Kezdi érteni, miről beszélek? Kezd rájönni, mit akarok tőle? Azt mondjuk elárulhatná, mert nekem egyre kevésbé van fogalmam róla. De, egyvalamit biztosan akarok: felnyitni a szemét. De azon túl? Hogy ez nekem miért jó? Miért? Hiszen ismerem a magam igazát és a saját szempontomból igazam van. Tisztában vagyok ezzel. A világ, a világ azonban nem ismeri ezt el és ez fáj, ezzel megküzdenem még minden napi küzdelem mellett már sok, már elég. Unom azt magyarázni, hogy mit miért teszek, unom, mert mások lesajnáló pillantásának súlya alatt én is megkérdőjelezem magamat, én is, pedig ez tesz gyengévé, tudom, hogy ez. Te is elítéled a kételyt.
Meglepődök, hogy akad válasza a kérdésemre, legalább annyira, mint amennyire örültem annak, hogy végre elhallgatott, mert nincs. Ellenségesen nézem továbbra is, mert nem az a válasz születik, amelyet hallani akarok, de hát ezen nem lehet segíteni. Leggyakrabban az ember nem tudja meghatározni, milyen hatást fog kiváltani az emberekből. Erre jó a manipuláció képessége melynek úgy látszik, nem vagyok teljesen a birtokában.
- Tőlem sem azt kérték - felelem, miután megforgatom magamban a szavait. Összességében annyira nem mond mást, mint amit meg akartam értetni vele. Alig van már messze a kompromisszum. Köztem és a nőstény Weasley között. Döbbenet...
- Ó dehogyisnem - veszem félvállról a különbségtételét. Bár talán nem kellene... Talán én sem azért csinálom, mert a családom akarja így...? - Mit akarsz mondani ezzel? - kérdezek inkább vissza. - Mi a különbség aközött, hogy értük, vagy hogy miattuk teszed azt, amit? - próbálom körbefogalmazni, mit is nem értek, de végül is... mindegy. Rádöbbenek, nem tehetek fel ilyen kérdést egy Weasleynek. Úgyhogy inkább el is terelem a válaszról a figyelmét azzal, hogy a kezébe nyomom a könyvét.
- Tessék.
A kezét nézem, ahogy átveszi, meg a sajátomat, melyen ott van még nemcsak a horzsolás szutyka, hanem a kézfejemen a vékony karcolások is, melyeket az este során szereztem. Ráhúzom a talár ujját sietve, bár, úgysem beszélgetünk épp másról, minthogy tudja, hogy hol voltam és valószínűleg mit csináltam. E tekintetben teljesen mindegy, látja-e, vagy csak feltételezi.
Felnézek szeplős arcára, és megfontolom, közöljem-e vele, hogy ez a beszélgetés maradjon köztünk, de őszintén szólva nem érdekel. Nem árultam el magamról nagy titkokat. (És talán vágyom is a feloldozást?)

- Nyilvánvalóan tudok újat mondani neked - torkollom le unott és türelmetlen szavait. A nyelvemen van, hogy jobban tenné, ha befogná a nagy, lepcses boszorkányszáját, de ezt sikerül elharapnom, a tanácsomat azonban nem.
- Ha folyamatosan csak beszélsz, de nem hallgatsz, ostoba maradsz életed végéig.
Amint kimondom, kezd az az érzésem lenni, hogy pelyvát hintek a falra csupán a szavaimmal, és ez elkeserítő. Pedig tényleg hittem benne, hogy lesz foganatja. Nem baj. Elmondom, amit akarok, ha már elkezdtem. Egyszer majd megérti, mit akartam mondani. Mert egyre kevésbé akarom manipulálni. Egyre inkább rájövök, milyen kétségbeesetten akarom megértetni magamat valakivel, bárkivel, akárkivel... ha épp a nőstény Weasleyvel, akkor is.
Elfojtok egy sóhajt. Egy mérges sóhajt. Ez a grimasz Grangeré és ez a grimasz nem tetszik. Grangerben annyi empátia sincs, mint egy hintalóban, de remélem Weasleybe szorult valamennyi.
Majd elválik. Csak a gondolatot kell elültetnem benne. Csak azt.
Várakozón hallgatom bizonytalan válaszát. Észreveszem, hogy már a válasza befejezte előtt felemelem a kezem, hogy elhallgattassam a félig-tudatos gesztikulációval.
- Tedd félre végre a humorod, Weasley, nagyon nehéz megküzdenem a gúnyolódásoddal - hunyom le a szemem egy pillanatra. Végighallgatom.
- És mi van, ha nincs választásod? Ha egyszerűen nincs - ismétlem meg, a nyomaték kedvéért. A szavak gyorsan siklanak ki sima számon, gondolkodás és fondorlás nélkül. Csak jönnek maguktól.
- Én valóban bármit megtennék értük. Bármit.
Furcsa a szó, ismétlődve szinte értelmetlenné válik, mégse tudom elégszer elismételni ahhoz, hogy eléggé megértessem vele. A szemeibe nézek, talán először életemben.
Szentimentális szerencsétlen vagy, Malfoy, ez a véráruló korcs csak gúnyolódni fog rajtad.
- Könnyű úgy ítélkezni az undorító magamfajtáról, hogy közben nem gondolsz bele: ugyanazért csináljuk, te meg én.

Türelmetlen morranással adom tudtára, hogy unom a humortémát, lapozzunk már végre, hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó (jól fog jönni később), csak térjünk már a tárgyra. Ő persze nem tudja, miért vagyok olyan türelmetlen. Jobb is. Azt se tudja, mi a tárgy, de rögvest a lényegre térek. Nem kell már soká fecsegnünk, vagdalkoznunk és hülyeségeket hajigálni egymás fejéhez egymás apáiról.
- Mit gondolsz, ha beszáll egy mugli a repülő kocsitokba, mennyire lett volna ártalmas rá nézve? - teszem föl a kérdést, csak a vita kedvéért, melyet azonban nem szítok. Weasley arca szederjessé vált a barna szeplők alatt (komolyan, legszívesebben addig sikálnám, míg azok a ronda ragyák le nem kopnak a kerek arcáról), ez pedig nekem nem célom, mégsem tudom türtőztetni magam. De muszáj. Muszáj. Nincs több vita. Mostantól áldozat vagy, Malfoy. Játszd a szereped.
Felvont szemöldökkel várom a folytatást, még kicsit előre is hajolok, bátorítón, a mimikám legalábbis ezt súgja: folytasd bátran. Ám nincs folytatás. Belészakadt a szó. Nagyon helyes,
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza, majdhogynem szórakozottan.
Aztán elfordítom kicsit a fejem, eltűnődve. Tényleg lett volna két utam? Valaha? Bármikor? - Nem, ebben nem hiszek - mondom végül. El is fogom neki mondani, miért nem.
- Meg akarom értetni veled - mondom aztán lassan -, hogy az elveid hibás feltételezéseken alapulnak. Mert ez egy háború, Weasley, és jobb szeretem, ha azok, akik az ellenségeimnek tartják magukat legalább egy hangyányit értik, mi miért történik. Te viszont nem érted, és ez elcsüggeszt. Egészen demotivál. Pedig nem tartalak olyan ostobának, mint többnyire állítom.
LEGSZÍVESEBBEN LEBOROTVÁLNÁM A NYELVEM, hogy megtisztítsam a szám ezektől a szavaktól.
- Apád, aki olyan becsületes és jó ember szerinted - sétálok el tőle pár lépést, és a kezemmel gesztikulálok, et cetera, et cetera kézlengetéssel - ugye bármit megtenne a családjáért? Teérted, például? Vagy bármely fivéredért? Anyádért?- kérdezem. Persze, gondolom, igennel fog felelni, de a válaszát azért meg kell várnom.
- Mit gondolsz, te is megtennél a családodért bármit? Bármit? - kérdezem, különös, sugalmazó hangsúlyt adva a szónak. Hiszen különös és baljóslatú szó... ez lett az én végzetem is. - Jól gondold meg, mit felelsz.

Seraphin Lamartin [12:43]:   miért írja azt, hogy az msn szolgáltatás átmenetileg nem üzemel?
Sol N. Harington [12:44]:   sztrájkolnak a szmájlik
Sol N. Harington [12:46]:   nem is hallottál róla? tüntetést szerveztek és az összes szmájli kivonult az MSN székház elé


Seraphin Lamartin [12:45]:   A(z) ... néven történő bejelentkezés a következő okból letiltva: Az egyik felhasználó túl sokszor adott meg érvénytelen jelszót.
Seraphin Lamartin [12:45]:   wtf
Sol N. Harington [12:47]:   lehet vki beakart lépni az msn-edre, de mindig elbszta a jelszót
Sol N. Harington [12:52]:   vaaagy részegen próbáltál meg bejelentkezni
Seraphin Lamartin [12:53]:   ha lenne pénzem inni, nem msnezni akarnék

Csss. Ne dühöngj. Már felesleges. Látod? Elcsitítom magam, mielőtt neked kellene felszólalnod az igazadért. Belátom. Nehéz, de belátom, hogy megvan a magad igaza. Nekem is megvan az enyém. Nem kell őket örökösen ütköztetni, abból még soha nem született semmi jó.
Ha hagyod, hogy felismerjem, mi zajlik benned és hogy mi történik velünk, képes leszek rá. Hidd ezt el nekem. De nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez az én hibám talán, nehezen alkalmazkodom.
Adj időt. Ez a két hónap nagyon rövid idő volt. Adj időt, mert nem két hónaposra terveztem ezt. Miután megbarátkoztam a gondolattal, hogy a lelkünket, a tudatunkat, a testünket és az erőnket is összeköti ez a varázslat, egy darabig azon törtem a fejem, hogy 1-2 hét és megtalálom az ellenszert, veled vagy nélküled, de így lesz. Egy ideje már úgy gondolkodom, hogy ez a kapocs, ami köztünk van, mindig itt lesz. Mindig tudok rá támaszkodni, erőt meríteni belőle, belőled. Pedig az utóbbi években semmi mást nem tapasztaltam, csak azt, hogy az ilyesmi nem tart örökké, semminek sincs rövidebb élettartama emberi léptékben, mint a kapcsolatoknak és a kötelékeknek. De ez mágia. A mágia más.
Kár, hogy te belőlem nem profitálsz, ezt őszintén sajnálom. Ha nem felelek meg neked, az talán nem az én hibám. Nem tennék jót se neked, se magamnak, ha a kedvedért változnék, erősebbé, jobbá, vagy épp erőszakosabbá, megszállottabbá válnék. Nem akarod, hogy olyan legyek, mint te, és én sem akarom, hogy ha én magam nem vagyok az, akitől bármit is kapni tudsz, ennek érdekében legyek olyan. Az ember egy bizonyos ideig tehet erőfeszítéseket, de hosszútávon az ilyesmibe csak belerokkan. Aki nem erős, nem tud megtartani terheket, edződhet, de az alaptermészete nem ez. Ha az én alaptermészetem nem olyasvalakié, akire fel tudsz nézni, akit tudsz csodálni, aki nem lelassítja, hanem felgyorsítja a haladásod, akkor hiába is próbálnék úgy viselkedni, te is hamar átlátnál a szitán, nevetségessé válnék. Ettől most megóvtál, megóvom talán magam is vele, ezzel a gyors visszavonulással. Nem én vagyok az. Másvalaki lesz. De érzem a gyengédséged, mely ennek ellenére óv, magadtól, magamtól engem. Érezni kezdem azt a pár hónapot, mellyel fiatalabb vagyok nálad, január gyermeke. Fél év, milyen sokat számít.
Nem vagy méltatlan. Soha nem mondtam ezt. Csak nekem is másra van szükségem, talán, ahogy neked is.
Nem vitába szállni akarok vele talán. Csak azt akarom, hogy tudd, másként látom és gondolom. Nem létezik az abszolút igazság. Ez nem jelenti azt azonban, hogy minden csak hazugság. Kérlek, ezt az egyet értsd meg, és mindent elértnek tekintek kettőnk közt. Hogy két igazság létezik: a tiéd és az enyém. Elélnek egymás mellett. Nem bántják egymást. Csak ha az érdekeink szembeállnak, mint a mai éjszakán is.
Nem akarlak bántani. Nem akarok megválni tőled. De nem akarok az utadban lenni.
Talán két embernek soha nem lenne szabad ilyen közel kerülnie egymáshoz, mint neked és nekem ebben a varázslatban. Mi van, ha elnyom, elpusztít bennünket, mi van, ha a végcélja valami katasztrofális annak a szadista öreg varázslónak? Mi van, ha a Hét Vér célja nem a felemelkedés, hanem a bukás.
Bár... Úgy hiszem, a célját magunk határozzuk meg. Tudod, nem hiszek a sorsban. Abban viszont igen, hogy valahol, valamikor majd számot kell vetnünk azzal, mit tettünk és mit nem tettünk az életben. Indokolnunk kell, igen, eljön majd egyszer az az idő.
Megcsókolom a mosolyod, aztán hátrább lépek, a bizonytalan sziklaszirtről a biztosabb, valamivel szélesebb kövekre, de épp csak egy lépést. A kezedet fogom még, de nem húzlak. Tarthatsz velem, ha szeretnél, de ez neked is egy lépés lesz visszafelé. Vagy elengedheted a kezem. Ez nem jelent semmi végzetest, de én ott tovább, a semmi szélén, nem maradhatok.

Megint?
Nem látod a különbséget te sem?
Mégis mit vártál? Hogy majd örülök annak, amit mondasz? Hogy boldoggá tesz az, hogy nem teszlek boldoggá?
Rossz az egész.
Nem haragszom rád. De ettől még fáj, és a fájdalmamhoz jogom van. Ha ezért feldühödsz, ha ezért...
Elengedem ezeket a gondolatokat, miként a fekete köpenyt is, megszabadulunk tőlük. Tiszta vagy előttem, Seraphin, az őszinteséged becsülöm, bár furcsállom. Nem sokan őszinték hozzám, tudod? A felszabadultságod után kapok, megízlelem, noha benned már csak az emléke van ott.
Lehajtom a fejem hozzád, most én hunyom le a szemem, a homlokom a tiédnek támasztom. Karom, mellyel eddig olyan riadtan kapaszkodtam beléd itt a semmi szélén, enyhül szorításában. Foglak még, de nem akarva, nem görcsösen, nem úgy, mintha ez lenne az egyetlen, ami a világon tart.
Most hallatom azt a sóhajt, mely olyan soká próbált meg feltörni belőlem, és mindeddig visszatartottam.
- Örülök - suttogom magunk közé. Örülök, hogy nem tartod annak. Hogy mégis tanulságos, hogy mégis volt értelme, van értelme próbálkoznom azzal, hogy megértselek. Hogy néha sikerül.
Örülök, hogy tudunk beszélgetni. Örülök, hogy nincs számon kérve, hogy mit értek meg és hogyan, az állandó nyomás semmilyen helyzetben nem tesz jót.
Igazából nem tartom gőgnek. Csak úgy érzem, nem tudok vitába szállni vele, ez ellenállást gerjeszt bennem, tudod, milyen büszke és makacs vagyok.
Megsimítom nyirkos hajad, felemelve a fejem megcsókolom a homlokod, nos, lehet, hogy utoljára, és ha már így van, kihasználom ezt. Engedd, hogy ez legyen a búcsúm.
- Tulajdonképp nem reméltem... - mondom furcsán, tétován. Megeredne a nyelvem, így, hogy már nem vesz körül az állhatatosságod szigora.
Tudod, nehéz bármit is mondanom így, hogy egész éjszaka egy lépés előre, egy lépés hátra táncot járunk. Igyekszem következetes lenni, de engem is formálnak az érzelmeim.
Azok, melyekről úgy gondoltam, már nem méltóak senkihez, neked mégis megmutattam őket.
- ...az, hogy itt állsz velem, több, mint amire valaha számítottam - fejezem be a mondatot kicsivel másként.
Aztán elengedem az arcod, de a kezed nem. A védőbeszéd már elhangzott, a zárómonológom ideje pedig nem jött még el a jelek szerint.
Könnyebb vagyok én is.
Tudod, bármennyire is kígyók legyünk, az őszinteség tud üdítő lenni.

Miért nem vagyok képes hatással lenni rád úgy, ahogy én akarom?
Miért nem.
Sosem keltettem elég nagy hatást.
Hát, benned sem.
Elfordítom a tekintetem.
Mélyen szívom be a metszően hideg levegőt, mintha vizet lélegeznék. Megtörlöm nyirkos orrom.
Miért van az, hogy te mindig mindent tudsz, és az állításaidat megkérdőjelezhetetlen igazságokként tárod elő, azzal a kinyilatkoztatásszerű gőggel, mely nem tűr ellentmondást?
Nos, nincsen minden kérdésre válasz.
Megrándul az ajkam, ahogy kimondod: nincs szükségem rád. Értem.
Felszabadító is lehetne ez a tény.
De nem az.
Neked a szív volt a mérhetetlen, mindent megbolygató kudarcod, nekem ez.
Most én üvölteném szívesen, hogy ostobaság. Nem teszem. Gondolni gondolok rá, hisz jelenleg úgy érzem, mindegy. Nem tudom elrejteni a csalódottságom, nem is akarom.
Ha kesztyűt is dobnál, nem venném fel. Nem küzdök, nem erőlködöm tovább. Megtettem, amit tudtam, igazán. Nem volt elég. Próbálnám jobban, ha nem hinném el feltétel nélkül, amit mondasz - hisz épp az imént győződtem meg arról, hogy hinnem kell neked, nem pedig félreértelmezni.
- Ezt másként látjuk - állapítom meg röviden. - De azt mondják, aki mer az nyer.
Végig nem nézek rád, ahogy beszélsz, csak egy pillanatra sandítok rád, ahogy közelebb jössz. Nem moccanok. Ha az iméntiek nem fogalmazódnak meg benned üzenetként, bizonyára átkarolnám a derekad és magamhoz ölelnélek. Nem teszem.
Nézem lehunyt szemeidet. A lehunyt szemmel való beszéd a mélységes lenézést jelenti a testbeszédben, tudtad? Nem gondolom, hogy lenézel, bár önhibádon kívül, a gondolatiságodból kifolyólag mégis ezt teszed valahol. Azzal, hogy közlöd, nem vagyok elég jó neked, értékelsz is.
Tulajdonképp felszabadult lettél és vidám, ahogy elnézlek, így, hogy elmondtad rólam és kettőnkről, amit el akartál.
Érzékelem, hallom a bizonytalanságodat, igyekszem megkönnyíteni.
- Mint látod, nekem is nehezemre esik... Követni, még a gondolataidat is. Kifordultál magadból, és azt hiszem, én is ezzel az erőfeszítéssel.
Lám, mégis megérintelek. A karomon tartott talárt elengedve szélnek eresztem, el is tűnik a fekete a fekete tengerben. Felszabaduló kezem az arcodra simítom, mint akkor, mikor először. De a mozdulat egészen mást jelent. Azt akarom csak, hogy rám nézz.
- Nem akarlak hátráltatni, de ha nem segítelek a mágiával, a kötelék erejével és a többivel, nem is fogod elérni a Hét Vérrel azt a kiteljesedést, amelyet ez a varázslat megkíván. Nem válik így tévúttá ez is?

Halkan nevetek erre a fintorra. Ez is nagyon macskás, bár ezt csak azóta tudom, mióta közelebbi ismeretséget kötöttem Mephistoval, Seraphin macskájával. Az, hogy macskásítom Pansyt, mostanra már nem ironikus bók, kicsit valódi inkább, de látom, nem vevő rá. Nem csoda, hogy félreérti, ritkán kedveskedem neki, vagy ha igen, azt is gunyorosan, önmagunk ironikus ikonjaként teszem.
Ellenségesen meredek rá a fejünk felett elhúzó madárra, kesztyűbe rejtett ujjaim a pálcára feszülnek, készenlétben tartom. De kivont pálcával járni az utcát még itt sem más, mint felhívás keringőre. Kivont pálcával járni itt azt jelenti: félek, és erre nem is kell okot adnod. Azt mondja: könnyű préda vagyok.
- Okos lány vagy - hagyom rá, ahogy megszólal, hiába nem vártam feleletet, ezzel egyszersmind elismerve a szavait.
- Akkor kivel találkozgatsz? - csapok le a mondatra. Nahát! Pedig mindenkinek van szeretője, akit csak ismerek a hetedik évfolyam nőnemű mardekárosai közül. Viszont megdöbbent a tény. Annyit foglalkozom veled, hogy még ezt sem tudom.
- Nahát, megtisztelő. Vagy épp gúnyolódtál? - pillantok rá, majd vállat vonok. - Mennyi idő? - kérdem, a közeledő elágazásra pillantva. - Már, amíg elintézed - teszem hozzá magyarázatképp.

Igazad van abban, hogy a gondolataim, ha nem hallgattatom el őket, feszülten és sikítva tekerednek egyre feszesebb csomóba, addig feszítve magukat, míg majd egyszer elpattannak, ám ez még nem történt meg. Bár lehet, hogy igen, csak ugyanúgy beolvadtak abba a méretes, sötét gombócba, mely itt lapul és tevékenykedik bennem nap mint nap, melyet úgy hívok, bűntudat. Megtehették, én pedig nem vettem észre, miként sok mindent nem hagy az elmém, hogy észre vegyek abból, ami nemcsak bennem, hanem körülöttem is történik. ami benned történik.
Megállítod ezt a kínlódó, önsajnáló csörlőzést, most, hosszú ideje óta először valóban figyelni kezdek rád, legalábbis megkapod azt a hallgatást, mely nem néma, bíráló és sértődött, hanem odafigyelő. Abban a hiszemben voltam mindig, hogy én figyelek rád, többször fogalmazódott meg ez a mondat bennem, óvó mantrával, talizmánként, magam előtt lóbáltam, az arcodba toltam, hogy hidd el, mert én elhiszem, s akkor úgy is lesz. De rájövök, hogy mindeddig csak sémákba akartam belepréselni a viselkedésed, a szavaid, a gondolataid, az érzéseid is mintákba rendeztem, hogy így könnyebben megértsem. Csakhogy ezzel nem megértettelek, hanem éppenhogy félre. Pedig sokszor hangoztattad már, mennyire más vagy, mint bárki más, akit ismerek, hogy mennyire nem alkalmazhatóak az emberi magatartás tapasztalatai veled kapcsolatban. Én azonban mégis ezek alapján osztályoztam a cselekedeteidet: félelem, kétely, dominálás és behódolás, vágy és önmegtartóztatás, higgadtság, racionalitás, vonzalom és engedékenység és minden, mely ebből fakad. Noha néha nyikorogva és feszítve, de egymásba illeszkedtek a fogaskerekek és a szerkezet, mely belőled és belőlem, lelkeink érdes, tépázott, rozsdás és fekélyes felületeiből lett összeszerelve, alapvetően funkcionált, működött és dolgozott, ahogy munkára bírta vagy egyikünk, vagy másikunk. Pedig a feltételezéseim alapjaiban voltak hibásak, így vezettem meg saját magamat is zseniálisan. Mert ha eleget sulykolja az ember magába ugyanazt, elfogadja végül igazságnak, és még csak azt sem mondhatják, hogy hazudozik magadnak, miként a gyermekek sem vádolható azzal, hogy mikor elhiszi a meséket, téved, és szándékkal vezeti félre magát. Mert ő úgy tudja. Mert így hiszi. Az mindegy, hogy azért hiszi-e, mert így mondták, vagy mert ez az ő saját meggyőződése. Az ember alaptermészetéhez hozzátartozik, hogy amit nem ért, arra magyarázatot keres, és hinni kezd benne, legyen akármilyen őrültség is. Így jöttek létre a vallások. Így jött létre az önhittségem.
Nem akarom félresöpörni a vádjaidat. Szembe akarok nézni velük. A szememmel, melyet végre felnyitottál, és a tudatommal, melynek kapuiról a jeget leolvasztva immár a saját magam által ráláncolt béklyók is felpattantak.
Fogalmam sem volt, mennyi mindenért kellett volna a bocsánatodat kérnem, mikor kimondtam azt a nyamvadt kis szót, azt a sovány kis sajnálomot.
Azonban légy bármilyen elkeseredett, bármilyen feszült és dühös, és még ha fel is merül benned a gondolat, hogy véget vess ennek, vagy nekem, akkor is észreveszem, hogy nem ragad meg benned ez a gondolatkísértet. Bár most talán semmilyen gondolat nem tudna gyökeret verni az elmédben.
Eléd lépek, te pedig elfordulsz. Ebből értem, elfogytak a vádak, vagy talán inkább úgy látod, értelmetlen őket tovább szaporítani, hisz leperegnek. Pedig nem! Hogy mutathatnám meg neked? Hogy tudnálak meggyőzni arról, hogy--
Lám. Megint győzködni akarlak. A rossz szokásoktól nehezen szabadulok meg. Egyszerűen nem érezheted és nem hiheted, amit akarok, amíg nem viselkedem ennek megfelelően, és nem érdemlem ki újra ezzel a bizalmad.
Nem azt akarom fitogtatni, hogy a történtek ellenére mennyire vakon bízom benned, hiszen ennek nincs sok alapja jelen helyzetben, még ha így is van. De a kimondott szavaidban nem volt fenyegetés, a felhívásodban ketten szerepeltünk, és mivel te akartál menni, hát feltételeztem, hogy konkrét elképzelésed van az úticélt illetően.
És te vittél.

Én érzem csupán hosszúnak az utazást, vagy valóban az? Miért bízom abban, hogy nem fogsz kihajítani egy horda megvadult vérfarkas közé? Nos talán azért, mert nem lenne értelme, ugyanúgy dehoppanálhatnék, ahogy odavittél. De nem engedtél el, nem hajítottál csapdába, nem, te nem vagy olyan, mint én. Nem hagytál el.
A lábam síkos és egyenetlen talajra ér, ahogy megézem a huzatot, rögvest beléd kapaszkodom, te pedig megfogsz. Elrémít a sötétség és a semmi, egy félelmetes pillanatig úgy hiszem - hisz felismerem a tenger illatát és a párából a helyet is -, azért hoztál ide, hogy befejezzünk egy rég nyitott kérdést. Hisz a történetünk is éppen itt kezdődött el, azon az éjszakán, mikor a Sötét Palotába jöttem. Szereted a keretbe ágyazott történeteket, bizonyára a szimmetrikusságuk miatt, melyek szintén a tökéletesség látszatát adják.
Gondolataid remekbe szabottan el tudnák terelni a figyelmem, ha nem a semmi szélén egyensúlyoznánk, mint ahogy egyébként most is tesszük épp. Vékony késélen táncolunk egymásba kapaszkodva, de azt hiszem, a mai éjjel igen közel kerültünk ahhoz, hogy valamelyikünk letaszítsa a másikat. Ha bármelyikünk is túl mélyre zuhan, a kötelékünket elvágja ez a penge. Kérdés, hogy melyikünk kezébe kerül majd a kés.
Egyelőre fogsz és foglak. A kapaszkodót jelentjük egymásnak, melyre szükségünk van. Még a tekintetem is beléd kapaszkodik, nemcsak az ujjaim. Félek, hogy ha szem elől tévesztelek, elvesztem az egyensúlyom, de végül a háttérben toporgó paripák megriasztanak. Odakapom a fejem, a zöldes fény baljós színezetében eltávolodnak, behúzódnak a barlang mélyébe. Ketten maradunk.
Magyarázni kezdesz, de előbb még vetek egy pillantást az arcéledre és a nedvességtől rögvest begöndörödő tincsekre. Aztán követem a karod, pálcád mutatta irányt a szemeimmel, gondolataidban hallgatva ezt a különös, extrém idegenvezetést, mely az Északi-tenger veszélyesen hideg habjait körülácsorgó országokat mutatja meg nekem.
Későbbről visszatekintve talán ekkor sejtettem meg először, hogy elvágysz Albionból.
Mozdulsz, én pedig reflexesen szorítok rá a karodra. Azelőtt fordulsz felém, hogy feltehetném a kérdést. Mert nem bocsátkozom inkább ködös találgatásba arra vonatkozóan, mit akarsz mondani, inkább megvárom, hogy elmondd. És el is mondod. A tekinteted most már nem hideg, mint egy távoli, érinthetetlen kristály, nem döfsz keresztül vele és ezt jó jelnek tekintem. Mert hiába, keresem magam is a megnyugvást, mert az, hogy itt állunk a szirten, önmagában is metaforája annak, hogy a semmiben lebegünk. Nincsenek ugyanis válaszaim, nincsenek, csak kérdéseim, ezeket elhallgattatom azonban, sokkal fontosabb az, amit magadtól akarsz mondani nekem.
Engedem, hogy befejezd. Nem szólok közbe egyszer sem, sőt, miután elhallgatsz, még egy pár pillanatig hallgatok én is, és nézlek. Nézlek téged, sápadt hírnökét igazságodnak, kemény obeliszkjét önmagadnak. Olyasmiket mondasz, amik túlmutatnak minden létező sztereotípián. Mondtál valaha mást is? Megélénkülök a felismeréstől. Lassan tudok előrehaladni ezen az úton, melyet kijelöltem magamnak feléd, de haladok.
- Itt - tekintek kissé föl - olyasmit is mondhatunk, amit sehol máshol, igaz? - teszem fel a költői kérdést, méltatva a helyszínválasztást. Gyakorlatilag a világunk végén vagyunk.
A gondolataim zavarosak, bocsásd meg nekem. Nem ülepedtek még le az új... megtapasztalások, egyre magasabb hullámokat korbácsol szavaid ostora bennem, a régi és az új egymásba gabalyodva próbál egyszerre feltörni. Az egyik hang tiltakozik és a maga igazát fújja. A másik lépést tart veled, de előre tekinteni egyelőre nem képes, túl nagy volt a lemaradása eddig.
- Ha azt mondod, nem élek a felkínált lehetőségekkel, igazad van. Tiszta sor, hogy a félelem miatt - bólintok enyhén, majd kissé hangnemet változtatok, indokló érveléshez történet is jár. - Tudod, a családom a túlélésre rendezkedett be. Ez az idő, mint annyi más is, el fog telni, amíg vége lesz, ebben a hitben éppen te erősítettél meg. Vége lesz, akár vásárra visszük a bőrünket, akár nem. - Rövid szünetet tartok, felvetem kissé a fejem, hogy kirázzam az arcomból a széltől a szemem elé vetődött hajtincset.
- Korábban úgy gondoltam, egyszerűen nincs fegyverem, amellyel szembe tudnék szállni Vele. Te azt mondtad, hogy lehet, ha közösen megdolgozunk érte, ez igaz.
Megint kis szünet következik be, rövid, gondolatnyi.
- Azt mondod, hogy visszavetlek a tökéletesség felé vezetű úton - szűröm át szavaid esszenciáját. - De ha úgy véled, ez az út, a közös utunk az, amely elvezet téged, és engem is közelebb visz hozzá: a tökéletességhez, akkor tudnod kell azt is, hogy ezek a kitérők szükségesek. A sikerhez vezető út nem egyenes, soha nem az és nem is lehet lerövidíteni. Ha így gondolod, belátod ezt, ha elég messziről nézed ezt a mostani esetet. Viszont ha már nem így gondolod, akkor teljesen másként kell elképzelnünk a folytatást.
Nem hagyom, hogy itt megüljön a gondolatmenet, mert nem ez az, amit összességében mondani akarok.
- Értem, amit a félelemről mondasz. Értem, hogy ez akadályozott bennünket ezidáig. Ha hátráltatlak is, azért teszem, mert beléd kell kapaszkodnom, hogy leküzdjem ezeket az akadályokat. Nem mindenki születik jó lovasnak, kiváltképp ha még sosem látott pegazust közelről. De ha eleget küzd érte, ha akarja, ha megtanítják... Azzá válhat.

- Mi az, Weasley, vicces füvet gyomláltál? - rándul feljebb a szemöldököm épp csak egy leheletnyit. - Tartogasd ezt a harmadosztályú humort a harmadosztályú barátaidnak- torkollom le, és remélem, itt ezzel el is intéztük ezt a kérdést egyszer s mindenkorra.
Nem tudhatom, miféle gondolatok sarjadoznak kicsiny vörös fejében, de ha hallanám, sem fakadnék könnyekre. Szegény Weasleyék, nincs egy lyukas garasuk se, ej, hát minek szültek annyi gyereket? Senki nem fogott pálcát a fejükhöz, hogy szaporodjanak, mint a kertitörpék, most meg persze annyian vannak, mint a szemét.
Rávillan a szemem, elég ellenségesen, az állam dölyfösen megemelkedik kissé, noha így is épp elég magas vagyok ahhoz, hogy lenézhessek rá halványszőke szempilláim alól.
- Igaza volt?... - kérdezek vissza metsző felháborodással. - Szerinted mi igaza volt abban, hogy megbűvölt ereklyéket keresett nálunk? Nem gondolod, hogy kissé álszent ezzel vádaskodni, miközben egy egész lakrész volt tele az úgynevezett házatokban apád megbűvölt szemetével?! Az, amit a családom ellen éveken át elkövetett, nem volt más, mint személyes vendetta az apám ellen! De minek is magyarázom... - húzom el a szám. - Ezt te fel sem éred ésszel. Egész más a te becsületed, mint az enyém.
Nos, azzal, hogy apám egy féreg, egyet kell értenem, noha ezt nem hagynám senkinek, hogy csak úgy kinyilvánítsa, ha nem lenne más célom ezzel a beszélgetéssel, ezért diszkrét vagyok. Nem hagyom ellenben, hogy kihozzon a sodromból, mindez csak egy agymosott, buta kislány fecsegése. Ennek a kislánynak a bugyijában azonban maga a Kiválasztott matat, úgyhogy más terveim vannak vele. Különben is, a sivítozása mulattató, az arca kipirult, a mellkasa pedig szaporán emelkedik és süllyed.
- Jaj ugyan már - csettintek bosszúsan a nyelvemmel, ahogy felhozza azt a régi-régi esetet a Denem-naplóval. - Tíz pont a Griffendéltől, amiért sértegeted a családom és tíz pont, amiért ilyen súlyos vádakkal dobálózol. Tégy már lakatot a szádra! - gorombítom le. Nem jutok szóhoz, ha egész este így pöröl velem, te jó ég! Nem csoda, hogy az apjának nincs egy szál haja sem, ha az a tehén neje is olyan, mint ez a kis csíbor itt, biztos állandóan leordítja a fejét, és persze hiszek a mondásnak, hogy nézd meg az anyját, vedd el a lányát.
Ahogy a könyvért nyúl, felemelem azt, nem éri el, és az útjából is kitérek egy sima mozdulattal, mielőtt nekem simulna a lendülettől. Nem, Weasley, a könyvet még nem adom. Mi más biztosítaná, hogy meghallgatsz, ha nem ez?
- Mondom: mindjárt - ismétlem el magam, újfent magamhoz ragadva a szót.
Kicsit eltöprengek.
- Nem, nem hiszem, hogy ezért. Egy ilyen bonyolult és erős mágia nem operál érzelmekkel, Weasley. - Udvarias, hűvös mosolyra húzom a szám. - Gondolod, ismeretlen? Minek nézel te engem? Dementornak? Áh nem, hagyjuk ezt, vedd úgy, hogy fel sem tettem a kérdést. Hisz a válaszodat borítékolom - mondom, eltűnik az arcomról a mosoly, a gúny, csak némi szomorúság marad, mely halványan izzik a szürke szemekben, mint a keserűség.
Fejem kissé félrebillentve nézek rá.
- Tudod, irigyellek, amiért neked megvolt a választásod.

- Olyan riadt vagy, mint egy kismacska - figyelmeztetem halkan, mivel úgy felkapta a fejét. A smink alatt is látom a beesett arcot, látom, hogy a haja nem olyan fényes, mint volt, a kezeit jobbára kesztyűbe rejti. Hogy fél. Őt elhagyta a családja, nekem itt van az enyém. Egyik sem kellemesebb a másiknál, nem is kellemetlenebb talán. Bezzeg a te családod.
Sokszor, sokat vitáztunk már, rivalizáltunk egy időben, ő meg én, de azt hiszem, játékocskák voltak azok csupán, igazi tétje nem volt a dolgoknak. Hiszen átlátok a szitán, és ő tudja ezt. Persze, amióta az én családom lett a Nagyúr kedvenc bűnbakja, neki sem olyan előnyös velem mutatkoznia. Montrego, vagy Grosiean, fiatal és hamvas halálfaló-fiúcskák, akik előtt a felfelé ívelő út nem a mélységekből indul, velük többre menne, ha a társadalmi rangját akarná megőrizni. Ám nyilván tudom, hogy a Halálfalósdi nevű, fiatal varázslóknak rendezett játékban nincs olyan, hogy felfelé ívelő út. Te vagy erre az élő példa. De nem mindegy, hogy ki mikor kezdi el a mélyrepülést, tehát, hogy hol tart. Ennél mélyebben a Malfoyok már, jóformán, nem lehetnek.
Mi marasztalja hát Pansy Parkinsont mellettem? Megszokás? Más egyéb?
Bólintok, és utána fordulva követem, a talárom fekete palástként lobban egyet, ahogy megindulok. Annak teljes tudatában lépdel előttem, hogy tudja, vigyázok rá, de miért ilyen biztos ebben?
Nők...
- Tudom - felelem egyszerűen, hisz a menetrend többnyire ismétlődik. Ahogy visszanéz, nem követem a pillantását, már előrefelé nézek. Különös, hogy itt ilyenkor is van forgalom, vagy éppen inkább pont ilyenkor, és csakis a Zsebpiszok köz felé, vagy onnan elfelé. Haramiák tanyája lett a régen kényelmes és zsúfolt Abszol út. Az ablakok vakon, betörve vagy bedeszkázva néznek vissza ránk meredten. A macskák pedig rengetegen vannak, de legalább patkányok nincsenek. Előrefelé terelem, ne torpanjon meg, ha már idáig eljöttünk, a derekát érinti kesztyűs kezem, patronálón. Ellenben nem sietek, nem szaporázom a lépteimet.
- Remélem, nem keveredsz semmilyen veszélyes kalandba - szólalok meg halkan, ahogy olyan remegősen beismeri, hogy szüksége van rám. A hangom bizalmasan susog, nem a túloldalon dekkelő suhanc felé intézem a szavaimat, csakis hozzá. - Ha megint magadra haragítod a szeretődet, és kalamajkát okozol, itt hagylak - figyelmeztetem epésen, noha szerintem tudja, hogy nincs így. Csak közlöm a véleményem, és a nemtetszésem. Értheti belőle az intelmet, egy sima "vigyázz magara mert aggódom" túl snassz lett volna.

Gwendolyn de Crasso [14:26]:   megbocsáss Sera, de én a férfiakhoz vonzódom
Seraphin Lamartin [14:26]:   megbocsátom, örülök, hogy egyezik az ízlésünk

A nőkre mindig várni kell.
Annyira megszoktam már ezt, hogy nem is bosszant. De minél kevesebbet kell várni, annál üdítőbb a meglepetés. És persze annál valószínűbb, hogy nem romantikus programra indulunk.
Pansy gyakran tesz ilyen kis... kiruccanásokat. Megállapodtunk, hogy én kiviszem, cserébe elintéz nekem is ezt-azt. Nem vagyok lovag, hogy amiatt aggódjak, hogy hová indul ilyenkor, mert még ha nem is nekem nyalja ki magát és göndöríti be a szempilláját, valakinek biztosan. Megkérdezem mindig, olykor talán igazat is mond, de szerintem többnyire hazudik. Ha pedig így tesz, bizonyára oka van rá, de ettől függetlenül, mint mindig, most is megkérdezem:
- És hová lesz a séta?
Csónakba ülve, a tavon keresztül hagytuk el a kastélyt. Mostanában ezt az utat használtam, ha elintéznivalóm akadt, mely nem túl sürgős. Nem ez a legrövidebb út a kastélyon kívülre, de ez a legdiszkrétebb. Errefelé csupán egyvalaki kérdi meg, hogy ki vagyok és hová megyek: egy ajtónálló odabent a hátsó folyosón. De már többnyire ő sem kérdez semmit. Enged. A csónakok mindig rendelkezésre állnak, mágia hajtja őket előre, az evezőt meg sem kell pöccintenem.
A parton kisegítem Pansyt a csónakból. A talárom azért nem terítem elé a mólón, de nem is kell. Nyirkos a levegő, szinte érzem, hogy a nedvesség megüli a hajam, a ruháim.
Ide hoppanáltunk, az Abszol útra végül Roxmorts határából. Ahogy megérkezünk, elengedem a derekát, hisz nem ő az, és nem is lesz mostanában az, akit szívesen ölelgetek. Pansy egyszerűen nem az a lány, aki valaha is megmozdított volna bennem bármit. Főleg egy ideje. De mivel értékes szövetséges, hiszen megvan a magához való esze és sokszor volt már a segítségemre. Ha mással nem, rúnaszótárral, melyet helyettem készített el, de ennél csak értelmesebb ötletekre tudtam eddig elpazarolni a... Tehetségét.
- Ne kísérjelek tovább? - előzékenykedem, miközben várom, hogy elinduljon egy irányba. - A múltkor, mikor idehoztalak, a Zsebkosz közben kötöttél ki és tépetten rohantál vissza - emlékeztetem az epizódra, noha nem gúnyolódva, inkább figyelmeztetőleg. - Nem apró boszorkányoknak való hely ez éjszaka - suttogom, majd a tekintetem neszezést hallva sietősen körbesöpör a keskeny kanyaron. Egy pékség elé hoppanáltam, persze ez is kihalt, mint a legtöbb üzlet a soron. Rálelek aztán a zaj forrására: egy villogó szempár néz vissza rám a sötétből, egy különös, száradt kóró tövében ülve.
Macskák.
Vagy animágusok.
Feltűnően sok van belőlük, ha igazak a hírek.