Alapok

jelszó || Az utolsó ellenség, akit le kell győzni, a halál.
így ejtsd a nevemet || Gájsz Műveil… de a ti brit nyelvetek úgysem képes kimondani tisztességesen.
nem || férfi
születési hely, idő || Zátonyfészek, 1982, december 4.
horoszkóp || nyilas
kor || 16
vér || arany
évfolyam || V. évfolyam

         A múlt

   udod, ha az embert gyerekkora óta legilimenciára tanítják, előbb vagy utóbb megtanulja a nem kívánatos emlékek elrejtését. Mármint ha szüksége van rá, és ó igen. Nekem nagyon is szükségem volt a titkolózásra.
   A családom megveti a titkokat, legalábbis egymás között. A külvilág számára persze mutatjuk a tökéletes, a hibátlan család képét. Vissza kell húzódnunk. Túl sok jelentés van a nevünk mögött ahhoz, hogy bármit megtehessünk. Nagyapáink és nagyanyáink egykor túl sokat akartak, és mindennek meglett az ára. A nevünk nem pusztán egy lett a többi aranyvérű család neve közül. A Møvrede egy lett a három nagy név közül, amitől a varázslótársadalomban tartani kellett. Grindelwald emelt minket naggyá, s tette lehetővé számunkra, hogy éltünket a Nagyobb Jó eszméjének szentelhessük.
   Igen, tudom. Kicsit elborultan hangzik, de hidd el, egyáltalán nem vészes. Amikor gyermekkorod óta erre vagy nevelve, amikor az eszme mindenhová beférkőzik, akkor már egyáltalán nem tűnik elborultnak, betegesnek. Az ember idővel, mikor már kicsit érettebben tud gondolkozni, meglátja benne a logikát. Érteni kezdi, hogy miért működik a család, és hogy miért kell egyre jobbnak lennie. És aztán minden lehetőséget megragad, hogy ő lehessen a legjobb.
   A Nagyobb Jó célt ad az életünknek. Egy fényt, az alagút végén, hogy ilyen elcsépelt hasonlattal élhessek. Persze van, akinek ez kevesebbet jelent, de én Møvrede vagyok. Nem csak egy a sok közül. Nem csak egy egyszerű fiú a Durmstrangban, nem csak egy ugyanolyan szőke, cingár gyerek, mint a többi északi. Én Grindelwald kiválasztottja vagyok. Katonák vagyunk, mind a kilencen.

   angos kattogás. Már megint. Csak kattog. Mintha a gép még mindig forogna, miután a szalag már kijárt belőle, s minden megtett kör után kattan egyet. Nem túl hangos, éppen csak annyira, hogy tudjon idegesíteni. Aztán szép lassan már nem csak idegesít. Az elmémbe férkőzik, mint oly sokszor megtették már, s rágni kezd. Alig érezhető fejfájásból pár óra alatt őrjítő migrén kerekedhet.

- Greis. – halkan szólt hozzám. Teljes csend volt a hálószobában. Senki sem volt a közelben, ilyen időben még javában órák voltak. Nekünk is az lett volna, de kihasználtuk az alkalmat és megléptünk. Ez az utolsó nap a karácsonyi szünet előtt. Kellett még egy kis idő, amit együtt tölthetünk. – Mit gondolsz, mi lesz az angolokkal?
- Hogy érted, hogy mi lesz? – fordultam az oldalamra, testem a takaróm alatt, kilógó jobbommal megtámasztottam a fejem és úgy néztem rá. – Megmaradnak, nyugi. – vigyorogtam. Mindig is röhejes volt, hogy mennyire odavan a britekért. Ezt az egyet sosem tudtam megérteni benne.
- Nem, nem azért. – sütötte le szemeit, elpirult. Ilyenkor egészen aranyos volt. Még a szokásosnál is inkább. – Arra gondoltam, hogy esetleg te… tudod. – nézett rám várakozón, s eltartott egy fél percig, mire rájöttem, mire gondol.
- Nem. Nem láttam semmit. – válaszoltam kurtán, majd visszafeküdtem, ő meg lassan karomra hajtotta fejét, s átölelte mezítelen mellkasom. Lehunytam szemeim, s számolni kezdtem. Türelmesebbnek kell lennem vele. Az egyetlen emberi lény, aki tényleg szeret is, és nem a rokonom. Rövid, szégyenlős puszit adtam feje búbjára, a haja illata nagyon kellemes volt. A tenger jutott eszembe róla. Mindig is imádtam a hajózást, nem úgy, mint Adser. Sokszor már szánalmasan vicces, hogy az ikertestvérem ingerküszöbe milyen alacsonyan van.
   Keze a hasamra siklott, s simogatni kezdte a világos, még csak itt-ott felbukkanó szőrszálakat. A kattogás ismét kezdődött. Nem. Nem tettük meg, pedig szerettük volna. Le is vetkőztünk, csak aztán nem voltunk rá képesek. Nagyot sóhajtottam, s kitekintettem az ablakon. Hamarosan megy le a nap.
- Készülődj. Nem sok időnk maradt.

   ekünk sokkal hamarabb fel kellett nőnünk, mint a többieknek, és ezért kicsit mindig is utáltam őket. Vagy nem tudom. Lehet, hogy nem is az utálat a legjobb szó erre, hanem a megvetés. Az irigység. Egyszerűen nem volt sosem türelmem a gyerekes dolgaikhoz. Idegesített az értetlenkedésük, a viselkedésük. Közben pedig ott volt bennem a vágy, hogy bárcsak én is normális életet élhetnék. Normális életet, mint amilyen annak a köcsög Asbjornnak van például. Vagy bármelyik másiknak. A látás alapvetően áldás, de én sokkal többször éreztem átoknak. Mindig úgy véltem, a látás csak egy lépéssel van lemaradva a gondolatolvasástól. Nem tisztességes dolog másokkal szemben. Persze nem is azért születtünk a földre, hogy tisztességesen éljünk. Azt hiszem legalábbis. Már ha egy tizenéves fiú értékrendje mérvadó lehet, vagy bármit is számíthat.
   Tudod, gyerekként még egészen vicces is volt, élvezetes. Aztán elkezdődtek a kiképzések, az edzések, és a nagyapám is egyre többet turkált a fejünkben. Nem mondom, hogy nem szerettem ezeket, mert még gyerek voltam. Nem értettem, hogy mi történik, akkor még csak az volt a fontos, hogy törődjenek velem, azt pedig meg is kaptam. Aztán pedig hozzászoktunk mind. Az életünk nyitott könyv volt otthon, a gondolataink, az emlékeink mind megkapták. A látomásainkkal együtt. Gondolhatod, hogy kihasználtak minket, és talán kicsit igazad is van, de mi ezt úgy látjuk, mind céllal jöttünk a világra. Nekem és az ikertestvéremnek az a célunk, hogy segítsük családunkat, és az eszmét hatalomra jutni. Ebben pedig igen jelentős szerepünk lesz.


- Na mivan köcsög, nem akarsz nekünk esni? Nem hajt a gyilkos családod vére?
- De, Zahari. Mindjárt feldühödök, neked ugrok, és két mozdulattal elvágom a torkod, és még időben elintézem, hogy a két haverodnak se lehessen kölke. – csóválom a fejem, leplezett idegességgel. Idióta, balfasz bolgárok.
- Velem te ne beszélj így Møvrede! Tudd, hogy hol a helyed, mocskos áruló!
   Napról napra ugyanaz a nóta. Árulók vagyunk. Kegyencek. Talpnyalók, akik Grindelwaldot majmolják. A hűvös falnak dőlök, és érdeklődve figyelem a fiút. Kíváncsi vagyok, mikor ránt pálcát. A folyosón nem mer megállni senki. Szerintem miután látják, hogy kit vesz körül a három hájtömeg, nem is akarnak megállni. Sosem kedveltek igazán minket, s kettőnk közül mindig is Adser volt a barátságosabb. Én nem igazán próbálkoztam. Két éve, elsőévesként még igen. Naiv voltam, nem gondoltam, hogy ennyit számítana a név, de mégis.
   Zahari mögött egy alacsonyabb srác torpan meg. Évfolyamtársak vagyunk, Mats a neve és fura mód a legtöbb közös óránkon mindig a mellettünk lévő padba ül. Különös srác volt mindig is, ám sosem értettem a szimpátiáját. Rám nézett, én meg csak megcsóváltam a fejem. Nem éri meg próbálkozni. Ő egyébként sem menthetne ki, még nálam is vékonyabb.
- Csak engedj ki, és hagyjuk ezt az egészet. - sóhajtok.
- Nem úgy van az, te kis takony. – röhej, hogy milyen jelzőket nem ismernek ezek.
- El szeretnél verni, mi? – kérdem, félig-meddig szórakozva a gondolaton. Persze bólogat, mire a másik kettő már előre örül. Én csak vállat vonok, s már látom, hogy az első ütés jobbról jön. Miután megkapom, vagyok olyan szerencsétlen, hogy lefejelem a falat, és pár pillanatra minden elsötétül, de csak addig, amíg meg nem kapom a rúgást, ami szerencsére csak a combomat éri. Aztán elgáncsolnak, én megint lefejelem a falat, és onnantól nem emlékszem semmire.



   em vettem őket sosem komolyan. Nem volt rá szükség. Tudtam, hogy az összes, egytől egyig félni fogja a nevem egyszer. És én nem felejtek. Meg fogom őket keresni, és majd megkapják, amit érdemelnek. El sem hiszed, ez a gondolat mekkora örömmel tölt el. Igen. Talán a bosszú az, amire a legjobban vágyok. Egy nap látni fogom, ahogyan megkínzom őket. Aztán pedig kitalálok egy teljesen más módot, amivel még nagyobb fájdalmat okozhatok nekik. Így tulajdonképpen kétszer is átélem majd a pillanatot, két különböző módon. Nem csak azért fizetnek meg majd, ahogy velem bántak. Megfizetnek Adserért, és a többiekért is, hiszen mindünket bántották. Mintha csak ez lett volna a feladatuk.
   Mint mondtam: mind céllal születtünk erre a földre.

   z tehát az utolsó napunk itt, én pedig nem tudok mit mondani. Megígérném, hogy majd visszajövök, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, de nem tudom, hogy egyáltalán visszatérek-e valaha. Abban sem vagyok biztos, hogy túl fogom élni ezt az egészet. A családom megvéd, ám mind tudjuk, hogy a küldetésünk tele van veszélyekkel. Vannak, akik örülnek, hogy elhagyhatják a Durmstrangot. Meg tudom érteni. Nem mindenkinek való az iskola vadsága, durvasága, én azonban mindig is szerettem. Nagyon sok nyomort, és fájdalmat kaptam itt, tény. Ám az egyetlen jó dolog, amit az elmúlt négy év alatt érdemlegesnek tudtam nevezni, szintén csak itt adatott meg számomra.
   A kikötőben ültünk, a móló végén. Mindig is imádtuk a tengert, mind a ketten. A kezem a vastag fadeszka szélét markolta, majd mikor észrevette, hogy idegességemben mennyire szorítom, lefejtette ujjaim, s nyomott egy puszit kézfejemre. Összeszorítottam fogaim, és igyekeztem nagyokat pislogni. Rettenetes félelem kerített hatalmába, mikor arra gondoltam, elvesztem az egyetlen embert, aki szeret engem. Gyomrom forgott, s mintha egy üres lyuk tátongott volna oldalamban, valahol a szívem alatt.
   Nem kellett magyarázkodnom. Megértette. Azt hiszem talán mindig is tudta, hogy a nevemből kifolyólag többre vagyok hivatott. Hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor el kell engednie. Haját borzolta a lágy, kora nyár esti szél, én pedig elmosolyodtam, s az utolsó érintések egyikével simítottam ki arcából azt a pár tincset, ami kuszán odalógott.
   Megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. Nem tartott sokáig, nem tarthatott. Tilosban jártunk, ám a tanév utolsó napján, mintha már nem érdekelt volna senkit sem a dolog. Attól még féltünk. Tudtuk jól, hogy ha elkapnak, még mindig tudnak kellő büntetést kiszabni ránk.
   Szomorúan néztem a szemébe, a tengervízen tükröződött a hold kerek alakja, s szemei különösen csillogtak, ahogy az én felemás páromat kutatták. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt ülünk majd, és így fogunk nézni a másikra. Talán nem is helyes, de mégis miért ne lenne az, ha egyszer boldogok vagyunk? Miért tiltaná bárki is?
- Menjünk fel. – suttogta, mintha bárki is hallhatna minket idelent. – Kezdek fázni.
- Rendben. – mosolyodtam el szomorúan, majd feltoltam magam, segítettem neki is felállni, és ő indult is tovább, ám én nem tudtam. Nagyon nehéz volt elszakadnom ettől a helytől. Nem akartam Nagy-Britanniába utazni, nem akartam a Roxfortba járni. Nem akartam ezt a változást. De meg kellett tennem. – Hé, Mats. – szóltam utána, mire kíváncsian fordult vissza. – Szeretlek.


  em akarom, hogy megérts. Nem érdekel, hogy mit gondolsz. A legfontosabb az, hogy én tudom magamról az igazat. Nem vagyok homoszexuális. Sosem gondoltam magam annak, ahogyan azt sem láttam soha megvetendőnek, ha egy másik fiúval vagyok együtt. Nagyon sokat beszéltek nekem a szeretetről, és arról, hogy az milyen fontos az életünkben. Én nem sokat kaptam belőle, így azt hiszem nem igazán kellett gondolkoznom, mikor Mats hajlandó volt szeretni. Talán az volt a legjobb az egészben, hogy tennem sem kellett érte semmit. Annyi érzést adott nekem, teljesen önzetlenül, hogy az elejében nem is értettem, hogy miért és hogy hogy is működik ez. Nem kért tőlem emlékeket, sem látomásokat. Abszolút semmire nem volt szüksége, csak rám. Arra, aki tényleg vagyok, ez pedig új volt számomra. Én sosem azért szerettem őt, mert fiú, hanem azért, mert úgy szeretett engem, mint senki más az iskolában. Ha ezt mástól kaptam volna meg, ugyanúgy magával ragadott volna, mint ő.    
   A családom persze szeret. Adser és köztem is igen különleges a kapcsolat, azonban a családi kötelékek máshogy működnek. Az a szeretet, amit onnan kapok, más. Nem helyettesíthető az sem, tény, ám nem is helyettesíthetné azt, amit Mats-tól kaptam. Ők persze erről nem tudnak semmit. Szörnyen nehéz titkolóznom előttük, a testvérem előtt pedig még inkább, ám soha nem tudhatják meg. Nem számoltam a következményekkel időben, és szégyent hoztam a családomra, még ha erről a világon senki sem tud, csak én és Mats.


   okszor csak kattog, és nincsen semmi. Sokszor jön a fejfájás, és éjszakára már sírva fetrengek az ágyban. A nyugtató bájitalt Hagentől szoktam venni. Elég jófej tőle, hogy segít. Kettőnk közül mindig Adsert gondoltam a gyengébbnek, azonban én voltam az, akit jobban megviselt a legilimencia, és a sok emlék összegyűjtése. Szeretem a merengőt használni, az elmém azonban nem bírja olyan jól, ha emlékeket emelnek ki belőle. A fejfájás a legszörnyűbb, ám van olyan is, mikor csak régi emlékek villannak be sorra. Sokszor keverednek is, van amikor én magam sem emlékszem már rájuk, olyan régiek. Persze ilyen a merengőben is van, Adser egyik kedvence a születésünkről szól. Szerintem az egyszerűen csak undorító.

   átam a sziklának vetve várok. Bicskával piszkálom ki a koszt körmeim alól, a tenger illata körbeleng mindent. Otthonosan érzem itt magam, még ha teljesen idegen földön is járunk. A hullámok hangja megnyugtat, és kevésbé érzem a nyomást, ami most rajtunk van. Megjelenik anyánk patrónusa, s szótlanul lököm el magam. Fivéremre tekintek, majd elhelyezkedem, s ahogyan ő is, én is megindulok körbe. Érzem rajta, hogy kissé idegesíti a kötelékünk, az egymásra utaltságunk, azonban nem foglalkozok vele. Engem sosem zavart, mindig ő volt a legbiztosabb pont az életemben, így nem derogáltak a hasonló feladatok. Persze ha kevesebb titkom lenne előtte, talán jobban élvezném az együtt töltött időt.
   Előre szegezem pálcám, és mormolni kezdek. A varázslat nagyon sok energiát vesz igénybe, és tisztában vagyok vele, hogy egymagam nem bírnék el egy ekkora horderejű bűbájjal. Kettőnk ereje szükséges hozzá, hiszen külön csak két fél vagyunk, akármennyire is bántó tud ez lenni mindkettőnk számára. Két ugyanolyan test, két, egymást kiegészítő szempár, mégis egy erő, és egy hatalom.
   A fájdalom hamar jön, hamarabb, mint amire számítottam, azonban koránt sem fáj annyira, mint azokon a bizonyos éjszakákon szokott. A második kör már szenvedősebb, ha nem lennék hozzászokva a fájdalomhoz, nem bírnám jobban testvéremnél. A kép villog szemem előtt, és a tenger hangját is elnyomja a szörnyű zúgás. Betölt mindent, és rohadt idegesítő, azonban kitartunk. Nem mintha lenne más választásunk. Látom, hogy Adser keze megremeg, ami arra ösztönöz, hogy még jobban koncentráljak. Igyekszem többet nyújtani, hogy némi fájdalmat levehessek a válláról. Nekem úgysem számít annyira. Mire végzünk, ő a földre zuhan, én pedig térdeimre támaszkodva lihegek.
   Csak bólintok, kérését hallva, majd kabátom ujjával megtörlöm leizzadt homlokom. Szaporán veszem a levegőt, a sziklára nézek, amin ragyognak a szimbólumok. Hihetetlenül büszke vagyok, s szaggatottan nevetni kezdek. Megcsináltuk. Megcsináltuk! Sosem vittünk még véghez ennyire hatalmas dolgot, soha nem voltunk még ilyen erősek. Ilyen hatalmasak!
   Amíg állnak a totemek, csak mi látunk az egész országban.


         Jellem

   Egy alapjáraton nyugodt, és türelmes ember, akit nem könnyű felidegesíteni, azonban ha valaki rátalál a gyenge pontjára, akkor pillanatok alatt robban. Mindig kiáll a saját igaza mellett, és még akkor sem képes tágítani, ha kezdi kapizsgálni, hogy mégsem neki van igaza. A család mindennél fontosabb számára, ahogyan a Nagyobb Jó eszméje is, és bármit hajlandó lenne megtenni mindkettőért. Tisztában van kötelességeivel, és azzal, hogy teljesítenie kell, hiszen szeretne egy nap nagyobb hatalom birtokába jutni, tudja, hogy ezért sokat kell tenni. Elkötelezett, és ha kell, tud kegyetlen is lenni. Kevés érzelmet mutat, nem szereti mások orrára kötni lelkének darabjait. A Durmstrangban eltöltött évek megedzették, keménnyé tették. Nem könnyű a lelkébe tiporni, a legtöbb sértés lepereg róla.
   Valamiféle felsőbbségérzet van benne a kortársaival szemben, úgy gondolja, egy nap mindenki felett fognak majd állni testvérével, illetve saját magát koravénnek tekinti, így mintha felülről szemlélne másokat, sokszor képes kicsit nagyképűen viselkedni. Nem túl szociális fajta, nem voltak sosem normális barátai, így nem igazán tudja, hogy kezdjen hozzá szövetségesek kereséséhez. Igazából nem is nagyon akar. Rengeteg harag és dac van benne, amiért el kellett hagynia a Durmstrangot, ám a kötelesség, az kötelesség.

Erősség || Kötelességtudó; Hűséges; Igazságos;
Gyengeség || Makacs; Undok; Barátságtalan; Nemtörődöm; Fennhéjázó; Vakmerő; Dacos;

         Apróságok

mindig ||  
tenger; nyugalom; csend; hagyományok; történelem; hatalom; bájitalok; cigaretta;
soha ||
kviddics; ha lenézik; erőtlenség; ha a képébe másznak; pojácák; kattogás;
hobbik || Suttyomban bagózás.
merengő || A legjobb mikor aktiválták a bűbájt, ami elvette a brit látók hatalmát. Sosem érezte még magát annyira hatalmasnak, erősnek.
A legrosszabb és egyben legfájdalmasabb is, mikor a Durmstrangban Adser rendezgette vissza törött ujjait, miután megverték. Illetve ide sorolható az összes fejfájással tarkított idő is.
mumus || Ikertestvére, inferus alakban
Edevis tükre || Befutott, sikeres vezető a Nagyobb Jó társadalmában. Ellenségei mögötte térdelnek, a megérdemelt bosszúra várva.
százfűlé-főzet || Zavaros, kissé hullámzó. Ízre sós, színe mélykék.
Amortentia || tenger; fenyők; tavaszi szél;
titkok ||
Kapcsolata volt Mats-szel. Erről még az ikertestvére sem tud.
azt beszélik, hogy... || egy gonosz, aljadék mocsok, aki az érzéstelen külsejével tutira egy pszichopata, és élvezni is fogja, hogy egyesével kicsinálhat minden ártatlan roxfortost.


         A család

apa || Jorge Møvrede, aranyvér, jó
anya || Mirtha Møvrede, aranyvér, bizalmas
testvérek || Adser Møvrede, aranyvér, nagyon szoros
állatok || Nincsen, testvére baglyát használja, ha szükséges.

Családtörténet ||

   Az ősi tradíciókat követő családban, ahol a képesség számít nehéz helytállni. Bár szeretetben nőttünk fel a családunk nem adott normális gyerekkort. Lényegében kiképeztek minket, hogy amikor eljön az idő hasznosak legyünk. Ikertestvéremmel csak nehezebb volt. Mindig küzdöttünk azért, hogy egyénekként, ne pedig egyénként kezeljenek minket, ami abból a szempontból, hogy képességeink azonosak és együtt a legerősebbek elég nehéz volt. Anyánkkal sikerült talán legjobban megértetnünk, hogy két különálló ember vagyunk.

   Részletes családtörténetet itt találsz!




         Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || átlagos
szemszín || jobb szemem zöld, a bal kék
hajszín || szőke
kinézet || Természetesen látszik rajta skandináv származása. Emellett semmi különleges nincs benne, ha megnézik, az leginkább a neve miatt van. Többnyire kifejezéstelen arccal járja a folyosókat, nem tűnik túl barátságos egyénnek, olyannak sem, akire szívesen rábíznád a baglyodat. Ikertestvérével ellentétben kicsit ijesztőnek hathat.


         A tudás

varázslói ismeretek || Varázslói ismeretei igen szélesek, köszönhetően családjának. Jónak gondolja magát, ám látja a fejlődési lehetőségeket is, amiket igyekszik kiaknázni. Bájitalok készítésében kissé gyengébben teljesít, a pálcás mágia áll közelebb hozzá. A jóslástant csak viccből vette fel, abszolút nem veszi komolyan, a rúnatan pedig különösen érdekli, azon belül is inkább az eltérésekre kíváncsi, arra, hogy a briteknél vajon mennyiben lesz más a tárgy. Az olyan tárgyak is fekszenek neki, ahol csak anyagot kell bemagolni, gyakorlat nélkül.
felvett tantárgyak || jóslástan; rúnaismeret;
pálca típusa || 9 és ½ hüvelyk, erdei fenyő, sárkány szívizomhúr



         Egyéb

avialany|| Janis Ancens