"Kitűnő válasz Mr.Bishop!"
...riadtam fel hirtelen. Meg kellett gondolnom, hogy hol is vagyok, hogyan kerültem ide, és hogyan sikerült –már megint- elaludnom. Ahogyan kezdtem magamhoz térni, szépen lassan kezdtek az emlékeim is kitisztulni:
Hosszú léptekkel siettem a tanterem felé, mert jó szokásomhoz híven, éppen késésben voltam. Kivételesen jól jött a kijárási tilalom, mert ha éppen olyan kedvem volt, nyugodtan át tudtam aludni az egész éjszakát. Néha még az első órát is. Ez most is majdnem bekövetkezett, ezért kellett sietnem.
Amikor beléptem a terembe, a becsengetés előtt maximum másfél másodperccel, megnyugodtam: sikeresen ideértem, még időben. Ráadásul a tanár előtt.
Ekkor ugrott csak be, hogy valami nem stimmel. Flitwick óráiról szinte mindig elkéstem, most azonban őt hiába is várnám. Új professzorunk van, Alexander D. Qcross személyében. Nem ismertem az illetőt, talán ha egyszer láthattam eddig az évnyitón.
Na mindegy, most már valamivel lassabb léptekkel indultam el a jól megszokott helyem felé, a hátsó sor jobb szélére – ami a legnagyobb döbbenetemre, nem volt meg. Legalábbis az egybefüggő padnak korábban vége lett, mint az egészséges lett volna – de szerencsére volt helyette néhány szék, amik nekem tökéletesen megfeleltek. Odahúztam egyet Damien mellé, és lehuppantam rá.
Nagyjából másfél méter magasról hagytam szabadesni a táskámat az asztalra, amin a cimbim éppen az éjszakai alváshiányát pótolta – méghozzá eléggé elmélyülten, hiszen a táska okozta becsapódás szeizmikus rezgései sem tudták kibillenteni ezen állapotából. Nem meglepő, mintha valamikor az éjszaka közepén hallottam volna kimenni a hálóteremből, és... és én ennyire emlékeztem az esetből.
Eltelt pár perc, amikor megjelent az új tanerőnk. Legnagyobb meglepetésemre, egész emberi ruhákban bukkant fel, és ha mindig ennyit fog késni, akkor jóban leszünk egymással.
Ami ez után történt,nos ott kezdenek el homályosak lenni a dolgok. Mintha szó lett volna Flitwickről, meg a levitációról, de ennél többet nem tudtam felidézni...
Végülis csak sikerült egy kicsit elaludni az első órát ma is.
Igazából nem nagyon voltam képben, hogy miről is van szó, meg még amúgy is kába voltam kicsit, úgyhogy elkezdtem hintázni a székemen. Mindeközben sikeresen el is bambultam, üveges tekintettel néztem ki az ablakon.
"Todos a Flote."
...ismerősen csengett... De vajon hol is hallottam? Ja igen, az az anti-gravitációs bűbáj... Anti-gravitációs bűbáj!?
Igen, kissé le voltam lassulva, így csak késve jutott el az agyamig, hogy bizony most előre kéne dőlni a székkel, mielőtt gondok lesznek ebből. Igen, gondok is lettek:
Hirtelen a szék látványosan kifordult alólam, ami alapjáraton egy jóképű hanyatteséshez vezetett volna, de most nem így történt. A gravitáció megszűnésével, a lendület szabadon tovább tudott fordítani, így sikerült egy 5ből nagyjából 4 pontot érő hátraszaltóval felemelkednem. Miután sikeresen leküzdöttem a szédülést, a meglepettséget, és a vérnyomásom is visszaállt a normálisra, akkor láttam csak Damien kótyagos kinézetét. Végül csak sikerült őt is felébreszteni, de a nem mindennapi produkciómról azért sikerült lemaradnia.
Na de mindegy, ha minden bűbájtan óra ilyen lesz, akkor azt kell hogy mondjam, a végén még tényleg jóban leszek az új proffal.

//Bárkinek, aki korán megunja az évnyitót, és szeretne utána játszani valahol//

A terv készen volt.
Hullafáradtan ültem fel az utolsó tanévem első napján a Roxfort express-re. Már lassan a harmadik napja voltam ébren, és kezdtem az erőm végére érni. Damiennel minden meg volt már beszélve, és eddig a terv szerint haladtak a dolgok – persze ehhez kellett laza 600km vezetés, majd ugyanennyi vonatozás is visszafelé. Reméljük, hogy megérte.
Na mindegy, a lényeg az, hogy kiértem a King’s Crossra, és sikeresen felkeveredtem a vonatra is – még ha a roxfortba utazás jelentős részét átaludtam és/vagy félálomban töltöttem el, akkor is.
Fekete talár, vörös szegély, Chuck Taylor tornacipő. Így szálltam végül le a szerelvényről, a hömpölygő tömegbe. Egy külső szemlélőnek talán minden olyannak tűnt volna, mint amilyen szokott lenni, de valami mégis megváltozott. Ahogy végigfuttattam a tekintetem az embereken, sokkal kevesebb ismerős volt, és valahogy ők is megváltoztak. Arcukon nyoma sem volt a vidámságnak, és amikor biccentettem nekik, csak óvatosan, vagy egyáltalán nem intettek vissza. Hiába, mugli-születésűnek lenni nem volt kifizetődő napjainkban.
Lemondóan megcsóváltam a fejem, és így, magányosan indultam el a fiákerek felé.
A nagyterembe érve, az első szabad helyre lehuppantam a Griffendél asztalánál. Most jól jött a hosszú évek tapasztalata: gondosan ügyeltem rá, hogy egész este rezzenéstelen arccal üljek. Valószínűleg lesz elég összetűzésem ebben a tanévben, nem kell már az első este is a balhé.
Ekkor szöget ütött a fejembe egy új gondolat. Gyorsan körbehordoztam a tekintetem a teremben, de beigazolódott, amit már eddig is sejtettem: Potter sehol sem volt. Hiányzott, Ronnal és Hermionéval egyetemben. Bolond is lett volna visszajönni, amikor ekkora vérdíj van a fején... csak abban reménykedem, hogy legalább hasznosan tölti az idejét.
Csend lett.
Na nem mintha eddig hangzavar lett volna, mindenki inkább csak suttogva beszélgetett, óvatosan szólt 1-2 szót a szomszédjának. A vidámság és a boldogság, ami oly jellemző volt az évnyitókra, eltűnt. Az elsősök léptei visszhangozva kongtak az óriási terem némaságában, és a feszült csendben már-már fülsértő volt a süveg egy-egy döntése – főleg, hogy szinte senki sem lett idén Griffendéles. Mily’ meglepő.
Most McGalagony követezett. Nem tudott olyat mondani, amit előre ne sejtettem volna. Vége az arany életemnek az iskola falain belül. Számítottam rá, hogy cserélni fogják a tanári kart, de azért megleptek a hallottak. Egész egyszerűen szánalmas volt, annyira egyértelmű volt, hogy egy-ketten miért lettek tanárok. khm... Mirol név... khm... Egyetlen egy pozitívumot tudnék csak mondani, aki nem volt más, mint Foley. Ő, mint házvezető, talán a lehető legjobb választás volt nekünk.
Halkan sóhajtottam egyet, kezdtem unni ezt az egész hercehurcát. Jött az előre várt sablonszöveg, a vérszerinti csoportokba osztás, új tantárgyak (Etikett. Ezaz. Nesze neked huszonegyedik század), na meg a karantén. Megpróbálnak bezárni minket, hogy teljesen átneveljenek.
Végül amikor McGalagony abbahagyta a beszédet, megjelent az asztalokon a vacsora.
Továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam az üres tányéromra, és az előtte heverő finom falatokra... Nem volt étvágyam. Nagyjából olyan a helyzet, mint amire számítottam. Erre készültünk Damiennel a nyár utolsó heteiben, úgyhogy kész tervekkel vágtam neki az évnek. Nehéz menet lesz, sőt! Az eddigi legnehezebb, de át fogjuk vészelni. Már meg is fogalmazódott bennem néhány új gondolat, úgyhogy gyorsan körbepillantottam: Damien köztem, és az ajtó között ült. Tökéletes.
Megvártam, hogy az első emberek megunják az estét, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Úgy intéztem, hogy kifelémenet Damien felé tudjam venni az irányt. A cimbim még nagyban fogyasztotta a vacsoráját, de innen nem volt visszaút, majd jön, amikor jön... Megszaporáztam a lépteimet, "véletlenül" meglöktem a vállát, és egy darab papírt csúsztattam oda neki:
"Planetárium."

Eltelt néhány perc, mielőtt válaszoltam volna Damiennek. Némán figyeltem a forgalmat, miközben igyekeztem kikeveredni végre a városból. Így jobban belegondolva, választhattam volna jobb időpontot is a találkozóra, mint a délután 4 órát - a munkaidő végét. Na mindegy, ha jól emlékszem már csak néhány perc, és fel tudok hajtani az M4esre; ahonnét már gyorsabban fogunk tudni haladni.
Ezek közben persze nem feledkeztem meg Damienről, sőt. Folyamatosan latolgattam a lehetőségeinket, mivel igaza volt Pulse-nak: most elég nagy volt a játszmának a tétje.
- Az a baj, hogy most már késő kiszállni –kezdtem bele lassan- Szerintem sem a mi háborúnk, a hátam közepére sem hiányzik ez az egész, de mégis mihez tudnánk kezdeni? Még amikor leveleztünk, már akkor is gondolkoztam azon, hogy hogyan tudnánk kimaradni ebből; de nem találtam jó megoldást. Én is szeretem a valódi –jól kihangsúlyoztam a szót- életemet, de sajnos az egész egy hazugság lenne, ha most azt folytatnánk. Tegyük fel, hogy hátat fordítunk ennek az egésznek, visszatérünk a saját kis életünkhöz, de utána mihez kezdünk? Nincsenek irataink, nem vagyunk a megszokott értelemben iskolázva, gyakorlatilag nincs semmink; amivel el tudnánk helyezkedni a nagyvilágban.
Ez után elhallgattam egy kicsit megint, igyekeztem összerakni a mondandómat. Általában tudtam a semmiből mélyenszántó monológokat produkálni, de most más volt a helyzet. Komolyan át kellett gondolni, hogy mi vár ránk, ha elindulunk ezen az ösvényen – ahonnét nincs visszaút…
- Szerintem – folytattam végül – mindenképpen látni akarnak majd a suliban minket. Ha van egy kis eszük, össze fogják szedni a népeket minden áron – az meg nem kéne, hogy kopogtassanak odahaza, hogy „hol a gyerek?” Már csak pont az hiányozna, hogy az otthoniakat is belekeverjék…
Ismét egy kis csend, mivel egy új lehetőség jutott az eszembe:
- Mi lenne, ha változtatnánk a terven? Bár a pontos helyét nem tudjuk, az biztos, hogy a suli fent van északon. Most meg kellene kicsit húzni magunkat, szerezni egy-két infót, esetleg gyakorolni kicsit; majd felvinni a kocsit északra. Elvileg még van durván 2 hetünk, megvalósítható lenne, hogy vissza is érjünk a King’s Cross-ra valahogy. Megmutatnánk a képünket az okosoknak, aztán ha melegedne a helyzet talán meg tudnánk pattanni – és a kocsi is közelebb lenne, mintha itt hagynánk valahol…

- Nem leszünk olyan messze, ne aggódj – nyugtattam meg Damient a pillanatnyi hatásszünetben – Gyorsan vissza tudunk jutni ide, ha bármi olyasmi adódna… Meg amúgy is, nem egy tanyára megyünk ahol a bányászlámpa a high-end szerkezet.
Ez után elnémultam. Megálltam egy piros lámpánál, és jópár másodpercig csak Angus Young pörgős gitárszólóját lehetett hallani - de végül Pulse feltette azt a kérdést, amire nem volt kész válaszom. Igazából magam sem tudtam, hogy mihez kellene kezdeni ez után pontosan. Oké, voltak vázlatos terveim, de egyikről sem tudtam, hogy mennyire lehetne kivitelezni őket. Túl sok kérdés merült fel, túl sok volt az ismeretlen tényező… Itt volt például a legalapvetőbb kérdések: Mennyit érdemes kockáztatni? Megéri-e egyáltalán? Nem lehet, hogy csak egyszerűen békénhagynának minket ha most lazán hátat fordítanánk?
Nem… Nem valószínű. Nincs is hova fordulnunk, hiszen mi nem is létezünk a valódi világunkban. Sóhajtottam egy mélyet… Innen már nem volt visszaút.
- Hát azt, hogy perpill mi történik, nem tudom… - kezdtem bele óvatosan, miután zöldre váltott a lámpa és elindultunk– Nem hiszem, hogy túl rózsás lenne a helyzet. Dumbedore halála elbillentette az egyensúlyt azoknak a nyomiknak az oldalára.
Most félre kellett tenni a hülyeséget, ez a komoly beszélgetés ideje volt. De azért az elveim megmaradtak, akkor se fogok „Tudodkizni” ha majd 5 fontosokat osztogatnak érte - Damien meg úgyis megérti ha más jelzőt használok.
- A továbbiakban meg nem vágom mi legyen… - folytattam őszintén – Gondolkoztam a dolgokon már elég sokat, de használható vagy kivitelezhető tervem nem nagyon akadt. A suliba nem tom mekkora eséllyel mehetünk vissza, de szerintem nem kéne. Khm… többen eddig sem láttak szívesen –jól tudtuk kikre gondolok- Hát még most mi lenne…
Elhallgattam pár percre megint, ahogy ráfordultam a Kingston road-ra. Messze volt még a város határa, de már legalább kifelé tartottunk…
- Én tartom magam ahhoz, amit a levelekben írtam – folytattam végül – Valahogy el kellene jutnunk a suli közelébe, és szerezni egy belsős kapcsolatot. Nem akarom elhinni, hogy titokban, éjszaka vagy mittomén ne tudnánk bejutni és balhézni kicsit. Úgyis kap tanári állást pár oda nem illő egyén, akár ki is hallgathatnánk őket… Talán hozzájutnánk valami hasznos infóhoz. Vagy ott van a másik lehetőség, megkeresni Mordont. Mintha azt mondtad volna, hogy ő is szervezkedik valamit, bár nem tudom mennyire díjazna minket. Szerinted?

- Hello. A nevem Pulse. Damien Pulse… A Sztár… Nem, ezt te sem gondolhatod komolyan – oltottam le a cimbimet vigyorogva, mondhatni megszokásból. Hatalmas kő gördült le a szívemről, mert már biztos voltam benne, hogy nem egy csalóval van dolgom. Már csak pont az hiányzott volna, hogy egy egész Anglián átívelő, Agatha Christie-t is megszégyenítő nyomozással tárjam fel Pulse hollétét.
- A kocsimhoz – válaszoltam egyszerűen Damien következő kérdésére – Mondtam hogy szereztem egyet… - folytattam, miközben betereltem a fent említett sikátorba a haveromat – Csak tettünk egy kis kitérőt arra az esetre, ha nem lennél önmagad. Na mindegy… A többit megtudod a kocsiban – fejeztem be, ahogy kiértünk a poros kis mellékutcára.
Továbbra is minden okésnak tűnt, a BMW ugyanott parkolt, ahol hagytam – de még a mellette álló autók sem cserélődtek ki. Tényleg félreeső utcát sikerülhetett választanom, de azért mégsem akartam itt megbeszélni a terveimet Damiennel. Még egyszer utoljára körülnéztem, mielőtt az autó felé fordultam volna. A környék teljesen kihalt volt, egyedül a távoli sugárút hangjait lehetett idáig elhallani.
- Gyere – biccentettem a fejemmel a kocsi felé és elkezdtem a kulcs után kutatni a zsebemben – Pakold be a cuccaid nyugodtan – mondtam miután kinyitottam a csomagtartót, ahol már bent pihentek a saját csomagjaim. Így elnézve fájdalmasan szegényes felszerelésünk van egy ilyen tervhez. Szinte csak a legfontosabbak, remek. Ráadásul még ennivalóról is gondoskodni kell majd, ami pedig nem lesz olcsó mulatság. Hiába –hogy tartsam magam a kódrendszerünkhöz- a jó partyk már csak ilyenek…
- Válogass valamit, ami tetszik – adtam oda Pulse-nak tíz, tizenöt kazettát miután beültünk. Voltak válogatások, teljes albumok, de egy valamiben mind egyeztek: rock zenét hordoztak. Igazából bármilyen zenét meghallgattam, de most valahogy az ilyen dallamok illettek a hangulatomhoz.
- Amúgy – mondtam végül jópár perccel később, miután ráfordultunk a Pentonville Road-ra – Úgy néz ki van egy elhagyatott ház, ahol meg tudjuk húzni magunkat. Kb 50-55 mérföldre Londontól, egy kisváros melletti erdő határában. Úgy gondoltam kezdetnek mehetnénk oda, amíg valami konkrétabbat nem tudunk… Vélemény?

-Na jól van akkor – válaszoltam Damiennek, miközben sétáltam tovább – Nem t’om, csak kérdeztem – reagáltam a következő mondatára, amivel kicsit meglepett. Igazából eddig minden rendben volt a cimbimmel, a szokásosan viselkedett, viszont ez a védekező visszakérdezés nem volt rá jellemző.
Időközben elértünk egy kereszteződést. A kocsi a jobb oldali utcában állt, én viszont egyenesen mentem tovább. Volt időm átgondolni a dolgokat ebben a másfél órában,amíg az állomás előtt szobroztam. Ha Damien mégsem Damien, akkor itt könnyen elintézhetem. Néptelen utca, ha menekülni próbálna nem találna fedezéket, és társaik. Ha pedig tényleg Pulse az, akkor a nem messze lévő sikátor egyenesen a kocsihoz visz vissza. Innentől kezdve bebiztosítva éreztem magamat – bár nagyon szerettem volna, hogy Damien az igazi Damien legyen. Nem akartam még őt is hajkurászni, főleg hogy fogalmam sem lett volna, hogy hol kezdjem a keresést. Na de mindegy, ez a legrosszabb eshetőség csak. Feltűnés nélkül ökölbe szorítottam a kezemet, hogy szükség esetén egy jól irányzott balegyenes jobb belátásra térítse az esetleges imposztort. Addig meg csak tovább kellett játszanom a szerepemet…
- Na aztán mond csak, mit szólnál ha szereznénk néhány üveg töklevet a nyaralásunkhoz? – fordultam felé vigyorogva. Két olyan dolog is volt ebben a mondatban amibe az igazi Damien belekötne, kíváncsian vártam hát a reakcióját. Ha nem olyan mint amilyenre számítok, akkor lerendezem vele a dolgokat – a mugli módszerrel. Ha már úgyis varázslókkal fogok szembeszállni a közeljövőben, jobb ha megtanulják, pálca nélkül is lehet érvényesülni… Főleg szemtől szemben.

Lassan vánszorogtak a percek, ahogy ott ácsorogtam az utcán. Igyekeztem éberen figyelni a tömeget (és az arcokat), hogy nem viselkedik-e valaki gyanúsan – mondjuk úgy, mint egy varázsló, aki meg van lőve; ha olyan bonyolultságú szerkezettel találkozik, mint egy parkolóóra... Eddig azonban semmi gyanúsat nem láttam, a figyelmem is kezdett alább hagyni, végül teljesen meguntam az egyhelyben szobrozást. Sóhajtottam egyet, és az órámra pillantottam:
Majdnem 4 óra volt. Damiennek lassan fel kellett tűnnie. Újból körbenéztem, ezúttal jóval figyelmesebben. A metróból éppen egy kisebbfajta tömeg hömpölygött felfelé, és inkább csak a szerencsének, semmit a sas szememnek köszönhetően, kiszúrtam belőle Pulse-t. Már-már indultam volna el feléje, amikor egy új gondolat ütött szöget a fejembe. Bár merőben valószínűtlen, hogy már most ekkora figyelmet szentelnének nekünk az ellenséges tábor emberei, nem árt az elővigyázatosság. Ott maradtam hát a helyemen még pár másodpercig, és figyeltem az embereket, hogy megbizonyosodjak róla: senki sem követte Damient. Amikor Pulse belépett a főkapun, akkor indultam csak el utána, továbbra is fenntartva éberségemet. Minden okésnak tűnt, de sose lehet tudni…
Végül aztán megláttam a 10es peron mellett álldogáló cimbimet. Ő is a tömeget fürkészte, így nem is mentem olyan közel hozzá - csak annyira, hogy észrevegyen.
Ekkor sétált be kettőnk közé két bobby, akik megálltak a 10es és 9es vágány között, azt hiszem egyértelmű melyik falnál. Jelentőségteljesen Damienre pillantottam, de biztos voltam benne, hogy ő is észrevette őket. Több mint valószínű, hogy puszta véletlen volt csak, de azért biccentettem Pulse-nak, hogy kövessen. Miután megbizonyosodtam róla, hogy vette az adást elindultam kifelé. Igyekeztem a lehető leghétköznapibbnak kinézni, de minél előbb a kocsinál akartam már lenni.
Amikor aztán az állomással szemközti mellékutcához értem, megálltam végre, hogy bevárjam Damient.
- Szeva – köszöntem végül neki a féloldalas vigyorommal, ahogy nyújtottam felé a jobbomat – Bocs a keverésért, de így láttam biztosnak.
Miután válaszolt, elindultam a kocsi felé, várva hogy ő is így fog tenni.
- Minden oké? – egyelőre csak ennyit kérdeztem, a részletekbe talán jobb nem a nyílt utcán belemenni…

1997 Augusztus 11, hajnali 5 óra.

Eljött a búcsú ideje. Elbúcsúztam a családomtól, azzal az indokkal, hogy egyik barátomnál töltöm a nyár végét és vele megyünk közösen iskolába. Ez persze nem volt (teljesen) igaz, hiszen ki tudja visszamehetünk-e majd egyáltalán a Roxfortba, egyelőre csak Damiennel volt találkozóm. Minden be volt csomagolva, a ládám és két sporttáska a legfontosabb cuccaimmal. Így ültem fel a fél hatos buszra és néztem bánatosan a szüleimre. Fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom őket legközelebb, haza tudok-e jönni jövő nyáron egyáltalán…
A pillanat azonban elmúlt, ahogy eltűntek a szemem elől indulás után. Megráztam magam, a bánatot háttérbeszorítottam, és eltökéltség vette át a helyét. Minden el volt tervezve előre. Ez a busz elvileg Bristol felé indult, nem messze ment el nagyszüleim kisvárosa mellett. Úgy számoltam, hogy ha minden jól megy, akkor 9 körül fogok megérkezni…
… és majdnem be is vált a tervem. Csak a forgalom tett keresztbe kicsit, de végülis 10kor leszállhattam a távolságiról, majdhogynem a semmi közepén. A távolban látszott csak egy templomtorony. Egy templomtorony, ami a nagyszüleim kisvárosában állt. Nem akartam még a gyanúját sem kelteni annak, hogy hová megyek; ezért szándékosan olyan járatot kerestem, ami nem áll meg közvetlenül a városban. Jobb, ha nem sejtik meg a felmenőim, hogy mi a helyzet. Innen olyan négy mérföldes séta lehetett nyugat felé a völgy, ahol a kocsimat a hagytam, de ennyi belefért.
A nap már viszonylag magasan állt, amikor kinyitottam a lakatot a sufni ajtaján; és megpillanthattam a BMW-t. Bepakoltam a cuccokat a csomagtartóba, írtam egy cetlit nagyapámnak, hogy senki se fújta meg a verdát én vittem el; majd útnak indultam. Innen messze volt még London, hát még a King’s Cross bent a város szívében. Hosszú út elé néztem, de szerencsére az öregem volt olyan rendes, hogy teli tankkal adományozta nekem az autót. Betettem hát a magnóba az egyik ACDC kazettámat, és elindultam…
Az utazás igazából eseménytelenül telt, de így is fél 3 volt már, amikor elértem az úti célomat. A kocsit letettem egy kicsit távolabb az egyik mellékutcában, majd gyalog indultam el az állomás felé. Bár még rengeteg időm volt, nem mentem el körülnézni, inkább megálltam a főbejárattal szemben az egyik épület árnyékában, és elgondolkozva figyeltem a forgalmat…

Take me down to the paradise city,
Where the grass is green, and the girls are pretty.
Take me home…

…szólt majdnem teljes hangerőn a walkman-em fülhallgatóján át a Guns’n’Roses. Éppen az egyik kedvenc válogatáskazettámat hallgattam, miközben üveges tekintettel bámultam a busz ablakán túl elsuhanó vidéki tájat. A nagyszüleimhez tartottam, pontosabban a nagypapámhoz. Pár napja felhívott telefonon, hogy lenne számomra egy nagy meglepetése, amit nem akart a család előtt odaadni – ez pedig (ismerve az öreget) csak valami nem mindennapi dolgot jelenthetett.
Végül indulásom után másfél órával, megérkeztem az úti célomhoz. Egyedül szálltam le a buszról, és a július végi hőség egy pillanat alatt mellbevágott. Nem voltam és hozzászokva az ilyen meleg nyarakhoz, mint amik mostanában voltak… Na mindegy.
Egy rövid sóhaj után, a városháza órájára pillantottam: negyed kettő.
- Remek… - jegyeztem meg csak úgy magamnak, ahogy elindultam az őrs felé. Mivel még javában tartott a munkaidő biztos voltam benne hogy a nagyapám még bent van – főleg hogy ő volt főnök a helyi rendőrségen. Régebben katona volt, szolgált az S.A.S.-nél is de aztán nyugodtabb élet reményében ide költözött a nagyanyámmal – viszont rengeteg emlékezetes történetet tud mesélni a múltjáról. Na de ez most nem számít. A lényeg, hogy rendőrségi berkekben eléggé elismert lett az évek során így lett a rendőrkapitány a megyében.
- Hello Phill! – köszöntem a portásnak nem sokkal később, amikor benyitottam a rend büszke őreinek főhadiszállására – Nagyapám bent van?
- Nézzenek oda, a kis Gregory! – jött a szokásos megdöbbenés. Az őrs veteránjainak egyáltalán nem számított ki hány éves, akit régóta ismertek nemes egyszerűséggel ráaggatták a "kis" jelzőt. Hiába, kisváros. – Igen, Charles  az irodájában van.
- Köszönöm… - indultam volna el, amikor is Phill utánam szólt még:
- Aztán jól mennek a dolgaid?
A tipikus öreges érdeklődés volt… Szerintem már ösztönösen meg kellett neki kérdeznie, hogy legyen mit mesélni a „kis Gregoryról, hogy bent járt az őrsön.” De most erre mit mondhattam volna? Sikeresen túléltem egy ostromot, mirefel kicsit részesévé váltam egy varázslóháborúnak? Hogy éppen szervezem a jövőmet, hogy valahogy túléljem az elkövetkező időket? Hogy fogalma sincs Phillnek mi is történik a világban igazából…?
- Hát csak a szokásos, minden oké – feleltem végül, aztán tényleg otthagytam már a portást. Bent aztán csupa ismerős arc fogadott, mígnem elértem végül nagyapám irodájáig:
- Üdv Ralric! – biccentettem az éppen kijövő férfinek, aki miután visszaköszönt, nyitva hagyta nekem az ajtót:
- Mit csinált már megint? – kérdeztem belépve a kis szobába, az egyenruhás férfit.
- Greg! Nézzenek oda, sikerült meglepned! – köszönt barátságosan a nagyapám ahogy felállt az asztala mögül – Áááá, csak a szokásosat… Megint Parm kocsmája előtt fenyegette a neki nem tetszőket egy kalapáccsal… De aztán a légynek se tudna ártani… Na mindegy. Mesélj, mi újság van otthon?
Ezek után hosszú beszélgetésbe kezdtünk mindenféle dologról, ami csak szóbakerült. Szerettem így eldumálgatni az öreggel, mert jól átlátta a dolgokat. Nagyjából másfél óra után, aztán elindultunk kifelé:
- Na gyere – mondta – Megmutatom miért hívtalak ide – kanyarított felém egy féloldalas vigyort (valami olyasmit, mint amilyen az enyém is lehetett). Damien biztos díjazta volna.
Nem sokkal később már a szolgálati autóval robogtunk kifelé a városból. Nem kellett sok ész hozzá hogy rájöjjek, a nyugti völgyben álló kis telkünkre megyünk. Fogalmam sem volt hogy miért, de előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, úgyhogy nem nagyon találgattam. Végül leparkoltunk a kert végében álló fészer előtt, és kiszálltunk az öreg Fordból.
- Megérkeztünk – mondta az öregem, ahogy elindult az épület felé – A születésnapodon akartam odaadni, de anyád úgyis azt mondta volna, hogy még korai – folytatta, ahogy elkezdte leoperálni a lakatot az ajtóról – Ez egy…
- 1986os BMW M3as – vágtam bele a szavába, ahogy feltárult a benti helység – Hol szerezted?
- Vettem – válaszolta nemes egyszerűséggel, ahogy elkezdett kotorászni a zsebében – Mintha azt mondtad volna, hogy abban a… másik világban mostantól vagy nagykorú. Itt van hát az ajándékod – nyújtott át egy barna papírzsacskót.
Remegő kézzel öntöttem ki a tenyerembe a tartalmát: kocsikulcs és…
- A jogosítványom? – döbbentem meg. A mugli világban semmiféle igazolványom nem volt, ezért sem lehetett jogsim soha… Legalábbis azt hittem.
- Egyik ismerősöm a londani közlekedésrendészetnél tartozott nekem néhány apró szívességgel – válaszolt vigyorogva az öreg – Na mi lesz, nem próbálod ki?
---
Már sötét volt, amikor megint a buszon ültem, és hazafelé robogtam. Éppen Kurt Cobain ordította a fülembe a Smells Like Teen Spirit-et, miközben alig bírtam megülni egyhelyben. Megkaptam életem első autóját! Rövid tanácskozás után azonban úgy döntöttünk a nagyapámmal, hogy otthagyjuk a fészerben. Otthon nem tudnám hová tenni, meg még a felmenőim sem tudnak róla – és ez így is volt jól. Csak aggódtak volna hogy éppen merre járok, és társaik. Ez a mi titkunk lesz a nagyapámmal, még egy jó darabig valószínűleg. Az öreg pedig bízik bennem: akkor vihetem a kocsit és oda, ahova akarom. Megkaptam a fészer kulcsát, és ahogy ismerem, úgysem fog kérdezősködni. Talán nem is tudja, hogy éppen a legjobbkor adta az ajándékát…
---
Hazaérve két levél fogadott az asztalomon. Az egyik Becky-től jött, a lánytól aki a szomszédban lakott. A legfájóbb dolog az idei nyárban az volt, hogy el kellett költöznie Manchester mellé. Az apját áthelyezték az irodában, és ment az egész család… Ki tudja, ha még itt lenne a lány, lehet hogy gondolkozás nélkül a hátam mögött hagynám a varázslóéletet… De nincs itt, ígyhát félretettem a levelét, és először Damienét bontottam fel:

Sem az elfekbe, sem a tanácsba nem vetek sok hitet, de számításba kell venni őket is. Talán lesz közöttük néhány bulizós arc, akikre lehet számítani. Talán…
Amúgy megszereztem a ménest amiről beszéltünk, szóval a törpök között szabadabban tudunk majd mozogni. Szerintem meg kéne találni a módját, hogy eljussunk valahogy az Olümposz környékére, lehet hogy sikerülne a hegyekben vagy Völgyzugolyban szállást találnunk. Mintha azt mondtad volna, hogy az Ikarusz példáját követő vaddisznó ura jó haverod, akár még őt is meg lehetne kérdezni, nem?
Addig is, ha nem jössz el az se gáz, de mindenképpen kellene valami lazulós helyet találnunk. Nem tudsz egy üres kérót valamerre? Szerintem legkésőbb Kisasszony havának közepénél el kéne lépnünk itthonról valami ürüggyel, hogy személyesen megbeszélhessük a dolgokat. Mit gondolsz?

G.

Ezen az estén, éppen sokadik alkalommal vittem végig a Prince of Persiát a jóöreg 486osomon, amikor Angus beesett – szó szerint. Gondolom le akart ülni az ablakpárkányra de benézhette. Egyre nagyobb hülyeségeket művel, de az is lehet, hogy csak produkálja magát. Na mindegy, totál lényegtelen, amíg működik a levélkézbesítő funkciója, addig semmi gond nincs vele.

Hát ha a hobbitokat akarják támadni, akkor még érheti őket meglepetés – keményebb fából faragták őket mint amire számítanak szerintem. Az ötszázak tanácsában is tutira vannak igazi elfek, de sok lehet ott már az ork is, akik a Krapuszhoz húznak így nyíltan tuti nem fognak Hephaisztoszék mellé állni. A demokrácia halálától mondjuk én nem félnék, Periklész – még ha hasztalan is – keményebb annál, hogy csak így megtörjön. Mindenesetre nem díjaznám ha Gondor is elesne, mert akkor súlyosan megszívtuk. Tényleg, van valami hír hogy mi lett az Olümposzon mióta a Mikulás otthagyta? Mert én nem hallottam még semmi konkrétat, remélem nem Szarumán lesz ott a főisten, mert akkor a jóarc dúnadánok is megszívták…
Amúgy egyetértek, szerintem is a lónak rossz végén vagyunk… Zeuszék nem tudom mihez akarnak kezdeni, viszont én a hatalom eszközétől nem válnék meg. Ott kezdődik, hogy mi nem is nagyon létezünk a törpök közigazgatásában, nem tudnánk mit kezdeni magunkkal.
Szerintem gyere át valamikor, aztán megbeszéljük, hogy mi legyen. Ha gondolod hozzad a cuccaidat is, soha nem lehet tudni mit hoz a holnap. Az úton meg ésszel legyél, nemám néhány krampusz-fanboy aggresszív véleménycserét akar folytatni…

G.

Angus ezúttal közvetlenül a vasárnapi ebéd előtt toppant be, de még éppen időben. Megszabadítottam Damien levelétől, amit aztán a rövidnadrágom zsebébe rejtettem…
Ebéd után aztán végre nekiláthattam a válasz írásának:

Az egy dolog hogy jön a globális felmelegedés, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy hány tünde áll át az orkok közé – mert egyik pillanatról a másikra megnőhet Krampusz bandája, aztán akkor ők fogják már a bulikat szervezni… Periklészről meg… hát nem tudom… Mióta leváltották Denethort egész korrektnek tűnik a részlege, de nem hiszem hogy felvenné a kesztyűt. Annál jobban félti a friss pozícióját, ezért Hephaisztosz messze rátermettebb nála. Ha igazak a pletykák és megvannak még a kapcsolatai, akkor ő tudna akkora partyt szervezni, hogy megemlegetnénk még pár évig – és szerintem Krampuszék se felednék könnyen.
Amúgy szerintem sem kellene már most kereketoldani, a ménes jól elvan ott, ahol eddig is volt – de ha majd meglátod, biztosan el fog állni a szavad. Hm… viszont a modern kardokat talán picit túlzásnak érzem, bár biztos meglepődnének rajta Krampuszék.  Na de visszatérve, szerintem ha elmúlik az uborkaszezon, és felvirrad Szent Mihály hava, meg kéne pattanni itthonról. Jobb lenne a felmenőinknek is – úgysem hiszem hogy díjaznák a túlzott partyzást – meg nekünk is, mivel szabadabban mozoghatnánk. Ki tudja, talán még az Olümposzra is visszajuthatunk. Nem tudom Zeuszék mit terveznek, de szerintem 1-2en még szívesen látnának minket maguk között. Vannak a Dúnadánok között is értelmesek, szerintem sikerülhetne néhány szövetségest találunk. Vélemény?

G.

-Óóó Angus, hogy az a… - sóhajtottam fel félálomban, ahogy ez az idióta madár megpróbált berepülni a csukott ablakon, és lehuppant az erkélyre – Képzelem mit adhatott neked Pulse… - dünnyögtem ahogy összeszedtem a félig ájult baglyot. Ásítottam egy nagyot, csak utána hajtottam szét Damien levelét. Sajnos el kellett hogy könyveljem, egy árva szót se fogok fel belőle, szóval a reggeli kávé utánra halasztottam az elolvasását, és a válasz írását:

Mikulásnak a személye volt az, ami miatt a Krampusz meg a bandája elült; de most nincs semmi, ami visszafogná őket… Mindenesetre meg kéne próbálni kapcsolatba lépni Héphaisztosszal, de anno elcsíptem egy beszélgetést Zeusz és Athéné között- még amikor közösen bandáztunk Olümposzi  magasságokban ott, ahol senki se talált meg minket…
Na mindegy, szal még ott hallottam, hogy talán Szelené férfiváltozata is benne lehet a bandájukban… Ő jóarc volt még anno, lehet vele is beszélnünk kéne, mert miért ne? Nem tudom tényleg benne lehet-e a cégben ő is, viszont ha lehet hinni Zeuszéknak, akkor ez a legjobb partyszervíz a környéken. Amúgy amíg nem sikerült elérni őket, meg kéne tervezni a saját kis bulinkat is, nem?  Még nem ígérhetek semmit, de lehet hogy tudok szerezni majd egy ménest fémkasztniba zárva, szal meg tudunk lépni ha gázosak kezdenének lenni a dolgok… Szerintem egyértelmű, hogy az Olümposzra nem mehetünk vissza, viszont itthon se kéne maradni – ki tuja mekkora lesz a party, nem biztos hogy a szülők is díjaznák majd… Vélemény?

G.

Éppen a nagyiéktól értünk haza, szokás szerint pozitív élményekkel gazdagodva. Kiskorom óta oda meg vissza vagyok az autókért, ezért a nagyszülőknél mindig vezetgethetek egy keveset - hiába, van pozitív oldala is annak, ha a falu rendőrkapitánya az ember nagyapja...
Na mindegy, nem ezt akartam mesélni a mai napról, hanem azt, ami a hazaérésem után fogadott:
Amint beléptem a szobámba, megpillantottam az éjjeli szekrényen kuporgó Angust, a lábán Damien válaszával. Lepakoltam a cuccaimat, elvettem a madártól az üzenetet, majd hozzáfogtam a válasz körmöléséhez:

Felőlem okés, de gondolj csak bele… Szerintem most, hogy a Mikulás kiszállt a partiból, Zeuszék is aktivizálják magukat végre. Legalábbis a Télapó búcsújakor nagyon úgy tűnt, hogy ő, Athéné meg a tűzrőlpattant cimbijük alkotni akarnak valamit. Szerinted őket kéne megkeresni a témával kapcsolatban, vagy egy teljesen új, saját bulit összehozni?
Mindazonáltal igazad van, szerintem is szerveznek tőlünk függetlenül egy nagyobb partyt – de van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk tudni kimaradni belőle; úgyhogy egyetértek: ideje elkezdeni összeszedni a szükséges cuccokat, hogy csaphassunk egy emlékezetes tűzijátékot!

G.

1997 június vége. A sötét szobában, csak az íróasztalon álló aprócska lámpa volt az egyetlen világos pont.

Már egy ideje itthon voltam, de egyszerűen nem találtam a helyemet. A suliban történtek nem hagytak nyugodni, ezért ezen, a sokadik álmatlan éjszakán felkeltem végül, és tollat ragadtam:

Üdvözletem D!

Mi a helyzet? Remélem minden okés. Azért írok, mert az utóbbi napokban egyre többször eszembejutnak azok a dolgok, amiket azután az emlékezetes buli után beszéltünk – tudod amikor abban a késdobálóban voltunk, aztán még az asztalt is feldöntöttük. Na úgy hallottam, hogy egy-két főokos tovább akarja folytatni a meccset, be kéne szállnunk nekünk is, nem gondolod?

G

Ui.: A bagoly neve Angus, bánj vele rendesen! (Ha már egyszer az ACDC gitárosáról neveztem el…)