Összeszorul a gyomra, ahogy végignéz a rengeteg gyűrűn és a barátjának boldog, elégedett és büszke arcán. Egy pillanatra hátra is marad, mielőtt igazán közelebb lépne a vitrinek és tárolók valamelyikéhez. Sosem lesz felesége. Sosem lesz asszonya. Sosem fog szerelmet érezni. Nem teheti meg. És ezt nagyon is jól tudja. Választott és a választásába évekkel ezelőtt belenyugodott. De néha, ha meglát és megismer egy szép és kedves nőt, valakit, akire azt mondja, igen, őt el tudná képzelni maga mellett… Vagy valamelyik barátjára rálel a boldogság, mint most Reedre… Akkor összegyűlik a sok bánat és önmegtartóztatás a szívében. Mert mindenki arra van kitalálva, hogy önmaga mellé egy másik ember szívét és lelkét kapja. Hiszen akkor válik a fél egésszé. De az ő szíve, még ha egy rövid életre is, de akkor is egy életre kell, hogy korcs maradjon…
Reed után lép, gyorsan, mintha a rövid megtorpanás nem is létezett volna. Ritkán mesél az érzéseiről. Nem akarja, hogy barátainak szívében is szomorúságot keltsen. Ez pedig végképp nem az a perc, nem az a nap, amit az ő sajnálatára és az önsajnálatára kellene fordítania. Barátainak az öröme, az ő öröme is részben. Ebben éli ki a nem létező lehetőségeit. És megtanulta ebből kinyerni a maga kis boldogságát. - Azt mondtad, édesapádnál megerősített abban, amit már a kezdetektől tudtál. Úgy hiszem ez esetben nincs okod feltételezni, hogy esetleg nemet mond. – Mondja biztató mosollyal az arcán, direkt átugorva Reed kérdése fölött. Igen, érezte már azt valakiről, hogy az egész életét fel fogja forgatni, és meg is tette, de sajnos nem abban az értelemben, amiben kedves barátja azt gondolja. Akkor, gyerekként tudta, hogy az egyik háztársa különleges. És sejtette, hogy az életük közös medre furcsa lesz. Valahogy érezte… És rá pár évre ez a fiú volt az, akitől a különleges jóslatot megkapta. Aznap felforgatta az életét, mindörökre.
Végignéz a készleten. Igen, bevett szokás, főleg a koboldok körében, hogy az árat nem jelzik az ékszerek mellett. Nyilván így a csalásra és a több galleon kisajtolására, de az alkudozásra is több az esély. Szerencsére William nem épp ma kezdett kobolddiplomáciából… Bár nem tudja barátja mennyire jártas köztük, neki azért elég sok dolga akadt velük a különféle minisztériumi ügyletek miatt. Legelső körben a tökéletes kobold tudása miatt kapott állást, még az akadémia elvégzése után.
- Amúgy szerintem, ha Ms. Welch épp olyan büszke vagy büszke lesz a veled való kapcsolatra, mint te, akkor gyanítom egy kisméretű gyűrűt is direkt feltűnően fog viselni. – Kezdi az egyszerű magyarázatot, mikor Reed megmutatja az elsőre tetszetőssé váló darabokat. - Márpedig most azt feltételezzük, hogy az lesz, szóval… olyan gyűrűt válassz, amit igazán, egy életen át te magad tudnál csodálni az ujjain. Ne az érdekeljen, mit láthatnak azok, akik bántanak, vagy rivallókat küldözgetnek… Nem őket akarod elvenni… - Egy kisebb köves, arany foglalatú gyűrűre mutat. Visszafogott, de nagyon is elegáns darab, nem túl feltűnő, mégis észrevehető, ha megfelelően viselik. Márpedig abban biztos volt, hogy Ms. Welch tökéletesen fogja viselni… - Szerintem először azt nézzük meg. – Mondja félig a pult mögött álló koboldnak, félig Reednek címezve. Aztán, amíg a kobold az ékszer elővételével babrál, halkan barátjához fordul. - Ne tarts kérlek modortalannak, amikor azt mondom, hogy semmiféle árral ne foglalkozz. Tudom, hogy van elég pénzed, de egy, jól szót értek a koboldokkal. Kettő, tudod, hogy az én életemben nem sok jelentősége lehet a vagyonnak, hagy adakozzam hát olyannak, aki a szememben a legjobban megérdemli azt… - Kissé hátrébb húzódik, mikor a kobold végre eléjük teszi a gyűrűt a pultra. Reméli, hogy barátja nem tartja sértőnek az őszinteségéért, benne tényleg csak annyi szeretet van, hogy azt nem rendeli alá az efféle formaságoknak. De nem mindig érzékeli jól, hogy másik emberben hol van ennek a határa. – Szerintem szép. – Mondja, mikor Reed válla fölül megnézi a gyűrűt. – De, mint mondtam, neked kell, hogy tetsszen. Tied lesz a megtiszteltetés, hogy egy életen át nézd.
Sosem engedte, hogy a nők túl közel kerüljenek hozzá. Nem akart senkit sem megszeretni annyira, hogy aztán nehéz legyen őt elengednie. És nem akarta azt sem, hogy valaki annyira megszeresse, hogy nehezen tudjon elmenni. Rövid az ő élete. Csak elrontaná valakinek a jövőjét… Nem akart senkit sem özveggyé tenni, vagy árvákat hátrahagyni. Magányosan élt, úgy tett, mint akinek a munka és az előremenetel mindennél fontosabb. Pedig az sem érdekelte. Kinek vagy minek gyűjtögesse a vagyont? Kinek vagy minek bizonyítson? Önmagának nem okoz ezzel örömöt, a háború óta már nem, másnak meg minek? Szóval ami nagyon is fontos most neki, azok a szülei, akik elől mindent titkol és csak magyarázkodik… de nem baj. Boldoggá akarja őket tenni, amíg boldoggá tudja. Unokák a húga részéről úgyis vannak. A Barrow név pedig amúgy sem túl jelentős ahhoz, hogy nagyon könnyeket hullajtson ilyesmiért az ember. Éppen így tisztességes az egész. Ahogy ő végiggondolta, elhatározta és végigvezeti az életét, addig az erdőig majd, ahol a halála ráköszön. Ő pedig vissza fog köszönni, és a lelkében békével, vele tartani.
Mosolyogva néz Reed boldog arcára. Irigyli. Ez nyilvánvalóan nem kérdés. De családjának boldogsága mellett a barátainak az élete foglalkoztatja leginkább. Tényleg csak szeretné biztonságban és jóban itt hagyni őket. Ennyit szeretne. És Reednek is ennyit kívánt évről-vére, valahányszor látta a keserűségét vagy a próbálkozását. Barátja mindennél jobban vágyott egy megértő feleségre és egy szép családra. Batsa Welch pedig, a kevéske beszélgetés alatt kicsit kiismerve, nagyon is kedves asszonyává válhat Reednek. Így, habár tényleg korainak tartja az eljegyzést, igaziból semmi komoly ellenvetése nincsen. Várakozni csak a szokás miatt kéne? Minek, ha a vége úgyis ugyanaz lenne?
- Lehet, hogy korainak találom… - Kezdi, miközben elindul a Diadém felé. – De nem rossz döntésnek. Találkoztam Ms. Welch-sel. Én intéztem a letelepedési papírjait. És valóban lenyűgöző nő. Épp olyan kedves és intelligens, mint te magad is vagy. Ha mindketten ennyire biztosak vagytok már most az érzéseitekben, akkor szerintem a házasság csak még boldogabbá tehet titeket. Így pedig a várakozás is indokolatlannak tűnik. – Biztatóan barátjára mosolyog, de egy pillanatra megáll, mielőtt kinyitná a bolt ajtaját. – Csak abban reménykedem, hogy Ms. Welch érzéseiben és jövőre tekintő vágyaiban is pontosan annyira bizonyos vagy, mint a sajátodéban. Mert nagyon nem szeretném, ha csalódnál. – Mondja komoly hangon, aztán kissé megrántja a vállát és csevegőbbre vált. - De gondolom édesapádnál mondott vagy tett valamit, amivel bizonyított… Legalábbis mondataidból ezt szűröm le… - Kissé elmosolyodik, hogy oldja a feszültséget, aztán egyszerűen belöki az ajtót és előre engedi barátját. Mikor belép, csak álmélkodik. A rengeteg ékszer és dísztárgy szépsége csak úgy hirdeti a gazdagságot és eleganciát. Talán kissé még csodálkozásra is nyílik a szája. Vásárolt már ékszert húgának és édesanyjának, de azt, amit most barátja élhet át, azt az érzést ő sosem fogja megismerni. – Örülök, hogy segíthetek a választásban. - Mondja mosolyogva, miközben barátja boldog arcát nézi. - Milyen gyűrűt képzelsz el a kedvesednek? – Mutat a gyűrűs pult felé. – Nagyon nagyot? Hirdetve, hogy ez a hölgy bizony foglalt. Nagyon visszafogottat? Ami igazodik minden ruhájához. Vagy valami köztesre gondoltál?
Régen látta Reedet. Nyilván sok volt a dolguk, ő legalábbis kezdetben erre fogta… Persze már Nathaniellel is kicsit átalakultak a heti egyszeri találkozások. Mostanában inkább a férfi házában találkoznak, hogy legalább az ne vegyen el plusz emberek idejéből és ne kelljen miatta másra bízni Adát. Persze, jó ez így. Ahogy Reedtől is mindig elfogadta, hogy ha más dolga akadt. De most mégis egész egyszerűen csak boldog volt tőle, hogy Reednek nagyon is akadt más dolga… Látta az újságokat. Mindenki róla és Batsa Welchről beszélt. Nagyon sok cikk volt gonosz hangvételű, de ahogy munkatársaival vagy ismerőseivel beszélt abból kiderült, hogy az átlagemberek inkább csak álmélkodnak az újonnan leleplezett páron. Persze őt is volt, hogy faggatták, mit tud. De semmit se tudott. Csak annyit, hogy Batsa Welch lenyűgöző teremtés. Volt szerencséje ugyanis találkozni vele több ízben is, hiszen úgy gondolták a kviddics világsztár hazaköltözésének papírmunkájával, illik az osztály fejének foglalkoznia. Gyönyörű, kedves és meglepően intelligens nő. Nem csoda, hát, hogy egy pillanatig sem kételkedett jó barátjának vonzalmában. Reed pontosan ugyanolyan kedves és intelligens volt az ő szemében, mint Ms. Welch. Érezte, és nagyon szurkolt is érte, hogy ez egy boldog és erős kapcsolattá váljon. Reed igazán megérdemelné már azt a boldogságot, amire mindig is vágyott és ami valamiért mindig elkerülte. De ő is mindössze annyit tudott, hogy egy szép, összeillő párt hoztak hírbe az újságok. Semmi többet.
Így nagyon is időszerűnek tűnt már kettőjük találkozója. Bár pontosan a hölgy miatt éppenséggel nem nagyon számított rá, hogy Reeddel erre kerülhet sor. Azt gondolta minden Roxforton kívül töltött pillanatát a nőnek szenteli, így igazán elcsodálkozott rajta, amikor egy bagoly érkezett a találkozó helyével és idejével. Órájára pillantott. Persze korán érkezett, mint mindig. Gyorsan végignézett öltözetén, hogy az kifogástalannak minősül-e. Reed mellett sokszor még önmagát is kócosnak és koszosnak érezte, holott amúgy nagyon is adott a külső megjelenésére. Aztán végigpillantott a Mágus tér üzletein. Nem értette, miért kellett a szökőkútnál találkozni ilyen nyirkos időben és miért nem valamelyik kávézót vagy italozót jelölte meg barátja. Persze nem mintha különösebben zavarta volna… De Reed még annál is szűkszavúbb és rejtélyesebb volt, mint általában. Mégsem gondolt semmi rosszra. Biztos csak a szerelem… Fogta erre a dolgot. Mert egész egyszerűen nem szeretett aggódni a barátaiért, még akkor is, ha napi huszonnégy órában megtette. Önmaga nem érdekelte, az ő életével már nincs mit kezdeni, de reméli, hogy a többieket boldogan és egészségben hagyja hátra a világot. Azt pedig nagyon-nagyon kívánta, hogy Reedet egy szerető asszony oltalmába helyezhesse.
Mikor kissé megfordul, akkor veszi észre a felé közeledő Reedet. És az ő tökéletesen makulátlanul jól fésült kinézetét. Sosem gúnyolódott barátja tisztaság és rend szeretetén, csak magában. Máshogy nem is lett volna tisztességes, hiszen neki is milliónyi hibája volt. - Szia. Jó, hogy végre láthatlak. – Üdvözli előbb egy kézfogással, de aztán kicsit magához is öleli. Mindig túláradó szeretet volt benne és pont ugyanennyi hűség is. Így akik igazán fontosak voltak a számára, már megszokták ezt a kedves kis gesztust tőle. – Nem szoktam türelmetlenül kíváncsi lenni… hisz tudhatod. De, mielőtt bármit is csinálunk vagy bármerre is indulunk. Tudnom kell, mi is van pontosan közted és a lenyűgöző Batsa Welch kisasszony közt.
- Tudom. – Vonja meg kissé a vállát. – Nem véletlenül lettem magas beosztású diplomata. Egy ujjtörésnél sokkal rosszabbakat láttam. Főleg az elmúlt egy évben… - A végén úgy nyeli el a szavakat, mintha megbánta volna, hogy elkezdte azokat. És talán ez az egész mondandójára tényleg igaz is. Fáradt. Egyértelműen látszik rajta. Még a háborút sem pihente ki. És most mégis óvó bácsit kell játszania egy nem túl jó benyomást keltő alak fölött. Mindegy. Sóhajt egy nagyot és óvatosan tenyerébe veszi a kékesszín ujjakat. Varázspálcájával lassút koppint. A fehér színű bűbáj a vele szemben ülő csontjaiig kúszik, és szinte hallani, pont mikor a csont törik, ahogy most újra eggyé állnak össze. William tapasztalta már, hogy ez nem éppen kellemes folyamat, bár neki a sípcsontja tört szinte teljesen ketté. Kétszer ordított a fájdalomtól, egyszer, amikor eltört és egyszer, amikor a társául szegődött boszorkány összeforrasztotta. És végül neki mégsem sikerült megmentenie a mugli származású nőt Voldemort csatlósaitól… Akkor viszont már ereje sem volt, hogy ordítson. Záporozó könnyein keresztül csak az erdő fáit figyelte, ahogy hoppanálás után ismét rohant a semmibe.
- Csak szeretnék innen kijutni. Mr. O’Mara hangjára szedte megint össze magát. Igen, akkor neki sem volt egyéb vágya. Bár ez a mostani helyzet azért merőben más. Az asztalra helyezte a még kékes, de már nem törött ujjakat, aztán a nyitódó-csukódó ajtó felé nézett. Papathanaszíu asszony lépett be. Egyik kezében vászonzsákot tartott, amit kissé Mr. O’Mara felé billentett. - Jó benyomást tett az itteniekre… - Vonta meg a vállát. – Lehet nem is lett volna szükség önre, Mr. Barrow… A főosztályon mindenki egyöntetűen arra vágyik, hogy megszabaduljon tőle. Persze azért elégtételt akarnának, ha máshogy nem pénzösszeg formájában, mint ahogy az várható volt. De azt is, hogy minél gyorsabban elhagyja az országot. És nem tudom, ezek közül melyiket akarják mohóbban… Mindenesetre Mr. O’Mara, ha lehet, egy darabig tartsa magát távol Görögországtól. És a nemzeti kincseinktől… Nem kell sokáig, olyan tíz-húsz év bőven elég lesz, hogy a Mágikus Tárgyak Főosztálya kiheverje a maga jelenlétét. És akkor most az ártatlanságának hitével együtt mondom ezt… - A vászontáskát a férfi felé nyújtja. – Itt a holmija. – Mondja, majd miután elengedte a csomagot Williamre néz. – Innentől a maga felelőssége. Szabad az út hazáig. – Néz mélyen a férfi szemeibe. - És, vigyázzon magára. Nem csak hazafele. De mindig.
William viszonozza az asszony tekintetét. Igen, bárki számára egyértelmű lehet, hogy sötét és nehéz dolgokat élhettek át együtt. Barátokká váltak. És most Mr. O’Mara egy kicsit abba a pillanatba tekinthetett bele, amíg nem, mint hivatalos személyek, hanem mint barátok állnak egymás mellett. - Ígérem. – Mondja egyszerűen a férfi, bár mindketten tudják mekkora hazugság is ez. William a halálraítéltek hűvös nyugalmával viseli az óvó intéseket, és éli mindennapjainak hátralévő részét. Amit ígért neki az élet, az ellen úgysem tud tenni. Tudni fogja majd, melyik létének utolsó perce és akkor majd méltóképp elbúcsúzik a világtól. Addig viszont… Mr. O’Marára néz és szélesre tárja az ajtót. – Indulhatunk?
- Hát, amennyi tolvajjal, csalóval és hazuggal volt eddig dolgom… - Mosolyodik el kissé a szomorúan előadott történet végén. – Az a tapasztalatom, hogy igen csak színes a lopás technikák terén tanúsított repertoárjuk. – Visszasegíti Papathanaszíu Asszonyt a székére, majd ő is leül ismét. Pálcájával pöccint egyet, mire Mr. O’Mara kötelei előbb a földre hullanak, majd teljesen el is tűnnek. William azonban az enyhe mosoly után, mintha nem térne vissza teljes egészében a hivatalos angolságához. Ő pont ugyanúgy megkapta azt, amit kért, mint az előtte ül. Étel és történet most gazdát cseréltek, így mindenki elégedett lehet.
Bár azt nem tudja mennyi hitelt lehet adni e történet szavainak. De ő most egész egyszerűen csak haza akar jutni. Hogy aztán már tényleg kivegyen egy kis szabadságot, mert nagyjából napi huszonnégy órában dolgozik azóta, hogy a háborúnak vége lett. Ennek a nagy része pedig külföldi kiküldetésben volt. Először az európai országokat járta végig menekültek után kutatva, hogy aztán egy kis rehabilitáció után végül hazajutassa őket. Aztán meg a csipp-csupp és az égbekiáltóan hatalmas minisztériumi ügyek színes skáláján mozogva rohangált országról országra. De, ha ezt a marhát hazaszállítja, gondosan ellátott törött ujjak nélkül, amiket majd igyekszik nem ő maga eltörni ismét… Akkor egy nyugodt, szüleinél és testvérénél eltöltött héttel adózik önmagának. Már csak az itteni minisztériumi tagokat kell rávenni a kiadatásra… Őt legalábbis baromira nem érdekli, hogy Mr. O’Mara története igaz-e. Ő ugyanúgy tűzön-vízen keresztül ragaszkodni fog ehhez, hiszen ez a dolga, mint, ahogy a fogságba esett férfi teszi. És megpróbálja mindezt gúny nélkül a hangjában előadni majd. Nehéz lesz a szobában átélt konfliktus és a férfi lenyűgözően bájos személyisége miatt, de megoldja valahogy. Bár igaziból erősen kételkedik benne, hogy túl nagy erőfeszítéseket kéne tennie. Papathanaszíu Asszony túl régi barátja ahhoz, hogy akadékoskodjon. Ráadásul sokkal fontosabb dolgokat, bebörtönzések, előléptetések, diplomáciai problémák, tudhatnak közösen maguk mögött ahhoz, hogy épp ezen kis senkiházi ügyében ne értenének egyet. Mr. O’Mara pedig nem lehetett tisztában azzal a ténnyel, hogy a nő befolyása sokkal, de sokkal nagyobb annál, mintsem azt gondolta volna. Lévén, hogy volt olyan idő, a mikor mágiaügyi miniszterként mindent ő irányított itt. Mandátumának lejárta után, kapcsolati hálója miatt kérték fel a diplomáciai szektor vezetőjének.
- Ezt előadva a hatalmasoknak, elintézne nekünk egy haza utat asszonyom? – Néz nyugodt elégedettséggel a nőre. – Már, ha természetesen úgy gondolod, hogy mi is képesek leszünk kezelni az ügyet otthon. Bár kétlem, hogy pénzbírságon kívül komoly büntetést kapna… - Komoly nemzeti kincs lopásának kísérletével vádolják. – Kezdte az asszony, érdekes görög akcentusával. Félig Mr. Barrownak, félig a fogvatartottnak intézve szavait. - De láttam a bizonyítékok listáját és az kevés bármire is… - Mondta ki William a tényeket, mintha védekeznie kéne, pedig biztos benne, hogy az asszonnyal ismét azonosak a gondolataik és a véleményük. - Pontosan. – Vette át ismét a szót a nő. – Meggyőzöm őket, természetesen. De a pénzbírságról az országaink mindenképp tárgyalni fognak. Ha a műkincs ellopása nem is bizonyítható rá, az ellenem elkövetettek megnevezésével fogjuk követelni a pénzt. - Ezt majd a protektorok elintézik egymás közt. Mint már mondtam, engem csak az érdekel, hogy hazavigyem…
Azzal a nő felállt és kiment a szobából. - Nos… Remélem finom volt a kaja. Magam készítettem. – Mosolyodik el valamiféle bizalmas légkör mímelésének a céljából, ha már így kettesben maradtak. – Az ügy magának még tuti nem záródott le, amint hallhatta… De, azt hiszem a feladatom oroszlánrészének vége. Mutassa csak az ujjait, szerintem azokat én is simán rendbe teszem. – Kapja elő megint a pálcáját. – Aztán, ha visszajött Papathanaszíu asszony, összeszedjük a holmiját és pár órán belül már otthon is vagyunk. Most mondja, hogy nem örül?
- Nem ő küldött. – Hallani a szenvtelen választ. Titkársági parancs érkezett, hivatalos pecséttel, de ezt már nem köti a másik férfi orrára. Nyilvánvalóan ő Phillip Rowle-tól várta a segítséget. És ki tudja miért, mert erre William sem tudta a választ, de nem tőle kapja. Pedig vélhetőleg mindenki jobban járt volna úgy. Ő legalábbis bizonyosan, mert egy hisztis tinédzserként viselkedő piti tolvajhoz nem sok kedve volt. Vagy türelme… Nathaniel Forest barátságában sokat tanult ez utóbbiról, más emberek felé. Csakhogy annak a férfinak egy olyan vállalkozás volt a háta mögött, amit a semmiből tett nagyon is sikeressé. Mindezt roppant intelligenciával és ésszel érte el. De nem tűnt úgy, hogy az előtte ülő bármi ilyesmit is felmutathatott volna. Hajlandó tisztelni az embereket, bármilyen közegből jöjjenek is, ha azok az emberek megérdemlik a tiszteletét. Mr. O’Mara az elejétől kezdve öntelt, gőgös és semmibe veszi tulajdon helyzetének jelentőségét a jelentéktelenségével együtt. Nem éppen az a kategória, akit ismerősei közé akart volna sorolni…
- Remek. – Szitkozódik, mikor Mr. O’Mara felpattan és Papathanaszíu asszony pálcájáért vetődik. Feláll székéből és pálcáját az egyre idegesítőbb alakra szegezi. – Csak, hogy tudja, ilyen az, amikor valaki ront a helyzetén. – Az asszonyt nem nagyon félti, tudja, hogy tucatnyi vacak helyzetből kikeveredett már, szóval ennyitől nem lesz baja. És lényegében magáért se túlzottan aggódik. Egy apró pálcaintéssel lefegyverző bűbájt küld. Egy másik hatására pedig kötelek jelennek meg a műkincs- és pálca tolvaj mellett. William mozdulatai nagyon precízek és pontosak, mégis hihetetlen türelmet és nyugalmat sugároznak. Az angol hidegvér ugyebár. Pedig most látszik igazán mennyi tapasztalat és milyen kemény évek lehetnek a háta mögött. Amit az ingujj alól ki-kilátszó sebhelyei csak még inkább alátámasztanak. – Jól van? – Fordul a boszorkány felé, miközben a kezét nyújtja neki és felsegíti a földről. Szemét le nem véve a férfiról.
Sóhajt egyet. Elege van. Most legszívesebben valami ládába zárná és abban vinné haza Mr. O’Marát. Ebben csak az gátolja meg, hogy ez a cselekedet eléggé rossz fényben tüntetné fel. Még, ha aztán a pszichomedimágusok neki is adnának igazat. Elég csak öt szót beszélni a fickóval és valószínűleg mindenkinek az agyára menne, nem csak neki. - Én sem igazán értem mi olyan nagy kérés azon, hogy mesélje el, mi történt… - Vonja meg a vállát, majd pálcájából kis fénycsík tör elő. Valami húsfélét és krumplit varázsol egy fatányérra. Tulajdon tartalékai közül választotta. Mindig van a táskájában efféle ellátmány. Túl sokszor keveredett fura és életveszélyes helyzetekbe ahhoz, hogy ne gondoskodjon egy út előtt mindenről. – Levessel, most így hirtelenjében nem tudok szolgálni. De ha hazaértünk gondolom Mr. Rowle szívesen meghívja magát a legnívósabb ebédre. Amennyiben a bírák szabadon engedik… Én továbbra sem kérek mást, csak a történetét. Bár vélhetőleg egy ovistól is gyorsabban kaptam volna egyet, mint magától. És lehet az még jobban is érdekelt volna…
Alapjáraton nem az ő dolga volna, úgymond egyszerű kis fogvatartottakkal foglalkoznia. De a felső körök politikája már csak ilyen. Szívesség, szívességet követ. Láncszemekként forradnak össze az ügyek az ügyekkel, az emberek az emberekkel és ennek sosem lesz vége. Mindig ismer valaki, valakit, akit fel lehet használni vagy céljaihoz, vagy egy bukott rokon megannyi botlásának elsikálásához.
William pontosan jól tudta, hogy bár magas pozícióban van, és sok ember függ ő tőle. Épp ugyanolyan báb ő maga is, ahogy mindenki. Még a leghatalmasabbak is. Így működik ez a rendszer. És éppen azért, mert mindezzel tisztában van, tud továbbra is nyugodtan az előtte ülő szemébe nézni. Neki csak annyi a dolga, hogy hazavigye. Nem nevelőnőnek, vagy egészségügyi asszisztensnek küldték. Pláne nem illemtan oktatónak. Mr. O’Mara nyűgjei a leghalványabban sem érdekelnék őt, ha nem fenyegetőzne azzal, hogy addig nem beszél, amíg nem kap enni. - Biztosíthatom Mr. Barrow, hogy az úr élelmezéséről megfelelően gondoskodtunk, ahogy a tolmácsunk is kitűnő. A feljegyzéseken szerepel gyógyító kérelmezése. Nem tudom, hogy ennek elhalasztása miért történhetett, de ha gondolja azonnal utána nézek. – Ajánlja föl nyugodt hangon az asszony, miközben a pergameneket vizsgálja. William lassú fejbillentéssel jelzi, hogy erre egyelőre semmi szükség, majd tekintetét ismét a bűnös áldozatra emeli.
- Mr. O’Mara, ön több ponton is megsértette nemcsak Görögország Nemzeti Kincsvédelmi Törvényét, de a Mágusvilág Mágikus Műkincseire vonatkozó törvényeit is. Legalábbis a vádak és a bizonyítékok ön ellen szólnak. Ezek mellett pedig nem működött együtt és nem mutatott kellő alázatot sem az ügyben eljáró hivatali személyekkel szemben. Mint mondtam engem a bűnössége lényegében nem érdekel. Nem a protectora vagyok. Nekem csak annyi a dolgom, hogy hazajuttassam és átadjam a megfelelő fegyelmi eljárásoknak. Amint meg tudok egyezni a Mágikus Tárgyak Főosztályával és a megfelelő bírákkal. – Higgadtan és nyugodtan beszél, bár Mr. O’Mara pökhendi elbizakodottsága roppantul bosszantja. De ennek semmi jelét nem mutatja. Viszont ezzel is egyértelművé teszi, nem fogja hagyni, hogy parancsolgassanak neki. Ő tudja milyen az, amikor igazán rosszul bánnak az emberrel. Mikor menekülnie kell, vagy éheznie és mikor elkezdik pengével a húsába vágni azt a megszégyenítő kis szót, hogy sárvérű. Ugathat neki akármit egy ilyen szánalmas kis alak. Mit számít az ilyen emberek gondja. Semmit. És neki mégis az a feladata, hogy hazavigye. Lényegében lehet, hogy Mr. O’Mara rendkívül bájos természete ellenére fél perc alatt sikerülne mindent elintéznie, de most már azért is kivárja ennek mi lesz a vége. – Ismerem az itteniek által elmondott tényeket, mindent amit láttak, amit bizonyítottak és azt is, amit nem. Ahhoz, hogy egyezkedni tudjak, ismernem kell a maga oldaláról is az egészet. De mint láthatja nélkülem nincs alku pozícióban. Ahogy velem szemben úgyszintén nincs. Szóval nyugodtan elkezdhet mesélni. Türelmes vagyok. Annál inkább is, mivel nekem van lehetőségem megnézni az itteni nevezetességeket, amíg ön makacs mód hallgat. Nekem mindegy milyen hosszúra nyúlik a nyaralásom…
Egy régen hallott görög ének járt a fejében, azóta, hogy megérkezett. Csupán egyszer hallotta. Mégis tökéletesen a fülében csengenek a szavak. Nincs szó szerinti jelentésük a számára, hiszen csak pár kifejezést ért görögül, de a szívének annál többet mondanak. Van, amit szavak nélkül is ért az ember. Az örömöt vagy a fájdalmat nem kell lefordítani, egyezményesen ott lapul mindenkinek a szívében. Pont ugyanúgy, ahogy a halál is…
Akkor heteket töltött itt. A nyughatatlan ország rejtett utcáin zaklatott mágustársadalom rejtőzött. A furcsa mugli-mágus viszonyok és bizonyos fokú lelepleződések káoszt okoztak. Amiben sem a mugli kormánynak, sem a mágiaügynek nem sikerült megfelelően cselekednie vagy jó döntéseket meghoznia… William akkoriban lelkes újoncnak számított. Tele volt buzgalommal, tettvággyal és magabiztossággal. Azt gondolta az ő segítségével és a megfelelő személyek megkeresésével majd képesek lesznek megoldást találni… Végül az újjáépítés és a gyász jutott neki osztályrészül. Sokat tanult már akkor is az életről. Mindez mégis kevésnek tűnik, ahhoz képest, amit végül az angliai háborúban tapasztalt.
Pedig ő még szerencsésnek mondhatja magát. Tucatnyi barát igyekezett támogatni a múltjából. S a háború után csak úgy röpködtek az érdekesebbnél érdekesebb madarak a lakása körül. Minden levél gazdája a hogyléte felől érdeklődött. Köztük Irene Papathanaszíu is. Utolsó ittjártakor a minisztériumban dolgozó asszony kérte az ő segítségét. Most fordítva. Bár ez az eset kétség kívül kevésbé életbevágó, mint az akkori puskaporos levegőben a béke meghonosításának feladata volt. William még csak nem is ismeri személyesen Mr. O’Marát. A minisztérium, valamilyen különleges, meg nem magyarázott, oknál fogva mégis úgy döntött, hogy esetében nem elég a szokásos, „Ejnye-bejnye, engedjétek őt haza, majd mi elbíráljuk tetteit és megadjuk következményeit.” levél. Hanem a Máguskapcsolatok Főosztályának vezetőjét küldik el érte. Értelmes magyarázattal Papathanaszíu asszony sem tudott szolgálni. Bár annyit azért elárult, hogy a Mágikus Tárgyak Főosztályának, Ókori Tárgyak Alosztálya valósággal dühöng. Ez persze nem hagyott kétséget afelől, hogy az eltulajdonítani kívánt tárgy, nem csekély értékkel bírt. Csak épp a tolvaj állítja azt, hogy valami félreértés történt. Na, jó, ha jól belegondolunk ezt tényleg helyben kell elintézni…
- Üdvözlöm, Mr. O’Mara. – Nyújt kezet, mikor az elzárt szobába vezetik. Nincs kifejezetten börtön hangulata, ez inkább amolyan védett szoba. Ami nem meglepő, hiszen igyekeznének elkerülni a nemzetközi konfliktust. Amire egy ártatlan ember bebörtönzése nem épp gyógyír. A férfi külsejére azonban William nem használná éppen a nem meglepő kifejezést. Barátai között igen sok olyan férfi és nő akad, akik úgymond nem őshonos szigetországbeliek. Mindig vicceltek is vele, hogy ő viszont túlságosan is az. Nos, hát ezt a férfit simán turistának nézné a belvárosban. Nem előítéletes. Ő tökéletes úriember, csak épp nem ezt várta… - A nevem William Barrow, a Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője vagyok. Bemutatom Irene Papathanaszíut, aki ugyanezen posztot tölti be Görögországban. Ő lesz segítségünkre a tolmácsolásban, amíg itt tartózkodunk. Bár, ha jól tudom eddig is biztosítottak egyet az ön számára. – Előbb széket varázsol elő a hölgy számára, majd helyet foglal ő is. Pálcájával ismét int egyet, melynek hatására valamiféle bűbáj kúszik fel a szoba összes falára. – Nos. Így végre nyugodtan beszélhetünk. A hölgyben tökéletesen megbízom. Az ő és az én célom az, hogy hazakerüljön. A bűnössége engem igaziból nem érdekel. Bár azért jó lenne, ha ismertetné a tényeket. Vagy, amiket maga tényeknek vall. Mert állítólag igen nagy felfordulást okozott.
ÜGY:MANDARINRÉCE Ügyben érintett személy neve: Regan Ballester
Nem, tényleg nincs jobb dolga, mint ezzel foglalkozni. Alig két napja érkezett és a tucatnál is több elintéznivalója lenne. Már sikerült találkozót kérnie az itteni minisztertől, ami kifejezett csoda, mivel ezt eddig előtte kevesen mondhatták el magukról. Arról nem is beszélve, hogy ezt mekkora munka, és milyen mennyiségű ide-oda röptetett bagoly előzte meg. Vagy sas és bagoly. Mert itt aztán röptetnek mindenfélét posta néven… És még itt sem akkora a sokszínűség, mint Amerikában, ahol minden második órában valami olyan madárral találkozott, amiről előtte nem is nagyon hallott… Lényeg a lényeg. Még rengeteg adatot kellett volna átnéznie. És a szóbeli mongol nyelvtudását is fel kellett volna frissítenie. Nem minden megy ugyanolyan jól szóban, mint írásban. Főleg, hogy a levelezés már a háború vége óta zajlik, beszélnie azonban csak a megérkezése pillanatában kellett ismételten. Előtte pedig vagy hét évvel ezelőtt, szóval nem ma volt már…
Erre most a drága idejét rá kell fecsérelnie valami kviddicssztárocskára. Akit vélhetőleg úgy elbűvölt az a nyavalyás madár, hogy kábultságában úgy döntött szép lesz otthon kerti dísznek. Hát, nem. Nem lesz jó otthon dísznek. Ez egy pocsék ötlet volt… És ő magasról tenne is a dologra, ha nem lenne az a nagyon nagy hibája, hogy túlzott úriember módjára, segítségére siessen egy bajba jutott hölgynek. Mondjuk az a bagoly is erősen motiválta, ami a minisztériumtól jött. És melyben nyomatékosan megkérik rá, hogy az országok közötti jó kapcsolat fenntartásának érdekében minél előbb oldja meg ezt az apró kis problémát. Még fel is nevetett rajta, mennyire ízléses apró kis problémaként utalni egy védett madár kicsempészésére. Elég hosszadalmas börtönbüntetésre számíthatna amúgy a hölgyemény… Még szerencse, hogy, már amennyire kivette az össze-vissza beszédből, hajlanak rá, hogy tárgyaljanak Williammel és meghallgassák a csempészt. De, ezt kizárólag a mongol-angol jó kapcsolat megtartása miatt. Őt aztán nem érdekli mi miatt, csak minél előbb essenek túl a dolgokon. És persze azért reménykedik benne, hogy sikerül a bajbajutottat is hazahízelegnie.
Szóval, ha morogva is, de szerzett valami mongol ügyvédfélét. Mármint az biztos, hogy az itteni törvénykezésnél dolgozik, és vélhetőleg jó is a munkájában, mert nem a legolcsóbb órabérrel segédkezik, viszont azt nem sikerült kiderítenie, hogy az a szó, amit ő mond mindig magára, megfelelője-e az angol ügyvéd szónak. Lényegtelen. Csak sikerüljön jó egyezségre jutni, bárkivel kell is itt egyességre jutni…
Persze még a gyors reagálásával és a kapcsolati rendszerének teljes kihasználásával is vagy kilenc órába telt, mire sikerült végre bejutnia a fogvatartotthoz. Ügyvédestül, papírostul, mindenféle ajánlásostul és erkölcsi bizonyítványostul. - Önnek is kellemesebb estét Ms. Ballester. Én William Barrow vagyok a brit Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője. – Mondja kissé szenvtelenül, ezzel jelezve, hogy bizony haragszik. De segíteni van itt, ezt azért látni rajta. – Ha nem is ügyvéd, mindenesetre az országunk szereti annyira magát, hogy az itteni egyik legjobbat szereztessék meg. Bemutatom Mr. Gangbaatart. Aki egy pillanatig sem beszél angolul, én viszont beszélek mongolul, szóval ez a szerencseperce. – Villant egy biztató, ám nagyon is diplomatás vigyort. - Most az őr. – Mutat az egyenruhás férfira, akinek a nyomán belépett a rácsok közé. – Szépen felveszi az adatait. Aztán egy az itteni törvénykezés által kijelölt helyre viszem magát, ahol folyamatos ellenőrzés alatt tartják, de mégsem börtön körülmények között. Holnap reggel nyolckor lesz egy tárgyalás. Addig még nagyon sok a dolgunk. De szerencsére van időnk. Előttünk az éjszaka! – Ismét a furcsa vigyor. – Nos, Ms. Ballester, csak ön után! – Mutat a rács ajtajára, fejének biccentésével is jelezve, hogy talán indulhatnának.
Mikor Mr. Quinton egy zárt szoba felé indul, William csak bólint Gersonnak, hogy kövesse. Persze a gyógyító az ajtón kívül marad, míg a fiú intézkedik. Arcán a legnagyobb türelemmel várja, míg beengedik. A Meadowsok nyugalma… Mindig és minden helyzetben, sóhajt fel William, nyugtázva az amúgy is köztudott tényt. Aztán csak figyeli, ahogy a menekülteket átviszik az étterembe. Ő nem gyógyító, neki a körülményeket kell felmérnie, a munkákat leosztania és mindenkire együttesen vigyáznia. Nem mer sérülthez nyúlni. És nem azért, mert undorodik bárminemű sebtőt vagy vértől. Egész egyszerűen attól fél, hogy még több fájdalmat okoz a segítő szándékával.
Szóval csak végigsétál a helyiségben, ahol eddig kilencen laktak és egy házimanó. Plusz egy szoba. Alaposan megnéz, megfigyel és megvizsgál mindent. A jegyzőkönyvekbe a körülményeknek is szerepelnie kell, még, ha a pontos helyszínt hivatalos iratba nem is kell feltüntetnie, minden mást igen. A helyszínek titokban tartását ő maga kérvényezte. Igyekezett a nevek titkosítását is elérni, de egyelőre ebben az ügyben nem kapott visszajelzést. Mindenesetre a szereplőket egyetlen egyszer említik név szerint. Onnantól kezdve a koruk és sérüléseik alapján jegyzik őket. Igen. William retteg egy újabb háborútól. És retteg attól, hogy az ebben a háborúban szökevényként élőkre milyen hatással lehet majd mindez akkor. Persze reménykedik benne, hogy ilyesmire nem kerül sor. De az első háború után, ugyanígy reménykedett…
Addig nézelődik míg Mr. Quinton ki nem lép a dolgozószobából, hogy Gerson Meadows végre elláthassa a sérültet. Ez is megvan. Innentől kezdve tudja, hogy a férfi jó kezekben van. Ő is áttér hát az étterembe, ahol látja, hogy minden a legnagyobb profizmussal zajlik. Minden sebesülttel foglalkozik valaki, akivel nem az éppen ételt és italt fogyaszt. A Naldok körbe-körbe járnak felmérik az igényeket. Az egyikük William kérésére jegyzeteket készít. Agnes össze-vissza rohangál, őt szegényt rángatja minden medimágus ilyen-olyan felszereléseket, vizet, krémeket keresve rajta vagy épp bárhol. És közben még arra is talál alkalmat, hogy szendvicset nyomjon az újonnan érkező fiú kezébe. Ismét.
- Mr Barrow... El tudja mondani, hogy... Szóval hogy történt. Nem kaptunk híreket Angliából, kockázatos lett volna. – Szólítja meg őt Mr. Quinton, vélhetőleg az után, hogy maga is meggyőződhetett róla, hogy mindenki jó kezekben van. - A háború végén a Roxfortot vették ostrom alá. Harry Potter ott ölte meg őt. – Válaszolja egyszerűen, mert őt jelen pillanatban még nem az efféle hírek tolmácsolása folalkoztatja. – Mindenről beszámolunk, ha eljutottunk Portofinoba. Ígérem. Most szeretném, ha maga megenné azt. – Mutat a szendvicsre. – És legalább valaki egy pillantást vetne az egészségére és sérüléseire. Megnyugodhat. Mostantól én felelek mindenkiért. Így magáért is. Tegye hát le ezt a terhet. Adja át nekem. – Néz mélyen a fiú szemeibe, hiszen látja benne a fáradtságot. Azt a teljes testi-lelki kimerültséget, amit az elmúlt hónapok aggodalma és felelőssége okozott. – Agnes! – Szólítja meg a lányt, mikor az egy újabb kör alkalmával a közelükbe ért. – Tegyél le mindent, most ne velük foglalkozz! – Biccent a medimágusok felé – Tudom, hogy tanultál apád mellett. Szeretném, ha megnéznéd Mr. Quinton sérüléseit. - Rendben. – Válaszolja az csendesen, és miután letesz mindenféle eszközt a kezéből, óvatosan Mr. Quinton keze felé nyúl. – Megengedi? – Kérdezi halkan, mintha csak tudná, hogy a férfi viszolyog az érintésektől, aztán, ha választ kap, csak megnézi mennyire is súlyos a bőr károsodása.
Közben William ismét a körülmények felmérésébe kezd. Ezúttal azonban az embereken tekint végig. Próbálja megállapítani mennyi idő múlva hoppanálhatnak. Mindkét amputoportált sérülésein kötést cseréltek. A rontásos sérültekkel foglalkozó Ms. Benbow pálcája eddig serény mintákat rajzolt a levegőbe, de néhány pillanat óta már az ő arcán is valamiféle elégedettség tükröződött. Mikor William kérdőn rátekint, csak bólint egyet. Ők útra készen. A rosszul beforrt törött csonttal itt most nem érdemes foglalkozni, ezt ő is sejtette. Majdnem mindenki épségben, útra készen van.
- William! – Sétál be az étterembe Gerson is. - Mr. Quinton sérüléseire ideiglenes kötést tettem. Itt, most többet nem tudok érte tenni. Szóval, ha te is úgy látod… akár indulhatunk is. – Mondja egyszerűen a híreket, majd a felszerelését letéve ő is körbesétál a többiek között. - Mr. Quinton. – Néz a fiatal fiúra komoly arccal. – Én is úgy látom, hogy készen állunk az indulásra. Ha valamit el akar hozni a lakásból, most tegye. Zárjon be mindent és jöjjenek ide át. Innen indulunk.
Már az utcákon sietnek. És ez furcsán elégedetté és nyugodttá teszi Williamet. Persze, hiszen az a küldetése, hogy minél több embert egészségben és biztonságban visszajuttasson Angliába. Visszaadja nekik, ha nem is teljes egészében azt az életet, amit elveszítettek, de legalább a jövő hétköznapjait. Őt most ez élteti. És így teljességgel meg lehet érteni a feletti örömét, hogy talán egyszerre tíz embert is, ha vesszük, mintegy megmenthet.
Figyelmesen hallgatja az összegzést, amit Mr. Quintontól kért. Két amputoportált. Két ujj, egy fül. Két rontásos sérült. Milyen? Mi találta el őket? Törött csont. Nem jól összeforrt. Mi? Kéz, láb? Elvesztett arc. Tűzben? Átokban? Kisebb égési sérülések. Akkor az elvesztett arc is az. S miközben számba vesz minden egyes embert, mellé társítja csapatából azt a személyt, aki szaktudása vagy csak szimplán elkötelezettsége révén a legalkalmasabb egy-egy sebesült ellátására. Még a kis Agnesre is szükségük van. És ezt neki, aki kezdetben kifejezetten tiltotta volna, hogy a csapathoz tartozzon, igen csak nehéz beismernie. Pedig igen. A Meadowsok tényleg jók. Már annyira, de annyira jóságosak és gyakorlatiasak, hogy az majdhogynem megfekszi az ember gyomrát. És közben meg mégsem. Mert ők még arra is gyógyírok tudnak lenni… Megkedvelte őket. Nagyon is. Ez azért tény. Nélkülük elég nehéz lenne boldogulni. Arról nem is beszélve milyen hálás lehet nekik mindenki, akit napokra vagy hetekre befogadnak, ellátva mind testi, mind lelki sebeiket.
Mikor megérkeznek végre, William ismét aggódóvá válik, ahogy orrát megüti az összezsúfolt emberek és a beteg bőr szaga. Átkok és égések és félelem és fájdalom és elkeseredettség. Mind-mind ott ült a lakás levegőjében, ahogy az ajtó kinyílt, s ő bepillanthatott rajta. De csak nézi, ahogy a fiú besétál. És megvárja, míg ő elintéz egy-két dolgot annak érdekében, hogy a lakásban senki se ijedjen meg. Legalábbis William ebből a szándékból kifolyólag áll még mindig mintegy a küszöbön. S a társaság többi része, ezért várakozik a nyílt utcán. - Ahogy így látom Mr. Quinton. – Kezdi, mikor az int, hogy mehetnek – Itt nem lesz elég helyünk a sérültek ellátására. Kell találnunk valamit a közelben, ahová átvihetünk pár embert. Meg kell néznünk mindenkinek a sérüléseit. Akit pedig kell, sürgősen ellátnunk. Enniük és inniuk is kell, mielőtt védett helyre hoppanálhatunk, ahol további ellátást kaphatnak. - William. – Szólal meg hitelen Gerson Meadows. – Ezt az éttermet évek óta nem használják. – Mutatja a rozsdás kis lakatot, amit meglátva igaziból egyértelművé válik, hogy vagy a csoda, vagy a totális érdektelenség folytán nem törte még fel senki sem azt… - Ha arrébb toljuk a berendezést, áthozhatunk mindenkit. - Rendben. – Adja áldását az ötletre. – Intézzétek. – Mondja a többieknek, miközben Gersonnak és egy másik medimágusnak jelzést ad, hogy ők inkább tartsanak vele. És rögtön ez után be is lép végre a lakásba.
Nem akarja megijeszteni az embereket. Ezért először csak óvatosan megáll és körbenéz. – William vagyok. – Kezdi halkan. – Voldemort halott. És én… mi, azért jöttünk, hogy segítsünk. – Rövid és egyszerű mondandója végén Mr. Quintonhoz fordul. – Segítsen! Magában bíznak! Akinek nincsenek komoly sérülései és képes egyedül mozogni az menjen át az étterembe, ott kap ételt és italt. Ezen kívül mutassa meg Ms. Benbownak a rontást kapott sérülteket, valamint ő nézzen rá az amputoportáltakra és a csonttörésesre is. Akarom tudni, hogy milyen rontás, milyen az amputoportáltak állapota, illetve, hogy mije tört a csonttörésesnek… Akit lehet azt átvisszük az étterembe, ott könnyebben el tudjuk látni. Csak óvatosan és lassan Ms. Benbow, mert maga is majdnem belehalt az ijedtségbe, mikor megtaláltam! Aztán. Mr. Quinton azt mondta van egy súlyos sérült… - Égési sérülés? – Veszi át Williamtől Gerson a szót. Persze… ebben ő van hazai pályán. – Merre? – Kérdezi egyszerűen és csak várja az utasítást. A sok ember közt még William is egyértelműen láthatja, hogy akire céloztak az nem lehet köztük.
- Nos. Ami a legfontosabb. Mindenkit hoppanálásra képes állapotba kell tennünk. – Kezdi ismét a tények magyarázatát Mr. Quintonnak. - Van egy hely Portofinoban. Egy helyi máguscsaládé a Naldoké. A két férfi ételes zsákkal. Mr. Meadows. – Mutat Gerson felé. – És Agnes is ennek a családnak a tagjai. Ők felajánlották segítségüket és helyüket, idejüket a sérültek ápolására. Ott mindenkit jobban átvizsgálnak és ellátnak. Ez csak ideiglenes és sürgős intézkedés, amit itt csinálunk. De kell, hogy megbízzanak bennünk és higgyenek nekünk. Jót akarunk. Senkinek sem eshet már bántódása. Most már én felelek mindenkiért. És én ezt ígérem.
Végigpásztáz a piaci tömegen. Szemével küldöttségének tagjait keresi és sorra meg is találja. Bár szinte komikus a kép, ahogy mindegyikük megpróbál a piac egy elfoglalt hétköznapi emberének tűnni. Szerepét talán Agnes játssza a legjobban… vagy csak ő tűnik a leghitelesebbnek, mint a sokaság legártatlanabb tagja. Kezében kis szatyorral, ami tele van fontos medimágus eszközökkel, csak áll és várakozik. Pont úgy, mintha kislány lesné édesanyját, mikor végez már a húspultnál. De William tudja, hogy közben Meadowsokra jellemzően mindent hall és mindent lát.
- Az emberek mindig barbárok voltak és azok is lesznek. – S bár mondandója komoly, élét próbálja elvenni a szája sarkában megbúvó biztató mosollyal, melyet csakis az előtte álló fiú segítésének szán. Közben persze ismét végignéz rajta, s megint csak megállapítja mennyire sürgető is lenne a segítségnyújtás. Viszont még nem érzi a bizalmat. Csak látja a rettegést és a kételyeket, de a bizalom… a bizalom szinte a legnehezebben előhozható emberi érzés. Mindenkinek, akitől elvárja, hogy ezt érezzék irányában, szereti megadni a kellő időt…
A türelem és a jóság, mellyel megtanult az emberek felé fordulni, meghozza eredményét, mikor Mr. Quinton végre sorolni kezdi, hányakat ismer, kiknek segítségre van szüksége. William elszörnyülködik a feltételezésen, hogy mindezek esetleg egy apró helyen, ennyi étellel, mint amennyit e szatyorban bevásárolt, próbálnak életben maradni… És, a sérültek… Megfelelő ellátás és ápolás nélkül… Mennyire lehetnek súlyosak? Mi történt? Milyen korúak az illetők? Asszonyok, gyerekek? És a Roxfortos diákok? És azoknak a szülei? Tenné fel egyszerre milliónyi kérdését, melynek szándéka szemében és gesztusaiban is tükröződik, ahogy hirtelen egy fél pillanatra kapkodóvá válik. Aztán vesz egy mély levegőt. Nemsokára mindenki biztonságban lesz. Az ő feladata kiosztani az utasításokat és megoldani ezt a helyzetet is. Bár egyszerre ennyi embert még nem találtak, mióta Olaszországban vannak. Ez lesz a legnagyobb és tán legnehezebb esetük. De remélhetőleg a végére, a legeredményesebb is.
- Agnes! – Szólítja meg a szőke lányt. S az rögtön felé is fordul. – Mr. Quinton bemutatom Agnes Meadowst. Ő is segíteni van itt, ahogy a családjának tagjai is, valamint még néhány kirendelt medimágus. – A lány biztató mosolyt küld a fiúnak is alig nevezhető férfi felé. S William érezheti ismét mindazt, melyről ez a család már-már híres. A nyugalom, kedvesség és szeretet áradását, ahogy a lány önkéntelenül is a legtisztább szándékkal fordul minden egyes ember felé. – Szólj a többieknek! – Mondja, miközben szemével azért jelez a tőle nem messze elhelyezkedő mágusoknak is. – Szükség lesz minden emberre és felszerelésre. Több sérült is lehet. Számuk és állapotuk egyelőre ismeretlen. – Azzal a lány elszalad, s látni, ahogy a mugli, piacoló tömegből kiválva sorban utána gyülekeznek az emberek, majd Mr. Quinton és William kettőse felé igyekeznek. De most már nem fecsérli az időt udvarias bemutatgatásra vagy a jelenlévők neveinek felsorolására. Bár egy pillanatra átsuhan a gondolatain, hogy talán ijesztő lehet a társaságuk… Sokan vannak, s legtöbbjük kezében a mugli szemeknek hétköznapi tárgynak tűnő, de a varázslók által jól látható és ismert medimágus ketyerék és üvegcsék vannak. Mr. Meadows is a sürgős esetekhez használatos táskájával érkezett, ahogy a két Naldo férfi is fel van pakolva élelmiszerekkel. Agnes automatikusan elemeli a szatyrot Mr. Quintontól. Persze, hiszen látszólag benne is él a kétely, hogy azt a fiú egyáltalán fel tudja-e emelni… S cserébe egy egyszerű kis szendvicset és palackos üdítőt nyújt felé. William tudja, hogy most eléggé feltűnővé válhatnak, így sokasban, ahogy egy apró fiatalember fölé tornyosulnak. – Mutatja az utat Mr. Quinton? – Teszi, hát fel a kérdést, miközben látszik, hogy az indulást úgymond „tűkön ülve „várja. – Útközben kérem vázolja a sebesültek számát, és állapotát, ha ez lehetséges!
Üzenetek megtekintése
