Jóslástan
- A csudába! – mormogom halkan. Nagyon sok időt vesztegettem el azzal, hogy a fekete-sárga csíkos nyakkendőmet kerestem, pedig csak Arthurt kellett volna megkérnem, hogy a reggeli utáni sziesztáját az ágyam másik végében szuszogja le. A lányokkal kidolgoztunk neki egy diétát, mert apukám minden levele végén megkérdezte, hogy mennyi ennivalót szoktam adni Arthurnak, és azt mondta, hogyha Karácsonyig nem lesz legalább egy picit könnyebb, akkor az egész szünetet a nagynénémék futópadján kell majd töltenie. Arthur pedig biztos, hogy nagyon haragudna rám érte, hogyha hagynám. Így Merellel próbáltuk figyelni, hogy mennyit eszik, és reggelire csak egy fél toast kenyeret hoztam fel neki, egy szelet felvágottal.
Megkötöttem a nyakkendőt a nyakamban és betűrtem a talárom alá, majd már szaladtam is ki a klubhelyiségből, hogy Lutece professzor ne legyen rám olyan mérges. Nem szerettem volna, hogy haragudjon, és reméltem, hogy nem fog büntetőmunkára küldeni, amiért nem értem oda pontosan az órakezdésre. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy Merellel már nem csak ugyan azokra az órákra jártunk, és nem figyelmeztettük mindig egymást, hogy időben ott legyünk.
Végigszaladok a folyosókon és a lépcsőkön, bár néha meg kell állnom, amikor már nagyon elfáradok. Nem sokan vannak már a folyosókon, csak akik nem indultak el időben, úgy, mint én, és az a néhány diák, akinek lyukas órája van.
Befordulok még az utolsó kanyarra a lépcsőfordulón, majd már ott is vagyok. Kicsit meghökkenek, amikor a többiek is felállnak, és nem tudom, hirtelen mit is tehetnék, és mivel Merel sincs itt, hogy becsússzak mellé a padba és megkérdezzem, inkább a professzor felé sétálok. Azt hiszem, nagyon piros lehet az arcom.
- Bocsánat tanár úr, legközelebb nagyon fogok igyekezni, hogy ne késsek el – állok meg közel hozzá, mert picit szégyellem a többiek előtt, de főleg a professzor előtt, hogy elkéstem és nem tudom, mi a feladat. Reméltem, hogy Lutece professzor nem lesz velem nagyon mérges. Néha Vulkanov professzor nagyon hangosan szokott velem kiabálni, ha elfelejtem az egyik elemét egy manővernek. – Mit kellene csinálnom, professzor? – kérdezem nagyon halkan, vetve egy pillantást a többiekre, akik két csoportba tömörültek. Amikor összeakad a tekintetem a szélen ülő nénijével gyorsan visszafordítom inkább a föld felé. Remélem, hogy nem vet rossz fényt Lutece professzorra, hogy késtem, és nem azért van itt a néni, hogy valami összefoglalót írjon a munkájáról, mert azt igazán jól csinálja szerintem.
