- A csudába! – mormogom halkan. Nagyon sok időt vesztegettem el azzal, hogy a fekete-sárga csíkos nyakkendőmet kerestem, pedig csak Arthurt kellett volna megkérnem, hogy a reggeli utáni sziesztáját az ágyam másik végében szuszogja le. A lányokkal kidolgoztunk neki egy diétát, mert apukám minden levele végén megkérdezte, hogy mennyi ennivalót szoktam adni Arthurnak, és azt mondta, hogyha Karácsonyig nem lesz legalább egy picit könnyebb, akkor az egész szünetet a nagynénémék futópadján kell majd töltenie. Arthur pedig biztos, hogy nagyon haragudna rám érte, hogyha hagynám. Így Merellel próbáltuk figyelni, hogy mennyit eszik, és reggelire csak egy fél toast kenyeret hoztam fel neki, egy szelet felvágottal. Megkötöttem a nyakkendőt a nyakamban és betűrtem a talárom alá, majd már szaladtam is ki a klubhelyiségből, hogy Lutece professzor ne legyen rám olyan mérges. Nem szerettem volna, hogy haragudjon, és reméltem, hogy nem fog büntetőmunkára küldeni, amiért nem értem oda pontosan az órakezdésre. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy Merellel már nem csak ugyan azokra az órákra jártunk, és nem figyelmeztettük mindig egymást, hogy időben ott legyünk. Végigszaladok a folyosókon és a lépcsőkön, bár néha meg kell állnom, amikor már nagyon elfáradok. Nem sokan vannak már a folyosókon, csak akik nem indultak el időben, úgy, mint én, és az a néhány diák, akinek lyukas órája van. Befordulok még az utolsó kanyarra a lépcsőfordulón, majd már ott is vagyok. Kicsit meghökkenek, amikor a többiek is felállnak, és nem tudom, hirtelen mit is tehetnék, és mivel Merel sincs itt, hogy becsússzak mellé a padba és megkérdezzem, inkább a professzor felé sétálok. Azt hiszem, nagyon piros lehet az arcom. - Bocsánat tanár úr, legközelebb nagyon fogok igyekezni, hogy ne késsek el – állok meg közel hozzá, mert picit szégyellem a többiek előtt, de főleg a professzor előtt, hogy elkéstem és nem tudom, mi a feladat. Reméltem, hogy Lutece professzor nem lesz velem nagyon mérges. Néha Vulkanov professzor nagyon hangosan szokott velem kiabálni, ha elfelejtem az egyik elemét egy manővernek. – Mit kellene csinálnom, professzor? – kérdezem nagyon halkan, vetve egy pillantást a többiekre, akik két csoportba tömörültek. Amikor összeakad a tekintetem a szélen ülő nénijével gyorsan visszafordítom inkább a föld felé. Remélem, hogy nem vet rossz fényt Lutece professzorra, hogy késtem, és nem azért van itt a néni, hogy valami összefoglalót írjon a munkájáról, mert azt igazán jól csinálja szerintem.
NÉV: Madison Clark ÉVFOLYAM: III. POZÍCIÓ: ültető, vagy felszolgáló MIÉRT VAGY ALKALMAS A FELADATRA: Igazából nem nagyon tudom, hogy pontosan mit csinál egy ültető, de anyukám azt mondta, hogy annak jelentkezzek először, mert ügyesen tudok segíteni az embereknek, ha kérdésük van és kedves is vagyok. Kicsit félek tőle, hogy eltörnék valamit, ha felszolgáló lennék, de nagyon szeretnék segíteni, hogy utána segíthessek Merelnek. Ígérem, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy mindent jól csináljak.
FINCH-FLETCHLEY úgy tűnik, nem tudja folytatni a játékot, így emberhátrányban a hugrabug! LOWSLEY indul meg a kvaffal a mardekár karikái felé, miközben a közönség figyelme az fogókra szegeződik. PIERCE és DEAN a hugrabugos hajtók nyomába szegődnek, EDEVANE gurkója pedig pont elsuhan CLARK feje mellett, és már hasít is vissza a feladó felé DENALIE jóvoltából. CLARK passzol, de DEAN eltéríti a labdát a seprűje végével, bár el már nem éri azt, amit így végül mégis LOWSLEY kezében landol, azonban a hugrabug egy jó lehetőséget vesztett el a rosszul időzített passzal. LOWSLEY fordulna rá egy félkörrel az újabb lövésre, amikor is a két fogó fej-fej mellett suhan el mellette.
Az ablakomon való kopogtatásra ébredtem az éjszaka. Először azt hittem, hogy csak otthon vagyok, és a szobám előtt végre megnőtt akkorára az almafa, hogy az ablakomból is ehessek majd róla. Viszont amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy a Roxfortban vagyok, és arra is, hogy késő éjszaka van, az ágyam fölötti ablakot pedig nem a fa ága kopogtatja, hanem egy bagoly. Megdörzsöltem és kimásztam az ágyból, hogy kinyissam a madárnak az ablakot, és ne kelljen tovább előtte lebegnie. Biztosan amúgy is fáradt volt. Nem Melon volt, szóval nem anyáék küldtek baglyot, és nem is a nagyi dagi kuvikja, Bogyó, szóval kicsit óvatosan nyúltam felé, amikor leszállt az ágyam szélére. - Szia – köszöntem neki, és óvatosan megsimogattam a fejét, mire felém nyújtotta a lábában tartott borítékot. Mivel csak egy pici gyertya égett már csak, ezért beletelt egy kis időbe, amíg el tudtam olvasni, hogy az én nevem van-e valóban az elején. Nem akartam pálcával is világítani, nehogy felébresszem Merelt. Megfordítva a levelet, szépen feltéptem, majd kihúztam belőle egy minisztériumi lapot. Nem tűnt fel, hogy a Francia Minisztérium emblémája van rajta, egészen addig, amíg be nem azonosítottam a bátyám, írását. Rögtön felébredtem, ahogy elkezdtem olvasni a levelet, és nem tehettem róla, de nagyon izgatott is lettem, így Merel ágya felé fordulva arra készültem, hogy elújságoljam neki. Dennis meghívott engem, meg valamelyik barátomat és persze Arthurt magához a téli szünetben egy pár napra. Nem is volt kérdéses, hogy Merelt szeretném elvinni, azonban mielőtt szólhattam volna neki, feltűnt, hogy üres az ágya. Reménykedve benne, hogy csak lent írja valamelyik háziját a klubhelyiségben, kibújtam az ajtón és még mindig a levelet szorongatva a kezemben indultam el lefelé a lépcsőn. Szerettem volna Merelt minél hamarabb megkérdezni, de nem lepett meg annyira nagyon, hogy nem találtam meg lent. Biztosan megint kalandozni indult valamerre. Néhány percig csak gondolkozva álltam a lépcső alján, majd beleolvasva újra a levélbe eldöntöttem, hogy megkeresem Merelt, mert ez igen is érdekelni fogja, és biztosan nagyon örülne neki, ha minél hamarabb megtudná, hogy elmehetünk Franciaországba pár napra. Hátha ott még több kaland lesz, mint itt! Főleg, ha esetleg Dennis bevinne minket a munkahelyére is, vagy abba a sétáló utcába, ahol egy néni táncolni tanított macskákat. Izgatottan szaladtam vissza a szobánkba, hogy felmarkoljam az éjjeli szekrényemről a pálcám, és belebújjak a cipőmbe. Talán, ha hamar megtalálom Merelt még nem fogok fázni a kastélyban talár nélkül sem. Megsimogattam Arthur fejét, ahogy kiszaladtam a képen, majd találomra fordultam jobbra. Tudtam, hogy Merel biztosan nem a klubhelyiség körül kalandozik, mert ezt már közösen is ezerszer bejártuk. Meg amúgy is mesélte ma, hogy a Főépületben még vannak részek, amiket nem járt még be olyan sokszor. Szóval afelé vettem az irányt, és igyekeztem az izgalmam ellenére is valamennyire lopakodni. Ahogy Merel, meg az unokatesóim tanították. Egészen addig semmi baj nem is volt, amíg nem halottam macskanyávogást. Az a baj a sok cicával a kastélyban, hogy sose tudni mikor futsz bele Mrs. Norrisba, és mikor csak valamelyik másik diák cicájába. Eloltottam a pálcám fényét, és vártam egy kicsit, hogy már lássak a sötétben, aztán elindultam tovább, picit gyorsabban, és abba az irányba, amelyikből nem halottam semmit. Épp elsiettem egy ablak mellett, amikor a biztonság kedvéért átnéztem a vállam felett és találkozott a tekintetem valakijével. Annyira megijedtem, hogy azt hiszem még ugrottam is egy picit, ahogy élesen hátra fordultam, a levél és a pálcám pedig kiesett a kezemből. - Szi-szia – köszöntem, ahogy végignéztem a fiún. Annyira nem volt így ismerős a sötétben, de igazán félelmetes, az volt. – Te-te is Mrs. Norris elől búj-bújtál el? – kérdeztem tőle még mindig akadozva.
A Hugrabug továbbra is ütemesen halad a Mardekár karikái felé, CLARK-nál a kvaff, akit jobbról FINCH-FLETCHLEY, balról pedig DENALIE kísér szorosan. Úgy tűnik a Hugrabug nem szívesen hagyja egyedül a legfiatalabb hajtóját. Közben érkezik hátulról a gurkó CREWE jóvoltából, így DENALIE kénytelen lemaradni, szabaddá téve az utat DEAN-nek, hogy felzárkózhasson. CLARK készül lövésre, és nem! Nem lövi el, felfelé dobva a labdát lepasszolja azt az éppen megérkező LOWSLEY-nak, aki a sebességét felhasználva küldi meg a kvaffot a jobb oldali karikába, azonban az DESTAIN kezében landol.
Fű, nagyon bátor volt, hogy bekísérted Grisamet hozzánk a klubhelyiségbe meg minden. Nem véletlenül mondják rólatok, griffendélesekről, hogy azok vagytok. Azt hiszem szeretnék olyan bátor lenni, mint te, hogy így kiálljak a barátaimért. Igazán kedves lánynak is tűntél és, ha legközelebb is meglátogattok majd minket a klubhelyiségben, akkor gyertek picit korábban, hogy még ne legyen olyan késő és esetleg tudjunk játszani is valamit.
Már nagyon izgultam. Olyan furcsa lesz a sok új tanár óráira beülni, és azért picit féltem is, hogy mennyire fognak majd megkedvelni. Azt hiszem az izgalmam közepette felejthettem el bepakolni a táskámba a névtáblámat, amit Merellel közösen csináltunk. Tegnap nagyon sokáig rajzoltam, és voltak rajta virágok, meg méhecskék is, meg egy pár szívecske, meg egy erdő az egyik sarokban egy nyuszival, na meg persze a nevem is. Elhoztam az otthoni tolltartómat, amiben a sok filctoll volt, amit a mamáéktól kaptam még, szóval színes volt az egész. Direkt kint is hagytam a poggyászomon, hogy az éjszaka megszáradhasson és a nagy sietségemben meg ott is hagytam reggel.
Csak reméltem, hogy nem kések majd nagyon sokat. Igazán gyorsan próbáltam szaladni. Viszont legalább helyem az lesz, mert Merelnek szóltam, hogy foglaljon, és, hogy nagyon nagyon sietek. Fújtatva álltam meg az ajtó előtt, és lenyomtam a kilincset. Nagyon szégyelltem, hogy késtem, de szerencsére a tanárnő még nem kezdte el az órát, viszont már mindenki bent volt. Gyorsan odasétáltam a Merellel közös padunkhoz és lehuppantam mellé, rögtön ki is rakva a névtáblát, amit egész idáig a kezemben szorongattam. Az egyik virág a sarokban elmosódott attól, hogy megizzadtak az ujjaim, amit meglehetősen szomorúan konstatáltam.
Másra már nem volt időm, mert a tanárnő belekezdett az órába, és nem mertem megpisszenni se. Nem csak azért, mert féltem, hogy haragudni fog, de azért sem mert nagyon izgalmasakat mondott, még úgy is, hogy sokszor nem értettem miről beszél. Volt, amikor másik nyelven beszélt, meg olyan is, amikor csak túl nagy szavakat használt nekem. Izgatottan fészkelődtem a székemben Merel mellett, amikor megkaptuk az első feladatunkat, és a tanárnő elmesélte a saját nevét.
Izgatottan kaptam fel az első borkötésű könyvet a padomról, de aztán rögtön be is csuktam, mert nem angolul volt, és sajnos semmit nem értettem belőle. A következő, kicsi, kék kötésű könyvvel első ránézésre már jobban jártam, és neki is álltam ellapozni egészen az M betűig. Mosollyal az arcomon fedeztem fel, hogy a picike könyvben van egy picike leírás is:
„Transferred use of the surname meaning "Mad's son." Mad was a common pet form of Matthew (gift of God) during the Middle Ages. Madison may also be a matronymic derived from the name Maud, an old pet form of Mathilda (battle mighty): hence, "son of Maud."
Mondjuk elolvasva azt nem jutottam semmivel előrébb. Fogalmam sem volt ki az a Matthew, vagy Mathilda, és semmi egyértelműt nem tudtam kihámozni ebből. Picit csalódottan jegyzeteltem ki a szöveget, mert azt hittem valami másik nyelven mondjuk jelenthetett volna unikornisokat, vagy tündérhercegnőket a nevem, vagy mondjuk lehetett volna valami nagyon kedves ember neve. Sóhajtva fordultam Merel irányába, hogy megnézzem ő hogyan halad, és mivel amúgy is volt némi sistergés, halkan hozzá is mertem szólni. - Szerinted a tanárnő adna nekem is sütit, ha elmondanám, hogy nem szándékosan késtem, hanem véletlenül hagytam a névtáblám a szobában, és nagyon nagyon nagyon siettem? – kérdeztem tőle hadarva.
Halkabbra veszem a hangom, amikor Edwin is megszólal, mert még be szerettem volna fejezni a mesémet Iannek, de nem akartam megzavarni Mereléket. Viszont, amit Edwin mondott az belém fojtotta még a suttogásomat is, és azt hiszem nagyon meglepődtem. Tátott szájjal hallgattam végig a magyarázatot és nem tudtam, hogy Edwint, vagy Merelt nézzem. Picit féltem tőle, hogy Edwinék csak viccelődnek, de csak nem viccelnének már ilyennel. Arthur beletehénkedett az ölembe közben, szóval jól magamhoz húztam, hogy ne pattanjak fel és zavarjam meg Merelt, meg Edwint, azzal, hogy jól megölelem őket. Mind a ketten olyan aranyosak voltak, és sokszor kívántam már, hogy bárcsak Merelnek is lennének szülei, és most teljesült. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lehet Merel apukája. Biztosan ő is olyan vagány, mint Merel. Bár az is lehet, hogy inkább olyasmi, mint Edwin, meg én. Rámosolyogtam Ianre, majd visszatuszkoltam Atrhurt a székébe és felálltam, hogy végre jól megszorongassam Merelt. Nagyon örültem neki. Néha nagyon sajnáltam őt, amiért nincsen apukája, és most végre lett neki! Persze tudtam, hogy biztos oka van, hogy még sose látta, de azért már tudni is jobb, mint nem tudni. Főleg, hogy lett egy rakás unokatesója is, hiszen emlékszem, hogy Edwin sokszor mesélt a tesóiról, ha vele meg Iannel ücsörögtem néha a klubhelyiségben. - Merel én úgy örülök! – mondtam neki meghatottan és jól megöleltem Merelt, aztán meg Edwint is. – És akkor apukád tutira elenged majd velünk jövőre nyaralni! Ugye, Edwin? – fordultam most Edwin felé, és rá is mosolyogtam. – Az olyan jó lenne!
Tátott szájjal hallgattam és próbáltam elképzelni ezt a sivatagi homokozót, de nem egészen sikerült rendesen. Azt hiszem még sosem voltam sivatagban. A nagy homokozó, amit elképzeltem pedig talán picit túlzás volt. Bár nem tudhatom igazából, hiszen mi van, ha pont olyan egy sivatag, mint a homokozó a papáméknál?
Összehúzom magam, amikor Merel rám pirít. - Dehogy próbálunk, Clark! Az nem úgy megy. Mi bekerülni fogunk – magyarázza, mire szaporán bólogatok, hogy megússzam a további leszídást. -Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld. Hrm-M-m – hümmögi Merel, mire halkan nevetgélni kezdek. Apa kedvenc meséjében volt az a picit csúnya zöld bácsi, aki ezt mondta. Amikor először láttam mondjuk kicsit féltem tőle, de apa elmagyarázta, hogy igazából ő ott olyan, mint nálunk volt Dumbledore igazgató úr. - Azért anya azt szokta mondani, hogy mindent meg kell próbálni, de nem szokott leszidni, ha valami nem sikerül – vonok vállat, de ezen kívül egyetértek Merellel. Plusz, tényleg nagyon nagyon nagyon szerettem volna bekerülni a kviddicscsapatba. Mondjuk, biztos sajnálnám az ellenfelet, ha pontot szereznék, de a repülést is nagyon szerettem és a játékot is. Talán nem haragszanak majd rám, ha utána bocsánatot kérek, tűnődtem el, és arra kaptam csak fel a fejem, hogy kinyílik a kupénk ajtaja.
Széles mosollyal húzódtam arrébb, magam után vonszolva Arthurt is, ahogy Edwin és Ian beültek mellénk. A szám pedig csak még szélesebb lett, ahogy Ian leült mellém és adott nekem egy puszit meg nevettem is azon, hogy én vagyok a napfénye. A papám szokott mindig ilyen beceneveken hívni és az is mindig vicces valamiért. - Sziasztok – mosolygok fel Ianre és intek egyet Edwinnek is. - Remélem, nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok. - Eligazitom Arthurt a széken, hogy azért ne legyen olyan görbén, mielőtt még megsértődne, aztán visszafordulok a többiek felé. - Én nem! – biztosítom róla. – Nézd Ian, mit csináltam Merelnek! – mutatok a karkötőre büszkén. – Ha akarod, otthon van még kagylóm, csinálok majd neked is, csak nem tudtam szereted-e a karkötőket, mert hát apukám szerint azok lányos dolgok. Bár amikor nyaraltunk láttam fiúkon is – mesélem neki lelkesen és közben teljesen felé fordulok, felhúzom a lábam is a székre, törökülésbe. Úgyis nagyon hosszú lesz a vonatút, meg hát, amit anyuék nem látnak, azért nem fogok kikapni.
Nem sok mindent tudok mondani Merelnek, mert hát én nem értek az ilyen medimágusos dologhoz. Bár engem kicsit sem zavar, hogy alacsony, sőt. Végre valaki olyan picike volt, mint én. Talán, ha néhány centi különbség volt köztünk. - Hát, ha kiadják nekünk is, akkor gondolom nincs – vonom meg a vállam és megsimizem Arthur fejét. – Már alig várom, hogy kirándulhassunk Roxmorts-ban! – lelkesedek fel. Igazából már össze is írtam ez listán, hogy mi az, amit feltétlenül venni szeretnék, Den pedig külön meg is hitelezte nekem, cserébe valami békalábasgumirágóért. El sem tudtam képzelni, hogy miféle dolog lehet az, de már nagyon vártam, hogy kiderítsem. Plusz Merel tutira elvisz majd valamerrefelé kalandozni is, ha már úgyis ott vagyunk. Azt hallottam, hogy vannak valami titkos alagutak, amik össze-vissza vezetnek.
Türelmesen hallgatom, ahogy Merel levezeti az elméletét, és a végén helyeslően bólogatok. Valószínűleg apu ki tudná kunyizni, hogy eljöhessen velünk. Szuperjó lenne, ha Merel is jöhetne velük, amikor jövőre is meglátogatjuk Dennist Franciaországban. Nagyon menő várakat építhetnénk, és talán megnézhetnénk az Unikornis Rezervátumot is, ahová idén nem tudtunk elmenni.
Miután Bess helyet foglal velem szemben az ülésen őt is örömmel hallgatom. - Korfura? – kérdezem tőle ámulva. Még sosem hallottam Korfuról. – Az messze van innen? Én még sosem voltam ott – mondom neki mosolyogva. – És mi az az Aqua-Land? – kérdezem kíváncsian. Néha Merel is szokott olyan dolgokról mesélni, amiket nem mindig értek. Mivel anya szülei muglik ezért a legtöbb dolgot azért ismerem, de van néhány olyan, amit nem tudok. Ez az Aqua-land pedig egy volt ezek körül. De már a neve is tök izgalmasnak hangzott. – Ott miket lehet csinálni?
Vetek egy pillantást előre dőlve Bess kutyájára, majd összefonom az ujjaimat. – Jaj, de aranyos! – Mindig is szerettem a kutyákat, de valamiért sosem volt kutyánk, és az első háziállatunk is Arthur. Apa régi roxfortos macskája néhány éve múlt ki, de Mr.Baqlava is a nagyiéknál lakott. De azért így is sírtam egy kicsit a temetésén. - És nektek jól telt a nyár? Ha már lemaradtam a mesélésről – kérdezi Bess kedvesen, mire én is rámosolygok. - Köszönöm jól – felelem neki udvariasan. – Voltam nyaralni a szüleimmel, meg sokat voltam a nagyszüleimnél. Jaj, képzeld Merel! Megtaláltam a papám régi versenyseprűjét! Jól-sep-R 43-as – néztem izgatottan Merelre, mert tudtam, hogy ő is mennyire szereti a seprűket. – Az ősidőből van, de képzeld, még megy! És amikor anyáék hazamentek a papa megengedte, hogy kipróbáljam. Nagyon vicces volt, fel-le repült és néha köhögött is – nevettem. – Ugye idén megpróbálunk bekerülni a csapatba? Nagyon szeretnék hajtó lenni! Az olyan szuper lenne! Főleg, ha együtt kerülnénk be – ugrándoztam ülve a helyemen, amiért Arthur olyan nagyon mérges pillantást vetett rám. Tényleg nagyon utálhatott néha, pedig én úúúúgy, de úgy szerettem őt. Engesztelés képpen az ölembe húztam a fél testét, vagy annak a felét. Végül is annyit, amennyi elfért. Aztán meg cirógatni kezdtem, amitől jó hangosan kezdett dorombolni. Olyan volt, mint a másik papám régi zsiguliszja. – Te akarsz kviddicsezni, Bess? – kérdeztem meg a másik lánytól is, hogy ismét csak bevonjam őt is témába.
- De nem a nyáron. Mondom, egy egész év alatt. Az úgy azért kevés. Te biztos fogsz még nőni, csak én vagyok ilyen hobbit. Örülhetek, ha az öt lábat valaha elérem így. - Ja! – csodálkozok el. Nem tudom pontosan mennyit nőhettem egy év alatt, de nem sokat. – Én sem növök majd magasra, Merel. Anyukám is nagyon alacsony – mondom neki, hátha ettől jobb kedve lesz. Nem lehet jó érzés, ha valamiben te vagy az egyetlen, én pedig annyira nem bánom, meg hát változtatni úgysem tudnék rajta, apu azt mondta. – Lehetünk együtt picik, legalább beférünk majd több helyre, mint mások – próbálok neki valamit mondani, amitől felvidul. Közben anya megjelenik az ablakban.
- Ő is kijárt szerinted a konyhára? Szerinted lehet, hogy Szuttyompöttyel együtt jártak ki? Ő is mindig alkoholszagú volt valahonnan, pedig én nem is tudtam volna honnan piáltatni. Szegény kis alkesz. - Azt hiszem – gondolkozok el rajta. Merel büdi patkánya először félelmetesnek tűnt, de igazából hamar megkedveltem. – Úgy hallottam a manóknál szokott lenni vajsör. Den mesélte, hogy egyszer, miután megnyerték a kviddicskupát, onnan szereztek maguknak – mesélem Merelnek. A bátyámnak rengeteg izgalmas története volt, és néha még titkokat is elárult. Tőle tudtuk hogyan lehet gyorsan feljutni a harmadik emeleti folyosóról az ötödikre. Ismert néhány ilyen titkos folyosót és mikor elsős voltam néhányról megmondta hol van.
- Óóó... köszönöm. Tökjó neked, én még nem is jártam külföldön se. – megkönnyebbülök, hogy Merelnek tetszik az ajándékom, mert nem voltam benne biztos. Büszkén mosolyodom el, amikor felhúzza a kezére. - Én is most voltam csak először – mondom neki kedvesen. – Szerinted az árvaházban elengednének velünk? Mert akkor megkérem apát, hogy jövőre te is jöhess. Akkor legalább nem kell egyedül homokvárat építenem – lelkesedem be. Nagyon menő lenne, ha Merel is eljöhetne velünk nyaralni. Csomót kalandozhatnánk, meg foghatnánk halakat.
- Hűű, Merel! – csodálkoztam el. – És milyen volt az íze? Nekem apáék nem hagyják, hogy megkóstoljam, pedig a papa szerint annyira nem árthatna, ha csak a nyelvem dugnám bele – vontam meg a vállam, majd már kérdeztem is a következőt. – Kiket ismertél meg? És ki lesz a tanár? Én már felvettem három tantárgyat, szóval nem tudok veled elmenni Rúnaismeretre, pedig biztos nagyon érdekes lehet – morfondíroztam el. Bár azért a Repüléstan, meg a Legendás Lények Gondozása jobban érdekelt. – Tudtad, hogy Legendás Lények Gondozásán fogunk látni unikornist is? Dennis azt mondta, hogy a lányokat jobban kedvelik! Már nagyon várom – nevettem el magam. Tényleg szuper izgatott voltam. Már éppen folytattam volna a kérdéseim sorát Merelhez, amikor kinyílt a fülkénk ajtaja. - Sziasztok, beülhetek? – kérdezte a lány. Tudtam, hogy eggyel fiatalabb volt nálunk, de sajnos a nevét nem tudtam. - Szia, persze! – húztam arrébb Arthur farkát a negyedik székről a sorban, hogy le tudjon ülni a lány. – Madi vagyok, ő pedig Merel – böktem Merelre is. – Éppen arról beszélgetünk, hogyan telt a nyár. Neked milyen volt? – kérdezem tőle, hogy ne érezze magát egyedül, meg hát bárkit szívesen meghallgatok.
Üzenetek megtekintése
