagatelizálják a gyakorlati órák vagy a bevetések előtti nyújtást, pedig ha párbajba keveredne valaki, vagy menekülés közben kellene alkalmaznia a patrónust, könnyen görcsöt kaphat, esetleg meghúzódhat.
- Rendben, nem akarok megsérülni. Milyen gyakorlatot csináljak?
Egyrészt nem vagyok olyan tudatos sportember, mint amilyet belőle feltételezek, másrészt kitartóan somolyogtam a szigorú arcra, egy kicsit visszadobva a labdát. Nem vagyok szégyenlős, de ingyenműsort csak cserealapon tartok. Szóval ez a patrónusidézés az elején kicsit tornaórára hajazott, mert megvártam, hogy a tanár úr mutasson példát, de a mozgás végülis hasznos, és biztos valóban fontos a bemelegítés.
- Már majdnem elég lazának érzem magam - jelentettem ki a nyújtások után, bár még elnyúltam a poharamért, hogy az utolsó kortyot is elfogyasszam.
- No. Most már tökéletes. Szóval… Gondolom most megkeresem a legboldogabb emlékem, és megpróbálom észben tartani a varázslat erejéig - találgattam, de igazából már voltak ötleteim. Egész sok. Vártam is, hogy kipróbálhassam, melyikkel működik majd az idézés.

- Whisky, én…gondoltam, segít ellazulni. –
Teljesen igaza van. Lazának tűnök… De azért csak van oka annak, hogy kicsit szelesen rontok be, hogy rögtön találok tenni valót, tálcát szerzek, üvegnyakat ragadok, töltök. Kicsit visszaidézi a boldog tinikort, de hiába boldog emlék az, valahogy el is szomorít. Még jó, hogy itt van Magnus… vagyis a whiskyje, hogy újból felderítsen.
- Ha a kis gézengúzok képességei javulnának ettől, éjjel nappal itatnám őket.
Muszáj ezen felnevetnem, és bólogatok, pedig tudom, dehogy itatná őket… Előbb kinézem Lennieből, hogy leáll a diákokkal piálni - na és különösen a lányokkal, de Magnus biztosan csakis viccel ezzel. Viccnek pedig tökéletes.
- Milyen csinos aa Whiskyje, vagyis a vülbefalója, FÜLbevalója.
Egyszerűen nem lehet, hogy ennek hallatán ne érjen fülig a szám. Bűbájos, ahogy félrenéz, de én azért megvárom, míg visszatalál a tekintete.
- Köszönöm, nagyon kedves.
És ráfér egy ital. De ezt nem mondom ki hangosan, inkább kínálok, mert elegánsabbis, meg hát rám is rámfér, tényleg.
- Nos..öhm..khöm…igen, jól esne…köszönöm.
Készségesen bólintok, és biztos kézzel töltök mindkettőnknek, nem színültig azért, csak egy olyan kellemesen háromnegyedig a poharat. Örülök, hogy közelebb jön az ablaktól, így nem kell azon aggódnom tovább, hogy zavarában kitéved rajta. És most, hogy már itt van, majd oldja mindezt a whisky, és részemről is a feszült várakozást.
Odanyújtom neki is a poharat, meg magam is elveszek egyet.
- Hogy teltek az ünnepek? Találkozott a lányával?
- A barátjával volt. De írt egy szép hosszú levelet, és küldött képeket is. Örülök, mert sokat utaznak, tele lesz szép élményekkel - tettem hozzá, hogy azért ne hangozzon ez olyan szomorúnak. Nem teltek azért rosszul, vagy magányosan az ünnepek. Végülis bárhol akad jó társaság, ha az ember keresi, és van, amikor különösen szerencsém is van. Mint jelen esetben. Igen, jobb is, ha erre koncentrálok. Ha Magnus nem jön közelebb, majd én lépek oda, hogy összecsendítsük a poharainkat.
- Én már tölthetem csendesebben az ünnepeket, van már elég boldog pillanat a gyűjteményemben, talán egy patrónushoz is elég. Szóval, a jó emlékekre - emelem poharam, aztán belekortyolok az aranyszínű tüzes vízbe. Jó erős, telt ízű, de azért nem a gatyaszaggató fajtából. Elégedetten bólintok.
- Jó a tanításmódszertana, Brown professzor. És, Önnek hogy telt a Szilveszter? - kérdezem vissza kedvesen, és míg Magnust hallgatom, közben helyet foglalok félig ülő helyzetben az íróasztala lapján, úgy kortyolgatom az innivalót. Ha mindent átbeszéltünk, és a pohár is kiürült, leteszem magam mellé, és érdeklődve térek a lényegre.
- Szerintem, jól kezdtük. Szóval, mi a következő lépés? - kérdezem derűsen. Az ital kellemesen átmelegített, és kicsit átitatta a gondolataimat is. Úgy éreztem, seperc alatt megtanulom a mozdulatokat, az emlékekből pedig nem is tudok majd válogatni. Brown mellett gyerekjátéknak tűnt valahogy minden. Eddig legalábbis.

Nem készülődtem sokat, egyrészt azért, mert nekem is órám volt délutánig, másrészt… Nem tudom. Talán, ha valaki olyannal készültem volna ketesben tölteni az estét, mint Lennie drága, vagy mondjuk Hamox professzor tavaly, bizonyára választottam volna egy csinosabb ruhát, vagy sminkeltem volna. De Brownnal üdítő változatosság volt, hogy ilyeneknek nem érzem szükségét. Maradt a szép, hófehér ing, és a bohókás fülbevaló, és a festetlenül természetes, maskara nélküli arcom.
Tetszett az a furi lazaság, ami vele kapcsolatban elfogott. Tetszett az a kicsit esetlen, kicsit mókás eset a múltkor a konyhában. Szóval vártam már ezt a mait, és talán egy cseppet nem is csak a patrónus-idézés miatt.
Elpakoltam a termemet, ahol most épp minden varázstalan fotómasinériákkal, képekkel, albumokkal, kamerákkal és régi filmtekercsekkel volt tele. Ez volt ma a tananyag, és micsoda véletlen, mennyi emlék is hevert előttem… Sietve pakoltam össze őket, és dobtam vissza a dobozba, ahol a helyük volt. Csak véletlenszerűen kiválasztott, itt-ott talált fotók, egyik sem az enyém, természetesen.
Én már elég régen nem vettem elő a saját fényképeimet. Mindig inkább a jelenre összpontosítottam, és a múlt, a mindenféle emlékekkel együtt kicsit elmaradt mögöttem a mindennapok nagy rohanásában. Annyit azért én is tudok korábbi tanulmányaimból, hogy a patrónus megidézéséhez ma bizony a mélyére kell majd ássak az emlékeimnek… De csakis a jó emlékeimnek, úgyhogy biztos minden rendben lesz. És most még úgy sem érek rá ezen gondolkodni, inkább sietősen szedelődzködtem, nem szerettem volna ugyanis elkésni.
Nem volt messze Brown irodája az enyémtől, hiszen ugyanebben a szárnyban kapott helyet. Kopogtam, aztán mosolyogva be is nyitottam, kicsit talán tartott még a lendületem. Az irodába lépve rögtön elfogott egy meglepő érzés - hogy milyen kellemes és otthonos itt. Egy irodához képest is. A falak megnyugtató színe, vagy a harmonikus dekoráció? Vagy a szépen elrendezett tálcával váró Magnus. Leginkább az.
- Nahát, micsoda szíves fogadtatás. Mit iszunk? - érdeklődtem derűsen, és közelebb léptem.
- Pont ez kell nekem a jó emlékek megidézéséhez. Igazán eltalálta. Mindjárt kevésbé érzem magam korrepetálásra érkező kisdiáknak is - tettem hozzá kuncogva, aztán készségesen a tálca után nyúltam, hátha a professzor inkább odaadná nekem ahelyett, hogy poharastul eldobná, mert most valahogy kicsit úgy festett.
- Tudom, hogy őket nem így várja. Ez a fajta észélesítő csak a felnőtteknek kell tanulás előtt - tettem hozzá csibészesen, aztán kezembe fogtam a whiskysüveg nyakát, és finoman beleszagoltam.
- Ez csak nem a karácsonyi? Az illata ígéretes. Remélem jó lesz.
A whiskyre mondtam, de lehet, hogy keveredett az az iroda tulajdonosának jelenlétével. Belebámultam Brown szemeibe, és egy pillanatra jobban elvesztem abban, mint a nemkülönben csillogó whisky színében. Egyszerűen muszáj voltam lesütni a szemem, hogy valahogy szabaduljak ebből a bűvöletből, aztán inkább gyorsan elfoglaltam magam.
- Tölthetek?

- Ha gondolja, majd egyszer…szivesen…megtanítom…izé…nem mintha…szüksége lenne tanításra…ááá nem, nézze felejtse el.
Nem hagytam, hogy kibillentsen a hebegésével, és igyekztem nagyon megnyugtató hangot megütni, miközben visszafogottan azért lelkesedtem.
- Szívesen megtanulnám. Nagyon kedves Öntől, ha valamikor szán erre egy kis időt.
Nem fixáltunk le semmit, se időpontot, se a terv tényszerűségét, de azért az újabb ürügy ötlete, hogy együtt töltsek vele egy ksi időt, egészen feldobott. Sose lehet tudni, mire számítsak a közelében. Legalább nem a szokásos kaptafa volt, ahogy beszélgettünk. Nos, egy kis kivételtől eltekintve, de hát azt a labdát én dobtam el, ő pedig kedvesen visszadobta.
- Jajj, dehogy öreg, hát magácska gyönyörű és fiatal…mármint bocsánat…nem úgy…tehát még ön előtt az élet...a…mindegy.
- Tudja mit? Hiszek Magának - kacsintok rá, mert persze tudom én, hogy nem vagyok azért még benne a korban igazán, és egyébként is, a gyerekek fiatalítanak. Vagy mi a szösz. Azért ha Minervát nézem… Mondjuk, hogy hosszú ideig tartanak egy adott korban.
A családot még érintjük kicsit.
- Sajnálom. A lánya. A lánya biztos nagyon szereti Önt. Miért nem látogatja meg?
- Köszönöm… Igen, tudom én, hogy szeret, de hát nem szeretnék ráakaszkodni sem. Ha kérném, biztosan jönne… Majd később biztosan fog.
Magnus tervei kicsit átlátszónak hangzanak, de én kedvesen mosolyogva bólogatok hozzá, és nem mutatom kcisit sem, hogy gyanakodnék. Pedig hát… Nem kell mindenkinek társasági embernek lenni. Nem abban mérem az embereket, hogy hány barátjuk van.
- Itt leszek a Roxfortban és őrzöm a kastélyt, mert itt legalább nem kell lakbért fizetnem.
- Kedves Öntől, hogy ilyen szorgalmasan vigyáz ránk - mondom, kiemelve a lényeget, ami miatt tényleg nagyra becsülöm őt. Sokszor csinál úgy, mint aki ki nem állhatja az embereket, és inkább lenne egyedül - mint most is - de az a sejtésem van, hogy ez csak valami egyszerű, de nagyszerű álca, és azalatt egy törődő és segítőkész, jószívű ember bujkál. Ha az egész hacukát egyelőre nem is, de apránként segítek majd lehámozni ezt a jelmezt. Kezdve épp a fúszertartóval.
Nem is tudom, hogy fordult velem hirtelen ekkorát a világ. De mivel Magnus itt volt, valahogy nem ijedtem meg igazán, inkább csak meglepetésemben sikkantottam egy aprót, de ahogy földet - jobban mondva professzort értem - ki is tört belőlem a nevetés.
Azt hiszem, nem nyomtam össze a súlyommal, szerintem a fele lehetek az övének nagyjából. De hát ott feküdtem a mellkasán, és a keze még mindig az enyémbe kapaszkodott. A nevetésem hirtelen megakadt, ahogy elkaptam a pillantását. Volt a szemében néhány gondolat akkor, ami szerintem ugyanaz volt, mint az én fejemben is. Az hagyján, hogy éreztem közvetlen közelből, milyen erős is ő, de esküszöm, ilyen távolságból még a szemöldöke is izmosnak és megnyerőnek tűnt. Hajaj… Már nem vihogtam kislányosan, hanem meglepett dermedtségben mosolyogtam, s  azon gondolkodtam, hogy ez a helyzet innét gyorsan változhatna bármilyen irányba…
De sosem tudjuk meg, hova is alakult volna, ha nem zavarnak meg. Mert pont ebben a pillanatban néhány hangos pukkanás hallatszott, és a fent serénykedő manók közül jelent meg három, éppen mellettünk egy asztalnyira. Az egyik kezében egy kiürült puncsostál volt, a másik kettő egy halom poharat egyensúlyozott.
- Bocsánat a zavarásért, nem akartunk zavarni… Mi csak… - hebegte a tálas, egy másik manó kezében meg megbillent a hatalmas pohártorony, és tipeget oldalra egy párat, hogy visszanyerje zavarában kibillent egyensúlyát.
- Nem zavartatok. Nem történt semmi, csak véletlenül bele… ráestem Magnus professzorra - magyaráztam teljes lelki nyugalommal, és oldalra gurulva lekászálódtam a férfiről, majd még mielőtt talpra álltam volna, még egyszer rámosolyogtam, egy futó kacsintással kísérve.
- Jó is, hogy látjuk, Digby professzor asszony. Fent egy másodéves kislány igencsak furcsán viselkedik a folyosón. Gyanús, hogy részeg egy kicsit - cincogta a másik, poharas manó, én meg nagy sóhajjal álltam most már tényleg fel.
- Azt hiszem, rá kellene néznem. Mennyi esély van rá vajon, hogy ne egy griffendéles legyen már megint?! - kuncogtam kissé bosszúsan, aztán a távozás mezejére léptem. Volna. Az ajtóból még visszafordultam.
- A patrónust illetően remélem, még szaván foghatom! - mosolyogtam Magnusra, aztán méltóságteljesen tovalibbentem. Csak mikor már a folyosón jártam, ahol senki se láthatott, csak akkor engedtem meg magamnak, hogy két kezemet a szám elé szorítsam, és vigyorogjak a gyomromban kavargó bosszantó, de szórakoztató pillangóktól, mint egy meghibbant tinilány.

Köszönöm a játékot! ]

- Kedves a gondoskodása. Szerencsés lehet az udvarlója.
Próbáltam magamban tartani a mosolygást a klasszikus manőver felett. Hát nem édes ez a Magnus? Kicsit megint tinilánynak érzem magam, és eszembe jut, milyen zavarba is jöttem akkor még az ilyen bújtatott tudakolásoktól. Csak akkor más volt a személy, akitől jött. És talán én is más voltam.
- Ha lenne, sem vagyok én ebben olyan biztos. Nem vagyok én olyan egyszerű eset... de azért kedves - igazítom ki teljes nyugalommal, és elfoglalom magam a megnyugtató pakolgatással meg azzal, hogy a csokoldé jótékony hatásainak fejtegetésével. Ha jobban belegondoltam volna, nyilván tudatosul, hogy Donald óta senki komoly nem volt. Tavaly Hamox professzorral is… Végül minden maradt nyugodt, és biztonságos talajon. Ahhoz képest Brownnal beszélgetni igazi érzelmi hullámvasutazás volt, vicces, aztán mérgelődős, aztán kínos, aztán megint édes…
- Sajnálom…én csak…azt hittem…nem gondolom, hogy az SVK fontosabb tantárgy lenne bármelyik másiknál, sőt…nem szabadna annak lennie. Továbbá nem akartam megkérdőjelezni a tudását.
- Semmi baj, tudom. Egyébként tényleg, előbb mosom ki egy dementor száját szappanvarázslattal, mint hogy mondjuk patrónust idézzek. De nem kell mindenkinek mindenhez érteni. És a csokit, azt nagyon szeretem - zártam le ezzel az utolsó, örök érvényű igazsággal, Magnusra mosolyogva, aztán rájöttem, hogy ez így mókásan félreérthető megállapítás, ezért inkább a sütő felé pillantottam, hátha elterelhetem a gyanút vissza, a sütemény csokis mivolta felé.
Még ehhez a mérhetetlenül vicces kínossághoz az azért kellett, hogy hidegben összeugró testrészekre célozgassak. Magnus arcszínén talán nem jön ki annyira, ha elvörösödik, mint az enyémen, de a vonásaiban mégiscsak bájosan kirajzolódik. Ilyen meglett, felnőtt emberek, de azért tudunk még kamaszosan pironkodni.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Kicsit hideg lesz most.
Finoman a kezembe fogtam a kezét. Most jól jött, hogy a tizenévesekre jellemző sutaságot már kinőttük, így nyugodt mozdulatokkal tudtam a hideg folyóvíz alá húzni az üvegbe szorult ujját, aztán tartottam ott egy kis ideig. Lehet, hogy annál hosszabb ideig, hogy az hallgatásban már kínos lett volna?
- Mondja csak, hol szokta ilyenkor tölteni a karácsonyt?
Elgondolkodtam a kérdésen, de ez legalább elterelte a figyelmem arról, milyen jó volt Brown erős, és ugyanakkor meglepően bársonyos puha kezét fogni a víz alatt.
- Általában a lányommal töltöttem. Mindig visszautaztunk a rokonainkhoz Francia országba. De ő már végzett a Roxfortban, és most élvezi a kötetlen felnőtt életet. Nem ér rá az anyukájára - dünnyögtem játékosan szomorkásan. Persze, büszke is voltam Dorinára. Jó eredménnyel végzett, és most alkotói szabadságon van, míg kitalálja, mihez szeretne kezdeni a felnőtt életben.
- Igen. Tudja, van egy majdnem felnőtt lányom. Ilyen öreg vagyok, hajaj - sóhajtottam fel színpadiasan, de azért derűsen.
- Mióta a férjem már nincs köztünk, mindig ketten voltunk, együtt valahol, vagy itt, vagy a rokonoknál. De most… Hiába a nagy tömeg odafenn. Kicsit ismeretlen most nekem ez a terep.
Talán túl sokat mondtam, de ennél jobban már igazán nem szerettem volna a másik jelenlévőt terhelni a problémáimmal, főleg tudván, hogy neki is vannak bizonyosan. Elzártam a vizet, és nyomtam egy kis mosogatószert a beszorult részre.
- Na és Ön? Hogyan tölti az ünnepeket?
Miközben viszonoztam a kedves érdeklődését, óvatosan megmozgattam az üveget az ujja körül, hogy mindenhova jusson a mosogatószerből. Ígéretesnek tűnt a helyzet, de azért további ügyeskedésre is szükség lesz.
- Ha felkészült, megpróbálhatjuk lehúzni. Én szép óvatosan húzom az üveget, Maga meg… Magát - vigyorodtam el, és felpillantottam azokba a szép barna szemekbe. El is felejtettem, hogy ez így, hogy közben fogom a kezét, milyen különleges helyzet is lehet…

- Nem, neeeeeem, persze, hogy nem. Ügyet…igen…ügyetlen voltam.
Rásandítottam olyan huncutul, hogy ne tudja, csak egyszerűen mosolygok, vagy átlátok-e a szitán. Hogy ő ügyetlen legyen? Tudom, vannak, akik felfújják az izmaikat, mint a lufit szokás, de Magnus más. Nem… Minden ő, csak suta nem.
- Nem lenne meglepő, máskor is előfordult már itt. De semmi gond, egy kettőre helyre hozzuk ezt a kis kupit.
Közben aztán Minerva húzásáról csevegünk, és nem kerüli el a figyelmem az a hangszínváltozás, ahogy elbizonytalanodik. Megértően, kicsit szomorkásan mosolyogtam rá. Nehéz lehet, ha az embernek hirtelen máshogy kell megtalálnia a helyét ugyanabban a társaságban, főleg, ha előtte volt egy elég világos és egyszerű helyzet, mint amilyen a strázsálás is.
- Igazán nem szükséges Digby professzornő, biztos találna ma nálam hangulatosabb társaságot is. Nagyon kedves Öntől.
- A mennyiség még nem mindig minőség is egyben, Magnus. Nem vagyok kedves, nem keresek jobb társaságot, itt most éppen jó - teszem hozzá teljes nyugalommal, meg egy kis “csakazértis” derűs daccal. A rendrakás jólesik, ezért gyakran varázslat nélkül csinálom, bár nagyjából a legjobban épp a háztartsái varázslatok mennek, hiszen a mindennapokban főleg azokat használom.
-  Köszönöm Kollegina, de összepakoltam volna magam is. Tudja…nem vagyok egy konyhatündér
- Ha az, akkor nem tündér, hanem konyhaóriás… - kuncogtam, mert hát mind tudjuk, hogy nagyra nőtt ember ez a Brown, de egyébként jó illatokat is csinált itt a konyhában azzal, amit éppen készít. Közben feltűnt, hogy mesterkedik valamiben, de mivel annyira próbálta titokban, tapintatosan inkább pakolásztam tovább. De vajon mi van vele? Hamarosan rájöhettem.
- Honnan tudja?
Egy pillanatig bandzsítva bámultam értetlenül a felém fenyegetően mutató… Borstartóra…? Aztán onnan vissza a hirtelen hangulatot váltott társaságomra. És kicsit félszegen, összezavarodva válaszoltam.
- Hogyhogy honnan... Hát… Mert... tananyag… - böktem ki zavartan, de aztán összeszedtem a nyugalmam újra.
- Hányadikban is? Harmadikban, azt hiszem. Tudom, én nem vagyok olyan alaposan képzett, és nem egy olyan alaptantárgyat viszek, mint az SVK… De azért én is letettem a R.A.V.A.SZ. vizsgákat, ha nem is summa cum laude, és hát az ember amúgy is megjegyzi, ha valamit csokival lehet kezelni. Ilyen meglepő, hogy valamit azért értek a sötét varázslatokhoz? Jobb is, ha inkább takarítok.
Idegesen nevetgéltem el a mondat végét, aztán előhúztam vörös ünnepi ruhám rejtekéből a varázspálcám, majd a koszos edényekre böktem, mire azok szép, rendezett sorban ellebegtek a mosogatóhoz, majd nekikezdtek önmaguk fegyelmezett elmosogatásához.
Brown közben eldugta a kezét a háta mögé, de már legalább tudom, mi az a szorult helyzet, ami miatt suttyomban próbált mesterkedni, így dcsak nem hagytam annyiban a dolgot.
- Az pedig könnyebben lejön, ha hideg víz alá teszi előbb. A hideg összehúzza az ereket, így kisebb lesz az ember… azon része. Ez esetben az ujja, de vannak ennél népszerűbb példák is.
Ebbe kicsit belepirultam, egy huncut vigyor kíséretében, de hát felnőtt emberek vagyunk… Ami nem jelent semmit esetemben, ha idétlenkedésről van szó. Úgyhogy gyorsan túllendültem ezen.
- Segítsek? - ajánlottam inkább, és felé nyújtottam a tenyerem, miközben a mosogató felé invitáltam.

A Karácsony talán a legkedvesebb időszakom az évben. Na jó, igazából mindig az a kedvencem, amelyik éppen van, de mikor Karácsony van, annak egy hajszállal talán jobban örülök. Elbűvöl a hangulata, a fahéj és gyömbér édes, süteményes illata, a sok kedves, csacsogó ember, a sok csillogó, kerek, élénkszínű üveggömb… Milyen jól mutatnak a fenyőfán, tökéletes kombináció. Talán a kontraszt miatt, mert bár valójában gyönyörű mélyzöld és jó illatú, a fenyő elsőre sötétnek és szúrósnak, és nagyon sejtelmesnek tűnik.
- Tényleg, hol van Brown? - bukott ki belőlem a kérdés, és a feldíszített fáról egy kollégára pillantottam, aki elmondta, hogy azóta nem látták, mióta Minerva “szabadságolta”.
- Oh, micsoda galádság. Nem csoda, hogy elmenekült szegény jószág - sóhajtottam viccesen, aztán eszembe villant egy kép, ahol Magnus nagyon morcos arccal, nagyon karácsonyi sipkában ül a tanári asztalnál, próbál senkivel sem csevegni, és igyekszik lesöpörni magáról az aranyport, de nem megy.
Figyeltem egy ideje, ahogy persze mindenki mást is a kastélyban, de őt valahogy különösen, és már észrevettem a taktikáját. Egy aurortól el is várhatóan mesteri volt. Nem lepett meg, hogy teremőrnek jelentkezett ma, a legjobb ötlet volt, ha úgy érez, hogy “nem akarok itt lenni, de mégis itt akarok lenni”. A másik lehetőség erre az lett volna, ha valaki mondjuk talpas pohárrá változtatja, de annak nagyobb lett volna a kockázata, például hogy valaki a szájával hozzáér… Khöm.
Tudom, milyen sok ember között magányosnak lenni. Tudom, milyen vágyni a társaságra, de nem találni a tömeg közepén. A gyász furcsa anyag tud lenni az ember fejében, néha áthatolhatatlan kőfal, néha csak áttetsző, de hideg jég, néha bedig kötél, ami összeköt.
Elszánt mosollyal az arcomon sóhajtottam egyet, aztán hirtelen felkaptam egy csomó karácsonyi izével teli kosarat az asztalról - talán a még ki nem rakott dekorációk voltak benne - mellétettem még a Brownnak szánt ajándékom, ami nem volt nagy ügy amúgy, csak egy szépen becsomagolt üveg finom lángnyelv whisky. Aztán nekivágtam a kastélynak, megkeresni őt.
Az egész kastélyt nem tudtam volna átvizsgálni persze, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem a szobájába ment vissza. Nem, mivel ő gyakorlatias ember, talán csinál valamit. Megnéztem a könyvtárat, és még egy két helyiséget, mire a konyha felé vettem az irányt, de ahogy a folyosón sétáltam, kezemben a kosárral, fejemen a Mikulás sipkával, és meghallottam a csörömpölést, szétfutott a mosoly az arcomon. Megvagy…
- Egyszemélyes kajacsatát tart, vagy csatlakozhatom, kolléga úr? - kukkantottam be az ajtón széles vigyorral, majd látván a rumlit, a vidámságba a képemen egy kis csodálkozás is vegyült. Választól függetlenül közelebb mentem és a nagy kosarat a pult egy olyan részére helyeztem, ahol talán nem lesz egészen maszatos.
- Hallottam, hogy Minerva szabadságolta mára. Ez igazán nem volt szép tőle - bosszankodtam színpadiasan, aztán a kosárra mutattam.
- Hoztam magammal egy kis Karácsonyt, ha nem bánja ma estére az ünnepi testőrséget. Nem vagyok egy egész teremnyi ember ugyan… De ilyenkor…
Elgondolkodtam, hogyan is fejezzem be a mondatot. Úgy, hogy vigyáznom kell magamra, nehogy elkapjon a rosszkedv, vagy a szomorúság? Az év legszebb napja ugyan, de ilyenkor, mivel sokkal nyitottabb, sokkal sérülékenyebb is az ember lelke. Főleg azok számára, akik sok fájdalmat tartanak vissza bizonyos falak mögött.
- … Jobb, ha engem is felügyel valaki - nevettem fel aztán, és kivettem a kosárból a szép papírba csomagolt tárgyat, aminek a mibenléte - mivel tökéletesen whisky-s üveg alakja volt így is, valószínűleg nem lehetett nagy rejtély Magnus számára. A hapsi kezébe nyomtam hát, és véletlenül még hozzá is értem közben kicsit. De nem torpantam meg, ahelyett pakolni kezdtem a földre esett edényeket, vissza a pultra.
- Nagyon jó illat van. Úgy érzem, ez még a dementorok okozta mellékhatásokat is gyógyítaná… Szóval, mi finomat készít? - szimatoltam a levegőbe csevegősen, miközben pakolásztam.

Ekkora banánok mellett nem is csodálom, hogy a növényeket választod. Teljesen érthető.



Marad a husinál: Julianne Moore

Meg kell védenünk a gyerekeinket. és a jövőt. Nekem ez járt a fejemben, bár nem készültem sem táblával, sem hangoskodással erre a mai alkalomra. A feszültséget látva, ami körülvett itt, el is szomorodtam kissé, mert végső soron itt mi nem vagyunk egymás ellenségei. Az emberek pont azokon töltik ki a haragjukat és félelmüket, akik segíteni akarnak. Ezt mondjuk ismerem...
Kingsley szavai megnyugtatóak voltak ugyan, de csak szavak. Én tényleg őszintén, szívből kívántam, hogy igaza legyen, de jobban tetszett a konkrétum, amiről utána beszélt. Aurorok a kastélyban, igen, ez már nem üres szó, hanem konkrét tett, és nem csak azért tetszett, mert olyan izgalmas embereket is megismerhettünk általa, mint például Brown professzor... A tanári kar átvizsgálása kellemetlen volt ugyan, de máskülönben hogyan is végeznék a munkájukat? Nem történhet meg újra Murphy esete... És  a Potts lányé. Nagyot sóhajtottam, s amíg a miniszterelnök beszélt, és szép dolgokat mondott, észrevettem én is, amit egyre többen. Az égen a betűk... Igen, szép dolog az összefogás, de nekünk nem szavak kellenek, hanem cselekvés. És ugyanitt a Rend szavait is, később - talán nem ma, de tettek követik. A tömegben futótűzként terjedt el a pánik, én pedig igyekeztem, hogy visszakeveredjek a kollégák mellé, s közben megpróbáltama  tömegben szembekerülő néhány diákunkat is magammal támogatni. Ha elég biztos távolságra kerülünk, majd beindítom a zsupszkulcsot, ami visszavisz az iskolába.

Magnus nagyon fegyelmezetten dolgozott, de én meg somolyogva ingattam a fejemet, mert ha nem lesz meg a tettes, akkor meg vigasztalódhatunk a fárasztó nap végén. De hát csak meglesz. Ennyien keressük, és ráadásul az ilyesmit nem lehet eladni, egyedi holmik is vannak köztük, na meg intim ruhadarabok.
- Azért vagyok itt, hogy a korábban az iskolában történtek ne ismétlődjenek meg. A Tanárkodás mel-lett ugyanúgy megmaradt az aurori tisztem is.
- Tanárkodás… - kuncogok fel, aztán cinkosan ráhunyorgok. - De azt a prof előtagot a neve elől már nem fogja lekoptatni semmi, remélem tudja. Ebből a gödörből nincs kiszállás - teszem hozzá, kissé drámaian, mintha mondjuk valami sötét biznisz kapcsán, vagy valami maffiáról beszélgetnénk.
- Van egy-két trükk a tarsolyomban, de nem nyomolvasásra valók.
- Nem is baj, túl könnyű lenne, ha mondjuk volna egy varázslata, amivel világító lábnyomok jelennének meg előttünk - sóhajtom színpadiasan, aztán botorkálok keresztül a sötét kerten a - nem az aurorságban, de a másik szempontból - kolléga nyomán.
Míg fel nem botlok egy tökszárban. Akkor aztán nekiesek a professzor izmos mellkasának, s majd lepattanok róla, ha bele nem kapaszkodnék, de inkább így teszek… Pusztán praktikusságból.
- Elnézést a töketlenkedésemért, khöm… Látja, milyen sáros az a tök - mutatom a pálcám világító végével, mintha csak azért kapaszkodtam volna belé, hogy közelebb vonjam egy nagy tökhöz, ami véletlenül valóban, igen sarasnak tűnt.
Aztán egy rövid pillanat után elengedem a fickót, és a felverődött sár irányát követve találok egy-pár keréknyomot.
- Nézze csak… Jó gyorsan indulhatott. Vajon mi jármű lehetett ez, és mi hajtotta? - kérdezem. Hagridnak van ugye az az oldalkocsis repülő motorja, de kérdés, vajon ezek vaskos motorra való abroncsok nyomai, avagy mondjuk egy kordéé, amit valaki vagy valakik húztak magukkal. Talán ha követjük a nyomokat, kiderül, hiszen ha eltűnnek, akkor a jármű felszállt.