A kérdésére könnyeden vonok vállat. Végül is ez attól függ, hogy kinek mit jelent a ’sokáig’ szó. Szóval egyszerűbb se igent, se nemet felelni. Jobb, ha barátkozik a gondolattal, hogy nem megyek el egy ideig, s meglehet az ő türelmét az felőröli.
Igazából meglep a kérdése, főleg annak a tartalma. Furcsállom, hogy nem jön rá magától a kérdésére oly egyszerű válaszra. Ki ne ismerné az öreg gondnok szeszélyes és oly ’találékony’ na persze tudástárát. Kifejezetten az ötletek netovábbjait ontja magából már minimum húsz éve. Ugyanaz a paletta. Innen nem nehéz így válogatni. Szóval egy kedves mosolyt villantok, amolyan enyhén lenézőt is, miközben közlöm a tényállást.
- Mind tudjuk, hogy a Friccs elemi képességei nem a legjobbak, így esik meg az hogy olyan, mint új ötlet nem létezik a szótárában. És amúgy is, prefektus vagyok… ismerem az összes elvetemült gondolatát annak a szerencsétlennek. –
Ezzel le is zárnám a témát, de az újabb kérdés középpontjába immár én kerülök, ami egy csöppet feszélyez. Végül is az iménti aggodalmam mintha elosonni látszott volna a lelkemből, ám a lány kérdésére újra gondolkodóba esek. Vajon mi lenne a jó felelet?
- Nem gyújtottam fel semmit. Az a mardekárosok reszortja. –
Hangom kissé nyers, de rögtön tónust vált egy perc mély csönd után.
- Tulajdonképp anyagot gyűjtök, habár magam sem tudom mi értelme ennek. –
Ezzel a lendülettel be is csapom a jegyzetfüzetem, és fordulok a lány felé, miközben összefűzöm magam előtt a kezeim.
Közben a lány magyarázatot ad a jelenlétére, miszerint hogy a fenébe is került ide azon felül hogy besétált az ajtón. Figyelmesen hallgatom is egész addig, amíg meglepőnek aligha számító információt közöl, ennek ellenére is elfog a kíváncsiság, így… noha nem szép dolog, de félbeszakítom.
- Héhééhéééé! Miből gondolod, hogy ilyenekről pletykálnak? És… még inkább miért hiszed azt hogy én minderről hallok is? –
Minek néz ez a lány? Egyszemélyes kémhálózatnak? Röhej. Na igen, a P betűs jelvény sok mindent von magam után, de hogy pletykákra adva szerezzek hírt, no meg hírnevet… ugyan!
Szinte vérig sértene, ha nem lennék immunis a rágalmakra és a sértegetésekre. A hozzá hasonlók már biztosítottak efelől a korábbi gyengeségem felől, amit mostanra erőteljesen sikerült orvosolnom, sőt…
Biztos hogy nem Letty lesz, akinek kiadom magam. Ez fix.
- Amúgy azt hiszem, jobban járok, ha előre köszönök neked innentől. Nagyon vérengző lehettél. Kár hogy nem láttam. –
Elmosolyodom rajta, jól tudva ez biztos bosszantja. Mindegy, lassan úgyis mennem kell, szóval akár így akár úgy, lassan örülhet a csöndnek és a magánynak.

A lány csípős köszönésének hallatán enyhén felfele kezd ívelni a szemöldököm. Pokrócot reggelizett? Bár érthető, miután értésemre is adja a haragja tartalmának kis részleteit.
Vállat vonok, mert mit lehet válaszolni a lógósokra? Fura, hogy ő nem követte a társát, hisz mardekáros, és… megszokásból ők mintha mentességet élveznének minden alól. Vagy csak én lennék paranoiás?
Figyelem, ahogy közelebb sétál. Ahogyan egyszerű, de határozott mozdulatokkal összefogja a haját. Mégis szabadon hagy pár tincset. Ez jól áll neki. Kétségkívül jól, s mintha ezt tudná is magáról.
Valahogy az az érzésem, hogy jobb, ha vigyázok Morrison-nal. Legalábbis bölcsebb.
S mintha ez égi jel lenne, szinte felajánlkozik a lehetőség, hogy ismét magam maradhassak. Van értelme? Hova akkor ez a sóvárgás…?
Eltűnődöm egy percig és őt mustrálom. Vajon mennyire kell tartania az embernek tőle. Látszólag csak egy egyszerű lány. Egy mardekáros lány. Azonban a tekintetében, a hanglejtésében mintha több bújkálna.
Tiszta paranoia az egész!
- Maradj csak. Legalább lesz társaságom, amíg befejezem ezt a firkálmányt. –
Bökök a kezemben lévő jegyzetekre, miközben a lehetőségeket mérlegelem. Hát nem jobb lett volna elmenni a fenébe? De ki vagyok én hogy meneküljek. Amúgy is, prefektus vagyok, ő meg… csak egy diáklány, aki egész délután itt dekkolhat és pucolhatja a pókhálós díszeket.
Már-már mintha szánalmat éreznék iránta. Mégse hagyom hogy elgyengüljek, az valahogy nem lenne sem helyénvaló, sem pedig hasznos. Amelie amúgy is kiakadna miatta. És mivel még több, mint két órát kell várnom, hogy végezzen, így marad Letty társasága.
Így, hogy valamelyest mégis oldjam a feszültséget, a kommunikáció első fonalait próbálom megragadni, noha tartok ennek következményeitől.
- No és mik a terveid a szoborpucoláson kívül? –
Leplezetlen kíváncsi tekintettel fordulok felé.
- Lefogadom, már az újabb terveidet szövöd, amikért Friccs körözni kezd ellened. Mégis mit csináltál, hogy itt kötöttél ki? –
Látványosan nézek körbe, jelezve neki a hely jellegzetesen borús és senkineksincsínyére mivoltát, mert hát nem egy álommeló pompás helyszíne ez.
Az agyamba jó pár ötlet szánt mély barázdát, elültetve benne a gonosz kis magvaikat. Van egy olyan tippem, hogy vagy Crasso kapta el vagy valamelyik diáktársa árulhatta be az öreg gondnoknál, aki ujjongva örült az újabb friss húsnak na és persze a lehetőségnek.
Megértem, ha nem beszél. Végtére ó, én se szívesen vallanám be a hibáimat. Ám a jelenlegi állás szerint a legtöbben könnyelműek lettek az utóbbi idő eseményei miatt.
Vajon ő is ilyen lett? És leginkább, vajon ő hol is áll ezeknek a hatalmi harcoknak a teljes egyvelegében?

Gyűlölöm a kultúrtörténelmet, de néha kénytelen az ember ezt is megejteni. Így arcom visszafordítom a szobrok felé, de szinte olyan ez, minta embert ölnének. Mi a frásznak kell a roxfort összes termét sorra venni? Ostoba dolog ez, főleg mert szemtelenség is, hogy a diákokat fogják be erre a büntetőmunkának menő feladatra.
Mély sóhajjal próbálom lázadni a saját sorsom ellen, de mit tehetnék? Semmit, tudom jól. Így inkább a kezemben lévő könyvben lapozok egyet a következő szobrot ábrázoló információkat kutatva.
Három órával ezelőtt a trófeaterembe csináltam ugyanezt. S most hogy már dél el is múlt a gyomrom fájdalmasan kordul meg. Elhúzom a szám, hiszen az ebéd ígérete maga lenne a megtestesült álom, de hát ezt esélytelennek látom, ha délutánig be akarom fejezni a kutatómunkát.
Remélem, hogy McGalagony értékelni is fogja, nem csak amolyan ímmel-ámmal elvagyunk modorban fogja pontozni. De igazából akárhogy is, legalább hasznos, még ha rohadt unalmas is. A húgom tuti értékelné, így fel is firkantom a papír szélére, hogy ne felejtsek el küldeni neki belőle egy másolatot.
A csönd egész eleven, szinte késsel lehetne vágni, így mikor hangosan nyílik az ajtó, egyértelműen pillantok az érkező irányába. Furcsa, hisz azt hittem, csak én szenvedhetek külön beadandókkal, mintha a prefektusi munkával nem lenne így is elég probléma. Valamiért mégis azt hiszik, nekem rengeteg a szabadidőm… Nevetséges.
Még Amelie is szóvá tette, csöppet sértődötten, hogy nem keresem. De hogy magyarázkodhatna ki az ember egy ilyen helyzetből?
A belépő mardekáros lány viszont furcsa jelenségnek számít itt. Ha az ebédlőbe indult, nagyon eltévedt. Pedig szívesen cserélnék vele ha így lenne.
- Üdv, Morrison. Segíthetek? –
Arcomon a szokott kis félmosoly bújik meg, miközben enyhén felé fordulok, s a taláromon megcsillan a P betűs kitűző. Érdeklődve várom a lány válaszát, miközben a könyvet enyhén lejjebb engedem, s kényelmesebben tartom, nem a gyorsírásra kész szögben.
Szemeim végigpásztázzák a lányt tetőtől-talpig. Igazán érdekel a jövetelének az oka, noha lenne egy-két tippem. Ezek közül az egyiket meg is osztom vele, noha lehet, ez végzetes hibák egyikének számít.
- Csak nem sikerült egy büntetőmunkát kizsigerelned Friccstől? Mostanában nem sikerül túl sok embert összeszednie… enyhén porosak a szobrok… -
Bökök az előttem álló női alak felé, amely inkább az égre nézne, de üres tekintete a semmibe révedve adja vissza az öröklétet. Meg kell hagyni, csinos darab, de… túl művészi. Sokkal jobban szeretem a reálisabb dolgokat.
- Ne zavartasd magad, mindjárt végzem. –
Vagyis visszajövök később, mivel úgyis az esti járőrözésnél el tudok itt időzni. És megint később fekszem le a szokottnál. És a holnapi bájitaltanon fogok aludni. Úgy érzem abból se fog ártani jegyzetet kérni, mert… nem kéne a vizsgákon megbukni.
Mély sóhaj… mert kegyetlen az élet.

Az öröme noha nem korai, de meglep. Ennyire azért nem jó, hogy háztárs valaki, aki…
Eltűnődöm. Ismerős valahonnan ez az arc, ezek a szemek, az orr is, de olyan, mintha egy teljesen más ember darabjait gyúrták volna egybe és az eredmény koránt sem lett tökéletes. A félreértés elkerülése végett persze tény, Amelie gyönyörű. Bájos ártatlanságával még a vélák se vehetik fel a versenyt, mert belőle ez természetesen sugárzik, nem holmi mesterséges bűbájos gén béna kölcsönhatása. Szóval simán elgyönyörködnék benne órákig, évekig vagy ha tehetném és nem lennék csak por és hamu, évezredekig is akár.
Könnyeden bólintok neki, hogy megerősítsem lelkendezését. S közben alaposan megfigyelem. Igen, ismerős, de honnan? A hang, a viselkedés nem passzol. A hajszín sem…
Lehunyom a szemem, majd mikor felpillantok, még mindig Amelie van. Fene…
- Naná, tiszta csúcs! –
Hangom kedves, mosolyom lágy, és igen, a mugli szleng nem áll távol tőlem hála a kedves húgomnak. Hát mit is tehetnék ha belém ivódik egy rossz szokás? A család ellen sose lehet védekezni.
A kérdésre viszont csak összesöpröm a cuccom és látványosan vágom bele a táskába szélesen vigyorogva. Pár perc hatásszünet után szólalok csak meg.
- Ugyan, dehogy… csak gondoltam, előadom az erre járó tanárainknak, mekkora szorgalmam is van, ami valójába sose volt. Hátha megtéveszti őket a vizsgákon. De hát álmodozni csak szabad… viszont mikor van jobb dolog is, eszembe se jutna egy ostoba könyvvért felhagyni valakit. Az írás megmarad… -
Tény, többre értékelem az embereket, de a könyvet se vetem meg, noha az is, mint az emberek is változóak és bizony, keményen témafüggőek. Így mikor a lány megemlíti hogy most került csak ide, őszintén meglepődöm.
- Naná hogy a sors is ezt akarta, de… biztos, hogy most vagy itt… először? Olyan, ismerősnek tűnsz. Amelie… -
Hát, sokan nem szeretik a kérlelően kíváncsi pillantásomat. Mintha némán könyörögnék a válaszért. Most is. Nézem a lányt, és választ próbálok kiolvasni, ami szinte lehetetlennek tűnik. Kissé csökkentem közöttünk a távolságot, lassan, nehogy megijesszem őt, hiszen nem akarok semmi különösebbet. Kezem ösztönösen mozdul és kisimítok egy tincset az arcából, amíg ő keményen fixírozza a földet.
Egy perc kell, mire rájövök félelem lopakodik be a lélektükreibe. Elhúzom az ujjam, mert úgy vélem, az érintésem rettentette meg. De legalább tudom, valódi ember, mert nem tűnt el, mint egy ostoba kósza tünemény, ami arra született, hogy a sírba vigye a férfi embereket.

Úgy gondoltam, a mai nap nem érdekel semmi se így amíg a többiek jól elvannak, meglehet tanulnak vagy netán Roxmortsba is kimerészkednek a hétvége jóvoltából én a kényelmes magányt választom. Valami oknál fogva az hívogatóbb, mint bármely más most jelen pillanatban.
Még a bájitaltan házi sem vonzz, noha tudom, egy könyvet se ártana visszavinnem a könyvtárba. Valahogy mégis vonakodom elindulni. Azon tűnődöm csendben, hogy vajon a posta miatt van ez, vagy Wenny hatása-e inkább. Néha úgy érzem, mióta a lány megváltozott nekem sincs helyem itt. Ráadásul a testvérem sem ír, s ez egyre aggasztóbb.
Nem vallanám be soha, de talán ezek együttes hatására döntök úgy, hogy minden várhat. A házi is, a könyvtár is… a bagoly pedig megtalál, ha el nem tévedt már félúton.
Így kipillantva az ablakon nézem az enyhe havazást, ami megint elborítja a tájat. Nem tehetek róla, de utálom a telet, és ezen bizony semmi nem változtat. Akaratlanul is eszembe jut a francia nyár, a könnyű szellő, az ízes beszéd és a sütemények tömege, amely mindig elözönli Párizst.
Annyira más az és kissé hiányzik, de tudtam, helyesebb visszajönni. Nemcsak Wenny miatt, vagyis Amelie új nevén. De nekem örökre Anwen marad, az már biztos. Szóval nemcsak miatta, vagy Vikitria miatti kíváncsiságom miatt. Őt sikerült lerendeznem magamban, úgy hiszem. Más kérdés hogy eddig még nem futottam vele össze, és… valamiért remélem, nem is fogok.
Mély sóhajjal figyelem az ablakra tapadó pelyheket, ami másokat elkápráztat, engem viszont untat. Így még kviddicsezni sincs kedve az embernek. És mit tehetnék? Kezem az éjjeliszekrényen lévő könyvért nyúl, mikor hangosan nyílik ki az ajtó amelynek jelenleg háttal állok. A pillanat tört részében megfordulok, habár magam sem tudom minek is, hiszen csak egy háztársam lehet, aki volt oly botor, hogy elhagyott itt valamit, ami miatt feltétlen meg kellett zavarnia a… mimet is?
Hát hívjuk csak egyszerű nyugalomnak. Így nem csoda, ha annál nagyobb a meglepetés, amikor egy fiú helyett egy lány áll az ajtóban, és még nem is akár ki az.
Figyelmesen tanulmányozom Armirella arcát, aki eleinte szintén meglepett, hisz ezek szerint nem rám számított, noha nem tudom kit várt a fiúhálókba, majd felváltja valami másfajta érzelem arcának rezdüléseit. Talán zavarba jött, habár ezt nem nagyon tudom feltételezni róla, hiszen ő olyan… hmm, hát nehéz ezt megfogalmazni, hogy igazán kifejező legyen. A tény azonban az, hogy tétován, de elindul kifelé. Én pedig kezdeti meglepettségemből hamar felocsúdva haloványan elmosolyodom rajta.
- Mi járatban Vöröske? – Kérdezem egyszerűen, bár nem sértésnek szánom a jelzőt, s direkt nem franciául mondtam, hogy értse. Ez már amolyan, a mi kettőnk titka, és ha tetszik ha nem, rajta ragadt. Nem tehetek róla, a rossz szokásokat nehéz levetkőzni és tipikusan szeretek másokat névvel illetni, ami nem a szokványos világhoz tartozik. Lehet ez betegesnek tűnik, de talán a crucio-zás tökélyre fejlesztése kedves mugli alanyokon ami manapság dívik újonnan rosszabb, mint egy ember vicces névvel illetése.
Így hát csak a könyvre pillantok egy percre hogy hangos puffanással tegyem oda vissza ahonnan elvettem. A lány pedig vagy marad vagy nem. Lehet, nem feltétlen maradna velem kettesben, s a történtek után nem csoda, habár… leginkább az ő bűne, hiába mindenhez két ember kell. Meglehet ez zavarja?
Vállrándítással elintézném a dolgot, de arcom most tökéletesen semleges, talán udvariasan barátságos. Csak a mosolyom árulja el, nem felejtek. És… emlékeztetem a lányt ezzel is, hogy… meglehet ő se fog egyhamar még ha szeretne, akkor se.

A válaszára mosolyognom kell. A kicsikém olyan közhelyesen hangzik, no de hát a lány így is örömében ugrálna, ha tehetné, hogy eltalálta vagy legalábbis a közelébe járt. Tetszik ez az egyszerű őszinteség, noha nem tudom hova tenni. A baj lehet az, hogy megszoktam az évek alatt a Vikitria féle nőket és az egyszerű puszta emberi öröm szinte eltűnt a megszokottnak mondható környezetemből. Csak nézem a lányt és nem tudom hova tenni. Ő persze olyan sóváran néz rám, mint egy kismacska, aki várja hogy megsimogassák. Bár ez a tény az előző pillanatban még abszolúte nem illett ide, most mégis ez az erőteljes benyomás kerít hatalmába. És egyszerűen tudom, ez a hugrás vöröske veszélyes.
Hiába a mímelt ellenkezés az csók elején, ez csak az a felszín, amit kifelé kell mutatni, mert az iskola, a környezet megköveteli. Kezei a nyakam köré fonódnak még mindig, és észre sem veszem, hogy idő közben a pálcája valamerre elgurult. S talán más helyzetben ez érdekelne, de jelenleg, abszolúte nem.
Főleg hogy szinte magamon érzem a leheletét, s a szíve egyre szaporább dobbanását, ami kellő bizonyíték ahhoz a tényhez, hogy már megint vagy még mindig nem bír magával.
Egy percig tart mindez, vagy kettőig, s szinte meg lehet fogni azt a vibráló akaratot, amivel sóvárog a másik, ám az alkalom elmarad, s ő nagy megilletődött szemekkel pillant rám. Ez kissé zavar, tekintve, hogy nem tudom magyarázatot vár-e vagy valami mást, de ez a perc is tovaillan, mint a tavaszi kósza szél, s helyette újra az a lány van előttem, aki egy perccel ezelőtt még vadul csókolt. S nem hazudtolja meg magát, megint lecsap most kivételesen olyan elemi erővel, hogy egy percre majdnem meg is tántorodom.
Kezei erőszakkal vonják a sajátomat a testéhez, és lelkesedése oly nagy, hogy ha valaki így ebben a helyzetben ránk nyitna, nos a kicsapás talán a legszolidabb dolog, amit kaphatnánk talán érte.
Még engem is váratlanul ér az a tűz, amelyen a lány ég, és bárhogy is szeretném, én nem tudom ezt a fokot elérni. Szelíden fejtem le a csókot félbeszakítva magamról, habár ez nem egyszerű feladat.
- Hé, hé, lassabban Vöröske. –
Hangom, noha szelíd, és lágy, a másikat ostorcsapásként érheti. Persze sose jó a visszautasítás, de ez nem volt igazán az. Ezt azzal is jelzem, hogy beletúrok a hajába és nem eresztem el teljesen. Immár megint van köztünk egy fél méter távolság, amit kellően egészségesnek ítélek meg a jelen helyzetben.
Tekintetem a másikra vetül, miközben megköszörülve a torkom egy félmosollyal kérdezem meg:
- Minden bámészkodót így jutalmazol meg? –
Tény, hogy nem akarom zavarba hozni, de mégis… valahogy mindig sikerül azt a hangnemet megütnöm, mind a jelentéstartalommal, mind néha a hanglejtéssel, amin egy nő könnyen fenn akad és sipítozva viharzik el. Kíváncsian figyelem a másikat, miközben egy percre az órámra tekintek.
- Mennem kell lassan, ma petite, és talán neked se ártana már lehűtened magad. Túl heves vagy… még a végén odakozmálsz. –
Azzal, még mielőtt teljesen nekem esne, egy gyors csókot lehelek ajkaira, s ezután ellökve magam tőle, nyitom ki az ajtót.
- Oh, és Smith, a legközelebbi próbára is benézek, emiatt ne aggódj. –
Széles mosollyal lépek ki az ajtón egyedül hagyva a lányt. Hagy legyen a megdöbbenéssel, hogy ismerem őt, hogy megcsókoltam, hogy jövök legközelebb is. Nos, elégedettséggel tölt el az a röpke fél óra, amint vele töltöttem, noha nem tudom miért. Arra viszont száz galleont is feltennék, hogy ma éjjel nem sokat fog aludni, az biztos.




Megjegyzés; záró, mert nem jutott jobb az eszembe, bár szerintem így is csattanós lett, hehe

A lány szinte pattanásig feszült. Nem kell sok ész ahhoz, hogy az ember tudja. Elég érezni. És még ha ez nem lenne elég, a tekintete mindent elárul. Mikor közelebb hajolok, megadóan adja meg magát. Ez még nekem is furcsa. Sose szerettem a nagy casanova szerepében tetszelegni, főleg hogy egy idő után amúgy is unalmassá válik. És a nők többsége nem is hódol be egykönnyen, talán, mert épp eleget csalódtak és találkoztak ilyen férfiakkal. Ám a lány, mintha önként és dalolva rohanna a vesztébe, ami igazán furcsa. Más helyzetben a vállam vonnám meg, és hagynám, had éljen ebben a tévhitben, hogy ez jó neki, amikor is majd jön egy Malfoy féle senkiházi, aki jól ott hagyja a francba. De jelen helyzetben ezt nem tehetem meg. Mégpedig azért nem, mert egyrészt a személyes szféra megtartásának a dolgát csöppet átléptünk a kellően megengedett szinten túl, és mert nem venné ki túl jól magát a jelenet.
Ehelyett a kezem mozdul, és a lány arcára simul, miközben egy barátságos mosoly kíséretében enyhe próbálkozást végzek a másik megnyugtatása végett, s meg se fordul a fejembe, ez talán épp hogy fel fogja hergelni a másikat. Inkább vagyok ebben a percben egy kedves báty, mint egy hormontúltengéssel bíró tini, és ezzel az érintéssel remélem, távolságot támasztok köztünk, noha nem fizikális értelemben, hanem sokkal inkább lelkileg. De persze mint minden, ez is megdőlni látszik, ami persze nem tetszik oly annyira.
Mit tehetnék? A lány közelebb hajol, s a kezem még mindig az arcán marad, még akkor is amikor ő suttog az én fülembe hasonlóképp, mint egy perce, de ez a fordított helyzet közel sem ugyanolyan. Én játszottam, ő viszont… nos ha valaki bejönne, már ha tudna, akkor láthatja, hogy forr a levegő. És ennek egyedül a vöröske az oka. A szavai csípősek, és ellenállhatatlanok, úgy fonják körül az elmém, mintha egy pók szőné be a vacsorának való legyet. És eddig tartott a kitartás, vagy ellenállás, nevezzük akárhogy, mivel mindenkiben munkálkodnak ösztönök.
Most nem gondolok bele semmibe, sikerült a lélegzetével kipucolnia mindent a fejemből, ami édesen cirógatott, s ösztönösen fordul a fejem az irányába, hogy aztán beléfojtva a szót, ha lenne is, a számmal zárjam le, a következő, úgy két vagy három percre.
Nem vagyok durva, de finom se. Ő akarta, hát megkapta. Egyenesen a falnak nyomom cseppet sem kedvesen, de mivel nem volt csak pár centi közte és a kemény anyag mögött, így nem sérülhet meg a másik túlzottan. Kezem, ami eddig az arcán pihent most a tarkójára csúszik, hogy ezzel is közelebb vonhassam magamhoz, noha tulajdonképp jobban ettől nem is lehetne. A másik már nem a falat támasztja, hanem a vállát súrolja, majd szépen csúszik le a karja ívén, amit nem fed semmi, simogatva ezzel is a bőrt, egész a kézfejéig, ahol, megfogva a kezét, könnyeden lendítem fel, a nyakam mögé az övét.
Egyetlen percre húzódom el, úgy hogy néhány centi legyen köztünk.
- Most sem tudod mit is jelent? – nézek a másikra, miközben várom a válaszát, s ha úgy adódik, akkor helyette válaszolom meg a kérdést. - A ma petite  franciául kedvesem. De ezek szerint még több nyelvlecke fér rád… -
Elvigyorodom, már-már gonoszan, de nem adom meg neki azt a kegyet, hogy újra birtokba vegyem a száját. Inkább hagyom, ő döntsön. Marad vagy menekül…?



Megjegyzés; muhahaaaa

Tekintetem kissé elkalandozik ki tudja már hanyadik alkalommal a szökőkút és a buja növényzeten amikor a lágy szellő meglepetést tartogatva felém egy illatot sodor. Ösztönösen összevonom szemöldököm, amitől egy mély ránc jelenik meg közöttük, jelezve a világnak a működő agytekervények életbe lépését. Fejem mozdul az irányba tudat alatti kíváncsisággal, amikor is a szemeim lassan befókuszálják valakinek a csípőjét. Majd lassan lassan feljebb vándorolva a tekintetem a kezeket, a vékony derekat, a formás felsőtestet és végül az arcot is konstatálja. A szőke hajú szépség viszont talán mindebből semmit sem vesz, amilyen zavarban van.  S a zavart dadogásra időm sincs válaszolni.
Saját kérdését kielégítve huppan le nem túl messze tőlem, s én mindössze annyit tehetek hogy a köztünk lévő táskámat, benne a cuccaimmal fogom és könnyeden magam mellé teszem a földre. Mire feleszmélem újra kérdést intéz felém, vagy ez inkább kijelentés, mint kérdés, tehát erre se tudok nagyon mit mondani, inkább csak fél mosollyal arcomon szemlélem őt, amitől talán még inkább zavarba hozom, oly annyira hogy inkább villámgyorsan felpattan, s már egy pillanatig azt hiszem itt is hagy futva. Ám ehelyett bemutatkozik olyan gyermeteg ártatlansággal, amely egy csöppet sem illik a mai Roxfort kegyetlen világába, és oly hivatalossággal a kéznyújtás miatt, ami szintén valahogy nem… ő.
Hangosan felnevetek kissé érdesen, mint ahogy szoktam, miközben ráérősen felállok én is a pennámat és pergamenem bal kezembe fogva hogy kezet foghassak vele, ha már azt akar.
- Hódolatom Amelie! Briant vagyok, és ezek szerint a háztársad. Örvendek a szerencsének. –
Nem tagadom, tetszik. Miért ne tetszene? Mindig is a szőkék voltak az eseteim. Itt, a suliban, Vikitria. De az rég volt és igaz se volt. Most ez a lány, noha gyönyörű, mégis olyan kedvesen szelíd, hogy inkább érzem a kishúgomnak, mint egy nőnek akivel bármit is csinálhatnék. S valamiért, amely igazán megmagyarázhatatlan, elfog az ösztön, hogy azokat a szomorú szemeket megnevettessem. Hát nem engedem el a kezét, hanem csak erőteljesen megemelem, amire ő talán az ebből a félkörből leírt mozdulattól megpördül a saját tengelye körül.
- Nos, ülj csak le. Gondolom te is ide vágytál. Épp azon tűnődtem, hogy talán jobb is ha nem vagyok egyedül. – pillantok rá, miután én magam is helyet foglaltam. És újfent elmosolyodok.
- Egy jó társaság pedig, minden féle csendes magánnyal felér. Na de gondolom nem engem jöttél megmenteni a kegyetlen egyedülléttől, szóval mesélj. Mi járatban erre a… nem túl szép helyen?  – Vonom fel kissé a szemöldököm. Elvégre tuti van oka, hogy itt tébláboljon. Ha más nem, hát ő is bele akar temetkezni egy könyvbe vagy a szakirodalmak rejtekébe. Minden esetre bárhogy is legyen, én nem állom útját annak se.

Nem is tudom miért ide jöttem. Talán a túl sok ember volt az oka, talán más. Minden esetre jobb volt most kicsit elszabadulni a külvilágtól és elvonulni. Persze, mehettem volna valamelyik üres terembe, de inkább a természet lágy ölére vágytam.
Most igen, cinikusan pillantok fel a padról. Még hogy ez itt lágy öl. A szerencsétlen szökőkút úgy áll ott, mint egy szomorú hírnök, amely azért még emlékszik a jobb időkre. Hisz igazából a birtok ezen része kissé elhanyagolt. Lehet direkt, de lehet csak Friccs gondatlansága. Habár ez meglehet már nem az ő hatásköre, de jobb is így. Az elhanyagoltság elriasztja a kellemetlen vendégeket. S most nem is bánom.
Egyrészt, mert házi feladatot kell írni, McGalagonynak, amit kénytelen kelletlen vagyok most megcsinálni, mivel a délutáni órán számon fogja kérni. És a másik része az, hogy nincs kedvem emberekkel találkozni. A rossz hírek rossz hírek maradnak. Még ha társaságba vagy, akkor is.
És ezzel leginkább az a baj, hogy ők nem értik. Nem fogják fel, hogy neked épp nincs kedved jó pofizva mindenkivel dumálni. Ilyenkor irigylem a magányos farkas típusú embereket. Kár, hogy sose bírnék meglenni pár órán át egymagam. Mert kell a társaság. Csak… néha már terhet.
Megállok az írásban, s felpillantva a szökőkút kissé havas peremét szemlélem. Szép, tényleg szép kis kút. Kár érte.
Elégedetlenül rázom meg a fejem. Mert, ugyan… mit számít ez. Ami volt, elmúlt. S egyedül csak pár emlék marad meg, vagy jó vagy rossz, keserű, vagy örömteli, más nem. Hiába rágódni ezen. Dacosan kezdek hát el újra írni, s lapozok bele a padra ledobott könyvemre.
Igazán nem értem, mi a frásznak kell már rögtön a szünet után beadandókat írni, ráadásul olyan dolgokból, amik nem is feltétlen érdeklik az embert. No de amúgy se az átváltoztatástan a kedvencem. Habár a tanárnőt tartom a legkorrektebbnek az egész brigádból. Hát igen… a halálfaló banda.
Összehúzott szemöldökkel pillantok fel. Most az ajtó irányába, mert mintha mozgást láttam volna. Lehet már hallucinálok? Szőke fürtök egy ablakban. Talán valaki más is erre a helyre pályázna? Kár. Igazán kár. Pedig örültem volna, ha magam lehetek.
Félrebillentett fejjel várom, mikor szedi össze az illető a bátorsága maradékát arra, hogy végül mégis csak ide jöjjön. De végül inkább csak megrázom a fejem és az égre pillantok.
Havazni fog. Valahogy mégse fázom, így kabátba, kesztyű nélkül. Lenézek a papírokra. Már vagy három oldalt írtam. Talán elég lesz. És még több mint egy órám van ebédig. Ergo, ennyi szabadidőm lehet magányosan, amíg az emberek be nem préselődnek mind a Nagyterembe, hogy lelkesen teletömjék magukat. Remek.
Akaratlanul is újra az ajtó felé pillantok. Már nincs ott szőke tincs, se egy arc vagy egy test, amely hozzá tartozna. Tehát meggondolta magát. Pedig, ha valamit nagyon akar az ember, akkor küzd érte. Bár ezek szerint van, aki könnyen lemond mindenről. Érdekes.

Nem vitatkozom vele. Nőkkel nem érdemes, főleg ha téma a divat, a ruha, vagy a zene. Úgyse hagyják magukat. Én pedig nem őrültem meg, hogy saját magamnak ártsak. Elég néhanapján a húgom ömlengéseit hallanom. Mást, ha nem muszáj, inkább nem viselek el. Az, hogy a lánynak ínyére van a muzsika, egy szimpla főbólintással veszem tudomásul. Végtére is, tényleg nem annyira rossz. Hisz, valljuk csak be, engem is ez csábított ide, a kíváncsiság mellett, hogy mit művelhet itt valaki.
Érdeklődve hallgatom végig a kiselőadását a megkötözésről. Pedig csak viccnek szántam, és mégis mennyire véresen komolyan veszi valaki. Tehát ez betalált. Sőt. Egész jól betalált, mivel az incselkedés rögvest meg is kezdődött a lánynál. S ez, a tipikus női fortély minden férfit megigéz. Egyrészt, oly közel van az arca, hogy érzem a leheletét a számon, s a tekintete teljesen elteríti a látóteremet. Ha nem lennék úriember, könnyedén elkapnám és megcsókolhatnám. De, azzal csak a saját vágyait elégítené ki az ember, és leginkább az eszünk miatt emelkedtünk ki az állatok sorából. Amúgy meg… egy kis önmegtartóztatás sosem árt, bár ezzel a kis akcióval csak kis ideig tud lefoglalni a másik. Ám, amennyiben, márpedig a jelek ezt mutatják eddig, lehet mégiscsak meg tud még lepni a másik jócskán. Ígyhát a játék élvezete lesz a fontosabb elsősorban az én szempontjaim szerint, tehát a pálca siklik a párbeszéd alatt, miközben ő hátrálni kezd, mint egy kis menekülő szárnyszegett madár, aki csak ugrálni tud az üldöző elől.
Egy pillanat alatt kerekedek felül. Immár ő van az ajtónak szorítva, s én a kezemmel az arca mellett az ajtónak támaszkodom, s így nézek rá.
- Így már kellemesebb. -
Némi elégtétellel pillantok rá, jelezvén, most ő érezheti magát… kényelmetlenül. Egy perc telhet el így, vagy talán kettő, mire döntök. Legyen fairplay és az pálcával nem túlzottan az. Hát egyetlen mozdulattal tűnik el a pálca a nadrágövre szerelt pálcatartóba, a megszokott helyére, s így már mindkét kézzel támaszkodva tartom őt rabul. Nem érdekel, hogy nála még mindig ott pihen a pálcája. Ez a játék nem azzal vívható, és ha kicsit gondolkodik, erre maga is rájön. S ha nem egy kis beszari, akkor az övé is el fog tűnni hamarosan, oda, ahonnan elővette. Tehát, ahelyett hogy ezen aggódnék, kiélvezem a helyzetet, amelyet a suttogás vált ki. A lány teljesen megmerevedik, és feszült. Szinte érzem a lélegzetvételeinek a számát, hallom a szíve dobbanását, ami... szapora.
Kinek a büszkeségét ne legyezgetné ez a mozzanat? Látom, hogy a válasz nem nyerte el a tetszését, sőt, mintha újra felpaprikáztam volna. Tehát még több is kihozható ebből. Vajon hol lehet a tűréshatára?
Egyszerűen csak felsóhajtok, mikor megszólal és újból kérdez.
Nők! Mit is várhatunk tőlük. Nem elég nekik az egyszerű magyarázat. És ez… na ez bosszant. Kissé mérgesen pillantok rá egy fanyar mosoly kíséretében. Mert… ezt mégis nem hiszem el. Ugyan mit várt?
- Tudod mit…? Vegyél egy francia szótárt… - mondom neki kissé cinikusan, majd kis hatásszünettel megint közelebb hajolok, csak most a másik füléhez, hogy húzzam az agyát és úgy búgom bele.
- … és keresd ki magad. – Majd ezzel úgy döntöttem, végeztem is. Vagy talán mégsem?




Megjegyzés; bocsi a késedelemért

- Aha, barna…-
Ráhagyom a hajszín témát, mert minek erőltetni? Úgyis a nők egyik gyengéje, a kilók, meg az életkor mellett. Ennyit megtanultam az anyámmal való együttélés során. Inkább élvezem azt, ahogyan megint csak pironkodni kezd a másik, s alaposan végigméri magát, olyan feltűnően hogy még egy vak is láthatná. Persze ez, nem tudom mennyire frusztrálja, vagy inkább az, hogy ott van valaki, aki nézni is mindezt. Talán mindkettő. Minden esetre, a felháborodott és értetlenkedő kérdésére inkább csak legyintek egyet. Ha nem érti, nem számít. Nem kezdek el magyarázkodni, sose tettem, még azzal se nagyon, aki igazán fontos nekem. Jó példa erre a galacsinként végzett levél.
Miért tenném ennek, a párszor látott lánynak? Hugrabugos, az fix, különben nem ugrálna itt sárga szerelésben, meg amúgy is, sokszor és sokat lóg a háztársaimmal, akik közül a legtöbben, nem kedvelnek. Ennek is, mint mindennek, meg van az oka, s talán értelmetlen ezen gondolkodni. Sőt.
Még mindig jobb téma a lány hajszíne, mint ez. De aztán inkább szó nélkül hagyom, a legbölcsebb megoldást választva, s inkább a mugli zene iránti rajongásomat kezdem el kifejteni.
- Azt nem mondanám, hogy nem ismerem. Sajnos a nyári és téli szünetekben csakis ezt hallgatom két fallal odébb. A húgomnak furcsa ízlésvilága van…-
Az utolsó mondatot inkább dörmögöm az orrom alatt, mintsem szándékosan és hangosan mondom ki. Ez amolyan, hangos gondolkodás, ami néha rosszabb napjaimon előfordul és… hát nem túl jó dolog, főleg ha olyasvalaki van a közeledbe, akit könnyen megbánthatsz vele. Ellenben ez a szituáció, talán nem az, és talán nem is kell ezen rágnom magam. Meglepve pillantok fel, amikor a lány hangszíne megváltozik. Nemhogy nem kér a segítségemből, de még egészen máshogy is kezd állni a helyzethez. És ez a nem várt fordulat az, amivel eleinte nem tudok mit kezdeni.
Amikor a varázsige elhangzik, kicsit a végzetes ítélet jut az ember eszébe, vagy a börtönrács. De őszintén szólva, ez az, ami miatt nem aggódom. S talán mások szívesen cserélnének helyet velem. Főleg, ha az eddig zavarban lévő szempárba ilyen tüzes szikra gyullad meg, mint amilyen a másikéban. S látványosan a mozgása is megváltozik a hangszínhordozása mellett.
Lassan, ruganyosan és kecsesen közelít, ami ismét egy mosolyt csal ki belőlem. Azt hiszi, ezzel mindent megnyer? Ostobaság. Ez még messze van attól. Nagyon messze. Persze nem tagadom, van egy két annyira béna egyén, akik ennyitől oda vannak, s tény, a látvány nem rossz. De a lány alapvető mozgása se volt rossz, tehát ez elég egyértelmű. Viszont egy kis csípőrisza még nem jelenti a világot. Legalábbis számomra. Így, amikor már tényleg közel kerül hozzám, s közvetlen közelről figyelhetem meg a vonásait, könnyeden és halkan szólalok meg, mert így is tisztán és érthetően hallhatja a szavaimat.
- Nem mondtam, hogy arra izgulok, ez a következtetés csak a te fejedben létezik. Nem lehet, hogy inkább a saját vágyaid vetíted ki másokra? –
A legtöbben ebbe a hibába esnek. De hát ki tudja. S már meglep a közelség, és nemcsak a testi ’kontaktus’ hanem a lány parfüm illata, amely még így is érződik kissé, az edzés után is, de időm sincs ezt kiélvezni, mert ő dühbe gurul, és szinte vérben forgó szemekkel követeli a számára idegen szó jelentését. Ez tetszik. Hogy valaki ennyire… szélsőséges legyen.
Felkacagok hangosan, egyrészt hogy bosszantsam, másrészt, mert ez tényleg nagyon élvezetes. Majd ránézek, miközben ő már nem is a szemembe hanem inkább a számat bámulja. A haja immár padlizsán színű, amitől ismét elfog a kuncogás. Vicces egy metamorf, az fix. Tisztára megszínesíti az életed. Talán észre sem veszi, hogy a pálcám idő közbe az oldalába mélyed. Miért gondolják azt a nők, hogy a férfiak fegyverezetlenek? Vagy hogy ellenük nem használhatják? Habár tény, nem áll szándékomban bántani. Inkább közelebb hajolok hozzá, úgy, hogy arcom súrolja az övét, s így suttogom a fülébe.
- Azt jelenti Vöröske, ma petite – Halk kuncogással fűszerezve meg, elhúzódom tőle. Lenézek rá. Megkapta a választ. Ugyan, mégis mit akar még?




Megjegyzés; Hmm... megkaptad.

Látszik, hogy ezernyi gondolat tölti meg a fejét. Olyan komoly arcot vág, mintha a világ összes problémáját akarná megoldani, egyszerre. Ez tetszik. Igazából sosem volt hízelgő dolog az, ha valahol vagy és semmibe vesznek. De ez a lány nem szándékosan teszi ezt. És ez a mentségére szól. Aranyosan aggódva tér vissza a valóságba, engem bámulva, mindenféle szemrebbenés nélkül. Talán fel sem tűnik önmagának a viselkedése. Valószínű így lehet, mert a következő pillanatba már megint lesütött szemekkel hadovál.
A válaszára csak egy rám jellemző félmosoly jelenik meg, amitől az ostoba csitrik elájulnak, miközben csak őt nézem. Szemöldököm egy leheletnyit feljebb csúszik homlokomon kihívóan. Ekkor rádöbbenhet, hogy ezt nagyon félre lehet érteni. És ezzel újra zavarba tudom hozni. És nem tehetek róla, de már csak ilyen vagyok, szeretem zavarba hozni az embereket, és szeretem nézni ahogyan reagálnak az adott szituációkban. Ilyen az örök megfigyelő.
- Igaz, semmi bajom sincs. – nyugtatom meg. - De ettől még közveszélyes vagy. Főleg ha vörös a hajad. –
Naná, hogy húzom az agyát. Az a baj, hogy ez túl megszokott nálam, és nem veszem figyelembe azt a tényt, hogy ez nem mindenkinek tetszik. Lehet például neki se, és két másodpercen belül elküld a jó fenébe. Ám, akkor elvégre ki lehet sétálni a teremből nyugodtan békén hagyva onnantól a másikat. Szóval a választás mindig, mindenkinek megadatik. Éppen ezért, tűnődve figyelem, ahogyan a szokványos cselekvések lassan megnyugtatják a lányt. A törölköző egy percig eltakarja az arcát, így nem marad más, minthogy megint megnézzem a lábait, majd egy perc múlva ismételten, de már abszolúte nyugodt szemekkel pillant rám. Hmmm…
- Sétáltam. És meghallottam a zenét. Nem állt szándékomban semmit sem lefülelni, sem elárulni. De, ha gondolod és biztosra akarsz mennyi, nyugodtan megkötözhetsz és itt hagyhatsz. A lefegyverzés úgyis jól sikerült. –
Gonosz dolog, nagyon gonosz, hogy rajta nevetek. Igazán… illetlen. De nem tudom megállni, egyszerűen nem megy.
- Ne aggódj, tényleg nem mondom el senkinek – mondom komolyan, miközben a magnóval babrál. Ismét az ajtónak dőlök. Kezeim megint összefűzöm a mellkasom előtt, s így olyan benyomást keltek, mint akinek semmi dolga nincs a világon. Így válaszolok megint neki, immár újra csillogó tekintettel, remélve hogy veszi a lapot.
- Majd lehet, benézek a következő próbára is. Főleg, ha megint az ajtót veszed célba a szaltóddal. Mondd csak, ne segítsek, vöröske? –
Az utolsó szót franciául mondom ki, mint mindig. Lehet, ezzel csak a végzetes ítéletem írom alá, de már úgyis mindegy. S noha fogalmam sincs, hova  is kéne ezt a zenelejátszó masinát elpakolni, azért mégiscsak felajánlom a segítséget. Mellesleg, legalább ebből is adódott egy ajándék ötletem, amit megfigyelhetek közelebbről is a húgomnak, már ha annyira besértődik, hogy szóba se akar velem majd állni. A kérdés csak az… hogy és hol veszem meg?




Megjegyzés; Ami késik, nem múlik

Muszáj megint üzennem Fyrának. Istenem, az a lány megkeseríti az életem. Nem elég, hogy egyszerűen nem bír megülni a fenekén, még óhatatlanul a bajt is keveri. Mégis miért kell mindig mindent kikotyogni? Pedig direkt azt akartam elhitetni mindenkivel, hogy a kastélyba maradok karácsonyra. Erre nem megtudja mindenki?
Még Malfoy is értesülhetett róla, bár nem hiszem, hogy őt bármi is érdekelné magán kívül. Na de akkor is. Néha úgy érzem, kitekerem a húgom nyakát.  Annyira bosszantó. Főleg a cirkusz, ami ezután a nyakamba szakadt. Anyám, a hiszti, a vita és a nyavalygás. Aztán persze apám leszidása, hogy mégis miért nem voltam képes közölni, hogy ha hozzá megyek az ünnepekre, nem tudatom ezt a tényt anyámmal. Semmi nem jó. Főleg nem így. Úgyhogy legszívesebben elmennék a világ végére, hátha ott mindenki békén hagy.
Egész késő van már, s a termek csaknem üresek. A tanítási idő a végét járja, s én kimenekültem a zsibongó Nagyterem forgatagából. Amúgy sem vagyok éhes, sőt. Kifejezetten elment az étvágyam. A kezembe szorongatott pergamenre pillantok. Ostoba liba! Egyszer Fyrának is meg kell értenie, mit lehet és mit nem. De az még nem az a nap.
Mélyet sóhajtok, lemondóan. Nem tudok mi mást tenni. Feladom a levelet és kész. Hátha ezzel kissé megnyugszanak a kedélyek és vége. Bár, hogy őszinte legyek, ebben abszolúte nem bízom.  Lehet jobb  lenne, ha fel se adnám.  Végtére is szó nélkül is lehetne hagyni a dolgokat.
Kezem ökölbe szorul észrevétlenül és a papír immáron egy csinos kis galacsin formájában repül a legközelebbi szemetesbe. Egy percig nézem aztán hátat fordítok és elindulok. Igazából a célom a klubhelység, de a végén már magam sem tudom merre bóklászom. Egyszerűen csak jó így, kicsit egyedül. Mármint…
Lassan jut el a tudatomig, hogy mégse vagyok annyira egyedül, sőt. Egy percre csak némán állok a csendben, ahova halkan szűrődik el egy dallam. Ismerős, de nem tudom honnan. Az ütem mélyen veri a falakat, amelyek már halkabban visszhangozzák azt. Furcsa. Ki az aki ilyet merészel a Roxfortban, akkor, amikor… nos, nem túl elnézőek az emberekkel? Valamiért az a sejtésem, hogy Friccs is hamarosan megjelenik. Úgy érzem magam, mint a Weasley ikrek korszakába, amikor mindent megtehettek, csak hogy ne legyen nyugalom.
S a kíváncsiság már győz is felettem. Lábaim észrevétlenül visznek a hangforrás irányába, ahonnan a dal egyre tisztábban és szebben, dinamikusabban és erősebben tör fel. Már tudom, mi ez, s a meglepettségem nőttön nő. Azután meg főleg, miután az előttem lévő termeből, a félig nyitott ajtón át látom, mi folyik odabent.
Eleinte csak a fekete tincsek zuhataga, ami megfog, aztán a mozgása. Egész… jó. De miért ugrál így össze-vissza?  Fyra biztos tudná, ő oda van az efféle mugli dolgokért. Majd lehet ha rászánom magam a levélre, meg is írom neki. Mert ami varázsló dolog, azt már csak ismerem. És ez… minden csak nem tudom mi. Szóval egyszerűen csak összefonom a kezeim a mellkasom előtt és nekidőlök az ajtófélfának. Így szemlélem a produkciót, amit abszolút nem nekem szánnak, egészen addig, amíg… a másik sikeresen nem kezd egyre közeledni és közeledni. Míg végül, engem is magával sodor. Ez aligha jó pont. Persze nem tudhatta, no de azért ha táncos vagy miféle, tudnia kéne a helység paramétereit, vagy mi a szösz.
Szóval eleinte kissé mérgesen, de  feltekintve már mosolyogva kelek fel. Mert az első, amit meglátok, a felpattanó lány lába. Igen szép lábak, meg kell hagyni. Aztán az aggódó arca, ami szintén egész csinos, főleg a teljesen zavart tekintete. A végső pontot a haja adja meg, amely olyan vörössé változik, mint a klubhelységben lévő kandallóban lobogó tűz.
Nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek, mert… vicces. Persze azért a zavara nem az.
- Ne aggódj, még élek. De nem gondolod, hogy te kissé veszélyes vagy? –
Könnyeden állok fel és nézek szembe vele. Így, hogy egyenlőek a viszonyok és nem a padlóról bámulok, egy fejjel vagyok magasabb tőle, úgyhogy míg neki fel, nekem le kell néznem. A mosoly az arcomon marad, miközben megnyugtatásképpen válaszolok neki.
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni. –