Remek volt a témabevezetés, jó volt a körítés, az apró érzelmi játékok is működtek, folyamatos bizonytalanságban tartva velük a pácienst. Gondolatban megveregettem a vállamat. Szép munka Shafiq! Még varázslat sem kellett ahhoz, hogy Gray fejébe lássak. Elég volt mohón megcsillanó szemeibe pillantanom, és onnantól kétség sem fért hozzá, hogy a pontyot játszó exhalálfaló végre ráharapott a csalétekre, melyet tökéletes pillanatban lógattam be a jéghideg, zavaros vizű tóba.
- Mit szólnál egy új kézhez, Gray? Nem kérek cserébe mást, csak emlékeket…
Úgy olvastam a férfi arcának minden rezdüléséből, mintha legalább is papírra nyomtatták volna a gondolatait. Remekül értettem hozzá, hogy meglássam az apró jeleket, az összeugró izmokat, a piciny ráncokat, a bizonytalanság legcsekélyebb jeleit. De ugyan miért is bízott volna bennem, amikor minden sejtemből áradt az utálat irányába?
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely az információim megtárgyalására - válaszolta végül, majd nagy megkönnyebbülésemre folytatta. - De mivel egyikünk sem bízik meg a másikban annyira, hogy hoppanáljunk... Engedelmeddel...
Alig láthatóan biccentettem, zöld utat adva ezzel a varázshasználatra. Gray felemelte egyetlen, épen maradt kezét, és intett a szőlőpálcával. Látszólag nem történt semmi, mégis érezni lehetett, hogy körülöttünk fodrozódni, vibrálni kezd a levegő.
- Először szeretnék valamiféle biztosítékot vagy ’előleget’, hogy nem hazudsz. Utána cinege módjára csicsergek.
Zsibbasztó érzés volt újból és újból mosolyra váltani. De mégis mit tehet az ember, ha a partnere oly sablonos és kiszámítható válaszokat ad, hogy azok tökéletesen illeszkednek az általa előre megírt forgatókönyv teljes szövegkönyvébe? Még a hozzám hasonló, karót nyelt, szürke öltönyösök is érezhetnek elégedettséget és örömöt. Mert én igenis örültem Gray válaszának.
- Emlékeztetnélek rá, hogy nem vagy alkupozícióban – jegyeztem meg szárazon, de aztán gyorsan folytattam. – Mindazonáltal, mint ahogy azt már korábban is közöltem, én továbbra is a jó és a becsületesség oldalán állok. Ha valamit megígérek, akkor azt be is tartom.
A hangom nyugodtan csengett, érzelmeknek nyoma sem volt benne.
- Nem tudom, miféle előlegre gondolsz. Talán kezdetnek adjam vissza két ujjadat? Tudod jól, hogy ez nem így működik… Természetesen az, amit adni készülök, nincs itt nálam, azonban… - emeltem fel a hangomat, megelőzve Gray bárminemű közbevágását – van valami más.
Felemeltem pálcátlan, kesztyűs kezemet, majd szép lassan öltönyöm mágikusan kitágított, belső zsebébe süllyesztettem. Ujjaim pár röpke másodpercig kutakodtak a keresett dolog után, majd megtalálva azt, ráfonódtak az ismeretlen tárgyra, és húzni kezdték kifelé a selyembéléses rejtekhelyről. Mintha csak kezet fogtam volna valakivel, a markomra egy karnélküli, mágikus kézfej szorult. Lefejtettem a fából és fémből készült, öntudatos ujjakat magamról, majd a magasba emeltem azt, tenyérrel Gray felé fordítva.
- Úgy vélem egy ideig ez is megteszi, amíg sort nem kerítünk a kéz teljes rekonstruálására. Persze már ez is sokkal jobb, mint az a valami, ami most van – böktem állammal a műanyag protézisére. – Ritka holmi, és nem is volt egyszerű beszerezni. Felcsatolva majdnem olyan, mint egy igazi kéz. Persze nem olyan rugalmas, és kényelmesnek sem hinném, de az ujjaid ismét mozognak majd, ami nem hátrány, ha továbbra is bájitalokat akarsz kotyvasztani.
Szavak nélkül is nagyon jól tudhatta mekkora kincs lapul a markomban, de azért a reklám sosem árt. Jómagam először akkor láttam ehhez fogható mágikus tárgyat, amikor elsőnek találkoztam Rémszem Mordonnal. Az egykori tanárom számos testrészét elvesztette az idők folyamán, de sosem volt rest pótolni azokat valamilyen úton-módon. Rajta keresztül jutottam hozzá a kezemben tartott darabhoz is. Legalább is az ő jegyzetei segítettek ráakadni arra a német mesterre, aki az ilyen és az ehhez hasonló művégtagokat készíti. Kétségtelenül remek kis szerkezet volt az „elő ajándékom”, de meg sem közelíthette azt a valamit, amit a munka teljesítéséért kínáltam Graynek. De ne szaladjunk ennyire előre!
- Ha megbocsájtasz... - szabad kezemmel a pálcám után nyúltam, majd megpöccintve azt, pár üres fiolát varázsoltam elő a semmiből, melyek szép lassan felsorakoztak Gray előtt a levegőben.
Arcomon már nyoma sem volt mosolynak. Mikor ismét megszólaltam, hangom szigorú és ellentmondást nem tűrő volt. Nem kértem… parancsoltam!
- Én mondom a neveket, te pedig sorban beletöltöd a nevekkel kapcsolatos emlékeidet a fiolákba. Kezdem! Roman Nott… Cerys Balmoral… Winthrop Hardy… Morgan Dernier…

Gépiesen firkantottam rá aláírásomat a hatalmas, mahagóni íróasztalon fekvő papírstóc utolsó lapjára, ezzel lezárva egy több, mint kilenc órás munkafolyamatot. Bőrborítású forgószékem felnyikordult, ahogy szemeimet lehunyva, fáradtan hátradőltem benne. Igyekeztem felidézni, hogy mikor is aludtam utoljára a saját ágyamban – ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen az utóbbi időkben rendszerint az irodámban, vagy a nappalim szófáján ért utol az álom, már ha egyáltalán megengedtem magamnak azt a luxust, hogy aludni térjek. Ez a töprengő állapot két percig tartott, sokkal tovább, mint amennyit megengedhettem magamnak. Bűntudatosan felpattantam az asztaltól, majd zakóm belső zsebéből előkapva, a papírhalom felé böktem pálcámmal. A lapok szivárvány módjára átsuhantak az irodán, majd precíz pontossággal becsusszantak a nekik szánt fekete mappába. Jómagam eközben a sarokban álló tükörhöz sétáltam, és felkészülve a legrosszabbakra, belepillantottam abba.
Egy borostás, kócos, nyúzott arcú férfi nézett vissza rám, akit első pillanatra meg sem ismertem. Az alak undorral teli grimaszra húzta száját és unottan bámult rám. Ismét felemeltem a kezemben tartott ciprusfából készült pálcát, de ezúttal a saját arcomra irányítottam azt, majd – lévén túl fáradt voltam a nonverbális varázsláshoz – elmormoltam a varázsigét. A táskák egy csapásra eltűntek szemem alól, a bőröm pedig kisimult. Újabb varázsige következett, mire a kócos hajfürtök gondos oldalválasztékkal, kész frizurába rendeződtek. Sajnos az ősz szálakat még így sem sikerült eltűntetni, mint ahogy a szám körül és az államon sötétlő borostát sem, amire csupán egy lesújtó pillantást vetettem, borotva hiányában ugyanis nem szívesen nyúltam volna hozzá, szépségápolásban szerzett varázstudományom arra már nem terjedt ki. Azonban még így is sokkal elfogadhatóbban festettem, és kevésbé tűntem túlhajszoltnak, noha belül egészen mást éreztem. Újabb intésemre a meglazult nyakkendőm is csinos kis csomóba ugrott, majd kezembe röptettem a fekete aktát, és kiléptem irodám ajtaján.
A folyosó kihalt volt, ami nem is volt csoda, elvégre hajnal egy óra volt. Magányosan haladtam a sötét épületben, egyedül rámán varrott cipőm sarkának kopogása törte meg a csöndet. Miközben befordultam a sarkon és elindultam a lift felé, átfutott az agyamon a gondolat, hogy már nincs is sok értelme hazamenni, hiszen pár óra múlva új munkanap kezdődik és jöhetek is vissza. Ekkor azonban fényt láttam kiszűrődni egy ismerős iroda ajtaján. Megtorpantam és meredten bámultam a sárgás derengés irányába pár másodpercig, míg végül elhatározásra jutottam, és a lift helyett a titokzatos fényforrást tűztem ki célul. Az ajtó résnyire nyitva volt, így könnyedén elolvashattam a ragasztott névtáblát: Cherish Bailey.
Felemeltem mappamentes, szabad kezemet és bekopogtam. Hagytam pár másodpercet, majd óvatosan benyitottam az irodába.

Flegmán félresöpörtem pálcás kezét, majd gúnyos mosoly kíséretében beletöröltem kezemet a nadrágomba. A mozdulat persze felesleges volt, anélkül is pontosan jól tudta, hogy undorodom tőle, és még az érintésétől is valósággal irtózom.
Ő válaszképp maga mellé engedte épen maradt karját, és végre úgy tűnt, hogy figyel rám. Összeszedtem minden lelkierőmet, és a hányingert leküzdve, beletoltam arcszesztől illatozó képemet az aurájába.
- Információkra van szükségem. Te pedig beszélni fogsz, hiszen tudod jól, hogy nem éri meg packázni velem – suttogtam vészjóslón. - Szépen elmondasz mindent, és cserébe még kapsz is tőlem valamit, aminek úgy vélem hasznát fogod venni.
- Bizonyára kibaszott nehéz lehet ez neked. – duruzsolta. – Egy ilyen féregtől segítséget kérni, mint én. Egy olyan aljas rohadéktól, akinek legszívesebben saját fogaiddal rágnád le a kezét.
Elléptem tőle, és végre ismét mertem levegőt venni. Addig valahogy nem akaródzott a körülötte terjengő, fertőzött oxigénmolekulákat magamba szívni. Mosolyt erőltettem az arcomra, és színpadiasan széttártam a karjaimat.
- A szükség a törvényt bont…
- De tudod, én nagyon szívesen segítek, mert megváltoztam – folytatta. - A fenséges jó útjára tértem, és természetes bármikor rendelkezésére állok a törvény emberének!
- Igen, arról semmi kétségem – vetettem oda, továbbra is őrizve arcomon a mosolyt. Sajnos az én színészi képességeim korántsem voltak olyan jók, mint amilyenekkel Gray operált, és a mimikám sem volt éppenséggel tökéletesnek nevezhető. Mintha sebészileg kiműtötték volna bőröm alól az arcizmokat. Éppen ezért volt oly nagy művészet mosolyra húznom az ajkaimat, és valósággal fájdalmasnak éreztem a műveletet.
- Csak sajnos hála főnökeidnek, kicsit le vagyok égve. A mai világ olyan drága… a kenyér ára is egyre jobban megy fel. Szóval a zsebedbe kell nyúlnod kicsit. Nem szabok határt a kreativitásodnak, kínálhatsz bármit.
Felhorkantam. Nem voltak túl magasak az elvárásaim Grayjel szemben, de ő még azokat is alulról súrolta. Csalódtam benne…
- Azt hiszed, hogy néhány galleonnal akarom kiszúrni a szemed, Gray? Tudod, valóban szívesen végignézném, ahogy éhen döglesz, mert még kenyérre sem futja neked, de ellentétben veled, én tényleg a jó oldalon állok. A becsületesség oldalán. És, mint becsületes ember, megfizetem a tartozásaimat.
Valahol a távolban egy nő sikított, mintegy aláfestő zenét szolgáltatva mondandómnak. A fülem botját sem mozdítottam. Bizonyára mindennaposak voltak Sohoban az efféle dolgok. Nekem pedig fontosabb küldetésem volt. Nem segíthettem a nőn.
- Roppant kellemetlen lehet fél kézzel élni – váltottam csevegő hangszínre. – Még a legegyszerűbb dolgok is igen bonyolulttá válhatnak, úgy mint a fogmosás, az evés, vagy a maszturbálás. Bár, úgy tudom Miss Dean megoldja neked az utóbbit…
Ismét egy fájdalmas mosoly következett, én pedig felkészültem az esetleges támadásra. Talán túl messzire mentem el ezúttal, mégis tudatni akartam vele, hogy mindent tudok róla, és a hozzá közel állókról. Egy pillanatra magamba néztem és elgondolkoztam, hogy vajon a szent cél érdekében képes lennék-e bántani egy ártatlan lányt, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy bűnözőkkel kefélt. Megrémített a válasz, amit odabent találtam. Gray markomban volt, és ha úgy tartotta volna kedvem, csak összeszorítom az öklömet, és porrá zúzom őt. De egyelőre még szükségem volt rá, és a tudására.
- Olyan dolgot ajánlok neked, amit pénzen nem tudsz megvenni. Vagy legalább is csak ahhoz hasonló, silány, hasznavehetetlen szart – böktem állammal a kézcsonkján ülő protézis felé. – Mit szólnál egy új kézhez, Gray? Nem kérek cserébe mást, csak emlékeket…

Eleresztettem fülem mellett a szavait. Arcom ugyan rezzenéstelen maradt Gray gyermeki riposztjától, de a bohócokat megszégyenítő, bárgyú mosolyától a hideg futkosott a hátamon, a gyomromban pedig vészjósló bukfenceket vetett a futtában bekapott uzsonnám. Undorodtam a férfitól, és gyűlöltem a világot, amiért ilyen helyzetbe kényszerített engem, hogy szívességet kelljen kérnem ettől az alaktól.
Vettem egy nagy levegőt és tovább ütöttem a vasat.
- Csak azt sajnálom, hogy a csodálóid a meghallgatásról, gondolok itt arra a féleszű kölyökre, nem láthatják a mostani valódat. Brandon Gray, a drogdíler. Micsoda karrier!
- Az a féleszű kölyök megkockáztatom, hogy nagyobb ember nálad. Sőt, a másik karomat tenném rá.
- Hogy kevernéd az agybomlasztó főzeteidet kar nélkül, Gray? A kis mugli kuncsaftok nagyon csalódottak lennének, ha hirtelen kifogynál a készletből.
Kezdtem unni a bájcsevejt, amit azzal a lecsúszott bűnözővel folytattam. Úgy döntöttem, hogy ideje hozzálátni ahhoz, amiért eredetileg jöttem. Szépen felépített kis tervem volt a kívánt információ kicsalására. Úgy döntöttem, hogy egyelőre maradok a zsarolásnál, és továbbviszem a megkezdett történetet.
- Ugye tudod, hogy ezek a főzetek még a mi világunkban is illegálisak. Már önmagában az alapanyagok birtoklásáért is lecsukathatnálak, de így, hogy még árulod is, főleg hogy mugliknak… Úgy hallottam, hogy a dementorok távozásával a rabok kissé… Hogy is fogalmazzak? Felélénkültek. Hogyan is védenéd meg magad fél kézzel a zuhanyzóban?
Pillantásom a protézisbe rejtett pálcára esett, de addigra már késő volt. Gray ép kezével villámgyorsan rántotta elő egyetlen fegyverét, melyet egyből a torkomnak szegezet. Egész ügyes volt. A hatás azonban elmaradt…
- Pont úgy, ahogy veled is elbánok, ha tovább rabolod az időmet. Nem érdekel az ostoba zsarolásod, meg a farokméregetésed. Nyögd ki, miért jöttél, vagy takarodj.
Szemeim környéke ráncokba futott, arcomon pedig megjelentek az apró gödröcskék, ahogy számat mosolyra húztam aznap először. Szinte sóvárogtam érte, hogy kimondja rám a nyelve hegyén lévő átkot. Az igazgatóság nem vette volna jó néven, ha éjnek közepén csak úgy besétálok Sohoba és meggyilkolok egy volt Halálfalót, azt azonban egy szabály sem tiltotta, hogy megvédjem magam egy ilyen kis tetűvel szemben.
- Kérlek, adj rá okot! – Nevettem a képébe oly lenéző, gúnyos módon, amennyire csak kitelt tőlem. Ez a kaland egészen más volt, mint a többi, hivatalos megbízatásom. Itt minden úgy volt, ahogy én akartam, nem voltak szabályok, nem volt semmiféle előírás arról, hogyan és mit mondhatok. Én pedig élveztem a hirtelen jött szabadságot, és kivillantottam a fogam fehérjét.
Pár másodpercig még feszült csend uralkodott kettőnk között, aztán Gray nyilván belátta, hogy semmi értelme megátkozni egy hozzám hasonló, magas beosztású minisztériumi hivatalnokot, mert továbbra sem tett semmit, mire én lustán eltoltam a torkomra irányuló, pálcás kezét.
- Remek! Most, hogy figyelsz, végre tárgyalhatunk.
Nem hátráltam tőle, mint holmi gyáva kvibli, aki varázspálcát látván menten eliszkol, sőt még közelebb toltam hozzá simára borotvált képemet. A kalapom alatt sárgán csillogtak a szemeim, ahogy az utca végi lámpa fénye rávetült.
- Információkra van szükségem. Te pedig beszélni fogsz, hiszen tudod jól, hogy nem éri meg packázni velem. Szépen elmondasz mindent, és cserébe még kapsz is tőlem valamit, aminek úgy vélem hasznát fogod venni.

A hangom kimérten, ugyanakkor vészjóslóan csengett az üres sikátorban. Szemeim szikrákat szórtak kalapom karimája alól, és ha képes lettem volna a pillantásommal ölni – akár a baziliszkusz – a félkarú férfi már rég halott lett volna. Ő azonban továbbra is lélegzett. Minden egyes oxigénmolekulát, melyet tüdejébe szippantott, sajnáltam tőle.
- Maxwell Isidro Shafiq. Minek köszönhetem megkeresésedet?
A félkarú bohóc gúnyolódott rajtam. Bátor, ugyanakkor mérhetetlenül ostoba dolog volt ez tőle. Hiába ismerte az arcomat és a nevemet, ha képtelen volt őket a tetteimhez kötni. Pedig ha tisztában lett volna vele hány társát küldtem hűvösre, vagy épp a túlvilágra, talán erőltetett volna némi tiszteletet a hangjába. A túlélés első szabálya: ismerd az ellenséged!
- Nos, nem nosztalgiázás céljából jöttem – vetettem oda a férfinak, miközben jó alaposan szemügyre vettem őt. Tekintetem megakadt a bal karján, pontosabban ott, ahol a karjának lenni kellett volna. Hús, csontok és ízületek helyett azonban fém és plasztik bújt meg a kabát ujja alatt. Silány utánzata volt csupán az emberi kéznek. Gray még a seggét sem tudta volna kitörölni vele.
- Mondd csak, élvezed a szabadságot, Gray? – Végighordoztam tekintetemet a sikátor penészfoltos falain, a gombákkal és mohával borított aknafedőkön, a konténereken, melyekből csak úgy ömlött ki a szemét, majd ismét a férfira néztem. Arcomon ugyanolyan undor ült. – Látom, végül csak megtaláltad a helyed.
Szinte éreztem, ahogy a drága öltönyöm apró szálai magukba szívták azt a dohos, benzingőzös párát, amit a város izzadt magából. Ezért is Gray volt a hibás, és gyűlöltem őt érte. Ha nem lett volna oly magasztos a cél, biztosan nem mocskoltam volna be a kezeimet. Azonban a Sors adott még egy esélyt, hogy megtaláljam a bátyám gyilkosát, és minő véletlen, pont úgy alakult, hogy az egyetlen, akitől segítséget várhattam, egy általam éveken át üldözött, koszos Halálfaló volt. Az élet furcsa tréfát űzött velem.
Persze kétség sem fért hozzá, az utóbbi időben erősen rászolgáltam a negatív karmára – még ha nem is hittem efféle baromságokban -, elég volt csak Lottra gondolnom. Nem egészen illett a rólam alkotott profilba az a görbe éjszaka, éppen ezért igyekeztem a lehető legmélyebbre elnyomni magamban, több-kevesebb sikerrel. Sajnos egy számomra teljesen ismeretlen érzés megakadályozott benne, hogy végleg kitöröljem emlékezetemből Louise Lottot.
Ezúttal azonban sikerült eltemetnem magamban az érzéseimet. Csupán mérhetetlen undor, és harag kavargott bennem, ahogy megközelítettem a félkarú férfit.
- Csak azt sajnálom, hogy a csodálóid a meghallgatásról, gondolok itt arra a féleszű kölyökre, nem láthatják a mostani valódat. Brandon Gray, a drogdíler. Micsoda karrier!
Gúnyolódtam ugyan, de arcomon nyoma sem volt mosolynak. Brandon tudta, hogy jogilag semmim sincs ellene, így aztán törvényes úton nem árthattam volna neki. Na de ki mondta, hogy érdekelt volna a törvény? A bosszú még a magamfajta szabálymániásokat is kifordította a valós énjükből. Egyelőre azonban jobbnak láttam óvatosnak maradni.
- Ugye tudod, hogy ezek a főzetek még a mi világunkban is illegálisak. Már önmagában az alapanyagok birtoklásáért is lecsukathatnálak, de így, hogy még árulod is, főleg hogy mugliknak… Úgy hallottam, hogy a dementorok távozásával a rabok kissé… Hogy is fogalmazzak? Felélénkültek. Hogyan is védenéd meg magad fél kézzel a zuhanyzóban?

Az ész és a szív harcában az utóbbi állt nyerésre, s ez tőlem oly szokatlanul hatott, hogy minden egyes mozdulatom, minden mondatom, és maga a tekintetem, ahogy a lányra néztem, egy idegen emberé voltak. Talán pont azért is vonzott annyira a lány, mert mellette végre kifordulhattam önmagamból. Levethettem a szürke öltönyömet, a szabályokat, melyeket az élet aggatott rám, és végre élhettem egy kicsit. Megfiatalított, és valósággal bolondot csinált belőlem. Én pedig hagytam, és élveztem, hiszen sosem volt még részem hasonlóban.
Beléptünk a házba, de nem szóltunk egymáshoz. Szavak nélkül is megértettük egymást, s elég volt egy elegáns pörgetés, egy enyhe szorítás ahhoz, hogy oly közel kerüljünk egymáshoz Louise-szal, mint még soha. Megcsókoltam, és végre én magam is éreztem, hogy átszakadt egy gát kettőnk között. Egyre oldottabbnak éreztem magam, és különös rutinnal kezdtem becserkészni a lányt.
Kezeim a pólója szélét gyűrték, hogy aztán egy határozott mozdulattal kibújtassam belőle törékeny testét. Egy pillanatra megtorpantam, szemügyre vettem idomait, majd újból közelíteni kezdtem. Újabb csókkal támadtam, ő pedig végre rájött, hogyan oldja ki az övem csatját. A bőrszíj ezüstkapcsa felkarcolta a fényesre polírozott padlódeszkát, ahogy koppanva Louise fehér pólója mellé hullott, én azonban nem foglalkoztam ezzel, hiszen ráértem bosszankodni emiatt másnap is. Lassan továbbaraszoltunk a házban, ruhákat hagyva magunk után. Mintha csak attól tartottunk volna, hogy eltévedünk a hatalmas villában, ám ezúttal morzsák helyett farmernadrágot, nyakkendőt, melltartót, öltönyt, inget, és bugyit hagytunk.
Végül a hálószobában álltunk meg, mely ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyen én magam is voltam. Csupán egy hatalmas ágy terült szét benne, szemben az óriási, egész falat betöltő üvegablakkal, mely egyenesen az óceánra nézett. A falak szürkék voltak, és téglaberakás borította őket. Az éjjeli szekrényeken halványan világítottak a lámpák, de rajtuk kívül egyetlen tárgy sem volt a szobában. Odabent végre én lehettem a legérdekesebb látnivaló.
Elszakítottam ajkaimat a lányétól, és hagytam, hogy ezúttal kissé távolabb sodródjunk egymástól. Nagy levegőt vettem, és belevetettem magam az éjszakába…

- Egész életedben menekülni akarsz, fiam? – Zengte be hangom a kihalt erdőt, lepattanva az ős öreg fák kérges héjáról. – Hát nem volt még elég a patkányok életéből? Nem lenne egyszerűbb megadni magad és a saját lábadon sétálni a bíróság elé? Amíg még maradt egy kis méltóságod…
Hallottam a fiú zihálását, és tudtam jól, hogy fél, mégsem meríthettem erőt belőle. Mélységes undort éreztem, olyat, amit a csatornákban fészkelő rágcsálók láttán szoktam. Egy riadt gyereket láttam csupán magam előtt, ugyanakkor tudtam jól miféle borzalmakat vitt véghez. Ez a fajta kettősség pár évvel ezelőtt még összezavart, kizökkentett volna, ám azóta oly sok minden történt, hogy az én szívem is kővé dermedt.
- Petrificus Totalus!
Lusta pálcaintéssel elhessegettem a felém röppenő rontást. Majdhogynem felkacagtam a gyenge próbálkozástól. Meg sem kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy Nott fejébe lássak, túlzottan izgult és félt ahhoz, hogy lezárja előttem az elméjét. Ily módon gyerekjátéknak tűnt az elfogása, és egyáltalán nem volt szórakoztató ellenfél…
- Ostoba kölyök – morogtam fogaim alatt, ahogy tovább araszoltam a sűrű aljnövényzetben. Pálcámmal megcéloztam a lapockáját, de konkrét cselekvésre már nem jutott idő, hiszen Nott egyik pillanatról a másikra eltűnt a fák kusza gyökerei között. Ennyi lenne az élet, gondoltam magamban, savanyú ábrázattal arcomon. Vajon lesz-e olyan, aki úgy meséli majd el ezt a történetet, hogy egy kiálló gyökér okozta Roman Nott vesztét? Mindenesetre roppantul röhejesnek tartottam.
Lassan a gyermek fölé magasodtam, pálcámat mindvégig a fájdalomtól eltorzult arcára szegezve. Az álcám, melyet korábban magamra öltöttem, szép lassan lehervadt testemről, felfedve valódi kilétemet. Szemtől szemben tornyosultam Nott fölé.
Nem tudhattam, hogy a bukása fájt-e jobban, vagy a kificamodott bokája. Csupán reméltem, hogy jó mélyre elraktározza magában ezt a „szép” pillanatot, mert tudtam jól, hogy ennél már csak rosszabb jön. Az, ami az Azkabanban várja majd, minden bokaficamnál fájdalmasabb lesz…
- Úgy tűnik, vége van. – Helyeslően bólintottam. - Pedig tényleg nem akarlak megölni.
- Ez roppantul gáláns tőled.
A felém meredő pálcára pillantottam, majd ismét a fiúra. Fáradtan elmosolyodtam, s mintha Roman is érezte volna, mennyire nevetségesen is fest az önjelölt William Wallace szerepében, lassan leeresztette pálcáját, és nagy nehezen megadta magát.
- Pompás.
Egy suhintásra kezembe röppent a gyermek pálcája. A galagonya vessző idegennek hatott markomban, mégis rászegeztem legyőzött prédámra.
- Megkönnyíthetné ezt az egészet mindenkinek, ha megölne – fecsegte a fiú.
Mélyen a szemébe néztem, kiélvezve a győzelmemet, kiélvezve a csendet, a friss levegőt. Szemeim vészjóslóan villogtak az erdő homályában, ebből tudhatta Nott, hogy süket fülekre talált. Végül nagy sokára szólásra nyitottam számat. Hangom kimért és rideg volt.
- Ahogy mondod.
Villant a pálca, ám zöldes derengés helyett vörös fény szőtte be az erdő fáit, ahogy kábító átkom a fiú homlokának csapódott. Miért is könnyítettem volna meg egy gyilkos életét – gondoltam magamban, miközben vastag láncokat bűvöltem végtagjaira. Hosszú út várt ránk hazáig, és nem szerettem volna, ha kapálózásával esetleg összepiszkítja az egyik drága öltönyömet. Annyit egy Halálfaló sem ért…

Az utolsó madár is felröppent az ágak közül, szavaim pedig belevesztek az erdő mélyébe. Nyomasztó csend nehezedett ránk. Szinte hallani véltem Nott szívverését, és agya zakatolását. A fiú, aki az öreg tölgy mögött rejtőzött, többé már nem az a veszélyes Halálfaló volt, aki egykor végzett azzal a sok emberrel. Csupán egy kölyök volt, egy rémült gyermek, egy horogra csalt kishal. Én azonban nem hobbihorgász voltam, és eszemben sem volt visszadobni őt…
- Csak mondd, hogy megtetted, és soha többet a közelébe sem megyek Angliának – kiáltotta Nott.
Óvatosan kidugta fejét a fa mögül, de azonnal vissza is húzta, mert egy piros szikracsomó reppent felé pálcám hegyéből. Legalább a reflexei rendben voltak, ha az esze nem is. Nem gondolhatta komolyan, hogy futni hagyom.
- Ez nem így működik, fiú. Még ha hinnék is neked, akkor sem engedhetnélek el. Felelned kell a tetteidért. Légy most férfi, és vállald fel a bűneidet! Nézz szembe azokkal az emberekkel, akiknek ártottál! Azokkal, akiknek elvetted a szeretteit!
Nem ragaszkodtam volna a harchoz, de azért nem is bántam, hogy nem adta magát olyan könnyen. Gyűlöltem az összes Halálfalót, és előszeretettel átkoztam volna ragyás-pépesre a fiú arcát, ha nem szólt volna közbe a lelkiismeretem.
- Nem akarok harcolni – kiáltotta a fiú.
A fénycsóva mozgásba lendült, méghozzá távolodni kezdett, azaz Nott úgy döntött, hogy elég volt a csevegésből, itt az ideje nyúlcipőt venni. Természetesen ezt nem hagyhattam.
- Akkor rossz úton jársz – feleltem, miközben kiléptem a fa takarásából. – Történhet úgy is, hogy nem harcolunk. Nem kell, hogy bárkinek is bántódása essék. Ehhez azonban meg kell, hogy add magad. Kettétöröd a pálcádat, szépen a magasba tartod a kezed, és hagyod, hogy visszavigyelek Angliába.
Felemeltem láthatatlan kezem, és egyenesen Nottra irányítottam a pálcám hegyét. A pajzsbűbáját nem törhettem át oly könnyen, de nem is feltétlenül volt erre szükség. Bíztam benne, hogy maradt még némi jó a fiúban, és van annyi esze, hogy megadja magát egy nálánál sokkal erősebb ellenféllel szemben.
- Egész életedben menekülni akarsz, fiam? – Folytattam. – Hát nem volt még elég a patkányok életéből? Nem lenne egyszerűbb megadni magad és a saját lábadon sétálni a bíróság elé? Amíg még maradt egy kis méltóságod…

- Esetleg… Beugorhatnánk hozzám… A házamba.
Bukfencet vetett a gyomrom, ahogy Louise rám pillantott, mosolyra húzva a száját. Talán már ezért az egy másodpercért is megérte konkrét idiótát csinálnom magamból. Továbbra sem tartottam jó ötletnek azt, amire készültünk, de mellette erőre kaptam, és kész voltam megtenni bármit, hogy megkapjam azt, amire vágytam: Őt…
- Rajta – válaszolt a lány, majd belekapaszkodott a karomba.
Mély levegőt vettem, majd kiürítettem az elmémet, megszabadulva a részeg és pajzán gondolataimtól. Lelki szemeim elé egy ház sziluettje kúszott be, és szinte orromban éreztem a tenger felől áramló, sós szellő illatát.
Lábaink alól hirtelen kicsúszott a talaj, mi pedig pörögve-forogva belevetettük magunkat a nagy semmibe. Mellkasom összenyomódott, és fogyni kezdett a levegőm, mintha csak egy szűk gumicsövön rángattak volna át. Ám a szorítás úgy múlt el, ahogy jött, szinte másodpercek törtrésze alatt. A pörgés megszűnt, talpunk pedig ismét szilárd talajt ért. Kinyitottam a szemeimet és elégedetten néztem szét. Úgy tűnt részegen is tökéletesen működött a varázserőm.
- Isten hozott!
A kovácsoltvas kapu, mely előtt álltunk, egy csettintésemre kitárult, szabaddá téve az utat a házamig. Maga az épület egy apró, tengerbe benyúló földnyelvre épült, melyen sűrű erdő növekedett. Az otthonom, akárcsak ruhatáram, hűen tükrözte személyiségemet, s tökéletesen visszaadta rajongásomat az egyszerű formák iránt.
Gyorsan letudtuk a kapu és a villa közötti távolságot, időt sem hagyva a kíváncsi szemlélődésre. A vastag tölgyfa ajtó magától kitárult, ahogy a közelébe értünk, majd fény gyulladt az előszobában, ahogy átléptük a küszöböt.
Louisenak ezúttal is csak másodpercek jutottak, hogy szétnézzen, ugyanis megragadtam a kezét és megpörgetve magamhoz húztam. Arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy akár a szeplőit is megszámolhattam volna, ha úgy kívánom. Én azonban még közelebb akartam kerülni hozzá. Oly közel, hogy már azt se tudjam, hol érek véget, és hol kezdődik ő maga.
Mondhattam volna kismillió dolgot, bókolhattam volna, elárulhattam volna, hogy milyen kivételes, hogy rajta kívül még egy nőt sem hoztam ide. Azonban minden egyes szó, minden betű, melyet megformáltam és kiejtettem volna a számon, súlyos időpazarlás lett volna. Már késő volt visszafordulni, de nem is akartam. Valahogy furcsán sorsszerűnek éreztem a pillanatot, és ha csak rövid időre is, de végre félre tudtam tenni a kettőnk között tátongó korbeli szakadékot.
Újból megcsókoltam, közben pedig kinyúlt, fehér pólójával kezdtem babrálni. Feltett szándékom volt minél korábban megszabadítani őt az amúgy kidobásra, vagy legalább is felmosásra ítélt ruhától. Ha már ily könnyedén el tudta csavarni a fejemet, látni akartam mindazt, amivel bűnre csábított.
Ezúttal nem engedtem a csókból…

A város nyögdécselt a rázúduló bűztől és mocsoktól. Jajveszékelését messze sodorta a szél, túl az égig érő panelházak dzsungelén. A siratóének ezúttal is a hazaigyekvő mugli autók motorzaja volt, melyhez aláfestésként hozzátartozott a vörös és sárga színben villódzó reflektorok fénye, mely meg-megcsillant a hömpölygő szmogon; s hogy orrunk sem szenvedjen hiányt kellő ingerben, mindehhez mérhetetlen kipufogógáz társult.
Véres a város torka – gondoltam magamban, miközben átléptem egy hajléktalan – érmékben szűkölködő – kalapja felett. Ritkán jártam a város ezen részén, és nem volt nehéz kitalálni, hogy miért. London alvilági negyede nem különösképp csábította a magamfajta, öltönyös népséget, s ez most sem volt másképp. Egyedül a munkám miatt voltam hajlandó bemocskolni fényesre pucolt bőrcipőmet. Márpedig ezúttal térdig gázoltam a folyékony ürülékben…
Találgatásokkal és titkolózásokkal teli hónapokon voltam túl, melyek erősen megviselték az amúgy patent idegrendszeremet. Hullámvasúthoz fogható érzelmi kalandtúrám telis-tele volt meglepetésekkel, örömmel, s bánattal. Öt különböző országot jártam be bűnözők után kutatva, és közel harminc férget jutattam rácsok mögé. A nyár elrepült, a pénztárcám megtelt, azonban én mégsem lehettem elégedett. Egy fontos név ugyanis még hiányzott a listámról…
Rámán varrott bőrcipőm talpa kopogva szelte a madárürüléktől szennyes betont. A szakadt farmert és surranót viselő punkok, tenyerüket dörzsölgetve nézték, ahogy öltönyt viselve áthaladok a territóriumukon, ám megközelíteni már egy sem mert. Elég volt egy sötét pillantás, kalapom karimája alól, s tudták: én nem az vagyok, akivel érdemes packázni. Fekete kesztyűbe bújtatott kezeim, vászon öltönykabátom zsebeiben nyugodtak, közel a retteget ciprusfához. Az elmúlt hónapok, a háború, a kudarcok, és Lott után, őszintén kívántam, hogy okot adjanak a használatára.
De nem… Ismét elfelejtettem, miért is jöttem. Ez most sokkal fontosabb – gondoltam magamban, és enyhítettem a szorításon, mellyel csontos ujjaim a markolatra feszültek. Elég lett volna egy apró hiba, egy árulkodó nyom arról, hogy itt jártam, és búcsút mondhattam volna a jelvényemnek. Tudtam jól, hogy tilosban járok; és azt is tudtam, hogy mindaz, amit tettem, s amit még tenni készültem, legalább annyira borzalmasak, mint a Halálfalók által elkövetett rémségek. Azonban nekem, ellentétben a maszkok mögé rejtőző, csuklyás férgekkel, nyomós okom volt rá, hogy megtegyem mindazt a szörnyűséget. Joggal követeltem az üldözöttem vérét…
- Fél karral is lenyomlak, te drogos kis féreg – ütötte meg a fülemet egy mondat.
Megtorpantam, és tovább hallgatóztam. Tudtam jól, hogy merre kell keresnem őket, ám nem sejtettem volna, hogy ilyen könnyen a nyomukra bukkanok. Az áruló Halálfalónál csak egy rosszabb van: az, amelyik megússza. A férfi, akit találtam, egy volt közülük.
Az utca túloldaláról figyeltem az eseményeket. A sikátorban két férfi vitatkozott, s beszédük alapján egyik sem tűnt, hogy akár a The Arts Club, akár a White’s tagja volna. Végül a közjátéknak vége szakadt, és a félkarú elengedte a másik férfit. A győztes hím nevetésétől zengett a sikátor.
Pár másodpercig még néztem a legyőzött szerfüggő szégyenmenetét, ahogy nyúlcipőt felvéve hazafelé, vagy talán segítségért iszkolt, majd megigazítva nyakkendőmet, leléptem a járdáról és átvágtam az úttesten. A félkarú rabló díler cigarettafüstöt eregetve indult az ellenkező irányba, én pedig kissé lemaradva követtem őt a sikátorok rengetegében.
Az egész fogócska nem tartott tovább két percnél. Ezúttal nem törekedtem rá, hogy észrevétlen maradjak. Kicsit sem tartottam veszélyesnek a férfit. Túl korán, túl tiszta úton szabadult, s csupán fél keze volt. Hozzá hasonlókat fogyasztottam reggelire…
- Brandon Everald Gray – szólítottam meg őt, amint tíz méteres távolságba kerültünk egymáshoz.
Még emlékeztem arra a nyakigláb hollóhátas fiúra a Roxfortból. Elképzelni is nehéz volt, hogy a bukott Halálfaló, aki előttem állt, azonos azzal a gyermekkel. De számomra már nem létezett az a fiú. Ahogy ott ültem a tárgyalásán, hallgatva a sületlenségeket, melyeket összehordtak, csak hogy kikaparják őt a saját mocskából, hirtelen rádöbbentem, hogy nincs igazság a Földön. Ha dalba kellene foglalnom, mennyire is utálom a világot, azt hiszem az örökkévalóságig játszanék. Mert ki mondja azt, hogy csak mert levágta a karját, már is bűnbocsánatot érdemel, sőt mi több, hőssé válik? A róka is lerágja a saját lábát, csak hogy mentse az irháját. Az én szememben Brandon Gray ugyanaz az alávaló féreg volt, mint tetovált korában.
- Azt hiszem itt az idő, hogy elbeszélgessünk egy kicsit…

Vészesen csökkent a kettőnk közötti távolság. Ajkaim még utolsó szavaimat rebegték, ám lassan rájöttek: nincs tovább. A végállomást Louise whiskeytől édeskés szája jelentette, mely ugyanúgy mozgott, akárcsak az enyém. Szerencsénkre magát a pillanatot nem tehettük tönkre az ostoba, felesleges szócséplésünkkel, hiszen ujjaival végigszántott a hátamon, majd mire észbe kaptam, már egymásba fojtottuk a szót, és összeforrasztottuk részeg ajkainkat.
Az első csók a legtöbb esetben tapogatózást jelent, egyfajta ismerkedést. Az embernek ugyanis rá kell jönnie, hogy meddig mehet el, hogy mit szeret a másik. Mi ebben is kivételt jelentettünk, hiszen nemes egyszerűséggel átugrottuk ezt a lépést, és ösztöneinkre hagyatkozva ízlelgettük egymást.
A csók azonban nem tartott sokáig. Louise igyekezett tudatosítani bennem, hogy ez az egész nem több puszta testiségnél, egy alkoholmámoros kalandnál. Elszakította ajkait az enyémektől, jelezvén, hogy mindez túl intim, túl valóságos. Helyette inkább hátrahúzta a fejemet, majd borostás államat kezdte bejárni, puha csókokat hagyva maga után.
Behunytam a szemem és engedelmeskedtem. Igyekeztem kizárni a fejemben újból és újból felsikoltó, idegen hangot, mely egyre csak ismételgette: hibát követsz el. A bűntudat, a szégyen, és a harag, melyet saját magam iránt éreztem, azonban csak felkorbácsolta a kedélyeket, és egyre vadabbá tett. Az új erő egy elfeledett helyről érkezett tagjaimba. Rég volt már, hogy hasonlót éreztem volna…
Louise kezei eközben bejutottak az ingem alá. Sajgó fájdalom maradt a helyen, ahol finom ujjai a bőrömhöz értek. Engedtem neki, és egyre közelebb és közelebb araszoltam hozzá, kiszorítva kettőnk közül az összes levegőt. Hagytam, hogy az államtól elindulva egyre lejjebb és lejjebb jusson, majd mikor a mellkasomhoz ért, egyszerűen ráhajtottam homlokomat a fejére, és kinyitottam a szemeimet. Lopva megszemléltem a stratégiai pontokat, mintegy előlegként az estéből.
Továbbra sem tudtam hová tenni a lány iránt érzett, különös érzelemingadozásokkal járó vonzalmamat. Olyan volt, mintha fejbe kólintottak, majd megpörgettek volna a tengelyem körül, és aztán elvárnák tőlem, hogy egyenesen végigmenjek az útpadkán. Louise mellett képtelen voltam tiszta fejjel gondolkozni, és mintha a végtagjaim sem engedelmeskedtem volna nekem. Ostoba gyereknek éreztem magam, és gyűlöltem a lányt, amiért ezt váltotta ki belőlem. Kezdetektől fogva átlátott rajtam, manipulált, és magával rántott a rosszba. Kiforgatott magamból, és előcsalogatta azt a bizonytalan énemet, melyet a maszk mögé száműztem. Az egész lányban volt valami ördögi, és földöntúli. Képtelen voltam annyiban hagyni a dolgot…
Az övem hirtelen szorítani kezdett, ahogy Louise kezei utat törtek maguknak az öltönynadrágom belsejébe. Körmei belemélyedtek a húsomba, én pedig vádlitól kezdve egészen a farizmokig megfeszültem. A drága textilt egyenesen az én alakomra szabták a neves mesteremberek, ám most még is kicsinek, és kínosan szűkösnek éreztem a nadrágomat. Nekisimultam Louisenak, miközben felfedező útra indítottam kezeimet, mintegy ellenőrzésképp, hogy megvan-e minden testrésze a lánynak.
- Esetleg… - kezdtem bele, habár a korábbiakkal ellentétben, ezúttal nem szívesen törtem meg a csendet. – Beugorhatnánk hozzám… A házamba.
Biztos voltam benne, hogy a tengerre néző hálószoba, és a hatalmas franciaágy számára is vonzóbb helyszín, mint a Veszett Róka előtti kihalt sikátor. A fejem enyhén sajgott az italtól, ám még abban az állapotomban is mértani pontossággal hoppanáltam volna akár a Big Ben óramutatójára is.
Csak egy szavába került volna, és bárhová elrepítettem volna őt…

- Tizenhét éves vagy, a szentségit! – Sziszegtem a képébe, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna. Rettenetesen bántott a korkülönbség, mégis, ahogy kimondtam a szavakat, gyerekes takarózásnak tűnt az egész. Egyelőre azonban még én magam sem értettem a valós okát a folytonos menekülésemnek.
Lelöktem magamról Louise kezeit, és hátat fordítottam volna, ám ezúttal a nyakkendőmet csípte el.
- Neked kurva nehéz a felfogásod – röhögött bele az arcomba. - Felfogtad, hogy csúnya patthelyzetben vagy?
Drága selyem nyakkendőm, ha képes lett volna rá, minden bizonnyal felsikoltott volna, amikor újabbat csavart rajta a lány, feltekerve ezzel apró kezére.
- Vagy megint elszaladsz, és aztán tovább húzzuk egymás idegeit, vagy végre nagyfiú leszel és feldolgozod, hogy nem ettől vagy szar ember. Ideje lenne végre saját magaddal szembenézned, Max, és nem csak a mostani helyzetre gondolok. A világ legnagyobb idiótája az, aki saját magának hazudik.
Egy újabb okosság a lánytól, melyet illett volna feljegyeznem a bölcsességek könyvébe. Őszintén elegem volt már a kioktatásból, hogy megmondják nekem milyen ember is vagyok, és hogy mi mindenben hazudok magamnak. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is így beszéljen velem, pláne nem egy tizenéves kislány.
- Élvezed, hogy ezt játszhatod velem, mi? Élvezettel kínzol engem…
- Marhára – felelte gúnyosan, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy menten felképel. – Minden vágyam volt veled összefutni.
- Eressz el! – Ismételtem, de ő ismét csak elengedte a füle mellett.
- Nézd, Max, lassan kezd elveszni a helyes arcod varázsa – ujjával a szemem közé bökött, melytől nyomtan megfájdult a fejem. – Az ajánlatom annál hamarabb válik semmissé, minél többet járatod a szád. Ahonnan én nézem három lehetőséged van.  Egy, megpördülsz a sarkadon és mindketten megyünk, amerre látunk, folytatva az önpusztítást. Kettő, üvöltözünk még itt egymással egy ideig, igazságtalanul kegyetlen dolgokat vágunk a másik fejéhez, majd ugyan ebben a hangulatban elválunk, vagy három, feldolgozod, hogy megdugnál, és kapsz rá egy lehetőséget. Leveztjük a feszültséget, aztán szépen elbúcsúzunk.
Egy újabb ér kezdett vészjósló lüktetésbe halántékomon. Végleg elvesztettem a türelmemet. Egy gyors mozdulattal kibontottam nyakkendőmet, majd megragadtam Lott kezét, és elszakítottam magamtól. Egy pillanatig még dühösen meredtem rá, majd tettem felé egy határozott lépést, és mivel így is közel voltunk már egymáshoz, ekkorra már egészen belemásztam az arcába. Éreztem a whiskey szagát, melybe finom parfüm illata keveredett.
- Fogalmad sincs, mit kérsz – sziszegtem. – Nem tudsz te semmit.
Elkaptam a kezét, mielőtt még ismét az ingembe csimpaszkodott volna, és magamhoz rántottam őt. Az érintésétől libabőrös lettem.
- Ezt akarod, te bolond?
Egy gyors mozdulattal a fogadó falának taszítottam őt, odapréselve őt a hűvös téglához.
- Semmit sem oldunk meg ezzel – suttogtam még utoljára, majd megcsókoltam.

Egyszerűen nem tudtam tovább maradni mellette. Képtelen voltam hallgatni őt, ahogy kígyóméregként csepegtette fülembe az igazságot. Nem is szavai fájtak leginkább, hanem az a természetes egyszerűség, mellyel kiejtette azokat a csinos kis száján.
A kopott bőr ropogása beleveszett a fogadó zajába, ahogy sértődötten felpattantam a padról, magára hagyva ezzel a döbbent Louiset. Azért mentem a Veszett Rókába, hogy megtaláljam testvérem gyilkosát, és csak azért maradtam, mert kudarcot vallottam, és felejteni akartam. Kissé ironikus, de végül is tényleg elfelejtettem, miért is kerültem oda. Lott minden korábbi problémámat elfeledtette velem, és immáron egyes egyedül trónolt koponyám belsejében…
- Négyből hármat nem kapsz meg, te gyáva szar – hirtelen valaki belekapaszkodott az ingembe. – Csak tudnám, hogy minek játszod az eszed?!
Louise állt velem szemben, a maga dacos képében. Tehát követett engem, csak hogy még egyszer utoljára belém rúghasson. Megérdemeltem a bosszúját, mégis úgy éreztem, hogy eleget kaptam már tőle.
- Eressz el! – Suttogtam, ahogy egyre közelebb rángatott magához.
- Ki a faszom akar megismerni téged? – Sziszegte az arcomba. - Nem azt mondtam, hogy vegyél el, csak unom már, hogyha a képedbe tolom az igazságot, akkor elszaladsz, mint valami kutya.
Nem válaszoltam, csupán összeszorítottam a fogaimat, megfeszítve ezzel állkapcsomat. Louise magával a tűzzel játszott, és még csak nem is tudott róla. Minden egyes érintése fájt, és csak még dühösebbé tett. Tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy elveszítsem a fejem.
- Egy útra szóló jegyet kaptál Csodaországba.
Végképp nem értettem őt. Egymást váltották fejemben a bizonytalan kérdések: Miért én? Hogy akarhatja ezt? Ő miért nem fél?
Kezei a mellkasomra csúsztak, majd ujjaival belemart a bőrbe, ahogy markába gyűrte a finom szövésű ingemet. Hirtelen furcsának éreztem, hogy az én kezeim még mindig sután lógnak az oldalamon, és nem az ő derekán vannak.
- Mégis mi történhetne veled? Uram bocsáss meg, kielégülsz?
A mellkasomban ébredező sárkány felszegte fejét, és kitört.
- Tizenhét éves vagy, a szentségit! – Talán kissé durván téptem le magamról a karjait, megmutatva, hogy igenis tudok harapni, ha muszáj. – Élvezed, hogy ezt játszhatod velem, mi? Élvezettel kínzol engem…
Ujjainak nyoma perzselve égette hullámzó mellkasomat. Másra sem vágytam volna, minthogy magammal vigyem a lányt. Belöktem volna a tengerre néző hálószobám ajtaján, belesüppedtünk volna a hatalmas franciaágy puha párnáiba, és kizártuk volna a külvilágot, minden ostoba szabályával, és a köztünk feszülő korkülönbséggel együtt.
Ismét hátat fordítottam.