Csupán egy félmondatra volt szükség, hogy a háború fojtogató, mocskos bűze belengje az asztalnál ülőket. Már több mint egy hónapja véget értek a harcok, és akkor már több mint egy hónapja éltek biztonságban, ám az emberek még mindig nem tudták kizárni fejükből a borzalmakat. Talán az olyanok, mint Louise, sosem lesznek képesek rá. Azok, akik ott voltak, akik megélték, akik látták a patakzó vért, szagolták a kiontott beleket, és hallották a halálsikolyokat, már sosem lesznek a régiek. Ezt Margaret is jól tudta, és elég volt számára egy pillantás, hogy rájöjjön: Louise is közéjük való.
- Ő E. Shafiq, aki néhány éve publikált egy tanulmányt a doximéreg gyógyító hatásairól? – Tette fel a kérdést a lány, ezzel kiszakítva mélabús töprengéséből az idős asszonyt.
- Meglehet, kedvesem – hagyta rá Ms. Roseflowers, miközben visszaerőltette arcára a korábban megismert, jóságos mosolyát. – Nem igazán vagyok otthon a gyógyászatban, habár gyanítom, hogy nekem van az egyik legnagyobb orvosság-készletem egész Nagy-Britanniában. Vagy harminc féle gyógyitalt és egyéb vackot kell szednem, annyi nyavalyám van. De majd rájössz te is, ha annyi idős leszel, mint én most, hogy milyen nehéz az ilyen vénlányoknak, mint én.
Ms. Roseflowers újabb mosolyt villantott, ám ez az előzővel ellentétben, már igazi és őszinte volt. Örömmel nyugtázta, hogy sikerült visszakanyarodni a szomorú témáról. Igyekezett visszaterelni a beszélgetést a központi elem, nevezetesen Maxwell Shafiq irányába. Előtte azonban felrótt magának egy fekete pontot a háborúra való, kínos kitekintés miatt. Csak ritkán hibázott, és általában szeretett a kitaposott ösvényen maradni, ahol beszédpartnerei is biztonságban érezhették magukat. Már csak azért is, mert így több mindent megtudhatott róluk. Egyelőre a kis Max tűnt a legbiztonságosabb útnak.
- Amúgy tényleg hihetetlen egy család az övék. A „Dicső Huszonnyolcak” között tartják számon a Shafiqokat, habár emellett vérárulónak is tartják őket. Minő otromba kifejezés is ez: véráruló – Ms. Roseflowers megborzongott. – Csupán azért, mert előszeretettel házasodnak be a mugli világba. Sosem izgatott, hogy ki milyen vérű, amíg idebent tiszta volt.
Ismét Louise mellkasára bökött, immáron másodjára az ebéd folyamán. Meglehet, Margaret egy igazán karakán, fondorlatos nőszemély volt, ám emellett igencsak jószívű és tisztességes is volt.
- Kíváncsi vagyok, hogy ez a fafejű – az asszony kuncogni kezdett a szótól – Max mikor talál már egy neki való kislányt. Habár abból kiindulva, ahogy veled is viselkedett, aranyom, kétlem, hogy én azt még megérem…

- … Persze ettől még Max nagyon jó fiú, és azt hiszem ez a fajta ridegség pont kapóra is jön neki a munkája során.
Fejezte be hosszas monológját az idős asszony, majd újabb korty rebarbara likőrrel nedvesítette kiszáradt torkát. Imádott efféle információ morzsákat elejteni a beszélgetései során, és figyelni, hogy partnerei mennyire csapnak le rájuk. Mesterien értett hozzá, hogy ezekből az apró jelekből kiolvassa az emberek szándékait.
Mindeközben a pincér visszatért, kezében két nagy tál, gőzölgő étellel, melyeket precízen a vendégei elé tett az asztalra, majd jó étvágyat kívánt, és távozott. Margaret mosolyogva nézett végig az ínyencségeken.
- Jó étvágyat, Margaret!
- Neked is, aranyom!
Ezután Ms. Roseflowers az ölébe terített egy selyemszalvétát, majd a mesterien megmunkált, ötvös műremek ezüst késével, takaros kis falatokat kezdett szelni lazacfiléjéből. Ekkor Louise újabb kérdést tett fel, mely kérdésnek már jóval korábban megágyazott az idős asszony. Az egész társalgásnak kész forgatókönyve volt, és Margaret pontosan úgy terelgette a beszélgetés folyamát, ahogy azt ő eltervezte. Ördögi asszonyság volt…
- Mivel is foglalkozik Max pontosan?
- Nos, hogy pontosan mit is csinál, azt nem tudom megmondani, és szerintem a Minisztériumban is hétpecsétes titokként tartják számon. Azt azonban elárulhatom, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztályon dolgozik, és igencsak befolyásos ember a mi Maxunk.
Ennél a pontnál Margaret teátrálisan körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, senki sem próbálja lefülelni őket.
- Az édesanyjától tudom, hogy miután a kis Max túlesett az aurori kiképzéseken, még egy jó ideig az akadémián maradt. Gondolom nem csak a móka kedvéért maradt. Valami titkos dologról van szó, de sajnos fogalmam sincs miről…
Margaret szomorúan lebiggyesztette ráncos ajkai. Látszott rajta, hogy valóban bántja ez a rejtély. Roppantul kíváncsi, minden lében kanál asszonyság volt, akinek presztízskérdést jelentett, hogy naprakész legyen a varázsvilág ügyes-bajos dolgaival. Sajnos az idő múlásával egyre kevesebb hír jutott el hozzá, és egyre inkább érezte magát kívülállónak. Talán ezért is szeretett úgy szervezkedni, és annyi idegen emberrel ismerkedni. Lévén nem volt senkije, se férj, se gyerekek, jól esett neki végre valaki más problémáival törődni.
- Mindenesetre érthető, hogy nem akarják nagydobra verni az efféle ügyeiket. A szegény Shafiq családra amúgy is rájár a rúd mostanában, nincs szükségük rivaldafényre, habár elég nehéz háttérben maradniuk, lévén elég fontos pozíciókat töltenek be. Talán Edgar Shafiqról hallottál már. Híres gyógyító volt a Szent Mungóban, messze földről érkeztek hozzá páciensek. Roppant tehetséges varázsló volt, roppant tehetséges. Csak hát… - itt Margaret hangja elhalkult kissé - a Sötét Nagyúr... Végzett vele és a feleségével is, még a gyerekeknek sem kegyelmezett. Szomorú történet…

Ms. Roseflowers türelmesen várta Louise válaszát, amely ha kissé nehezen is, de végül is csak kibújt gazdája szájából. Azonban nem is a tartalom volt a lényeg igazán, hanem maga az, ahogy a leány százszor is megrágta a mondatot, megforgatta azt a szájában, és csak utána vetette oda a megfontolt választ. Margaret tudta jól - elvégre ő nem egy bingón és bridzsen edzett öreglány volt, mint a többi korabéli asszony -, hogy a leány tart tőle, és nem is hibáztatta őt ezért. Óvatosan bánt hát vele.
- Nem mondanám, hogy ismerem. Az ostrom után adott nekem egy csokit, de nem váltunk el kifejezetten barátságosan.
- Egy csokoládét adott neked?   – Kuncogott az idős hölgy. – Nos, igen, Max mindig is gavallér volt, de hogy így udvaroljon a lányoknak…
- Az én ízlésemnek, kicsit túl fennhéjazó és lekezelő Max stílusa, és olyan dolgokba üti bele az orrát, ami nem tartozik rá.
Ms. Roseflowers elmosolyodott a szavak hallatán. Valóban igazat adott a lánynak, ugyanakkor jól tudta, hogy mi áll a dolgok hátterében, és éppen ezért egy percig sem tudott haragudni arra a faragatlan fiúra.
- Ön honnan ismeri?
- Én kedvesem, már akkor ismertem azt a kis csirkefogót, amikor te még meg sem születtél – válaszolta Margaret, majd sokat sejtetően rámosolygott Louisera. – Nagyszerű viszonyban állok a családjával, főképp az édesanyjával, Ceciliával. Annak idején rengeteget segítettem neki a ház körül. A család kúriája pont a házammal szemben áll. Szegény Cissynek hat fiúgyermekkel kellett megküzdenie az évek során és bizony volt egy-kettő igazi rosszcsont közöttük. Bár ez alól Max pont kivétel. Ő mindig is jó gyerek volt.
Louise jó hallgatóságnak bizonyult, és látszólag még érdekelte is a téma. Ms. Roseflowers pedig kapva kapott az alkalmon, és igyekezett annyi információmorzsát elejteni, amennyit csak bírt. Miután leöblítette kiszáradt torkát a fűszeres rebarbara likőrrel, folytatta a beszámolót.
- Persze igazad van abban, hogy a stílusa kissé nyers. Mármint Maxnek. Sosem volt a szavak embere, de mit is várunk tőle? Az apjának, isten nyugosztalja szegény párát, míg élt csak az számított, hogy minél több tudással tudja megtölteni meg a fia fejét, de hogy közben idebent mi van   – Margaret ujjával a lány mellkasára bökött – az nem érdekelte. Persze ettől még Max nagyon jó fiú, és azt hiszem ez a fajta ridegség pont kapóra is jön neki a munkája során…

Az Astoria, a Mágus tér legimpozánsabb étterme volt. Közkedvelt volt a minisztériumi fejesek körében, de a Ms. Roseflowershez hasonló, idős és tehetős emberek is előszeretettel költötték itt a pénzüket. A mennyezetről hatalmas kristálycsillár függött alá, mely ragyogó csillagokat varázsolt a terem minden pontjába, ahogy meg-megcsillant rajta a hatalmas ablakokon át beáradó napfény. A helyiségben hatalmas bordókárpitos boxok, és lebegő gyertyákkal megvilágított kisasztalok kaptak helyet, melyek kényelmes ülőhelyeikkel csalogatták be odakintről a vendégeket.
- Üdvözlöm önöket az Astoriában. Hogy van Margaret? – köszöntötte a hölgyeket a főpincér.
- Áh, Thomas! Mindig öröm önt látni. Kérem, ismerje meg a vendégemet, a bájos Louise kisasszonyt, akivel egy fantasztikus ebédet óhajtunk elkölteni önöknél.
- Örvendek, kisasszony! – Biccentett a főpincér, aki már meg sem lepődött azon, hogy Ms. Roseflowers egy újabb fővel gyarapította népes ismeretségi körét. - Kövessenek, kérem, megmutatom az asztalukat.
Miután elfoglalták helyüket egy, az ablak mellett felállított, kétszemélyes kisasztalnál, megkapták étlapjaikat, majd a főpincér feltette az ilyenkor protokollnak számító kérdést.
- Hozhatok valamit inni, a hölgyeknek?
- Nekem egy rebarbara likőr lesz, Thomas. Te mit óhajtasz, Louise drágám? Kérhetsz bármit.
Miután túlestek az italválasztáson, a pincér távozott, a hölgyek pedig az étlapot kezdték tanulmányozni, habár Margaret éppen csak átfutotta azt - Ő ragaszkodott a szokásaihoz, és a spenótágyas édespaprikás lazacfiléhez -, ám illedelmesen várt, amíg Louise is sikeresen választott magának valamit a bőséges kínálatból.
- És mondd csak, honnan ismered Maxot?
Természetesen nem ez volt a legfontosabb dolog, amelyre szívesen rákérdezett volna az idős hölgy, mégis úgy érezte, hogy nem lenne túl ildomos ajtóstól rontani a házba, és egyből Louise minisztériumi hogylétéről érdeklődni, pláne, ha valami kínos dologról van szó. Még emlékezett a lány paprikapiros arcára, ahogy a kis Max kikotyogta, hogy a második szintre tart ő is. Persze ebből már sok mindent kikövetkeztethet az ember lánya, és nem is kell olyan agyafúrtnak lennie hozzá, mint amilyen Margaret volt.

Ms. Roseflowersnek félelmetes érzéke volt hozzá, hogy olyan dolgokat is meglásson az emberekben, mely dolgok létezéséről gyakran még ő maguk sem tudtak. Karrierje során számtalanszor kihasználta ezt az adottságát, és mind feljebb és feljebb tört a ranglétrán, mígnem már nem volt hová jutnia. Képességéről azután sem feledkezett meg, miután hosszú-hosszú minisztériumi szolgálatát követően nyugállományba vonult. Kedvenc elfoglaltsága továbbra is az emberek mustrálása volt, és előszeretettel szólt bele azok életébe. Tanácsait fiataloknak és időseknek egyaránt szórta, akik jól tették, ha megfogadták azokat, mert hát a boszorkány valóban értette a dolgát.

Ahogy a két fiatalt figyelte a liftben, egyszerre megérezte a közöttük alakulgató rezgéseket. Mintha egy lehalkított rádiómagnóból szólt volna, egyelőre még nehezen lehetett csak hallani azokat, de Ms. Roseflowers hallotta őket, s ennyi elég is volt.
- A kisasszony a második szintre tart, mint ahogy én is, Margaret. Köszönöm!
- Az Átriumba megyek. Köszönöm!
Mint két tojás, olyanok vagytok ti – gondolta magában, és mély ráncokat rajzolt szeme köré a mosoly, mely kiült arcára. Az egyiküket már ismerte, ő volt Maxwell Shafiq, a szomszéd kisfiú. Persze már nem is olyan kicsi, de mintha csak tegnap lett volna, hogy a kertjében játszadozott. Azóta nagy ember lett, komoly minisztériumi varázsló, felelős beosztásban. Milyen kár, hogy a pozíciója megszerzésével eltűnt belőle az a kisgyermek, aki hajdanán arra ösztönözte, hogy bújócskát játsszon vele, Margarettel. Ilyenek ezek a Shafiqok. Mind-mind hatalmas ember, éles ésszel a koponyájában.
A másik szereplő, a kis vörös hajú leányzó azonban ismeretlen volt számára. Bájos egy lányka, de olyan kis fiatal még. Látszik rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről. De vajon minek örülhet oly nagyon? Ms. Roseflowerst szinte égette a kíváncsiság.

- További kellemes napot, hölgyeim! – Vetette oda a férfi, Margaretnek pedig kedve támadt volna utána kiáltani, hogy „Hétvégén megyek édesanyádhoz. Viszek egy tepsivel a kedvenc süteményedből, Max drágám!”
Helyette azonban a kislány felé fordult, és jóságos mosollyal arcán kérdezte őt.
- Jaj, kedvesem! Mondd csak, nem kísérnél el engem a kijáratig? Olyan öreg vagyok már, és a lábaim is sajognak – azzal belekarolt a lány karjába, és jószerével húzni kezdte maga után, mintha a lány kérte volna tőle ugyanezt.
- Mellesleg a nevem Margaret Roseflowers, de hívj csak Margaretnek, kis aranyom! Épp a kedvenc éttermembe tartok, az Astoriába. Voltál már ott, drágám? Jaj, hát a spenótágyas édespaprikás lazacfiléjük valami isteni csoda – csacsogta, miközben magas sarkújával az Átrium padlóját koptatta.
- A kis Max, tudod az öltönyös férfi a liftből, ő ajánlotta nekem ezt az éttermet, és azóta az egyik kedvenc helyem. Persze ennek már vagy öt éve. Hiába, egy ilyen idős asszonynak öt év olyan, mint másnak öt hónap. Jaj, be nem áll a szám, pedig istenért sem akarnálak ám untatni téged.
Időközben megérkeztek a kijárathoz. A lánynak megkellett szaporáznia a lépteit, ha szerette volna tartani a tempót az „öreg és fájós lábú” Margarettel.
- Tündér vagy, hogy elkísértél engem az ajtóig. Had háláljam meg! Gyere, meghívlak egy kiadós ebédre, amúgy is csont és bőr vagy. Persze tudom, hogy most ez a divat, de azért rád férne pár kiló. No gyere, ne kéresd magad!
És ahogy lenni szokott, pár perc múlva kinyílt az Astoria ajtaja, és az idős hölgy nyomában Louise Lott lépett az étterembe.