 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2
|
|
2
|
Múlt / Covent Garden / Re: Roadhouse Club
|
Dátum: 2016. 11. 20. - 17:36:05
|
Raphael Rhodenbarr ××× "I don't know where to put you." Egy erőltetett mosollyal igyekszem palástolni a segítsége által kiváltott paranoiámat és próbálom kifürkészni a szeméből, látott-e vajon valamit. A mosolya ártatlan és megnyerő, a szemében azonban még mindig van valami, ami miatt nehézen vívja ki a bólintásom a segítségéért cserébe.
- Szóval ön valamiféle… hivatalban dolgozik? – kérdezi, ahogy a zárt borítékot erősen a hónom alá préselem. Az iktatási szám és az unalmas névnélküliség árulkodó, így csak bólintok.
- Ügyvéd vagyok – vonok vállat. A szüleim sosem tiltották se nekem, se pedig Petarnak, hogy ismerkedjünk a mugli világgal, és azt hiszem valahol mind a kettőnknek normális volt az is. Ahogy a mugli foglalkozások is, így nem hozott zavarba néhány ilyen kérdés. Sőt a római jogok éppen ugyan azok voltak – némi kiegészítéssel – nálunk is, mint bármelyik mugli jogi egyetemen.
- Kérem, maradjon még egy italra. Hivatali tisztviselő lennék én magam is, annyi különbséggel, hogy én inkább terepen végzem a munkát, nem pedig irodában, de ezzel nincs is probléma. Az ilyen szép hölgyeknek inkább való az épületek óvó környezete, a végén még valaki… hogy is mondjam, kihasználná a lehetőséget.
A szemem forgatva kiegyenesedem, bár kétlem, hogy ezt látná. Na, meg azt is, hogy bármelyik mugli férfi is veszélyt jelentene rám ebben a bárban. Hamarabb átkoznám össze a csuklójukat a térdhajlatukkal, minthogy akár egy ujjal is meg tudnának érinteni.
- De faragatlan is vagyok, kérem, bocsásson meg. Az én nevem Lucifer – nyújtja felém a kezét, mire tanulva az előbbi esetből, felrakom a pultra a mappámat, és illedelmesen megszorítom a kezét.
- Cherish – árulom el szintén csak a keresztnevem. Hirtelen eszembe sem jut hazudni. Pedig a régebben ilyen szituációkban használt állnevem máris a nyelvem hegyére szökken, csak úgy, megszokásból.
- Ígérem, hogy ha nem találja kívánatosnak társaságom, akkor nem fogom marasztalni tovább. Csak egyetlen pohár italt kérek.
Még mindig egészen kellemetlenül érzem magam, de valahogy mégis azon kapom magam, hogy visszaülök a székemre. Van ebben a férfiben valami, amitől egyszerre nagyon megnyerő, és visszataszító is. Nem tudnék kiválasztani egy dolgot sem rajta, ami egyértelműen elárulta volna, egyszerűen csak volt egy megérzésem vele kapcsolatban, amit nehéz volt elnyomni. Úgy viselkedett, mint aki pontosan tudja, hogy egy lépéssel előtted jár. A magabiztossága, a mozgása, de leginkább talán a hangja és a szeme volt az, ami miatt így éreztem.
- Maradnék a félédes vörösbornál – mondom neki egy halvány mosoly kíséretében, mielőtt még rendelhetne nekem valamit. Tudtam, hogy felesleges lenne ellenkeznem a meghívást illetően. Voltak olyan férfiak, akiket már a felajánlás is bántott volna. Lucifer talán nem tartozott közéjük, de azt hiszem mégsem tudtam volna meggyőzni. - Azt már tisztáztuk én mivel foglalkozom, de mi a helyzet önnel? Melyik hivatalnál dolgozik? – kérdezem tőle, és enyhén kicsavarom a székem, hogy jobban rálássak az arcára, miközben a bal kezem le sem veszem a mappámról. Nem lenne szerencsés még egy olyan apró kis baleset. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / London mugli része / Re: Elhagyatott raktárépület
|
Dátum: 2016. 09. 19. - 23:43:52
|
Daniel Tayilor "I did it, I was young" Késő este érkezett a bagoly a rövid üzenettel, miszerint másnap hajnalban meg kell jelennem a Temze melletti ocsmány raktárépületben, amit már jól ismertem, méghozzá magammal hozva a MMVVH1201998-HF iktatási számú ügy aktáit, az összest. A bevezetőtől, a tárgyi bizonyítékok részletezőjén keresztül, a pszichomedimágusi véleményekig. Fejből is tudtam, hogy melyik volt ez az akta, és az is világossá vált számomra miért nyertem meg magamnak a tisztet, hogy ezen ügy adatait eljuttassam a Minisztérium valamelyik másik emberének. Én voltam az ügyész a tárgyaláson, amely során Ms. Monstro életfogytiglant kapott háborús bűnökért.
Nem mondom, hogy különösebben lelkesedtem volna azért, hogy a találkozó előtt még bemenjek a Minisztériumba és kikeressem az aktákat az irattár poros útvesztőiből. Félelmetes és sokak szerint kísértet járta volt a helyiség a magas, pergamenekkel csordultig telipakolt polcokkal és a kevés fényt biztosító fáklyákkal. A magassarkúm vízhangot vert a sorok között, ahogy a jobb oldali szárnyban nekiálltam megkeresni az idei ügyek aktáit. Biztonsági okokból nem sok bűbáj működött a teremben a Lumoson kívül. Ami tökéletesen érthető volt, azonban ilyenkor az ember a háta közepére sem kívánja az ehhez hasonló rendeleteket.
Mondhatni szerencsém volt az aktával, hiszen viszonylag friss volt, és a polc, amin megtaláltam még nem volt felbolygatva. Így végül a találkozó előtt fél órával már sétáltam is ki a Minisztériumból, hónom alatt a vaskos mappával, magamban ismételgetve az új jelszót, ami kiemel majd a raktár épület mocskából.
Sok szebb kezdést el tudtam volna képzelni a napomnak, ahogy a macskaköves bevezető úton sétáltam a hal és emberszagú épületek között. Igyekeztem az út közben vásárolt cappuccionom a szám és az orrom között tartani, hogy elkerüljem a kellemetlenségeket, amit éhgyomorra az ilyen szagok művelnek a gyomrommal. Itt-ott megbámultak, de a hajnali ködnek köszönhetően csak a sziluettem láthatták, ahogy apró kopogások közepette igyekeztem gyorsan megkerülni a telephelyet és eljutni a nagy tolóajtóig, ami a kőbékám rejtette és a titokzatos kollégát.
Ahogy befordultam a sarkon már rögtön kiszúrtam, hogy az ajtó résnyire nyitva volt, jelezve, hogy a partnerem már itt van. A biztonság kedvéért és megszokásból is kicsúsztattam a pálcám a szövetkabátom zsebéből, és marokra fogtam azt, miközben a másik kezemben a kávém papírpoharát egyensúlyoztam a hónom alatt a sárga, lezárt minisztériumi mappával.
Ahogy egyre beljebb sétáltam úgy bontakozott ki előttem a régi raktár kacatokkal teli belső része, az apró lábak kiábrándító neszezésével, amitől fintorba rándult az orrom, a koszról már nem is beszélve. Tudtam, hogy jó irányba megyek, ahogy a halvány pálcafény egyre erősödni kezdett, majd már ott is találtam magam az épület közepén, szemben valakivel, akit már rég nem láttam.
- Dan? – szaladt ki a számon, ahogy testet öltött bennem a felismerés, és földbe gyökeredzett a lábam. Hirtelen azt se tudtam mi lenne az ildomos reakció, ahogy csak tátott szájjal végigmustráltam kivé is lett. Bár az élére vasalt dolgok nem leptek a meg, a szakáll újdonság volt, a szarkalábakkal és a tökéletes magabiztossággal együtt.
Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy miért is vagyunk itt, és a szituációnak megfelelő szerepkört magamra öltenem. Mégsem tudtam, hogyan viselkedjek, vagy mit mondjak. Nem éppen váltunk el felhőtlen viszonyban egymástól, és be kellett ismernem, hogy jórészt ez az én hibám volt. Túl sokat vártam el, túl sokat úgy, hogy saját magam nem voltam még képes ugyan annyit vissza is adni. Szinte még gyerekek voltunk, érzelmileg legalábbis biztosan.
- Hmm, ő, hogy vagy? – kérdeztem bénán, és rögtön el is vörösödött az orrnyergem, ahogy a kávémmal kezdtem babrálni. Erre aztán tényleg nem számítottam. Az ostoba kérdésem legalább kicsit kirázott a sokkos megtorpanásból, és a pálcámmal rögtön a padlóra böktem, hogy egy kicsit elsöpörjem a lerakódott koszt és a piszok között kitűnjön a bronzos béka alak. Felnézve Danielre guggoltam le a kis figura mellé, majd a pálcámmal rákoppintottam és a fülem mögé tűrtem a hajam, ahogy előre hajoltam. – Ambrózia – suttogtam a kis szobornak, majd már egyenesedtem is fel, hogy hátrébb lépjek, el a kimagasló patinás lépcső útjából, ahogy az a plafon felé tört kirajzolva a galériát a kényelmes fotelokkal és a régi asztallal. Átnézve a vállam felett indultam meg a csigalépcsőn, és meglehetősen kezdtem félni ezt a megbeszélést. Legalábbis abban biztos voltam, hogy a professzionalistásom dobhatom is a sunyiba. Dan túl jól ismert és túl régről. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Skócia / Re: Az Artúr Trónja-hegy
|
Dátum: 2016. 07. 24. - 00:15:06
|
Reginald Cobham "Walk with me." Szerettem volna jó benyomást tenni Reginaldra, de nehéz volt, mert folyton zavarba hozott. Már éreztem is, ahogy elpirul az arcom, amikor kézcsókkal köszöntött. Ez nyilvánvalóan az én lelki szegénységem bizonyítéka volt, de már túlzottan hozzá voltam szokva az erélyes kézfogásokhoz, amivel a mindennapokban köszöntöttek. Mégis kellemes érzéssel töltött el, hogy Reginald ilyen figyelmesen viselkedett velem. Mindössze csak hozzá kellett szoknom.
- Elragadó, mint mindig – tette még hozzá, mire le is kellett sütnöm a szemem, az előző elhatározásom ellenére is, bár azért a halvány mosolyt nehéz lett volna visszafojtanom, ami kiült az ajkaimra.
- Azt hiszem, már most örülök, hogy bakancsot vettem – felelem egy bólintás után, amivel szelíden próbáltam tudomásul venni a bókot.
- Valóban jó választás volt. Afelől megnyugodhatsz, hogy nem a csúcsot fogjuk megmászni, viszont az erdei terep bakancsban lesz a legkönnyebb.
- Ha a csúcsot másznánk meg az sem okozna problémát – feleltem Reginaldnak, ahogy belekarolok és elindulunk először a szélesnek mondható turista ösvényen. – Régebben sokat túráztam az öcsémmel. – Nos, igen, Petarral egyszer megpróbáltuk bevenni az összes olyan kocsmát, ahol állítólag helyi kézműves söröket árultak, vagy különleges whiskyket. A kihívás pedig sokkal izgalmasabb volt két lábon, túrázva. Gyakran valamelyik szintén nem túl épp elméjű haverjával, vagy az unokatestvérünkkel Bogdannal. Igazából jó lenne feleleveníteni eme jó szokásunkat.
Fel is jegyeztem a gondolatot későbbre, hogy bagoly formájában felvessem Petarnak is. Jót tenne amúgy is a kapcsolatunknak, ha megint együtt töltenénk néhány napot.
- Igazán örülök, hogy el tudtál jönni – vonja ismét magára a figyelmem Reginald, mire csak felmosolyogok rá, és átlépek egy nagyobb gödröt, aminek az alján még állt a tegnap éjszaka leesett eső. - Odahaza reggeliztél valamit, vagy ebéd előtt iktassunk be egy kis étkezést?
- Bevallom őszintén, nem igazán volt már időm reggelizni – legyintek a karjára font kezemmel. – De miattam aztán nem kell megállnunk – mondom neki ismét felmosolyogva rá. – Hozzá vagyok szokva, hogy akkor eszem, amikor tudok, és különben sem szívesen fordulnék vissza, csak azért, hogy egyek – lépek át Reginald előtt a mellékösvényre, figyelmesen lebukva, hogy a félretolt ágak ne akadjanak bele a hajamba. – Szívesebben sétálok ebédig. Persze, ha te szeretnél, az egészen más – várom meg, amíg Reginald is átbújik az ágak alatt, majd ismét belekapaszkodom a kezébe. – Hogy bukkantatok rá erre a helyre tavaly? - kérdezem tőle, ahogy egyre beljebb cisz minket az ösvény az árnyékban. |
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Cedric Elias Marlowe / Re: How could you tell me that i'm great?
|
Dátum: 2016. 07. 16. - 20:54:41
|
Cedric Marlowe "It's not the size of the dog in the fight, it's the size of the fight in the dog." Kevesen vettük fel a Számmisztikát, és még kevesebben szerettük, legalábbis ahogy körbenéztem a teremben, nagyon úgy nézett ki, hogy rajtam kívül senkit nem érdekelt a hármas szám misztikuma. Még kevesebbeket hatott meg úgy, hogy három tekercses dolgozatot kellett belőle írnunk a jövő hétre. Minden esetre én annyira nem bántam. Összecsomagoltam a tintám, és besuvasztottam mindent a táskámba, egyedül arra figyelve, hogy az öcsémnek írt levelet ne gyűrjék agyon a tankönyveim. Már alig vártam, hogy Petar is elkezdje a Roxfortot, és bemutathassam a barátaimnak, meg körbevihessem az összes titkos kerülőúton, amit a négy évem alatt eddig felfedeztem. Na, meg hogy az orra alá dörgölhessem, hogy egy kis pisis hozzám képest – na, mindegy.
Megvártam, amíg a mardekáros srácok kihúznak előttem a teremből, majd én is nekiindultam. Idegesítőek voltak, mert folyton maguk között pusmogtak, és amúgy is, a múltkor láttam, ahogy annak a szerencsétlen hugrabugos csajnak, aki velünk járt erre az órára kiszakították a táskáját. Béna egy rontás volt, de tényleg. Nem történt semmi más, csak mindene tintás lett. Azok ketten meg jót röhögtek. Na, nem baj, majd legközelebb ha nem figyelnek talán kitalálok nekik valamit.
Már épp belemélyedtem volna abba, hogy kitaláljam mivel is tegyek keresztbe a két mardékárosnak, amikor Fitzsimmons és az idegesítő csatlósai homlok egyenest rohantak el előttem, be a vízköpő mögé. Nagyon utáltam őket, de tényleg. Ha a két mardekáros fiú szemét volt, akkor rájuk már nem is tudnék ildomos nevet mondani. Legalábbis nem olyat, amit az apukám is szívesen hallana a számból.
Ezek nem csak rosszindulatúak és kicsinyesek voltak – amivel mellesleg végletekig lejáratták a Griffendélt -, de még ostobák is. Mivel nem láttam még a közelben Mrs. Norrist, ezért úgy döntöttem nem hagyom nekik, hogy csak úgy megússzák a dolgot, és bármit is csináltak, közlöm velük, hogy tudok róla, és el fogom mondani McGalagonynak, hogy ők voltak, akár vonnak le érte házpontokat, akár nem. Fel is szívtam magam, és megpróbáltam kihúzni a hátam, hogy magasabbnak tűnjek, majd kihúztam a taláromból a pálcám is, ha netalántán akadékoskodnának. Tudtam, hogy egyikőjük sem túl nagy filozófus, szóval bármilyen egyszerűbb rontásom megteszi majd. Azokban pedig gyakorlott voltam amúgy is. Néha stikában, ha Petar felfalta a csokijaimat mondtam rá egy-két kéretlen varázslatot.
Épp nyitottam volna a szám, amikor befordultam a vízköpő mögé és belém fagyott a szó, ahogy megláttam, hogy ezek hárman már megint azt a szerencsétlen mardekáros fiút püfölik. Nagyon, nagyon nem szerettem őket! Annyira, hogy hirtelenjében az összes rontás kiment a fejemből, és a pálcám is ökölre fogtam.
- Nem szégyellitek magatokat?! – kiáltottam rá Fitzsimmons-ra és már előtte is voltam, hogy megragadjam a bal kezemmel a haját. Nem féltem én tőle, de nem ám! Meg hát a Petarral való verekedésekből is sokat tanultam. Például, hogy piszok mód fáj, ha tépik a hajad. – Már megint hárman mentek egy ellen! Hol itt a sportszerűség? – kérdeztem tőle mérgesen, miközben igyekeztem kikerülni a hadonászó kezeit. Azt hiszem Mikaelre meg Simons-ra épp elég frászt hoztam, hogy ne akarjanak Fitzsimmons-nak olyan nagyon segíteni. – Nem is értem, hogy kerültetek a Griffendélbe! – mondtam nekik jó hangosan, hátha valaki meghallja és segít még. – El fogom mondani McGalagonynak, ne aggódj! – mondtam neki fennhangon, ahogy kikerültem az öklét, majd elengedtem a haját és löktem még egyet a vállán, mire görnyedten indult meg a fal felé. Épp elég időt hagyva nekem, hogy ismét rendesen megmarkoljam a pálcám és beálljak közéjük, meg a földön fekvő fiú közé.
- Keressünk egy másik helyet – nézett rám mérgesen és fújtatva Patrick, ahogy egyenesbe lökte magát a faltól. Aztán megindult majdnem fellökve a két cinkosát, mire Mikael és Simons is gyors hátraarcot vett.
Álltam még egy darabig, és néztem a távolodó alakjukat, majd, amikor a folyosó sarkán eltűntek lehajoltam és felvettem a földről a fiú pálcáját, amit vagy elejtett, vagy kiszedték a kezéből, majd megfordulva felé nyújtottam.
- Nem kéne tök egyedül ücsörögnöd, ha folyton így jársz – jelentem ki, és leporoltam a talárját, hogy ne legyen tiszta piszok, aztán meg felszedtem az esszéje maradékát is, ami a pad elé esett. Nem volt már rajta mit megmenteni, az egész egy nagy paca tinta volt. – Ha akarod a tintát ki tudom neked szedni a lapból, de akkor sajnos a maradék néhány szó is eltűnik – fordultam felé és meglengettem a pergament. – Ez így már használhatatlan – konstatáltam, majd visszaejtettem a padra és összefontam magam előtt a karjaimat.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / Covent Garden / Re: Roadhouse Club
|
Dátum: 2016. 05. 02. - 22:05:06
|
Raphael Rhodenbarr "What's the "why" behind stress? I don't know, stress?" A zene lüktetett a fülemben, és beletartott még néhány üres gyomorra elfogyasztott kortyba, hogy a lüktetés ne zavarjon, hanem ellazítson. Idejét sem tudtam már, hogy mikor tettem be a lábam utoljára egy ilyen helyre. valószínűleg az egyetemi éveim alatt. Talán még a gyakornoki időmben is. Na, de azóta… Nem kifejezetten hiányzott a szórakozás ezen fajtája. Talán inkább a szórakozás önmagában. Mostanában már azt is sikerélménynek könyveltem el, ha találtam fél órát, amikor egy adag sült csirkeszárny kosárral és egy olvasható könyvvel el tudtam magam zárni a fürdőszobámba. Tényleg kezdtem megérteni miért volt apám olyan magának való a háború után. Az egész napos hajtás kezdett lassan a padlóra küldeni.
- Nem igazán akar fogyni az a bor. Talán holmi pocsék lőrével bökték ki a szemét?
Oldalra fordulva először nem vagyok benne biztos, hogy hozzám szólt a férfi, azonban kénytelen voltam magamra venni a megszólítást, hiszen egyedül én ittam vörösbort a koktélt szürcsölők forgatagában.
- Nem a legkiválóbb évjárat, de azért nem nevezném lőrének – emelem ismét a számhoz a poharam és újra beleiszom. Miközben kortyoltam a boromból, a szemem sarkából végigmértem a férfit, aki megszólított. Jóképű és jól öltözött volt, mégis volt benne valami, amitől kirázott a hideg. Talán a tekintetében, féktelennek tűnt. Túl sokszor láttam a vadságot mások szemében ahhoz, hogy még értékelni tudjam. Néhány éve, még a Godrikon bármikor beadtam volna a derekam egy ilyen pillantásnak. Aztán már valahogy egyre kevésbe vonzottak az ilyen típusú férfiak, helyettük inkább stabilitásra vágytam. Nem sokra, csak arra, hogy tudjam, nem megyek haza egy orgiára, és nem derül ki az illetőről, hogy igazság szerint a bíróságon kellett volna találkoznunk először.
Néztem, ahogy lehúzza a rumot, és cserébe én is befejeztem a boromat, egy kortyban. Talán ideje lenne indulnom. Ha mázlim van, még akad valami a lakásom alatti kínai büfében, amit lefekvés előtt elrághatok. Biccentek a férfi felé, udvariasságból, majd lecsúszok a székről. Teljes meglepetésként ér, amikor a mappa, ami eddig az ölemben pihent a padlón landol, nyitva. Megfeledkeztem róla, hogy elővigyázatosságból a combomon pihentettem, nehogy rácsöppenjen valami. Gyors mozdulattal guggolok le, hogy még azelőtt eltüntessem a rablásról készült mozgóképeket, mielőtt bárki vethetne rájuk egy pillantást. Semmi hangulatom nem volt még ahhoz is, hogy bemeséljek egy béna történetet az új 3D-s felvételekről, amiket csak nem régiben kezdtünk el használni az ügyészségen. Ahhoz pedig, hogy amneziátorokat hívjak, még annyi késztetést sem éreztem. Pláne, hogy arról jelentést is kéne írnom, és így tovább, és így tovább. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Covent Garden / Re: Punch&Judy Pub
|
Dátum: 2016. 05. 02. - 21:13:20
|
Nathaniel Forest & Leon Lutece "Dear old memories..." Lenyelem a falatot a számból, és nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy újabbat bele, mielőtt válaszolnék Nathaniel kérdésére.
- A Noldar világai első két részét – mondom neki, majd kortyolok egyet a sörömből és megtörlöm a szám a kézfejemmel. – Megvan a másik kettő is, de még nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam – mosolygok fel Nathanielre. Igazán jó könyvek voltak, de mivel csak januárban kaptam őket, semmi esélyem sem volt a végigolvasásukra. Helyette folyton mappakupacok voltak az éjjeli szekrényemen.
Egy hangosabb hümmentéssel konstatálom a véleményét a formális dolgokról, másra ugyanis nem igazán telik, ahogy éppen betolom a számon a hamburger jó egyhatodát. Még le se nyelem, amikor a következő falat is a számban van már. Nathanielből kiindulva nem zavartatom magam annyira, hogy késsel és villával álljak neki, azonban remélem, Leon nem veszi zokszónak a modortalanságom. Amennyire sikerült megismernem ebben az egy órában, ő valószínűleg még nálam is jobban értékeli a formalitásokat, vagy legalábbis biztonságban érzi magát, ha szabályokkal van körülvéve.
- Tényleg? Nem? Egyikőtök sem? - Amikor Nathaniel felcsattan, kicsúszik a fél hamburgerem a kezemből és egy toccsanással landol a tányérom közepén, darabokban. Franc. – Még csak meg se kérdezitek, hova az édes viharba tűnt William? Ennyire nem érdekel titeket? Na, szép dolog mondhatom…
Habár nem tudom, hogy humorosnak szánja-e a kérdést, egy vállrándítással kezdem, és amíg Leon válaszol, megpróbálom összekaparni a mustárt egy uborkával, hogy aztán újra egymásra rakhassam a két szétvált felet.
- Gondoltam, hogy munkaügyben szólítják. Remélem, minden rendben... Erről van szó, ugye? De te hogy tudtál ilyen hirtelen elszabadulni? – Leon aggodalmára engem is elfog egy cseppnyi bűntudat, de aztán csak sóhajtok egyet.
- Már meg sem tudom számolni két kezemen, hányszor próbáltunk meg Williammel meginni egy kávét a Minisztériumban, éppen akkor, amikor szükség volt rá. Bár legalább most már megkapta, amit megérdemelt cserébe. – Igazán régóta kijárt volna már Williamnek ez a pozíció, évek óta, ha jobban belegondolok. Csodáltam is sokáig a kitartását, amiért képes volt mindig a saját szabadidejét feláldozva teljesíteni a kötelességét. Igazán példaértékű volt.
- Hogy válaszoljak közben a feltett kérdésedre, ne haragudj, két megközelítést szeretnék alkalmazni az óráimon: egyrészt, mivel magamat is a tudomány emberének tartom, semmiképp nem szeretném ráerőltetni a képességgel nem rendelkezőkre a görcsös próbálkozást – kezdi Leon, mire visszafordulok felé, és kíváncsian hallgatom az álláspontját. - A látás idézőjeles művészete örökölt tulajdonság, vagy rendelkezünk valamilyen érzékenységgel irányába, vagy nem, így azok számára, akik nélkülözik, az ész segítségével szeretném megvilágítani a szakterületemet. Szeretném azt hinni, ebben külön segítséget nyújthatok számukra, elvégre nekem is nehezemre esett elfogadnom ezt... – Szívesen megszorítanám a kezét, de azt hiszem, kevesebb megnyugvást hozna számára az érintésem, mint amennyi kellemetlenséggel járna számára. - Összefüggéseket, következtetéseket szeretnék megvilágítani, és eszemben sincs olyasmit elvárni, amit nem tudnak elsajátítani. Abból semmi jó nem származna.. Emlékszem, amikor én tanultam, szintén nem szerettem, mert hiába volt hozzá úgymond tehetségem, az oktatónk nem ügyelt az igényeinkre, ezzel pedig akaratlan is megnehezítette a közös munkát. Együtt szenvedtük végig a képzést Williammel, és nem épp jó emlékeket őrzünk... Ezeket az árnyakat szeretném elűzni a logika és a lehetőségek segítségével.
Párhuzamosan rágódom a hallottakon és a sült krumplin. Igazán szívesen részt vennék egyszer Leon egyik óráján. A saját Jóslástan óráimról mindig csak az jut eszembe mennyire elpazarolt idő volt. Helyette felvehettem volna az LLG-t, vagy a Repüléstant. De megvolt már bennem akkor is ez a fajta kíváncsiság és nem tudtam megállni. Emlékszem apám csak úgy egyezett bele, ha mellé a Számmisztikát és a Rúnaismeretet választom. Merengésemből a hozzám intézett kérdések zökkentenek ki. - És te hogy élted meg az iskolai éveket? Korán elhatároztad, hogy erre a pályára lépsz..? És persze, ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy melyik ház tagja voltál? Az úriember szórakoztató történeteit pedig ismerem, bár el tudnám őket hallgatni életem végéig. – Rámosolyogok először Leonra, majd Nathanielre az utolsó mondat hallatán.
- Igazából nagyon hamar eldöntöttem, hogy protector leszek, bár nem volt nehéz választás – meséltem szűkszavúan. Igazság szerint unalmas történet volt. – Az édesapám is az volt – mosolyodom el. Függetlenül attól, hogy milyen tényeket dugott az orrom alá Petar az elmúlt hónapokban, még mindig élt bennem egyfajta gyermeki rajongás az apám iránt. Elvonatkoztatva a hibáktól, amiket elkövetett. – A ház pedig… mire tippelsz? Tippeltek? – kérdeztem tőlük megtámasztva az állam a csuklómon. Kíváncsi voltam mit mondanak, mert a legtöbben általában rosszul tippeltek. Valamint az is intrikált, hogy vajon Leon képes-e valahogyan valahonnan kinyerni ezt az információt. Az felettébb bravúros lenne.
|
|
|
|
|
8
|
Múlt / Skócia / Re: Az Artúr Trónja-hegy
|
Dátum: 2016. 04. 10. - 23:05:06
|
Reginald Cobham "...to get to be known by someone else..." Két falat keksz között voltam éppen, és három nyitott mappa feküdt előttem az asztalon. Kedd este volt, bár amennyire tudatomnál voltam, lehetett volna akár szombat reggel is. Holnap reggelre össze kellett raknom a feltételeit két peren kívüli megegyezésnek és kidolgozni a vádbeszédem egy harmadik perre.
Kortyoltam egyet a kávésbögrémből és a könyököm fölé tűrtem a blúzom ujját, hogy ne tintázzam össze. A pergamen, amire körmöltem már így is maszatos volt, nem is beszélve az alkaromról. A RAVASZ vizsgáim óta nem néztem ki így. Félre raktam a pennám és közelebb húztam magamhoz a középső borítékot, majd fordítottam egyet a lapon és nekiálltam olvasni.
"Ha van egy szabad hétvégéje, akkor örömmel venném, ha a kisasszony hajlandó lenne velem egy könnyed erdei időtöltésre egy olyan helyen, ami régen is fény volt a sötétségben...
R. C."
Valószínűleg mások előtt szégyelleném bevallani, de legalább tizenöt hosszú percembe telt, mire leesett, hogy az üzenetnek fikarcnyi köze sincsen a peremhez, sokkal inkább hozzám. Mikor végre mégis megvilágosodtam még a keksz is kiesett a számból. Szent Merlin, ideje hazamennem! Annyira ködös volt a tudatom, hogy csak másnap délután jutott eszembe válaszolni is az üzenetre.
Igazán meglepett Reginald hirtelen jött meghívása, de nem volt nehéz rá igent mondanom. Kellemes társaság volt, még ha csak rövid kis párbeszédeink is voltak eddig. Pénteken tovább voltam bent, mint amennyit általában túlórázni szoktam, hogy szabaddá tegyem úgy-ahogy a szombatom. Nem akartam egész végig valamelyik ügyemen agyalni, ha már randira megyek. Már nem is emlékeztem mióta nem voltam randizni. Igazából azt se tudtam, hogyan készüljek. Sejtettem, hogy sétálni fogunk, de nem tudtam mennyire nehéz lesz a terep így inkább túrabakancsot és egy könnyű virágos blúzt húztam, majd még épp időben megpördültem és kötöttem ki a kereszteződésben, amiben megállapodunk. Nem kellett Reginaldot sokáig keresnem, már várt rám. Egy enyhén megilletődött mosollyal és a hátam mögött, a vizes kulacsomon összekulcsolt kezekkel indultam meg felé.
- Szép reggelt – köszöntem és megálltam tőle néhány lépésre, hogy jobban is körülnézhessek. Nem akartam zavarba hozni, és nyíltan végigmérni őt, ezért inkább a mögötte elterülő hegyet mértem fel. – Azt hiszem, már most örülök, hogy bakancsot vettem – mondtam neki visszatekintve rá egy mosoly kíséretében, majd a turista ösvény felé bólintottam. – Indulunk, vagy esetleg napirenden van még valami, amit szeretnél a túra előtt csinálni? – kérdeztem türelmesen, bár azért izgatott voltam, és az izgalmam nehéz volt leplezni. |
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Cherish Bailey / Re: Hétköznapok hősei
|
Dátum: 2016. 01. 17. - 17:30:16
|
Arnold Till "It feels like it'll never end." A szokásosnál is erőltetettebb tempóban haladt a napom. A kora reggeli tárgyalásom előtt semmire nem volt időm, mert hajnali háromig egy másik ügy tényeit próbáltam csokorba fogni a beszédemhez. Mocskos egy ügy volt az is, nem beszélve a reggeliről. Ha a teremben nem állt volna egy pohár víz az asztalunknál, nem csak üres gyomorral, de kiszáradt szájjal kellett volna kiállnom a Wizengamot elé. Több mint biztos vagyok benne, hogy az életvitelem kezd felelőtlenség lenni a részemről.
A tárgyalás után volt fél órám felkészülni egy kihallgatásra, ahol gyanúsan nagy esély volt a peren kívüli megegyezésre, így még át akartam futni azt a mappát is. Nem volt időm lemenni a kantinba egy kávéért, vagy szendvicsért, de szerencsére találtam egy fürt enyhén fonnyadt szőlőt az asztalomon. Életmentő volt, hogy tegnap már nem volt időm megenni, és elfelejtettem kidobni.
Becsaptam a mappát, ami az asztalomon feküdt előttem, majd gyorsan magamra kaptam a talárom és már félig az ajtó felé lépve húztam csak a hónom alá a minisztériumi pecséttel ellátott dokumentumokat. Valahogy az ember azt várta volna, hogy ezután a nyár után visszaszorul kissé a bűnözés, hogy a rosszfiúk kapnak egy pofont és majd egy darabig nyugi lesz. Lányos vágyálomnak tűnt ez a képzelgésem is, rögtön a napi nyolc óra alvás, és a kikapcsolódás mellett.
Több párhuzamosan folyó ügyem volt, mint eddig bármikor, és azt hiszem a büszkeségem ellenére kezdett megviselni a dolog. A karrierem mondhatni tényleg szárnyalni kezdett, kezdtem kilépni apa árnyékából is, de talán egy-két ügyet vissza kellett volna utasítanom.
Éppen csak, hogy odaértem a kezdésre, és így is szinte futnom kellett a folyosókon. Szerencsére nem voltak annyira sokan az Átriumban. Viszont a feszített tempótól még éhesebb lettem, és a kihallhatóba lépés előtt muszáj volt vennem néhány mély lélegzetet, mert az éhségtől már kezdett hányingerem is lenne. Ha itt végeztem muszáj lesz meglátogatnom a kantint, különben lehet, hogy a délután tárgyalásom az illemhelyiségből kikiabálva fogom végigvinni.
A megbeszélés végül egy újabb időpont egyeztetésével zárult, másfél óra múlva, így volt egészen harmincöt percem a délutániig. Rekordidő alatt értem vissza az irodámba a megfelelő mappáért, majd szinte ilyen tempóban vágódtam be a kantinra, hogy egyek valamit a legkevésbé sem vonzó kínálatukból. Nem voltak nagy igényeim, főleg a szottyadt szőlő után, de a minisztériumi kantin valahogy mindig képes volt felülmúlni az ember elvárásait a negatív irányba.
A választásom végül egy adat furcsa levesre, és némi rántott szeletre esett. Helyet pedig a legeldugottabb sarokban találtam. Nem akartam kivételesen senki duruzsolását hallgatni, hogy még át tudjam olvasni a fájlt. Így a kétszemélyes, kopott asztal a sarokban bőven megfelelt.
Mikor meghallottam Till hangját összerezzentem, nem számítottam rá, hogy bárki is leül majd velem szembe.
- Hmm, uh, viszont! – mondtam neki, lenyelve a falatot, majd megütögettem kissé a mellkasom. Tényleg a frászt hozta rám.
- Látom, ön is elég elfoglalt jelen pillanatban, nem áll szándékomban megzavarni az étkezésben, csupán olyan társaságot kerestem, amely... – folytatta, de be nem fejezte. Minden estre sejtettem mit szeretett volna mondani. Megvolt a maga tekintélye az irodában, és elég sokan tartottak is tőle. Egyértelmű volt, hogy miért, mégsem éreztem szükségét annak, hogy én is így tegyek. Biztatóan rámosolyogtam, hogy tudja, engem különösebben nem zavar, majd újabb falatot tettem a számba, miközben a bal kezemmel egyszerre támasztottam ki a tányérom és a mappát is, amit olvastam.
- Már meg sem lepődöm. A hölgy úgy gondolhatta, cukrot szeretnék inni kávéval... mostanában nem ez az első dolog, ami csalódást okoz. Mondja, önöknél is gyűlnek a viharfellegek? – kérdezi, mire lenyelem a falatot a számból, és miután befejeztem az aktuális mondat olvasását, lefektettem a mappát az asztal szélére.
- Ne is mondja – sóhajtottam. – Az ember azt várta volna, hogy szeptemberre lenyugszanak a dolgok, vagy, hogy legalább már látjuk a fényt az alagút végén – forgattam meg a szemem. – Ehelyett valahogy még több ügyünk lett. – Osztom meg vele a véleményem, és azt hiszem, egyetértünk ebben. – Az auroroknál gondolom még lehangolóbb a helyzet.
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Covent Garden / Re: Roadhouse Club
|
Dátum: 2015. 12. 28. - 13:39:20
|
Raphael Rhodenbarr "It feels like it'll never end." Hozzá voltam szokva az egyes ügyfelek érdekes szokásaihoz, na de azért egy peren kívüli megegyezést egy diszkó bizarr ételbárjában tartani. Sóhajtva verekedtem át magam a délutáni tömegen. Ez még csak a kezdet volt. Ilyenkor az emberek még csak iszogatnak és próbálják eldönteni, maradjanak, vagy menjenek. Egyetemi éveimből ismerős volt a szituáció.
Követve a kirendelt aurort, átsétáltam a lengőajtón, hogy egy viszonylag kihaltabb teremben szembekerüljek a fogadóbizottsággal. Bólintottam a vádlott ügyvédje felé, majd helyet foglaltam az asztalnál és kiterítettem magam elé a papírjaimat.
- Ha készen állnak akár kezdhetjük is – fogtam bele. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen a megbeszélésen, mert még át akartam nézni egy hétfői perem részleteit, hogy holnap legyen időm valami másra is. Mosásra, esetleg főzésre, vagy egy focimeccsre Petarral.
A hajtépés közeli állapot eluralkodni látszott a megbeszélés végére, és azt hiszem, a vádlott ügyvédje örülhet, hogyha csak az eredeti stiklik lesznek felsorolva a bűnlajstromnál. Szakmailag elégedetten álltam fel az asztaltól. Emberileg viszont semmi mást nem akartam csak hazamenni, és inni egy pohár bort a fürdőkádamban.
- Bailey, nem iszunk valamit? – nyitotta ki előttem az étterem ajtaját a kirendelt auror. Most dolgoztam vele együtt, de határozottan jó benyomást keltett. Sóhajtva pillantottam le az órámra, ami már az este nyolcat is elütötte, majd bólintottam felé.
- Egy pohár bor jól esne – egyeztem bele, majd követtem őt a bárpult felé, amin színesebbnél színesebb koktélok parádéztak.
- Biztos, hogy bort kérsz? – kérdezett vissza, gondolom ő is végigmérte a kínálatot, azonban semmi kedvem nem volt valami szuperédes löttyöt szopogatni.
- Igen, vöröset és félédeset, köszönöm – ültem fel az egyik bárszékre, majd a keresztbetett lábaimra tettem a mappámat, nehogy a pulton ráboruljon valami. – Mióta vagy a Minisztériumnál? – kérdeztem a férfit. Talán egy-két évvel fiatalabb lehetett nálam, nehéz volt megmondani.
- Csak néhány hónapja vagyok állományban – felelte, majd elém csúsztatta a poharam. – Te? Úgy láttam régi ismerősök vagytok a krapekkal – bökött az állával az étterem irányába, mire csak megforgattam a szemem.
- Sajnos – ismertem el. Valóban nem ez volt az első találkozásom Simonnal. Piti kis bűnöző volt, hol a mugliknál stikliskedett valamit, hol a Csodák udvarában fülelték le. Szerencsétlen egy idióta volt. Csak azért nem járt még az Azkabanban, mert valahogy mindig sikerült alkut kötnie a Minisztériummal. – Amúgy pedig öt éve. Sok kollégához képest még az sem olyan sok idő – koccintottam össze a poharam a sörösüvegével, majd belekortyoltam a boromba. – Azt hallottam az egyik Wizengamott-tag jövő hónapban lesz alkalmazásban a századik éve. Nem is tudom akarok-e annyit itt dolgozni – vontam meg a vállam majd nekiálltam pásztázni a tömeget. Ahhoz képest, ami három órá-val ezelőtt volt, szinte az ötszörösére nőtt a tömeg. Nem mondom, hogy meglepett, hiszen péntek este volt, de azért a zaj bántotta a fülem.
- Na, mondjuk az én sem – értett egyet, majd ő is beleivott az italába.
Hasonló mederben folyt a társalgás a továbbiakban, semmi túl személyes, ettől függetlenül kellemes társaságnak bizonyult Warren. A keresztnevét mondjuk még így sem tudtam, de különösebb gátat ez nem okozott.
Éppen az aurori záróvizsgát tárgyaltuk ki, amikor végül egyedül maradtam. Betörés az Abszol úton, marha meglepő. Warren gyors búcsút vett, én pedig nekiálltam befejezni a boromat, hogy aztán hazamenjek végre. Hosszú nap volt, és még hosszabb hét. Felemeltem a poharam és körbelötyköltem benne az italt. Még legalább félig volt.
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / Covent Garden / Re: Punch&Judy Pub
|
Dátum: 2015. 12. 28. - 00:53:43
|
Nathaniel Forest & Leon Lutece "Everything is debatable." Enyhül a tartásom, ahogy Leon is bevallja, hogy leginkább kiélvezni szereti a kulináris különlegességeket, nem elkészíteni. Sőt, ha lehet, még kevésbé ért a gyakorlati részéhez, mint én.
- Kérdésekkel? – nevetek fel halkan, majd újabb mogyorót teszek a számba, mielőtt kifejteném. – Ennél jobban nem is érezhetném magam otthon – mosolygok rá, majd behódolva önön kíváncsiságomnak rákérdezek a hivatására, csak hogy végre elinduljon abba az irányba a beszélgetés. Igazság szerint kedvem lett volna kikérdezni az egészről és részletről részletre elmeséltetni vele egy látomását, csak hogy valamiféle képet kaphassak az egészről. Valljuk be Trelawney nem volt éppen a megbízható jóslatok forrása. Amit mondott, annak nagyjából akkora súlya volt, mint a Háztájőrző véleményének Számmisztikából.
- A kinevezésem miatt...? – kérdez vissza, mire csak bólintok egyet és várom, hogy folytassa. - Talán nem ezt a kifejezést használnám, de igen, lényegében igen, örömmel tölt el a lehetőség, és az, hogy visszatérhetek az iskolába. Hosszú évekig éltem izoláltan, remélem, most változtathatok rajta. Kihívásokkal teli lesz, ebben biztos vagyok, ugyanakkor tanulságos, és remélhetőleg nem csak a diákjaim számára. Meg kell azonban kérdeznem... ha olvastad a hírt, nyilván tisztában vagy a tanítandó tárgyammal is - hogyan viszonyulsz a jóslástanhoz?
Tényleg szakmai ártalom volt, de egy idő után az ember protectorként hiba nélkül megtanulta a kívánt irányba terelni a beszélgetés folyamát. Felmosolyogtam Leonra és felemeltem az állam a tenyeremről, hogy ne egy adag értelmetlen morgás jöjjön csak ki a számból.
- Hmm, magával a jövőbe látással semmi bajom nincs, még úgy se, hogy ezen ajándék mellőzője képpen a szkeptikusok táborát erősítem – kezdem, és közben azért remélem, nem sértődik meg. Semmiféle negatív kritikát nem állt szándékomban felvésni a számlájára, mindössze csak szerettem azt gondolni magamról, hogy reálisan látom a világot, és nem hiszek el mindent. Olyan dolgokat, amiket pedig nem tudom megnézni a saját szememmel is, még kevésbé hittem. – Azonban az igazán érdekel, hogyan fogod majd interpretálni a tananyagot gyerekeknek. Bevallom a roxforti Jóslástan eddig amolyan hókuszpókusz számba ment, véleményem szerint. Elvégre mennyi az esélye, hogy egy embernek tehetsége legyen a jövőbelátáshoz? Egy a millióhoz? Amit meg Trwelaney csinált, az tényleg picit a vicc kategóriába esett – vontam meg a vállam. – Úgy gondolom éppen ezért különös nehézségi faktorok rejlenek a tantárgyadban Leon, nem éppen a megszokottak, mint mondjuk az Asztronómiánál – gesztikulálok a kezemmel, majd egy újabb adag rágcsa landol a számban, ami kezd egyre keserűbb lenni. Tényleg ideje lenne ennem is valamit.
Szinte végszóra jelenik meg az asztalunk mellett a két tányér, de William helyett valaki egészen más a pincérünk.
- Hölgyem! Uram! Íme, a rendelésük! – teszi le egy vigyorral Leon és elém a rendeléseket, habár újdonsült beszélgetőpartnerem nem kért semmi ehhez hasonlót. – Üdv! Öhm. Kedves Leon, bemutatsz a hölgynek? – neveti, miközben egy széket húz az asztal mellé és lehuppan rá.
- A hölgy Cherish Bailey, a Mágiaügyi Minisztérium protektora, és briliáns társaság. – A bók hallatára aprót biccentek Leon felé, igazán édes személyiség még a zavara ellenére is, majd a kezem nyújtom Nathaniel felé. - Az úr pedig Nathaniel Forest, aki úgy tűnik, ma este kiéli egyik titkos vágyát, miszerint pincér lesz. Csodálatos könyveket ír, és szintén remek partner, ha az ember izgalmas beszélgetésekbe kíván bonyolódni.
- Ó, olvastam néhány könyved – mosolygok rá, majd végre odafordulok az ételem felé, és egy szem sült krumplit tömök a számba. Ez volt eddig a nap legszebb perce. – Tegeződjünk, ha neked is megfelel – mondom neki, majd újabb falat következik. – Leonnal épp a tanári pályájáról beszélgettünk. Hogy álltál a Jóslástannal anno Nathaniel? – kérdezem tőle, hogy ezzel őt is bevonjam a beszélgetésbe, és egyúttal vissza is kanyarítsam azt. Szerettem volna hallani Leon véleményét az aggályaimmal kapcsolatban.
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Covent Garden / Re: Punch&Judy Pub
|
Dátum: 2015. 10. 15. - 00:09:23
|
William Barrow & Leon Lutece "Never Lose a Holy Curiosity." Halvány mosollyal az arcomon lötyögtetem a sört az üvegében, mialatt hallgatom, ahogy Will és Leon modoros hangnemben osztja ki egymást. Dinamikus volt a kapcsolatuk, jól bejáratott. Számomra pedig viccesen hatott, ahogy burkoltan és úriemberek módjára próbálták a másik tudtára adni a véleményüket. Mindazonáltal tényleg roppant egyszerű volt interpretálnom a lényeget.
William történeteiből mondhatni sosem hiányozhatott Leon, mégis így szemközt ülni vele egészen másként hatott. Ahogy Williammel nekiálltak kivesézni Magdát az autót, volt időm végigmérni őt. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik. Szerettem tudni ki ült velem szemben.
Hátrahajtottam a fejem és halkan nevettem a történeten. Valahogy el tudtam képzelni őt a kukoricában ácsorogva.
- Lehet, hogy dacból haza hoppanáltam volna, ha engem hagysz ott, Will – jegyzem meg mosolyogva, majd lopok egy mogyorót a tálból, középről. – Mellesleg, sosem kérdeztem, de mugli jogosítványod van? – a hangom talán kicsit túl formális. Önkénytelen reakció egy esetleges szabály megkerülésre. Nem mintha a levegőben veszélyeztetne bárkit is egy éles manőver a galambokon kívül.
- Amit csak akarsz! – oldalazik ki a padról Will, amint kiejtem a számon, hogy ennék valamit. Szinte a számban lévő mogyorót sincs időm lenyelni. Mindig kellemes érzés tölt el, ha ilyen férfiak társaságában vagyok, hiszen nem megszokott számomra, hogy ennyire nőként kezeljenek. Máshol nem is engedhetem meg magamnak, hogy emiatt különbséget lássanak köztem, és valaki más között. Épp ezért is olyan különleges és jól eső érzés. Hálás mosolygok fel rá, és bár legszívesebben felé nyújtanám a megfelelő mennyiségű mugli fontot, mégsem teszem. - Mit hozzak? – kérdezi, majd Leon felé is odafordul. – Leon, neked hozhatok valamit? – Kevésbé a kérdés, mint az arckifejezése hívja fel a figyelmem ismét a velem szemben ülő férfira is. Intrikál a kérdő arckifejezés. Szinte biztos vagyok benne, hogy a ki nem mondott kérdés témája én vagyok.
- Ha van, akkor hamburgert és sültkrumplit is kérnék – válaszolom végül, hosszas megfontolás után. Bár valószínűleg ilyen mennyiségű ételt bevinni, egy ennyi koplalás után badarság, mégsem tudtam volna egyikről sem lemondani a másik javára.
- Köszönöm, én már vacsoráztam, mielőtt elindultam volna. Ellenben ha tartanak süteményeket… - feleli Leon, és nem olyan nehéz kinéznem belőle az édes szájat. Főleg, hogy jómagam is rajongok mindenféle édességért. Ezután Leon felém fordulva folytatja tovább, és csak remélem, hogy már túltette magát a jelenlétem miatt érzett zavarán, bár a magázódáshoz való visszatérés nem ezt indukálja. – Mit gondolsz a mugli konyhaművészetről? Esetleg a különböző országok konyhájáról? Tudod, úgy vélem, igazán érdekes megvizsgálni, hogy rögzült egy-egy étel egy bizonyos alkalomhoz vagy napszakhoz, és habár a szüleim meglepően szabad szelleműek e téren, számukra az édes dolgok és a tea ideje lejár, amint az óráik elkongatják az estét.
Nos, a témaválasztás nem túl szerencsés. Bár mindig is lenyűgözöttek a kulináris különlegességek, fogalmam sem volt róla, hogyan kell összeütni egy tojásrántottánál bonyolultabb ételt.
- Szégyellem magam miatta, de igazság szerint azon kívül, hogy szívesen kóstolok meg különlegességeket, nem sokat tudok a mugli konyháról, vagy bármilyen konyháról – vonom meg a vállam, majd zavaromban halkan és röviden felnevetek. – Amint látod, legtöbbször még enni is elfelejtek – bökök a magam elé húzott mogyorós tálra, és a táskám felé is az állammal. Három akta teteje is kilóg belőle, ami épp elég szórakozást nyújt majd a hétvégém unalmasabb perceiben. – Nagyjából müzli szeleteken és pizzán élek – sóhajtom. – Néha, ha van időm be szoktam menni a kínaiba a lakásom alatti soron – vallom be. – Számomra az ételek nem napszak szerint rögzültek, ha éjfélkor van időm, akkor eszem steaket, ha reggel kilenckor, akkor pedig akkor – fonom össze ismét az ujjaimat az üvegem körül. Talán Leon kezdeti merevsége miatt érzem magam zavarban, talán a tudatlanságom az oka, minden esetre nagyon igyekszem valami általam is ismert témán törni a fejem. Felnézve Leonra, eszembe is jut az újságcikk, amiben a nevét olvastam. A kíváncsiság pedig már rögtön fel is üti a fejét bennem. Mindig is érdekeltek az ilyesfajta dolgok, bár materiális személyiség lévén, amit nem tudtam megfogni, abban nehezen hittem. – Ha nem tartod tolakodásnak a kérdést, izgatott vagy már a professzori kinevezésed miatt? – kezdem kicsiben, de már most alig várom, hogy kibontakozzon a téma, és feltehessem a sokkal égetőbb kérdéseimet is. Elengedve az üveget felkönyökölök, és gyermeki lelkesedéssel fektetem az állam a tenyerembe. Sosem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek, ha tudtam. |
|
|
|
|
14
|
Múlt / Covent Garden / Re: Punch&Judy Pub
|
Dátum: 2015. 09. 20. - 23:45:21
|
William Barrow & Leon Lutece "There's an instant feeling when you meet people with a different point of view and it's not always scary or bad..." Ahogy William leül velem szembe a bokszba és elém tolja a söröm, valahogy kezd bennem tudatosulni, hogy végre vége a napnak. Piszok hosszú volt. Kortyolok egyet az italomból, majd illemet a kukába dobva, lekönyökölök az asztalra az üveg mellé, és egy finom mosollyal hallgatom a válaszát.
- Pár perc és itt lesz. Mondjuk igaziból minden pillanatos a dolog, mert mostanra beszéltük meg. Általában már egy üveg itallal várom, hogy befusson – meséli.
- Késős fajta? – kérdezem, hogy fenntartsuk a beszélgetést. Mindig érdekel, amit William mond, hiszen roppant érdekes embernek találtam ismeretségünk kezdete óta. A fáradtság és az alkohol azonban máris kezdte eltompítani kissé a tudatom. Talán nem ártana rendelnem valami ételt is.
- Így az igazi… Leon szerencsétlenebbnek hiszi magát, mint amennyire igazából az – neveti el magát, mire én is vele nevetek, majd újabbat iszom. Kíváncsi vagyok már, ki is ez a Leon. Hébe-hóba William említette már a nevét, és a Próféta cikk is ígéretes jelöltnek mutatta be. – Ki más mondhatja el magáról, hogy ilyen roppant jó mód várják?
- Ebben látod, igazad van – nevetem el magam újra. Halványan zavarba is jövök a rejtett bóktól, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy William nekem szánta, vagy az üveg tonicnak, ami egyelőre még árván állt az asztalon.
- Jó estét kívánok! Drága barátom, úgy sejtem, elfelejtettél szólni arról, hogy ilyen bájos társaságban érkezel – sétált be a látóterembe oldalról egy férfi, Leon, gondolom. Magas volt, vékony és szeplős. Mégis elegáns volt az arca, és a mozdulat is, amivel az asztalon pihenő kezemért nyúlt. – Üdvözlöm, a nevem Leon R. Lutece, nagyon örülök! – Meglepett a gesztus. A munkám miatt hozzá voltam szokva a kézfogások keménységéhez és személytelenségéhez. Csak remélni mertem, hogy nem tátottam el a szám lányos megilletődöttségemben.
- Cherish Bailey, és tegeződjünk – feleltem neki egyszerűen, ahogy beslisszant William mellé. Untam az egész napos komolyságot, Leon pedig ha jól tudom egyidős volt Williammel, így minden további gondolkodás nélkül ajánlottam fel neki ezen formalitások elhagyását. – A hirtelen létszámnövekedésért pedig elnézésedet kérem – húztam kínos mosolyra a szám. William azt nem említette, hogy esetleg problémát jelentene a felbukkanásom. Nem szívesen lettem volna a feszültség oka. Bár ahhoz sem fűlött túlzottan a fogam, hogy magányomban otthon borozgassak.
Leon a tonicért nyúlt, majd szólásra nyitotta a száját. Kíváncsi voltam, miért nem iszik velünk sört. Szimplán csak nem kedveli az italt, vagy kamaszkorában elszaladt vele a ló, és tudatosan tartja magát távol tőle? Ránézésre inkább az elsőt tippeltem volna. Megnyerő volt a megjelenése, de valahogy olyan esetlennek tűnt szegény.
- Köszönöm szépen, és remélem, nem késtem túl sokat, ami azt illeti, időnként nehezen ismerem ki magam a muglik között. Nem mintha nem tartanám lenyűgözőnek a tömegközlekedést, mégis, félek, ha igénybe venném, igen hamar nyilvánítanánk eltűnt személynek.
- Csak nem – nevettem fel, és felemeltem az üvegem jelzésértékűen, ahelyett, hogy azt mondtam volna, egészségére. – Valahogy nekem eddig még sosem volt hozzá szerencsém – folytatom a gondolatmenetet a személyes tapasztalatommal. – Több busz is jár a lakhelyem környékén, de az időtényező miatt inkább hoppanálok, vagy a kandallót használom – vonok vállat. Nem féltem tőle, hogy bárki is hallaná, amiről beszélünk. A bár kollektív zaja elnyomta a magánbeszélgetések foszlányait. – Bár, ha kedvtelésből utazom, akkor szívesen megyek vonattal – teszem még hozzá, majd a középre tett tálból kiveszek néhány szem mogyorót és a számba rakom. – Nem vagytok éhesek is? – kérdezem tőlük udvariasan. Muszáj lesz ennem valamit végre, mert már az ízére sem emlékszem a tonhalas szendvicsnek, amit még a délelőtt kaptam be két tárgyalás között. Az pedig elég szerencsétlen kombináció lenne, ha éhgyomorra tovább folytatnám az ivászatot. Csúnyább következményei lennének, mint a hangos gyomorkorgás. – Én bevallom, igazán ennék egy sültkrumplit, vagy hamburgert, vagy valamit. Farkas éhes vagyok – sóhajtom, és a gondolatra is összefut a nyál a számban, mire nem tudom megállni, hogy ne küldjek le még néhány mogyorószemet a többi után, amíg William és Leon válaszára várok. |
|
|
|
|
15
|
Múlt / Covent Garden / Re: Punch&Judy Pub
|
Dátum: 2015. 09. 06. - 11:31:48
|
William Barrow & Leon Lutece "Ha másért nem, hát szórakozásból, felnyaljuk mind a mézet..." Ez egy több mint hosszú nap volt. Már a fejem is belefájdult, ha csak megpróbáltam végig is venni, hogy mi minden történt. Reggel a tárgyalás, aztán az új ügyek, majd még egy tárgyalás, majd Maxwell hülyesége. Lüktetni is kezdett az ér a homlokom, ezért inkább hátra fordultam és nekiálltam bámulni a lóversenyt a tv-ben.
William, mint valami megváltó, érkezett az irodámba, hogy kirángasson. Az érvei kikezdhetetlenek voltak, hiszen már három órája lejárt a munkaidőm, és amúgy is, péntek este van. Visszafordulva a pad felé belehajtottam a fejem a tenyereimbe. Néha nehéz volt a munkát bent hagyni, de azért nem szándékoztam egész este a védőbeszédem megírásán dolgozni.
Kibontottam a kontyomat, és hagytam, hogy a hajam a vállamra hulljon, a fejbőröm meg hálásan sikítson fel, amiért végre nem húzza hátra semmi. Megszabadultam a blézeremtől is, és a nyakig gombolt ingemen is segítettem. Ezután már valahogy jobban beleillettem a környezetembe, ameddig Williamre vártam, meg a sörömre. Volt időm megszemlélni a felhozatalt, már most elég sokan voltak, akik vállalkoztak rá, hogy elisszák a munkahelyi problémáikat, vagy a többit. A legtöbb hasonlóan öltözött volt, mint én, épp csak kiszabadulva a mókuskerékből.
Szerettem ezt a pubot. Viszonylag tágas volt, jók voltak az árak, és sétatávolságra volt a Minisztériumtól. A lóverseny is mindig egyre izgalmasabb volt, csak jó sokat kellett hozzá inni.
A vállam fölött átbámulva láttam, hogy épp William került sorra és három ujját mutatva próbálja hamarabb átjuttatni az üzenetet. Na, igen, kíváncsi voltam már a másik fickóra. Will csak a nevét árulta el, meg azt, hogy ezer éve jó barátok. A névről persze beugrott a Próféta cikke, miszerint ő fogja átvenni a Jóslástant a Roxfortban, amitől rögtön lettek fenntartásaim a fickót illetően. Volt egy olyan érzésem, hogy rá is fogok még kérdezni az este folyamán. A kíváncsiságom mindig is túlfejlett volt. Meg aztán Will is jó munkát végzett, amikor azt mondta rendkívül racionális. Hogy lehet egy Jóslástant tanító ember racionális? A jó öreg Trelawneyról valahogy sosem ez jutott először eszébe az embernek. Roxfortos éveim alatt áldottam az eszem, hogy végül mégsem vettem fel a Jóslástant, csak úgy kíváncsiságból. A Legendás Lények Gondozásával legalább nem raboltak el hetente egy órát az életemből.
- Szóval, hol is van ez a te Leon barátod? – kérdeztem Williamtől, amikor becsúszott velem szembe a bokszunkba és elém tolta a söröm. – Kíváncsi vagyok már rá.
|
|
|
|
|
