Láttam valami nem természetes dolgot az arcán. Az a mosoly egyszerre volt rémisztő és fenyegető. Tudtam, hogy most fog eljönni a rossz világ. De legalább élünk. Csak ne Friccsel legyek büntető munkán, mert akkor inkább visszajövök a dementorokhoz egy kis bájcsevejre.

- Két hét?! – Kérdeztem már-már felháborodva. – Két hétig minden nap órák után pluszba a falak mögött… - Feleltem ugyanolyan hangnemben, majd meglátva megint az arcán lévő fenyegető mosolyt így feleltem: - Mi sem lenne nagyobb örömömre Minnie. – Nevettem, majd magamban átkozódtam. Legközelebb meg kell tudnom a prefektusok útitervét, ha kószálni akarok.

    Nem szaporáztuk a lábainkat a kastélyba, csak lassan lépkedtünk tova. Ha már valamelyik tanár elkap úgy is mindegy, hogy 10 perccel előbb vagy később lesz. Már a hídon jártunk amikor Minnie „feloldódva” az ördögi stílusából hozzám szólt.

- Igen, tudom. De azért a mai napban is volt valami jó. Megismertük egymást és fogtunk egy Dugbugot is. – Feleltem mosolyogva.

    A lépcsők közelében valami halk neszezést hallottunk, amelyről kiderült, hogy egy ólálkodó szellem. Már hirtelen azt hittem, hogy Friccs mászkál erre, de mikor megláttam valamennyire megnyugodtam. Igaz a hangszínt meg kellett változtatni, mert ezek a szellemek szeretnek pletykálni. És nem venné ki magát jól, ha azt rebesgetnék, hogy éjjelente egy prefektus csak úgy bájcseverészik egy diákkal.

- Ne aggódj Minnie. Megkeresem, amint tudom. – Feleltem. – Ja és a nagy aggodalmak közepette elfelejtettem, mondani, hogy nyugodtan hívj Joenak. – Tettem hozzá mosolyogva, mikor elértük a körletet és elköszöntünk egymástól.

      Az utolsó sötét varázslatok kivédése óra végén ottmaradtam a teremben és megkérdeztem Fawcett professzort, hogy hajlandó lenne-e nekem megtanítani a patrónus bűbájt. Ugyanis most, hogy elszaporodtak az iskola környékén akarva és akaratlanul is beléjük botolhatok az éjszaki illegális túráimon. Nem rég Minervaval egyetemben majdnem ott hagytuk a fogunkat. Szóval ennek az okán tört fel bennem a gondolat, hogy jó lenne, ha legközelebbi ilyen túrámon megvédhetném magam ellenük és nem kellene behúzott farokkal iszkolnom az ellen szeme elől.
Tudom, hogy ez a mágia nagyon, de nagyon magas iskolája és nem sikerülhet mindenkinek tökéletesen végrehajtani. De én már annak is örülnék, ha nem engem, hanem a patrónusomnak nevezhető kezdetleges füstfelhőmet eszegetnék a pokoli teremtmények. Legalábbis a kezdetekben nem számítok tökéletes állatalakra, de már az egyszerű forma is nagyon hatásos lenne.
 
      Elérkezett a megbeszélt időpont és a Griffendél klub helységéből az irányt a Fawcett tanár úr irodája felé vettem. Izgatottan vártam vajon milyen lényen fogom gyakorolni a bűbájt ugyanis kötve, hiszem, hogy a Tanár úr csak úgy kénye kedve szerint behurcolhat az iskolába egy vagy több dementort. Esetleg gyakorolhatnék mumuson, de jobb lenne a kezdetben talán minden külső behatás nélkül magába gyakorolni a varázslatot. Na, majd nemsokára meglátjuk. Pár perc séta után megérkeztem az irodához. Megálltam előtte, majd vettem egy nagy levegőt és bekopogtam az ajtón. Bentről meghalva az invitáló szavakat benyitottam és köszöntöttem Fawcett tanár urat.

- Jó napot Tanár úr. Köszönöm, hogy időt szakított rám. – Feleltem izgatottan.

      Belépve a szobába észrevettem, hogy az eseményre kicsit át lett rendezve a helység, hogy nagyobb tér legyen a gyakorlásra. Az bámészkodásból a professzor hangja zökkentett ki. Helyet foglaltam, majd feleltem: - Köszönöm, kérnék egy teát.

      És jött a kikerülhetetlen kérdés, amit tudtam, hogy nem fogok megúszni. Sokáig agyaltam magamban, hogy hogyan is fogalmazzam meg neki a történetet. Hiszen nem lenne erre az egészre szükség, ha csak fognám magam és simán nem járkálnék tilosban éjjelente. De mivel a kalandvágyamat ismerve ez nem volt opció így elmondtam az igazat.

- Öhm, tudja, Tanár úr én nagy szeretem a természetet és az állatokat, így nem bírom sokáig bezárva tölteni az időt a kastély falai között… A minap is kint kószáltam a Rengetegben, amikor megtámadott egy csapatnyi dementor. Csak Balmoral kisasszonynak köszönhetem, hogy életben maradtam. Ugyanis ő jött utánam a Rengetegbe, hogy jobb belátásra térítsen, és amikor kifelé haladtunk pont belebotlottunk egy csapat portyázó dementorba. – Feleltem kissé szégyellve magam, hogy egy lány mentett meg és nem tudtam megvédeni magam.  – És ha ne adja Merlin megint találkozok, majd dementorokkal a közeljövőben jobb lenne, ha megvédhetném magam… - Tettem hozzá.

- Tudom, hogy nehéz bűbáj, de nem fogom feladni. Higgye el a múltkori esemény elég nagy benyomást tett bennem. Úgyhogy nem szeretnék még egyszer ilyen szituációba kerülni. – Feleltem.

    A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak tova. Minden pillanatban azt hittem, hogy nekünk harangoztak. Egyedül az a halvány lélekjelenlét mentett meg minket, amelyet közös erővel tanúsítottunk a fekete rémségek ellen. Miket beszélek. Ezekhez képest egy rémség olyan, mint egy szépség. De az biztos, hogy feleennyire sem veszélyes.

   A varázslatom sugara kezdett halványulni és Minnie még csak éppen, hogy magához tért. A dementorok pedig másodpercről másodperce rémisztőbben közeledtek felénk. Minnie folyamatosan próbálkozott az idézéssel, de az apró felhőket, amelyeket először produkált könnyűszerrel félresöpörték a dementorok. Az egyik támadó már karnyújtásnyira volt tőlünk, amikor, Minnie hátralökött engem és minden erejét összpontosítva megidézte a már-már teljes értékű patrónusát.

   Az elmosódott körvonalakból nem tudtam kivenni az állat alakját a nagy sietségben, de a hatását elérte. A dementorok hátrahőköltek, mi pedig a lábainkat a nyakunkba kapva szaladtunk kifelé a Rengetegből. Meg kell, mondjam, jó kis adrenalin növelő kaland ez.

   A szembejövő ágakkal mit sem törődve törtünk utat a tisztás felé. Szerencsére hamar elértük az erdő szélét, melyet a ritkuló növényzet és a hold erősebb fénye jelzett. Most jöttem csak rá, hogy mekkora bajban leszek, ha vége ennek az egésznek. Egy pillanatig még azon is elgondolkoztam, hogy visszarohanok az erdőbe. Persze, nem a dementorok felé, de valamerre, ahol nem találhatnak meg. De momentán örültem, hogy élünk.
Az erdőből kiverekedve magunkat, még egy biztonságos távolságig futottunk, ahol úgy éreztük, hogy valamennyire biztonságban tudhatjuk magunkat és megálltunk fújni egyet. Majd jött a fejmosás.

-Lehet, hogy büntetést érdemlek. –Feleltem beletörődve. – De mond mikor volt utoljára ilyen aktív kalandod? Tudod néha ki kell zökkenteni az embert a komfort zónájából. – Feleltem mosolyogva kívül, belül pedig zokogva tudván, hogy mi vár rám.

     Láttam az arcán, hogy nem érti, mit magyarázok neki és, hogy mit látok én szépnek ebben az egyszerű kis teremtésben. – Dugbug. Kistestű csúszkálós ragadozó, olykor embereket is harap, mint most engem. – Feleltem, majd visszafordultam a „kicsikéhez” és gyönyörködtem a szépségében. A kis tökmaggal való foglalkozás közben nem vettem észre egyből a hideget és a ködöt csak miután már elindultunk. Pontosabb elrohantunk a felismerés után.

- Előbb utóbb, mind a természeté leszünk. Bár igaz, jobb lenne minél később. – Feleltem és megszaporáztam a lépteimet.

    Egy laikus számára, csak őrült és összefüggéstelen kanyarok, árkok, gödrök, fák, tócsák és bokrok sokasága lett volna a kifelé vezető út. Ám számomra ez csak egy rutim menekülési útvonal volt, amelyet már ismerek egy ideje. Ahogy haladtunk előre fel-felnéztem követve az utat és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden honnan úszik a köd. Mintha csak egy horror filmben ácsorognék. Remek. Most aztán benne vagyunk a közepében. Folytattam volna töretlenül az utamat előre, de nem tudtam merre menjek. Úgy láttam, hogy Minnie is megfigyelte ezt ugyanis olyat fékezett, hogy hasra estem mikor magával rántott.

– Ha így folytatjuk, nem kell törődnünk vele, kitöröm én a nyakam nélkülük is. – Feleltem, majd feltápászkodtam és leporoltam a taláromat. - Mindig is egy gyönyörű nővel akartam meghalni. –Feleltem a kérdésére. – Csak mondjuk egy 60 év múlva. –Tettem hozzá kissé flegmán.

    Patrónus idézésben a részemről nem reménykedhettem így inkább más próbálkozáson törtem a fejem. Igaz Dumbi, Merlin nyugasztalja, anno még mondta, hogy nem fog ki rajtuk a furfang. De mivel én még nem tudok patrónust idézni ezért valamivel próbálkoznom kellett és bíznom benne, hogy Minnie tud. Úgy döntöttem, hogy, amint megjelennek, segítek Minnienek egy Soles Summonitionemmel, hogy legalább lássa, hova kell lőnie. Aztán meg csak lesz valahogy. A gondolat menetemet Minne hangja törte meg.

- Nem köszi. Nem bírom a füstöt. – Feleltem.

    Majd egy pillanatra megfagyott bennem a vér és halványan láttam, hogy három irányból közelít felénk három dementor. Feltörtek bennem a rossz érzések. Halál, fájdalom, üresség és a magány. Majd nagy nehezen észhez tértem és megszorítottam  Minnie karját, hogy kizökkentsem  a dementorok által kreált rossz érzésekből.

- Soles Summonitionem. – Vettem célba a középső dementort. Hatása nem volt sok, mint az várható volt, de a vakító napsugártól legalább tisztán látszottak a célpontok. - Most jöhet a patrónus, aztán sipirc! - Kiáltottam oda neki, remélve, hogy sikerül a varázslat.

    Alig pár lépésnyire voltam tőle. Úgyhogy csak mondat foszlányokat hallottam, de nem is nagyon izgatott a válasza. Sietnem kellett. Azért egy dementor az mégis csak egy dementor. Be kell vallanom kezdett egy kicsit bennem is felszínre törni a kétely a túrámmal kapcsolatban. Arra az elhatározásra jutottam, hogy az eredeti útvonalamhoz képest pár fokkal eltérve kissé kifelé haladok. Jobb azért a nyugalom. Sok mindennel elbánnék, de azért a dementor még nagy falat lenne.

   Még csak fél perce haladhattam, amikor éreztem, hogy a környezetemben kezd lehűlni a levegő. Ez nem jelentett sok jót. Önkéntelenül is megszaporáztam a lépteimet. Minden idegszálam megfeszült és úgy figyeltem a terepet. Kezemben továbbra is a pálcát szorítva elmormoltam egy gyengébb Lumost és úgy mentem tovább.
Pár métert mentem, amikor egy mocsarasabb, láposabb talajhoz érkeztem. Óvatosan tovább lépkedtem, amikor hirtelen egy élesebb fájdalomra lettem figyelmes a bokám felett. Odakaptam a pálcámmal és a lábamon lógó kis csúszómászó szerű lényre reflexből ráküldtem egy Stuport, melynek hatására a kis fadarab szerű kis csúszómászó eszméletlenül feküdt a földön. Miután meggyőződtem, hogy nem halok bele a sebembe, fogtam és megvizsgáltam a már várva várt lényt. Pontosabban bestiát. Rövid vizsgálódás alatt arra jutottam, hogy ez egy fiatal nőstény Dugbog lehet. Alattomos kis bestia.

    Miközben vizsgálgattam a lényt, hátulról egyszer csak valami, vagy valaki nekem csapódott. Kisebb szívrohammal nyugtáztam az eseményt és megfordultam, majd láttam, hogy csak Minne az.

- Végre hogy ideértél. Nézd mit találtam. – Feleltem neki viccesen. – Egy Dugbog. – Tettem hozzá széles vigyorral a képemen.

     Elmélkedve a mondandóján eszembe jutott, hogy már nem is vagyok olyan izgatott, mint induláskor. Hiszen megvan, amiért jöttem, lehet, hogy jó lenne elindulni.

- Azt hiszem elég sokáig kószáltam ma már. – Feleltem. – Jól van nem bánom. Irány a kastély. – Feleltem, majd kissé szomorú arccal nyugtáztam az eseményeket.

    Letettem a kis lényt a mocsaras puha földre. Legalábbis eddig még az volt, de hirtelen megváltozott a talaj állapota. Nem puha volt és meleg, hanem kemény és hideg. Ez a tény valamint az, hogy eszembe jutott anyám halála már engem is felzaklatott. Nem törődve semmivel megragadtam Minnie kezét és a számomra ismert legrövidebb úton elindultam kifelé az erdőből. Szerencsére a lény harapása nem volt olyan fájdalmas, hogy megakadályozzon a futásban. Azért van valami pozitív is abban, ha az ember sokat kószál erre. Legalább megismeri a leggyorsabb utat kifelé.

        Miután figyelmeztetett, hogy jobb és hasznosabb, ha a pálca a kézben van, mint sem a zsebben.  Fogtam és az ujjaim között forgattam az említett tárgyat. Meglepő lazaság járta át őt. Neki dőlt a fának és úgy hallgatta a mondandómat, mintha csak éppen valami magától értetődő dolgot mesélnék neki.
- Bocsánat Minnie. Ami meg a harapós bestiákat illeti én is tudok harapni. – Feleltem és kacsintottam egyet. Reméltem, hogy kicsit megzavarodik, nehogy már csak ő legyen fölényben.
-Hm Aberdeen… - Töprengtem hangosan. – Aberdeen. Á igen. Megvan. Az pont a másikfelén van Skóciának. Én ugyanis Glenfinnanból származom. Így igen kicsiny volt rá az esély házon kívül… – Ecseteltem a rejtély magyarázatát.

   Most jött el az a pillanat, amikor kissé igazán megijedtem. Nincs kedvem a házi manókkal takarítgatni. Sőt egyedül meg végképp nincs. A kacsintásából viszont rögtön rájöttem, hogy esze ágába sincs ilyet tenni. Bár az lehet, hogy rosszabbat is ki tud találni, de már mindegy. Hiszen elkapott.
- A fájdalommal illetve egy seb szerzésével, csak a gyengeség távozik a testből. – Feleltem nagyzolva. – Bár igaz lehet, hogy nem így állnék hozzá, ha itt nyáladzana a fülembe egy vérfarkas. – Tettem hozzá. – Egyébként meg szerintem ennél alkalmasabb időpont ritkán adódik. Ugyanis az állatok alkonyatkor és pirkadat előtt a legélénkebbek. Amikor a humán elemek a legkevésbé zaklatják őket. – Ecseteltem neki.  – Ez így igaz. – Feleltem büszke mellkassal. – Oh igen, bocsánat a stílusért. De a tapasztalat azt mutatja, hogy jobb, ha óvatos az ember. – Feleltem.

   Ahogy kimondtam egy ág reccsenése törte meg a csendet. Minnie a pálcájával odavilágított és kiderült, hogy csak egy Uhu, aki éppen a dolgát végezné, ha mi nem zargatnánk. Közben én is irányítottam a pálcám hegyét. De mielőtt ezt Minnie is megláthatta volna, gyorsan visszaengedtem a kezem. Mutatván, hogy egy bagoly zörgésére meg sem rezzenek.

- Touché’. – Feleltem. – A dementor bitang egy teremtmény. Igaz a patrónusom elég gyatra. Még csak egy lepkefingnyi füstfelhő van a helyén. Viszont bízok az ösztöneimben és a szerencsémben. Ha meg úgy hozza a sors, akkor ez van. Nem lehet folyton folyvást aggódni az életben. – Feleltem, majd észrevettem, hogy már nem is csak a pálca világít, hanem a hold fénye is átszűrődik a fa lombjai között. – De nem érek rá csevegni. Viszont van egy ajánlatom. Megígérem, hogy engedelmeskedek neked és nem megyek beljebb a Rengetegben. De szeretnék, ma még valamilyen lényt találni. Ami meg is valósulhat, ha innen nem kifelé vagy befelé indulunk, hanem ebben a vonalban mondjuk arra. – Böktem baloldalam felé a pálcámmal. – Kitudja talán még túl is éljük az estét. Mit szólsz, van kedved egy kis kalandhoz? – Kérdeztem érdeklődve, hiszen eléggé jó társaságra leltem itt az erdőben. – Ha meg valaki meglát, minket, akkor a balhét elviszem én. – Mondtam, majd elindultam a már említett irányba remélve, hogy a következő amit érzek nem egy kábító átok lesz…

   
      A felismerésem helyesnek bizonyult. Nem egy tanár, és ami még jobb nem is Friccs áll velem szemben. Komolyan nála még jobb lenne egy falkányi vérfarkas előli menekülés is. Az előttem álló egyén nem más, mint a Griffendél egyik prefektusa. Aki nem mellesleg elég vonzó is számomra. Óvatosan végigmértem őt a szemeimmel, nehogy azt higgye, hogy valami perverz volnék és meglepődtem, hogy majdnem akkora, mint én. Ez érdekes távolról, nem tűnt ilyen magasnak soha. De ez tetszik.

- Öhm. Igen. – Feleltem kissé rekedt hangon, majd eltettem a pálcámat. Kicsit elszégyelltem magam, hogy pont egy lány kapott el. Bár közben örültem is, mert úgy néz ki ő nem egy üresfejű fehérnép, hanem helyén van az esze és egy testi adottságai is. – Te meg Minerva vagy ugye?... Ő akarom mondani Balmoral kisasszony. – Kérdeztem kissé közvetlen stílusban, majd mikor rájöttem, hogy nem kellene azonnal jó pofizni inkább visszafogtam magam.

- Igaza van kisasszony. Skócia tájai meglehetősen szépek. Én már csak tudom, ugyanis csak pár órányira lakom az iskolától… - Kezdtem a mondandómat, hátha kicsit jobb viszonyba kerülök vele és enyhébb lesz a büntetésem is.  – A kószálásom indítéka nem más, mint a kaland. Unalmas volt már a kastély és hiányzik az állatok jelenlét is. – Folytattam a mondandómat. – Tudja kisasszony én oda vagyok az állatokért. Főleg a varázslényekért. Az se baj, ha harapnak. Az a jó bennük, hogy nem idegesítenek az ostobaságaikkal. Nem úgy mint az emberek… - Itt elharaptam a mondat végét és körbepillantottam, hogy nincs-e valami ólálkodó lény a közelben.

- Szerintem sejti miről beszélek. – Fejeztem be a mondandómat és reméltem, hogy a kissé „úriasra” váltott stílusom tetszik neki és nem fog azonnal a kastélyba szaladni velem. Ám ha nem tetszik az sem, baj. Nem nagyon szoktam így beszélni. De a tapasztalataim azt mutatják, hogy ha ma valaki kicsit választékosabban és udvariasan beszél, arra ráhagyják a dolgokat. De legalábbis figyelmüket vesztik az eredeti szándékuk iránt. Ilyen a mai fiatalság. Mondom én: egy 15 éves suhanc.

    Megvolt a tanévnyitás. Még csak pár nap telt el, de már éppen elég időt töltöttem a kastély falai között. Nem mintha nem szeretném a Roxfortot, de azért a természet adta lehetőségek kecsegtetőbbek, mint a kastély ódon falai között töltött unalmas órák. Így hát vettem a fáradságot és sötétedés előtt nem sokkal kicsempésztem magam a természetbe. Jelenleg nem nagyon érdekel, ha elkapnak. Még csak év eleje van. Lehet, kapok pár büntető munkát és pont levonást, de messze van még az évvége és már éppen itt az ideje egy kis kószának a Rengetegben, avagy akörül.

     A kastélyból az út kifelé eseménytelenül és meglepően könnyen telt. Ami nálam azt jelentett, hogy ez így nincs rendben. Törvényszerű, hogy lassan történnie kell valaminek, ami megakadályozhat a kijutásban. Legalábbis általában sötétedéskor nem tud csak úgy kisétálni valaki a Roxfortból. Kivéve engem meg még egy tucatnyi embert, akik ismerik a járást. Na meg azokat, akiknek van engedélye. De az úgy nem nagy tudomány… Már majdnem a Rengeteg felé vezető hídnál jártam, amikor szapora léptek és hangos beszélgetések zaja csapta meg a fülemet. Bravúros bukfenccel bevetettem magam egy bokorral benőtt oszlop mögé. A mutatvány közben kicsit rosszul mértem fel a távolságot és beütöttem a fejem, ami nem volt kellemes, de legalább nem láttak meg. Megvártam, amíg a csapat elhaladt mellettem. Az említett csapat a hollóhátasok voltak. Valószínűleg éppen végeztek az edzéssel és mentek a dolgukra. Követve a példájukat én is folytattam az utam az enyém felé. Még nem tudtam pontosan mit akarok csinálni az Rengetegben. Az biztos, hogy jó lenne találkozni valamilyen varázslénnyel. Bár azért a dementorokat mellőzném, de ha úgy adódik hát, akkor is jó móka volt.

     Kiverve a kissé ijesztő és elkeserítő gondolatokat a fejemből elértem a hídhoz. Visszanéztem egy pillanatra, hogy nincs-e ott senki és törpejárásba végig mentem rajta, úgy, hogy a korlát takarásában legyek és ne vehessenek észre az ablakokból sem. Kissé fárasztó meló volt, de megérte.

     Most jön csak a neheze. Végigérve a hídon letöröltem a kisebb verejtékcseppeket és felmértem az előttem lévő terepet. A láthatárón megpillantottam a tavat, az erdőt, a vár védőfalait és a végtelennek tűnő birtokot, ami egyenlő egy jó sprinttel. De vigyázni kell, hogy a meredek leejtőn ki ne törjem a lábam a sötétben. Ugyanis folyamatos settenkedésem közben már eléggé besötétedett és Lumos használata nélkül eléggé rizikós lehet az út lefelé. Megigazítottam magamon a fekete köpenyemet és neki láttam a leejtőnek. Szépen és óvatosan, de mégis, amennyire lehetett fürgén lebaktattam a leejtőn remélve, hogy fekete köpenyben nem látott meg senki.

     Végre valahára elértem a célomat. Itt vagyok az erdő lábánál. Megálltam pár pillanatra, majd vettem egy nagy levegőt. Beszívtam a tüdőmbe a fák és a fű illatát, majd bevágtattam a rengetegbe. Otthon édes otthon. De jó is a természet. Kissé elkalandoztam. Amit nem lett volna szabad. Azt hittem, hogy biztonságban vagyok, pedig most kell csak odafigyelnem igazán. Felhagytam a lopakodás alapelvével: a nesztelenséggel. Lábam elé nem nézve csak úgy csörtettem át az avaron és a törött ágakon remélve, hogy nem vett észre senki. Percekig meneteltem még az erdőben, amikor idegen hangokra lettem figyelmes. Gyorsan ám, de nem nesztelenül bevetettem magam egy méretesebb fa mögé.

      Meg kell hagyni kissé megijedtem. Szeretem a vadakat, de azért néha tudnak túl vadak is lenni, mint ahogyan a nevükben is szerepel.  Óvatosan kidugtam a fejemet a fa mögül és a pálcámat a kezembe fogva továbbra is a fához lapultam. Hirtelen megnyugvás lett rajtam úrrá, mikor megláttam a pálca végén fénylő gömböt. Majd jött a felismerés után rögtön letörtem, hiszen ennyi volt. Egy tanár elől nincs értelme menekülni. Főleg, ha tudja, hogy itt vagyok. Azt hiszem most elbúcsúzhatok egy időre a kószálásoktól. Nem volt mit tenni kiléptem a fa mögül és feltartott kezekkel közeledtem az ismeretlen felé.

- Rendben van. Lebuktam. Jöhet a büntető munka… - Feleltem kissé letörten, majd a kezemet a szemem elé emeltem és észrevettem, az ismeretlen körvonalaiból, hogy nem is egy tanárral van dolgom. A felismerés után kisebb mosoly ült ki a szám szélére. Lehet, hogy még nincs vége az estének…

   A vonatút szokás szerint hosszú volt és unalmas. Nem értem mi értelme nekem is elmennem Londonba a 9 és ¾ vágányra, ahhoz, hogy utána órákat vonatozgassak vissza Skóciába. Ahelyett, hogy felpattannék a seprűmre és egy-két óra alatt odaérnék Glenfinnanből.  Tudom-tudom, a nem jut eszembe hányas évi titoktartási törvény vagy rendelet? Már a fene se tudja mi volt… Miért kell a mágus életét agyonszabályozni? Nem elég nehéz enélkül is? – Hangzottak a fejemben a költőibbnél költőibb kérdések.
Belépve a nagyteremben a tömeggel hömpölyögve tova eszembe jut a felismerés, hogy megint itt vagyok. Jöhetnek a tanulással, verejték izzadással, szenvedéssel, és ami legalább pozitív kalandokkal töltött napok. Ki tudja talán új barátokat esetleg barátnőket is szerzek. De, ha azt nem is egy-két idegőrlő fejfájást, azt igen. Ugyanis idén „Üdv az RBF. vizsgákon év lesz.”
   Elhessegettem a negatív, pesszimista gondolatokat és elkezdtem ismerős arcok felé kutatni. A tekintetemmel először a Potter „egyletet” kerestem. Ott ültek a Griffendél asztalnál népes társaság kíséretében. Ha valaki megkérdezné mi a jó abban, hogy Griffendéles vagyok, csak ennyit mondanék: POTTER. Ezzel persze, nem akarok senkit megsérteni, mert megannyi hős került ki a Hollóhátból és a Hugrabugból is és mindet egytől-egyig tisztelem. De azért a saját ház mindig is prioritást élvez. Köszönöm Harry anyám nem hiába halt meg…
   Azon kaptam magam, hogy már majdnem mindenki leült a helyére csak én ácsorgom itt, mint az a bizonyos lószerszám a hidegvízben. Mielőtt McGalagony szúró pillantást vetett volna rám gyorsan megkerestem a helyem és letettem a nemesebbik felemet, két évfolyamtársam mellé, majd a szokásos kérdéseket felvetve elcsevegtem velük… Nem igazán érdekelt kinek, mi volt a nyűgje a nyáron. Ma valahogy nagyon elkalandoztak a gondolataim.
   A tanári asztal felé meredve, hallgattam a beszámolókat és egyszer csak több érdekes dolgon megakadt a szemem, amelyet eddig észre se vettem. Méghozzá 11-en. Mi a csuda történt a tanári karral? Szinte az összes tanár lecserélődött. Ami nagyon bántott az első pillanatokig, hiszen Hagriddal és a kis állatkáival olyan jó elszórakoztunk az órákon. Na, jó megvallom néha azért felelőtlen is volt kissé, de Hagrid már csak ilyen.
    Párpillantással nyugtáztam a változásokat, majd a tekintetemmel újfent a Griffendél asztalát fürkésztem. Egyszer csak megakadt a szemem egy lányon. Szőkés barna haj, szép szemek és nem mellékesen megnyerő mosoly. Másodpercekig csak néztem és gondolkodtam rajta ő meg ki a fene lehet. Még nem tudom, de Merlin adja, hogy nem soká megtudom… Folytattam volna a nézelődést, de egyszer csak kizökkentett a Teszlek Süveg éneke.
-„Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!”
   Vidám hangulatot hozott az újoncok szívébe mit ne mondjak. De igaza van, a legfontosabb a „Lankadatlan éberség”, na meg a saját kis mottóm, hogy „ A futó ellenségnek aranyhidat kell verni.” A lényeg a lényegben, tanulva a múltból élni a jelenben és formálni a jövőt.
   Az újoncok jöttek és csak jöttek. Azt hittem már sosem fogynak el. Szeretem, ha sok új egyéniséggel bővül a házam, de enni is szeretek. Már majdnem a végéhez értünk, amikor a maradék három gyerek láttán elnémultak az ünnepi zajok és baljós hallgatás borult a teremre. Romanovna, Mallouse és Møvrede. Nem tudom kik ők, de érdekes alakoknak tűnnek az biztos. Jobb lesz őket közelebbről is megismerni.
   A ceremóniák véget értek és neki láttunk a vacsorának: - Jó étvágyat!

         Alapok

jelszó || "Csak a baj, meg a szégyen..."
így ejtsd a nevemet ||Dzsó Bárt Rokk
nem || férfi
születési hely, idő || Glenfinnan(Skócia); 1983. 03. 23.
horoszkóp ||Kos
kor || 15
vér || arany
évfolyam || V.


         A múlt

Vadásztunk egy vámpírra:
  
1997. december vége.
    
        Apám a karosszékében ülve csendben figyelte a kandalló pattogó varázstüzét és elmélkedve a lángokra meredt. Eközben anyám az asztal felett görnyedve egy védőbűbájokról szóló könyvet olvasgatott. A bátyám a másik fotelben pálcáját lóbálta a rádió felett és próbálta behangolni a varázsrádiót, a titkos csatornára. Én az ablaknál állva figyeltem, amint az állatok a hóvihar elől keresnek menedéket az istállóban. Itt voltak az Ünnepek, de nem volt ünnepi hangulat. Senki nem tudott ünnepelni. A tétlenség és a tény, hogy nem tudunk miben segíteni kikészítette apámat és a bátyámat, no meg engem is, hiszen az iskolában manapság rá járt a rút arra, aki a Jó mágiát követte... Kingsley - akivel apám még fiatal korában együtt dolgozott az Auror parancsnokságon, mint átoktörő - megmondta neki, hogy majd értesíti, ha kell segítség, de addig inkább maradjon otthon és vigyázzon a családjára.
   Órák teltek el némán. Csak a rádió sercegése, a birkák bégetése és a hóvihar törte meg a csendet. Egyszer csak hirtelen nagy nyikorgással kitárult a régi hátsó ajtó. Apám kivételével mind felpattantunk és pálcánkat előreszegezve meredten bámultunk az ajtóban álló alakra. Az ajtóban lévő alak egy magas, hórihorgas, ázott kinézettű és vihart vert ruházatú egyén volt.  Lassan ahogy kirajzolódott az alakja mindannyian leeresztettük a pálcánkat és, ha ünnepies hangulattal nem is, de boldogan köszöntöttük a jövevényt.
- Nagyapa! – Kiáltottam úgy, mintha ezer éve nem láttam volna őt. – Azt hittük már eltévedtél ebben a hóviharban vagy, ami rosszabb elkaptak a Halálpofák.  – Feleltem és megszorítottam a kezét, majd segítettem levenni a kabátját.
- Jó végre látni unokám. – Köszönt vissza az öreg Fred. – Oh, Eve, Jimmy. Jó látni titeket. – Mondta, majd megpuszilta anyámat és kezet rázott a bátyámmal.
- Üdv itthon Nagy Öreg. – Vetette oda apám neki a karosszékből.
- Szervusz, fiam. – Felelte a nagyapám. A hangjában érezni lehetett valami furcsa hidegséget. Még a bátyám mesélte, hogy apa és az öreg nem jönnek ki jól egymással. Szeretik egymást, de valami nincs rendben közöttük…
- Jaj, de faragatlan vagyok. Gyere beljebb Fred és ülj le a tűzhöz. – Invitálta beljebb anyám és varázsolt egy karosszéket a kandallóhoz. Kérsz egy kis teát? – Kérdezte vidáman. Már amennyire vidám lehet ilyen időkben az ember.
- Köszönöm Eve, de nem. Nem maradhatok sokáig, csak egy üzenetet jöttem átadni. – Felelte és oda fordult apámhoz, aki erre levette a tekintetét a tűzről és az apja szemébe nézett. – Kingsley üzeni, hogy kapott egy hírt, miszerint Erdélyben eltűnt az Oven család, amely a Kárpát-medence keleti részének a varázserővel bíró tulipánjait vizsgálta. Valahol a déli határ környékén tűnhettek el Havasalföld közelében. A hozzátartozók Fekete mágiát sejtettek a háttérben és aggódva keresnek valakit, aki képes lenne kideríteni az ügy hátterét.  – Ada át az üzenetet az öreg. – Kingsley így arra kér, hogy nézz utána a történteknek.– Fejezetbe végül.
   Apám nem hitt a fülének. Végig gondolta még egyszer az üzenetet, majd lassan felállva a könyves polchoz lépett és kikeresett egy térképet, majd egy erdélyi bestiáriumot.
- Jimmy. – Fordult oda a bátyámhoz. – Ezeket tanulmányozd át. Holnap indulunk. - Adta ki a feladatot.
    Nagyapám arcára közben ravasz mosoly ült ki. Majd egy bólintással nyugtázta a látottakat és elköszönt: - Akkor hát sok sikert nektek. Ne feledd, Erdély tele van vadakkal vigyázz, merre mész. – Mondta sötéten és kilépett azon az ajtón, amin néhány perce érkezett, majd egy halk pukkanással eltűnt a hóviharban.
    Én értetlenül álltam az események előtt. Apám viszont lerohant a pincébe és máris készülődni kezdett. Jimmy a könyvet lapozgatta, anyám pedig az útravalót csomagolta. Ekkor döbbentem rá a felismerésre. Engem ki hagytak a mókából. Gyorsan leszaladtam hát apám után, aki éppen érdekes tárgyakat pakolt egy hátizsákba. Karók, kampók, ezüst kötél…
- Apa én is menni szeretnék. Tudom, még csak negyedéves vagyok. Viszont jó vagyok a kábításban és bestiákat is ismerem. – Próbáltam minél jobban érvelni.
- Én mindenben támogatlak. És én is szeretném, ha ilyen időkben inkább együtt lenne a család, úgyhogy már eldöntöttem, hogy mind megyünk. – Hangzott a számomra legmegdöbbentőbb felelet. – Kapj fel egy táskát és segíts pakolni.
- És anya mit fog szólni? – Kérdeztem miközben neki láttam a pakolásnak.
- Már rég megbeszéltük, ha így adódik a dolog, akkor, a veszély ellenére is, de mind megyünk. A lényeg, hogy együtt legyünk és vigyázzunk egymásra. – Felelte apám.

1998. január eleje.

Mivel még kiskorú voltam, így rajtam volt a nyom jel. Nem volt mit tenni, olyan eszközöket kellett keresnünk az utazásra, amelyet nem tudott a minisztérium lenyomozni. Így került sor a seprűn való utazásra. Csak én és apám mentünk seprűvel. A zord idő és a hosszú út miatt a bátyám és anyám hopponálva érkeztek meg a kijelölt helyre.  A gazdaságunkat addig a másik nagyapám vezette el, akit anyám hívott meg addig, amíg vissza nem érünk a küldetésről.
     Ami a hopponálást illeti, az rendben lett volna, ha apáék hopponálnak, de mivel én nem mentem vissza az iskolába ezért feltűnt a távollétem és könnyedén a nyomomra akadtak volna. Már csak az hiányzott volna, hogy halálpofák (halálfalók) legyenek a hátsó fertályunkban miközben mi épp vérfarkasok, vámpírok vagy adja, Merlin sárkányokkal viaskodunk. Apropó itt akarom megjegyezni, hogy mindig is szerettem volna egy sárkányon lovagolni. Ami késik, nem múlik…

1988. január 5. Brassó.

   Amint megérkeztünk Erdélybe Brassó felé vettük az irányt. Hallván, hogy az Oven családot ott látták utoljára.
   Brassóban egy mugli fogadóban szálltunk meg. Kipihentük az út fáradalmait és másnap neki kezdtünk a keresésnek. Mivel a szokásos informálódó eszközöket nem használhattuk, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet ezért csendben kellett kutatnunk. Apám kereső bűbájokkal, bátyám elhalt növényekkel, én pedig halott állatok tanulmányozásával kezdtem a nyomozást. Közben pedig anyám a várost járta, hátha észrevesz valami rendelleneset.  
    Napokig vizsgálódtunk. Apám kereső bűbájai vakvágányra futottak. Bátyám semmi rendelleneset nem talált a növényeken. Én viszont felfedeztem, hogy rendkívül sok az elhullott és kivéreztetett állat. Először azt hittem, hogy vérszívó denevérek, de ahhoz túlságosan is sok a tetem. Nem csak én találtam furcsaságokat. Anyám a várost járva észrevette, hogy kevés az ember az utcákon és így körülnézett a forgalmasabb helyeken is. Elment a kórházba, bárokba és éttermekbe.
    Amikor elment a kórházba észrevette, hogy rengeteg vérhiányos, ájult illetve falfehér ember fekszik a kórtermekben.
- Vámpírok! – Közölte anyám a hírt, amikor hazaért.
- Ez biztos? – Kérdezte apám és a bátyám kórusban.
- Igen! – Vágtam rá azonnal. – Már én is akartam mondani, hogy valamilyen vérszípák bestiával lesz dolgunk, de nem tudtam pontosan, milyennel, de így már biztos, hogy vámpír. Kezdetben állatok vérével próbáltak túlélni, de nem volt elég, úgyhogy rátértek a zsírosabb étrendre… - Tettem hozzá kissé gonoszan.
- Akkor már csak be kell cserkésznünk egyet és jöhet, követhetjük a fészekhez. – Mondta apám és nekilátott a felkészüléshez.

1988. január 25. Brassó.

    Lassan egy hete, hogy rájöttünk a titokzatos eltűnés mögött álló lények mivoltára. Úgy döntöttünk, hogy a megfigyelést a potenciális vérzsák központnál kezdjük. Azaz a kórháznál. Mindig ketten voltunk őrségben. Egyikünk különböző százfű-léfőzettekkel épült be, mindig más alakban, addig a másikunk kiábrándító bűbájokkal fedezte magát. Nem telt el három nap, mígnem lett egy potenciális gyanúsítottunk. Az illető egy magas, barna bőrű, szakállas férfi volt orvosi köpenybe bújvas, vagyis valószínűleg vámpír volt.
   Egy hajnalon, amikor a páciensünk végzett az aznapi vérszopó munkájával és elindult haza, mi ott voltunk és követtük őt. Apám és én seprűn lovagoltunk az égben, míg a bátyámék a földön követték. Jó pár kilométert tettünk meg. Egy óra settenkedés után elértünk egy kísérteties kastélyt. Hasonló volt, mint a szellemszállás, csak sokkal régebbi volt az építmény. A bátyámék már pár kilométerrel arrébb lemaradtak, így mi követtük a vámpírt a levegőből és kifigyeltük, hogy honnan és hogyan megy be az épületbe.
    A vámpír mit sem sejtve, hogy követik óvatlanul besétált a fészkébe. Megjegyeztük a kastély helyét és visszarepültünk anyámékhoz.
- Meg van fészek. – Felelte apám.
- Elég nagy kolónia lehet bent. Ha ennyi a vérhiányos ember a környéken. – Tettem hozzá.
- Szerintem még csak növendékekkel vannak tele, a vámpíroknál ez az időszak az ellés ideje. – Tette hozzá a bátyám.
- Gondoljátok, hogy élnek még Ovenék? – Kérdezte anyám.
- Ha nem is élnek már biztos, hogy itt vannak. –Felelte apám. – Ennyi fióka kihordásához mágus vérre volt szükségük. Ha idejében érkeztünk, még életben lehetnek. – Tette hozzá.
     Mind a négyen egyetértéssel nyugtáztuk a történteket és neki láttunk a felkészülésnek.
- A terv a következő: Drágám és Jimmy, Ti elölről mentek be a főbejáraton valami ürüggyel, hogy szállást kérnétek éjszakára. A friss vér reményében biztosan beengednek. Legyetek résen, mert gyorsan rátok vetik magukat, amint bezárult az ajtó. – Taglalta apám a tervet és a kezükbe nyomott egy-egy fekete követ. – Tessék Perui instant sötétségpor. Amint becsukódik, az ajtó dobjátok el és vonuljatok a szoba két átellenes pontjára, majd sorozzátok őket olyan átokkal, amilyet csak tudtok. – Mondta majd felém fordult. – Joe, Te a kastély tetején fogsz várni és figyeled a bejáratot, hogy ne lepjék meg őket hátulról. Ha bármi történik, először lőj egy jelző bűbájt és utána a Protego gyakori használata mellet kábítsd őket, ahogy tudod. Továbbá tartsd a frontot, amíg valamelyikünk meg nem érkezik.  – Fejezte be a mondandóját apám.
- És Te hol leszel? – Kérdezte Jimmy.
- Én fiam, majd parádés belépővel berobbantva az ablakot berepülök a terembe és fentről támadom őket. – Felelte apám. – Alkonyat előtt indulunk. Épp csak ébredezni fognak. Ha korábban megyünk, nem engednének be minket… Addig pihenjetek és készüljetek. - Tette hozzá.
  Elérkezett az idő. Mindenki felszerelkezett és neki vágtunk a feladatnak. Apám és én felültünk seprűnkre.
- Mindenki tudja mi a dolga? – Kérdezte apám.
- Igen. – Hangzott kórusban a válasz.
- Akkor hát indulás. – Kiadta a parancsot és elindultunk.
    Némán, mint az árnyék követtük anyámékat a birtok bejáratáig. Majd, amikor láttam, hogy közelednek az épület felé én is elindultam a kijelölt helyemre. Felrepültem észrevétlenül a kastély legmagasabb pontjára és csendben fürkésztem a terepet.  A csendet csak a bátyámék által megmozgatott kopogtató és a halk ajtó nyikorgás zaja törte meg.
    Néhány mondat foszlányt hallottam csak és egy ajtócsukódást.
- Eddig jó. – Suttogtam magamban és szememmel a bejáratot pásztáztam.
    Hirtelen egy hangos puffanásra lettem figyelmes az ablakokat elborította a fekete köd és pár pillanat múlva hangos csatazaj hallatszott lentről. A kastély körül minden tiszta volt. Láttam, ahogy apám is körbenéz, és csak aztán repül be a kijelölt helyére. Újabb hangos zaj, majd még egy pálca csatazaja.
    Türelmetlenül szemléltem a terepet, de sehol nem láttam egyetlen alakot se, aki a kastély felé közelítene. Míg nem egyszer csak azon kaptam magam, hogy valaki hátulról elkapja a lábam és leránt a tetőről. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy a pálcámmal végrehajtsak egy párnázó bűbájt és a köves udvar helyett egy láthatatlan párnára érkeztem. Majd felpattantam és kilőttem egy jelző bűbájt.
    A jelzés után rögtön célba vettem a vámpírt és az összes tanult átokkal megsoroztam, ami csak eszembejutott. Sajnos, minden átkom célt tévesztett. Így hát taktikát váltottam.
- Invito seprű. – Kiáltottam és a felém repülő seprűre ugorva egy magasságba emelkedtem a vámpírral, aki megpróbált rám ugrani. – Stupor. – Kiáltottam és a vámpír 180 fokos fordulatot véve az ellenkező irányba belecsapódott a földbe. – Ennek annyi. – Gondoltam magamban.
    A ház körül továbbra is csend volt így úgy döntöttem, hogy besegítek a többieknek. Lendületet vettem és megkerestem azt a rést, ahol apám betörte az üveget, majd berepültem rajta én is.
    A teremet törött bútorok, mozdulatlan testek és omladozó falak díszítették. Apa terem egyik végéből, míg anyáék a másikból vették össztűz alá a fedezékbe bújó vámpírokat.
- Reducto. –Kiáltottam az emeletről, ahogy tudtam és hatalmas robbanás következtében, a lövés jó szögének hála kirobbantottam őket a rókalyukból.
    Mindenki döbbenten kereste lövés forrását. Anyám sikítva pattant fel a helyéről és nyomban egy átkot küldött felém. Legalábbis én ezt hittem, közben, csak a mögöttem lévő vámpírra lőtt. Még hozzá halálos pontossággal.
    Úgy tűnt minden vámpír meghalt és vége a harcnak. Ám egyszer csak a semmiből egy átok repült át a termen egyenesen anyám felé, aki tág pupillákkal holtan rogyott össze. Az átok forrása nem volt más, mint Adam Oven. Aki sikerrel nyugtázva a támadását nevetett egyet és elmenekült a hátsó ajtón.
    A bátyám és én döbbenten néztünk anyám tetemére, amikor hirtelen apánk hangja ütötte meg a fülünket.
- Maradjatok itt. Én utána megyek. – Kiabálta az ajtóból és kirohant a sötétségbe.
    Lerohantam az emeletről. A bútorokat félretaszítva futottam át a termen anyám holttestéig. Amikor odaértem rögtön térdre borultam és a vállát megfogva elkezdtem őt rázni. Amikor hirtelen az én vállamra is egy idegen erő nehezedett.
- Hagyd abba öcskös. Vége. Elment. – Rángatott Jimmy zokogva. – Vigyük őt ki és rakjunk máglyát, amíg apa megérkezik. – Tette hozzá és ölébe vette anyánkat, majd elindult az ajtó felé.
- Honnan tudod, hogy túléli és nem öl meg minket az, aki ezt tette anyával?! – Kérdeztem zokogva.
- Nem tudom, hogy túléli- e, de az biztos, hogy vagy ő tér vissza vagy senki sem. – Felelte halkan és kiment a teremből. Letöröltem a könnyeimet és szipogva követtem őt kifelé.
   Fél óra múlva megérkezett apánk is. A ruhája szakadt volt és véres. A bal karján egy hatalmas seb éktelenkedett. Amint megláttam odafutottam hozzá és átkaroltam őt.
- Mi történt? – Kérdeztem apámat, remélve, hogy az illető megfizetett a tettéért.
- A halálfalók és a vámpírok irányításuk alá vették. Nem tudtam észhez téríteni. – Felelte csendesen.
    Odasétáltunk a máglyához, majd elláttuk apa sebeit és csendben néztük, ahogy a halotti máglyán anyánk teste és lelke az égbe szál.
 - Ideje hazamennünk fiaim.


         Jellem

        Alapvetően szókimondó ember vagyok. Jöhet, bárki mindig a szemébe vágom azt, amit gondolok. Na jó azért néha eltudom folyatni a dühöm, de nem olyan vagyok, akit könnyen szabályozni lehet. Forr a vérem. És kész vagyok a csínytevésekre. Amit nem tűrök el; az értelmetlen erődemonstráció a gyengébbek felett. Ezért is gyakran úgymond már „bérletes vendég” vagyok a különböző büntető munkákon. A szerencse, az, hogy a legtöbb ilyen munka Hagridnál van és így az állatokkal tudok lenni, akik létfontosságúak a számomra.
    Anyám halála megmutatta, hogy milyen rövid is az élet és így minden pillanatot hasznosan és hatékonyan próbálok tölteni.
    Az álmodozás is a véremben van, olya annyira, hogy néha teljesen megfeledkezem magamról. Az a jó, hogy ezeknek az ábrándozásoknak a nagy részét aztán meg is valósítom. És itt visszaértünk a csínytevésekhez, na meg büntető munkákhoz.


Erősség || Bátor. Vakmerő. Tanulékony.
Gyengeség || Szeretem használni más dolgait engedély nélkül. Forrófejű vagyok. Szeretem a mézsört.


         Apróságok

mindig ||
varázsló sakk,
kviddics,
párbaj,
varázslények,
repülés
soha ||
sötét varázslatok,
rágó,
gyümölcsleves,
idióta vámpír sztorik,
fapapucs
hobbik || varázslények megfigyelése, sötét varázslatok kivédése
merengő || Anyámat megölte egy varázsló.  Az első sikeres kábító átok.
mumus || Vámpírok
Edevis tükre ||  saját sárkány
százfűlé-főzet ||  zöld színű és fonnyadt áfonya ízű
Amortentia || ló szag, almás pite
titkok || Másodikban a karácsonyi szünetben, a családi összejövetelen megittam egy üveg mézsört és elloptam a nagyapámtól egy szivart, melyet még mindig őrzök.
azt beszélik, hogy... || Vérfarkasok vannak felmenőim között, csak mert kicsit korábban szőrösödtem, mint a társaim és izmosabb vagyok…


         A család

apa || William Rock; 53; aranyvér,  mérsékelt
anya || Eve Griffin; 48; aranyvér,  elhunyt
testvérek ||  Jimmy Rock; 25, aranyvér, jó
nagyszülő(k) || Fred Rock; 70, aranyvér, kiváló
állatok || Bárányok, sólymok, kutyák, lovak, Crup-ok, Plimpy és egyéb varázslények

Családtörténet ||
        A családom részben angol és ír varázsló felmenőkkel rendelkezik. De akad közöttük, egy Erdélyből származó felmenő is a 17. századból. Nagyapám szerint ő volt a legzsiványabb varázsló a történelemben, de, ha szólította a szükség mindig kész volt harcolni.
    Mint már említettem a családfám elég régre nyúlik vissza. Viszont a ranglétrán sosem voltunk a legmagasabb pozíciókban.
A családban mindig születtek furcsa varázslók és boszorkák. Valahogy ezek az emberek 180 fokos fordulatot vettek az értelem skáláján és mindig olyan tetteket hajtottak végre, amelyek őrültek és gyakran veszélyes mutatványok voltak, de a család szíve és lelke ezen apró kicsapongások ellenére minden generációban a helyén volt. Nem vagyunk gonoszak, csak szeretjük élvezni az életet.
    A családban az aranyvér ellenére a múlt század elején született egy kvibli felmenőm. Igaz, neki nem vagyok az egyenes ági leszármazottja – hiszen neki nem lettek utódai - , de nagyra becsülöm őt, hogy a varázsvilágban elboldogult varázserő nélkül.
    A családom és én a legutóbbi háborúban a határon túl szolgáltuk a Jó mágiát. Apámmal, anyámmal és a bátyámmal, a Voldemort oldalára állt erdélyi vámpír fészket számoltuk fel.
    Jelenleg Észak-Skóciában tengetjük a mindennapjainkat a közélettől visszahúzódva a birtokainkon. És várjuk, hogy újra szólítson minket a kötelesség vagy egy barát egy pofa sörre.
        A családom szimbóluma egy zöld-fehér csíkos pajzs alapon fekvő vörös szikla.
 


         Külsőségek

magasság || 180 cm
testalkat || izmos
szemszín || barna
hajszín || fekete
kinézet || Olykor ápolatlan, de stílusos és megnyerő külső.



         A tudás

varázslói ismeretek || Az RBF vizsgáim előtt állok. Kedvenc tárgyaim a SVK és a Legendás Lények Gondozása.
felvett tantárgyak || a legendás lények gondozása, repüléstan, rúnaismeret
pálca típusa || 10 hüvelyk, mahagóni, Főnixtoll
RBF || Majd az idén kiderül.
         Egyéb

avialany||  Kit Harrington