Érzem, hogy lassan kezdek elfáradni. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy melyik volt az a pillanat, mikor a szervezetem úgy döntött, hogy feladja a harcot az álmosság ellen, de most már egyértelműen jelzi, hogy ideje lenne abbahagyni a csoki evését és visszamenni az ágyamba. Ez a jelzés pedig egy ásítás kíséretében következik be. Igyekszem eltakarni, de ettől még nagyon is észrevehető a dolog. Úgy érzem, sikerült megismertetnem kicsit Line-nel a világomat. Hogy milyen lehet az, mikor nem kell semmi miatt aggódnod, mert csajok között szabadon lehet beszélgetni. Úgy igazán szabadon. - Óh, tényleg. Mintha mindig ideges lenne, de szerintem valami más miatt igazgatja a haját mindig. Aztán persze az a téma is érdekes, amit felvetettem, de azért jobban örülnék, ha nem kéne attól tartanom, hogy egyszer elkapnak. Bár, Hannah-val már mentünk ki takarodó után még karácsony előtt. Azt mondom, hogy szerencsénk volt akkor, amiért gond nélkül visszaértünk a konyhából a klubhelyiségbe. És főleg azért, mert nem csak tanár nem vett észre, hanem prefektus sem. - Hát, én nem is tudom. Szerintem engem Reximo professzorhoz küldenének üstöket takarítani. Azért elég nagy bünti lenne, de legalább tudnék kérdezni is, amennyiben eszembe jut valami. Nem a tananyaggal kapcsolatban, inkább tanácsot kérnék. Még mindig nagyon vacilálok azzal kapcsolatban, hogy mi lenne nekem a legjobb a Roxfort után, de azt biztos meg tudná mondani, hogy van valamennyi tehetségem a bájitalokhoz vagy sem. Aztán megérkezik a nővér a vacsorával, és én átülök az ágyamra, hogy ott egyem meg. Elég furának néz ki, de az íze nem olyan rossz, mint amire számít az ember a látvány után. Lassan eszem meg, főleg mert a sok édesség után nem is kívánom annyira. Végül azért bekönyörgöm magamba, ami után azonnali rosszullét is fog el. Azért igyekszem ülve maradni az ágyamon, de biztos nem tudok már átmenni Line ágyára. - Én is. Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz majd ide bezárva lenni, de ott volt Pye bácsi is. Jó volt kicsit kötetlenül beszélgetni bármiről. Magamra veszem a takarót, és átölelem a plüssömet is. Csak tippelni tudok a feltett kérdéseire. Tényleg fogalmam sincs, hogy meddig leszünk még itt, és főleg arról nincs, mit fognak hozzá szólni a szülei. - Szerintem legkésőbb holnapután elengednek. A csontjainkat hamar rendbe tudják hozni, maximum pihennünk kell. – Aztán elhallgatok kicsit, de biztos nem fogok hazudni. – Nem fognak örülni, de nem hiszem, hogy ez miatt eltiltanának bármitől is. Remélem. Nem tudom úgy fogalmazni a dolgot, hogy teljes egészében megnyugtassam. Legfőképp azért, mert ő is tudja, hogy nem ismerem a szüleit, így a véleményem sem számít annyira igazán. Végül egy óra múlva, mikor kinn már sötét van, bejön a nővér, odaadja a bájitalainkat, amitől engem azonnal el is nyom az álom. - Jó éjt! Ennyire van még erőm, mielőtt teljes egészében átrepülök az álmok földjére.
Mint minden évben, most is nagyon vártam már a karácsonyt. Leginkább azért, mert otthon lehetek anyáékkal. A háború óta igyekszem minden alkalmat megragadni ahhoz, hogy velük lehessek. Vagy legalábbis azóta, hogy Caellel beszéltem erről és megtalálták apát is. Bár, anyu múltkor elkottyantott valamit azzal kapcsolatban, hogy apu még mindig orvoshoz jár, nem csodálkoznék rajta, ha tényleg így lenne. Néha még én is beugrok az iskola pszichológusához, főleg a tavasszal történtek után. Azt hiszem, az már sok volt a rosszból. Szóval, most hogy visszafelé robogok az Expresszen már csak arra várok, hogy apu karjaiba ugorhassak, ami néhány órával később meg is történik. Talán kislányos dolog, talán ciki, de nem érdekel. Hálát adok az égnek, hogy a sok gyötrelem ellenére egyben van a családom, és nem felejtem el ez semmilyen formában sem tudatni a világgal. Miután hazaérek megölelgetem anyut és a húgomat is. A ládámat csak ledobom a szobámba, aztán rohanok is játszani a tesómmal. Így megy ez minden nap. Némi változatosságot csupán az ad, mikor szenteste napján feldíszítjük a fát, szigorúan varázslat nélkül, ez már amolyan hagyomány nálunk, aztán másnap meglátogatnak a nagyiék. A sok kiadós ebéd után még inkább úgy gondolom, hogy nem árt az a kevés testmozgás, amit a reggeli futással végzek, és igazából napközben is, amíg a tesómmal játszok egészen addig, amíg este ki nem fárad. Ilyenkor én is hamarabb megyek aludni, mint a Roxfortban, de ez nem is meglepő számomra. Aztán ott van még az a néhány szerelmes levél is, amit meg kell írnom, és leszervezni a szerelmem családja és az enyém közötti ebédet. Egyszer ő jön majd hozzánk, hogy másnap én menjek majd hozzájuk. Nem mindig ragaszkodtam ehhez, de aztán idővel rájöttem, hogy ez is csak építi a mi kapcsolatunkat, és ha komolyabbra fordul a dolog, akkor eléggé megismernek engem, és a szüleim is a párom ahhoz, hogy könnyebben elengedjenek bárhova. Idén azonban egy másfajta program is közbejött. Először Hannah-t szeretném majd meglátogatni, másnap pedig Line-t. Még nem tudom, hogy melyik napokon, hiszen elég rövid azért a szünet, de mindenképp szeretnék elmenni hozzájuk. Óh, és majdnem kihagytam valakit a szórásból. Matthew-t. A macskám mostanában feltűnően sokat mászkál el, így egyik nap arra futottam, amerre ő is jár. És kiderült, hogy van egy cicalány, akinek csapja a szelet. Nagyon kellett mosolyognom, mikor megláttam, és pont ezért gondolkodok rajta, hogy nem is viszem majd magammal a Roxfortba vissza, de ezt először meg kell beszélnem anyuval, vagy leginkább a testvéremmel, mert mi ketten legyőzhetetlen párost alkotunk. Karácsony reggelén a húgom izgatottan rángat ki az ágyamból. Igazából azt sem tudom hirtelen hol vagyok, de aztán hamar rájövök, és elcsoszogok a karácsonyfához. A testvérem ekkor már nagyban rángatja le a csomagolókat, és felhőtlenül örül egy újabb adag festéknek és vászonnak, aztán egy könyvnek és végül egy játéknak is. Én leülök a csomagok elé, és csak nézem őket. Igazából nem vágyok másra, csak egy ölelésre, de mikor felém nyújtanak egy kisebb dobozt rajtam is úrrá lesz a kíváncsiság, és feltépem a csomagolást rajta. Egy könyv és egy ruhavásárlási kupon. Nem is tudom igazán, hogy örüljek-e neki vagy sem. De mivel ismerem anyát, és biztos vagyok benne, hogy ez az ő ötlete volt, reménykedem benne, hogy van valami mögöttes terve is. Akárhogy is, ha majd elmegyünk Oxfordba, akkor kiderül. Most viszont irány a reggeli aztán a szokásos hancúr a tesómmal.
Örülök neki, hogy sikerült kicsit jobb kedvre derítenem Line-t. Abból legalábbis ezt szűröm le, hogy elkezd nevetni. Ettől persze én is nevetni kezdek, ami aztán egy óriási hahotába tör ki. Legalábbis a szobában tartózkodók részéről. Viszont annak még jobban örülök, hogy kezd belejönni a játékba. Úgy tűnik, jó hatással vagyok rá. Legalábbis az ilyen nőcis dolgokban. De azért úgy teszek, mintha még mindig nem lenne tökéletes a válasza. Mondjuk nem sokáig, mert nem akarom, hogy a végén még komolyan vegyen. - Igen, ez jó válasznak számít – mosolyodom el végül. Ami azt illeti, úgy igazán nincs jó vagy rossz válasz, hiszen mind a ketten különbözünk, és így más a kialakult, illetve kialakított és az ideálisról alkotott képünk is. Szóval, azért mert nekem nem tetszik valaki, attól még lehet szívdöglesztő is. A kérdése viszont meglep. Miért pont Fawcett professzor. Egy időben azt hittem, hogy ő és Minnie egyfolytában együtt lesznek majd. De így, hogy elment az iskolából, és ki tudja visszaköltözik-e, és ezzel egyedül hagyta őt, nem tudom mit gondoljak. De a kérdés amúgy jó, ezt el kell ismerni. Van bőven mit kivesézni. - Tudod, most jól feladtad a leckét. Fawcett professzor olyan megosztó szerintem. Egyszerre tud komoly és komolytalan lenni. Aztán szigorú, de aztán a következő percben meg ott ül veled az asztalnál és dumáltok egy jót. Őt nem igazán tudtam még kiismerni, de azt tudom, hogy jóképű, határozott és erőteljes. Inkább havernak mondanám, de persze tisztelem is tanáromként. Nem fogok visszakérdezni, de remélem, hogy neki is valami hasonló véleménye van a professzorról. De ki lenne a legjobb következőnek. Hiszen tudjuk, hogy azért végigmenni a tanári karon az már túl menne minden csajosságon. Az már inkább kibeszélés, szóval inkább arra kérdezek rá, aki tényleg érdekel. - Akkor még utolsónak kérdezek egyet. Mit gondolsz Lancaster professzorról? És hogy tényleg tovább is lépjek már egy másik témára, egy olyan jutott eszembe, ami bizonyos szempontból még lehet érdekes, másrészről viszont, remélem soha nem kerül elő majd. Elveszek egy csokoládébékát, aztán amíg Line válaszol, addig ki is gondolom, hogyan fogalmazzam meg a kérdésem. - Te kihez mennél büntetőmunkára? És mi lenne az, ami miatt odakerülnél? Milyen érdekes lenne, ha mondjuk a bájital szertár megcsapolása miatt Oakley helyett Digby professzor büntetne meg. Vajon mennyire lennének kreatívok a tanárok? Vagy mindenki a jól bevált pucold ki a trófeatermet vagy menj el Fricshez büntetést adná? - Ja, igen. És Frics semmilyen módon nem játszik ebben a kérdésben.
Ha jól látom, akkor megtette a hatását ez a kis dicséret. Úgy tűnik, többször kéne ilyen neki, és teljesen megváltozhatna akár az élete is. És talán pont én fogom bevezetni a titkok nyitjába. Majd többször fogom megdicsérni, hogy hamar feloldódjon. És erre a tervemre tökéletesen alkalmas is az a játék, amibe belefogunk. - Ugyan, ne ez miatt a játék miatt érezd így. Biztos meg van az oka, amiért eddig elmaradt. A lényeg, hogy nem akarom azt éreztetni vele, hogy ettől kevesebb lenne vagy több. Nem vagyunk egyformák, így biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül vannak még néhányan, akik feleennyire lelkesek, mint én. Vagy talán egyáltalán nem lelkesek. És ha jó úton járok, akkor talán vannak olyanok, akik egyáltalán nem lelkesek. Pont úgy, mint Line. De ez csak játék. Nem érdemes halálosan komolyan venni. Akkor van gond, ha valakinek tényleg nincs véleménye, mert ott gond van. Mindenkinek van véleménye a másikról, hiszen mindenkinek vannak előítéletei. Végül azért örülök, hogy belemegy egy ilyen kis csemegébe. Ki tudja, mi lesz majd ennek az egésznek a vége. Talán ő is meg tud majd valamit saját magáról, amiről eddig nem is volt még csak elképzelése sem. Aztán persze kiderül, hogy a könnyűnek gondolt kérdésemre adott válasz engem fog a legjobban meglepni. Szó szerint leesik az állam a döbbenettől. Persze, jogos is, de hogy valakinek McGalagonyról pont az igazgatói iroda jusson eszébe, erre azért nem számítottam. Még akkor sem, ha valahol logikus. - Nem, én… Igen, jó válasz – mosolyodom el, de le kell nyelnem a nevethetnékem. Nem akarom megbántani, hiszen semmi rosszat nem tett. Hogy is tehetne, meg aztán ki gondolná mondjuk McGalagonyról, hogy egy megtestesült angyal. Például. Az viszont biztos, hogy kezd ráérezni a játék lényegére, és mi sem bizonyítja jobban a dolgot annál, mint az érkező kérdése. Hmm… ez nehéz lesz, de nem lehetetlen. - Qcross professzor… Nos… - Ő nem az én esetem, de ez most nem számít. – Ő helyes, intelligens, sármos, kicsit hűvös. Van benne valami misztikum, ami egyszerre vonz és taszít is. Nem tudom, számomra olyan, aki már a kiállásával is tekintélyt parancsoló és tiszteletet érdemlő. Igen, így tudnám a legjobban összefoglalni. Imádom az összes tanárt, de nem tetszhet mindenki úgy, hogy akár belezúgjak azonnal. De most jöjjön az én köröm és nem kímélem. - Most csalok. Mit gondolsz Dobrev professzorról? Igazából ő nem is a tanári kar része, hanem az iskola pszichológusa, amire nagy szükségünk lesz szerintem most, de ha belegondolok, hogy Vulkanov professzor ikertestvére, akkor ez olyan, mintha két embert kéne egyszemélyben jellemezni. Tudom a kisugárzás sokat számít, de ez akkor is érdekes.
- Láttad? - Mit már megint? - Balmoral és Fawcett prof összevesztek. - Miből gondolod? Én nem vettem észre ebből semmit. - Már nem beszélnek egymással. - Persze, Fawcett professzor nem tartózkodik az iskolában, hogyan tudnának akkor beszélni egymással? - De órán sem. A tanár úr még csak rá se néz Balmoralra. - Szóval igaz lehet a másik pletyka. Hogy a professzor becsajozott, amíg nem volt itt? - Úgy tűnik. De érthető. Túl nagy köztük a korkülönbség, nem csoda, hogy hosszú távon nem találták az összhangot. - Azért megnéztem volna, hogy mi lesz belőlük és meddig mennek el. - Én nem. A professzor jobbat érdemelne. - Gondolod? - Biztos vagyok benne. - Akkor a sors keze csapott le annak az idegen nőnek a képében.
Azt hiszem, kicsit muszáj felnőttnek lennem, Line miatt. Félek, hogy a mai nap túlságosan is rá fogja nyomni a bélyegét. Akkor mindenképpen, ha nem derül ki rövid időn belül, hogy mi is történt. Pont azért, hogy közelebb legyek hozzá, inkább óvatosan átülök az ágyára. Szerencse, hogy közel van, mert nem vagyok teljesen meggyőzve róla, hogy képes lennék két vagy három lépésnél is többet megtenni. - Dehogynem. Tehetséges vagy! Elfelejted, hogy láttalak a meccsen játszani? Csak egy mosoly, ennyi kell, hogy megpróbáljam felvidítani. Arról nincs fogalmam, hogy milyen lenne tudósítóként. A hírnév pedig relatív. Valaki imád a fényében úszni, valaki gyűlöl. De ha ez a kérdés olyankor, hogy mi szeretnénk lenni, akkor valószínűleg a hírnév lenne a legkevesebb. A kviddiccsel foglalkozók körében nem hiszem, hogy mindenkinek az volt az első gondolata, hogy de hát híres lesz. Legalábbis engem nem az érdekelne elsősorban. - Most komolyan? – kérdem a szemeim forgatva. – Line, ne csináld már. Ha a férfi tanárokról kérdezlek, akkor nem az érdekel, hogyan tanítanak. Figyelj… Fészkelődök kicsit. Azért ez számomra se olyan téma, amit minden nap megejtenék, de mikor a felsőbb évesek meglátták az új tanári kart, akkor tény, hogy napokig sugdolóztak a klubhelyiségben. Főleg aztán, hogy le is zajlottak az első órák velük. - Szóval, ha azt kérdezem, vagy bárki más, hogy mit gondolsz róluk, akkor elsősorban a kisugárzásukra, a testükre, az arcukra kell gondolni, és csak valahol a lista legvégén van az, hogyan tanítanak. De azt általában külön ki is emelik az emberek, ha arra kérdeznek rá. Soha nem gondoltam, hogy majd pont én magyarázok el valakinek egy ehhez hasonló helyzetet. Bess sokkal jobban ért hozzá, és biztos vagyok benne, hogy jobban is tudná elmagyarázni. És persze a visszakérdezés sem lep meg. Igazából alig vártam már, hogy valakivel megoszthassam ezt, aki nem a barátnőm. - Óh, nekem? – Tettetett könnyedséggel fogadom a kérdést, mintha nem is akartam volna róla beszélni. – Szerintem nem az iskolába valók. Mind annyira helyesek, el se tudom képzelni, hogyan képesek az emberek koncentrálni. Néha csak azt veszem észre, hogy kicsit elkalandozik a gondolatom. Mintha egy szerelmes lányregényben lennék. Igen, mondjuk legutóbb például azért rontottam gyógynövényen el valamit, és lettem tiszta trutyi, mert arra gondoltam, mi lenne, ha az órán elszabadulnának a növények, legalábbis egy része, és veszélybe kerül az életem, akkor Reed professzor hogyan mentene meg. Adott körülmények között, miután tiszta trutyi lettem ez úgy nézett ki, hogy segített kitisztítani a ruhámat, majd elküldött átöltözni. Persze plusz házifeladattal karöltve, mert szegénynek plusz munkát adtam. De valahol megérte az én szemszögömből. - Kár, hogy nem figyelted meg őket. Be kell pótolnod! Hidd el, jó móka is lehet. Feltéve, ha valaki képes hagyni, hogy a fantáziája szabadon szárnyaljon. Amiből úgy tűnik, hogy nekem túl sok is jutott, és ez valahol jó is. Örülök neki, mert másként nehezen lehetne elviselni a jelent és a jövőt. - Azért megpróbálod felidézni magadban őket? Mi jut először eszedbe róluk? – Óh, ez jó. El is mosolyodom a gondolattól. – Játszunk egy olyat, hogy mondok egy nevet, és neked azt kell kimondanod, ami először eszedbe jut. Amolyan asszociációs játék. A húgommal sokat játszunk ilyet. Mondjuk leginkább olyan szempontból, hogy megpróbál ilyen módon kikérdezni arról, mi történt az iskolában. Persze nem mindig adom könnyen magam, de néha azért előfordul, hogy olyat is kiszed belőlem, amit eredetileg nem akartam elárulni. És hogy kicsit bemelegítsünk, valami könnyebbel kezdek. - Legyen az első mondjuk McGalagony professzor.
Néha úgy szeretném, hogy máshol legyek, mint ahol éppen vagyok. És most sem a kórház miatt. Pontosabban nem csak az miatt. Ugyan eddig nem gondoltam rá, de mi lenne, ha ő is belekeveredett és én nem is tudok róla. Mi lenne akkor, ha csak akkor tudnám meg, hogy meghalt a támadásban, és én úgy váltam el tőle, hogy haragban vagyunk? Oké, tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen Pye bácsi mondta, hogy senki sem halt meg, de akkor is. Azt hiszem, ha ez kiderülne, akkor azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak. Másrészről viszont ott van az, hogy ha nem veszekszik vagy vitázik az ember, akkor nem is fejlődik. Ez így pedig elég hátráltató tényező is lehet. Hiszen a hibánkból tanulunk, és mint ilyen egy békés élet vajmi kevés jellemfejlődést nyújthat nekünk. Meg azért meg van az előnye is, de abba most nem igazán mennék bele. - Nem tudom, vacsoránál nem láttam, de az nem jelenti, hogy ő nem keveredett bele ebbe az egészbe. Nem akarom, hogy aggódjon. Talán kéne írnom neki egy baglyot, hogy megnyugodjon. Bár, ha belegondolok, akkor McGalagony professzor biztos értesíti és megnyugtatja a diákokat. De akkor is, csak az lesz a biztos, mikor már ott állunk közöttük. Nem akarok a tanulásra gondolni, bár későbbi kérdésem nem éppen erre utal. Vajon lehet majd felkészítő órákat kérni? Azért sok mindenről maradhatunk le az alatt a pár nap alatt. Azt hiszem, kijelenteni azt, hogy ismerem a szerelmem nővérét, felesleges volt. Nem hiszem, hogy van olyan lehetőség, hogy kikerüljük egymást. Bár, a megismerkedésünk elég érdekes volt, a kapcsolatunk annál jobbra fordult. Pont ezért sem szeretem ezeket a házak közötti megítéléseket. Így, hogy tudom milyen vele lenni, és őt ismerni, bátran állíthatom, hogy sajnálnám, ha nem ismerném. Ez persze nem igaz így, mert ha nem ismerném, akkor nem sajnálnám, de a lényeg akkor is ez. - Óh, tudom mennyire szereti. Részben az ő hatására és Caelére kezdtem el kviddicsezni én is. De tényleg nem tudom, mi lesz még a jövőben. Szeretem Minnie edzéseit, és azt is, hogy ekkora figyelmet kapok a meccsek alatt és néha azon kívül is, de az nem az én jövőm. Én inkább medimágus lennék, és minél több idő telik el annál biztosabb vagyok benne. Lehet beszélek is majd a csapatkapitányommal, hogy jövőre keressen helyettem mást. Figyelem viszont Line-t, ahogy a kviddicsről beszél. Látom a szemében a csillogást, és rájövök, hogy ő sokkal nagyobb elkötelezettséggel és elszántsággal vetette bele magát ebbe a sportba. Én még mindig nem tudom így szemlélni, pedig szintén csapattag vagyok. Talán nem kéne annyiban hagyni ezt a témát, de érdekel, hogy mit tervez a jövőre nézve. Megfogom a tányérom, és átsétálok az ágyához, majd leülök a végébe. A macim persze továbbra is szorongatom, az biztos, hogy nem adom ki a kezemből még egy ideig. Látom, hogy a kérdésem kicsit lelombozta, ezért megpróbálom felvidítani. - De biztos van olyan szakma, amiben megállod majd a helyed. És ne felejtsd el, hogy van előtted példa. Ott van például Fawcett bácsi. Ő is auror végzettséggel rendelkezik, de most mégis tanít. Azt mondjuk nem tudom mit csinált előtte, de az biztos, hogy nem auror volt. Apához képest olyan más minden vele kapcsolatban, és olyan tapasztalatokól mesél, amit máshogy nem is tudott volna megosztani, csak ha nem dolgozott a szakmájában. - Lehetnél akár nyelvész is, vagy külföldi kapcsolatokkal foglalkozó. És ott van az átoktörő szakma, amit akár szabadúszókét is csinálhatsz. Szerintem rengeteg lehetőséged van. Én is igazából csak anya miatt gondolkodok egyre inkább a medimágián, de még könnyen érhet másfajta benyomás, aminek hatására meggondolom magam. - Mi lenne, ha a kviddiccsel foglalkoznál valamilyen formában? Nem csak játékosként, edzőként vagy járnád a világot tudósítóként. Remélem sikerül kicsit felvidítanom őt, mert nem tudom, mit teszek, ha mégsem. Ez a hely önmagában is elég nyomasztó, még akkor is, ha igyekeznek lakhatóvá varázsolni a helyet különböző dolgokkal. - Tényleg, ha már lehetőségünk van a kötetlen beszélgetésre, mit gondolsz a férfi tanárokról? Ficánkolok kicsit a helyemen, mert most megint rátérünk egy izgis témára.
Úgy gondolom, hogy a varázslók és varázstalanok közti különbségről beszélgetni mindig jó téma lehet. Ha másként nem is, kezdésnek biztos. Rengeteg lehetőség és vélemény képviselteti magát. És minél többet hallok, annál biztosabb, hogy több napot is végig lehetne beszélgetni róla úgy, hogy nem is foglalkozunk vele igazán. - Szerintem megosztottak lennénk mi is. Biztos vagyok benne, hogy köztünk is lenne olyan, aki harcolna a muglik ellen és olyan, aki együtt tudna élni velük. Sok olyan, akinek a szülője varázstalan, legalább az egyik, biztos megérti ezt. De persze tévedhetek. Nem mindenki rajong ettől még értük. Ahogy biztos vagyok benne, hogy nem csak az aranyvérűek utálnák annyira a varázstalanokat. Elég, ha több generációs félvérek, akik már a varázsvilágot tekintik otthonuknak. A helyzet feszült és nem hiszem, hogy valaha létezne erre jó vagy rossz válasz. Vagy bármilyen válasz. Egy pillanatra megfagyok és csak úgy ülök az ágyon a macimat szorongatva. Abban biztos voltam, hogy én visszamehetek majd kviddicsezni, de arra nem gondoltam, hogy Line talán nem. - Ugyan, biztos jöhetsz majd. Nem hiszem, hogy komolyabb bajod lehet. Olyan, ami a kviddics és közéd állna. Mondjuk, ha nem lehetne a törött csontokat is helyrehozni, akkor én is lemondhatnék arról, hogy folytassam. Oké, minden másról is, de egyelőre ez nem következik be. Szerencse vagy szerencsétlenség még nem tudom. Ismerem a csapatkapitányukat. Tristian tényleg keményen edzhet velük. Elmosolyodom, ahogy arra gondolok, hogy ott álltunk az egyik üvegház közepén, és a gnómfalóból próbáltunk kicsalogatni némi nedvességet. - Tristian nagyon jó, biztos tényleg nagyon kemények azok az edzések, de abban is biztos vagyok, hogy az eredmény is látszik már most. Tény, hogy fogalmam sincs milyen volt előtte a csapatuk tekintve, hogy eddig az évig egy meccsen se voltam. Változik minden, ahogy az ország a háború után, úgy én is. Az egy dolog, hogy Cael miatt kezdtem el kviddicsezni, de rájöttem közben, hogy a mai világban nem lehet valamiről lemondani csak mert nincs kedvem vagy nem érdekel. Muszáj kipróbálni, mert lehet, hogy nagyon jó dologról marad le az illető. Bekapok egy falat csokit, és úgy figyelem Line-t. Örülök, hogy nem sikerül teljesen letörnöm a kviddics témával. Félek tőle, hogy talán túl messzire megyek néha, de aztán előáll ő egy olyan témával, amire nem számítok. Elkomorodok kicsit, mert mostanában már nem annyira felhőtlen a viszonyunk. - Amit azt illeti igen. Mi együtt vagyunk, de pont nemrég vesztünk össze valami apróságon és még nem békültünk ki. Most egy kis mosolyszünet van, de szerintem ez hamar változni fog. Nehéz néha, ha mindenáron meg akarnak kímélni attól, hogy a közös meccsünkön majd tudunk elvonatkoztatni a kapcsolatunktól. Mármint szerintem én fogok tudni, de ő terelő, én pedig hajtó vagyok. A kettő nem éppen ugyanaz. És az feltűnő lenne, ha nem ütné felém a gurkókat. Nem akarom a kettőt összekeverni, de hajthatlan. Persze, megértem a szempontjait, de ezen most még akkor is, olyan nagyon felesleges volt vitázni. - Clart én is ismerem. Nem is tudtam, hogy jóban vagytok. Hogy ismerkedtetek meg? Kíváncsi vagyok minden szaftos és nem szaftos pletykára. Főleg olyanokra, amik kicsit elterelik rólam a figyelmet. - Tudod már miből akarsz RBF-et csinálni? Tudom, hogy nem szép dolog ilyenkor a tanulásról beszélni, de Line-nek tudnia kell ezt már, és biztos vagyok benne, hogy tudja is. És ha ez így van, akkor talán arról is van fogalma, hogy mi lesz, ha kikerül a Roxfortból.
Kezd egyre furább lenni ez a helyzet. Sajnálom Line-t, hogy ennyi mindenen kell keresztülmennie azokután, ami az iskolában történt. Talán jó lenne, ha kis időt otthon tölthetnénk majd, de biztos vagyok benne, hogy innen egyenesen vissza kell majd menni. Fura lesz átlépni újra a kapun, biztos rettegni fogok eleinte minden hangtól és nesztől, ami ott keletkezik. Jó lenne azt is tudni, hogy mi lett az obskurálóval. A nővér először kicsit megijeszt, de aztán rájövök, hogy muszáj így tennie, különben soha nem derül ki, hogy van-e valami gond. Meg aztán túl szigorú is Line Pye bácsival, de sikerül is akaratlanul belenyúlnom egy olyan témába, amit nem akarok. - Igen, ez így van. És mégis háborút indítanak miatta. Mert valaki más, mint a többiek. És ahogy észrevettem, ez nem csak ránk varázslókra igaz, hanem a varázstalanokra is. Miért jó az embereknek, ha háborúznak, és kitaszítják azokat, akik szerintük nem jó csak mert kicsit más? Megkönnyebbülten bólintok, mikor kiderül, hogy Line rendben van. Vagy lesz. Igaz, ezt már Pye bácsi is mondta, de így most már jobb, hogy a saját szavaival is hallom. Miután a nővérke elmegy, és kettesben maradunk úgy érzem, újra elővehetem a korábban megkezdett témát. - Line, szerinted mi lenne, ha a varázstalanok megtudnák, hogy létezünk? Hallottam már néhány embertől, hogy ha kiderül, akkor elnyomnak majd minket. Vagy rosszabb. Szerintem ez nem teljesen igaz. Ahogy mi nem vagyunk egyformák úgy ők sem. Talán valaki megpróbálna küzdeni ellenünk és elnyomni, de a többséget szerintem nem zavarná. Talán megpróbálna kihasználni, de nem bántana. Aztán persze vannak az olyanok, mint anya, aki nem is akar hallani sem a varázslatról, így otthon apa és én is igyekszem elkerülni. Persze nem mindig sikerül. Mikor újra belép a nővér, felcsillannak a szemeim a hatalmas édességhalom láttán. Nem mintha olyan nagyon vágynék rá, és tudom, hogy jól vissza is vetne az edzésben, de most nem érdekel. Amíg a nővér Line-nel foglalkozik, addig elcsórok néhány csokibékát és egy adat sütőtökös pitét a tálcáról. Visszamászok az ágyba velük, majd onnan figyelem a mozdulatokat. Néhány perc múlva azonban már csak ketten maradunk. Azt hiszem, ideje lesz elővennem egy másik témát, ami valószínűleg mind a kettőnket jobban foglalkoztatja, mint az obskurus. - Te nem félsz tőle, hogy elpuhulunk itt benn? Így nem tudunk edzésre járni és – végignézek az édesség halmon – pár plusz kilót is biztos fel fogunk szedni. Most ki kell hagynom a reggeli edzést, aztán a délutánit is. Pont ma lenne az egyik, amiről így lemaradok. Minnie talán nem orrol meg emiatt nagyon. Ha kell, akkor majd teszek be plusz edzéseket. - Te hogy bírod hajtóként az edzéseket? Még nem láttam a Hollóhát edzését, de szerintem nekik is más gyakorlatok vannak egy terelőre és egy hajtóra. Ha rajtam múlna, akkor valószínűleg megengedném, hogy Line megnézzen egyet vagy együtt gyakoroljunk, de nem én vagyok a csapatkapitány.
Kis csalódással tölt el, mikor felébredek, és nem látom sehol sem Pye bácsit. Pedig olyan jót beszélgettünk, megnyugtatott, és adott egy lökést is a jövőm felé. Azt hiszem, én is képes lennék medimágusnak lenni. Már csak az lenne a kérdés, hogy a felelősséggel is meg tudnék birkózni. Nem tudom, talán tényleg nem nekem való ez. De még van időm kitalálni. Bőven van időm. Még az RBF-nek sem vagyok az évében, ami körül igazán döntenem kell. Szomorúan nézek Line-re. Nem gondoltam, hogy ekkora lesz a baj. Bár, igaz, hogy papírok nélkül nehéz lenne bármit is megmondani. - Talán ő majd tud valamit mondani. Valami biztosabbat. Kicsit megemelem magam az ágyon, így majdnem ülő helyzetbe kerülök. Hogy tudsz ilyen szigorú lenni? Szerintem a kinézetének semmi köze ahhoz, hogy milyen a tudása. És lehet véletlen is. Talán nem is ő volt a ludas, talán más. Annyi minden lehet az oka, amiért nincsenek meg azok a papírok. Felderül az arcom, mikor nyílik az ajtó, de aztán nem az jön be rajta, akiről nagyon szeretném, ha megtenné. Talán látszik is rajtam, de aztán erőt veszek magamon és mosolyra húzom a szám. Talán tőle is tanulhatok majd valamit, mint Pye bácsitól. - Jó napot kívánok! – köszönök a nővérnek. Egyenesen Line-hez megy, ami nem is olyan meglepő. Velem minden rendben volt. Gondolom ez amolyan biztonsági intézkedés. Remélem, vele is minden rendben van. láthatóan és már zavarba ejtően figyelem minden mozdulatukat. - Rendbe fog jönni? Mi a baja? – kérdezem a nővértől. Talán nem a legjobb embertől, de hátha közben kiderült már valami, amiről eddig nem tudtunk. Magamhoz ölelem a plüssömet, és teljesen felülök. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi fog most történni. - Line, te mindig ilyen keserű vagy? Pye bácsi jóképűségéhez nincs köze a botlásának. És nem is biztos, hogy ő tehet róla. A nővér felém néz, mikor kimondom Pye bácsi nevét, majd kuncog egyet. Azonban hamar visszarendezi a vonásait. Ha valaki megkérdezné, hogy mosolygott-e egyáltalán, akkor biztos letagadná. - Amúgy jól érzed magad? Tényleg minden rendben van? Lehet, hogy kicsit túl aggódom a dolgot, de akárhogy is nézzük, miattam sérült meg. Ha nem próbál meg kivinni a csarnokból, akkor talán most nem is lenne itt. Eszembe jut a korábban evett csokibéka, és egy ötlet ugrik be. - Nővér néni – kicsit szigorúan néz rám, amitől behúzom a nyakam, elbújok a plüssöm mögé és onnan dörmögve fejezem be a gondolataim. – Kaphatunk édességet a büféből? Nem tudom, hogy apa hagyott-e itt nekem pénzt, nem tartom valószínűnek, de talán van rá valamilyen mód, hogy kaphassunk onnan egy fagyi kelyhet vagy valami torta jellegű bármit. Szerintem mind a kettőnkre ránk férne.
Megnyugszom, hogy nem lesz újabb háború. Nem igazán akarok egy újabban részt venni. Nem hiszem, hogy képes lennék rá egy másiknak a túlélésére. Lehet, hogy akkor már én is azt a megoldást választanám, amit Mary-Ann is. Elmennék az országból. És akkor jön Pye bácsi válasza. Vagy talán meglátása. Bólintok egyet. Igaza van. Ennek meg kéne erősítenie és nem eltántorítania bármitől is. Talán ez az oka annak is, hogy felbátorodom, és belekontárkodom valamibe, amihez igazából nincs is közöm. Még nem döntöttem el, hogy mi szeretnék lenni, ha elvégzem a Roxfortot. Esélyes, hogy a medimágia és valamilyen művészeti vagy nyelvi szak lesz a vége. Apu miatt aruror biztos nem lennék. Talán diplomata, ami miatt muszáj a Godrickra menni. De még az is lehet, hogy maradok a kviddicsnél. - Nem igazán van más ötletem. Csak tippelek, de mivel pont én voltam az, akit menteni kellett, a legkevesebb esélye nekem van, hogy ki tudnám találni a megoldást. Azért figyelmesen nézem a vizsgálatot, mintha meg kéne jegyeznem minden mozdulatot. Bár, ez a simogatás Line fején, még egy jó kis masszázsnak is megfelelne. Nem értem a kettejük kapcsolatát. Én olyan könnyen megtaláltam Pye bácsival a közös hangot, Line és közte miért nem sikerül? Persze, nem vagyunk egyformák, ez az örökös igazság már nagyon elcsépelt, de attól még igaz. - Pye bácsi? Megvárom, míg meleg és olyan nagyon megnyugtató tekintetét rám emeli, majd akkor folytatom a gondolatomat, ami talán mégis hallatszódhat kis kontárkodásnak. - Nem lehet, hogy rejtett sérülse van? Valami olyan, amit külső vizsgálatokkal nem lehet megállapítani? Akármi is az oka, rossz ezt így látni. Egy beteg akkor lesz nyugodt, ha az orvosa is az. Legalábbis a közelében. Azt hiszem, ez miatt én jó lennék medimágusnak, miután a kezdeti lámpalázam leküzdöm. Elfordulok kicsit, amíg végzik a vizsgálattal. Addig csak hallgatom a beszélgetésüket. Kicsit le is hunyom a szemem, talán el is bóbiskolok, mert a következő, ami feltűnik és emlékszem rá, az a nagy csend. Megfordulok és felkelek, ahogy meglátom az üres szobát. - Line, hol van Pye bácsi? Bevallom, nekem hiányzik. A jelenléte megnyugtatott és tudtam, hogy nem lesz majd baj, de most kicsit megint félni kezdek. Mi lesz, ha történik valami? Ha Line állapota rosszabbra fordul? Vagy az enyém? Igyekszem elterelni a figyelmem ezekről a kérdésekről, így egy kis személyesebb jellegűvel próbálkozok. - Szerinted is helyes? – hajolok közelebb, kicsit suttogok is, mintha a falnak is füle lenne. – Szerintem igen. Ha ilyen doktorok vannak itt, akkor lehet, hogy gyakrabban kéne erre járnom. Bezzeg akkor nem volt itt, mikor apuhoz jöttem látogatóba. Vagy csak elkerültük egymást. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy most itt van, és ha kell valakihez fordulni, az ő lesz. Senki másra nem fogom rábízni az életem, amíg most itt vagyok benn.
Egy kicsit elmélyedek a dolgaimban, ezért szanaszét is potyognak, mikor Blue után ugrok, hogy még azelőtt elkapjam, mielőtt nagyon gyorsan bemenne a könyvtárba. Szusszanok is egyet, aztán összelebegtetem egy helyre a holmimat, és leülök. - A könyvtár tele van, úgy tűnik mindenki ott tölti a szabadidejét. Plusz mivel nem találtalak ott, mert picit késtem, azt hittem, hogy elmentél. Ezért csak lehuppantam ide, és reménykedtem benne, hogy egyszer majd még felbukkansz és lám, itt is vagy. Hogy ne vágjunk rögtön a közepébe, mert hát tanulni ki szeret, előveszek egy kevés harapnivalót. Otthonról küldte anya, és megpróbált megint rábeszélni, hogy inkább hagyjam abba a sulit. Még nem késő elkezdeni egy mugli gimnáziumot. Holott tudja, hogy annak nem lenne jó vége, ha én azt elkezdeném. Soha nem tudnék beilleszkedni rendesen, és van egy olyan érzésem, hogy ezekről a lebeszélésekről apa nem is tud. - Azért annak a hidegnek is meg van az előnye vagy a hátránya. A kviddicsezés ilyenkor nagyon nehézkes, de bírom a hócsatákat, amiket vívunk a barátaimmal. A legtöbb dolognak meg van az előnye és a hátránya is, csak annyi a kérdés, hogy sikerül-e rájönnünk a szépségére. Hirtelen hallgatok el. Már megint túl sokat gondolkodtam, és talán egy pillanatra idősebbnek tűntem a koromnál, amit pedig nem szeretek. Magamhoz is veszem a könyvet, amiből tanulnom kell, és kinyitom a kijelölt oldalon. Nem azért, mert olyan nagyon tanulni szeretnék, csak kell egy álca, ami eltakarja a zavaromat. Főleg akkor mikor felnézek beszélgető partneremre, hogy megkínáljam még egy kis ropival. - Ha akarod, akkor majd később megnézhetjük a könyvtárat, talán van üres hely már benn. Ha kicsit sikerül külön is vonulnunk, akkor biztos nem zavarunk majd senkit, mikor magyaráz a partnerem egy keveset. Nem hiszem, hogy olyan nagy katasztrófa fog történni akkor sem, ha itt kinn maradunk. Legalább pletykálhatunk egy keveset. Csak ne az emberek szerelmi életével, mert arra most nem igazán vagyok kíváncsi. - Voltál már úgy valamivel, hogy nagyon akartad csinálni, de mikor elmúlt a varázsa, akkor már a hátad közepére se kívántad? Az utóbbi időben a kviddiccsel vagyok így. Nem meglepő, hiszen korábban soha nem szerettem, aztán jött egy hirtelen fellángolás, de úgy igazán még akkor sem érdekelt, egyszerűen szerettem volna megfelelni. Ez a kényszer viszont elmúlt, és bár tudom, hogy hiányozna, most valahogy nem vágyok semmire ezzel kapcsolatban. - Nem akarnál kviddics tag lenni? – kérdezem váratlanul.
Nem tudom, mi üt belém, mikor egyszer csak elkezdek sírni. Egyik pillanatban még majszolom a csokimat, aztán zokogni kezdek. Az egész annyira nehéz és annyira félek. Mi lesz akkor, ha egy következő harcban már nem jön haza mindenki? Ha apu vagy anyu meghalnak? És főleg, ha Suzie meghal? Akkor… akkor nem is tudom, mi lenne. Örülök neki, hogy Pye bácsi itt van. Eldobom a csokimat, és mikor leül az ágyra, akkor átölelem a derekát. Kérésének megfelelően viszont rá nézek. Kicsit nehezen hiszem el a szavait, de elhiszem. Talán tényleg nem akkora a baj, mint aminek tűnik. Bólintok egyet, majd a kölcsönkapott zsebkendővel megtörlöm a szemem és az orrom is. - Majd… majd kimosom – hüppögök kicsit megkönnyebbülve. Örülök neki, hogy Line is megerősíti a szavait. Így már tényleg el tudom hinni, hogy nem lesz semmi baj. De még mindig nem tudom, mi is történt valójában. Csak a fekete füstre emlékszem, a sikításokra. - Mi az az obskurus? A szavaim belengik a szobát, lényegében nincs konkrét címzettje. Nem tudom, miről van szó, csak a végeredményt láttam. Abban is biztos vagyok, hogy nem sima átváltoztatásról van szó, mint amit McGalagony professzor mutatott meg még első éves koromban az átváltoztatástanon. - Hogyan lehet elnyomni a mágikus képességet? Hirtelen eszembe jut valami. Egészen kilenc éves koromig mindenki azt hitte rólam, hogy nem tudok majd varázsolni, de akkor aztán megváltozott a helyzet, még időben. Vagy nem is tudom, hogyan működik ez. - Lehet, hogy én is obskuráló lettem volna, ha nem jelentkezik a mágiám kilenc évesen? Két társam között járatom a tekintetem. Nem hiszem, hogy ezek olyan kérdések lennének, amire Line tudja a választ, de Hollóhátas, talán olvasott róla valamit. Kicsit elpirulok arra a gondolatra, hogy mennyire beskatulyáztam őt. Lehet, hogy ez a téma nem is érdekli annyira. - Line, a lábad vagy a bordáid nem fájnak? Tudod mozgatni őket? Próbálok kicsit segíteni Pye bácsinak abban, hogy kiderüljön mi a társam baja. Szemmel láthatóan ez nagyon kellemetlen neki, de én akkor sem gondolok rosszra. Az iskolával kapcsolatos események pont elég rossz élményre serkentenek. Megtörlöm még egyszer a szemem, hogy a némán kicsorduló könnyeim is eltűnjenek, aztán medimágusunkra nézek. - Pye bácsi, lehet, hogy az obskurus tett vele valamit, ami miatt nem emlékszik rá a történtekre? Úgy értem, én is emlékszem rá… - lehajtom a fejem. – Sajnos. Lehet nem kéne erőltetnem a dolgot, a végén még kotnyelesnek tűnök. Bár érdekel a medimágusi pálya, azért még nem vagyok az. És medimágus is sokféle lehet az ember, talán pont ez lesz az a meghatározó élmény, ami végleg eldönti a sorsom? - Nem akarok belekotyogni, sajnálom. Újra elbújok a macim mögé. El akarom rejteni, hogy mennyire elvörösödöm a kotyogásom miatt, de azt hiszem, egy olyan valaki, mint az orvosunk ezzel bőven tisztában is van. Sóhajtok egyet, lehunyom a szemem és visszahuppanok háttal az ágyra, szabadon engedve magam.
Üzenetek megtekintése
