- Na, vágjunk bele! – csaptam össze a tenyerem gyorsan, mielőtt még a lány megszólalhatott volna. Úgy gondoltam, megpróbálok határozott, de azért kedves lenni, hogy lássa, számíthat rám. Most egy csapatban kellett dolgoznunk, és nem akartam, hogy elrontsa nekem az egészet azért, mert hirtelen elbizonytalanodik magában, amikor rájön, a feladat nehezebb, mint hitte. Bár még mindig nem tűnt idegesnek, el akartam kerülni egy felesleges hisztit, amivel csak az időnket húzta volna. A saját alkalmassági vizsgáját úgy rontja el, ahogy akarja, de most az enyém is függött tőle.
Körülnéztem a forgalmas utcán, és villámgyorsan felmértem a terepet, miközben a Vörös – a nevét elfelejtettem – kivette a kezemből a fényképet. Én még meg sem néztem, de hagytam, hadd csináljon ő is valamit, amíg én megtervezem, hogyan fogjunk neki a keresésnek. Az átlagosnál is átlagosabb utcában álltunk, ami szemmel láthatóan tele volt muglikkal, de azért itt-ott felfedeztem furcsa alakokat, akik kilógtak kissé a környezetükből. Varázslók és boszorkányok, akik megpróbálnak elvegyülni a tömegben, és több mint valószínű, hogy némelyikük, ha nem mind, meg fog támadni. 

Lassan éreztem, hogy elmúlik a vizsgadrukk, ahogy egyre inkább a feladatra koncentráltam. A szabályok szerint bármi történik, azt érezni fogjuk a valóságban is, de nyilván figyelnek rá, hogy ne öljék meg a jelölteket. Muglik előtt nem varázsolhattunk, így egyelőre a pálcánk nélkül kellett boldogulnunk, s csak akkor használhattuk, ha megtámadnak, vagy megbizonyosodtunk róla, hogy senki nem lát meg minket. Szilfa pálcámat a zsebembe süllyesztettem, de az egyik kezemet rajta tartottam a biztonság kedvéért.
- Nyilván az a legegyszerűbb, ha először végigjárjuk az utcát, feltérképezzük, aztán pedig módszeresen elkezdjük átkutatni a boltokat és az utcából nyíló kis sikátorokat. Fél óra nem sok idő, de szerintem nem kellene szétválnunk, együtt is menni fog. – Ez persze nem volt igaz. Nem szeretek hazudni, de ebben a helyzetben úgy éreztem, nincs más választásom. Nem hittem, hogy jó ötlet együtt maradni, de azt sem akartam, hogy egyedül induljon neki a tömegnek, és valamilyen bajba kerüljön, ami miatt aztán kifutunk az időből. Feltételeztem, hogy veszni hagyni a csapattársad nagyobb bűn, mint nem megtalálni az eltűnt személyt, így a feladat teljesítése helyett elsőszámú prioritásommá vált, hogy a Vörös ne ölesse meg magát. – Figyelj rá, hogy a pálcád ne legyen szem előtt! – utasítottam, de nem néztem rá, túlságosan el voltam foglalva az utcán haladó emberek megfigyelésével. Ő valószínűleg egyébként sem látta volna át a tömeget, egy gonosz átlagolás után úgy tippeltem, körülbelül a válláig ér mindenkinek.

Gyorsan megfordultam, hogy lássam, van-e valami a hátunk mögött is, de csak Maxwell Shafiq ült ott egy kisebb emelvényen, arcán mérsékelt érdeklődéssel. Nem tűnt kifejezetten unottnak, de nem is áradt belőle a kíváncsiság, az egész tartása és arckifejezése a profizmus és a szoborszerű pókerarc mintapéldánya volt. Az apám nézett rám mindig így, és ez a felismerés egy pillanatra kizökkentett. Nem tudtam kiolvasni belőle semmit, fogalmam sem volt, mit gondol, mire számít tőlünk, és ez nagyon zavart. Szeretem tudni, mit várhatok, mielőtt belekezdek valamibe. A tekintete összetalálkozott az enyémmel, és a szemöldöke alig észrevehetően megrándult, mintha várna valamire. Várt is – arra, hogy végre tegyünk valamit.

A barátságos, meleg színekkel díszített nappali közepére érkezve az első dolog, amit észrevettem, a mahagóni asztal volt. Az egyik sarkától alig egy ujjnyira hoppanáltam, de úgy döntöttem, inkább nem teszem szóvá a dolgot. Anyám rengeteg szabadidővel rendelkezett mostanában, amit a ház rendezgetésével, felújításával töltött, és nem akartam elvenni a kedvét ettől az új hobbitól, pláne nem azzal, hogy ráijesztek valami asztalba-hoppanálós rémtörténettel. Azelőtt pontosan tudtam, mi hol helyezkedik el a helyiségben, és odafigyeltem rá, hogy minden a helyén is maradjon. Túl sok furcsa balesetről hallottam a munkám során, elkeveredett végtagokról, elhagyott családtagokról, falba, vagy más szerencsétlen helyre történő érkezésről. Legtöbbjük valószínűleg csak mese volt, amit a vizsgázók terjesztettek el, hogy a náluk fiatalabbakat rémisztgessék, én mégis mindig különösen odafigyeltem, főleg ha a húgomat is vittem magammal.
Scarlett persze képtelen volt csendben maradni, kikapta a kezét az enyémből, majd - abban a hitben, hogy én vétettem hibát - a holmijait válogatva fontoskodó hangon magyarázni kezdett.
- Alig várom, hogy  végre én is hoppanálhassak - vonta fel az egyik szemöldökét. - Egészen biztos jobban csinálnám, mint te.
- Tudod, mit? Én is alig várom - mosolyodtam el. - Akkor végre nem kezelsz majd úgy, mint a házimanódat. Nem fogok állandóan minden szavadra ugrani, hogy ide-oda szállítsalak, mint valami csomagot.
- Kérlek, mintha annyi dolgod lenne - feleselt, mire megragadtam az egyik most vásárolt, túldíszített pennáját, és felé hajítottam. Szándékosan rosszul céloztam, hogy csak megijedjen egy kicsit, egyáltalán nem akartam bántani. Ez csak testvéri piszkálódás volt, amit kifejezetten szerettem.
- Ha felvesznek az Akadémiára, még el is költözöm. Kénytelen leszel hozzászokni a Hop-porhoz.
Nem válaszolt, csak vágott egy fintort. Tulajdonképpen egyikünk sem szerette, ha Scarlett Hop-porral utazik, mert folyton a ruhájáról panaszkodott utána. Én ilyenkor általában inkább nem szólok semmit, megtanultam, hogy ne vitatkozzak, amikor előbújik belőle a hisztis tinédzser.

Az Akadémia említésére, Merlinnek hála, szintén nem reagált. Egy hét telt el az alkalmassági vizsga óta, és még mindig nem tudták kiszedni belőlem a részleteket, amit nem is állt szándékomban elmesélni. Csak reméltem, hogy sikerülni fog, ugyanakkor valami csoda folytán mégsem kell soha többet együtt dolgoznom az akkori partneremmel. Rémes csapatot alkottunk, ami igazából mindkettőnk hibája, de meg vagyok győződve róla, hogy nagyobb részt az övé.
Elővettem a talárom zsebéből az összetekert pergamenlapot, és még egyszer átfutottam azoknak a dolgoknak a listáját, amiket a nyári felkészülésemhez akartam beszerezni. Még mindig úgy éreztem, le vagyok maradva a többi jelentkezőhöz képest, így ezt a két hónapot arra szántam, hogy ezt kiküszöböljem. Könyveket, útmutatókat vásároltam, illetve olyan eszközöket, amiken különböző átkokat és bűbájokat gyakorolhatok, és ahogy végighaladtam a listán, kipipáltam mindent, amit sikerült megtalálnom. Az utolsó pontnál viszont elakadtam.
- Scarlett, nincs nálad a Felsőfokú önvédelmi bűbájok 2? – néztem fel zavartan, mert hiába kerestem a kupacban, ezt az egy könyvet nem láttam sehol.
- Ezt nem kérdezted komolyan, ugye?
- Visszamegyek Hertfordshire-be – sóhajtottam. Scarlett már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de nem vártam meg a válaszát. Úgysem értette volna meg, ha megpróbálom elmagyarázni, milyen fontos, hogy jól teljesítsek az Akadémián.

Amióta belekeveredtem abba a csatába a Minisztériumban, nem hagyott nyugodni a tény, hogy az alapszintű varázslatok kivételével nem tudok semmit, amivel megvédhetném a családomat. Hiszen még saját magamat sem tudtam, ezért feküdtem négy hónapig öntudatlanul a Szent Mungó negyedik emeletén. A Roxfortban tanultak épp csak arra voltak jók, hogy a saját épségemre vigyázzak, de ennél többet akartam tenni. Tudjukkinek még mindig maradtak követői, akik most is bujkáltak valahol, és azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy mesterük haláláért bosszút kívánnak állni. Éppen ezért megfontoltam a lehetőségeimet, és arra jutottam, hogy aurornak tanulni logikusabb és értelmesebb döntés, mint életem végéig a Hop Hálózati Felügyeletnél ülni egy asztal mögött. Ha pedig valamibe belekezdek, végig is csinálom.

Az egyetemváros főteréről nyíló kis utcába érkeztem, és kényelmes léptekkel azonnal a könyvesbolt felé vettem az irányt. A városban muglik és varázslók is laktak vegyesen, így óvatosan kellett mozognunk, nehogy magunkra vonjuk a figyelmüket. Levettem a talárom, ami alatt egy egyszerű, világoskék mugli inget viseltem, és így sétáltam át a téren, figyelve a mellettem elhaladó embereket. Nem tűntek olyan furának, mint amilyennek egyes varázslók képzelik őket, de azért sok mindent nem értettem velük kapcsolatban. Anyám, bár mugli származású volt, sosem próbált minket beleszoktatni a világukba, a szüleit sem látogattuk túl gyakran, inkább ők jöttek el hozzánk. Úgy tűnt, ők mindent megtettek, hogy alkalmazkodjanak hozzánk, mi viszont meg sem próbáltuk megismerni az ő életüket.
- Nem illik az embereket bámulni – zökkentett ki egy hang a gondolatmenetből, és nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól, amíg nem folytatta. – Elejtetted a talárodat. Te jó ég, és te akarsz auror lenni?

Akármennyire próbálkoztam, nem tudtam letagadni, hogy ideges vagyok. Igyekeztem nyugodt arckifejezést erőltetni magamra, de a kezemmel folyamatosan sötétkék talárom ujját gyűrögettem, miközben minden pontját tanulmányoztam a kis helyiségnek, ahová irányítottak érkezésemkor. Természetesen tudtam, hol vagyok. Amikor eldöntöttem, hogy jelentkezem az Akadémiára, minden létező anyagot elolvastam az iskoláról, hogy ne érjen meglepetés. A leírások és beszámolók egyáltalán nem túloztak: lehet, hogy a Csarnok Griffendélé, de hogy a várakozót letagadná, az biztos. Életemben nem jártam még ennél nyomasztóbb helyen, és volt egy olyan érzésem, hogy az itt várakozó tíz-tizenkét ember többségéből soha nem lesz auror. Szerencsések, ha nem sírva jönnek ki a vizsgáról.

Egy pillanatra elfogott a kétség, és elgondolkodtam, akarom-e én ezt az egészet. Jól megvoltam a Hop Hálózati Felügyeletnél, egyszerű, kiszámítható életem volt, és ez két olyan dolog, amit nagyon kedvelek. Ha nem keveredtem volna bele abba az összecsapásba a Minisztériumban, talán soha nem jutott volna eszembe, hogy aurornak jelentkezzek, ráadásul még egy RAVASZ-vizsgát is meg kellett ismételnem, hogy itt lehessek. Nem tudtam, elég jó vagyok-e ehhez, nem tudtam, vagyok-e olyan jó, mint a velem együtt várakozók – akik valószínűleg évek óta készültek erre a felvételire.
Megráztam a fejem, és magamról elfeledkezve még a szememet is megforgattam ezekre a gondolatokra. Nem számít, nyugtattam magam. Nincs tétje. Ha sikerül, jó, ha nem sikerül, azt is túlélem. Felidéztem gyorsan a listát, amit még a Szent Mungó Varázslati Traumák osztályán írtam le egy apró pergamendarabra, és magamban elkezdtem sorolni a jelentkezésem ellen szóló érveket, hogy tompítsam kicsit az izgalmamat. A felénél sem tartottam, amikor egy szigorú, erélyes hang visszarángatott a valóságba.

Azonnal felismertem Shafiq ügynököt, ahogy valószínűleg mindenki más is a várakozóban. A családja Anglia-szerte ismert volt, meg aztán halványan emlékeztem rá a Roxfortból is. Ő végzős volt, amikor én még csak elsős, és olyan gyermeki csodálattal néztem fel a nálam idősebbekre, mintha legalábbis istenek lennének. Talán ezért volt bennem némi tartás még mindig, annak ellenére, hogy rég felnőttünk már. Önkéntelenül kihúztam magam, és felemeltem a fejem, hogy ezzel is erősítsem ezt a tényt. Nem vagyunk már gyerekek, sőt. Talán még barátok is lehetünk.
Arra eszméltem fel, hogy kimondta a nevem, majd a Csarnokba vezető ajtó felé indul. Lovell, ez volt a másik név, és gyorsan körülnéztem, hogy megtaláljam a csapattársamat, avagy ellenfelemet, ha a feladat úgy kívánja. Egyetlen ember mozdult meg rajtam kívül, egy apró termetű, szinte zavaróan vörös hajú sápadt lány. Pofátlanul magabiztos mosollyal lépett előre, én mégis rögtön megnyugodtam. A seprűmet tettem volna rá, hogy őt lazán legyőzöm bármiben. Felvontam a szemöldököm, és nem tudtam elrejteni a cinikus félmosolyt sem, ami megjelent az arcomon.
- Sok szerencsét! – biccentettem udvariasan, de nem tudtam átverni. Azonnal észrevette rajtam, hogy nem veszem komolyan.

         Alapok

jelszó || Titokzatos dolog az idő. Hatalma van. És ha játszunk vele, veszélyes!
 nem || férfi
születési hely, idő || Leeds, 1977. 10. 06.
horoszkóp || mérleg
kor || 21
vér || félvér
munkahely || Mágiaügyi Minisztérium Hop Hálózati Felügyeleténél dolgozott, most az Akadémiára jár.
 

         A múlt

Gabriel hosszú percekig feküdt ugyanabban a pózban, amiben magához tért. Csak a fejét fordította el kicsit, hogy körül tudjon nézni a szobában, de még ettől az apró mozdulattól is megroppant a nyaka, és fájdalom kúszott fel a tarkóján. Próbaképpen megmozgatta az ujjait, megemelte kicsit a karját, majd ugyanezt megtette a lábaival is. Tompa zsibbadtságot érzett, aminek mindent összevetve inkább örült. Ha érzi, akkor megvan még. A látása egészen kitisztult, így ismét körülnézett, nem törődve a fejébe nyilalló szúró fájdalommal. Egyszerű, meglehetősen szegényesen berendezett szobában feküdt. Az első dolog, ami feltűnt neki, hogy minden zavaróan fehér, az ágyneműjétől a falakig. Megemelte kicsit a takaróját, hogy megnézze, mi van rajta: ugyanolyan fehér hálóruhát viselt, a mellkasán egyetlen apró dísszel, amely egy keresztbe tett varázspálcát és csontot ábrázolt.
Kopogásra lett figyelmes, s csak ekkor vette észre, hogy a szobája ajtaja nyitva áll. Magas, világoszöld talárt viselő férfi mosolygott rá, majd választ sem várva belépett.
- Örülök, hogy magához tért – kezdte, és odahúzott egy széket az ágya mellé. Gabrielt zavarta ez a barátságos hangnem, inkább lesajnálónak érezte, mint közvetlennek. – Tudja, hogy hol van?
- A Szent… a Szent Mungóban – felelte rekedtes hangon. Felismerte az emblémát a ruháján, és a gyógyítók jellegzetes, zöldes talárját.  – Mióta vagyok itt?
- Értesítettük a családját, hamarosan itt lesznek. – Nem kapott választ, ő pedig nem erősködött. Feltételezte, hogy úgyis kiderül előbb-utóbb. – Addig is szeretnék feltenni néhány rutinkérdést. Tudja a nevét?
- Gabriel Walsh. Miért van szükség ezekre a kérdésekre? – A férfi még mindig azzal az idegesítően kedveskedő tekintettel nézett rá, amitől úgy érezte magát, mint egy hatéves. Nem tetszett neki ez a mosoly sem, tapasztalata szerint a rossz híreket tálalták ilyenekkel.
- Szeretném tudni, emlékszik-e mindenre, ami Önnel történt. De kérem, csak válaszoljon sorban a kérdésekre! Ki az édesanyja?
- Gemma Walsh, mugliszületésű boszorkány. Az apám Derek Walsh, varázsló, a Wizengamot tagja. Egy húgom van, Scarlett – sorolta kissé türelmetlenül.
Egy másik zöld taláros alak lépett be a szobába, és egy üvegcsében barnás színű bájitalt adott át a Gabriellel beszélgető gyógyítónak. Kérdés nélkül felhajtotta az italt, és az édeskés, mézre emlékeztető íztől elfintorodott.
- Segít a fejfájáson – magyarázta a férfi. - Meséljen a Roxfortban töltött éveiről!
- Griffendéles voltam – kezdte lassan, megfontoltan. - Nem a legnépszerűbb, de megvoltak a barátaim, és egész jól tanultam, nekem ennyi elég volt. Mit mondjak még? Végzős voltam, amikor megrendezték a Trimágus Tusát… Rávettek, hogy dobjam be a nevem a Serlegbe, és kicsit megkönnyebbültem, hogy nem engem választott. Én sem gondoltam komolyan, hogy alkalmas lennék. – Halványan elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket. Asher, a legjobb barátja hetekig cukkolta, hogy úgysem meri megtenni, utána pedig a kiválasztásig azon viccelődött, hogy a Serleg előbb dobná ki egy elsős nevét, mint az övét. Végülis majdnem igaza lett. – Mondja el, mi történt velem!
- Mondja el Ön – felelte a gyógyító. – Mihez kezdett a Roxfort után?
- Nem voltak nagy terveim – vont vállat Gabriel, csak félig odafigyelve arra, amit mond. Már máshol járt, az utolsó emlékeit próbálta átgondolni, rendszerezni. – Apám fel akart venni maga mellé gyakornoknak, de én inkább édesanyám egy ismerőséhez mentem, aki a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon dolgozott. Ő szerzett nekem munkát a Hop Hálózati Felügyeletnél. Nem volt túl izgalmas feladat, de én jól éreztem magam ott – elgondolkodva bámult maga elé, mintha a fehér fal megválaszolná a fejében kavargó kérdéseket. Összeráncolta a szemöldökét. - Akkor történt.
- Mi történt akkor?
- A támadás – nézett fel, és egyszerre kitisztult az elméje. Három évig dolgozott ott a háború előtt, és az nem tűnt másnak, csak egyetlen, nagyon hosszú napnak. Asher, miután végeztek a Roxfortban, Glasgow-ba költözött, ahol egy mágikus lényeket kutató intézetben helyezkedett el, és a barátságuk lassan, de biztosan elkopott. Három év halálos unalom, egyedüllét és monotonitás következett, tele papírmunkával, pecsételgetéssel, kiskorú és engedély nélküli hoppanálók büntetésének kiszabásával, vizsgaidőpontok szervezésével. Aztán egyik napról a másikra ott találta magát négy emelettel lejjebb, amint önvédelmi és támadóeszközök után kutat az Auror Parancsnokságon, szétosztva az emberek között minden elkobzott tárgyat, amit felhasználhattak a halálfalók ellen. Nem emlékezett tisztán minden részletre, csak képek villantak be elesett kollégákról, a harcról, amiből ő is kivette a részét, a halálfalókról, akik úgy tűnt, mindenfelől körbevették őket, és az átkokról, amikről azt gondolta, sosem kell majd használnia őket.  – Mi történt velem?
- Reméltük, hogy Ön elárulja nekünk – csóválta a fejét a gyógyító. – A Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályon találták meg. Valószínűleg egy, a minisztérium által elkobzott tárgy okozta a fejsérülését, de mivel nem tudtuk biztosan, nem alkalmazhattunk túl radikális módszereket a kezelésére.
- Mióta vagyok itt? Mikor történt mindez?
A gyógyító arcáról most először tűnt el a mosoly, és Gabriel tudta, hogy most jön a rossz hír.
- Négy hónapja.
Gabriel bólintott, jelezve, hogy feldolgozta a kapott információt. Négy hónap. Vajon mennyi minden változhat ennyi idő alatt?


         Jellem

Gabriel alapvetően nyugodt, higgadt természetű férfi. Ritkán engedi, hogy az érzelmei vezéreljék, mindig igyekszik észérvekkel megalapozott döntéseket hozni, kifejezetten pro/kontra listákat író típus. Vagy bármilyen listát, ami azt illeti, külön pergamengyűjteménye van, amibe írogatja őket, legyen az a tennivalók sora, célok, napirend, bármi. Szereti a rendet és a rendszert maga körül, akkor érzi jól magát, ha tudja, minek hol van a helye, és milyen szabályok között mozoghat. Nem kísérletezik új dolgokkal, és nem is kifejezetten kreatív, ugyanakkor a szabályok és házirendek pontos ismeretének köszönhetően mesterien találja meg a kiskapukat. A Roxfortban töltött évei alatt ettől egy kicsit nagyképű és pofátlanul magabiztos lett, amit máig nem sikerült teljesen levetkőznie. McGalagony többször javasolta neki, hogy protectornak tanuljon tovább, de ő elutasította ezt az ötletet, nem akart az apjáéhoz akár csak nyomokban hasonlító foglalkozást választani. Sőt, tulajdonképpen a háborúig egyáltalán nem voltak nagy karriertervei. Négy hónapig feküdt kómában egy ismeretlen eredetű fejsérüléssel, és amikor magához tért, akkor döntötte el, hogy aurornak jelentkezik, hogy megvédje az embereket, és megakadályozza, hogy ezt bárkinek újra át kelljen élnie.

Nehéz igazán kihozni a sodrából, ha valaki felidegesíti, általában csak egy-egy szúrós megjegyzéssel reagál. Ha igazán feldühítik, akkor felemeli a hangját, ez azonban igen ritkán történik meg (Asher, a roxforti legjobb barátja is csak egyszer látta így kiborulni, amikor hetedévesen szakított akkori barátnőjével). Rendkívül haragtartó, évekkel később is emlékszik a sérelmeire, a konfliktusokat (a kiabálás után) hideg elutasítással kezeli. Sem a saját, sem mások érzelmeiről nem tud hosszas beszélgetéseket folytatni, kirázza a hideg a „lelkizéstől”.

A hétköznapokban közvetlen, jó kedélyű, de nem az a népszerű típus, sosem volt óriási baráti társasága. Kevés embert enged közel magához, hozzájuk azonban a végsőkig lojális, és rosszul viseli, ha ezzel visszaélnek. A háború ellenére is hisz az emberek jóságában, sokszor már a naivitás határait súrolva.

Erősség || Higgadt, kitűnő a memóriája, jó vitapartner, remekül képviseli a saját és mások érdekeit
Gyengeség || Nagyképű, rendmániás, gyorsan ítélkezik, rémes hallgatóság, ha mások problémáiról van szó


         Apróságok

mindig || rend, kiszámíthatóság, halak (akváriumi, nem vacsorára), varázslósakk, egészséges viták, csoki
soha || bármilyen édesség, ami nem csoki, kutyák, madarak, káosz, úszás/természetes vizek
hobbik || a sakk és az asztronómia
merengő ||
A legszebb emléke: a teljes harmadik éve a Roxfortban. Akkor ismerte meg első barátnőjét, a hugrabugos Deannát, és akkor őrültek meg Asherrel, rendszeresen kiszöktek Roxmortsba, kalandoztak, felfedezték a kastélyt és környékét. Élete leggondtalanabb, legboldogabb éve volt. (Azután érkezett Harry Potter az iskolába, és minden a feje tetejére állt.)
A legrosszabb emléke: ha valaki megkérdezné, azt mondaná, amikor felébredt a kórházban, és megtudta, hogy az édesapja nem élte túl a harcot, amiben ő megsérült. Ez azonban nem lenne teljesen igaz, mivel soha nem állt túl közel az apjához, annyira nem rázta meg a halála. A legrosszabb emléke valójában az, amikor tizenkét évesen elveszítette a húgát a városban. Rettegett attól, hogy nem találja meg, hogy az ő hibája lesz az eltűnése, és két órán át rótta az utcákat kétségbeesetten, mire kiderült, hogy a hatéves Scarlett egyedül hazasétált – és szólt is neki róla, csak nem figyelt rá.
mumus || A vízbe fulladástól retteg a legjobban, így a mumusa körbeveszi, és ezt az érzést kelti benne.
Edevis tükre || Soha nem mondaná el senkinek, de a tükörben édesapaként látja magát.
százfűlé-főzet || Sötétbarna, kissé keserű ízű.
 Amortentia || Enyhe narancsos-fahéjas illatot érez.
titkok || Amit Edevis tükrében lát: hogy nagyon vágyik arra, hogy saját családja legyen. A Roxfortos évei óta nem volt komoly párkapcsolata, de úgy tesz, mintha ez nem zavarná.
azt beszélik, hogy... || A Roxfortban Asherről és róla terjengtek pletykák – annak ellenére is, hogy barátnője volt.


         A család

apa || Derek Walsh, 52, félvér
Meghalt abban a csatában, amiben Gabriel megsérült. Tizenegy évig volt a Wizengamot tagja, egész életében azért küzdött, hogy oda bekerüljön. Gabriel alig ismerte, nem sok jó emléke van róla, így bár nem gyűlöli, nem is hiányolja az életéből.
anya || Gemma Walsh, 49, mugli származású boszorkány
Mugli családban nőtt fel, kedves, csendes nő. Gabriel jellemét szinte teljesen tőle örökölte, így nagyon jól megértik egymást, bár a fiú nem osztozik a kviddics iránti szenvedélyében. Eddig is rendszeresen beszéltek egymással, Gabriel sérülése óta azonban az édesanyja még gyakrabban látogatja meg.
testvérek || Scarlett, 15 éves
Ötödéves, Hollóhátas. Gabriel nagyon félti, figyelemmel kíséri a tanulmányait, úgy vigyáz rá, mintha a saját gyermeke lenne. Scarlett az egyetlen, aki nyugodtan beszámolhat Gabrielnek a baráti társaságának és szerelmi életének változásairól úgy, hogy a fiú valóban megpróbálja végighallgatni és követni az eseményeket, bár Scarlett soha nem felejti el emlékeztetni rá, hogy szörnyű tanácsokat ad.
 állatok ||Nincs. Gyűlöli a madarakat, ezért csak akkor küld baglyot, ha nagyon muszáj. Ekkor Scarlett törpekuvikját használja, bár meg van róla győződve, hogy Pufi az életére tör.

Családtörténet || A Walsh-család származását tekintve teljes mértékben átlagos. Derek, az édesapjuk varázslócsaládból származik, bár nem aranyvérűek, és soha nem is foglalkoztak saját felmenőikkel. A varázsvilág elitjének azonban ez még mindig nagyon fontos, így Derek rengeteget küzdött azért, hogy elérje a célját, és a Wizengamot tagja legyen. Céltudatossága és szigora a ritkán alkalmazott nevelési módszerein is meglátszott, így gyermekeivel sosem volt túl jó a kapcsolata.
Gemma egy tehetős mugli családból származó boszorkány, a szülei – bár sokáig tartott nekik elfogadni, hogy a varázsvilág létezik – mindenben támogatták. Mindig lenyűgözte a sport és a repülés, így az iskola végeztével cikeszek tervezésével foglalkozott, majd nyitott egy boltot az Abszol úton. Derekkel kötött házassága a férfi munkája miatt egy kicsit unalmassá vált az évek alatt, de végig nagyon szerették egymást, és a háborúban is igyekeztek fenntartani a családot.
Derek halála óta Gemma ezt egyedül teszi tovább, igyekszik egyszerre anya, apa és családfenntartó lenni a gyermekei számára. Rettentően aggódik értük, és szinte már túlzásba viszi a gondoskodást, annyira fél, hogy történik velük valami.


         Külsőségek

magasság || 184 cm
testalkat || átlagos
 szemszín || kék
hajszín || szőkésbarna
kinézet || Magas, átlagos testalkatú, a koránál egy kicsit idősebbnek tűnik, ami a borostájának köszönhető. Nagyon nyílt, barátságos tekintete van és világoskék szeme, az arca hosszúkás, a homloka magas. A szemöldökét szinte komikusan sokat mozgatja, miközben beszél, néha direkt is teszi, hogy megnevettessen valakit. Egyszerű ruhákat visel, amikor nem talárt, akkor ingeket, pulóvereket, de kerüli a feltűnő színeket és mintákat.



         Tudás és karrier

pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, szilfa, egyszarvúszőr maggal
 végzettség ||
RAVASZ-vizsgák:
asztronómia – K
sötét varázslatok kivédése – K
bájitaltan – V
bűbájtan – V
átváltoztatástan – V
foglalkozás || Hop Hálózati Felügyeletnél dolgozott a háborúig
iskola || Griffendél Godrik Akadémia
szak || általános auror
felvett tantárgyak ||
Emberismeret – avagy ellenfeleink reakciói
Párbajozás magasiskolája
Védekezés Főbenjáró Átkokkal szemben, azok legyőzése
A varázslatok nyelve – Nonverbális mágia
Az ölés mágikus formái
Modern illetve tiltott varázslatok alkalmazása, használata
 varázslói ismeretek || Rajong az asztronómiáért, RAVASZ-vizsgát is tett belőle, ezen kívül a sötét varázslatok kivédése és a bájitaltan volt a két kedvenc tárgya. Rendrakáshoz, illetve takarításhoz nagyon sok bűbájt használ, az átváltoztatástannal viszont kifejezetten meggyűlt a baja egész életében. Amikor eldöntötte, hogy auror szeretne lenni, visszament a Roxfortba, és kérvényezte, hogy megismételhesse a vizsgát, amire első alkalommal E-t kapott. A másik gyengéje a Legendás lényeg gondozása, mivel a halakon kívül semmilyen állatot nem kedvel.


         Egyéb

avialany|| Tom Mison