 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Karakterek / Merel Everfen / Re: A Három Seprű
|
Dátum: 2016. 08. 03. - 14:24:07
|
Merel & Edwin Everfen +16 A körmömmel kocogtattam az üveg nyakát, miközben a bárt pásztáztam ismerős arcok után. Tele volt kölökkel, meg akadt néhány tanár kinézetű is, és a szokásos törzsvendégek. Vajon, ha most felállok, lenne még időm elhúzni mielőtt bárki meglátna, akinek nem kéne? Talán. Talán nem.
Sóhajtva húztam újabb kortyot és vártam tovább. Gyűlöltem várni, főleg, hogy késni akartam. Ráadásul bámulni se nagyon volt mit, így kénytelen voltam a kölyköknek szánt vajsörök üvegén lecsorduló páracseppeket szemmel pesztrálni. Egyes helyeken ahol jártam nem lett volna idejük lecsöppenni. Elpárologtak volna a hőségtől, vagy fel se tűntek volna, annyira párás volt minden más is. A levegő, az ablakok, a kajám, de még az emberek is.
Aztán nyílt az ajtó, és a tekintetem összeakadt Edwinével. Baszki. Nem volt több időm elhúzni, se kitalálni mit fogok mondani. Nem mintha eddig túl sokat gondolkoztam volna azon. Fejben valahogy sosem jutottam tovább a lelépés lehetőségénél. Felálljak? Nem tudom.
Csak bámultam, ahogy Edwin és Merel – legalábbis úgy gondoltam, hogy Merel - közeledtek felém. Ami először eszembe jutott róla az volt, hogy mennyire hasonlít az anyjára. A másik, hogy a szeme bár nem az enyém, mégis úgy villan, aztán pedig már túl közel voltak, és csak még kínosabb lett volna, ha nem teszek semmit. Szóval hirtelen kipattantam inkább a székemből, de a lendület ott el is fogyott. Hogyan tovább? Kézfogás? Biccentés? Mi a szokás, ha a gyerekeivel találkozik az ember, de az egyiket leadta a másikat meg még életében nem is látta? Végül egy béna mosolynál maradtam és egy intésnél. Franc.
- Hello – köszöntem végül, és próbáltam nem rögtön gatyáig izzadni a figyelmük súlyától. A tudattól, hogy miket várhatnak el tőlem borsódzott a hátam. Végignéztem Edwinen, aki már majdnem olyan magas volt, mint én – vagy alacsony, ahogy vesszük -, majd a lányomra siklott a tekintetem. Kicsi volt, és azt hiszem ő se tudta mihez is kezdjen magával. Majdnem biztos voltam benne, hogy titkon mind a ketten Edwinben reménykedtünk. Hogy mondd valamit, vagy csinál, vagy bármi. – Hello – mondtam újra, kegyetlenül bénán, ahogy visszabámultam Merelre. Erre a találkozásra egyikünk sem készült fel rendesen.
|
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Merel Everfen / Re: A Három Seprű
|
Dátum: 2016. 03. 01. - 00:37:46
|
Merel & Edwin Everfen A lyuk amit béreltem mugli Londonban volt, így korábban kellett volna indulnom, mint ahogy végül sikerült. Ha egészen őszinte akarnék lenne, talán nem kellett volna kiolvasnom a mugli lapot, amit a szomszéd ajtaja elől szedtem fel. Viszont Merlinre nem tudtam magam rávenni, hogy nekiinduljak. Elvégre elég nehéz volt a tényt elfogadni, hogy egy gyerek apja vagyok. Nem, mintha Edwin nem lenne jó kölyök, de a felelősség. Majdnem húsz év után sem voltam benne biztos, hogy nekem való. Pláne nem két kölyök felelőssége.
Enyhe kifejezés lenne sokként említeni, hogy mit éreztem, amikor Edwin elmondta, nem csak ő van. Fogalmam sem volt, hogy Morgana terhes volt az utolsó hónapjaiban. Belegondolva nem tudnám azt mondani, hogy ez maradásra késztetett volna, bár talán. Nem, igazából még inkább bekerítve éreztem volna magam. Huszon évesen két gyerekkel. Nem, semmiképpen sem.
Átvágtam a sikátoron, amibe a tűzlétra vezetett és a szemetes mögül hoppanáltam.
Azt se tudtam mit kezdjek magammal, amikor Roxmorts közepén találtam magam a tömérdek kölök között. Erősen hatalmába kerített az inger, hogy egy álltó helyemben újra megpördüljek. Két gyerek. Franc.
Megdörzsöltem a szemem, és gyors pillantást vetve magam köré megindultam a Három seprű felé. Akármennyire is borsódzott tőle a hátam, Davidnek igaza volt, épp ideje volt megmutatnom a képem a kölyköknek. Főleg Merelnek. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet. Könnyebb volt elfojtani a bűntudatom, ameddig nem kellett szembenéznem vele. Egy dolog volt Edwint Dave-re hagyni, és egy egészen másik egy gyereket árvaházba dugni. Ha rágondoltam nem tudtam, hogy Morganára vagy magamra vagyok dühösebb. Az undort már rég megtanultam elnyomni, de a bűntudat és a düh.
Benyitottam az ajtón és megpróbáltam egy eldugottabb asztalt kiszúrni, hogy a lehető legkevésbé legyen kínos a találkozás. Végül az egyik lépcső melletti asztalra esett a választásom, ahol Edwin még könnyen megláthat, de nem leszünk okvetlen szem előtt. Rendeltem három vajsört a pultnál, majd elvonszoltam magam az asztalig. Kihúzva egy széket, ledobtam rá magam és kibújtam az elnyűtt dzsekimből is. Csak ez maradt meg a brazíliai nyaralásomból, a többi csecsét, amit ott nyertem, már rég tovább is adtam, vagy elvesztettem. A pecsétgyűrűért mondjuk fájt a szívem. Abból elég sok hétig ellettem volna, ha nem nyerik el tőlem.
Jó volt tudni, hogy a kölykök sem sietik el túlzottan a dolgot. Mondjuk legalább így volt időm összeszedni magam. Már amennyire. Csábító volt egy pohár lángnyelv, de ha perkálni akartam a lakbért, és esetleg megebédeltetni mindhármunkat itt, akkor nem lett volna a legokosabb dolog az itallap legdrágábbjával indítani. Ráfanyalodva nyitottam ki a vajsöröm és hátradőlve vártam, hogy befussanak a srácok. |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Edwin Everfen / Re: Everfenék háza
|
Dátum: 2015. 08. 22. - 21:54:22
|
EDWIN EVERFEN Több mint tíz év után újra azzal a céllal lenni az országban, hogy talán maradni is akarok üdítő változatosságnak bizonyult. Sokszor megfordult mostanában a fejemben, hogy az elmúlt húsz évem soha nem kellett volna megszakítanom Morgana miatt, csak utazgatnom kellett volna, és most, hogy már bejártam a világot, és láttam, amit látni akartam, letelepedni, és talán némi felelősséget vállalni. Mondjuk egy kutyát, vagy valami ilyesmit.
Az ismerős utca sarkára hoppanáltam, egy bazi zöldséges téglaépülete mögé. Amikor utoljára itt jártam még barkácsbolt volt. Dave, a bátyám, és a családja az utca közepe felé lakott. A piros ajtót már messziről kiszúrtam. Mindig is utáltam azt a piros ajtót, olyan hivalkodó volt, mint Dave. A kerítés elé érve nem teketóriáztam, csak felöltöttem a szokásos rosszat sejtető vigyorom és belibbentem a kertbe, majd az ajtóig meg sem álltam.
Ding-dong. Kihúztam magam és belekapaszkodtam a hátizsákom pántjaiba, amíg vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Végül a bátyám lánya nyitott ajtót, akit szinte alig ismertem meg.
- Clem! – vigyorogtam le rá, majd beléptem mellette a házba. Kétlem, hogy felismert volna, hat is alig volt, amikor életében egyszer látott. Végig vágtáztam az előszobán és sikeresen belibbentem az étkezőbe is, ahol népes kis családom éppen az ebédjét fogyasztotta. – Üdv mindenki! – köszöntem hangosan. – Azta milyen nagyon lettetek – néztem végig a gyerekseregen. A tekintetem azonban hamar leragadt Edwinen. Le se tagadhatott volna, szinte kiköpött úgy nézett ki, mint én ennyi idősen. Magasabbnak se tűnt. A pillantása viszont zavarba ejtő volt. Sejtettem, hogy mi az oka, de még egy picit nem akartam tudomást venni róla. Még akkor sem, ha ezért is jöttem vissza. – Ki akarja látni mit hoztam? – löktem be középre, mert tudtam, hogy ezzel a gyerekhorda nagy részét a bűvkörömbe vonhatom, mielőtt Meredith kiadná az utam, vagy Dave feleszmélne. Azzal beletúrtam a hátizsákomba és kihúztam belőle egy picike kis ládát. A pálcám egy intésére a láda akkorára nőtt, mint egy női csizma doboza, majd leraktam ezt az asztalra. Volt benne minden. Tényleg, szinte mindenhonnan hoztam, vagy nyertem valamit, aminek semmi gyakorlati haszna nem volt, vagy ami csak szimplán nem az én világom volt.
Két dolgot raktam csak félre utazásaim során, amit mindenképpen Edwinnek akartam adni. Hollandiában járva a magány és a bűntudat visszavitt a környékre, ahol laktunk, ott pedig belefutottam Morgana régi lakótársába, aki őrzött néhány holmit tőle, én viszont csak egy ezüstláncot hoztam el, azt is csak azért, mert emlékeztem rá, mennyiszer láttam a nyakában. Később persze megbántam, és az is gyakran megfordult a fejemben, hogy eladom a fenébe, de aztán úgy döntöttem inkább Edwinre bízom a döntést. A másik pedig egy Izraelben nyert talizmán volt. Az életben nem tudtam rájönni, hogy mit ábrázol, de a fószer szerint, akitől elnyertem, szerencsét hoz, meg áldást. Mi mást adhatna az ember a gyerekének – gondoltam akkor egy vállvonás keretében, majd a zsebem mélyére süllyesztettem a fa talizmánt.
Az átadásukkal azonban várni akartam még egy kicsit, hogy felkészülhessek arra a beszélgetésre. Fogalmam sem volt róla, hogy Edwin tud-e arról, hogy igazából én vagyok az apja. Féltem tőle, ha elárulom neki, akkor is csak egy visszautasítással reagál majd rá, vagy esetleg a fejemhez vág valamit, ami persze jogos lenne, de mégsem akarnám hallani. Így hát úgy döntöttem a nagy beszélgetést kicsit későbbre halasztom, és lehetőleg akkorra, amikor kettesben talál minket a vakszerencse, meg az önbizalmam.
|
|
|
|
|