Nem is gondolná az ember, hogy egy elérkező békeidőnek tudnak kevésbé pozitív hatásai is lenni. És mégis, valahogy nem találom magamat az utóbbi hónapokban. Nem állítom, hogy jobb lenne az a helyzet, ami itt tavaly volt, saját iskolámban ellenségnek lenni, mindig a hátam mögé is figyelni, nem azt mondom. De mégis valahogy azóta nem találom a helyemet a világban.
Annak megvolt a rendszere, hogy afféle titkosügynök módjára úgy éltem az életemet diákként, hogy közben fél szemmel azt is figyeltem, mikor akar valaki rajtam keresztül állni bosszút valami kinti világbeli sérelemért, vagy akar velem szólalkozni össze, többyire olyan dolgokon, amit nem is ért, lát át igazán, csak követi az erőt. De most csak semmi van. Nincsenek túlélési szabályok, nincs ellenség, csak néhány beépített kém, akikkel még csak mit kezdeni sem lehet, csak ülni a seggünkön, és remélni - bár ennek kevés nyomát vélem látni - hogy valaki illetékes sem vak annak kapcsán, hogy itt nincs valami endben, és tényleg tevékenykedik is valami érdemlegeset. Apa csak egy ember, és el tudják téríteni más ügyekkel, egyszerűen nem tud elég lenni, mást meg nem is tudok, hogy foglalkozik az üggyel.
Úgyhogy idén csak lehet seggenülni, és kontemplálni a köldökünket. És csak ülök és kontemplálok, közben csak naponta órára járok, házit írok, járőrözök, és kezdem előről a kört másnap. Mint egy gép.
Lehet, hogy végül ráigazoltam az évek óta keringő pletykákra, és felnőttem a tavalyi év nehézségeiben, azért nem tudok visszarázódni a diáklétbe azelőttről? Ha nem valami kötelesség köti le a figyelmemet, főként prefektusként, lassan már szórakozni is elfelejtek magamtól. Erre a bálra is úgy jöttem el, hogy nem is kerestem partnert, akit elhívjak.
Én.
Dominic Till.
A "Zöld Lovag". Aminek legalábbis titulálni szoktak néhányan.
Egyszerűen nem sikerült érdekelnie annyira a témának, hogy foglalkozzak vele.
A gondolataim hiányába merülve majdnem észre sem veszem, hogy megszólítanak.
-Áh, Miss Balmoral.- fordulok a hang tulajdonosa felé.
-Persze, mi sem természetesebb.
Egy egész fokkal visszábbtér belém valami hangulatra emlékeztető, ahogy a táncpartnerem felé nyújtom a kezem, hogy a kezdőállást felvegyük. És itt van az az érzés is, ahogy Minerva szavai beszédtémát említenek, hogy nem csak egyszerű szórakozásról van szó ezúttal se, és a táncunk csak egy keret lesz.

Most minek tagadjam, nem sírok be azon, hogy nekem nem oszt Oakley kérdést. Ha nincs szükség válaszadásra, nem lehet elrontani, és én kérem teljesen jól megvagyok azzal, ha nem kell most itt pontosan fejből megmondanom minden szárazadatot, azok az életben amúgyis puskázhatóak lesznek, ha nem tudom épp fejből, az elkészítéshez kell mindenhogy jól értenem. Az meg megy egész jól. Vagy pláne, mégcifrább keresztkérdések sem hiányoznak, mint azt Thornsbeak balszerencséjéből megtudom, hogy szintén kaphatóak.
Legalábbis felteszem, balszerencséjére, valahogy nem a piros bajkeverőből nézem ki, hogy a szeptember 18-án tartott órára Nemzetközi Méreg- és Bájital-Felügyelet előírásában kötelezővé tett információkat tanult volna buzgón.
Talán jobban is járok, ha ennyiben hagyom, hogy mivel készülhetett az órára. Vagy akár a maira. Megspórolom azt a fejfájást.
Ha már itt tartunk, veszek is mintát a bájitalomból, ameddig még megvan. Még nem vagyunk kint a teremből, még van alkalma valami húzásával előrukkolni, aminek úgy fogunk örülni, mint az össznépi háziégetésnek a legutóbb.
Miután a mintát felcimkézve leadtam, magam is elgoondolkozok a tanár kérdésén. Mi leszek, ha nagy leszek? Honnan tudjam azt még ilyenkor?
-Még nem vagyok teljesen biztos, varázsbűnüldözésbeni vagy valami kutatói pozícióban gondolkodok, ahova követelmény is szokott lenni a bájitaltan, de csak hétköznapi alkalmazásban is hasznos tud lenni a tudás.- felelek végül a kérdésre. Lehet, hogy most kedveskedtem is a tanárnak tövig ezzel a válasszal, de végülis igaznak igaz. Ha már értek hozzá, de nem része a munkámnak, még mindig ez a szerep fog jutni a tárgynak, benyalás vagy sem.

-Miss Balmoral- üdvözlöm Minervát a jól bevált stílusunkban. -Valakinek előbb-utóbb azokat is össze kell kaparnia, akik magukat nem fogják tudni.
Mielőtt a kérdésére válaszolnék, Everfen kap egy hosszú árgus pillantást. Amennyiben nem rendez balhét mindjárt,
-Persze.
Remélem nem követek el hibát, hogy megelőlegezem a Hugrabugos lánynak, hogy most nem készül balhéra, legalábbis egy darabig semmiképp. Egyfelől ezúttal nem tűnik vindiktív hangulatúnak, másrészt viszont aggasztóan rátalált Thornsbeakre. Mindketten okoztak már egyedül is elég fejfájást egy időre, bele se akarok gondolni, mivel járhat, ha túlzottan összemelegednek.
-Most hogy így mondja, még meg is köszönném. Másképp még nem hagynám magamat lazítani.- teszem hozzá az iménti gondolataim tükrében.
-Annyit nem változott, hogy az gyakorlati különbséget is jelentsen. És biztos vagyok benne, hogy még fogok tőle hallani arról, hogy az ön társaságában látott.
Már a kérdést hallva is próbálom az ajtó felé araszolni magunkat, mielőtt válasz helyett megállapítom,
-Ennyi ember elég hamar elhasználja ekkora térben a levegőt. Nincs kedve kijönni némi frissért?
Bízom benne, hogy veszi a célzást, a múlt évünk tekintetében furcsa is lenne, ha nem.
Igazából, ha egy pár percre eltűnök Minerva társaságában, Cael engem illető mániája még fedez is minket, mindenesetre a kérdésre ennél kevesebb fül hallóterében kívánok csak válaszolni, amit nem is teszek meg, mielőtt kiértünk, és elfogadhatónak találtam a környezetet.
-Oka mindennek van. Szeretik a vendégeink az idegenségükre fogni az ódzkodás eredetét, de a Trimágus Tusa idején is voltak vendégeink, mindkét varázslóiskolából, ahonnan most is, mégis más volt a fogadtatás. Lehet, hogy a háborúból visszamaradt paranoia, lehet, hogy megérzés, de itt valami készül, és többen érzik így, mint ahányan be is vallanák.
Próbálom nem túlválaszolni a kérdést. Valahogy bejutottak a házbeosztásba, és ez olyan változtatás egy rendszeren, mint amikor a Trimáguson Potter neve bekerült és negyedikként ki is jött a Tűz Serlegéből, és mostmár jól tudjuk, az is milyen tervnek részeként történt. Valami történik, és tudjuk, hogy nem tudunk eleget.
Tényleg nem hagyom magam lazítani.

Ezek szerint Oakley a lámpaláz fogalmát első kézből nem ismeri. Izgulni attól még lehet, ha az ember tudja is az anyagot. Próbálom nem hagyni magamat megzavarni, ahogy a tanár a padom környékét pásztázza. Ameddig nincs útban, felőlem nézze, hogyan állítom épp a lángot.
A szemöldökömet felvonom a szavaira, ahogy épp Cael munkáját értékeli, bár megvárom, hogy továbbáll, mielőtt a szemem sarkából rálesek én is, mit is alkotott. Majd óra után rákérdezek, hátha tudok valamivel segíteni, de jelenleg magáért kell kiállnia.

A késem élével még finoman hozzáseprek némi holdkövet a bájitalhoz, és figyelem a színt, hogyan változik. Na még egy kicsi... na, így máris tökéletes az árnyalat. Legalábbis ha jól mértem fel a dolgok állását. Keverés. Gyerekként soha nem értettem, Nagyi miért ragaszkodik kézzel-lábbal megfelelő kavarásirányhoz a süteménytészták ügyében, ha én vagy Max besegítettünk a konyhában. Azt mondjuk továbbra is kétlem, hogy egy mugli recept számára bármit számítana az irány. Viszont azt hiszem, értem, honnan eredhet beidegződés szintjén.Ha egyel többet keverek, a bájital besűrűsödik, és feltehetőleg a hatása sem lesz az igazi. De a jegyet mindenképp lehúzza. Ha egyet rossz irányba keverek, a színe visszaesik két lépésnyit. Ha kettőt keverek rossz irányba, és épp az üst fölött van a fejem, mert nézem a színárnyalatot, az egész cucc lerobbantja a hajamat. Úgyhogy figyelni kell.
Annak örömére, hogy a frizurám még mindig a fejemen van, mondjuk a plafon helyett, hozzáadom az utolsó adag holdkövet is. Most jön a trükkös rész, a pára. Jó szem kell hozzá, hogy az ember eltalálja a különbséget. Van egy árnyalatnyi különbség fehér, világosszürke, és ezüstös között, akkor jó, ha kicsit fémesen szórja a fényt. Elégedetten hajolok hátrébb a kész művemtől. Oakley persze kétlem, hogy tökéletesnek fogja találni, de Oakley az Oakley. A bájitalom meg meg merem kockáztatni, az elfogadható hibahatáron belül esik.

Számíthattam volna rá, hogy nem lesz eseménytelen a halloweenünk, már azon túl, hogy a szokásos tematikus lakomát szervezik az estére, szeretnek dolgok történni halloweenkor.
De nem számítottam meg nem hírdetett eseményekre mára. Igazából kézenfekvőnek is kéne lennie, hogy ilyen idősen csak élvezzem a lakomát a barátaimmal, ahogy történt is, ne árgusan figyelve üljek itt, mint valami biztonsági őr, ugrásra készen. Diák vagyok, legfeljebb prefektus. Attól, hogy auror az apám, még nem kéne több dolgom legyen annál, amit bármelyik másik diáknak is kiosztott a sors, esetleg rá pluszban az a felelősség, hogy én vagyok kijelölve arra, hogy a rosszalkodó alsóbbévesekre rászóljak, hogy viselkedjenek, meg kisegítsem őket, ha nem találnak el valahova ebben a félig labirintus iskolában. Normális esetben ugye.
Mondjuk mikor volt itt utóljára normális eset?
De így én is csak akkor veszem észre, hogy valaki kiesik a padból, amikor a körülötte ülők is észrevették, és elkezdenek nézelődni, hogy mirák van. Felállva a helyemről én is látom már: Liliya szobatársunk eszméletét vesztette, és ahogy a testvére lerángatja róla a talárt, látom azt is, vérzik. Csúnyán.
-Hagen!- kiáltok oda röviden a fiúnak, csak hogy felfigyeljen -Valetudo.
Nem tudom, nekem sikerülne-e most a varázslat, tananyagban csak jövőre vesszük, bár a tavalyi évem okán volt miért előre készülnöm néhány téren, és tanulni pár vészhelyzetben hasznos mágiát soron kívül. Nem tudom, neki sikerülne-e a varázslat, de amennyire megismertem ennyi idő alatt, személyiségre ugyan hasonló kaliberű, mint Matt, a tudományát azt tudja, úgyhogy lehet, hogy ismeri, és lehet, hogy el tudja végezni a varázslatot.
Nem tudom azt se, milyen és mekkora seb a vér oka, és arra elég-e a valetudo. Lehet, hogy egy vulnera sanentur-ra lenne szükség minimum, amit viszont tudom, hogy én nem tudnék még elvégezni.
De nem maradok megvárni, mire jut a Romanovna fiú, és hogy sikerült-e segítenem bármit. A kezemet előreemelve terelek magamnak utat az asztalok közt, ahol van tolongás, hogy nincs elég hely szabadon átvágtatni a színen.
Lényegtelen most, gyanakszok-e a külföldiekre. Lényegtelen még úgy is, ha okkal, és nem én vagyok a paranoid, hanem ők jöttek valóban hátsó szándékokkal, akár ellenséges téglákként is. Nem érdekel most igazából a földön, eszméletlenül fekvő lány kiléte eleve. A földön fekszik, eszméletlenül, és vérzik.
Nem én vagyok megfelelően képzett a helyzethez, de nem fog valakinek csak azért komolyabb - ennél is, ha elájult, akkor az okkal történt már így is - lenni, mert csak ülök-állok ahol vagyok, bámészkodva, hogy mi történik, ha közben tudnék bármit tenni.
A lakoma egy előnye, hogy ilyenkor mindenki most van itt. Lendületes léptekkel vágok át a Nagytermen a többire merőleges asztalig: Egy bűbájtan professzor, egy aurori pályán tanult SVK professzor és egy cifrább dolgokat is kezelő gyógyító is ül ott, hogy csak az egyből eszembejutókat említsem, akik képes kell legyenek segíteni, viszont onnan nem látják a diáktömegen keresztül, mi történt.
Nem látok senki más errefele igyekezni, úgyhogy annál nagyobb szerencse, hogy legalább nekem eszembejutott, hogy a tanárokat is értesíteni kéne vészhelyzetről.

Ééés telibe. Ezek szerint ma tényleg nincs humora. Teljesen megérthető mondjuk annak fényében, amivel mostanában dolga van, a közemberek már kezdenek lenyugodni, belekényelmesedni a békébe, - talán túl gyorsan is? Még csak május elején kulminált a háború részükre ismert oldala. - őneki, a többi aurorral egyetemben, még most kell elvarrnia a legmakacsabb szálakat. Akik miatt egyáltalán eljutott a konfliktus ameddig. Tudjukki inkább jó sakkjátékos volt, jól játszott a hatalommal. Akik miatt szert tehetett rá, azok eleve is hatalommal bíró, meggyőződéses emberek. Kinyílt a csipájuk, mostmár ragaszkodnak ahhoz, amiért hadbavonultak, és az Apához hasonló embereknek kell leállítani őket. És hát ugye az űzött vad...
A közvetlen segítségem már végetért májusban, nem tudok neki segíteni egy plusz szempárként az iskola falai közt, így Anyáékhoz csatlakozok, mint hátország, lelki támogatás a megpróbáltatással teli napjai után. És bitang nehéz jól tudni, mi segít. Ez akkor nem. Ma legalábbis biztos.
-Semmi gond- legyintek a bocsánatkérésre. Aki tartozna vele, az meg tudjuk, hogy úgyse fog. Inkább fut.
Nos igen. Ez így pont az a fajta kérdés, ami mindkettőnknek csak esetlen-kényelmetlen, legalábbis ebben a formában. Erre hova válaszolok mit? És meggyőződésem, hogy ő is hasonlóan van épp a dologgal. Tanácstalanul vakarok egyet a tarkómon.
-És... mi a meglátásod, hogyan érdemes viszonyulni a több mint tisztelt ellenkező neműekhez?
Oké, ez elég esetlen lett. Eleve benne volt a kérdésben még az is, hogy melyik oldal felé érdeklődök, remélem Apa szerint is válaszolnom sikerült inkább, mint hárítanom.
A megújított kérdésre én is eggyel kényelmesebben dőlök hátra a székemben, szememben köszönet a használhatóbb irányért.
-Nos igen. Ebben hasonlítotok is, pont úgy emlegeti az anyját, mint te. Ezt akartam is mondani, hogy még érdemes lehet pár mondatra olyankor is, ha beszélünk munkáról.- De addig most félretesszük.
-Valóban, Max ...lelkes tud lenni ilyen témákban. Unokáktól Roxfort utánig megkíméllek, addig semmiképp nem lenne előnyös. Miss Balmoral... egyszerű fiúszemmel? Egy szép lány,- Igen, szerintem a fülem ebbe belepirult azért, -merész, egyértelműen. Bár inkább kollégáris a kapcsolatunk, eddig mint hivatásos űzött vadként, idéntől pedig úgy tudom, prefektusként is lesz szerencsénk egymáshoz. Munkatársként egész jól tudunk összedolgozni, bár más téren még kevés alkalmam volt megismerkedni vele.
Na, talán sikerül még egy valamirevaló beszélgetést is kanyarítani ebből a végére.

Oakley. Ominózus, mint mindig. Itt elgondolkodom, szabvány-e, hogy a bájitaltanárnak ominózusnak kell lennie. Lumpsluck az elmúlt két évben mondjuk nem volt az, ez tény, de előtte évekig volt egy Pitonunk is, szintén ominózus. Bár máshogy, az igazat megvallva. Egy elsőst lehet, pont ugyanúgy rettent el mindkét férfi, de ha jobban megfigyeljük, mégis van különbség.
Néhai házvezetőnk inkább volt egy keserű ember, ahogyan a kedvencein kívül bárkihez viszonyult, azon belül is látható különbséggel. Voltak kedvencek, Mardekárosok, egyéb és Griffendélesek, ilyesmi sorrendben. Meg ahogy hallom, Potter még külön a Griffendélesek alatt is. Valamint képlékenyebb oldalkategóriaként a bájitaltanhoz értők. Ha Mardekáros volt, akár kedvencek szintjét is elérhette puszta objektív érdemből. Ha egyéb, feljöhetett az alap Mardekáros neutrálisig. Ha Griffendéles, Piton csak kénytelen volt ráhagyni, hogy hiába piros, jól csinálja, így direkt keresve sem leet mibe belekötni. Lehet, hogy nekem van különösen jó szemem az ilyenekhez, de szerintem ez a "rendszer" egyértelműen sütött róla.
Oakley... hasonlóan más. Bár megvan olyan kegyetlen ő is, de valahogy tisztán az, ha lehet így fogalmazni. Objektíven, tudományosan. Ha ergya vagy, ergya vagy. Ha minden jel ezt mutatja, akkor tény. És ő sem finomkodik ennek kapcsán. De ha jó vagy, akkor meg jó vagy, nincs házak szerinti favorizálás. Legalábbis amennyire ez alatt az egy hónap alatt megfigyeltem.
Igazából illik hozzá az öltözete, Inkább néz ki mugli vegyésznek, mint varázslónak, és pont olyan kegyetlenül, hidegen objektív megközelítéssel dolgozik, mint ahogy a muglik viszonyulnak a természettudományokhoz. Megfigyelt tények.

Jelentőségteljes pillantást vetek Cael és Matt felé, ahogy Oakley is hangot ad a szankcionálásnak, a maguk bőrére felőlem leshetnek rólam, de én nem fogok nekik segíteni. Még ha én terelgetem is őket házik terén, az RBFet maguknak kell letenniük, a gyakorlati dolgokban pedig mindenképp maguk lesznek, egy hozzávalóaprítást nem lehet puskázni.
Én is érdekesen vagyok a bájitaltannal éppenséggel. Örülök, hogy nem nekem szóltak a feltett kérdések, így gyors átolvasásra nem tudtam volna egyből megmondani, mi a bájitalunk például, még ha tökéletesre készíteném is közben. Ehhez például most nekem is kellett volna puska. De így csak készítenem kell, és a készítésért vagyok itt.
A bájitaltan afféle szentélyem, egy kimért, precíz meditáció. Az elméletet lehet, hogy lassabban tanulom meg hozzá, de most csak a lépések, mérések és hozzávalók vannak. Ilyenkor a világot ki tudom zárni, és csak követni a receptet. Pedig sokaknak pont a bájitaltan a nagy stresszforrás, több diáktársamnak igen, mint nem. Én meg ezzel relaxálok.
Az eszköztáramat kiegészíti még a zsebórám, amit még Apától kaptam pár éve. Teljesen mechanikus, rugós óra, annyi apró bűvöléssel, hogy folyamatosan húzza fel magát, ahogy jár, állandó szinten tartva a rugóját. Óraként ritkán veszem elő, de ilyenkor, bájitalfőzéskor pont olyan kellékké vált, mint a kés vagy a mozsár. Az első lépés írja pontosan is, de jellemzően mindenhol számít a pontos idő is, ahol megadva nincs, ott egyelőre csak mérem, miközben a bájitalt is figyelem, hol éri el a kívánt színt.
Írkálhatnám végig a statisztikát, de annyira azért nem vagyok megszállottja a témának, de segít visszaemlékezni újrafőzéseknél, mint ez is, a múltkorihoz képest mi történik máshogy. Amúgyis kell egy kicsit érzésre is dolgozni, nem csak a pontos számokat követni. Hol is van pontosan ez az alacsony láng, egy dolog a nagyságrendi különbség közepes és magashoz képest, de két alacsony között is lehet annyi különbség, ami számít a főzetnek. Ennek a lila színnek is egyértelműen tovább tartott megérnie, mint a legutóbb, de mégis egy fokkal egyértelműbb árnyalatú, mikor hajlik a megfelelő színbe.

A roxforti birtok kapujából visszafordulok már, onnantól visszatalálnak már az iskolába. Egy csapat harmadikost kellett visszakísérnem, mint épp kéznél levő prefektus, bár nekem még van programom a faluban. Illetve pontosítok, a falu környékén lévő Szellemszálláson.
Így persze annyival később fogok érkezni, ami felteszem megint abban fog megemlítésre kerülni, hogy hú de a szabályok csicskája lettem, mostantól én vagyok a spicli hatóság, és hasonló verziói a témának. Elsőbbsorban Matt részéről, ő hajlamosabb hangot adni ennek, mint Cael. Igazából már azóta ez megy, hogy nyáron megkaptam a jelvényemet, és azóta se tudták még feldolgozni egyesek, hogy prefektus van a köreikben, de azon túl, hogy akadnak plusz feladataim, mint a járőrözés vagy épp mérsékelten önálló harmadikosok jó pásztorhoz illő hazaterelgetése, a barátaimhoz pont ugyanúgy állok azóta is, mint az előző négy évünkben. Csak most valamiért a csőrüket is böki már.
Igen, a vonatos incidensért például ráléptem Mattre. Igen, mint olyan, azért jutott tudomásomra olyan hamar az ügy, mert mint prefektus, kellett járőröznöm a vonaton is. Igen, mint a szabályokba szerelmes prefektus, fegyelmi ügyet csináltam az egészből, és Matt azóta se mozdulhat ki a kastélyból a sok büntetőmunkája miatt.
Kivéve, hogy nem. Viszont ha nem én intézem az incidenst, hanem egy indifferens prefektus, aki nem első óta ismeri, barátja Mattnek, akkor tényleg itt tartanánk most.
Engem különösebben nem zavar az, hogy a kefélésnek nem a takarítási célú súrolás értelmezését műveli az egyik vonatfülkében a partnere társaságában, a magánélet az pont az, magán. Ameddig magán is marad, mi kifogásom ellene? Csak legalább maradjunk azért élhető emberi környezet, tekintve, hogy az év nagy részében említett emberi környezetben kell lennünk, és ennek, annak a fenntartása érdekében, hogy hogy civilizált maradjon a közeg, akkor is felléptem volna, ha nincs jelvényem.

De ezzel csak fölöslegesen felhúzom magam. Én se vagyok jobb abban az értelemben, hogy a triumvirátusunkban elég jellemző a heccből szivatós humor, hogy csak egy példát mondjak, a nyári muglidivat-tanácsadás, amikor a strandra mentünk. Lehet, hogy én is csak ilyennek vagyok a túlvégén, csak némi kötelességtudat és a tény, hogy Matt nem épp puszipajtása bármi szabálynak, kombinációja miatt túlreagálom. Lehet, hogy tényleg kezdek egy prefektusabb irányba kanyarodni általánosságban is?
A Szellemszállást közelítve a jelvényemet áttűzöm a talárom belső zsebébe, leginkább rinyálás elkerülése végett, hogy jaj, itt egy prefektus, most tilos jóléreznünk magunkat. Én is azért jövök eleve, kikapcsolódni. Meg igazából, így nem tud beleakadni valamibe, leginkább csak elővigyázatos vagyok.
A hely miatt nem aggódok annyira, ha turisztikai látványosságként is ismert, akkor nem lehet olyan abszolút veszélyes, hogy ha csak ránézel a házra, hét generációig tartó terméketlenséget hozol a vérvonaladra - ami még paradox is - vagy egyéb hasonló cifra átkok, akkor legalább olyan nehéz lenne csak a közelébe jutni is, mint a Gringotts mélyebb tárnáiba. A legnagyobb probléma ma az lehet, ha valaki tajrészegre issza magát, és ő lesz a probléma, fogjuk tudni kezelni  felmerülő helyzetet, ha lesz bármi.
-'Napot, emberek- köszönök a már megérkezetteknek, és konstatálom egyben, hogy vagy én nem késtem annyit, mint vártam, vagy mások igen, mert leginkább Caelék vannak jelen eddig.

-Majd tartunk klubdélutánt a munkanélküli gyógyfőzeteknek. Fizetünk nekik egy kört a Három Seprűben, és megérdeklődjük, hogy telnek a gyengélkedőn a napok a lépcsőn elesett alsósok társaságában ezúttal- ajánlom fel a lehetőséget az elképzelés kapcsán, miszerint idén már a régi kerékvágás szerinti, egyszerű iskolai prezúrokon kívül már nem lesz annyi dolga Madam Pomfreynak. Már nem is próbálom magam beleringatni abba, hogy garantáltan ilyen évünk lesz, de azért inkább vágok neki pozitívan, ha nem is ért minden még véget a nehézségekből, a nyílt polgárháború azért igen, az idei tanév nyílt titka nem az lesz, hogy a tanári karnak nevezett testület inkább egy puccs utáni hatalmi lépés, mint tényleges oktatási próbálkozás, és ez is számítani fog már, a Roxfort falain belül mindenképp.
A kérdés fogós, így kimondva hallva. Mind a hárman a Roxfortba járunk még, tehát valahogy eddig is sikerült annyira, hogy ez az állítás igaz maradt, de sosem gondolkoztam rajta, nem fogalmaztam meg, ez hogy is működhet így, ahogy.
-Erős a gyanúm, hogy így gondolkodtak az illetékesek, amikor a döntést hozták- ismerem el a nem is túl alaptalan felvetés mibenlétét.
-Így belegondolva megmondani nem könnyű, de valahogy eddig is sikerült annyira, hogy egy évfolyamba és egy intézménybe járunk még mindig mindhárman. Igazából érteni kell, mivel érdemes vagy fölösleges próbálkozni, valamint tudni, hogy hasson az ember a lelkiismeretükre. Vagy töltse maga be ezt a szerepet, mint az Fawley esetében pontosabb leírása a helyzetnek- avatom be táncpartnerem az évszázad rejtelmének kulisszatitkaiba.
Érdekes egy jelenség az is, ahogy a hármasunk működik. Hasonló ahhoz, ahogy Minervával is fedezzük egymást, csak egy hétköznapibb, "ártatlan" idillibb téren, csak mint három kamasz. Én őket kordában tartom, hogy ne bukjanak ki vagy ne menjenek túl messzire a tanulmányi és viselkedési nemtörődömségükben, ők meg, belegondolva, igazából engem tartanak maguk közt, egyszerű diák szinten, hogy nem menjek nagyobb, nemes célok ügynökét játszani szükségtelen szinten és téren.
Ez korábbi éveimben igazabb volt, ahhoz képest már benőtt a fejem lágya, hogy tudjam, mennyire érdemes mellőznöm a dicső zöld lovagot a magam érdekében, de továbbra is igaz, hogy legalább lekötik a figyelmemet egyszerűbb földi témákkal, amikor nem szükségszerű, hogy apám mása legyek inkább. Sajnálatos, hogy az utóbbi évben volt többször is szükségszerű, de legalább tudom remélni, hogy ezúttal azért kell csak nyitva tartanom az egyik szemem mindig, hogy megbizonyosodjak, róla, hogy már csak az elővigyázatosság nevében kell ezt tennem.
-Az úgy a gyávák kiútja lenne- jegyzem meg. Szerencsére a leggyakrabban látható fogadtatása az új állapotnak az ünneplés, hogy vége van, győztünk, így talán nem süllyedünk ezen depresszióba nép szintjén. Másik kérdés persze, hogy naiv öröm, ami megfeletkezik további veszélyekről, és lehet vitatni, igazából melyik is jobb állapot valójában.
-Északon és északon, úgymint Anglia és Írország részéről, South Shields és Milford környékén. Némi világot mi is láttunk a nyáron, csak határokon belül.
A kérdést nem találom indiszkrétnek, mint kérdés, felelni meg mindig úgy felelek, hogy gazdálkodom a kiadható igazsággal. Lehet, hogy kissé bőkezűen mértem a bizalmas társaság biztonságában bízva, de ha lennének is kémek hallótávon belül a zene fölött hallgatózva, még mindig nagy területeket fed le ennyi ismeret, főleg a varázslótársadalom eleve is rejtőzködő szokásaival.
-Nem lehetetlen feladat, csak tudni kell, mik a megszokott határok, amiket egyszerűbb csak elengedni, és mik a Fawley-határok, amik már tartandó határok. Megszelídülni nem fog, hát egészségesebb rugalmasan bánni vele.
Ez igazából általános jótanácsnak is egész hasznos, így prefektusok közt, szerencsére nem nagyon sok hasonló vadhajtással találkoztam még, de egy-kettő akad, akire nem a szokásos szabályok szerint lehet hatni, például tőlünk - Matten kívül - a Griffendéles Thornsbeak, egyszer fogta magát, és felgyújtotta mindenki épp beszedett háziját, hogy megússza a hiányát azzal, hogy senkinek egyenlően nincs.
-Inkább ilyet, mint szilánkosra törtet- mosolygok Minervára cinkosan, mielőtt visszahúzom álló helyzetbe.
Egy fejbólintásnyit meghajlok a kis közönségnek, amit sikerült nyernünk a mutatványunkkal. Nagyobb műsort nem csinálok belőle, de ennyi diszkréten elfér.
-Köszönöm a táncot, Miss Balmoral- fordulok még hozzá végül, egy kézcsókkal zárva, mielőtt átadjuk a terepet új táncosoknak az új zenére.

-Nem is értem pedig, egész ízléses összeállítás. És ha a hagyományra hivatkoznának, nem sokan vannak itt hagyományos varázslótalárban sem. De ez legyen a legnagyobb bajuk.
Hagyományok. Nem erről ment a háború is? Maradi kiöregedő családok, akik nem tudnak se akarnak a világgal együtt változni, és kapaszkodnak a rég elavult rendszerbe. A világ ugyanúgy változik, mint mindigis tette, megvan a hagyományok helye is benne, de tudni kell rugalmasan bánni velük. Újradefiniálni, ha a régi felett elszállt az idő vasfoga. Hogy csak egy közvetlen példát említsek, Mardekár. A házunk "arcát" pont ilyenek képezték túl sokáig, hogy ez nyomot hagyott a hírnevünkön is a többi ház körében. Apáról senkitől nem hallottam még, hogy Mardekárosnak jellemeznék, pedig ha a módszereit, tevékenységét nézzük, azok gyönyörűen megfelelnek a ház jegyeinek. Pedig tőle eltanulva pont ezek billenthettek engem is a Mardekár felé, ahelyett, hogy a Hugrabugban követtem volna.
Arra az "én is gyakran"ra felvonok egy szemöldököt. Ez még hasznos, akár fontos ismeret is lehet.
-Nos, igen, hallani otthon a Balmoral nevet mérsékelten vidám hangnemekben, és nem az ön kontextusában. Most, hogy mondja, Miss Balmoral, lehet, hogy e problémát tudnánk valamelyest orvosolni, ha összedolgozunk.

-Nem is mondom. Bár legközelebb meghitt pillanatokat szivesen töltenék nem a gyengélkedőn. Pedig kényelmesek lennének azok az ágyak az odakerülést indokló bordatörések nélkül. De valóban, ha már oda kell valamiért kerülni, soha jobb társaságot- nevetek én is az emléken. Így utólag már könnyű, ha nem épp lyukat akartak nemrég robbantani az oldalamba egy petárda varázslat-megfelelőjével.
-Koránt sem- váltom komolyabbra a szót -bár jobb szó híján ez a neve, ha téves is. De ez a közvélemény is legalább, ami valljuk be, az általános légkörön egész jelentőset javít. Mi meg addig a háttérben vívjuk meg a fontos csatákat. De mint ön is tanusítja, Miss Balmoral, van hatása a béke maszkjának is.
Szerencsére én megúsztam személyes ellenség nélkül, bár a jelenség nem ismeretlen, Apának annál több van, amin persze az egész család is osztozik így.
-Hasonlómód, én is a család és a barátok körében, bár csak itt, hazánkban. Egy-egy hét a nagyszülőknél, valamint egy hónapot töltöttem Edevane barátomék társaságában.
Mire felismerem, melyik rész következik a táncban, Minerva már úgy rendezte, hogy épp a fordított felállásba lépünk bele. Szóval játszunk. Akkor játsszunk! Egy cinkos mosollyal már előre jelzem, hogy készülök valamire, bár még hagyom a lépést zavartalanul kijönni a helyek elfoglalásával, mielőtt egy plusz fordulatot sűrítek a mutatvány elé. A hátradöntésbe a lány így ugyan nagyobb lendülettel érkezik, de meg tudom biztosan állítani így is, bár a féktáv értelemszerűen több. A Max felől érkező lelkes tapsikolás alapján is sikerült nem elejteni a táncpartnerem.

Ellentmondást nem tűrően vonom félre Mattet, ahogy a fiákerekre szállunk épp fel.
-Fawley. Ezt a pulóvert visszaállítod a ma reggeli állapotába, és miután leellenőríztem, nehogy csak a kandallóba dobd, visszaszolgáltatod egy bizonyos Bianca közös ismerősünknek, és akkor nem lesz több következménye a dolognak. És ezt nem prefektusként, hanem mint barátod mondom. És értékelem a diszkréciót- adom át neki a jelenleg egy zacskóban lévő inkrimináló ruhadarabot, egy halálosan komoly tekintetet fúrva a szemeibe.
-Nem vagyok mérges, igazából csak csalódott, Matt- közlöm még vele, aztán visszamegyek a fiákerhez felszállni, és a kastélyig tartó úton nem is említem a témát többet, majd előkerül még úgyis, arra alkalmas közegben. Csodára nem számítok, Matt mindigis Matt lesz, de szerintem azért még tőle is elvárható, hogy legalább némi tekintettel legyen az embretársaira. Nem sokat tudok a részletekről, de annyit pont igen, amennyit kell, többhöz nem is ragaszkodom. És szerencsére többet, mint fentemlített Bianca, aki örülhet, hogy nem mindent tudott beazonosítani a visszakapott pulóverén, mielőtt elkértem tőle. Nem fogom a prefektusi rangomat fegyverként használni, főleg nem barátaim ellen, nyújtott némi segítséget a dologban.

* * *

Az este hátralevő részében az én figyelmem is elterelődik az ügyről, túl sok mindenről van mit beszélni. A Nagyterembe özönlő tömeg fölött elkapok egy biccentést Minervától, amit egyből viszonzok is. A hallgatólagos szövetség idén is fenn áll, bár remélem, hogy ezúttal beszélőviszonyt is sikerül társítani mellé, hogy az ezt erősen gátló tényezők elmúltak. Innen az iskolából legalábbis mindenképp.
Kaptunk két új Everfent. Nem tudom, mennyire közeli rokonai Cael hugrás rajongójának, de kétségkívül rokonok ilyen névvel. És nagyon remélem, hogy nem olyanok ők is, a kiscsajból bőven elég volt az a két alkalom, amikor közvetlen találkoztam vele, még nyár elején Caellel meg Sophie Floressel az Üstben, meg nem is olyan rég, a bálon. Amit ott lenyomott a kiscsaj még az Üstös incidense kapcsán... Még két olyan vad kisállat ide nem kell nekünk.
Emellett kaptunk kilenc komolyabb módon baljósabb "elsőst" is, akikre nem csak én húzom össze a szemöldököm, mindenki más is értetlenül, komoran, vagy gyanakodva méregeti őket, és a megszokott tapsvihar is elmarad, amikor ők kerülnek beosztásra. Én figyelek, megpróbálok minnél többet megtudni a különös helyzetből már így első látás-hallásból is. Ez bizony levél lesz, bár mire hazaér, szerintem Apa is hall a dologról maga is.
Remélem, a diákságra, magamat is beleértve, ez nem lesz hatással idén, de egyértelműen nem lesz eseménytelen ez az év sem.

Miután elköszöntem az Abszolra induló hölgyektől én is, visszatérek az étkezőasztalhoz, és elkezdek róla összepakolni. Így jár, aki sokáig reggelizik, övé marad az asztal. De kamasz vagyok, azoknak több alvás kell. És még szünet van egy ideig, hogyne használnám ki a lehetőséget. Szeptembertől szigorú lesz az ébresztő úgyis, az órarenddel nehéz rugalmasnak lenni.
-Rendben- bólintok kurtán a kérésre, bár Apa szavai ellenére mégis megszeppenek kicsit. Nem várhat tovább. Erre most nem tud nem eszembe jutni Apa legutóbbi bevetése, ami nem épp ment bökkenőmentesen, mitöbb. Végül kiderülhet, hogy ettől teljesen független téma, de minálunk a háború vége koránt sem jelenti a gondok végét, talán még veszélyesebb idő is ez nálunk, főleg Apának. Nem olyan érthetetlen így, ha az emberben balselytelem is felüti a fejét a fontos megbeszélnivaló hallatán.
Miután a tányérokat és evőeszközöket is bepakoltam a mosogatóba, inkább csak kiadom nekik parancsba, hogy mossák el magukat, és már indulok is Apa dolgozószobája felé. Nem rossz dolog egy teljesen varászháztartásban lakni, meg használ az is, hogy a családfő auror, mert tudom, hogy a nyomjel ezt is jelzi a minisztériumnál, de legalább nem küldik a baglyot, mint ha egy mugli házban csináltam volna ugyanezt. Jellemzően Maxxal mi kézzel szoktunk mosogatni, nevelési célzat okán, de ez most fontosabb ügy lehet annál, így elnézhető.

-Itt vagyok- Jelentem be a szemmel láthatót, ahogy felérek a szobába.
Megkönnyebbülten mosolyodok el annak hallatán, mi is ez a fontos téma.
-Akkor mégsem a gólya hozott? Pedig olyan jól átlátható a logikája az egésznek a káposztafölddel meg a babává változó gyémánttal- adom elő az ártatlan felismerést. Olyan komor Apa hangulata az utóbbi napokban, gondoltam, feldobom egy kis humorral. Vagy benézem az egészet, és abban a hangulatában van, amikor pont nem ért a humorhoz.
Vagy fiúkról. Van Apának egy elég ...sajátos felfogású munkatársa, aki előszeretettel szörnyülködik az egyenlőséget támogató nézetein, bár főként a varázsló-mugli szempontból, de ehhez tuti hozzáfűzne valami olyasmit, hogy milyen irritálóan liberális. Én csak megmosolygom a dolgot.

De úgy tűnik, előre megválaszolod eleve nekem még a mondaton belül, mindenesetre köszönöm.
-Az ifjú hölgy érdeme is volt ugyanannyira.- Bár az ifjú hölgyhöz ez most nem tud így eljutni, az említést ő is megérdemli.
-De úgy vélem, újfent nem csak az én érdemem lesz, hogy a parkettnek nem kell szégyenkeznie- teszem hozzá, ahogy az említett felületre lépünk, és elindulunk a zene mentén.

-Igazi kis tünemény- helyeslek a megállapításra. Az igazi kis tünemény eközben úgy vigyorog a parketten túlról, hogy szinte látom a szemeiben, ahogy pörög már mögöttük az agya. Egy Snickers, hogy otthon be se fog állni a keze a héten.
-És valami mégis azt súgja, hogy már fejből tudja a terem stratégiai adottságait és gyengepontjait. De valóban pozitív, hogy ma ez inkább beidegződés mintsem szükséglet.
A személyem védelmét illető megerősítésre egy cinkos mosollyal felelek.
-Köszönöm a figyelmességét, Miss Balmoral. Mily szerencse hát, hogy ez nem egy körtánc, így alkalmam adódik viszonozni is e védelmet. Mondhatni, bevehetetlen párost alkotunk.
És így alakult, hogy egy tánc keretein belül prezentáltuk az elmúlt tanévünket.

-Mindenképp, egyben bővebb is így, hogy önre is figyelhetek, nem arra kell, hogy ki az, akinek az adott helyzetben kéne illetve nem kéne a gyengélkedőn kötnie ki. És valóban, egyértelműen jobb így békeidőben is megismerni. Apropó, önnek hogy telik a békeidő?- érdeklődöm, ahogy az ütemmel fordulunk.
Szép lány, kár is lenne tagadni, és a korábbi bókomra ráigazolva, a tánctéren se kell szégyenkeznie neki se. Persze ezek mögött lapul olyan ész és ravaszság is, ami akár egy Mardekároshoz is tartozhatna, mint azt volt is alkalmam megtapasztalni, és örülök, hogy nem ezeknek a fogadói végéről.