Talán az egész nyári szünet legjobban várt napja jött el végre, gondolom, ahogy kinyitom a szememet és realizálom, hogy hányadika van. Igen, ezt a reggelt már jó ideje vártam. Pontosabban azóta, amióta hazaérkeztem az iskolából nyár elején. Kicsit meglepődtem, amikor Nolan előállt az ötlettel, viszont a meglepettséget nagyon gyorsan izgalom és boldogság váltotta fel. És most itt állok a tükör előtt, próbálom rendbe szedni a ma különösen kócosnak látszó hajkoronámat. Csak most tudatosítom magamban, milyen gyorsan elrepült ez az év is, valamint a nyár szünet is iszonyatos sebességgel telik, ha ilyen gyorsan eljött ez a nap. Ránézek a félig nyitott táskámra, amibe eddig a legszükségesebb dolgokat szedtem össze, ezek közül természetesen nem maradhat ki az éppen aktuális könyvem, illetve a Nolannek szánt ajándék, amit a családi nyaraláson választottam neki: egy antik karóra Franciaországból. Semmi extra, de én azért remélem, hogy örülni fog neki.
Lassan felállok és a lehető legnyugodtabb léptekkel lesétálok a konyhába, ahol szüleim már reggeliznek. Húgom hál’ istennek még alszik, így nem kell hallgatnom a gúnyos megjegyzéseket, amiket „udvarlómmal” kapcsolatban olyan előszeretettel tesz. Leülök az asztalhoz és némán eszek, szüleim kérdéseire kurtán felelek. Nem is különbözne ez semmiben bármely más reggeltől, ha szüleim nem vigyorognának így. És valójában nem is, viszont a szemükből árad az a fajta vidámság, ami csak azoknál a szülőknél van meg, akik realizálják, hogy gyermekük bizony felnő. Viszont értékelem, hogy nem erőltetik a témát se a reggeliző asztalnál, se a kocsiban. Hálás vagyok érte, hogy elvisznek, hisz a távolsági busz nem éppen a legkényelmesebb módja egy hosszabb utazásnak és így mégiscsak könnyebb, hogy nem kell félnem az esetleges késéstől.
Ahogy bekanyarodunk az étteremhez vezető út sarkán hatalmába kerít az izgalom, ami csak még jobban megnő, ahogy meglátom Nolan-t a kocsiablakból. Megállunk az étteremtől pár méterre található parkolóban, megölelem szüleimet, majd kis csomagommal kiszállok. Próbálok könnyű léptekkel járni, de nem megy és hirtelen azon kapom magam, hogy rohanok Nolan felé, aztán a következő pillanatban már a karjaiban kötök ki.
Kissé kábultan veszem el a könyvet Williamson kezéből. Megrázom egy kicsit a fejem, hátha ez a hirtelen támadt tompultság elvonul a mozdulat következtében. Hát igen, mindjárt itt az év vége és én teljes hulla vagyok lassacskán. Minden erőmmel az RBF-re gyakorlok, a kviddics amolyan feszültség levezetésnek szolgál mostanság. Csakhogy még ott van a bajnokság is…
- Amúgy ne haragudj, hogy azt a gurkót nem sikerült időben elhalászni... remélem rendben van a tarkód, keményet kaptál. Visszanézek a könyvről a háztársamra. A szavaira beugrik a kép arról az átkozott labdáról, amit már csak elrepülni látok, miközben a nyakamba fájdalom nyilal… - Nem vészes. Volt már rosszabb is. - megpróbálok mosolyogni, hisz egy ilyen fajta ütés semmi ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor az obskurus támadáskor rám szakadt a mennyezet. Jelenleg csak egy kis tompa fájdalom jelezte, hogy terelőnk ezúttal hibázott. Amúgy nem vagyok mérges Morganre ilyen szempontból, elvégre mindenki hibázhat. Az, hogy ennek most én szívtam meg a levét, puszta véletlen.
- Mit gondolsz? Nyerni fogunk? - kérdezem, megtörve a köztünk beállt csendet. Természetesen az utolsó idei mérkőzésre utalok, ami még hátravan. Bár azt mondhatnám, készen állok, de sajnos nincs így. Egyszerűen nincs olyan, hogy egy ilyen fontosságú meccs előtt teljes nyugalomban hagyjam el csapatunk öltözőjét.
– Azt gondolom, hogy akkor a karomban viszlek „haza”… Nolan egy mozdulattal felkap, és szorosan magához ölel, közben puszit nyomva a homlokomra. Ebben a pillanatban úgy érzem, a jelenlegi boldogságomat nem ronthatja el semmi. Megnyugtat a mardekáros nevetése, nem is tudom, hogy amióta ismerem hallottam e egyáltalán nevetni. A tudat, hogy fel tudott oldódni egy kicsit a környezetemben iszonyatosan boldoggá tesz.
– Bocsi, ha nem szereted… de ha már egyszer ez volt a vágyad, szeretném én megadni… Az arcom elvörösödik a mondatra, amit Nolan szerencsére nem láthat a sötétben. Csak bólintok és nekidőlök a mellkasának. Ahogy haladunk a folyosókon, én a fiú szapora szívverését hallgatom, néha-néha elejtek egy megjegyzést, hogy melyik irányba kell továbbindulni, hisz nyílván nem tudja pontosan, hogy merre is van a klubhelyiség. Végül csak elérjük a hollósok ajtaját, rajta az elvarázsolt kopogtatóval, ami fel fogja tenni a jelenlegi találós kérdését. Őszintén szólva eléggé kiszúrásnak tartom, hogy míg a többi háznak elég egy jelszót megjegyeznie, nekünk addig kell a folyósón gubbasztanunk, amíg rá nem jövünk a megoldásra. Velem is előfordult már, hogy a legrosszabb pillanatban nem tudtam hirtelen a helyes választ, így kénytelen voltam még egy órát bujkálni a gondnok elől, míg be tudtam menni.
Nolan egy könnyed mozdulattal letesz, én pedig felé fordulok. - Köszönöm ezt az estét! - rámosolygok, majd búcsúzóul megcsókolom. Megvárom, míg a mardekáros alakja eltűnik a sötétben, majd ránézek arra az átkozott kopogtatóra és egy sóhajjal állok elébe a trükkös versikének.
Az egész világ eltűnt, nem létezik más számomra, csak Nolan gyengéd érintése a fejbőrömön, az ajkai, a teste melege. Attól a pár szótól, amit elsuttog hirtelen a sötétben, megborzongok, és még jobban hozzásimulok. Szeretnék ebben a pillanatban maradni örökké, az idők végezetéig és egy pillanatig el is hiszem, hogy ez lehetséges. Nolan egyre erősödő szorítása is ezt az érzetet kelti, ami sokkal inkább természetesnek tűnik számomra, mint furcsának. Azonban hirtelen elhúzódik a csókból, a szorítása is enyhül a derekamon egy kicsit, majd suttogása belehasít a tökéletes csendbe.
– Ne kísérjelek vissza egy darabig? Nem szeretném, hogy miattam keveredj bajba. Erre a kijelentésre egy pillanatig meghökkenek, majd kuncogni kezdek. Újra hozzásimulok, és az ajkaira suttogom. - Engem aztán nem tudsz bajba keverni. Engem sosem kapnak el. Az ujjaimmal megsimítom az ajkait, majd újból megcsókolom, elég hosszan ahhoz, hogy egy kicsit megint elfeledkezzek a külvilágról.
- Viszont… - mondom végül vigyorogva. - Ha ragaszkodsz hozzá, visszakísérhetsz. Mindig is kíváncsi voltam, milyen, amikor egy pasi a karjaiban kísér haza… - csettintek a nyelvemmel és az üres folyosóra emelem a tekintetemet. - Útközben találhatunk még ilyen sötét és félreeső helyeket. Na mit szólsz? Könnyed csókot nyomok az arcára és lassan elindulok visszafelé. Mikor kiérek a holdfényre, megállok, visszafordulok, és rákacsintok.
Hol van?! Hol lehet?! Az öltöző minden sarkát átnéztem és semmi! Utoljára benézek a pad alá, hátha ott rejtőzik jelenlegi olvasmányom, amit most oly buzgón keresek. Francba! Elvinni senki nem vihette el, hisz én vagyok az egyetlen lány házunk kviddics csapatában és ebben az időszakban csak is a csapat tagjai tartózkodnak bent. Lemondóan sóhajtok egyet, de még bennem él a remény, hogy a klubhelyiségben hagytam.
Nem vagyok kifejezetten háklis, de ha a könyveimről van szó, nem ismerek viccet. Legyen szó akár gyűrődésről, kitépett lapról, megtört gerincről, koszról, szamárfülről, azonnal felmegy bennem a pumpa. Arról nem is beszélve, ha eltűnik valamelyik! Ez most egy kicsit sem hiányzott nekem, ez az utolsó edzés így is elég feszült volt, nem kell több stressz. De amilyen az én formám tuti még a teámat is ki fogom borítani majd leckeírás közben. A tea kérdése már egy más tészta: magamnak sem akarom bevallani, de nagy valószínűséggel ráfüggtem elég durván. Vagyis inkább a benne lévő koffeninre, hisz mostanság annyira töményen iszom, amennyire tudom. Ez a vizsgaidőszak teljes mértékben kikészít.
Egy szóval elég feszült állapotban lépek ki az öltöző ajtaján, magamat szidva közben, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Ahogy a tekintetem a földre szegezve vonulok előre, hirtelen nekiütközök egy nagy valaminek. Felnézek, mire Williamson képe dereng fel előttem. - Bocsánat… - motyogom, majd észreveszem a kezében tartott tárgyat. Hirtelen úgy érzem egy kő gördül le a lelkemről, ahogy a könyvemet fixírozom, majd újra ránézek és egy kicsit bágyadtan szólalok meg: - Azt hiszem, az az enyém…
– Hát... nem tök mindegy? Ezen egy pillanatra meghökkenek. Nem azért, mert maga a mondat akár sértő is lehet a griffendéles lánnyal szemben, hanem mert kihallom a hangjában bujkáló bizonytalanságot. Viszont mire felelhetnék már meg is csókol, egyértelműen ezzel elterelve a témát. Úgy tűnik ez elég kellemetlen helyzet neki így is, ami talán rosszabb is lehet, ha én beleavatkozom. Ezért úgy döntök, hagyom a témát és inkább kiélvezem ezt a pár pillanatot. Viszont bennem marad az a kellemetlen bűntudat, hogy esetleg tönkre teszem a barátságukat, amit nagyon nem akarok. Ebben a helyzetben csakis Nolan az, aki dönthet, senki más. Csak remélni tudom, hogy nem az én káromra fog dönteni erről a jövőben.
– Nagyon szép vagy ma… - suttogja két csók között, amitől felforrósodik az arcom. Szerencsére a sötétben ezt ő nem láthatja, ezért némán hálát adok az éjszakai találkozó ötletének. Hirtelen léptek zaja töri meg a folyosó csendjét, mire felkapom a fejem és körülnézek. - Francba! Ez biztos Friccs… - suttogom, majd a mutató ujjamat az számra helyezve jelzem neki, hogy maradjon csöndben. Megszorítom a kezét és óvatosan elvezetem egy sötét, félreeső sarokba, egyike azoknak a „Friccs biztos helyeknek” amit az öreg gondnok soha nem vesz észre. Amikor a férfi befordul a sarkon, kezemet Nolan szájára tapasztom, biztos, ami biztos. Néma csendben figyeljük, amint morogva eléri a folyosó végét, majd befordulva egy másikra eltűnik. Eleresztek egy kisebb sóhajt, mint ilyenkor mindig és elvigyorodom.
Visszafordulok Nolanhez és szorosan hozzábújok. Egy gondolat villan fel hirtelen: Tényleg helyes ez? Mi van a másik lánnyal? Úgy döntök, elűzöm ezeket a gondolatokat, hisz néha én is lehetek önző. Ezt a kevés csendes időt, amit vele töltök, mindenképpen ki akarom élvezni. A teljes sötétben erősen nekiszegezem a mardekárost a falnak, kitapogatom a mellkasát és a kezemet egy simítással felcsúsztatom a nyakához, majd átkarolom. Mosolyogva suttogom a minket körülvevő feketeségnek: - Hol is tartottunk?
Lepillantok a kézfejemre Nolan kezében és csak nézem egy darabig, azon tűnődve, hogy ez most tényleg a valóság e. Hiszen lehet akár egy álom is, a sötét, holdfény által megvilágított környezet tökéletes lenne hozzá. – Nem akarlak átverni. A bált sem átverésnek szántam. Egyszerűen csak… hülye voltam, mint mindig… Hallgatok, ahogy a szavai betöltik a mellkasomban napok óta érzett ürességet. Egy jó ideig nem létezik más számomra csak a keze, ahogy végigsimítja az enyémet, és a hangja, ami megcsendül a kongó csöndben.
– Nagyon kedvelem Margát, de vele csak jókat szórakozunk és… és… te másképp vagy fontos, téged másképp kedvellek. Erre felnézek és újra a tekintetét kezdem fürkészni. Hirtelen minden nemű feszültség eloszlik belőlem és nem vágyom másra, minthogy megöleljem. Lassan elmosolyodom és bólintok. - Ezt jó hallani. Nagyon jó hallani… - sóhajtok és közelebb lépek hozzá, majd még közelebb és egy mozdulattal hozzábújok és átkarolom a nyakát. Egy darabig csak állok így, mozdulatlanul, beszívva a fiú illatát, lehunyt szemmel. Annyi minden megfordult a fejemben az utóbbi pár nap alatt, a lehetséges legrosszabb kimeneteltől a legjobbig. Mi lett volna, ha mégsem kellek neki? Mit éreztem volna? Megszorítom Nolan vállát és elhessegetem ezeket a gondolatokat. Jelenleg nincs „mi lett volna”. Most csak a jelen helyzet számít.
Egy kis idő múltán elhúzódom és fölnézek rá. - Ugye a másik lány is csak barátként tekint rád? Mármint… Nem lenne fair, ha miattam érezné rosszul magát… - kérdezem, reménykedéssel a hangomban és csak remélni tudom, hogy a válasz „igen” lesz.
Végighallgatom Nolan magyarázatát elejétől a végéig és egyszerre nagy kő esik le a lelkemről. A lehető legjobb választ kaptam, amire nem is igazán számítottam és egy pillanat alatt eltűnik minden feszültség belőlem egy sóhaj kíséretében. Aztán elkezd dolgozni az agyam: Miért nem mondta el hamarabb? Miért reagáltam úgy ahogy? Miért nem bíztam benne egy kicsit? Hirtelen nagyon hülyén érzem magam, hogy nem tudok hová bújni szégyenemben. Egyszerűen csak lehajtom a fejem és egy darabig bámulom a padlót. Aztán felnézek Nolanre és megkönnyebülten kérdezem:
- Miért nem mondtad el hamarabb? - már majdhogynem nevetve körbe nézek a folyosón, majd visszafordulok hozzá. - Megelőzhető lett volna a konfliktus. Persze az én hibám is. Egyből rosszra asszociáltam. Sajnálom. Újabb sóhaj, majd közelebb lépek az ablakhoz és az éjszakai tájat kezdem szemlélni. Hajlamos vagyok túlbonyolítatni egy helyzetet, de úgy hiszem, nem én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki egy ilyen szituációt rosszul értelmezne. Különben is, megmondhatta volna. Tehát nem én vagyok a hibás… Azt hiszem.
- Tudod… - kezdem, még mindig a birtokot fürkészve. - Te vagy az első ilyenfajta fontosságú személy az életemben. És nagyon rosszul esett volna… ha… - egy picit elakadok, de sikerül összeszednem magam és folytatom. - Ha átvertél volna. - felé fordulok, és a szemébe nézek. - Ugye nem versz át?
Nem tudom miért indultam egyáltalán el, miért vállaltam be, hogy találkozok Nolannel mindazok után, ami a bálon történt. Talán reményre vágyom, hogy minden csak egy félreértés és nem fog ez a kis álom, amit éppen hogy csak most kezdtünk felépíteni, összeomolni ilyen hirtelen. Amikor megkaptam reggelinél a kis cédulát, legszívesebben összegyűrtem volna abban a minutumban, de sikerült higgadtan végiggondolnom és arra jutottam, hogy ha mást nem is, annyit megérdemel a fiú, hogy kimagyarázza magát. Viszont az is lehet, hogy egyszerűen ezzel a kis találkával akarja elmondani, hogy vége, hogy az egész csak egy vicc volt. Beleborzongok ebbe a gondolatba, nem akarom, hogy ez történjen. Hát semmi jó dolog nem tarthat hosszabb ideig a szánalmas életemben?
Sóhajtok egyet és befordulok a lépcsőfordulón. Késő este van, a többiek már mind aludnak, az egyetlen társam a holdfény, valamint az a csöppnyi adrenalin amit Friccs árnyékának a látványa okoz, ha rosszul kalkulálom ki az útvonalat. Nem értem Nolan miért itt akar velem találkozni, bár ma éjszaka amúgy is sétára indultam volna, szóval most összekötöm a kellemeset a hasznossal. Nem hallok mást, csak a lépteim zaját az üres folyosókon, amikor végre odaérek az ablakfülkékhez. A hatalmas üvegeken ezüstös folyóként áramlik be a holdfény, elárasztva a helyiséget.
Először a fiú árnyékát látom meg, majd ahogy egyre közelebb érek, kirajzolódnak az arcvonásai. Valamit suttog, de túl halkan ahhoz, hogy értsem. Megállok közvetlenül előtte fél méteres távolságban és ránézek. - Szia Nolan! - mondom halkan, de érthetően. Ő habozva elmotyog egy bókot, amit szándékosan elengedek a fülem mellett és rögtön a tárgyra térek. - Miért hívtál ide?
Ballagok a folyosón, egyik kezemben a jegyzeteim, másikban egy pirítós még reggeliről. A környezetemre nem figyelve csörtetek végig a folyosón a jegyzeteimben elmélyedve, így egy két embernek neki is megyek véletlenül. Most viszont egyedül a vizsga érdekel, elgondolkodva nyammogom a reggelim maradékát és újra meg újra átnézem a főbb pontokat. Nem izgulok, soha nem teszem vizsgák előtt. Megvan a tanulási stratégiám, ami mindig bejön, így miért aggódnék? A gyakorlati rész viszont már trükkösebb, nem lehet tudni milyen lényt, fogok ki. Akár le is fagyhatok a meglepetéstől, aminek következtében nem jut eszembe a megfelelő varázsige, és akkor bizony gáz van. Elhessegetem ezt a gondolatot és megnyugtatom magam: eleget készültem, sikerülni fog. Ha halálfalók ellen harcoltál, akkor egy pixi nem foghat ki rajtad, nem igaz? Beérek a terembe és lehuppanok a terem végében az egyik üres helyre. Lenyelem a maradék pirítóst, elpakolom a jegyzeteket, pennát és tintát készítek elő. A terem túl felén megpillantom Nolant és mellette közvetlenül a griffendéles lányt. Gyorsan elkapom a tekintetem és inkább a padra meredek. Nem beszéltem a fiúval egészen a bálon történt incidens óta, így csak következtetni tudok arra, hogy továbblépet rajtam. Ökölbe szorítom a kezem a gondolatra, hogy hagytam magam bepalizni, és megesküdök, hogy még egy ilyen nem fordul elő. Hirtelen előttem landol egy papír, ami nem más, mint a mai vizsgám.
Ahogy megkapom a kérdéseket, veszek egy nagy levegőt és elkezdem előásni az infókat a memóriámból. Lábbilincselő…
Eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt, majd rátérek a következő kérdésre, ami szinte gyerekjátéknak tűnik.
Amikor kész vagyok, lazán hátradőlök és pár pillanat alatt ellenőrzöm a válaszaimat. A vártnál hamarabb fejeztem be, így csak ülök a helyemen és várok, hogy a professzor felszólítson minket a dolgozatok beadására. Amikor ez megtörténik, kiviszem a papírt és a folyosóra sietek. Innentől csak várok, hogy behívjanak, néha rápillantok Nolanre, de azonnal meg is bánom és az ajtóra szegezem a tekintetemet. Amikor végre sorra kerülök, lendületesen bemegyek, becsukom magam mögött az ajtót. Az előttem lévő dobozra meredek, majd a profra, és lassan leemelem a tetejét. Először fekete füst gomolyog ki, mire hátrálok egy kicsit, és ahogy a füst alakot ölt, már tudom mit kaptam ki. A mumus egy halálfalóként indul meg felém, álarcán megcsillan a terembe beáramló napfény, csuklyás alakja fenyegetően tornyosul felém. Ne, ne, nem akarom… Felemeli fekete kesztyűs kezét és pálcáját rám szegezi. Ne! Ez nem valóság! Ez nem igazi! Ez nem igazi! Remegő kézzel a pálcámmal rámutatok és elcsukló hangon mondom: - Comiculissimus! A halálfaló újra füstté válik és visszavonul a dobozva. Én leengedem a pálcám, és remegő lábakkal, már-már futva elhagyom a termet.
Látom rajta, hogy nem szívesen idézi fel a múltbéli kellemetlen emlékeket, így nem is erőltetem őt további kérdésekkel. Elgondolkozva hümmögök egyet és elképzelem, ahogy a fiú egy mély sötét gödörből próbál kimászni. Talán én lehetek neki a mentőkötél? Bárhogy is legyen, örömmel töltene el, ha segíthetek rajta bármilyen formában, ha egy cseppet elviselhetőbbé tudom tenni az életét. Az erőltetett vigyorára olyan érzés fog el, mintha egy kisebb gyomrost kaptam volna, így megölelem remélhetőleg elég szorosan ahhoz, hogy érezze, itt vagyok.
– Majd te megtanítasz hogyan kell azt csinálni. - szól, majd azzal a lendülettel talpra is állít, szorosan magához húz. Egy kicsit elidőzök az ölelésében, vigyorogva bólintok. Csendben hagyom, hogy nekinyomja a hátam a fának, nem érzem kellemetlenül magam, mint legutóbb. A szemébe nézek, elmosolyodok és mikor az ajka az enyémhez ér, én viszonozom minden mozdulatát. A világ megszűnik egy időre és arra gondolok, milyen kár lesz, ha ez a pillanat egyszer véget ér. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor enyhén elhúzódik, de így is baromi közelről vizsgálja a tekintetem.
– Ezt a randi dolgot sokszor kéne csinálnunk… Van kedved megismételni? - a ravaszkás kérdésre hevesebben kezd el dobogni a szívem, és alig hallhatóan válaszolok. - Igen. - a homlokát az enyémhez érintem, lehunyom a szemem és úgy motyogom a szájára. - Ha bármikor kellenék, megtalálsz… legtöbbször a Keleti- és Déli-szárnyban. Azzal a lendülettel újra megcsókoltam, és körülöttünk eltűnt a világ.
Ahogy kimondja, hogy szerencsés vagyok, akaratlanul is megsajnálom és közelebb húzódok hozzá. Óvatosan megsimogatom a vállát inkább vigasztalóan, mint szánakozóan. Tudom, hogy az nem segít egy szomorú emberen, ha sajnálják, ilyenkor együttérzés kell, tudatni vele, hogy megértjük a problémáit.
– Te mennyit tudsz rólam, Emmeline? Szinte minden délutánom büntetőmunkával telik. Ha Hélioszt idehozom és kiderül, akkor még jövőtanévre is jut belőle.- szól végül, és én eltöprengek a hallottakon. Nem igazán hallottam sok mindent a mardekáros fiúról, maximum verekedés ügyében, de azt sem kiemelkedően sokat. Viszont úgy látszik Nolan valójában elég sokat balhézik mostanság, így hirtelen nem is tudom mitévő legyek. A legjobb lesz, ha megpróbálok a lehető legtöbbet megtudni róla és az incidensekről, mert talán így segíthetek neki a későbbiekben. - Mondd... - töröm meg a csendet hirtelen. - Mik voltak azok a dolgok, amiért büntetőmunkákat kaptál? - lesütöm a szemem egy pillanatra, egy fűszálat birizgálok az ujjaimmal. - Persze, csak ha akarod.
Türelmesen várom, hogy elkezdjen beszélni, elmondja a történetét, hogy megossza velem a gondolatait. Közben az arcát fixírozom gondolkodó arcot vágva, és elképzelem, ahogy Nolan szélesen mosolyog, sőt, nevet. Erre e gondolatra elmosolyodom én is és egy elsütök egy megjegyzést ravasz arckifejezéssel. - Tudod, nem fognak többet büntetőmunkára küldeni, ha nem kapnak el…
– Van egy rókám. Héliosz a neve. Ő a legjobb barátom… És nagyon hiányzik, mert az iskolába nem hozhatom el. Erre a mondatra felkapom a fejem és elmosolyodom. Nem tudom mi aranyosabb, ahogy Nolan motyog vagy a tény, hogy van egy Heliosz nevezetű rókája. Ahogy magam elé képzelem ezt a vörös szőrgombócot még szélesebben kezdek mosolyogni. - Egy róka! Biztosan nagyon aranyos! - mondom egy kicsit lelkesebben, mint terveztem. Nem bánom meg. - Nekem egy Plutó nevű fekete macskám van. Most valahol a Hollóhát tornyában csavaroghat… - felnézek az említett épületre és elgondolkodok, vajon hova mehet Plutó az ilyen kis kirándulásaikor. Visszanézek Nolan-re és töprengve szólalok meg.
- Nem próbáltad még becsempészni? Mármint, nehéz lenne természetesen, de megoldható. Mondjuk… - a kezemet babrálva bámulom Nolant a gondolataimba meredve, majd hirtelen kigyúl egy ötlet. - Egy speciális kitágított bőröndben! Vagy ládában! Egy tágító bűbájjal simán lehetne varázsolni akár egy kisebb szoba méretű helyet egy táskába!
Fellelkesülve figyelem Nolan csillogó szemeit, és egyre jobban közeledni akarok felé. Nagyon örülnék, ha ezzel a kis ötlettel felvidíthatnám a fiút ezzel kihúzva abból a letargiás állapotból, amiben most van. - Esetleg… - súgom és az iskola épülete felé pillantok, oda, ahol vélhetőleg a könyvtárnak kell lennie. - Utánanézhetek. Ha akarod. Újra a szemeibe nézek és érzem, hogy az a gát, ami eddig köztünk feszült, egyre jobban kezd eltűnni.
Nolan kissé nyers válaszán először megdöbbenek, majd hirtelen elnevetem magam. Zavart magyarázkodásán még jobban kacagok, majd miután lenyugodtam újra ránézek és válaszolok. - Én nagyon szeretem. Ezért rendkívül boldog voltam, amikor felvettek a Hollóhát csapatába fogónak. És rendkívül megijedtem, amikor a korházban felmerült bennem a lehetőség, hogy többet nem játszhatok.
Megdörzsölöm a nyakamat, mintha még nem múlt volna el a fájdalom. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy a rám omló törmelékek nem zúztak agyon és, hogy az obskurus nem ölt meg. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a szörnyű emléket, elvégre nem azért vagyok itt, hogy szomorkodjak. Felnézek a fák lombja közé egy darabig, hátradőlök és mélyen beszívom a tavaszi levegőt, egy kicsit élvezem a jó időt és a gyenge szellőt. Rápillantok Nolanre. - Eljöhetnél esetleg a kövi meccsre. Már ha érdekel… - lesütöm a szemem, mert a fiú nem olyan embernek tűnik, akit nagyon érdekelne ez a sport, de talán ha jobban megismertetem vele, akkor megváltozik a véleménye. Talán.
Újabb csönd következik, csak hallgatom a madarak csivitelését és hirtelen egy olyan érzés kerít a hatalmába, amit már régen nem éreztem. Valahogy a béke és a boldogság keveréke, de mégsem teljesen az. A fejemet Nolan vállára hajtom és becsukom a szemem. Így ülünk egy darabig, míg megszólalok. - Most te mesélj! Mondj el magadról mindent!
Üzenetek megtekintése