Ahogyan a kőpadlót tapodó szellemalak előre vette irányát, a nő hangja bilincset kattintott a bokája köré, hatalmas súllyal kötözve a folyosó ezen szegletére. Megfordult hát, hisz az illem úgy tartotta, ha köszönetet kap, azt a másik szemébe nézve kell fogadnia. Talán ez volt a hibája, mert az a pillanat rántotta a talajra a szellemét, illetve megállította egy pillanat erejére a szívverését. Amit a hold fénye beragyogott, számára túlvilági szépségnek rémlett, s legalább olyan élmény kerítette kegyetlen karmai közé, mint mikor a Griffendél prefektusával, Minervával futott össze a pince mélyén. Ez azonban sokkal személyesebben fűzte magához, hiszen a mosoly neki szólt, ő volt a célpontja, s nem csak egy az éterbe belecsillanó vigyort térített el, vagy kapcsolt le útja közepén. A felismerés pedig megállította a lépteit, csendet borított egész eddig képekkel forgó elméjére. Valamilyen erőtlen viszonzás húzódott az ajkaira, hiszen maga alá gyűrte az élmény, de tudta, illendő ezt ilyenkor. Valójában maga az illem rántotta újra a valóságba, hűvös defibrillátorként szolgálva olvadó agyának.
– Nincs mit megköszönnie, hiszen mint azt az előbb suttogva az éter felé szórtam, a bajtársiasság köteléke összefűz minket eme kései órán, s hogy ellenfeleink sokaságát legyűrjük nekünk is együtt érdemes működnünk. Így aztán természetes volt, hogy mint a kastély szilárd szelleme, megosszam az árnyak rejtekét azokkal, kik még nincsenek birtokában annak a vizuális tudásnak, melyre én szert tettem, és minden éjjel fejlesztem, átélem, használom. – Egy úriemberekre hajazó bólintást ejtett a mondat végére, mintha jelezni óhajtaná őszinteségét, egyszersmind elvárást támasztana az ismeretlen szépség felé, melynek témája nem más, mint a titoktartás maga. Habár nem említette a labort, miképp arra is ügyelt, hogy semmilyen módon ne jelezze, miféle kísérleteket végez az éjszaka közepén, melynek hatására a szervezete automatizált állapotra kapcsolta mindenét. Ugyanakkor mégsem szerette volna, ha bárkinek a tudtára jut, hogy ő a holdfény s a sötétség játéka alatt nem a hálókörletben, vagy háza klubhelyiségében tölti idejét, hanem a roppant falak közt siklik, akár árny a hajnali fényben. Még gyanakodni kezdenének, s az közvetetten szülné a kutatása félbemaradását.
Ebben a pillanatban azonban egészen más járt az eszében, mintha csak az elméjét valami más óhajtaná irányítani. Egyelőre engedett az idegen akaratnak, jó tudósként megfigyelésre használva a pillanatot, melyben a szellem meghajtja fejét az ismeretlen előtt.
– Nem tudom, s amíg meg nem osztja velem, nem is tudhatom, hogy éjjeli sétájának valamiféle célja van-e, vagy ahogy egy régi kedves ismerősöm a borzok házából elmesélte, csupán a bolyongás útját járja-e, de ha szükségét látná ismereteimre a kastély alaprajzát illetően, nem ellenkeznék, ha a siklásomhoz szegődne egy időre, míg útjaink elválnak egymástól. – A kezét nyújtotta verbálisan, reménykedve abban, hogy a nő szükségét látja az ő tudásának.

Lopva közlekedett az ódon kastély folyosóján, cikázva akár a villám, ám nesztelen, mint a szél suttogása. A kőpadló tapodó talpak teljes némaságban tették, mit gazdájuk kért. Repítették a labor felé őt, s zsákmányát. A kezei között szorongatott hosszú lánc, valamint a végeit záró karikák meg-megcsörrentek, mely fokozott óvatosságra sarkallta a settenkedőt.
Szeméből kihunyt már a frissesség szikrája, alattuk két napos karikák őrizték megjelenése konzisztenciáját. Úgy érezte ez lehet az az idő, melyről Amélia mesélt neki, amelyet magában a „megadás pontja”-ként aposztrofált. Ha most a kastély köveinek koptatását kiváltva inkább álomfölde átjárója felé venné az irányt , talán ébren tudna maradni nap közben. Na persze erre egyetlen biztosítéka csupán a nővére szava, mely bár nem kevés, mégsem versenyezhet az elhivatottsággal. Az elmúlt hetekben ráadásul, a teste újfajta módon reagált a felmerülő problémára. Három lehetséges módot alakított ki: tanul, kutat, lekapcsol. Ha épp nem a tanulmányaiban, vagy élete céljának beteljesítésében merült az ép elme vize alá, úgy a teste megállt, lekapcsolva minden biológiai funkciót. A feltöltődés kudarcát követően, kisajtolás került terítékre. Hasznos képesség, méghozzá tökéletes időben. Az volt az érzése, hogy minden kétséget kizáróan együtt működött a teste a szellemével, akkor is, ha egyik a másiknak alárendeltje volt.
A folyosón úgy közlekedett, akár a képzett orvgyilkos tenné, ha épp prédáját vadásszák, s annak őrei figyelnék a terepet. Célpontja a labor ajtaja, akik előtt pedig rejtve kell maradnia, azok a prefektusok, Friccs, Mrs. Norris, na meg a tanárok. S bár az ő számuk hatalmas, Dexter pedig egyetlen, helyzeti előnye végtelen. Hisz ismert minden zugot, fejében élt nem csak a járatok alaprajza, de a látványa s napszakhoz igazított világossága is. Ő tudta azt, mit még a tanárok sem, mely felett az öreg gondnok is csak elsepregetett. Tudta hol nem világítja meg még a lumos sem az alakját, hol rejtezhet perceken át, ha a szükség úgy hozza, s merre suhanhat gondtalan. Nála többet talán csak a Roxfort szellemei tudtak, kiknek bejárása volt a falakba, a föld alá, s keresztül minden olyan darabján az épületnek, melyen ő, - szilárd halmazállapota miatt, - nem érhetett el. Talán az ő utódja, ha lesz ilyen, meg tudja alkotni az ő életművének azon változatát, hol a varázslót már a halmazállapot sem köti.
Ahogy ezen morfondírozott, lépteket hallott közeledni, s szíve a torkába ugrott, jelezvén közeleg az őrjárat. Besiklott hát egy kiszögellés mögé, akárha az árnyak közé olvadna, de aztán a rend, - melyet elméje alkotott az ismerős zajokból, hirtelen megborult. Új léptek társultak az előzőhöz, majd a látóterébe ismeretlen alak siklott. Talán egy ugyanolyan tilosban járó, mint ő? Ha igen, úgy talán kötelessége volna jeleznie azt, amit ő is hall. Érkezik a valódi őr. Gyorsan kell döntenie, s az empátia maga alá gyűri a hasznot. Baljában a hosszúra nyúlt bilinccsel, egy kézzel átkarolja az ismeretlen derekát, míg jobbját a szájára tapasztja, elkerülvén a kellemetlen felsikoltást, melyet minden bizonnyal okozni fog a hirtelensége, majd magával húzza a sötét hajlékba, majd a közeledő lépteknél is halkabban súg az ismeretlen, bajtárs-fogolynak a fülébe.
- Nyugalom, nem vagyunk egymásnak ellenségei. Közelít az őrjárat. – Ennyi hagyja el a száját, majd ahogy erősödnek a zajok, az orrába olyasmi tódul, mit talán még soha nem érzett, vagy ha igen, hát sosem olyantól, akitől érdekelhette volna. Finom illat töltötte be az agyát.
A prefektus keresztülsiklott a folyosón, s minthogy beláthatatlan helyen rejtőztek, tovább is haladt. Addig azonban nem engedte, hogy kilépjenek onnan, míg a kopogás el nem oszlott teljesen. S midőn csönd borult a folyosóra, lassan, nyugodtan engedte el ismeretlen bajtársát. Nem járt már messze a toronytól, ahova igyekezett, de olybá tűnt, a labornak még várnia kellett rá.
- Nézze el nekem, - kezdte a mondandóját, mikor végre realizálta, hogy nőnemű embert mentett meg a bajtól. – Miss, hogy ily hirtelen raboltam rejtekembe, de minthogy mindketten a tilosban tapodunk, úgy éreztem a bajtársiasság kötelezettsége terjed rám, hogy megosszam az árnyakat a rászorulókkal. Én most tovairamodok a dolgomra, mert bár utam rövid, buktatója megannyi, s engem sürget az idő. További kellemes estét, s ha kellemetlenre vágyik, nézze el nekem a szófordulatot. – Ezzel sarkon fordult, háta mögött szorongatva a láncot, remélve, hogy az ebben a pozícióban még az eddiginél is kevesebbet fog tudni csörögni.

Hangos csattanás szakította keresztül a sírkert éjszakai csendjének kényes fátylát. Keresztülrobajlott a vidéken, majd szép lassan, akár a halál után az enyészetnek adott test, maga is eltűnt. Tetőtől talpig feketébe öltözött, alacsony figura mozgott, akárha dróton rángatnák a tagjait. A lyukból, melyben állt, kidobta az ásót és a feszítővasat, majd a jobbja a gödör szélén tátongó zsákhoz, míg a balja a fa nyelű húsvágó bárdért nyúlt. Bármennyire is széles, drámai mozdulatokkal operált, keze egyáltalán nem járt lassan. Valaki végső nyughelyében állt, kéretlen, váratlan, amely jócskán megnövelte a dolog veszélyességét. Keveset számított, hogy feketébe öltözött, kesztyűt, maszkot öltött, a fejét kámzsa takarta, akárha tolvajként osonna egy gazdag úr házába. Nem voltak illúziói, amit művelt, az sírrablásnak minősült, akkor is, ha a tudomány érdekében csapta le a holtak kezeit. Úgy csinálta, ahogy az apjától a fahasogatást tanulta, belekeverve kissé azokat a mozdulatokat, melyet szülei, a hússzeleteléshez használtak. Vérzett a szíve, hogy nem tud gyönyörű vágásokat ejteni, sebészi pontossággal eltávolítani, amire szüksége van. Szorította az idő, s mivel a kviddics sem edzette még meg eléggé, tudta, hogy a sírok kiásása, majd visszatemetése kell, hogy a legtöbb idejébe kerüljön. Lecsapta előbb a jobb kezet, majd a balt, kényesen ügyelve rá, hogy a lehető legpontosabban célozza meg a csukló ízületeket. Nem volt szüksége felesleges csontokra, csak kilyukasztanák a zsákot, melyben visszacipeli a laborba.
Elrakta a lassan de biztosan rohadó végtag végeket, csomót kötött a zsákra, melyben lassan 10 pár hasonló állapotú mancs pihent, várva az újrahasznosítás pillanatait. Ásót ragadott, aztán heves lapátolásba fogott. Szerencséjére az arctalan holtak nem kaptak márvány sírköveket, mely megnehezítette volna a munkáját. Így ugyanis nem kellett sem a lapok feltörésével, sem a körülásással bajlódnia. Persze éppen ezért választotta ezeket. 12 gödröt ásott, majd temetett be, de csak 11 pár kézre tehetett szert. Na persze nem azért, mert az egyiknek nem találta meg a kezeit. Csakhogy bármennyire is megedzette a százfűlé főzet, a gyomra nem állt készen arra a szagra, mely a már oszlásnak indult halottat jellemzi. Ahogy a reggelije landolt a felnyitott koporsóban, a számára oly fontos minta beszennyeződött, hasztalanná vált. Ki kellett volna hagynia a nap első étkezését is, talán az előző nap utolsóját is, de a nővére erősködött, hogy nem teheti, mert így is úgy néz ki, akár egy élőholt. Az ilyen mondatok, pedig bármennyire is megdobogtatták a szívét – hisz a nővére foglalkozott az egészségével – mindig a lelkébe martak. Ó mennyivel egyszerűbb lenne élőholtakkal dolgoznia! Mennyivel könnyebb lenne, ha egy helyen tárolhatná őket, amikor pedig szüksége van egyre az a saját lábán odasétálna hozzá. Ha elváltozást idézne elő, melyet nem tud visszafordítani, egyszerűen megszünteti a varázslatot, mely az inferust mozgatja, aztán eltemeti.
Híve volt az újrahasznosításnak, az anyja megtanította rá, hogy nem minden szemét, ami nem működik, az apja pedig belenevelte, hogy ami elromlik, egy darabig még javítható. Persze mindennek eljön a végső ideje, de amíg valaminek hasznát lehet lelni, nem nevezhető tiszta szívvel szemétre valónak. Pazarlás lenne. Lehet az egy bedöglött háztartási gép, régi újságok, kinőtt talár, használt könyvek, s az ő esetében, halott testek. Na persze úgy kell majd elrejtenie a kezeket, hogy arra rajta kívül senki ne találhasson rá, de ne is bomoljanak tovább. Kemény dió lesz, de mint az új laborterület beszerzését, ezt is megoldja valahogyan.
A sírbolt visszatemetése után úgy távozott, mintha soha nem is létezett volna, egyedül a földbe szúrt kerti szerszám, na meg a feszítővas jelezte, hogy itt bizony járt valaki. Arra azonban minden valószínűség szerint senki nem fog rájönni, hogy ki merészkedett a holtak közé, s ki lopta meg a végső nyugalmukat töltő testeket.
A laborhoz közelítve egy régi vers jutott eszébe, Aleister Crowley tollából. A pentagramm. Mindig is sokat gondolkodott a sorokon, a tudáson, melyet hordoztak. Úgy gondolta, hogy minden ember végigmegy ezen az úton, nem csupán az emberiség egésze. Talán ha úgy veszi, a munkája, melyet úgy védelmez szintén ezen az úton halad. Ha pedig ez így van, az első alkalom, hogy a levágott kezek egyikét visszaállítja eredeti, élő valójába… Az lesz a nap, mikor meghódítja a földet.

Nem igazán tudok mit kezdeni a szimmetria eme megtestesítőjével, s bár kíváncsiság csillan a tekintetemben, mélyen azért ott van bennem a kétség is, hogy vajon mibe keveredhetek, csupán azért, mert most elhiszem, hogy ártatlan az ismeretlen ismerős. Emmeline ugyan nem tűnik egy veszélyes emberi lány-lénynek, mégis valahogy nyugtalanságot ébreszt bennem a tény, hogy olyan varázslatokról beszél, melyeket a Roxfortban nem tanítanak. Márpedig, ami itt nem anyag, az joggal, és előre megfontolt szándékkal nem az, nem azért, mert mókásnak tartják a professzorok.
Mindazonáltal érdeklődést kelt bennem a tény, hogy lenne alkalmam a párbajt gyakorolni, méghozzá új ellenfelek ellen. Ez pedig nagyban hozzásegítene, mind a kikapcsolódáshoz, mind a tanuláshoz, hiszen bármennyire is hobbi ez nekem, mégis a tökéletesedést keresem benne. Így aztán bármekkora veszélyekkel is járhat ez az akcióm, azért mégis úgy döntök, hogy belemegyek. Méghozzá egyedül, s talán Ameliának és Trystannak is majd csak akkor mondom el, ha már biztonságosnak érzem. Nem szokásunk titkolózni egymás előtt, de azért vannak dolgok, melyeket nem szabad világgá kürtölni. Emmeline szeméből ki sem lépve kezdek újra beszédbe.
– Be kell, hogy valljam, hogy érdeklődést mozdít meg bennem a mondandója kedves Ms. Jómagam csak a testvéreimmel tudtam gyakorolni eme hobbimat, s jól esne az új ellenfél látványa, ha ez azt jelenti, hogy veszítek, akkor is. Jómagam a párbajozást tőlük, tanultam, habár számukra is limitált a tudás a Roxforti anyagra. Emiatt pedig kissé nyugtalanítónak tartom a gondolatot, hogy olyan varázslatokkal küzdötök, melyet az iskolában nem tanítanak, hiszen úgy vélem, hogy okkal nem oktatják. Mindazonáltal megnyugtathatlak, hogy nálam eme titkod jó helyen lesz, s mindenképpen fel foglak keresni ennek ügyében. Ha azonban úgy döntenék, hogy köszönöm, de nem ez a fajta az, melyet jómagam preferálok, s keresek, akkor sem adom tovább az információt senkinek. – Igyekszem megnyugtatni a lányt, ugyanakkor biztosítani is arról, hogy meg fogom én látogatni őket. Szükségem van a kikapcsolódásra, melynek esetemben a testmozgással járó feszültséglevezetés a legjobb módja. A kutatás mellett igencsak kevés időm jut minden másra.
Itt aztán felpillantok a könyvtár plafonjáról lógó órára, s realizálom, hogy bizony időszerű lenne elindulnom, hiszen Trystan várhatóan mostanában fog végezni, s szeretném, ha nem kellene körbejárnia az egész könyvtárat értem. Összecsukom tehát a könyveket, miközben szortírozni kezdem őket, hasznos és nem hasznos kategóriákban. Mindeközben pedig Emmelinehez intézem szavaim.
– Ha azonban megbocsájt a kisasszony, vér a véremből, idősebbik hímnemű testvérem, nagyjából ez idő tájt végez ügyes-bajos dolgaival, s nem szeretném, ha keresnie kellene, így jómagam időszerűnek látom az indulást, s a könyvek visszatételét, vagy kivételét. Így tehát ha megbocsájt, készülődéshez látok. Jól gyanítom, hogy kegyed valószínűsíthetőleg hollóhátas? Ha igen, úgy könnyebb lesz megkeresnem az iskolában, a párbaj „klub” ügyében.

Mély figyelemmel hallgatom a szavakat, miközben előre-hátra imbolygok. Észre sem veszem, hogy így teszek, csupán semleges arccal vizsgálom Quinton prof. mondandóját. Magamban csupán pipálom, azokat a gondolatokat, melyeket a tanárom megerősít, s áthúzom azokat, melyeket megcáfol. A testem kissé remegni kezd, ahogy előrébb dőlök – nyilván a rossz pozíciótól, ám ezt jómagam fel sem fedezem, csak akaratlanul visszaegyenesedek, mintha a testem keresné a kényelmes helyzetet. Hálát adhatnék az égnek, hogy ennyire reflexszerűek a mozgásaim, persze csak akkor, ha egyáltalán felmérném. Az információbefogadáson, és a gondolkodáson kívül most minden mást magára hagytam, mintha tudat nélküli inferus lennék csupán, melynek valahol mélyen az elméje maradványai szikráznának. Ettől azonban nem is állhatnék messzebb, hiszen az egyetlen valóban sziporkázó részem, maga a tudatom. Erre az egyre büszke a családom, s miattuk aztán én is.
Ahogy elhangzanak a kérdések, kissé kizökkenek az eddigi semleges ritmusomból, mintha csak felrázna tanár szava. Mivel magukat a rúnaírási formákat nem ismerem, inkább csak csöndben hallgatok, jegyzetelve mindent, mit a társaim elmondanak. Ez Ó-futhark ugyan nekem is eszembe jut, nem vagyok elég gyors, hogy ezt meg is csillantsam, míg a többiből csak akkor jut eszembe, hogy tanultam, mikor már elhangzanak. Csapnivaló a memóriám fáradtan, ami nem kellemes felfedezés. Sajnos azonban igaz, így egyelőre csak lapítok, míg záporoznak a válaszok, s miközben jegyzetelek, már a következő kérdés megválaszolásán kattognak a fogaskerekeim. Mire használható a rúnamágia? Ez egyszerű: bármire. Valószínűleg azonban nem erre kíváncsi a professzor, különben elmondaná, így igyekszem a kreatív elmém elővenni, mikor végre magamhoz veszem a szót – jelentkezés után természetesen. Az órán eddig először.
– Ha ez irányú sejtelmeim nem csalnak, akkor gyakorlatilag a rúnamágia bármire alkalmas. Mivel bármilyen varázslat a vésetek foglalatába eshet, – pálcás, vagy pálcátlan – ezért igazándiból az emberi képzelet szabhat neki csupán határt, ahogy én tudom. – Kezdek bele a monológba, melyről már most érzem, hogy hosszú lesz. Mély levegőt veszek, mielőtt folytatom. – Ha feltételezhető, hogy megvan hozzá mindennemű ismeretem, s varázsláshoz szükséges erőfeltételem, akkor a magam részéről igen komplex varázslatokat foglalnék bele. Ha medimágusként használhatnám, valószínűsíthetőleg alkalmaznám bénult végtagok mozgatására – bár ehhez komplett rúnasorok szükségesek. Ugyanakkor képesek lehetünk vele tartós fájdalmat csillapítani is, hiszen egy fájdalomcsillapító varázslat a megfelelő testrészen felrajzolt rúnába foglaltatva gyakorlatilag addig lesz képes hatást kifejteni, míg a testtulajdonos életben van, vagy míg a vonalak meg nem törnek. Utóbbi manapság könnyen kiküszöbölhető. Ha ugyanezt a varázslatot kombinálnám a törhetetlenséggel, akkor gyakorlatilag törésmentes végtagokat is teremthetnénk – ha mélyebbre véssük akár csontokat – melyek nem éreznek fájdalmat, így gyakorlatilag bármekkora erőkifejtésre alkalmasak, melyet az izomzat elbír. Vakok számára is készíthető olyan rúnamágia, mellyel láthatnak, vagy bármilyen más módon tájékozódhatnak, ugyan ez nagyon komplikált lehet. Feltételezem, ennek az egyik sorát közvetlenül az agyba, vagy a szemre kellene felírni. Valószínűnek tartom ,hogy ezért is nem használják. – Egy újabb lélegzetvétel után hadarok tovább. – ha aurorként alkalmazhatnám, ügyesen álcázva hozhatnék létre lehallgatót egy kavicsból az utca kövére dobva, vagy egy gyanúsított kabátjára vésett gomb formájában. Ha ügyesen álcázzuk, szinte észrevehetetlenek lesznek a rúnák. Nagybátyám állítása szerint, melyet szó szerint idéznék: „Nem utolsóak vallatóeszközként a rúnamágiával felruházott tárgyak.” Ebből kiindulva éppen úgy lehet egy rúnasorral tartós kínt okozni, mint igazmondásra bírni valakit. Ezen felül talán tetoválásként is alkalmazhatóak, így komplett védőmágiák építhetőek egy veszélyes közegben mozgó auror testére, melyet ugye elvenni tőle nem igazán lehetséges. Persze ezekhez úgy vélem mindhez szükségeltetne valamilyen aktivációs formula, hogy a felvésés után ne azonnal, és egyszerre kezdjenek el záporozni a varázslatok. – Még mindig nem óhajtom befejezni, hiszen van még ötlet a tarsolyomban, ugyanakkor lassan időszerű lenne, hiszen másnak is illene teret engednem. Még egy utolsó gondolatfoszlány belefér talán. – Ha pedig szabad felhasználásban venném, megoldhatónak gondolom azt, hogy különböző testrészeket egybegyúrva, mondjuk sebészileg, képesek lehetnénk mozgó, céllal és limitált intelligenciával felruházott lényt teremteni. Természetesen az intelligenciájuk valószínűleg kimerülne az egyszerű, egyszavas parancsok kivitelezésében, hiszen tudatot adni még a rúnamágiával is lehetetlen feladatnak rémlik előttem. Ugyanakkor nem élő tárgyakat is felruházhatunk a mozgással, vagy akár a pálcánkat is törhetetlenné tehetjük, esetleg olyanná, mely visszatér a kezünkbe, ha elejtjük. Ez utóbbi párbajban jártas személyeknek különösen hasznos lehetne. Természetesen ezek mind csupán spekulációk, s megannyi hátulütővel bírnak, ha képzett személy használná, minden bizonnyal megoldható lenne, hisz a rúnamágia végtelen számban kombinálható. – Zárom le igencsak hosszú gondolatmenetemet, majd süppedek vissza koncentrációmba. Eleresztettem a kreatív fantáziám, nem limitálva azokra az ismeretekre, melyek már ismeretesek előttem. Hiszen léteznek ismert ismeretek, és ismeretlen ismeretek, ahogy ismeretlen ismeretlenek is. Így aztán merem állítani, hogy bármi létezhet, s az istenen kívül, bármelyikben képes vagyok akár hinni is.

Jelen sorok az emberi test anyaga projektnévvel ellátott kutatás negyedik évének első kutatási anyaga, melynek témája a százfűlé-főzettel öröklött tulajdonságok, biológiai folyamatok megfigyelése. Az idei év első komolyabb kutatási éjszaka megfigyelését összegezendő.

Az éjszaka folyamán három különböző kutatási alany mintáit használtam fel, kiknek nevét praktikussági és személyi jogok okán nem említem.
Első alanyom, – egyszerűsítés okán szerepeljen „A” kísérletként – egy tizenhét éves, hímnemű Roxforti tanuló. Az említett személy, mikor a mintát kölcsönöztem tőle, erősen ittas állapotban volt. A vizsgálat célja, hogy bizonyítsam, a százfűlé-főzetről alkotott elméletem, mely szerint: a bájital a pillanatnyi állapotot kölcsönzi a használónak. Minden esetben ez a pillanat, a mintavétel momentuma.
Az „A” kísérlet során felfedeztem, hogy a főzet képes volt átörökíteni az ittas állapotot rám, aki teljesen józanul kezdtem a kutatást. Ezen felül megfigyeltem, hogy az illumináltság, ingadozás nélkül, folyamatosan jelen volt, az egy óra alatt. Feltételezésem szerint a bájital konzerválja a hatásokat, míg az átváltozás tart. A kísérlet során a látásom állóhelyzetben is ingadozott, hátradöntött fejjel, az egyensúlyérzékem forgást szimulált, annak ellenére, hogy teljesen stabilan feküdtem – megjegyzés: az asztalomon.
Személyes véleményem az öröklött állapotról: teljesen hasznavehetetlen. Az ilyen állapotban lévő emberi lány teljes mértékben elveszti a teste feletti kontrollt, ennél fogva a mintavételt is csak nagyon indokolt esetben érdemes kivitelezni. A részegség ugyanis öröklődik a főzettel, annak ellenére, hogy a szervezet előtte nem volt alkohol befolyásoltsága alatt. Ezzel pedig az is bizonyítást nyert, hogy a szervezet pillanatnyi állapotát kapja kézfez a használó, így az olyan dolgokat is képes produkálni, mely a kiindulási fázistól teljesen idegen lenne.

Második alanyom – egyszerűség okán „B” kísérlet –  erős kábítószer hatása alatt állt, mikor én a mintát vettem. A szer bódult, kábult állapotot eredményez, mely alatt az érzékek kihegyeződnek, de a használó elveszti az öntudatát. A vizsgálat célja, az átöröklött hatások érvényesülésének ideje, illetve az, hogy késleltetve törnek-e a felszínre, mint a főzet eredeti hatása.
A „B” kísérlet során felfedeztem, hogy a hatás a szervek változásával egy időben bukkan fel, mely azt bizonyítja, hogy teljesen beleépül az átváltozásba, s nem különálló mellékhatásként lép érvénybe. Ezek az állapotok tehát belekerülnek a bájital hatásmechanizmusába. Következtetésem, hogy a főzet „intelligens” módon képes a konkrét effektust megváltoztatni.
Plusz megfigyelésem, melyet a „B” kísérlet hozott magával, hogy a tudat érzékeli a testben fellépett változásokat. Ha az alany szignifikáns módon eltérő fizikummal rendelkezik, mint az alkalmazó, akkor az elme nem tud azonnal alkalmazkodni a hirtelen változáshoz. Jelen kísérletem alanya az enyémtől sokkal termetesebb felépítéssel rendelkezik, melynek okán a végtagjait nehéznek, a mozgását ügyetlennek éreztem, melynek nem szabadna bekövetkezni, ha a tudat képes lenne adaptálódni a módosult fizikumhoz.
Személyes véleményem az öröklött állapotról: több hátránnyal jár, mint haszonnal. Habár az alanyom által alkalmazott kábítószer megerősítette az érzékeim, olyannyira elvette a tudatos gondolkodást, mely már zavaró volt. Több kísérletre lenne szükség, hogy felmérhessem, a mennyiség növelése, vagy csökkentése, milyen változást eredményezne az alany állapotában.

Harmadik alanyom – az egyszerűség kedvéért „C” kísérlet – meglepetésként ért. A kísérlet eredeti célja az volt, hogy a biológiai folyamatok átöröklődését megfigyeljem. Ennek okán az alany 16 éves nőnemű Roxforti diák. A kísérlet nem várt eredményt hozott, és nem kevés tapasztalatot.
„C” kísérlet a nőknél havonta esedékes, erős fájdalommal járó hetét tölthette, minek hatására ugyan sikerült a kísérletet elvégeznem, meglehetősen nehezítette a helyzetemet. Mind a vérzés, mind a görcsös fájdalom átöröklődött a főzettel együtt, az előző két kísérlethez hasonlóan, az átváltozásba ágyazva. Megállapítom, hogy a pillanatnyi állapottal a biológiai folyamatok is maradéktalanul átöröklődnek.
Személyes véleményem az öröklött állapotról: kibírhatatlan. A mai estétől számított három hétben nem nyúlok női alak használatához a kísérleteim során, az eddigi mintáimat megsemmisítettem, kivéve azokat, melyek már bizonyítottan az említett állapottól mentesek.

Bátorítólag hat a szó, előremozdító, míg meg nem roppan a mindenség. Elég a bátorság, a hősi lovag, egy pillanat alatt, újra önmagába roskadva, mint holmi üres héj. Te marionett, azonban ne félj. Erőt vesz magán a kéz, majd mozdul az arc, ahogy a tekintet előtt megindul a harc, erejét keresve, eszét vesztve, rettegve attól mit lát. Tükör vált, tömeg jön, majd megy. Nem ért az elme, nem hall a szív, s bár tudja mi közelít, retteg. Szörnyeknek ad otthont a szekrény. Remeg a kéz, benne a fegyver, nem lovag hát mégse, csak gyönge ember. Újra rántja sötétbe, mit pillanatig felszínen érzett. Most süllyed vissza…
A képeket értelmezni nem tudja, s bár lendülni akar, elszántságát betonfal takar. Mi van vele? Hova veszett a gondolat, hogy marionettnek segítő kezet ad. Kezet, de nem sajátját, végtagjától megtagadja az elválást, hátába inkább marjon a rozsdás tőr, minthogy a fejét vegye minden, mi a szekrényből előtör. Tudja mi az, érti esze, mégsem tud mit kezdeni vele, fogytán az elme, nem dobban a szív, csak egy szikra marad, mely még valahova hív. Megremeg a kéz, rándul a test, mintha villám csapna be. Hol a vörös érzés, mely keservesen simogatva tép szét, hogy helyére vadat húzzon, vagy pszichopatát, ki a trükkön átlát, s lépni mer? Emlék csupán, ki utána kap nem is ember. S neki éppen ez kell. Levegőt szív a tüdőbe, borzongani kezd a bőre, bizseregnek a tagjai, mintha a félelem ölelné magába, tűként szúrva minden pórusába, kedves gondolatként tartva csupán az adrenalintól telt rohama. A félelem az elme gyilkosa. Ő a gyilkos gyilkosa. S bátorság az, mit a félelemtől eltelve teszünk oda. Hallatszik a varázsszó, visszabukik az eddigi kaparászó. Marionett lendül balra, a halott hőst a kép telibe kapva.
Változik a kép, magába roskad, fekete folttá válva, majd emberi alakká metamorfálva. Megremeg a test, megfagy a légzés.
– Csak őt ne. – Sóhajt a száj, hangja ködként telepszik, míg a színek kavalkádja egyre csak növekszik. Mi máshol boldogságként hírlik, most fenyegető riasztó. Pálcátlan balba, mintha húsba marna, lassan siklik a fájdalom, az ártalom, melyet elszenvedett… Nem vezekelt még eleget? Újra kell látnia? – A Rózsaszín veszedelmet… – Megbicsaklik a nyelv, csomó kötődik rá, mintha láthatatlanná is tenné a némasága. Szerencséje azonban elpártol tőle, pedig az volt az utolsó őre. Félájultan pillant csupán a nőre. Az arcra mely nem pislog, mely nem ismer kegyelmet, csak mosolyog és nevet. Kuncog a képmás, gerincébe ezzel baltát vág, de nem azonnal, gyorsan ölve. Lassulva, ellentartva az időnek. Karja ég, keze lángol, bárhol lehetett volna ma. Bárhol. Miért épp a pokol kapujába lépett, hol Cerberus helyett Umbridge várja a lelket?
A félelem a tudat gyilkosa, de ha meghal az elme, mi marad helyette? Mielőtt kialszik, felrobban, emlékei széttörnek a porban, csak egyet tartva meg. Megmarad a gyilkos szándék, mellyel az egész élete csupa játék. Nem akar ő pusztítani, csupán ezt az egyet, a többi mind mehet. Megszorul a kéz a pálcán, változik a rettegés, s bőréből a vérszomj előlép. Most tehetné, mi álmait kísérti, mitől megnyugodott a lelke, víziókkal eltelve. Miért is ne?
Lendül a kéz, villan a fegyver, harsan a varázsszó, csak kissé másról.
– Reducto! – Átok pattan, villámlik a pálca, a rózsaszín gyilkost meg sem találva. Mégis nyugodt a lelke, így, hogy végre ezt megtette. Ha ismerné a módját, most a mumusra mondott volna Avada Kedavrát. Így azonban marad a módszer, mellyel Amelia lepte meg egyszer. Nevetés a káröröm, ahogy a rózsaszín veszedelem csak pattog a földön. – Riddikulus! – Elpattan az újabb villám, a pokol tüzéhez hasonlítván, mintha maga Hádész lépett volna fel a színre, Lokitól az erejét kölcsönkérve. Umbrigdeot átváltva egérbe, hőscincérré aljasítva, mosolyt csalva az arcra. Pattogása nevetést húz fel belőle. Nincs még vége a harcnak, csak a csata landolt zsebbe.
Padhoz ugrik, fedele alól lopva kincset, adrenalintól telve, sietve. Menne, míg még futni tud, de a marionett hangja egészen mást hoz.

Valahol már vártam az idei első rúnaismeret órámat, hiszen már az év első napján felfigyeltem rá, hogy bizony nem akárki a tanárom. Quinton prof. munkásságából már olvastam egy-két kötetet, s a többit is feltett szándékom volt, csak nehezen tudtam megszerezni a kívánt könyveket. Most azonban, a puszta tény, hogy ez az ember minket tanít, kicsit jókedvre derített. Elfeledtette velem azt az éveleji felsülést, melyet átéltem az első napokban – ideiglenes laboromban. Nem vágytam arra az élményre, de mindenképp tanulságos esetnek könyveltem el. Legközelebb óvatosabban kell válogatni a hajmintát a hölgyek körében. Ez a gondolat azonban messzire nyargalt, elbújva az érdeklődés előretörő hullámai mögött, hiszen az idei első rúnaismeret órám jobban lekötötte a figyelmem. Magammal hoztam mindent amit kell, s még többet is, hiszen bármikor elhangozhat olyasmi, amit illendő leírni, hogy megmaradjon a továbbiakban is. Ha pedig éppen üresjáratba kapcsol a tananyag, – valamelyik diáktársam elnyúló mono-, esetleg dialógja miatt – akkor is ott a lehetőség, hogy kicsit belemerüljek a kutatási anyagaim rendezésébe.
A kőkör eleinte furcsa helyszínnek tűnt az órához, de bíztam abban, hogy a tanár tudja mit csinál, s célja, értelme van annak, hogy a szabadban oktat minket, nem pedig a termek kényelmében. Mindannyiszor megdöbbentem, hogy mennyire hozzászoktam ahhoz a szintű kényelemhez, melyet a termek biztosítottak, de nem róttam fel hibának. A komfortos közegben könnyebben szárnyal a gondolat, habár nehezebb mozgásra bírni. Be kellett látnom, hogy időszerű volt friss levegőt szívnom, különben túlzottan is hozzászokok a labor és a termek körülményeihez.
Időben érkezek ugyan, ez viszont messze nem bizonyul elégnek ahhoz, hogy csendes magányban mérhessem fel a terepet. Talán az éjjeli alváshiány miatt, de lassan mozgok ma. Tompa kissé az agyam, s bár jót tett volna neki a kávé, megfogadtam, hogy nappal nem nyúlok ilyen szerekhez. Az ilyesmit estére kell tartogatni, mikor a szervezet kezdi megadni magát a fáradságnak, nem olyankor, mikor minimális mennyiségű pihenés után kell talpra rántanom. A kávé egy stimuláns, ehhez mérten kell kezelnem. Ez viszont azzal jár együtt, hogy ilyenkor a lustább csigák is megelőznek, ha nem figyelek oda. Nem csoda tehát, ha nem én vagyok az első, ahogy az sem, hogy csak sokadik megpillantásra ismerem fel Merel jellegzetesen háromszög arcát. Még mindig bámulatba ejt, hogy mennyire szabályos az a fej, s szívesen tenném vitrinbe. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a procedúrát Ms. Everfen nem élné túl, ezen felül rettentő mocsokkal is járna, arról nem is beszélve, hogy megfosztanám a világot a céltalan bolyongás világbajnokától. A szüleim azt mondták, nem egészséges, hogy ezek a gondolatok születnek meg a fejemben – ahelyett, hogy nem szabad meggyilkolnom valakit azért, mert tetszik valamije – de nem tehetek róla, hogy a praktikusság és a logika élvez prioritást a moralitás helyett.
Megérkezésemkor nem köszönök külön a professzornak, s igyekszem meghúzódni valahol a többiek mögött. Nem szeretek kilógni, ugyanakkor nagyon közel sem óhajtok kerülni ismeretlenekhez. Megpróbálok úgy helyezkedni tehát, hogy akikkel egy padra kerülök, azoktól egy ülőhelynyi távolságra legyek. Nem azért, mert utálom őket, vagy iszonyodok tőlük, csupán feszélyez az ismeretlenek közelsége. Megakasztja a gondolataimat, elvonja a figyelmemet. Csendben szeretek szemlélődni, nem akarom produkálni magam.
Az óra kezdetétől azonban a hallásom koncentrálni igyekszem a tanár szavaira, míg a tekintetemmel követem a mozgását. Sosem tudni, hogy mikor mutat valamit, ahelyett hogy szavakkal mondaná el. Az ölembe vett füzetemmel, kezemben pennával vésem azokat a dolgokat, melyeket fontosnak tartok, csak ritkán pillantva arra, amit írok. Kialakult az a fajta képességem, mely irányban tartja a betűimet, akkor is, ha nem nézek oda. Ezért pedig a laborban töltött megfigyeléseknek adhatok hálát, hiszen nem egyszer a tükörben kellett néznem a saját átalakulásom, miközben leírtam a látottakat. Ilyenkor azonban sok minden más kikapcsol – a fáradságnak köszönhetően több is, mint szokásos – így aztán az sem nagyon zökkentene ki, ha megérintenének, vagy valaki rám nézne. Kicsit a mimikám is felmondja a szolgálatot, egyszerű semleges arcot öltve magamra. A pihenésbeli hiányosságaim miatt azonban kicsit az egyensúlyérzékem is hanyatlani kezd, így észre sem veszem, ha imbolygok ülő pozícióban.
A válaszokat hallva, közben a tanárom reakcióit figyelve, igyekszem megragadni azokat a gondolatokat, melyek helyesek, s bár egy mukkot sem szólok, igyekszem kiegészíteni azt kreatív elmémmel. Azt igaznak vélem, hogy a pálca jócskán leegyszerűsíti a varázslást, azonban abban nem igazán értek egyet, hogy koncentrálná a rúnák erejét. A rúnák szerintem jóval összetettebb, jóval több energiát igénylő vésetek, mágiaformaként pedig koncentráltabbnak gondolom, mint a pálcás varázslatokat. Egyrészről azért, mert konstans állapotban vannak, melynek a megtartásához is szükséges lehet a folytonos energiaáramlás. Másrészről pedig azért, mert a rúnavarázslatok elvileg erősebbek, mint a pálcás varázslatok. Ugyanígy megütközök azon is, hogy helyhez kötöttek lennének, hiszen éppen annyira mobilis minden rúna, mint a tárgy, melyre felírták. Innentől kezdve nem helyhez kötöttek, csak tudni kell jó helyre vésni őket. Ha lehetséges lenne levegőbe felvésni, lényegében a pálca csatornáját is elhagyhatnák az igazán nagy varázslók.
Azt, hogy alkalmasabbak védőmágiaként, csak félig tartom igaznak, elvégre ezt embere válogatja. Ki mihez ért jobban. Néhány pálcáról is azt mondják, bizonyos varázslatokhoz jobban ért, míg másokban gyenge. Ez már emberi tényezőként írható fel, ily módon nem általánosítható. Ezek a gondolatok azonban nem hagyják el a számat, hiszen nem vagyok bennük annyira biztos. Lehet, hogy tévedek, ez pedig a tanárom döntésén múlik. Meg amúgy is, sokan vannak itt ahhoz, hogy én komolyabban belekezdhessek az eszmefuttatásomba.