 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Múlt / Déli szárny / Re: Könyvtár
|
Dátum: 2016. 04. 27. - 13:28:36
|
Hagen Megszoktam már, hogy minden éjjel nyugtalan álmok kísértenek. S nem egyszer fordult már elő, hogy szeretteim megjelentek előttem. Ott voltak a maguk kézzel fogható, szótlan valóságaként, számomra pedig nem volt fájdalmasabb az ébredésnél. Az elmúlt éjjel is ilyen volt, nem tudom hány órán át hallgattam szobatársaim halk szuszogását, de az ágyat ezúttal is kialvatlanul, megviselten hagytam el. Szégyelltem volna Madam Pompfreyhoz fordulni segítségért- az csupán felszínes hazugság lett volna, a kiváltó ok nem szűnne meg. Megdörzsöltem sápadt arcomat és kimásztam az ágy szélére, majd magamra húztam egy kék farmert és egy türkiz pólót. Hétvége volt, a talárt mellőztem- a varázdlótársadalom egyenöltözetét egyébiránt is mindennek találtam, csupán praktikusnak nem. Pálcámat a táskába rejtettem és elindultam a könyvtár felé. Nem volt feladatom már, mindig aznap megírtam a beadandókat. Célom egy vastagabb könyv magamhoz ragadása és estig tartó olvasása, Végül egy mágiatörténelemmel foglalkozó ősrégi kötettel indultam meg az ablak melletti asztalhoz. Feltünt, hogy valaki ül már ott, a fiú nekem háttal görnyedt egy könyv fölé. A kötetez halkan az asztalra helyeztem és miután kihúztam egy széket, leültem. Felnéztem a fiú arcába- a meve nem jutott eszembe, de azt sikeresen konstatáltam, hogy az egyik északi ül velem szemben.
- Hello.- Zöldes tekintetemet sápatag arcára vetettem, majd az előtte heverő könyvre. Kissé meglepődtem a témáján, de hamarbtúltettem magamat rajta és Madam Cvikkert kerestem pillantásommal. - Mia Brooke Wolsey.- A bőrkötésű könyv megsárgult lapjaira ülepedett por tüsszentésre ösztönzött.
- Te a Durmstrangba jártál, igaz? - Néhány percnyi hallgatást törtem meg kérdésemmel.- Ott jobb volt az oktatás, mint itt?- Matthew-val megesett beszélgetésem eredmémyeképpen lehetetlen lett volna azt várnom, hogy nyugton maradjak. Paranoidnak nem neveztem volna gondolataimat, de a higgadttól is messze álltak. Kíváncsi voltam, mégis mi a célja ittlétüknek. Abbam biztos voltam, hogy nrm a brit oktatási módszerek megtapasztalása iránt fűtötte őket kielégíthetetlen vágy- akármennyire szerettem is az országot ahol felnőttem, nem voltam vak. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2016. 04. 26. - 10:31:23
|
Matthew Azóta a nevezetes buli óta csöndesekké váltak napjaim. Egyetlen apró mozzanat bírt jelentőséggel, amikor Matthew a ruszkikról kezdett el előadást tartani kissé alkoholos mámorában. Eddigi életem során nem voltam vele tisztában.. Nem... Idíttatás híján nem törődtem más országok démonaival. Jelen helyzetemben azonban látásom szerteágazóbbá vált- megtapasztaltam, mire képes egyetlen megbomlott elme ha tánogatókra és bábokra lel. Voldemort beszennyezte az országot és hajszál híján romlásba döntötte. Amennyiben a fiú szavai nem légbőlkapott ostobaságokat tükröznek, úgy nem tehetem meg, szemeimet lehyunva sétáljak el. Ezért döntöttem úgy, levelét olvasva, hogy megjelenek ma éjjel az említett helyen. A lebukás veszélye kissé aggasztott, de nem rémített annyira, szobámban maradjak. A klubhelyiségben, könyveim közé temetkezve vártam az idő múlását, s amikor alkalmasnak ítéltem, pálcámat magamhoz véve megindultam a sötét folyosókon. Öltözetem egyszerű, hivalkodást nélkülöző: szürke mackónadrág és fehér póló.
- Hello.- Helyet foglaltam a poros széken és várakozással teli tekintetemet az arcára függesztettem. Egy rövid pillanatig sem fordult meg fejemben, talán másról is akarhat velem csevegni, mint teóriái. - Úgy hiszem, komolyabb veszélyek leselkedhet ek rám, mint a büntetőmunka.- A pontlevonás önmagában eléggé elkesrítő eshetőségként tartottam számon. - Nem rendelkezem kellő ismerettel róluk... De nem nyerték el a szimpátiámat. - Az ikreket érintő pletykák valóságalapja kérdéses, de a puszta létezésük, maga a feltételezés elegendő volt ahhoz, hogy gyomrom felkavarodjon. Félre is pillantok zavaromban, tekintetemet egészen addig nyugtatom a megviselt széklábon, míg a mély levegővételek hatására meg nem nyugszom. - Mit tudsz róluk? Mi a céljuk?- Zöldes tekintetemet kutatón fúrom övébe. Lábaimról lerúgom a papucsot, s nem foglalkozva a velem szemben ülő fiú feltételezhető meghökkenésével, felhúzom őket és törökülésbe helyezkedem. - Mi a véleményed a Nagyobb Jóról, Matthew...?- Meg akartam ismerni gondolatainak jellegét, termeszetének valódi oldalát. Őszintén... Tudom kellett, kivel lépek szövetségre.
- Az ellenség gyengepontjait kell elsősorban megtudnunk és ezeket felhasználni ellenük.- Szólaltam meg hosszabb hallgatás után. Pálcámmal megidézett néhámy sárga madár körtáncát figyeltem eddig, talán a fiú is így tett. - Emellett bizonyítékokat kell gyűjtenünk. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Birtok / Re: Fűz a tó keleti partján
|
Dátum: 2016. 04. 25. - 20:42:13
|
Miriam Deccor 
- Rendben van, Miri.- Furcsán állt ajkamra a becézés, talán eddig nem is hallottam még. Azonban ki vagyok én, hogy akaratát figyelmen kívül hagyjam? - Igen, Miának szólítanak.- Halovány mosoly játszik világos ajkaim körül. - Mióta több szabadidőm van, sűrűbben járok ide. A kviddicspálya után ez a kedvenc helyem.- Mutattam körbe és ránéztem Miriamre. Az ő korában még teljesen máshogy tekintettem a jövőbe, vagy úgy egyáltalán, magára a létezésre. Bár már ekkor sem vigyázta lépteimet anyám óvó tekintete, volt egy nővérem, akire támaszkodhattam keserű óráimon. Veszteségem önző módon olyannyira vakká tett, képtelen lettem meglelni örömömet az apróságokban. Immár attól az egyetlen örömtől is megfosztottam magamat, mely tompa fényként csillogott sötét alagutam végén. A cikesz utáni hajsza felfűtötte hűvös véremet, s félő, ennek hiányában lassan, percről percre egyre inkább kővé válok.
- Engem a csönd vonz ide. El tudok mélyedni a gondolataimban úgy, hogy nem zavarnak meg… és ez nagy szó. Végül is elég zajos a klubhelyiségünk, nem igaz?- Kedves mosolyt vetettem felé- nem állt szándékomban megsérteni vagy szavaimmal azt elérni, magára vegye. Örültem társaságának, üdítőként hatott elmacskásodott jelenlétemre.
- Sűrűn jársz ide? - Pillantásomat visszavezettem a fűz jótékonyan lehulló ágaira. Oly kedves rejteket képes nyújtani, elrejtezni a világ gondjai elől…
- Van egy kis drazsém még, kérsz esetleg?- Felé nyújtottam a Bagoly Berti féle nyalánkságot rejtő dobozt.
|
|
|
|
|
4
|
Múlt / Birtok / Re: Fűz a tó keleti partján
|
Dátum: 2016. 04. 22. - 20:27:38
|
Miriam Deccor
- Szervusz!- Pálcámat már korábban eltettem farzsebembe, annak ellenére, hogy kisebb koromban folyamatosan felhívta Mae néni a figyelmemet rá, ha így teszek, előbb-utóbb fel fog gyulladni a fenekem. Annál azért értelmesebb vagyok, hogy ebben higgyek… - Miriam...ugye?- Homlokomat ráncolva igyekeztem felidézni a barna hajú lány nevét. Ugyan én az voltam, aki a háttérbe szorult, igencsak jó megfigyelőképességem volt. Az sem volt hátrány, hogy a múltban több évig a Hollóhát kviddicssapatának fogója voltam és ezáltal sok embert ismertem meg. Más lapra tartozik, hogy vajmi keveset tartottam annyira, hogy közelebb engedjem magamhoz. - Mi újság veled? Hogyhogy te is erre tévedtél?- Érdeklődve figyeltem mozdulatait, hátha le tudok szűrni belőlük valamit. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Kviddicspálya és környéke / Re: Seprűtároló
|
Dátum: 2016. 04. 21. - 13:35:36
|
Morgan Williamson A R.A.V.A.SZ. előtt állva az ember lányában akaratlanul is felmerül az, hogy lassan el kell döntenie, mi szeretne lenni. Előttem eddig csupán az lebegett, hogy auror akarok lenni. A kviddics azonban maga a megnyugvás, a pezsgés számomra… Talán megfontolhatnám azt is, hogy hivatásos játékos legyek. Egy pillanatra fel is merül bennem, hogy az életem sokkalta pozitívabb lehetne, azonban szinte azonnal el is vetem ezt. Amikor szemtől szemben álltam a halálfalóval, egyértelművé vált számomra hogy nekem ott kell lennem a csata első sorában, az élvonalban. Amikor Eva arca jutott eszembe, gyomrom apró görccsé rándult össze- hogyan lehetnék képes olyan életet élni, melynek minden perce elfedi a valóság keserű ízét? - Jó reggelt neked is!- Halovány mosoly ült ki ajkaimra. Lehetett volna bennem annyi modor, hogy megfelelően indítom el a beszélgetést, nem pedig in medias res… - Idén is a csapat tagja lettél, ugye?- Kissé elszoruló szívvel gondoltam a mezre, ami idén nem rajtam fog függeni, mint a csapat fogója. - Nagyon szép állapotban van, bár ez elvárható egy gyűjtői darabtól.- A magam villáma szintén hosszú, nyári munka eredményeképpen született meg. A családi örökséghez addig nem akartam hozzányúlni, amíg feltétlenül nélkülözhetetlenné nem vált. - A határidőről sikerült lekésnem… Egyébként jelentkeztem volna. - Év elején javították át Eva státuszát eltűntről halottnak nyilvánítottra, s mindezt alapos okkal… A maradványai már nehezen voltak azonosíthatóak, de a célnak megfeleltek. -Hol dolgoztál?- Érdeklődve pillantottam Morgan arcára és kisimítottam hajamat az arcomból egy laza mozdulattal- az újonnan érkező ajtónyitása révén felkavarodó levegő belefújta arcomba rézvörös tincseimet. Magamhoz vettem saját seprűmet és sóváran pillantottam rá. Nincs magasztosabb érzés annál, amikor fenn a magasban bele-beletép a szél a lobogó hajamba és érezhetem a zuhanást, amikor a föld felé irányítom a nyelet. - Van kedved megmutatni, mit tud?- Kíváncsiság csillant fel tekintetemben. Nem volt túl sűrűn precedens rá, hogy szóba elegyedtünk volna Morgannel, bár az elmúlt évek alatt volt már rá példa, hogy egy csapatban voltunk. Így visszatekintve ennek okát nem túlzottan értettem, annyira el voltam foglalva azzal, hogy minél jobb jegyeket szerezzek, szinte teljesen elzárkóztam minden elől. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Kviddicspálya és környéke / Re: Seprűtároló
|
Dátum: 2016. 04. 20. - 22:29:38
|
Morgan Williamson
Ha a háló ablaka nem marad éjjel nyitva, talán el sem jut tudatomig az ősz beköszönte. Tudatom még lázadt az ébredés ellen, így fejemet belefúrtam a párnába és elfojtottam az ásítást, amivel véglegesítettem volna a folyamatot. Mondhatni, boldogan süllyedtem vissza az öntudatlanságba, amikor a hálószoba ajtaja kivágódott és egyik szobatársam robbant be. Halk nyöszörgéssel tudattam, hogy érkezését meglehetősen korainak tartom, majd elindultam felöltözni. Annyira azért mégsem volt korán, a reggelit minden probléma nélkül aludtam át- ennek következtével borúsabb hangulatban láttam neki a felöltözésnek. A konyháról hozott édességek elegendőnek bizonyultak arra, hogy elvegyék az étvágyamat ebédig és meg is találtam a legtökéletesebb időtöltést. A pálcámat magamhoz ragadva bújtam bele a Hollóhát emblémájával díszített pulcsiba és indultam el a seprűtároló felé. Beérve mély levegőt vettem és elmosolyodtam. A kastélyban kevés helyen éreztem magamat otthon és bármilyen meglepő, ez a helyiség az egyike volt ezeknek. Szemöldökömet ráncolva kerestem a jellegzetes formát és miután megtaláltam a sajátomat, magamhoz ragadtam. A repülés volt az egyetlen, amit szívesen űztem ma délelőtt. Tekintetem megakadt az ismerős arcon és mellé lépve köszöntem neki.
- Téged is csábít a levegő?- Tekintetem nem is Morganra tapadt, hanem a seprűjére, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. - Szép darab!- Az enyém ápolásával már korábban végeztem, így a maga szerény fényében tündökölhetett.
|
|
|
|
|
7
|
Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2016. 04. 20. - 21:54:57
|
 Anyám mindig azt tanította, hogy éljek úgy, hogy jelenlétemet ne vegyék észre sosem, míg hiányom váljon feltűnővé. Az első felét ennek tökéletesen teljesítettem, azt hiszem, ha a muglik világában népszerű szuperhősök közül való lennék, Láthatatlan Lány képessége lenne az enyém. Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak, mialatt belebújtam az egyszerű, fekete ruhába. Az elmúlt egy év eseményei ugyan fenekestül felforgatták életemet, nem állt szándékomban kétségbe esni. Amíg kezemben volt a pálcám, nem rettenthetett el célomtól semmi sem, kivételt talán a ma este képezett. Méltán híres elszántságom megingott, amikor a fülembe jutott egy pletyka, mely szerint egy bizonyos helyen házibuli készülődik. Az elmúlt napokban nem nagyon vetettem bele magamat a szociális élet rejtelmeire- a könyveim közé temetkeztem. Elfojtottam egy ásítást és utamat a szekrényem felé vettem, hogy egy valamivel elfogadhatóbb öltözetet állítsak össze magamnak, mint ami rajtam volt éppen- a rózsaszín golyhókos pizsama a lehető legkevésbé tűnt vonzónak. Előrángattam egy fekete kabátot, egy szürke felsőt és a kék farmeremet, majd magamhoz ragadtam a tornacipőt is és pillanatokon belül sikeresnek könyveltem el haditervemet, mely a ma esti tanulás meghiúsítására törekedett. Egyszerűen mennem kellett, különben megbolondulok, Eva halála óta nem mozdultam ki. Mély levegőt vettem és erőltetetten fújtam ki, nem akartam megint a síráshoz közeli állapotba kerülni. Éppen ezért bújtam el, hogy észre ne vegyék rajtam a gyengeséget… Határozott mozdulattal fogtam össze a hajamat lófarokba és másztam az íróasztal alá pálcámért- a fésűért kaparászás közben sikerült ugyanis levernem. Épeszű boszorkány egy lépést sem tesz a fegyvere nélkül, főként, ha az a boszorkány bizonyos fokig paranoiás! ^-^
Mielőtt elindultam volna, vetettem egy pillantást a tükörbe és megejtettem egyet a grimaszaim közül – még én magam sem hittem el hogy a könyvek helyett erre vetemedek, de jelen pillanatban nem tudtak érdekelni a következmények. Még prefektusok és egyéb különleges lények is megjelennek a bulin, szóval igazán nem láthatom okát annak, hogy ne toljam oda az orrom, pláne, hogy ha rágondolok, ki is fenyegetett meg az elátkozással…
Lépteimet megszaporázva haladtam az úton és közben azon imádkoztam, hogy ne én legyek az egyetlen, akit elkapnak odafelé menet. Odaérve pedig az első szembejövő alak kezébe nyomtam a kezemben tartott italhalmazt. Nem állt szándékomban mocsár részegre inni magamat, de egy-egy kupa mézsört engedélyeztem.
- Hali!- Intettem mosolyogva és ismerős arc után kezdtem el kutatni a csoportosulásban.
|
|
|
|
|
8
|
Múlt / Déli szárny / Re: Könyvtár előtti folyosó
|
Dátum: 2015. 03. 11. - 23:28:58
|
 Roman Nem mondom azt, hogy nem zavar a bájmosoly, amit a fiú küldött nekem, így azt viszonozni én is csupán egy ugyanilyennel voltam képes. Nem szokásom több energiát belefektetni valamibe annál, mint amennyit a másik fél, vagy felek fektetnek. Amennyiben neki ez így kényelmes, ám, legyen. Nem látom szükségét gyakorolni a fiún sem a manipulációt, sem egyéb olyan tulajdonságokat, amiket kétséget kizáróan el kell sajátítanom ahhoz, hogy sikeressé váljak majd jövőbeni szakmámban. Már amennyiben felvételt fogok nyerni a felsőoktatási intézménybe. Így még kevésbé kívánom megjátszani magamat.
Emlékszem rá, hogy apám miket mesélt a régi aranyvérű családokról, s egy Mágiatörténet óráról is ismerősen hangzik a fiú családneve. Elég sötét múlttal rendelkező család sarja, nagy nyomás nehezedhet rá. Azt kívántam, bár megérthetném, de ez lehetetlen: sosem fogom megtudni, mit is jelent ez a fajta teher. Nem önhibámból: hosszú évekkel ezelőtt apám döntött úgy, hogy egy félvér boszorkányt vesz el feleségül s ezzel elárulta vérvonalát, aminek következtében kitagadták őt, s engem Evával. Tudomásom szerint nagybátyámnak nincs családja, s valahol holtan fekszik Britannia egyik sötét zugában, így bármennyire is nevetséges, a családi vagyon egy idő után ránk fog szállni. Szükségét mellesleg nem érzékelem, a családunk nem tétlenkedett s tehetséges szüleimnek köszönhetően van annyi pénzem, hogy tudom finanszírozni a saját tanulmányaimat.
- Nem, én azon egy éve túl vagyok. Neked most fog következni?- Pillantottam érdeklődve az arcára. Ezért tűnne kissé sápatagnak és kialvatlannak? Emlékszem, mennyire képtelen voltam annak idején aludni, enni vagy egyáltalán hozzászólni bárkihez is. Minden pillanatban tanulni akartam, s az utolsó pár napban agyturbózót ittam – hétköznapibb nyelven kávét kávéval -, hogy ne aludjak és bírjam a gyűrődést. Eszméletlen nagy szerencsém volt, hogy képes voltam átmenni a vizsgáimon, s a szükséges tárgyaimból tűrhető jegyet szereztem. Bár azok az E-k nem mutatnak túl jól a papíron…
- Van pár jegyzetem a szobámban, amik sokat segítettek a tanulásban. Ha gondolod, szívesen odaadom neked őket.- Mosolyodtam el, miközben táskámat visszatornásztam a hátamra. Nem nagyon érdekel, hogy Mardekáros, vagy Hugrabugos-e az illető, amíg rendesen viselkedik velem. Roman pedig nem hozta azt a tipikus bunkó stílust, amit háza társaitól megszoktam. Az, hogy a családjáról azt pletykálják, halálfalókkal cimborál… Nem újdonság. A fél iskoláról vannak ilyen hírek, s amíg nem tudom, milyen indíttatásból csatlakozott valaki, nem szándékozom ítélkezni. Rólam is ütötték fel fejüket olyan pletykák, hogy követni kívánom apámat… szóval, engem ez a téma nem érdekel.
- Nekem is! Kitűnő lett az RBF-em belőle… Furcsa, hogy azokat a tárgyakat, amik érdekelnek, élvezetnek tartom tanulni.- Vontam meg vállaimat, miközben pálcámat visszadugtam a farzsebembe. Mindenki azt mondja, hogy rossz ötlet itt tartani, mert egyszer „leég a fenekem”. Ostobaságnak tartom…. Remek helyen van, könnyen hozzájuthatok és itt is szoktam meg. - Édesanyád remek boszorkány lehet.- Tagadhatatlanul felcsillantak szemeim, mikor az auror szót említette. - Én is az szeretnék lenni egy napon… - Tekintetemet a földre szegeztem, bár jelen pillanatban sikerült belefeledkeznem kissé a társalgásba, magamról beszélni továbbra is nehezemre esett. Nem szokásom megnyílni mások előtt, s kissé meg is illetődtem azon, hogy az eddig ismeretlen fiúnak ilyen könnyen elárultam az egyik legféltettebben őrzött titkomat-vágyamat. Vagy nem is kellene ennek tovább keresnem az okát, hiszen nyitottságom kulcsa beszélgetőpartnerem idegensége lenne?
- Ennyire látszik? - Mosolyodtam el, miközben fejemet az ablakról a fiú felé fordítottam. - Szívem szerint az egész napot seprűnyélen tölteném és kviddicseznék.- Vágyakozva gondoltam arra, hogy szobámban ott pihen a gyönyörű seprűm, amit születésnapomra kaptam a nővéremtől. Szinte éreztem, ahogyan hívogat magához: el is engedtem a vágyat, ami csábított. Sosem lógtam még el órát, s tudtam jól ha elkezdem, nincs megállás.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / Déli szárny / Re: Könyvtár előtti folyosó
|
Dátum: 2015. 03. 04. - 00:25:53
|
Roman Továbbra sem voltam képes nyugodt szívvel gondolni arra, aminek végkifejletét minden egyes varázsló és boszorkány formálta. A háború, ami beszennyezte fiatalságunkat, ami annyi ember és varázslény életét követelte kérlelhetetlen könyörtelenséggel rondított bele a derűs hétköznapokba s zúzta szét azt a burkot, melyet családjaink emeltek körénk. Ajkaim szomorkás mosolyra húzódnak, s tekintetembe szomorúság költözik. Feleslegesen, hiszen nem láthatja ezt senki sem, s ha valaki mégis láthatná, nm fog vele foglalkozni. Ahogyan én sem foglalkozhatok folyamatosan azzal, ami a múltban történt- bármennyire is szeretnék rabjává válni az engem oly mohón marcangolni kívánó kételyeknek. Ha azzá akarok válni – márpedig azzá akarok válni -, amivé akarok, akkor mennem kell tovább előre az általam kijelölt úton.
Talán ennek következtében váltam kényszeres tanulóvá? Meg akartam felelni anyámnak, míg élt, s halála után az emlékének. Tartoztam neki ennyivel- magamért tudom, hogy nem tettem volna semmit sem. Túlságosan könnyű lett volna belesüllyedni a sötétségbe, hagyni elveszni minden tudást, amit elsajátítottam. Jellemileg azt hiszem, gyengének tartom magamat, túlságosan érzelmes vagyok. Ha nem lenne az ő emléke és Eva, aki mellettem áll, én sem lennék semmi sem. A legfontosabb, amit meg kell tennem a háború alatt: meg kell találnom önmagamat a tömegben.
Kékes íriszeimet a fiú arcára vetett, mikor megszólalt: ismertem már rég a vezetékneve köré szőtt pletykákat. Torkom akaratlanul is összeszorult, ahogyan magamban ismételtem el a szép csengésű nevet. Elmém ismét felidézte annak a szörnyetegnek az arcát, aki családunkat szétszaggatta s megcsonkította: komoly erőfeszítésembe került, hogy se ez, se haragom ne látszódjon rajtam csöppet sem. Mosolyogva szólaltam meg, tartva magamat az általam felállított szabályok egyikéhez:
- Örülök, hogy megismerhettelek, Roman Nott.- Ha belül üresnek, összetörtnek, boldogtalannak is érzem magamat megfogadtam, hogy sosem fogom megmutatni. Legkevésbé akkor leszek gyenge, ha mások láthatják ezt. - Ami engem illet… Az utóbbi évben nem vagyok jó alvó. - Vontam meg vállaimat, s továbbra is a fiú arcán nyugtattam pillantásomat. Bárhogyan erőltettem emlékezőképességemet, nem ugrott be az arca. Valóban nem találkoztam vele még sosem, vagy csupán elkerülte eddig a figyelmemet? Abszurd, hogy létezik olyan lény, akivel sosem fogok találkozni tanulóként az ódon kastély falain belül ittlétem alatt. Nem mintha annyira vágynék az ismeretségekre… Jó nekem láthatatlanként.
- Ó… Sötét Varázslatok Kivédése?- Csillantak fel szemeim, ahogyan rápillantottam a kezében tartott könyvre. - Ez a kedvencem.- Mi lehetne tökéletesebb ennél a tankönyvnél? Bár az utóbbi időben nem nevezném jónak az órákat. Bár ennek megítélése is attól függ, mennyire látunk a dolgok mélyére. A tudás hatalom… S azzal nem alattam vágják a fát, ha megtanítják, milyen átokkal intézzem el a halálfalókat később.
Az félig átvirrasztott, félig rémálmok között vergődő éjjel után még mindig fáradtnak éreztem magamat, s nem voltam rest megdörgölni kissé arcomat, majd pálcám után nyúlva kívántam orvosolni a táskámon esett apróbb baleset nyomait: az egyik sarkánál volt egy szakadás. -Reparo!- Suttogtam halkan, s figyeltem, ahogyan a szakadt anyag újra összeforr. Mennyivel egyszerűbb mágusnak születni! Míg így helyrehozhatom, egy mugli családnak meg kell vívnia a tudattal, hogy a gyereknek új táskára van szüksége. Kissé igazságtalannak tartottam a dolgoknak ezen menetét, de beletörődnöm muszáj volt: varázserőmről sosem mondanék le más javára, ha lehetséges lenne, akkor sem. Túl önző vagyok hozzá.
Újra arra gondoltam, mennyire képmutató dolog tőlünk, hogy itt tanulunk, úgynevezett biztonságban, míg ezrek kockáztatják életüket mindkét oldalon. Mindezt a Nagyobb Jóért… azért, amiért én is küzdeni akarok. Undorodtam a tehetetlenségtől, talán ezért temetkeztem az utóbbi időben oly nagyon a tanulásba s magoltam be újabb és újabb átkokat és rontásokat. Abba a tévképzetbe ringattam magamat, hogy így majd lesz hasznom, hogy egyszer eljön az én időm. Ahogyan eddig sosem jött el… Még ahhoz is gyáva voltam, hogy jelentkezzek a kviddics csapatba… Tekintetem az ablakon át az udvarra tévedt, s vágyakozón sóhajtottam fel. Milyen jó lenne játszani kicsit…
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Déli szárny / Re: Könyvtár előtti folyosó
|
Dátum: 2015. 02. 25. - 13:36:06
|
Roman Igyekeztem csöndesen felöltözni, nem akartam túl nagy zajt csapni és felébreszteni a szobatársaimat. Nem aludtam túl jól éjjel, ismét az a nyomasztó álmom volt, ami hányingerkeltő űrt hagyott maga után. Mély levegőt véve húztam fel farmeromat és a háromnegyedes ujjú fehér inget, majd arra a taláromat. Szerettem az anyag puha, selymes tapintását, s megnyugtatott pálcám közelsége. Teljesen nem, de nyugodtabb voltam, mint mikor hevesen dobogó, elfacsarodó szívvel felébredtem.
Értettem, hogy mi volt a háttérben rejtőző indíttatása az álomnak, de ez nem segített a rám telepedő negatív hangulat elűzésében. Hajamat az egyszerűség kedvéért fejem búbjához közeli helyre húztam, s pár másodperc múlva hosszú lófarokban omlott le hátamra a rubinszínű hajzat. Táskámat a vállamra véve indultam el tőlem telhető halk módon, vagyis megpróbáltam nem keresztülzuhanni a semmin. Felesleges lett volna felvernem a másik három, alvó lányt mozgolódásommal: még legalább két óra volt a reggeliig, s kedveltem őket annyira-, vagyis inkább tiszteletben tartottam őket annyira-, hogy hagyjam őket még aludni.
Miközben akaratlan is a Könyvtár felé vettem az irányt – az én lelket megnyugtató, elmét ékesítő csodálatos szentélyem felé-, utolsó álmom járt fejemben, amire emlékeztem. Hiányzott anyám, kedves mosolya, fejemet lágyan megsimító keze… Néha még most is nehezemre esik belegondolni, vagy csupán elviselni a tudatot, hogy testét férgek rágják a föld alatt. Mindentől óvott gyermekként, s talán ennek látnám kárát most, félig felnőttként? Keserédes volt ez az éjjel is, hiszen még ha csupán álmomban történt is, de láthattam anyámat. Az már mellékes, hogy a kedves álom hirtelen rémálommá válva kényszerített döntéshozatalra: Anyámat, vagy apámat akarom életben? S mintha a kérdés maga nem lenne eléggé kínzó, lehetőségem volt végignézni mindkettejük halálát s megtapasztalni az életet nélkülük. Nappal könnyen elfoglaltam magamat, s tereltem el gondolataimat: többnyire a tanulással töltött órák jelentettek számomra menekülést gondolataim elől. Mély levegőt véve hessegettem magamtól távolabbra a nyomasztó hangulatot, s fordultam be a folyosón, mely a Könyvtárhoz vezetett. Látszott rajtam, mennyivel lazább vagyok így, hogy nem számítottam senkire sem a folyosókon: úgy éreztem, még kisugárzásom is változott. Az is megfordult fejemben a kellemes időt látván, hogy repülök kicsit mielőtt reggelizni ülnénk le. Utolsó évemben talán lesz merszem jelentkezni a kviddiccsapatba… Gondolataimból az riasztott fel, hogy beleütköztem valakibe. Megtántorodva léptem hátra és mértem végig a nálam talán fél fejjel magasabb fiút, majd talárján állapodott meg tekintetem. Mardekár… Nem kedveltem túlzottan azokat közülük, kiknek értelmi szintje egy burgonyáéval ért fel. Tekintetem a fiú arcán állapodott meg: Nem tűnt ostobának, barna szemeiben nem láttam az értelem hiányának sötét mélységét. Jellemző módon, most is kis híján torkomra forrt a szó, de ehy mélyebb levegővételt követően kipréseltem magamból a szavakat.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban beléd gyalogolni.- Módszeresen láttam neki a felkelésnek: előbb elhatározást, majd lendületet vettem, végül felvettem a földről a táskát, melybe a kelleténél megint több könyvet tuszkoltam. Jelen esetben csupán azért, mert vissza akartam vinni néhányat. - Mia Brooke Wolsey vagyok.- Nem tudtam, nyújtsam-e a kezemet, vagy se, így a megkezdett mozdulatot leplezendő inkább végigsimítottam hajamon.
- Te sem vagy az az ágyban lustálkodó típus?- Érdeklődve pillantottam rá, kíváncsi voltam, hozza-e a házától megszokott arrogáns stílust, vagy ezúttal sikerült egy olyan emberrel szóba elegyednem, aki rácáfol a bizonyos értelemben megalapozott előítéleteknek. Nem voltam hozzászokva a rám irányuló figyelemhez, többnyire megpróbáltam elkerülni minden olyan helyzetet, amikor ilyesmit tapasztalhattam volna. Éreztem, hogy arcom hőt sugárzott- vagy csupán beképzeltem volna pirulásomat? Kedvem lett volna leellenőrizni, s hűvös kezeimet arcomra illeszteni, de ostobának tűnhetett volna.
|
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Futottak még / Mia B. Wolsey
|
Dátum: 2015. 02. 20. - 02:36:54
|
MIA BROOKE WOLSEY Mottó ” A szépség csak a bőr felszínéig tart, a mocsok viszont csontig hatol.” Alapok
jelszó || "De ahol van szörny, ott van csoda is."
így ejtsd a nevemet || Mia Brúk Volszi
nem || Nő
születési hely, idő || Aberdeen; 1981. 05. 24
horoszkóp || Ikrek
kor || 16
vér || Fél
évfolyam || Hat A múlt
Áldottam a perceket, amiket gyakorlással töltöttem. Nem tudom, hogy a véremben van-e, vagy csupán a szerencsének köszönhető, hogy a nonverbális varázslást könnyebben tanultam, mint mások. Még nem űztem tökéletesen, de néha meglepően könnyedén sikerült egy-egy átkot, vagy rontást ellenfelemre szabadítanom szavak használata nélkül. Ennek köszönhetem most az éltemet: ahogyan félreugrottam egy átok elől, amit az egyik halálfaló lőtt felém, fejemet bevertem a falba. Láthattam volna előre, s láttam is, de... inkább ez, semmint hogy elkapjanak. Én nem fogom ilyen könnyen feladni... Számban éreztem a vér fémes, sós ízét- ebből ráébredtem, hogy nem csupán képzeltem, hogy beleharaptam nyelvembe. Pálcámat megragadva ordítottam el magamat, miközben talpra ugrottam:
- Brahium Ermando! - Láttam, ahogyan eltalálja testét az átok, ahogyan az én karomat is az övé: Artikulálatlan kiáltás tört elő belőlem, s hátratántorodtam. Ahogyan az lenni szokott azokkal, kiknek génjeibe van kódolva a szerencsétlenség- sikerült megcsúsznom, s a lefelé hulló törmelék egyik darabja eltalálta a fejemet. Fogalmam sincs, eddig hogy éltem túl hasonló bravúros mutatványok nélkül... Díjat kellene az ilyenekért kapnom. Talán annak van ehhez köze, hogy szabadidőmben ha nem a könyvtárban vagyok, akkor javarészt seprűmön vagyok látható? A kviddics volt az egyetlen dolog, ami szívemet jelenleg képes volt komolyan megdobogtatni. Szemeim előtt most is cikeszek röpködtek, miközben próbáltam valamiben megkapaszkodni, hogy ne zuhanjak tehetetlenül előre, de a lány, akinek talárja ujját elkaptam, könnyedén lerázott magáról és szaladt tovább. Én pedig belehullottam a jótékonynak s csöndesnek ígérkező sötétségbe...
Haragosan dörgött az ég, néha egy-egy villámmal jelezve dühét: az ablak előtt ácsorgó tinédzserkorú lányt ez azonban nem érdekelte. Nem tudta, mit keres házukban az az idegen alak, s miért mutatja apjának kezén a sötétedő jelet, mely leginkább egy koponyára emlékeztetett. Tudta jól, bajba fog kerülni, ha lelepleződik: mégsem volt képes megmozdulni, arrébb lépni, elrohanni. Figyelte, ahogyan hosszú, szőke hajába túr apja, s pillantása megakadt a csapzott tincseken. Büntette már meg szigorú, kemény jellemmel rendelkező apja midőn felfedezte, iratai között turkál, vagy éppen a dolgozószobájába lopózik be s könyveit próbálja elcsenni olvasni: Kíváncsi volt, vajon miért tartja az apja olyan nagyon elzárva tőle azokat a könyveket? Miért volt annyi titka, s utazott el olyan gyakran? Zöldeskék íriszű szemei izgatottan csillogtak, s arcára tapadt nedves haját ingerült mozdulattal húzta ki arcából, hogy jobban láthasson. Jobbjával óvatosan megnyomta a nyitott ablakot, melyet nyilván anyja hagyott nyitva: mindig sietett, s most is távol volt már lassan egy hete. Szemeibe könnyek tolultak ugyan, de mielőtt elsírhatta volna magát, figyelmét elterelte az előszobájukban álló idegen ingerült hangja:
- Jól tudod, Ignatus, hogy mit jelent a Jegy. Gyáva alak vagy, de annyira te sem lehetsz ostoba, hogy elhidd: elmenekülhetsz a Nagyúr bosszúja elől.- A férfi hátat fordított apjának, s hoppanált. Ugyanúgy, mozdulatlanul állt ott, s már átkozta magát, amiért nem hallott többet. Biztos volt benne, hogy az anyja örülne annak, ha elmondaná, amit hallott. Mégis… mit jelent az a Jegy, amiről az a nyurga alak beszélt?
Tekintetem továbbra is apám megöregedett, sebhelyes arcát vizslatta. Kerestem rajta az áruló jeleket, melyekből felfedezhetném, hogy még képes a szeretetre. Ha végiggondolom, amit elkövetett, amiket elkövethetett eddigi élete során, úgy érzem immár más embert látok. Nem azt, aki virrasztott betegágyam mellett, mikor azt hitték a medimágusok, hogy nem érem meg a reggelt. Lelki szemeim előtt egymást félelmetesen gyorsan követő jelenetek játszódtak le, melyekben több volt a vér, mint amit egy ép elme elbírhatna megroppanás nélkül. Ajkaimat halk sóhaj hagyta el, miközben nővérem testére vetettem egy pillantást. Ernyedt, eszméletlen. Egy rövid pillanatra összerezzenek: a szél kedve szerint csapdosta házunk ajtaját, mintha csupán bábot rángatna mestere cérnán.
- Képes voltál ezt tenni anyával… Evaval… Mindezt azért, mert gyáva vagy elhagyni azt az embert?- Szemeimbe könnyek gyűltek, amiket egy türelmetlen mozdulattal töröltem le. Évek óta nem sírtam mások előtt, s ezt most sem akartam megtenni- apám előtt sírni pedig úgy éreztem, csak megszégyenítené anyám emlékét. - Itt állok előtted, miért nem teszed velem is azt, amit velük?!- Mutattam a közelben heverő két testre. Kezem remegett, de megindultak ujjaim pálcámért: vágytam hűvös érintését, oltalmat reméltem tőle elmémet szaggató kínjaim elől. Hallottam, ahogyan suttogja a szavakat, s testem ívben feszült meg: torkomból szaggatott kiáltás tört fel, amit próbáltam elfojtani, sikertelenül. Képtelen vagyok gondolatokat gyűjteni az érzés köré, amivel leírhatnám… formába ölthetném azt, amit a Cruciatus-átok miatt éreztem. Talán egyetlen szerencsém az volt, hogy földre hullásom révén kezembe kaparinthattam saját pálcámat: a bennem tomboló düh és csalódottság új erőt adott. Arrébb ugrottam, s kihasználva meglepettségét, elkiáltottam magamat:
- Stupor!- Remegve vártam az eredményt, s amint az átkom célt ért, ájultan esett össze apám. Nem tudom, hogyan voltam képes figyelmen kívül hagyni valaki más jelenlétét is- talán annyira el voltam foglalva saját érzéseimmel, hogy nem vettem észre a házból kilépő alakot, aki eddig csendben figyelt minket. Hosszú arca, hegyes álla kegyetlenséget sugallt, s akaratlanul is hátrébb léptem: így nekiütköztem a fűzfának, melyre annyit másztam nővéremmel gyermekként. Egy pillanatra felvillant bennem az az emlék is, amikor lezuhanva róla groteszk pózban értem földet, s alig volt csontom, ami ne tört volna el. Tovább időztem volna ebben a kellemetlen emlékben, csak ne kelljen feleszmélnem arra, ahogyan felém lépdel a halálfaló. Karján ugyanúgy ott volt a jel, mely ha hűségét nem is, de félelmét tökéletesen szimbolizálta. Ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak: képtelen voltam nem arra gondolni, hogy egy olyan embert szolgál, aki el fog bukni.
- Sejtetted, hogy évek óta én állok apád mögött? A tudásod messze túlszárnyalja a legtöbb korod béliét, mégis olyan vak voltál… Az apád mindig is túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy Őt szolgálja. A Nagyúr úgy kívánta, hogy vágjam el a szálakat, s vigyelek színe elé.- Dermedten hallgattam a mondandóját, s gyomrom felkavarodott. Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne essek térdre, s adjam ki a benne rejtőző whiskeyt. Most hálás voltam Eva-nak, amiért annyira erősködött, születésnapja révén igyak vele néhány pohárral. Szemeim anyám élettelen testére tapadtak: mintha egy másik világba kerültem volna, mint amiben eddig éltem. Túl rideg, túl nyers… Nedves. Éreztem, ahogyan bőröm alá kúszik a gusztustalan valóság, s kezemet felemelve elharsogtam a magam átkát, amit követett az övé: Bal karomat környéktől vállig mély vágás szaggatta fel: a vér ragyogó cseppekben hullott le a nyári virágokkal beburkolózott földre. Térdre rogytam, s a magához térő nővéremre vetettem egy pillantást, mielőtt ránéztem arra az emberre, akinek lelkén egy ragyogó elme halála szárad. Botladozva indultam el pálcámért, mely a földön hevert: életemben először éreztem a vágyat, hogy gyilkoljak. Látni akartam, ahogyan kiszáll az élet ebből a mocsokból, amit embernek nevezni lehetetlen. Mire elértem volna, nevetséges módon lábaim már nem engedelmeskedtek nekem: léptem volna, de csak botlani voltam képes. Éreztem a föld ízét a számban, mielőtt tudatomat körbeölelte volna a jótékony sötétség…
Mit tennék, ha újraírhatnám az életemet? Talán semmin nem változtatnék, csak azon az egyetlen dolgon, hogy jobban odafigyelnék. Mert ha képes lettem volna józan ésszel, egyenes gondolkozással és hideg fejjel tekinteni magam elé, megakadályozhattam volna ezt. Nem halt volna meg anya…
Sötét éjszaka volt odakint, s bár az éj nyugodt volt, az ágyban fekvő gyermek képtelen volt álomra hajtani a fejét. Hét évének minden bájával remegett a paplan alatt, s hiába volt éjjeliszekrényén lámpa, képregény s zenedoboz, egyik sem tudta csillapítani. Még mindig látta maga előtt, ahogy egyetlen igazi barátja, Adam megrugdosta azt a kismacskát. Ajkai megremegtek, ahogyan próbálta lenyelni a sírást: csodákban még hívő elméje nem tudta feldolgozni a látványt. Miért kellett Adamnek bántani a cicát? Hiszen a cicák aranyosak és csodálatosak, a mama is azt mondta, hogy az állatok sokkal csodálatosabb lények, mint az emberek. Szeretni kellene őket, Adam mégis megrugdosta a cicát… Nagyot szipogva tört elő belőle a sírás, s nem csillapodott addig, amíg meg nem hallotta szobája nyíló ajtaját. Már azelőtt tudta ki érkezett, mielőtt fény árasztotta volna el a szobát: az édes virágillatból tudta, hogy anyja érkezett haza. Sírva mászott ölébe, s úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba.
- Miért nem alszol még, Mia? Mi a baj, napsugaram?- Érezte a köré fonódó karokat, melyek biztonságot adó meleget árasztottak. Fejét ráhajtotta anyja mellére, majd felemelve ránézett a kedves arcra.
- Adam… mindig bánt valamit. Ma is megrugdosott egy kiscicát. Miért bántotta a cicát Adam, anya?- Nem értette, mi gyümölcsöző származhat abból, ha valaki erőszakot alkalmaz. Nem szerette, ha bántanak valakit, azt sem merte elmondani, hogy tudja röptetni a virágokat, ha a tenyerére helyezi őket és nagyon, nagyon, naaaagyon vágyik rá. Megmutatta Adamnek egyszer, de csak azt érte el vele, hogy azóta folyton ezt kell gyakorolniuk és amikor nem sikerül, mindig dühös lesz rá a fiú.
- Adamnak talán még senki nem mondta el azt, hogy ez rossz dolog. - Addig ölelte őt anyja, míg el nem tudott aludni, s az álom megérkeztével az emlékkép is változott.
Remegtem. Képtelen voltam első próbálkozásra felállni: ujjaim görcsösen markolták talárom ujját. Tudtam, hogy én következem, lábaim mégsem moccantak noszogatásomra. Összerezzentem, mikor újra kimondták a nevemet: aprót nyögve megmoccantam, s bizonytalanul, lassan megindultam. Arcomat elöntötte a pír, miután megéreztem magamon azt a rengeteg, figyelő szempárt. Nem is lehet igaz, hogy itt vagyok… Biztosan jó nevet mondtak? Tényleg engem keresnének? Kételkedtem csöppet, élt bennem a gyanú, hogy belefulladtam a tóba és most egy halál utáni előélet próbatermében vagyok. Tényleg nem vontam volna ezt sem kétségbe, abból kiindulva, hogy a nagy és szőrös alak rozoga csónakokon hozott át minket a tavon. Az egyik lány, aki beleesett a vízbe, kis híján engem is magával rántott: egy rövid pillanat erejéig elgondolkoztam azon, hogy utána ugrok, de rájöttem: nem tudok úszni.
Mély levegőt véve ültem le a székre, ami billegett kicsit: s ha az nem lett volna elég, hogy kis híján felborultam székestől, szégyenérzetem kiteljesedett, mikor ráeszméltem a valóságra. Úgy festettem, mint egy ázott vízi hulla: talárom nedvesen tapadt testemre vörös tincseimmel együtt, s sápadt bőrömből minden vér kiszaladni látszott. A sasorrú tanárnő még meg is kérdezte, hogy jól érzem-e magamat. Halk sóhajt hallatva bólintottam, s már a fejembe is húzták a süveget. Ennyi volna a ceremónia? Vártam, hogy le is vegyék rólam és valaki megmondja, merre is kellene mennem: zavart, hogy a süveg nemes egyszerűséggel orrom hegyéig csúszott fejemre. Az tetszett, hogy száraz volt, esőáztatta ruhámnál sokkal szárazabb.
- Áh, milyen figyelemre méltó lehetőségek… Igen, igen…- Nagyot dobbant szívem, először nem is értettem, hogy ki beszél hozzám: beletelt néhány pillanatba, míg ráébredtem, hogy mi beszél hozzám. Vagy inkább ki? A terem zaját mintha elnyomta a Süveg hangja, bár ezt nem is bántam annyira. Csöndben imádkoztam, hogy csak ne a Hugrabugba kerüljek… Úgy mantráztam magamban ezt a szöveget, mintha egy varázsige lett volna. - Mennyi tudásszomj és hatalomvágy lakozik az elmédben! Remek, igazán remek... ég benned a tettvágy is.- Mintha lelkes lett volna a Teszlek Süveg hangja. Miért lenne bennem hatalomvágy? Én csupán elég erős akarok lenni ahhoz, hogy megvédjem a szeretteimet. Nem akarok figyelmet, sem semmi mást… Még csak hatalmat sem. Persze az nem lenne rossz, ha sikeres lehetnék és büszkévé tenném anyuékat. El tudnám képzelni például azt is, hogy felnézzenek rám és legyen tekintélyem. Nagyon is tetszett ez a lehetőség, ami azt illeti. - Rendben van. Akkor legyen a házad aa..- Nem tudom, mit mondott. Mindent elnyomott a felhangzó üdvrivalgás: kétségbe esve egyenesedtem fel, mikor lehúzták fejemről a Süveget, s botladozva, remegve, félve attól, hogy az izgalomtól megfulladok, elindultam új otthonom felé.
A fejem… borzalmasan fájt. Lassan jutottak el hozzám a hangok, s a sírás volt az, ami visszarántott a valóságba. Saját hangom is ott volt a nyöszörgők között, s erőt véve magamon egyenesedtem fel. Jobbomban még mindig ott volt pálcám, mely a csodával határos módon még mindig egyben volt, épen. Fejemet lehajtottam: képtelen voltam nézni, ahogyan szeretteiket siratják az emberek, míg én sérülésekkel teleaggatva ugyan, de élek. Én, akit talán senki sem hiányolna. Letöröltem arcomról a könnyeket, miközben bosszúsan felsóhajtottam: nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak. Törött karom megnehezítette a mozgást, de nem tudtam egy helyben maradni. Felrémlett bennem, hogy hogyan irányította a halálfaló apámat, aki a legapróbb tiltakozással sem élt látszólag, mikor rákényszerítették a tiltott átokkal, hogy ölje meg anyámat. Bűntudatot éreztem, amiért kezet emeltem apámra, de nem voltam képes hagyni, hogy elvegye tőlem a nővéremet is. Valahol mélyen hálát adtam azért, hogy Evának volt elég esze meghúzni magát valahol messze, miután megölte a halálfalót, aki családunk széthullásáért volt felelős. Most, hogy véget ért ez az egész, meg fogom keresni őt. Biztos vagyok abban, hogy él: túlságosan okos nő ahhoz, hogy Voldemort magával ragadhatta volna a pusztulásba. Ajkaimra keserű mosoly ül ki, mikor belegondolok, hogy nyomorúságom annak köszönhető, hogy nem volt többé haszna apámnak Voldemort számára. S a feleslegesnek ítélteket a megszokott módon intézteti el: kegyetlenül, de zseniálisan. Vágyat éreztem rá, hogy újra gyilkoljak, de erre már nem volt szükség. Eleget öltem már ma, cselekedtem rosszat a jó nevében… Ideje segítenem azoknak, akiknek még lehet.
Jellem
Gyermekként képtelen volt megérteni, mi jó származik mások számára abból, ha másokat bántanak. Ahogyan teltek az évek, képes volt megérteni az emberi cselekedetek valós indíttatását, de ez jellemében olyan törést idézett elő, melyet nem biztos, hogy helyre lehet valaha hozni. A bizalom számára az egyik legfontosabb dolog, s amennyiben valaki elvesztegeti ezt, amikor ő megajándékozta vele, képes megbocsátani, de újra bízni csupán nagyon nehezen tud. Úgy tartja, hogy ostoba dolog lenne örökké haragudni és elítélni egy személyt ballépése miatt- azonban azt sem tartja ésszerűnek, ha újra vakon megbízna valakiben. Így megbocsát, de nem felejt.
Zárkózott, csöndes lány, aki a háttérben meghúzódik, s szemét lesütve jár-kel a folyosón. Csöppnyi arrogancia sincs benne és nem beképzelt, inkább nevezhető önbizalom hiányosnak és visszafogottnak. Gyakorlatilag kevesebbnek tartja magát mindenki másnál, de a bizonyítási vágy ott ég benne. A múltja miatt még kétségek gyötrik, s az előtte lévő utat még nem látja tisztán, csupán a célt, amit el akar érni. Segíteni akarja az igazságszolgáltatást azzal, hogy a bűnözők elfogásában segédkezik, s kiváló boszorkánnyá akar válni a pálcája segítségével.
Intelligens, felfogása a korához képest sokkal érettebb, mint amit várna tőle az, aki elsőre ránéz. Nehezen nyílik meg bárkinek is, s bár többnyire vidámnak mutatja magát, gyakorta van rossz kedve. Nehezen engedi el magát, lazítani önmagától leginkább csak akkor tud, amikor megiszik néhány vajsört, vagy jó az idő. Utóbbi szinte meghatározza a hangulatát.
Tisztelettudó, udvarias, kedves lány benyomását kelti, s valójában tényleg az: bárkinek segítene, akinek úgy ítéli, valóban szüksége van rá. Azokat, akik kihasználják, és ezt felismeri, fokozatosan zárja ki életéből, míg el nem felejti, hogy valaha is ismerte őket.
Erősség || bátor, intelligens, önfeláldozó, elkötelezett a célja iránt
Gyengeség || hajlamos a lustaságra, labilis, önbizalom-hiányos, egyes helyzetekben előítéletekkel él
Apróságok
mindig || kviddics, repülés seprűvel, napsütés, sütemények, habfürdő, könyvek
soha || zaj, sötétség, tenger gyümölcsei
hobbik || tanulás, zenehallgatás, alvás, kviddics
merengő || legrosszabb: amikor a szeme láttára kivégezték az anyját. legjobb: amikor az első cikeszét elkapta
mumus || Egy bohóc alakját veszi fel.
Edevis tükre || Saját magát látja, családja körében, ahogy mutatja nekik kitüntetéseit, amiket munkájában elért sikerei miatt kapott.
százfűlé-főzet || szín: halványlila, illat és íz: levendula , jácint és vanília keveréke
Amortentia || finom illatú férfi sampon
titkok || úgy érzi, az ő hibája, hogy meghalt az anyja.
azt beszélik, hogy... || az apja egy halálfaló; sosem volt még szerelmes; auror akar lenni; mániája a kviddics.
A család
apa || Ignatus Wolsey; 52; aranyvérű; Tizenöt éves kora óta nem látta, de nem is kereste, s ezen a későbbiekben sem kíván változtatni.
anya || Bonnie Wolsey (neé: Coleman); 49; félvérű; Tizenöt éves korában veszítette el.
testvérek || Eva Wolsey; 27, az ő londoni lakása jelenti immár az otthonát: ragaszkodása elképesztő méretű nővéréhez.
állatok || Maek- egy sziámi kandúr macska.
Családtörténet ||
Anyai nagyszüleiről nincsenek emlékei: meghaltak még születése előtt. Édesanyja a Hollóhátat erősítette jelenlétével, s jó eredményeket ért el tanulmányai során. A Roxfort elvégzése után híres lénygondozóvá vált: tőle örökölte Mia az állatok iránti szeretetét. Ezen kívül remek kviddicsező volt, éveken keresztül volt a Hollóhát fogója. Az ő meséinek köszönhető javarészt Mia rajongása a játék iránt. Édesapja Mardekáros volt, miután elvégezte az iskolát, ugyan családja kitagadta őt választása miatt, büszke volt munkájában elért sikereire ( A Mágiaügyi Minisztérium 9. szintjén dolgozott.). Anyai ágon immár nincsenek élő rokonaik, apai ágon egyedül nővérére számíthat: Eva a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, a Varázslény Felügyeleti Főosztályon, a Bestia tagozaton.
Külsőségek
magasság || 172,5 cm
testalkat || Vékony – talán túlságosan is- és nőies.
szemszín || Zöldeskék
hajszín || Vörös- többnyire. (Szereti gyakran változtatni a hajszínét.)
kinézet || Vékony, magas és világos bőrű lány. Arcának bal oldalán három apró anyajegy látható, mely meglepő módon háromszöget formáznak: észrevehető ez a tény, ha az ember fia/lánya nagyon bele akarja látni. Tekintete gyakran csillog kékeszölden, máskor kéken: a fényviszonyoknak köszönhetően úgy tűnik, mintha változna a szemszíne. Iskolán kívül kedveli a farmer – top kombinációkat, a divatos, nőies ruhákat.
A tudás
varázslói ismeretek || Kivételesen tehetséges a korához képest, s sokkal jobb eredményekre is képes lenne, de jól láthatóan csak azokra a területekre koncentrál igazán, amelyek későbbi- reményei szerinti- hivatásához szükségesek lesznek. Szabadidejének jelentős részét a könyvtárban tölti, s csupán kedvtelésből is olvas, vagy bűbájokat gyakorol.
El tud képzelni olyan eseményt, melynek megtörténése következtében megpróbálná használni a három főbenjáró átkot, de ezt a gondolatot távol tartja magától. Tehetsége leginkább a Sötét Varázslatok Kivédésében és a bájitalok keverésében mutatkozik meg. A Legendás Lények Gondozásához különleges szálak fűzik: édesanyja emlékének adózik azzal, hogy minél többet próbál megtudni a mágikus lényekről. A későbbiekben aurorrá szeretne válni.
felvett tantárgyak ||
repüléstan, rúnaismeret, legendás lények gondozása, számmisztika
pálca típusa ||
10 hüvelyk, könnyed rózsafa, főnixtoll maggal. A pálca teljesen merev.
RBF ||
Átváltoztatástan: K
Bűbájtan : K
Bájitaltan: K
Gyógynövénytan: V
Asztronómia: E
Mágiatörténet: E
Számmisztika: V
Rúnaismeret: K
Legendás Lények Gondozása: V
Sötét Varázslatok Kivédése: K
Egyéb
avialany|| Emma Stone
|
|
|
|
|