A napfényes márciusi reggel egy kicsit hidegebb, mint aminek a kastélyból tűnt, ezért össze kell húznom magamon a talárt. Nem ez a szombat a legjobb rá, hogy edzést tartsunk, még mindig nem a legjobb az idő, de muszáj lesz tartanunk a rendet, ha már lefoglaltam a pályát. Nem a győzelem számít, de azért érdemes tenni érte, hogy jó játékot tudjunk produkálni. Persze akkor is elégedett lennék a csapattal, ha maximalista lennék. Ahogy kicsit távolabb érek, felnézek a kastélyra, ami sajnos felidézni a közelmúlt szomorú eseményeit bennem. Reméltem, hogy a tavalyi év után ez az idei békésebb, kevésbé megterhelő és tragikus lesz, de úgy tűnik, hogy a világ egyelőre nem akar normális lenni. Még az ilyen napfényes napokon is éppen csak tűnik valószínűbbnek, hogy minden jobb lesz majd, mint az, hogy végül nem. Én azért mindig szeretek hinni benne, hogy idővel minden jobb lesz. Ez végül mindig hozzáállás kérdése. Egy negatívabb ember láthatná most úgy, hogy alacsony vagyok, nincs és soha nem is volt igazán barátnőm, jönnek a RAVASZ vizsgák, és amúgy is úgy tűnik, hogy megőrült a megszokott világ. Én úgy látom, hogy sok barátom van, a családom és a barátaim átvészelték a katasztrófákat, kipróbálhattam még utolsó évemben a kviddicset, és ami a legfontosabb, megtaláltam a vérszerinti családom tagjait, és többé-kevésbé beolvadtak az igazi családomba. Igaz, Merelnek sokszor vannak súlyos problémái, de idővel megváltozik majd. Ami a szerelmi életet illeti, van egy nagyon furcsa és valószínűtlen megérzésem, amit ma akarok ellenőrizni. Nyáron volt az első randim, az első csókom, és van egy megérzésem, hogy a lány, akit megcsókoltam, itt van a Roxfortban. Én nem is biztos, hogy lány: néhány napja, az ebédlőben véletlenül nekimentem egy hollóhátas fiúnak, akinek hasonló volt a szeme, a hangja, és miután kicsit gondolkoztam, az arca és az alkata is. Annyira hasonlóak, hogy ha nem is ugyanaz az ember, akkor is lehet, hogy rokonok. Egészen a tóig követem őt, ahol éppen egy varangyot sétáltat. Viszonylag kevesen választanak varangyot háziállatnak, de sok emberrel ellentétben én soha nem láttam az állatválasztásban semmit, ami miatt érdemes lenne diszkriminálni másokat. A varangy, a tengerimalac, a patkány lehet éppen olyan jó háziállat, mint a hörcsög. Valahogy illik is hozzá, amilyennek megismertem azon az egy randin. Néhány percig csendben figyelem a fiút a tónál. A mozgása, ahogy beszél az állathoz, ahogy áll a napfényben a tó partján, valahogy mind olyan ismerős jelenségek, olyan hasonlóak ahhoz, amit nyáron láttam. Szinte biztos vagyok most benne, hogy ő az, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy mit akarok. Talán haragudnom kéne rá, hogy megtévesztett, de hát végül is jól éreztem magam, és ha nem tűnik el, ki tudja, mi lett volna? Ha mást nem, azért talán akar barátkozni, egy plusz barát soha nem árt. Veszek egy mély levegőt, és elindulok felé. Nem haladok gyorsan, úgyhogy majdnem fél perc, mire néhány méterre megállok végül a fiútól. - Szia! Nem ismerjük egymást- illetve lehet ismerjük egymást... ez most kicsit furcsa. Na mindegy, elölről... szóval szia, Edwin vagyok, és lehet, hogy fura lesz, amit mondani fogok... jaj, hogy is mondjam? Szóval nyáron találkoztam egy lánnyal, akit Phaedrának hívtak, és bentlakásos suliba költözött... és hát... szerintem... elszabadult a varangyod!- kicsit furcsábban érzem magam még annál is, mint hittem, amikor a tó felé ugráló állatra nézek. Ennél rosszabbul lehet, hogy nem is indíthattam volna ezt a beszélgetést.
– Hát... azt hiszem, ez természetes.– nem engedem el Merel kezét, próbálok magabiztosnak tűnni, de nem tudom, hogy mennyire megy. Én magam egyáltalán nem vagyok magabiztos, mert nem tudom, hogy mi fog történni. Már rég elengedtem minden negatív érzelmet Jed felé, vagy apa felé, ahogy ma fogom nevezni, de nem tudom, hogy Merel mit fog hozzá szólni. Nem nagyon magyaráztam el, hogy miért kellett árvaházban felnőnie, mert én sem értem igazán. A legmagabiztosabb tippem valószínű az lenne, hogy ő is gyerek maradt kissé. Én sem biztos, hogy fel tudnék nőni most hirtelen, ha kéne. Remélem, hogy nem rohannék el a világba, de nagyon nehezen menne, az biztos. Vetek egy pillantást a húgom ruháira, amiket csinosnak találok ugyan, de valahogy kissé túl hivatalosnak is. Rajtam csak egy sima farmer van, egy póló, és egy vékonyabb dzseki, igaz, én már ismerem annyira Jedet/apát, hogy ne érezzem ezt a napot egynek életem legfontosabb napjai közül. Valószínű ők ketten még idegesebbek, és ma mindent meg fognak tenni, hogy a legjobb arcukat mutassák. Kicsit meglep, hogy Merel milyen hirtelen rászánja magát, hogy bemenjen, semmi bizalomgerjesztő beszélgetésre nincs rászorulva, ahogy én voltam Iannal még azelőtt, hogy beszéltem vele a vonaton. Kicsit hirtelen is jön, úgyhogy csak nehezen zárkózok fel mellé a sarokasztal irányába, ahol Jed foglal helyet. Aki ma apa. – Szia!– elmosolyodok egy kicsit, miközben elengedem Merel kezét, hogy kihúzzak neki egy széket. Ahogy gondoltam, Je... apa éppen olyan ideges, mint a húgom. Nem számítottam igazán szép, felhőtlen találkozásra közöttük, de reménykedtem azért, hogy minden viszonylag jól fog alakulni. Még lehet, hogy igazam lesz, de ez egyelőre nem túl biztató. Fogalmam sincs, hogy én mit mondanék apa helyében. – Apa, ő Merel. Merel, ő apa.– amint bemutatom őket egymásnak, már érzem is, hogy mennyire kellemetlen ez a szituáció, de valahogy elnyomom magamban annyira, hogy ne üljön ki az arcomra. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de fogalmam sincs, mit, és nem akarom terelni a szót. Minél tovább beszélgetünk semmiségekről, annál kellemetlenebb lesz ez az egész, úgyhogy csak leülök, és hagyom, hogy megismerjék egymást. Apa tartozik egy bocsánatkéréssel is, amit minél előbb illene megtennie.
Destain jobbra indul, és elüti a kvaffot! A lövés nem volt rossz, de úgy tűnik, Lowsley még nem szedte teljesen össze magát. A Mardekárnál a kvaff, mind az öt mezőnyjátékos megindul a Hugrabug térfele felé. Dean kezében a kvaff. Everfen oldalról megpróbál egy gurkót küldeni a hajtóformációba, de Edevane elüti. Crewe is hárítja Denalie gurkóját, a mardekáros hajtók pedig elkerülik a szemből érkező hugrabugos hajtókat. Dean passzol Zambininek... Clark szerel! A Hugrabugnál a kvaff, indul a kontra. A két fogó hirtelen előtűnik a felhők fölül, a talaj felé száguldanak! Edevane elől, Warren mögötte néhány méterrel lemaradva. A két fogó nem sokkal a talaj felett vízszintesbe húzza a seprűjét, azután emelkedni kezd, a mardekáros fogó még tartja az előnyét. Kinyújtja a kezét... nahát, ez bizony blokkolás! Finch-Fletchley szándékosan elállta a mardekáros fogó útján, nem sokon múlt az ütközés. A játékvezető fúj, ezúttal a Mardekár lő büntetőt...
A meccs szerencsére csak néhány másodpercre áll meg, Finch-Fletchley a hüvelykujját felmutatva jelzi, hogy jól van, bár elég furcsán tartja a karját. Crewe, úgy tűnik, pont jól találta el a hugrabug első pontszerzőjét. Vajon ezzel a sérüléssel is menni fog neki a játék úgy, ahogy eddig? A Mardekárnál a kvaff, a játék megy tovább a pálya közepéről. Finch-Fletchley megtámadja Zambinit, aki az ütközés előtti utolsó pillanatban lepasszolja a kvaffot a csapatkapitánynak. Denalie megcélozza Deant, aki félrehajol a gurkó elől. Clark felülről megtámadja a mardekáros kapitányt, aki a talajszint felé veszi az irányt, két hugrabugos hajtó szorosan a nyomában. Dean egyelőre nem emelkedik még, próbálja lerázni őket... Warren megindult a mardekáros karikák felé! Egy dugóhúzóval tér ki Edevane sokadik felé lőtt gurkója elől, és célirányosan száguld Destain irányába. Az utolsó métereken felemeli a seprű orrát, és nyílegyenesen az ég felé száll, de már ott van mögötte a Mardekár fogója! Edevane felzárkózik mellé, fejfejmellet repülnek...
Annak ellenére, hogy igyekszek biztatóan mosolyogni Merelre, miközben a Három Seprű irányába tartunk, nem állítom, hogy tényleg vidám vagyok. Életem talán legkellemetlenebb élménye volt megtudni, hogy adoptáltak, különösen úgy, hogy még él egy vér szerinti szülőm. Azzal nincs gondom, hogy Merelt testvéremnek kezeljem, húgomnak hívjam, mert ugyanúgy a húgomnak érzem, mint Clemet. Hallottam a viselt dolgairól, némelyiket láttam is, sokat ő maga mondott el nekem az elmúlt hónapban, de meglehetősen gyorsan hozzászoktam, hogy a testvérem, még úgy is, hogy nem olyan, mint én. Jólelkű és kedves, de emellett van bátorsága is, kreatív, sok dologban kiemelkedő, és annak ellenére sem igazán látszik, hogy igazán szorongana, hogy soha nem volt senki, akit családnak nevezett. Minden alkalommal, amikor ez eszembe jut, úgy érzem, át kell ölelnem, hogy bepótoljuk valahogy azt a tizenhárom évet. Testvérem lehet kettő, három, négy, akár száz is, apa viszont csak egy van. Kit kéne most apának szólítanom? Ki az, akit meg akarok bántani, ha választanom kell? Az az ember lesz a szívemben az apám mindörökké, aki felnevelt, szeretett és gondoskodott rólam, de mégsem tudok haragudni apára. Jedre. Nem tehet róla. Az egyetlen bűne, hogy nem volt elég erős, amikor annak kellett volna lennie, és ezt a dolgot nálam jobban senki nem értheti meg. Én is gyenge vagyok. Nem ez tesz egy embert rosszá vagy értéktelenné, elfogadom őt, de mégsem tudom befogadni a szívemben az apáknak kijáró helyre. Az már foglalt. - Izgulsz?- rámosolygok a húgomra, megfogom a kezét bátorítólag, és az utolsó húsz-harminc méteren vezetem. Nem tudom, benne megvan-e ez az érzés, hogy talán jobb lenne visszafordulni. Soha nem találkoztam még vele így, hogy a család többi része nem volt ott, én is kezdek izgulni. Azért is fogtam meg Merel kezét, hátha benne is megvan ez az érzés, hogy most vissza kellene fordulni mégis, és nem besétálni azon az ajtón. Óvatosan az ablakhoz vezetem a húgomat, hogy ne nagyon lehessen bentről látni, azután egy pillanatra bepillantok. Elég gyorsan meglátom őt, még nincs olyan nagyon sok vendég, és magányos felnőttet keresünk. Nem nehéz felismerni, mert úgy néz ki, mint apa. Az igazi. Félrehajolok az ablakból, mielőtt ő is meglátna, felnézne a vajsörből. Akarok adni egy esélyt Merelnek, hogy megnézze magának. - A sarokban ül.- nem mondok mást, hagyom, hogy benézzen ő is, megnézze magának, és türelmesen várok, amíg úgy nem érzi, hogy felkészült rá. Nekem biztosan szükségem lenne egy csomó időre, mielőtt erre rászánnám magam. Mondjuk, ha előkerülne anya. Merellel is vártam, sokkal többet, mint kellett volna. Ha időben szólok neki, egy nyarat nyertünk volna. Nehéz túltennem magam ezen a hibán. Amikor a húgom nagyjából felkészült, veszek egy mély levegőt, az ajtóhoz lépek, és benyitok. Nem engedem most előre őt, mert egyrészt az ivókba a férfinek illik először belépni, hogy felfogja a felé repülő székeket, másrészt nem várom el, hogy Merel előre menjen. Én legalább már ismerem apát. Jedet.
Nem vagyok benne biztos, hogy Merel hogy reagálta le a hallottakat, de abból, hogy nem kezdett el kiabálni, meg nem lett dühös, azt hiszem, pozitívan. Amikor én megtudtam, hogy örökbe fogadtak, életem kevés dühkitörésének egyikében részesítettem a környezetem, de úgy látom, hogy a húgom inkább pozitívan értékeli a hallottakat. Húgom. Olyan furcsa ez a szó, hiszen alig tudok róla valamit. Ő a vidám, bátor kislány, aki valahogy mindig bajba keveredik. De persze, ez nem baj, megismerjük majd egymást, most rengeteg időnk van már rá. - Hát... izé... igen, komoly, persze, hogy komoly. A bátyád vagyok.- megértem, én sem hinnék neki olyan könnyen fordítva, éppen ezért végig Merel szemébe nézek, amikor beszélek hozzá, elfelejtkezem teljesen a másik három emberről. Valahogy olyan fura ez az egész, sokkal furább, mint amilyennek elképzeltem, valahogy még nincs meg az a kapcsolat, de mégis érzem, hogy elkezd valami mégis kiépülni. Vajon olyan lesz ez, mintha együtt nőttünk volna fel? Lopva oldalra pillantok Ianra, de nem fordulok el annyira, hogy lássam az arcát. Kíváncsi vagyok, ő hogy csinálta volna. Ő olyan sokkal erősebb, magabiztosabb nálam, annyira szeretném, ha én is képes lennék magabiztosan, határozottan cselekedni. Mindig együtt éreztem vele a betegsége miatt, de mégis voltak olyan napok, hogy azt hiszem, cseréltem volna vele. - Igen, testvérek vagyunk, igazat mondok. A bácsikámnál élek, és van három unokatesónk is, ketten pont most lesznek elsősök. Majd szurkolj nekik te is a beosztásnál, hogy hozzánk kerüljenek, Clementine és Barnabas a nevük.- reménykedek benne, hogy tényleg hozzánk kerülnek az ikrek, de bárhogyan lesz, nem hiszem, hogy sokat fog változni. Csak pár kicsinyeskedő, rossz diák és pár nagyon rossz tanár miatt ment ellenségeskedés a házak között. Én mindig jóban tudtam lenni mindenkivel, szóval ez nem lehetetlen. Visszaölelem Madit, aki ugyanúgy hozzászokott az ölelősdihez, mint én, ezért nem is lepett meg annyira. Még szeretném az új húgomat is megölelgetni, de kicsit félek tőle, hogy esetleg nagyon hirtelen lenne az most. Pedig lassan muszáj lesz, mert megszakad a szívem, ahogy olyan szomorúan néz. Csak egy halk „persze” az, amit Madinek válaszolok, a másik kislányra pedig csak gyorsan ránézek, mielőtt felállok, és átülök a megürült helyre Merel mellé, egyfajta előkészületként. Várok azért pár másodpercet, hogy nem viselkedik-e nagyon elutasítóan, mielőtt átölelem. - Sajnálom, tényleg sokkal korábban kellett volna már szólnom.- picit még érzem, hogy elkezd csípni is a szemem, de azért nem sírom el magam meghatottságomban, mint legutóbb azon a hajós filmen, amiért Tim ki is nevetett. Most azért legalább egy kicsit úgy kell viselkednem, mint egy nagy testvérnek, főleg, hogy szegény Merel teljesen egyke volt mindig. Nem is tudom, velem mi lenne akkor, ha egyke lennék.
Együtt kezdtük a Roxfortot, és együtt is fogjuk befejezni, a kettő között pedig rengeteg dolog történt. Nem vagyunk háztársak, de sok dologban voltunk közösen. A DS, az ellenállás, most a kviddics, vagy akár a közös órák. Emlékszem, rengeteg közös napunk volt a Szükség szobájában, amikor egy családdá váltunk ott mind. Csodáltalak akkor, hogy mennyire kemény tudsz maradni végig, hogy látszólag minden rendben van veled. Sokkal több csapást kaptál az élettől, mint én, de remélem, hogy innentől már csak jó dolgok fognak történni veled, és sokáig együtt maradtok Harryvel, szép pár vagytok.
Nem te vagy az első testvérem, de te vagy az egyetlen vérszerinti. Ezt nem tartom valódi szempontnak, a szeretet fontosabb, de ez nem jelenti, hogy nem érezlek testvéremnek már azóta, hogy tudom, hogy testvérek vagyunk. Egyszerűen csak féltem, hogy mit szólnál, ha csak úgy odamennék, főleg azután, hogy tudtam, nekem boldog életem volt, te pedig egy árvaházban éltél. De szólnom kellett volna korábban. Remélem, hogy megbocsájtasz, és még lehetek a bátyád. Ölelés?
Mint általában, most is mosolygok, hallgatom, mit beszélgetnek Ianék, és Madison tényleg mosolyt csal az arcomra a cukiságával, de valójában nagyon ideges vagyok. Kicsit olyan, mintha fogorvos előtt lennék, vagy szuri előtt, vagy ilyesmi, csak ez most még felfokozottabb, minta látnám, hogy béna az orvos, vagy nagyon nagy a tű. Bár ez talán ennél is rosszabb. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj. Ha Ian nem lenne itt, most biztos kirohannék, de nem akarom magam leégetni, meg most már tényleg nem hátrálhatok ki. Mi baj lehet? Nem történhet semmi igazán rossz. Legrosszabb esetben dühös lesz, vagy kiabál. Vagy megutál egy életre, azután szépen lassan mindenki más is, hogy milyen szemét vagyok, hogy árvaházban volt a húgom két évig úgy, hogy tudtam, de nem csináltam semmit. Még csak nem is szóltam neki. És nem is tudnám megmagyarázni, hogy miért. De mégsem várhatok tovább, nyelek egyet, kicsit fészkelődök ültömben, azután még váltok egy gyors pillantást Iannal, mielőtt belekezdek. - Izé... Merel, mondanom kell valamit.- hirtelen az a fogorvosos-injekciós dolog olyanná válik, mintha bent lenne a fúró vagy a tű, de nem a szokásos hú, túl vagyok rajta-féle lenne, hanem inkább olyan, mintha benne is akarna maradni, és még mindig hátra lenne a legrosszabb része. Bizonyos értelemben hátra is van a legnehezebb. Megpróbálok mosolyogni, de most legalább annyira kínosan érzem magam, mint akkor, amikor az a részeg lány elkezdett ölelgetni, és olyan dolgokat suttogott a fülembe, amiket józanon biztos nem tett volna. - Fúh... nem is tudom, hogy hol kéne kezdenem... tudod, az anyukám és az apukám...- érzem, hogy teljesen vörössé kezd válni az arcom, és hiába nézem a húgom (nagyon furcsa ezt a szót Clementineon kívül másra kiterjeszteni) cipőjét, tudom, hogy mindenki engem bámult. Lehet, hogy kettesben kényelmesebb lenne, de biztos nem lenne bátorságom hozzá, hogy egyedül csináljam ezt végig. Ha Ian nem lenne mellettem, tuti elterelném az egészet másik irányba. - Szóval, anyukám és apukám örökbe fogadott, nem ők az igazi szüleim, az igazi apám testvére nevelt fel. Az igazi apám meg anyám... szóval ők a te szüleid is...- azzal akarom befejezni z egészet, hogy testvérek vagyunk, de valahogy nem tudom kimondani, csak ülök, és lopva felnézek a lányra. Egy csomószor féltem már, az életemért, valamilyen büntetéstől, sokszor a barátaimért, vagy csak azért, mert valaki kiabált velem, vagy furcsán viselkedett, de ez most teljesen más. Most úgy érzem, jobban félek, mint bármikor korábban, mert lehet, hogy egy rokonom meggyűlöl. - Korábban akartam már szólni, csak egyik alkalom sem tűnt alkalmasnak...- inkább félbeharapom a magyarázkodást, ami csak ront az egészen, és várok, miközben rálesek. Érzem, ég az arcom, mintha legalábbis teljesen meztelen lennék, vagy rám nyitottak volna valami kellemetlen pillanatban. Ha tehetném, most kiugranék az ablakon, és hazáig futnék.
Iszok egy hosszú korty vizet, de az nem segít a fejfájásomon, azon az érzésen, hogy mennyire öreg lettem, hogy mindenem fáj. Hülye voltam, hogy hagytam Iant, hogy rávegyen az ivásra. Oké, igaz, egyszer vagyok tizenhét, de simán lehetne, hogy tizennyolc már nem leszek ennyi italtól. Nem vagyok hozzászokva. Felmászok, amikor kinyitják az ajtókat, elveszem Clementine és Barnabas bőröndjét, hogy ne nekik kelljen felemelni a lépcsőn. Emlékszem, nekem sem kellett felhúzni a lépcsőn, el sem bírtam volna, rohadt nehezek. Anya mindent bepakolt. Anya. Azt hiszem, ez már berögzült, már örökre így fogom nevezni őt, nekem már örökre Meredith Flowers lesz az anyám, Dave Everfen az apám, Dave Everfen az apám, Tim, Barny és Clem pedig a testvéreim. Vagy fog ez változni még? Azt tanultuk előző évben végig, hogy a vér az, ami fontos, ami összeköt, felemelkedésre vagy szolgaságra ítél. Soha nem hittem ebben, butaságnak hangzik, de nem tudok nem gondolni rá, hogy a testvéreim unokatestvérekké, a szüleim nagybácsivá és nagynénivé válnak. Most, hogy beszéltem vele, érzek valamit apa és a húgom felé. Nem olyan erős, de mégis sokkal erősebb, mintha két idegen lennének. Nem ismerem még a húgomat, de ha ránézek, ha figyelem, mégis látok benne valamit, ami hasonlít rám, még ha különbözünk is. Érzek valamiféle köteléket felé, nem is biztos, hogy csak azért, mert a vérszerinti testvérem. És akármekkora szemét volt, akármennyire szörnyű, amit a családunkkal tett, mégis érzek valamit apa felé. Még ha nem is ismerem őt sem, csak a mendemondákat hallottam róla, amik nem túl szépek, a hangja valahogy ismerős, megnyugtató. Halványan csak, de emlékszem rá, amikor még minden szempontból az apám volt. Bemegyek az első üres kupéba az ikrekkel, ahol kihajolok, és velük együtt integetek Timnek, anyának és apának, amíg el nem tűnnek. Most borúsabbnak tűnik valahogy a hangulat, az otthon maradt öcsém is bánatosnak tűnik, de talán csak a fejemet széttépni akaró meg akarok halni érzés, a fokozódó hányinger mondatja ezt velem. Ha nem éltem volna át tavaly sokkal rosszabbat is, most pánikba is esnék, hogy minden rendben van-e velem, de tudom, ha valaki készül meghalni, nem képes már rendesen gondolkozni sem. Elköszönök az ikrektől, amikor befut két elsősnek tűnő fiú, hogy leüljön melléjük. A vonaton lehet a legjobb első barátokat megszerezni, nekem is itt sikerült összeszedni Iant. Teljesen máshogy alakult volna az életem, ha nem vagyok ennyire szerencsés, most bizonyára teljesen más ember lennék. Furcsa belegondolni, hogy Clementine és Barnabas most kezdenek el változni, új emberré válni, ebben a pillanatban. Talán még az is most dől el, melyik házba kerülnek. Sóhajtok egyet, miközben nekidőlök az ablaknak, és megfogom a táskámat. Egy kicsit rá kell pihennem arra, ami most jön, normálisan kell kinézni. Megkérdeztem tegnap Iant, hogy meddig lenne érdemes várni rá, hogy beszéljek a húgommal, és ő azt mondta, hogy ne várjak, úgyhogy most össze kellene kapnom magam, hogy ne higgye, hogy alkoholista vagyok. Nem lenne jó első benyomás, nem azért, mert nem szeretem azt, aki iszik, hanem mert nem igaz. Alig járok inni, ez csak a szülinapom miatt volt. A vonat elejére megyek, miután összekaptam magam néhány perc robogás után, és mire elhagyjuk a várost, már kezdem magam egészen jól érezni. Egy ablakot a folyosón azért lehúzok, és levegőzök egy kicsit, meg amikor bemegyek a vécére, kicsit elkap a hányinger is, de végeredményben csak fáradtnak érzem magam. A tükörben kicsit helyrepofozom magam, mielőtt elindulok megkeresni Iant. Nem tart sokáig, amint kilépek az ajtón, ő már ott áll. - Cső, rég láttalak!- felemelem a kezem, hogy adjak egy öklöst, de most nem vagyok olyan laza, amilyen tegnap voltam, hosszú ideje először. Nagyon izgulok, hogy mi lesz, hogy fog alakulni ez a találka a húgommal, de nem akarom, hogy Ian nyuszinak nézzen. Különben sem látom okát, hogy ne most ejtsük meg. Tudom, hogy szépen elfelejtődne, elhalasztódni, és egyszer azt venném észre megint, hogy elkéstem. Abból a szempontból segített az előző év, hogy tudom, mennyire könnyen, mennyire hirtelen késő lehet még egy gyereknek is. A harmadik kupéig kell csak mennünk, ahogy benézek, két másik kislány társaságában ki is szúrom Merelt. Az egyiket, Maddisont ismerem is látásból, róla tudom, hogy a legjobb barátnője, a másik lányról viszont nem tudok semmit. A legtöbb hugrabugost azért ismerem legalább látásból, úgyhogy valószínű ő nem az. Örülök is neki, hogy barátkozik más házak diákjaival, hallottam valami olyat is, hogy egy mardekáros fiúval randizott. Az persze nem túl jó, hogy randizott tizenkét évesen, de nem szólok bele. Ha a bátyja leszek is, nem azért, hogy fegyelmezzem. Veszek egy mély levegőt, miközben megfogom a kilincset, és lassan kilégzem. - Hát... vágjunk bele... Sziasztok, van itt még szabad hely?- megállok a félrehúzott ajtónál, kicsit tördelem a kezem, piszkálom a hajam, de azért igyekszem barátságosan, természetesen mosolyogni. Már begyakoroltam, akkor is így mosolygok, ha valakinek kivételesen sikerül célba találnia egy sértéssel, nehéz ezt a mosolyt levakarni. Nem is álca, mint sokaknak. Én azért mosolygok, mert az a legjobb módja egy beszélgetés elkezdésének, egy kapcsolat építésének.
„Aki igazat mond és megnyílik másoknak, sebezhetővé válik. Mégis légy őszinte és nyílt!”
Alapok jelszó || „A jellem amelytől ember az ember, porból és szennyből a jellem emel fel.” így ejtsd a nevemet || Edvin Evörfen nem || férfi születési hely, idő || Amszterdam; 1981. augusztus 30. horoszkóp|| szűz kor || 17 vér || fél évfolyam || hetedik
A múlt
Gyerekkor
Edwin egy szerény amszterdami lakásban született, egy fiatal pár gyermekeként. Mindkét szülője az angol varázsvilágból menekült el a háború elől, és annak végével vissza is költöztek oda. Vér szerinti szülei szegények voltak, apja alkalmi munkákból tartotta el őket, édesanyja pedig pultosnő volt, de a viszonylag kevés játék ellenére is boldog kisgyerek volt. Csak három éves volt, amikor a családja széthullott azzal, hogy édesanyjánál halálos betegséget diagnosztizáltak, apja pedig otthagyta őket. Amikor anyja már képtelen volt ellátni, apja bátyja vette magához, mint saját fiát, a kis Edwin pedig még nem is fogta fel igazán, mi történik. Bár benne maradt a furcsa érzés, sokáig nem jött rá, hogy akikkel él, nem a vér szerinti szülei. A fiú már egészen korán elsajátította azt a morális kódexet, ami a személyisége gerincét képezi: mindenkivel legyél kedves, őszinte, soha ne bánts senkit, kerüld a konfliktusokat, legyél becsületes, segíts annak, akinek segítségre van szüksége! Annak köszönhetően, hogy így nevelték, Edwint soha nem kellett leszidni, soha nem kellett neki megtiltani semmit sem, így a nevelőszülőknek soha nem volt vele annyi problémájuk, mint a három vér szerinti gyerekkel. Edwin a legidősebb unokatestvérével, Timmel alakított ki igazi, bensőséges testvéri viszonyt, a Roxfort előtt ő volt az egyetlen igazi barátja, éppen ezért őt is nagyon letörte, amikor kiderült róla, hogy nem örökölte a szülei varázserejét. Részben a számára ismeretlen és érdekes világ varázsa, nagyobb részben a fogadott öccse miatt ő nem akart a Roxfortban tanulni, a muglik között akart élni. Életében először vitatkozott a nevelőapjával, aki végül rábeszélte, hogy tanuljon varázslónak, és utána menjen csak a mugli világba.
Roxfortos évek
Amikor felszállt a vonatra, Edwint sokkolta az, hogy elszakad a családjától, de viszonylag gyorsan összebarátkozott néhány elsőssel, köztük későbbi legjobb barátjával, Ian Lowsleyval. Mire a vonat pöfögve begördült, és beszállt a csónakba, már szinte teljesen elszálltak a kétségei, a kezdeti bátortalansága. Az egyetlen dolog, ami miatt lelkiismeret furdalása volt, hogy egyedül hagyta az öccsét. Nem értette meg teljesen, mi történik az iskolában az első évben, de átragadt rá is az a félelem, amit a kővé dermedések okoztak, ennek ellenére is megtartotta azt a vidámságot, kedvességet, segítőkészséget, ami olyannyira jellemző volt rá gyerekkorától kezdve. Bár igazán közeli barátból soha nem volt neki több egynél, kifejezetten kedvelt lett az évfolyamában, év végére már egy évfolyamtársa sem hívta Everfennek, mindenki Edwinnek szólította. Talán első éves korában dőlt el, hogy rossz lesz bájitaltanból és sötét varázslatok kivédéséből, míg az előbbit tanító tanártól félt, és a rossz eredményeit követő nyilvános letolások ezt csak fokozták, a legtöbb fiúval együtt gyorsan leszűrte az utóbbiról, hogy inkompetens, hogy inkompetens. A többi tárgyból viszont jól teljesített, különösen Bimba, Filtwick és McGalagony professzornál, bár az utóbbitól szintén tartott eleinte. A nyarat szinte teljes egészében Timothyval töltötte, akivel elkezdtek kungfuzni, csak hogy mindketten ráunjanak július közepére, folytassák a futballal, hogy nyár végére abba is beleunjanak. Ekkor kezdődött meg az a folyamat, aminek eredményeképpen öt év alatt tizennyolc különböző sportot próbáltak végig, csak hogy mindbe beleunjanak. Edwin mégsem érezte ezt soha elpocsékolt időnek, örült minden percnek, amit az öccsével tölthetett. A dementorok jelenléte a második évben rányomta a bélyegét mindenki hangulatára, de a tizenkét éves fiú így is a vidámabbak között maradt, a közvetlen környezetében ellensúlyozta az általános rossz hangulatot. Edwin és Ian barátsága még szorosabbá vált. Amikor Lupin professzor helyett Piton professzor vett át néhány SVK kurzust, és a vérfarkasokról kért egy házi dolgozatot, Ian elárulta Edwinnek, hogy vérfarkas. Annak ellenére, hogy egy kicsit megijedt, Edwin szinte azonnal kijelentette egy ölelés kíséretében, hogy ettől ők még barátok maradnak. Edwin és Timothy a nyáron eldöntötték a vízilabdáról, a kosárlabdáról, a kézilabdáról és a krikettről is, hogy az nem nekik való, mielőtt Edwin visszautazott a Roxfortba. Ellentétben a legtöbb emberrel, ő nem drukkolt senkinek, sokakkal ellentétben sikeresen felismerte, hogy a Trimágus Tusa célja a varázslók közelebb hozása egymáshoz. Tizenhárom évesen, életében először próbált közeledni egy lányhoz. A szintén tizenhárom éves litván Durmstrangos lánnyal, aki az egyik hetedéves bajnokjelölt húga volt, ugyan viszonylag nehezen kommunikált, de valószínűleg alakult volna közöttük valami, ha egy felsőéves indulatból nem törpézi le őt egy ütközés után. A magassága azután olyan kisebbségi komplexust okozott, hogy nem volt képes többé a lány szemébe sem nézni, és azóta is úgy érzi, ha lánnyal beszélget, hogy viccesnek tartják a magasságát. Ennek ellenére is megtartotta azonban a barátságát a lánnyal, akivel havonta levelet vált. Bár nem volt kifejezetten rossz tanuló, Edwin első sikerélményei a harmadik évében jöttek, amikor felvette a Mugliismeretet. Köszönhetően a folyamatos érdeklődésének, szeretetének a másik világ iránt, és annak, hogy az anyjával és az öccsével folyamatosan erről beszélgetett, osztályelső lett a tantárgyból. Edwin egy dologért drukkolt: hogy bárki nyer, mindenki sértetlenül megússza a tusát, úgyhogy különösen letörte Cedric halála, még ha nem is igazán ismerte a prefektust. Az volt az első alkalom, amikor felfogta a halál jelentését, és amikor elkezdtek emlékek feltörni a halott anyjáról. A nyáron a teniszen, a tollaslabdán, a karatén és a bokszon volt a sor- utóbbit Edwin rekordgyorsasággal utálta meg, amikor Dudley Dursley egyetlen ütéssel betörte az orrát. Ez a nyár volt neki a legnehezebb: amikor rákérdezett a kis londoni bérlakásra, amire régről emlékszik, a szülei felvilágosították arról, hogy ők nem az igazi szülei, az igazi apja pedig elhagyta, mert félt vállalni. Edwin hetekig úgy érezte, hogy az apja azért hagyta ott, mert ő csinált valamit rosszul, azért nem kellett neki, mert valami baj van vele. Csak akkor nyugodott meg kicsit, amikor elárulta Timothynak, hogy nem vér szerinti testvérek, és őt ez nem zavarta. Az is sokat segített neki, hogy Ian és a nevelőszülei támogatták. Edwint, hasonlóan szinte mindenki máshoz az iskolában, kifejezetten taszította Umbridge mézes, alattomos gonoszsága. Életében először állt ki tanár ellen, amikor szóba került Voldemort visszatérése, igaz, bocsánatot kért és visszavonult öt pont levonása és a büntetőmunka ígéretének hatására, köszönhetően annak, hogy már elterjedt a főinspektor büntetőmódszere. Amikor az egy évvel felette járó Ernie a DS gyűlést reklámozta, azok között volt, akik elmentek a Szárnyas Vadkanba, és Dumbledore Seregének alapító tagjai lettek. Gyorsan megjegyezték őt a többiek arról, hogy, bár nagyon keményen próbálkozott, az egyik legügyetlenebb tagja lett Dumbledore Seregének. Nem volt képes megtanulni semmilyen varázslatot rendesen, aminek a célja az volt, hogy másoknak ártson, csak a lefegyverző bűbáj, a pajzsbűbáj, és, érdekes módon, a patrónus bűbáj ment neki jól. A sorozatos kudarcok ellenére Edwin nem lépett ki Dumbledore Seregéből, egyrészt azért, mert rengeteg új barátot szerzett, másrészt azért, mert úgy érezte, ha ezt is feladja, mint a sportokat szokta, akkor semmivel nem jobb az apjánál. A fő ok viszont Luna Lovegood volt, akibe szinte egész évben szerelmes volt, annak ellenére, hogy mindössze három mondatot váltottak, és az is a morzsás szarvú szapirtyókról szólt. A nyáron sötét hangulat lengte be az Everfen házat. Edwin nevelőapja most először nem engedte neki és Timothynak, hogy a nyár melegebb estéit kint, a lombházban töltsék ketten, és legalább egy szülő mindig elkísérte őket a vívásra/birkózásra/judora/pingpongra/floorballra. Edwin tudta, hogy nevelőanyja nem számít varázslónak Voldemort követőinek szemében, ő is érezte, milyen sötétre fog fordulni a családja sorsa, ha a Sötét Nagyúr győzedelmeskedik. Edwin ötödik éve jobbára azzal telt, hogy átölelgette az RBF miatti stressztől sírva fakadó évfolyamtársait, megnyugtatta, bátorította őket, még akkor is, ha tudta nagyon jól, hogy némelyik tárgyból ők sokkal jobbak nála valójában. Ő nem félt annyira az RBF-ektől, mert olyan munkát nézett ki magának, amihez bőven elegendő a Mugliismeret RAVASZ. Amiért aggódott, az a családja volt, mindig sokkolták a Prófétában olvasott szörnyűségek. Az év első hónapjaiban többször is álmodott a családja haláláról, ezen csak az javított, hogy lemondta a Reggeli Próféta előfizetését, és nem olvasta többé a híreket. Ebben az évben érkezett meg a Roxfortba a vér szerinti húga, Merel Everfen, akiről sokáig azt hitte, hogy másodfokú unokatestvér, csak a téli szünetben tudta meg, hogy a húga. Azóta folyamatosan figyeli a lányt, de még nem talált megfelelő alkalmat rá, hogy beszélgessen vele. Félt tőle, hogy mit szólna hozzá a lány. Bár nem tartotta korrektnek, hogy Dumbledore előnyben részesíti a griffendéleseket, letörte az ettől az apróságtól eltekintve számára szimpatikus igazgató halála, aki addig biztonságérzetet nyújtott a kastélynak, halálával a sötétség teret nyert.
Háború
A nyáron a golfon, a rögbin, a kendon és a triatlonon volt a sor, amiket most Edwin kivételesen jobban erőltetett az öccsénél, lassabban adta fel, csak akkor volt hajlandó váltani, amikor Tim már tényleg szenvedésnek érezte, amit csináltak. Próbált belekapaszkodni a nyárba, félt visszamenni, és amikor a Mágiaügyi Minisztérium elesett, és bekövetkezett a rendszerváltozás, könyörgött a nevelőszüleinek, hogy ne kelljen visszamennie, hogy hagyják el az országot. Ők azonban úgy döntöttek, hogy úgy fognak élni, mint eddig, nem hagyják hátra mindenüket, Edwin ezért kénytelen volt visszamenni. Köszönhetően a magas empátiaérzékének és viszolygásának az erőszaktól, Edwin sokkal rosszabbul élte meg azt, amikor megkínoztak valakit, még rosszabbul, mint egy átlagos gyerek. Sokáig nem mert nyíltan felszólalni a Carrow testvérekkel szemben, még akkor sem, ha számára visszataszító dolgokat tanítottak és még visszataszítóbbakat műveltek a társaival. Az egyetlen jó dolog, ami történt vele az első félévben, hogy az anyját felmentették a sárvérűség vádja alól. Hónapokat vívódott, hogy válaszoljon-e a Sereg érméjének hívására, végül két dolog volt, ami arra inspirálta, hogy csatlakozzon. Az egyik Neville Longbottom volt, akiről az egész iskola suttogott, és akinek a bátor kiállásából ő is erőt merített, a másik pedig egy harmadéves sárvérű lány volt, akit megmentett néhány különítményestől- igaz, így ő kapta azt, amit a lánynak szántak, nagyon csúnyán megátkozták, napokig nem bírt lábra állni. Amikor gyanítani kezdték, hogy ő is a megújult DS tagja, Edwin csatlakozott azokhoz, akik a Szükség Szobájában bujkáltak. Bár részt vett az éjszakai kisurranásokban és falfirkakészítésben, ő inkább hangulatfelelősként funkcionált, a hosszú, sötét időt túlélő optimizmusa, kedvessége és naivitása oroszlánrészt vállalt abban, hogy a Szükség Szobáján kívül tartsa a depressziót. Edwin nem harcolt annyira aktívan, mint a legtöbb DS tag, mivel a többiek tisztában voltak a hiányos harci képességeivel, először az evakuálásnál, azután pedig a sérültek ellátásánál kellett segédkeznie. Csak a csata közepén űzött el három dementort a patrónusával, illetve a végén fegyverzett le egy halálfalót hátulról. A csatát, csodával határos módon, teljesen sértetlenül vészelte át, legalábbis testben, lélekben rengeteg fájdalmat okozott neki a sok halál és szenvedés, ami körülvette. A háború után Edwin hazautazott, és úgy tűnik, az íjászkodás képében Timothyval megtalálták az első sportot, ami túlél másfél hónapos szenvedélyt. Néhány lelkizős beszélgetéssel és levéllel sikerült túltennie magát azon az időszakon, ami a hatodik éve alatt történt. Életében először hazudott a fogadott öccsének, nem mesélte el neki, mit élt át a hatodik évében. Egy kicsit fél visszamenni a Roxfortba, de már várja a találkozást a barátaival, illetve a húgával, akinek, úgy döntött, végre elmondja, hogy testvérek.
Szerepjáték példa: - Hé, Tim! Oltsd el azt a cigit! Nem szabad!- miközben felülök a függőágyban, leejtem a Narnia Krónikáit, sőt, kevés híján én is felborulok. Elég sokkoló látvány, ahogy az öcsém beleszív abba a halálrúdba, és kifújja a füstöt. Felállok, és gyors léptekkel teszem meg a három méter távolságot a lombház nyikorgó fapadlóján, még azt is elfelejtem, hogy figyeljek a szálkákra. Megpróbálom kikapni a szájából a cigit, de amikor megfogja a kezem, inkább a mellette heverő dobozt veszem fel. Megtehetném, hogy erővel veszem el, de én az eszére akarok hatni, abból nem tanul, ha erőszakot alkalmazok. - Nem olvastad el, mi van ráírva? „A dohányzás súlyosan károsítja az ön és környezetében élők egészségét.” Tüdőrákot fogsz kapni! Meg büdös is. És ami a legrosszabb, impotenciát okoz!- köhögök egyet, ahogy Tim az arcomba fújja a füstöt, gyorsan teszek is hátra két lépést inkább, a passzív dohányzás is nagyon ártalmas. És még csak tizennégy éves! Legközelebb meg majd drogozni kezd el. Elfordítom a fejem, amikor Tim letolja az alsónadrágját. - Hm... nekem úgy tűnik, hogy még működik, látod? Jaj, Ed, legyél már egy kicsit lazább! Egyszer úgyis meghalunk, miért ne szórakozzunk addig? - Anya nagyon meg fog haragudni, ha megtudja, hogy cigizel. - Miért, elmondod neki? - Nem, de... - Akkor jó, akkor nem tudja meg.- sóhajtok egyet, azután inkább visszasétálok, és ledobom magam a függőágyamba, kívül a halálfüst hatókörén. A könyvemet most nem szedem fel, most egy kicsit csak nézem a hintaágyam tartó kötelet, a szívecskemintákat az alsónadrágomon, az izzadságcseppeket, amit ez a negyven fokos meleg okoz. Iszok egy korty vizet. - Idén sem sikerült barátnőt fognod, Ed? - Nem. Nem igazán vannak oda értem, a magasabb fiúkat kedvelik.- tüskét érzek magamban, amiért hazudok, amiért nem mondom el neki, hogy min mentem keresztül. Egyáltalán nem érdekeltek a lányok hatodikban, az érdekelt, hogy túléljem az aktuális napot anélkül, hogy engem vagy egy barátom megkínoznának, és nem sikerült, csak tízből kilencszer. Talán jobb, ha nem mondom el... de nem tudok titkolózni. Sokáig biztos nem, muszáj neki is elmesélnem majd. - Ha vannak ilyen nyújtó varázslatok, akkor azokat majd nyomathatnád rám is, ha megtanultad őket. Pár fronton nem ártana néhány centi.- nevetek egyet, el is felejtem, hogy most komolyabb témákról akartam beszélni. Most jól jönne, ha valaki meghallgatna, de egyszerűen nem érzem olyannak a hangulatot. Aztán, ahogy átnézek a másik függőágyra, rögtön látom, hogy ő is letört valamiért. - Valami baj van? - Nem, csak... te is visszamész, Clem és Barny is kezdenek, és tök egyedül fogok maradni. Utálok egyedül lenni... ha most azért álltál fel, hogy ide gyere megölelni, akkor elnyomom ezt a szart a bőrödön!- irányt váltok, és a sarokban kialakított lyukhoz megyek inkább, mintha eleve is csak vécézni szerettem volna. Pedig egy ölelés biztos segített volna, az már azóta segít rajta, hogy megszületett. Pont akkor pöcköli ki a cigit, amikor megfordulok. - Egy évem van hátra, azután hazaköltözök. Nem kell aggódnod, még legalább négy-öt évet itt fogok lakni, de lehet még tíz is lesz belőle. De ha elköltözök, akkor is nyugodtan meglátogathatsz. Csak bírd ki még ezt az egy évet. Nekem sem volt könnyű kib... - Timothy Everfen! Elmagyaráznád nekem, hogy mi füstöl a gyepen? Ez minimum két hét szobafogság, fiatalember!- kihajolok az ablakon, és rögtön elkapom anya tekintetét. Nem tudok rá nem úgy gondolni, mint anyára, nekem ő az igazi anyám, és Dave Everfen az igazi apám, és ezen semmi nem fog változtatni. Ahogyan azon sem, hogy Tim az igazi öcsém. Aki szeretett volna Iron Maiden koncertre menni hétvégén. - Nem Timé a cigi, anya...
Jellem
Edwint nehéz nem szeretni. Mindenkivel végtelenül kedves, jóindulatú, annyira, hogy sokan hátsószándékot feltételeznek a naivitása mögött. Valójában semmi nem áll tőle távolabb, mint a hátsó szándék, tényleg próbál mindenkivel jóban lenni, még azokkal is, akik ellenségesek vele vagy megsértik. Látszólag nem igazán veszi fel a sértéseket, amivel mindennél jobban idegesíti azokat, akik bántani akarják, emiatt és a sok barátja miatt nem is nagyon piszkálja őt senki mostanában. Edwin többnyire vidám, kedves, előzékeny, az elsők között van, ha valakinek segíteni kell, de mint minden embernek, vannak titkai, amiket nem oszt meg mással, csak a hozzá legközelebb állókkal. Kifejezetten rosszul érzi magát a családi háttere miatt, sokszor úgy érzi, olyanná válik, mint ő. Nem képes azonban gyűlölni az apját, a fő érzelem, amit felé érez, a szomorúság és csalódottság. Titkolja azt is, hogy valójában zavarják azok a megjegyzések, amit a rossz jegyeire vagy a varázstudására, a magasságára vagy az ügyetlen flörtölési kísérleteire tesznek, és a felgyülemlett feszültséget viszonylag gyakran kénytelen levezetni. A legtöbb varázsvilágról tudó embertől eltérően, Edwin a másik irányba vágyódik, számára a muglik világa az új, érdekes, izgalmas, kihívásokat rejtő. Az álmai között szerepel, hogy megértse, hogy működik a számítógép, és ő is össze tudjon rakni egyet, megtanuljon repülőt vezetni, és még sok ehhez hasonló dolog. Az életét is a két világ között képzeli el az iskola után. Edwin a végletekig hűséges a barátaihoz és a családjához, és bár nem kifejezetten bátor, soha nem habozik semmit kockáztatni, ha az ő védelmükről van szó. Nem vezető egyéniség, de bármilyen csapatban remekül megállja a helyét, ha megmondják neki, mit várnak el tőle. Bár nem mindig látszik a jegyein vagy a felszínen gyerekesnek tűnő viselkedésén, nagyon intelligens, és ha látja, hogy szükség van rá, azonnal átvált komolyabb hangnemre. Edwin legnagyobb hibája, hogy nem érti meg egészen, hogy a valódi világ hogyan működik. Nem foglalkozik annyira az eredményekkel, a papírokkal, a pénzzel, a kapcsolatok építésével, nem biztosítja a jövőjét, ami a terveiben már úgyis tökéletes. Emellett bárkinek elhisz bármit, bárkinek ad második esélyt akár tizedszer is, ha az bocsánatot kér. Amikor nincs különösebb tétje, nagyon könnyen felad bármit, szinte minden muglisportot kipróbált, de egyikkel sem jutott néhány hónapnál tovább. Szinte semmilyen esetben nem hajlandó erőszakot alkalmazni, és ha mégis rákényszerül, akkor is idegenkedik tőle, hogy ártson másoknak. Ez, és az, hogy nagyon könnyen felszínre törnek az érzelmei például megható jelenetek hatására, sokszor ölelkezik mindkét nem képviselőivel, kicsit lányossá teszi sokak szemében.
Erősség ||Kedves, jószívű, segítőkész, intelligens, érzelmes, vidám, hűséges, őszinte, erőszakkerülő, viszonylag bátor, csapatjátékos Gyengeség ||Végtelenül naiv, befolyásolható és hiszékeny, álmodozó, félénk az ellenkező nemmel kapcsolatban, elvont, kissé önállótlan, könnyen irányítják az érzelmei, nem küzdő típus (leszámítva az indokolt eseteket)
Apróságok
mindig|| Roxmortsi hétvégék, Pokémon tazók, regények, kóla, idilli és meleg hangulat. soha || Hideg, alkoholos italok, cigaretta, erőszak, tartós egyedüllét, sötétség. hobbik || tévézik, rádiózik, számítógép játékozik, olvas, Pokémont gyűjt, az épp aktuális sportját űzi, edz, a barátaival lóg. merengő|| A legjobb lehetne bármelyik napja a Roxfortban a barátai között. A legrosszabb, vagy az, amikor megtudta, hogy nem a vér szerinti szülei nevelik, vagy az, amikor néhány különítményes megkínozta. mumus || Egy ember, aki egy késsel újra és újra kiszúrja a saját regenerálódó szemeit, miközben magas hangos sikít. Edevis tükre || Magát látja magasabban, pilóta-programozóként, egy csinos lánnyal az oldalán. százfűlé-főzet || A színe fehér, inkább tűnik egy macska bundájának, mint folyadéknak, az íze pedig kellemes, selyemcukorra hasonlít. Azonban átmeneti fogfájást okoz, amíg a szájban van. Amortentia || enyhe poros illatot, gépolajat és a régi könyvek illatát érezné titkok|| Néha alig bírja elviselni, ha sértegetik. Az első kudarcai után fél udvarolni. Szégyelli, hogy alacsony. Sokáig tetszett neki Luna Lovegood. azt beszélik, hogy... || Hogy meleg (a konfliktuskerülő viselkedés, a furcsa megnyilvánulások és a lányos dolgok, illetve az eddigi teljes barátnőhiány miatt). Hogy megjátssza magát, és egy sokkal sötétebb személyiség lapul a háttérben (sok ember számára érthetetlen, hogy lehet valaki ennyire őszintén kedves és nyílt). Hogy kicsit buta és álmodozó (aki beszélgetett vele komolyabban, rájött, hogy kifejezetten intelligens, de tényleg álmodozó, és néha vak a valóvilág dolgaira).
A család
apa || Jed Everfen (biológiai apa), félvér, 37 éves. Edwin nem tudja utálni annak ellenére sem, amit hallott róla, de szomorú miatta, hogy otthagyta őt. Dave Everfen (biológiai nagybácsi, nevelő apa), félvér, 35 éves. Edwin őt tekinti igazi apjának, a kapcsolatuk viszonylag kiegyensúlyozottnak mondható. anya || Morgana Everfen (biológiai anya), félvér, 38 lenne, 24 éves korában elhunyt. Edwin nem emlékszik rá igazán. Meredith (Flowers) Everfen (nevelő anya), mugli-születésű/félvér boszorkány (egy mugli és egy kvibli szülő), 34 éves. Edwin őt tekinti igazi anyjának, a kapcsolata vele stabil, gyakran beszélget vele a muglik világáról. testvérek || Merel Everfen (biológiai húg), 13 éves, félvér. Edwin sokáig azt hitte, hogy harmad unokatestvére, de nem beszélt vele túl sokat. Mióta megtudta, hogy a húga, nagyon kíváncsi rá, tervezi, hogy közli vele, amikor legközelebb találkoznak (és mint minden emberrel, szeretne jó kapcsolatot kiépíteni vele is). Timothy (Tim) Everfen (biológiai unokatestvér, fogadott öcs), 13 éves, kvibli. A „testvérei” közül vele a legszorosabb a kapcsolata, egyrészt azért, mert a mugli világban nő fel, és érdeklődik, másrészt próbálja akadályozni, hogy kiközösítve érezze magát a családból. Együtt járnak muglisportolni, és rendszerint együtt is unják meg. Clementine (Clem) Everfen (biológiai unokatestvér, fogadott húg), 11 éves, félvér. Edwin nagyon szereti őt, gyakran ölelgeti és összeborzolja a haját, bár Clementine már öt éve nem igényli a rajongását. Viszonylag könnyen manipulálja Edwint kiskutyaszemek-hiszti keverékkel. Nem tudja, hogy Edwin nem a vér szerinti bátyja. Barnabas (Barny) Everfen (biológiai unokatestvér, fogadott öcs), 11 éves, félvér. Edwin úgy képzeli, hogy Barnabas példaképnek tekinti őt, sok időt tölt vele, de amellett, hogy Barny is szereti őt, tökéletesen képes kihasználni a fogadott bátyját, ebben versenyt űz az ikertestvérével. Ő a hiszti-kiskutyaszemek kombináció helyett szépen megcsavart szavakat és üres ígéreteket használ. Nem tudja, hogy Edwin nem a vér szerinti bátyja. állatok || Mercucio, tengerimalac (1992-1997) Benvolio, tengerimalac (1997-) Mordred, a család rotweiler szukája (a névadás a nem megismerése előtt történt) (1990-)
Családtörténet: Edwin három éves korában került jelenlegi otthonába, miután apja otthagyta őket, anyja pedig már képtelen volt gondozni őt, a fiú pedig a fiatal kora és a trauma miatt elfelejtette az igazi szüleit. Dave Everfen a sajátjaként nevelte fel Edwint, akinek csak tizenhárom éves korában árulta el, hogy nem ők a vér szerinti szülei. Ez egy kicsit letörte Edwint, de nem befolyásolta a jó viszonyát a fogadott szüleivel és testvéreivel. Dave Everfen egy viszonylag gazdag félvér családból származik, aminek jelenleg ő a feje, megörökölte minden vagyonát. A család, bár nem mozgott olyan körökben, mint az aranyvérűek, köztiszteletben állt mindig, becsületes, intelligens, megbízható varázslókat adott a társadalomnak. A háborúk idején Edwint kivéve, aki segített megvédeni a Roxfortot, semlegesek maradtak. A Flowers egy mugli család, az első ember, akinek köze van a varázsvilághoz közülük, Meredith Flowers anyja, Isabella Perkins, egy félvér családba született kvibli. A varázserő átugrott egy generációt, Meredith boszorkány lett, és ha nehezen is, de igazolni tudta a származását, úgyhogy elkerülte a Voldemort-féle rezsim legrosszabb szankcióit.
Külsőségek magasság || 169 cm testalkat || izmos, sportos szemszín || kék hajszín || barna kinézet || Edwinnel minden lány randizni szeretne- amíg képen látja. Annak ellenére, hogy helyes, megnyerő külsejű, többnyire vidám és ártatlan, kevés lány tudja őt elképzelni maga mellett alacsony termete miatt, és különösen az ebből fakadó látványos önbizalomhiány miatt. Nem csak egyszerűen alacsony, az egész teste arányosan kisebb öt százalékkal (a lába például csak 39-es). Sokszor nem tűnik többnek tizennégy évesnél, bár erről nem csak a magassága tehet, csak a komolyabb pillanataiban lehet látni, hogy idősebb. Bár mindig váltogatja, mit sportol, a rendszeres edzéseknek köszönhetően elég izmos, kis termete ellenére erősebb a legtöbb kortársánál, viszonylag szépen kidolgozott izomzata van. Kiegészítőként gyakran hord különböző mugli dolgokat magán (például digitális karórát, ami a Roxfortban ugyan nem működik, mégis hordja, illetve egy hippi szimbólumos medált, de több tucat különböző dolog van, amit cserélget).
A tudás
varázslói ismeretek || Edwin jól teljesít Átváltoztatástanból és Bűbájtanból, illetve Gyógynövénytanból és Legendás Lényeg Gondozásából, ebben a négy tantárgyban kifejezetten jónak számít. Az igazi erőssége a Mugliismeret, talán a született mugliknál is többet tud arról, hogyan működik a muglik világa. Viszonylag tűrhető a teljesítménye Rúnaismeretből és Asztronómiából, de nem nevezhető kiemelkedőnek. Mivel lábjegyzet információk ragadtak meg a fejében, gyenge volt Mágiatörténetből. Kifejezetten katasztrofális jegyeket szerzett a Bájitaltan és a Sötét Varázslatok Kivédése RBF-eken, részben azért, mert félt Piton professzortól, az SVK esetében viszont azért, mert nagyon nehezen veszi rá magát olyan varázslatok megtanulására, amikkel árt másoknak. A Dumbledore Seregében töltött idő alatt ragadt rá valami, szobakörülmények között tud inkarnálódott patrónust is idézni (egy tengerimalacot), de még mindig pocsék párbajozónak mondható. A nonverbális varázslatok csak komoly rákészüléssel mennek neki, és akkor is csak akkor, ha csend van. Elvileg képes dehoppanálni (még nincs vizsgája), de viszonylag gyakran ampunoppál, sokszor kivételesen durván sikerült leégetnie magát.
felvett tantárgyak || Mugliismeret, Bűbájtan, Átváltoztatástan, Gyógynövénytan, Legendás Lények Gondozása pálca típusa || 9 hüvely, mogyoró, egyszarvú szőr mag, nagyon hajlékony (a végletekig feszítve majdnem U alakig hajlítható). A pálca egyszerű, egyenes, egyetlen ismertetőjele, hogy egy mogyorólevél hajt ki a markolati oldalon (ha leszakad, nemsokára újra kihajt), mintha még élne a fa.
RBF || Átváltoztatástan- V Bájitaltan- B Bűbájtan- K Sötét Varázslatok Kivédése- B Gyógynövénytan- K Mágiatörténet- H Asztronómia- E Mugliismeret- K (124%-os vizsgaeredmény, osztályelső) Rúnaismeret- E Legendás Lényeg Gondozása- V
Egyéb
avialany|| Sean O'Donell
A karakter Merel Everfen bátyja és Jed Everfen fia.
Üzenetek megtekintése
