Legutóbbi hozzászólások: Artemis Greenberry

Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2 3 ... 7

1	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 11. 09. - 13:16:56
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. – Maga szörnyetegnek tart. Azt hiszi meg kell menteni engem… önmagamtól, vagy a rendszertől. Egy pillanatra megállt a szívverésem, ahogy hallgattam őt. Basszus... pont ezt nem akartam - futott át az agyamon, de persze ez megint egy olyan gondolat volt, amit Santiago is hallott. Elkezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy ez az ember hallja a gondolataimat, és teljesen tisztában van azzal, mi van a fejemben. Persze általában nem tudhattam egy új páciensről, hogy legilimentor-e vagy sem. Azt hiszem, ideje megtanulnom lezárni a gondolataimat. Ez egy olyan képesség, amit meg kellett volna tanulnunk a Mandragórában... most esik csak le, mekkora hiány, hogy nem volt okklumencia képzésünk. A terápia sikeréhez elengedhetetlen ugyanis, hogy pártatlannak és előítélettől mentesnek tudjunk feltűnni a páciensek előtt. Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam volna. – Sajnálom, hogy ezt szűrte le... egyáltalán nem ezt gondolom – próbáltam mentegetőzni. Az, hogy mit gondolok, és az, hogy ez kívülről hogyan néz ki, már két külön dolog volt, hiszen a gondolatom az ő fejében egészen más színezetet kaphatott. Én egy megtört, kiégett embert láttam... nem szörnyeteget. Borzasztóan rosszul érintett, hogy ő így értelmezte a benyomásomat, de ezzel kapcsolatban már nem tehettem semmit. Joga volt így érezni. Az, hogy beleegyezett a kérésembe, némi megnyugvással töltött el, de még nem oldotta fel a szégyent, amit a gondolataim miatt éreztem. Azt hiszem, egyikünknek sem lesz könnyű ez a közös munka...míg ő az érzéseivel, addig én a gondolataimmal tudom majd kibillenteni őt az egyensúlyából... de az egyensúly kibillenése nem mindig rossz, sőt, sokszor elengedhetetlen ahhoz, hogy elemeinkből valami több, valami teljesebb jöhessen létre. – Köszönöm – néztem hálásan a szemébe, majd a következő kérdésre bólintottam. – A mai nap folyamán elküldöm az engedélyt a minisztériumnak – biztosítottam afelől, hogy ezek után már nincs az átvilágítással teendője. – Magát pedig bagoly útján keresem majd a következő időpont egyeztetése miatt. Addig is, vigyázzon magára – tettem hozzá, és csendben néztem, ahogy távozik. Azt hittem, különösebb búcsú nélkül válunk majd el, és részemről e is rendben lett volna, elvégre nagyjából egy hét múlva úgyis találkozunk, de aztán még visszafordult. Amit mondott, ezúttal nem rázott meg, hanem melegséggel töltött el. Ezek szerint mégis működött... mégis sikerült közelebb engednie magához. Hiszen olyasmit árult el magáról, amit valószínűleg senki másnak nem mondott el, legfeljebb annak a személynek, akit ez a vallomás igazából érint. Úgy éreztem, már ez az egy alkalom jelentős haladást tükrözött...és ez hálával töltött el, a hivatásom iránt. Bármennyire is nehéz volt, küzdelmes, a nap végén mégis legtöbbször úgy zártam a napot, hogy úgy éreztem: van értelme. – Örülök... és köszönöm! – szóltam még Herrera után, biztosra véve, hogy meghallja a szavaimat, és a jó helyre teszi el majd magában őket. Elvégre ezek szerint sokkal több rejlett benne, mint amit alapjáraton feltételeztek róla mások... akár én is. Én is nagyon köszönöm!

2	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 11. 03. - 10:31:10
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. A vörös csillagok, a kavalkád, a sikoly visszhangja... annyira életszagú volt, hogy alig tudtam szabadulni tőle, azután is, hogy már véget ért a beszámoló. Miközben leírta a gyilkosságot... végig kirázott a hideg. Ez azonban a saját érzésem volt. Amit Santiago aurájából éreztem, az nem más volt, mint fásultság. Beletörődés. Reménytelenség. Ez sokkal fájdalmasabb volt számomra, mint a döbbenet, az ijedtség, vagy a szomorúság, amit én éreztem. A nihil, az érzelmi kimozdíthatatlanság egyenesen megrémisztett. Tennem kellett ezért az emberért, fel kellett ráznom őt valahogy. Értettem, amit mondott, hogyne értettem volna. Ez a férfi nem volt más a számára, mint egy kipipálandó feladat. Kiiktatta, otthagyta, ment tovább, végezte a dolgát. Gépiesen... Ilyen egy tökéletes gyilkos - futott át az agyamon a gondolat, de nagyon bíztam benne, hogy most csak én kutakodok az ő érzelmei között, ő nem néz bele a fejembe. Tudtam róla az aktája alapján, hogy remek legilimentor, és ezt maga is megosztotta velem. Viszont most, most az egyszer, reméltem, hogy nem fürkész a gondolataim között. Nem akartam megbántani. Noha ez aligha lett volna bántás, hisz ő maga is tudta, milyen professzionálisan tud ölni. – Öhm… Köszönöm, hogy megosztotta az esetet, a gondolatait és az érzéseit. Most már sokkal tisztább a kép - válaszoltam komoly arccal, hiszen ez nem egy mesedélután volt, ami után mondjuk elmosolyodna az ember. – De remélem, kisasszony, hogy magának sosem kell majd megköszönnie ezt nekem. Hogy képes vagyok gondolkodás nélkül gyilkolni, ha ezzel valakit meg kell védenem – érkezett a válasz, amire viszont egy fájdalmas mosoly mégis megjelent az arcomon. – Higgye el... tudom, milyen fontos a munkája – mondtam röviden. Nem akartam a saját dolgaimmal terhelni, de volt idő, amikor mit meg nem adtam volna, hogy Fenrirrel is végezzen valaki. Szörnyű volt a tudat, hogy a mai napig nem tudtam, él-e, vagy hal-e. A nagybátyám, aki véresre harapta a combomat... és aki megannyi szerencsétlennel végzett, vagy változtatott át a harapásával vérfarkassá, nos, mindeddig szerencséjére nem találta magát szemben egy ilyen aurorral. Azt biztosra vettem, hogy a lapok tele lennének vele, ha Azkabanba zárták volna, vagy a parancsnokság kiiktatta volna... ettől függetlenül már régóta úgy éreztem, nem él. Lelki szemeim előtt mindig egy kihalt sikátor jelent meg, ha rágondoltam. A megérzésem azt súgta, önmaga vesztét okozta, saját kegyetlensége áldozatává vált. Ha egy szörnyeteg egy még nagyobb szörnyeteggel találkozik... annak csakis halál lehet a vége. – Maga még gyerek volt a legutóbbi háború idején, de azért nyilván emlékszik még, hogy milyen is volt az a folytonos rettegés. Én itt voltam akkor. Idegenként, egy idegen országban. És ma is minden egyes nap azon dolgozom, hogy ha háború is lesz, annak harcait ne az én hazám földjein vívják meg. Felsóhajtottam, majd röviden csak annyit feleltem: – Sajnálom, hogy olyan világot élünk, ahol az olyanok nélkül, mint maga, nem várna más ránk, csak a rettegés...és hogy a törékeny biztonság miatt ekkora árat kell fizetniük. Igaz, én nem vadidegenektől, hanem a saját családtagomtól rettegtem minden egyes nap, gyerekkoromban. Hogy Herrera tudta-e ezt rólam, tisztában volt-e vele, milyen vezetéknévvel jöttem a világra, nem tudhattam. Talán ő is átvilágított engem, mielőtt találkoztunk, talán nem érdekelte a hátterem, igazából ez most nem számított. Ami sokkalta fontosabb volt, az az, hogyan tovább... az ő számára. Nyílt pillantással viszonoztam az övét, jó volt így, egyenesen egymás szemébe néznünk. Tudtam, nem tehet arról, amilyen terhet hordoz. A megmentés terhéről... a felelősségről, ami végül gépet csinált belőle. De... én viszont tehettem arról, hogy ne ragadjon ebben a csapdában. A döntésemet tehát meghoztam. – Igen... köszönöm, eleget hallottam. Az engedélyt megadom a hivatása gyakorlására a továbbiakban is. Azonban kizárólag egy feltételhez kötve: amíg Nagy-Britanniában végzi a munkáját, minden héten egyszer el kell jönnie hozzám. Stresszkezeléssel és pszichoterápiával fogunk foglalkozni. Az időpontot rugalmasan kezelnénk, alkalmazkodom magához – ismertettem a feltételemet. – Várom a válaszát... – kortyoltam bele most először a teljesen kihűlt teába.

3	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 10. 29. - 10:58:39
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. Ahogy felfedtem a képességem, rögtön éreztem, hogy Santiago tudatosan próbál lenyugodni. Belül elmosolyodtam a próbálkozásra, de ennek kívül nem adtam jelét. Ügyes játékos... nagyon ügyes. Sikerült szinte teljesen elfednie a valódi érzéseit előlem, de azért így is átszűrődött némi frusztráció a részéről. – Tudja kisasszony… De mi van akkor, ha a rendszer bennünk van? Ha az ember már nem tudja, melyik a saját hangja, és melyik a parancsé? A kérdése mélyen elgondolkoztatott. Ha őszinte akartam lenni, teljesen egyetértettem vele. - Mi, emberek, valóban elég szerencsétlen helyzetben vagyunk. Gyakorlatilag kondicionálva vagyunk dolgokra a születésünk pillanatától kezdve. Viselkedj, fogadj szót, ne lógj ki a sorból, teljesíts, légy kiemelkedő, de azért ne túlságosan. Nehogy szemet szúrj másoknak. És akkor ezek után, egy felnőtt, hivatását űző ember hogyan képes megkülönböztetni egymástól, mi az, amit a saját akaratából tesz, és mi az, amit beleprogramoztak, amit parancsként hajt végre, anélkül, hogy tudatában lenne ennek? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Az emberi zaj és rendetlenség felvetésére felcsillant a szemem. Ez már az az irány volt, amire vártam... itt kezdett körvonalazódni, hogyan is áll az emberi gyarlósághoz, mit gondol erről. Kétségbeesett, fáradt ízt véltem felfedezni a szavai között... úgy éreztem, egyértelműen kilátástalannak látja a munkáját, és ennek az emberi természet az oka. De ez még igen kevés információ volt ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjam fogni a problémája gyökerét, és segítsek kigyomlálni. A kínzásra és gyilkolásra adott válaszát ellenben nem éreztem annyira őszintének. Egyáltalán nem hittem el, hogy nem érez semmit, ha mások a pálcája alatt kíntól vonaglanak. – Nem öröm, nem fájdalom. Csak munka. A hiba ott kezdődik, ha az ember érzelmet visz a munkájába. Ezzel részben egyetértettem, részben teljesen nem. Persze, valamilyen szinten ki kell zárni az érzéseket a munkából, ez tiszta sor. Mert egyes érzések akadályoznák a munkavégzést... De... nem az összes. A szenvedély, az empátia, a kíváncsiság, a gyűlölet, szeretet... olyan emberi, elementáris érzések, amik sok esetben képesek tovább emelni a befektetett energiáinkat. Részemről például elengedhetetlen az érzések áramoltatása saját magamon ahhoz, hogy tudjak segíteni. - Köszönöm, hogy figyelmeztet, de eszem ágában sincs visszafordulni... - feleltem, majd igyekeztem rácsatlakozni az elcsendesedő auror érzéseire. Tudtam, hogy amit kérni fogok, több szempontból is aggályos, elvégre melyik ember akarna a legbelsőbb bugyraiba beengedni egy másikat... aki ráadásul majdnem teljesen idegen a számára. - Kérem hunyja be a szemét, és próbálja meg felidézni legutóbbi emlékét, amikor embert kellett ölnie... Kérem írja le az akció minden lépését, az elejétől a végéig, és közben térjen ki a gondolataira is, arra, amikor meg kellett hoznia a döntést - kértem halkan. Bíztam benne, hogy most már nem fog ellenkezni... hogy beenged az érzéseibe, és ezáltal teljesebb képet kaphatok róla és a fájdalmáról. - Ne aggódjon, minden, ami itt elhangzik, kettőnk között marad. Emlékeztetem, hogy engem köt a medimágusi titoktartás - emlékeztettem a protokollra, ezt ilyen esetben mindig megszoktam tenni. Attól még, hogy egy átvilágítást végeztem, a jelentésben ilyen részletekben valóban nem adhatok ki információt az átvilágított személyről, így ebből a szempontból Santiago most olyan helyzetben volt, mint bármelyik páciensem. Szabadon felfedhette az érzéseit... ha az emlékek fájdalmától azonnal nem is, a magánytól legalább valamilyen szinten megszabadulhatott.

4	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 10. 20. - 09:18:25
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. Amikor feltette a kérdést, egy pillanatra elmosolyodtam. Lehet, hogy naiv voltam, de azért nem ennyire. - Én abban hiszek, hogy a mentális állapotunk a saját felelősségünk...Tennünk kell azért, hogy a munka amit végzünk, elviselhető terhet rójon ránk... és ha a szép szó nem elég, akkor üvölteni kell, hogy hatást tudjunk elérni - rántottam meg a vállam lazán. Santiagóval a lehető legőszintébb voltam... azt hiszem, ezt az énemet kevés páciensnek mutattam meg, de ez a férfi ezt hozta ki belőlem. Úgy éreztem, a teljes és totális őszinteség lesz az, amivel hatni tudok rá, már pedig ez volt a célom, mint azt most ő is kikövetkeztethette. Úgy tűnik, ez a fajta hozzáállás a beszélgetésünkhöz, átragadt rá is. Direkt kérése egy kicsit meglepett, de nem billentett ki az egyensúlyomból. - Ne aggódjon, az is meg fog történni... - biztosítottam róla, hogy előbb-utóbb szabadulni fog, de nem most. Egyértelműbben mélyebbre akartam ásni. Éreztem rajta, hogy türelmetlen, hogy frusztrált... és hamar kiderült, hogy ezt nem csak a szavaim, hanem az érzéseire való rákapcsolódás is okozta. - Elnézést kérek... de ez a munkám része. Viszont ha ez megnyugtatja, nem a fejében vagyok... csak... az érzelmi aurájában - mosolyodtam el finoman. Szerettem volna, ha egy kicsit a cinkostársává válhatok, ha azzá fogad. Én tényleg az ő pártját fogtam, neki akartam segíteni. - Igazán sajnálom, ha frusztrálja a helyzet... de nem hagyom ilyen könnyen szabadulni. Főként, hogy úgy érzékelem, bőven lenne miről ventillálnia - jegyeztem meg a korábbi játékosabb hangnememben. Mindig fontos eszköznek tartottam a humort a terápiák során. A humor képes volt arra, hogy megnyissa és gyógyítsa az embereket... talán kicsit pátoszos megfogalmazás ez, de hidat képezett két elme között. Most én is ebben bíztam, szinte ez volt az utolsó esélyem arra, hogy bevonjam az őszinte társalgásba. Az igazat megvallva, szívesen foglalkoztam volna én magam Santiagoval a továbbiakban, és tudtam, hogy erre van lehetőség, hiszen elvileg egy ideig itt Nagy-Britanniában lenne rá szükség. Addig akár egy heti session-t is be tudtunk volna időzíteni. - Köszönöm az elismerést... lehet nem hallott még olyanokról, mint én, pedig van belőlünk, nem is kevés. Empata vagyok, ha akarom, képes vagyok mások érzésvilágára, hangulatára rákapcsolódni, és ezt elemezni, szakmai szemmel - hangzott el a magyarázatom, majd gyorsan meg is akartam nyugtatni afelől, hogy ez egész más, mint a legilimencia. - Higgye el, nem láttam a gondolatait, emiatt valóban nem kell aggódnia. De az érzéseit tisztán érzékelem, és ezek felettébb aggasztanak engem. Magán rengeteg a teher és az elvárás. Ez a terhelt állapot előbb-utóbb akaratlanul is átcsapna valami ártalmasba... kérem higgyen nekem. Muszáj beszélnie az önben tomboló viharokról. Különben két dolog történhet... az egyik, hogy átveszik az elméje fölött az irányítást, és dühkezelési problémái lesznek... a másik alternatíva viszont talán még rosszabb... teljesen meg fogják törni... és lényegében el fog tűnni a személyisége... olyan lesz, mint egy palackba zárt szellem, vágyak, érzések, igények nélkül... Talán egy kicsit dramatikusan fogalmaztam, de nem vontam volna vissza a szavaimat semmi esetre sem. Valóban aggódtam érte, és azt szerettem volna, ha ő is el kezdene végre aggódni saját magáért. - Szóval... hagyjuk a rend-rendetlenség kérdését, és próbáljuk meg újra: kérem próbáljon meg rácsatlakozni eddigi súlyosabb tapasztalataira... és írja le, mit érez olyankor, amikor meg kell ölnie, vagy kínoznia kell valakit?

5	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 10. 12. - 14:51:26
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. Az eső kopogása valahogy ritmust adott a sessionnek. Éreztem, ahogy szóról szóra, kérdésről kérdésre haladtunk... egyre beljebb. Egyre mélyebbre. – Tudja, a mi szakmánkban az embernek meg kell tanulnia, hogyan altassa el a saját gondolatait és érzéseit. Máskülönben könnyen célponttá válhat... Santiago szavai cseppet sem nyugtattak meg. A pszichomedimágia alapköve, hogy az érzéseket nem elaltatni kell, hanem észlelni és feldolgozni. Fogalmam sincs, ki kezelhette az aurort, de az biztos, hogy nem adta át neki megfelelően a stresszkezelés módszertanát. - Sajnálom, hogy ezt a tudást adták át magának. Én úgy vélem, a félelmet, a feszültséget nem elnyomni kell, hanem kicsatornázni. Különben többszörösen visszaüt. Reméltem, hogy Santiago nyitott lesz arra, hogy befogadja, amit mondok. Egy ember, aki az érzéseit elnyomja, megfagyasztja, jégszoborrá válik. Egy jégszobor pedig arra van ítélve, hogy megtörjön. Nem tud hajolni, nem bírja el az érzéseket, csak beléjük törik. Hagytam, hogy leülepedjenek benne a szavam, aztán tettem fel csak a következő kérdést. Most rajta volt a sor, hogy ledöbbentsen. Ez sikerült is. - Azt teszem, amit mondanak. Senkit nem érdekel, hogy az miként fér bele az értékrendembe. Fájdalmasan belesajdult a szívem a szavaiba. Maximálisan átéreztem, amit mond, már ez alatt az egy hónap alatt megtapasztaltam, hogy a határaim senkit sem érdekelnek. Rajtam kívül... - Megértem, és ebben nyilván igaza van... de nem gondolom, hogy ér annyit egy munka, hogy beletörjön. Csak úgy van értelme ezt csinálni, ha maga ember maradhat közben - mondtam nyíltan a szemébe nézve. Érdekelt az az őszinte visszajelzés, amit csak a sötét íriszek adhattak meg. Igenis, ennek a férfinak tudnia kell, hogy: - Magának nem kell bármit eltűrnie... Ha nem jó a rendszer, felszólalhat ellene. Formálhatja a rendszert. A változás természetes, sőt sokszor elkerülhetetlen kell, hogy legyen. Reméltem, hogy nem fog hülyének nézni a szavaim miatt, de ha így alakult, az sem jelentett problémát számomra. Elvégre most végre olyan közegben lehetett, ahol kiadhatja magából a feszültséget és az érzéseit is. Hogy a szavaim hatására kalandozott-e el a figyelme, avagy valami más indította el arra az utazásra, amire láthatóan rálépett, nem tudtam. De Herrera az egyik pillanatban még jelen volt, a másikban már messze járt. Nem szóltam, nem térítettem vissza azonnal, megfigyeltem ezt a különös barangolást, amit az arckifejezése, a kávére szegeződő rémült pillantása és a nyugtalan mocorgás tisztán tükrözött. Egy pillanatra belehelyezkedtem az érzéseibe, és az jött át, hogy próbálja magát elszeparálni, védeni tőlem. Nem tudtam mire vélni ezt eleinte, de abban mindenképp biztos voltam, hogy ez nem jelent jót. Beszívtam az asztalon pihenő fekete tea illatát, de egyelőre nem nyúltam a csészéhez. A tea megvárt, az sem érdekelt volna, ha teljesen kihűl. Nekem most csak az auror számított. - Nézze... én a maga oldalán állok. Nem kell elzárkóznia - fejtettem ki a véleményemet immáron lejjebb kapcsolva a felé irányuló szenzoraimat. Nem akartam belemászni túlságosan, láttam, hogy ez az ő esetében kontraproduktív. Volt, aki szerette, ha rákapcsolódok, volt, aki úgy könnyebben megnyílt, de nála épp az ellenkezőjét értem el vele. Ezért `hátrébb léptem` és inkább verbálisan próbáltam megközelíteni. - Számomra az a lényeg, hogy segítsek... engem érdekel, mi fér bele az értékrendjébe. Ha úgy érzi, nekem arról is beszélhet, mi az, ami nem fért bele a számára, az elmúlt 17 évben...

6	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 10. 09. - 09:24:46
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. Ahogy kezet fogtunk Santiagóval, rögtön átvettem a rezgéseit. Fáradt, ideges rezgések voltak, az enyémnél sokkal erősebb tónusúak. Az, hogy ilyen mértékben voltam empata világéletemben nagyon nehéz volt számomra... ám mindezt csodálatosan tudtam kamatoztatni a szakmámban. Akkor billent helyre a világ, amikor a legelső páciensemnél alkalmaztam az átérzés képességét. Semmi nem volt ahhoz fogható, ahogy bele tudtam érezni más emberek lényébe. Ami azt illeti, ez a képesség még a legilimenciánál is erősebb visszajelzést adhatott másokról. Hálás voltam ezért, még ha baromira megterhelő is volt ilyennek lenni. – Őszintén szólva, kissé feleslegesnek érzem ezt az átvilágítást. A brit minisztériumban sokan ismernek. A háború alatt is itt voltam. Segítettem a mugli születésűek kimenekítésében, amikor az akkori hatalom inkább elfordította a fejét. Vagyis… helyesebben fogalmazva… Amikor asszisztált hozzá. Utólag persze mindent jóváhagytak. Shacklebolt maga tüntetett ki. Remek auror, és rendkívül okos ember - ahogy a hivatásáról beszélt, szavait tökéletesen alátámasztották apró gesztusai. A finoman megránduló szájszöglet, az idegesen megremegő kisujj, a fájdalmasan hullámzó homlokráncok... mind azt tükrözték, hogy ez az ember nagyon, de nagyon el van fáradva. Szinte az első válasza után rá tudtam volna írni a papírra, hogy ki van égve. Hogy pihenésre van szüksége. És közben mégis... szereti... ez igaz... láttam rajta, hogy igazat mond. A hivatása volt a mindene, ezt egyszerű volt kikövetkeztetni, elég volt csak ránézni az aktájára. Tizenhét éve dolgozott aurorként, családja nem volt, hobbijai nem voltak. Ahogy itt ültem vele szemben, hirtelen magamra ismertem. Vagyis a jövőbeli énemre. Ha így folytatom, tizenöt év múlva ugyanígy fogok kinézni, ugyanilyen kiégett leszek. Bár ezeket a kérdéseket alapvetően későbbre tartogattam, úgy éreztem, jobb, ha már most belemélyedünk a dolgok sűrűjébe. Főként azután, hogy kifejtette, milye feleslegesnek is tartja ezt az átvilágítást. A politikai jellegű megjegyzéseire ugyan nem kívántam reagálni, de a mögötte rejlő érzésekre feltétlenül... a penna mindeközben sebesen zizegve jegyezte fel a pergamenre a súlyos szavakat. Komoly kritikát fogalmazott meg. Ez az ember mélyen sértett.. joggal természetesen. A korrupt, gyenge rendszer áldozatává vált ő maga is. Cserben hagyta a hatalom, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna erre. Ebbe muszáj volt belekapaszkodnom. - Igazán sajnálom, hogy ilyen csalódás érte... Tudott erről akkor valakivel beszélni? Egyáltalán, járt valaha a parancsnoksága által kirendelt pszichomedimágushoz? - tettem fel a kérdést empatikus hangon. A minimum az lett volna, hogy ezt az embert elküldjük distressz tréningre, és trauma feldolgozásra. Mert abban már most biztos voltam, hogy ezt a fokú kiégettséget nem csak az erőltetett munkamenet és a hivatásból fakadó stressz okozták. Santiago komoly traumákat szenvedhetett el ebben a 17 évben. - Mondja... mennyire tud önazonos lenni ebben a munkakörben? Hányszor fordult elő, hogy olyan döntéseket kellett meghoznia, amik morálisan nem fértek bele az értékrendjébe? - kérdeztem együttérzően, de nagyon egyenesen. Szinte biztosra vettem, hogy Herrerát meglepi majd az az egyenesség és direktség, ahogy hozzáállok. Ez azonban feltett szándékom volt. Fontos volt, hogy lássa, ez nem csak egy letudásra váró kör a részemről, hogy maximálisan komolyan veszem az átvilágítást. Azok a viharok, amik ebben a férfiban gyúltak... talán mindeddig rejtve maradtak, legalábbis ha jóhiszeműen álltam a helyzethez, akkor ezt kellett hinnem... hogy azért nem kezelték a frusztrációit, mert nem látták, mekkora bajban van. Én viszont megláttam. Már az első pillanattól. Tisztán és világosan láttam őt. Ha rajtam múlt volna minimum egy év hivatali szabadságra küldtem volna a teljes burn-out megelőzésére. Aztán további felülvizsgálat döntött volna arról, hogy a jövőben miként folytathatja a munkáját. Lehet, hogy túlérzékenyen láttam őt, lehet, hogy valahol a saját leterheltségem is közrejátszott abban, hogy ilyen sötétnek értékeltem a helyzetét... de közben a nonverbális jelek egyértelműek voltak. Ez a férfi a kiégettség és a frusztráció jeleit mutatta. Ha ekkora "kényszerszabadságra" nem is tudtam elküldeni, hisz ez nehezen lett volna indokolható... elvégre akcióban nem hibázott, nem hozott hibás döntéseket, tehát továbbra is terhelhető volt... azért egy komolyabb terápiára mindenképpen be akartam utalni az átvilágítás eredményeképpen. Azonnali hatállyal. Ez a minimum volt, amit tehettem érte.

7	2005/2006-os tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet	Dátum: 2025. 10. 05. - 10:18:58
Átvilágítva... to; Santiago Herrera 2005.09.30. Szomorkás, esős reggel volt a mai, nem sok kedvem volt kikelni az ágyból. A fáradtság, az az igazi ólmos valahogy nem nagyon akarta elhagyni a tagjaimat... már hetek óta. Őszintén szólva meglepett, hogy mekkora terhelést jelentett számomra ez az új, teljes munkaidős állás a Mungóban. Az elmúlt egy évben elvégre három délutánt mindig itt töltöttem az egyetem után... az sem volt könnyű, össze kellett hangolni a tanulást és a munkát. Készülni kellett a vizsgákra, órákra járni, és közben artistaként egyensúlyozni a különböző elvárások között. Pár hónap után rájöttem, hogy az ELV-es munkám ebbe nem fér bele, így azt kénytelen voltam leadni. Végtelenül sajnáltam szegény elveszett lelkeket, akikhez ezek után már más önkéntes rohant, hogy lelket öntsön beléjük a kritikus pillanatokban. De már így is ezer felé voltam szakadva és ez egész egyszerűen nem fért bele. Az AVS-t viszont képtelen voltam elhagyni... több okból kifolyólag sem. Egyrészt Anna és Zane a szívem csücskei voltak, nem akartam őket egyedül hagyni abban a káoszban, ami a szervezetben volt. Kevesen voltunk a rengeteg feladatra már így is... és hát személyes érintettségem folytán sem akartam elszakadni ettől a közegtől. Összeszorítottam hát a fogamat és minden szabad percemben a szervezet ügyeivel foglalkoztam. Volt, hogy az egyetemi könyvtárban, volt, hogy otthon, a szabad hétvégémen vettem elő a vérfarkasok ügyeit, hogy aztán bonyolult jogi paragráfusokon vergődjem át magam, és megoldást találjak a problémáikra. Egyetlen percet sem sajnáltam, amit erre szántam, de az tény, hogy borzasztóan kimerült voltam folyamatosan. Talán ezért is érhetett el tavaly ilyen tájt az a pánikroham Owen társaságában... fogalmam sincs. Bár az is igaz, hogy akkor még nem sok idő telt el az Alexej-jel történtek óta, és nem is igazán volt időm ezt feldolgozni. Az idő azonban ebben az esetben segített rajtam. Mára nem éreztem azt a szédülést, azt a nyomasztó érzést a mellkasomban, amit tavaly ősszel és télen határozottan nehezen nyomtam el magamban. Terveztem, hogy elmegyek terápiára, de sosem volt rá időm, aztán jött a diplomázás, és belevetettem magam a nyárba. Azt hiszem, az igazi terápia most a nyár volt számomra. A diplomázás és a gyakornokság végeztével elutaztam Mexikóba, ahova már régóta vágyódtam, és teljesen egyedül barangoltam be az ősi, szakrális helyeket. Töltődtem. Beszívtam a friss levegőt és a csöndet, két hónapig semmi mást nem csináltam. Ez... tényleg segített, hogy aztán funkcionálni tudjak az életemben. Amikor augusztus utolsó hetében visszatértem és felvettem a fonalat a Mungóban, úgy éreztem, sikerült rápihennem az új beosztásomra. Így is volt... de az a fajta terhelés, ami az ispotályban reggeltől estig ért, nos felülmúlta minden előzetes prekoncepciómat. Most tényleg egyetlen szabad percem sem volt, kénytelen voltam szólni Zane-nek, hogy egyelőre nem tudok nekik segíteni... volt hogy még este 6-kor is pácienssel voltam az ispotályban, és csak hétre keveredtem haza, másnap meg reggel 8-kor ugyanott folytattam, ahol abbahagytam. Az elmeosztályon mindig volt feladat... és nagyon kevés, szinte nulla szabadidő maradt arra, hogy feldolgozzam a történteket. Éreztem, hogyha így folytatom, hamarosan csúnyán ki fogok égni, pedig mindössze egy hónapot töltöttem itt teljes értékű pszichomedimágusi minőségben. Szégyennel töltött el, de azt tervezgettem, hogy beszélek a felettesemmel arról, hogy nem lehetne-e valahogy csökkenteni a munkaóráimat. Legalább napi két órával. Persze akkor a fizetésem is nyilván kevesebb lenne, de úgy éreztem, a mentális és a fizikai egészségem ezt megkövetelné. A napi tíz óra munka túl sok volt nekem, lehet, hogy mások bírták, de lassan kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy nekem ez igenis sok... A nagy megbeszélésre napok óta készültem, és úgy terveztem, hogy holnap mindenképp sort kerítek rá. Akkor úgyis volt egy megbeszélt találkozóm Rockford-dal, és nem akartam úgy távozni onnan, hogy nem tettem semmit magamért. Azzal ugyanis tisztában voltam, hogyha én nem húzom meg a határaimat, ha én nem nyilvánítom ki világosan, hogy mi az, amit már nem bírok el, akkor ezt senki nem fogja megtenni helyettem. Az asszertivitást amúgyis egész életemben tanulnom kellett, hát itt volt egy jó alkalom arra, hogy kamatoztassam az eddig szerzett gyakorlatomat ezen a téren. Ami a mai napot illeti, egy Mágiaügyi Minisztérium által kirendelt átvilágítást kellett elvégeznem, ami meglehetős izgalommal töltött el. Ez volt ugyanis az első ilyen munkám, emiatt eléggé izgultam is miatta, de természetesen ennek semmi jelét nem akartam adni. Magabiztos léptekkel sétáltam hát be a megbeszélt találkozóhelyre, ahol azonnal megpillantottam a felmérni kívánt személyt, Santiago Herrerát. A kapott aktában egy fénykép is szerepelt róla, így nem kellett keresgélnem, rögtön felismertem. - Mr. Herrera - nyújtottam felé a kezem, s ha elfogadta, úgy határozott kézfogással mutatkoztam be. - Artemis Greenberry vagyok, örülök, hogy megismerhetem. Helyet foglaltam vele szemben az asztalnál, majd előkészítettem a pergamenemet és az önjáró pennámat az asztalra, majd rögtön bele is vágtam a munkába. Elvégre az idő... gondolom mindkettőnk számára drága kincs volt. - Kér esetleg egy kávét, teát, vizet? - érdeklődtem finom mosollyal, majd intettem a pincérnek, hogy vegye fel a rendelésünket. Részemről egy fekete teát rendeltem. Amikor ismét ketten maradtunk, érdeklődő, nyugodt hangon szólítottam meg. - Mondja, mióta dolgozik aurorként? Hogy érzi magát ebben a hivatásban? - tettem fel az első, gondosan megtervezett kérdésemet, aminek - legalábbis az első részére - tudtam a választ. De itt nem csak a szavak számítottak. Én sokkal inkább a nonverbális információkra voltam kíváncsi, amik sokkal többet elárultak egy emberről. Amik a sötét szemek és az udvarias mosoly mögött rejlettek.

8	Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Elmeosztály - Hatodik emelet	Dátum: 2024. 06. 24. - 09:34:21
just breathe... to; Owen Redway bloodflow A beleérző varázslat lehetővé tette, hogy érzelmileg végigkísérjem Mr. Redwayt a megkönnyebbülés útjűán. A konkrét látomásait nem láttam, vagy hallottam, mindössze az érzéseit érzékeltem, de azokat maximálisan. A megkönnyebbülést, amit említett, tehát nekem is volt szerencsém megélni, ám ez nem tartott sokáig. Ahogy páciensem hipnózisa elmúlt, úgy kezdődött el az én epizódom. Hamarosan már a földön fetrengve vergődtem, és Alexej arcának apró részletei tolultak az agyamba. A feketén csillogó szempár, a hideg, kegyetlen mosoly, a vérem illatára szomjazó, kitágult orrcimpák... Aztán az arca váratlanul elmosódott, és Fenrir gyűlölt arcvonásai jelentek meg előttem. Az iszonyat és a félelem olyan erővel söpörtek magukkal, hogy azt hittem, sosem térek vissza. Sosem leszek már biztonságban. Nem leszek önmagam. De aztán... a rémálomnak egy pillanat alatt vége szakadt. Hogy ki és hogyan vetett véget neki, azt egyelőre nem tudtam még, kimerülve, zihálva feküdtem a földön, és csak egy kis idő után voltam képes kinyitni a szemem. Akkor fogtam fel, hogy a páciensem térdel mellettem a földön, pálcával a kezében. Úgy látszik, nem segíthetett más, csak ő. Hirtelen elfogyott a szégyenérzet, arra vágytam, bár nem tértem volna magamhoz. De ennek a lehetőségnek sajnos lőttek. - Öhm... Owen... vagyis, Mr. Redway... - támaszkodtam a könyökömre, és így, félig fekvő pozícióban próbáltam rekonstruálni a történteket. De hiába próbálkoztam, mindössze annyit értem el, hogy elkezdett hasogatni a fejem az emlékek után kutatástól. Egyik kezemmel a fejem után kaptam, megpróbálva elhessegetni a fájdalmat, de ez persze nem így működött. - Mi történt? - nyögtem ki végül a kérdést Owennek, de a tekintetét gondosan kerültem. Úgy éreztem, nem bírnám elviselni, ha lesajnálást, vagy ami még rosszabb, szimpla sajnálatot látnék benne. Minden erőmet összeszedve megtámaszkodtam a mellettem lévő székben, és felálltam. A varázshegem ugyan már nem égett, csak finoman bizsergett, emlékeztetve az előbbi sokkoló fájdalomra. - Köszönöm, hogy megmentett... Nagyon restellem a dolgot. Még sosem történt ilyen velem... Azt hiszem, legjobb lesz, ha konzultálok egy medimágus kollégámmal... - mondtam halkan, és közbven továbbra is következetesen mindent megtettem, hogy ne kelljen azokba a melegnető, barna íriszekbe pillantanom. Azt hiszem, ilyen állapotban, bármit is láttam volna tükröződni bennük, az összeroppantott volna. Sebezhető voltam, a fejem hasogatott, a kompetenciám látszatát teljesen elveszítettem, hiszen nemcsak hogy rosszul lettem egy páciens előtt, hanem traumatikus epizódom volt, amiből ő menekített ki. Tudtam, hogy magyarázattal tartozom, de erre most képtelen voltam. Egyszerűen csak... igyekeztem a lehető legrövidebb úton kimenekülni ebből a helyzetből, ami minden létező pszichomedimágus rémálma. - Még egyszer, elnézést kérek. A további kezeléssel kapcsolatban majd küldök egy baglyot Önnek... Tudtam, hogy szánalmasan kezelem a helyzetet, de nem volt lelkierőm felvállalni előtte a történteket. Egyelőre azt sem tudtam, hogy ezek után lehet-e még a páciensem. Ezért is fogalmaztam ilyen ködösen, mert mielőtt bármit is folytatnánk, konzultálnom kell Pippens professzorral. Elvégre mégis csak az ő tanítványaként voltam itt, nem járathattam le őt.

9	Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Elmeosztály - Hatodik emelet	Dátum: 2024. 06. 08. - 21:44:34
just breathe... to; Owen Redway bloodflow A legnehezebb önmagunkat megmenteni. Másokat fényévekkel könnyebb. Talán éppen ezért figyeltem visszafojtott lélegzettel Mr. Redwayt, ahogy az emlékein keresztül próbált egyre közelebb kerülni önmagához. Éreztem, ahogy minden egyes lélegzetvétellel próbált egyre mélyebbre és mélyebbre kerülni, odáig, ahol már nem álltak azok a rohadt erős, elpusztíthatatlan falak önmaga és önmaga között. Ahogy a behunyt szemű fiatalember meg-megránduló vonásait figyeltem, akaratlanul is izzadni kezdett a tenyerem. Ez most... kulcsfontosságú pillanat volt a számára. Vannak technikák, amiket meg lehet ismételni, újra elő lehet venni, de ez... amivel most próbálkoztunk, nem tartozott közéjük. Itt és most volt arra lehetősége, hogy spontán kapcsolódni tudjon önmagához, és sikerüljön felülírnia a fekete múltat. Legalább belül. Talán ez nem tűnik olyan soknak, pedig valójában ez... minden. Mert hiába van kívül minden rendben, hiába tart minket a környezetünk strammnak, sikeresnek, okosnak, tehetősnek, irigylésre méltónak, ha mi valójában sosem cserélnénk önmagunkkal. Ha arra sem méltatnánk magunkat, hogy segítő kezet nyújtsunk annak a - szemünkben - szánalmas valakinek, akik vagyunk. Megkönnyebbülten lélegeztem hát fel, amikor Owennek sikerült élnie a lehetőséggel. És... tudom, elcseszett ezt mondani, de igenis büszkeséget éreztem. Büszke voltam rá. Neki sikerült. Legalább ő mostantól már nem gyűlölte magát annyira. Ahogy a páciens kinyitotta a szemét, és barna zsarátnokai elérték az enyéimet, ezt a büszkeséget és megkönnyebbültséget érhette tetten a pillantásomban. Egy árnyalatnyit talán az én mellkasomra ereszkedő súly is könnyebb lett most. Owennek köszönhetően. - Ez... nagyszerű volt Mr. Redway. Kiváló munka... Gratulálok - mosolyogtam rá immár mindenfajta visszafogottság nélkül, hiszen most már nem zavartam meg őt a belső munkában. Annak mára vége. - A relaxációt egy különleges varázslattal én is végig tudtam követni, így pontosan érzékeltem, amit Ön is - magyaráztam neki röviden, honnan tudom, hogy sikerrel járt a hipnózis során. - Most hogy érzi magát?- kérdeztem aztán, visszarendezve az arcvonásaimat. Nem akartam a látottakat a racionális gondolatok szintjére lehozni, szerettem volna, ha belül még érlelheti őket, ezért nem kérdeztem a hipnózisról. - Egy pár napig még előfordulhat, hogy amikor alszik, hasonló helyzetekben találhatja majd magát, és tovább oldódhatnak a látottak, illetve más, ehhez az érzelmi szálhoz kapcsolódó traumák. Kérem, ettől ne ijedjen meg, a varázslat segít abban, hogy az érzések kitisztuljanak, és a látottak után mindig meg tudjon nyugodni - néztem rá megnyugtatónak szánt pillantással, majd azon voltam, hogy lezárjuk az alkalmat, és lassan elköszönjek tőle, hisz a mai alkalmunk a végéhez közeledett, amikor... egyszer csak olyan fájdalommal kezdett el égni a varázshegem, mint amikor Alexej belém égette a medált a Hiltonban. Hangosan felkiáltottam, a dekoltázsomhoz kaptam, majd erősen verejtékezni kezdett a homlokom. - Ne... Hagyj békén! - kiáltottam a lelki szemeim előtt megjelenő kegyetlen pillantású férfi felé, aki persze a valóságban nem volt jelen. De én most nem a valóságot láttam. Hipnózisba kerültem. Pippens professzor figyelmeztetett minket az óráján, hogy előfordulhat, hogy ha nem elég erős a stabilitásunk, és túl erősen együttérzünk a pácienssel a hipnózis során, akkor utána magunk is újraélhetjük valamely traumánkat. Úgyszólván "behúz minket a látomás..." És velem most pontosan ez történt. A fájdalom miatt lehanyatlottam a székből, remegve fújtattam a földön térdelve, és közben újra és újra, csukott szemmel, szinte nyüszítve ismételtem: - Hagyj békén! Elég...Eressz!

10	Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Elmeosztály - Hatodik emelet	Dátum: 2024. 05. 25. - 21:10:39
just breathe... to; Owen Redway bloodflow Ahogy végigmérte a dekoltázsomat a medimágusi köpeny alatt, hamar zavarba jöttem. Olyan volt, mintha röntgenszeme lenne, mintha nem csak a szöveten látna át, de a sima bőr alatt meghúzódó, néhány arasszal lentebb lüktető szívet is szemügyre venné. Kényelmetlenül érintett a dolog, de nem akartam szóvá tenni, elvégre korombeli férfi volt... még fiatalabb is voltam nála, és hát, magamnak köszönhettem, hogy felhívtam a figyelmét erre a területre. Ami azt illeti, valahol a zavarba ejtésen túl megmelengetett az érdeklődése. Na persze nem az a fajta, amivel a férfiak a mélyen dekoltált ruhájú nőket figyelik... hanem - bár talán naiv feltételezés volt ez részemről - az a lelki jellegű érdeklődés, amit Owen Redwayből kinéztem. Igaz, ez mindössze a harmadik találkozásunk volt így szemtől szemben, - hacsak a Roxfortban nem találkoztunk korábban... az arcvonásai ismerősek voltak, így meglehet láttam a nagyteremben vagy a folyosókon, elvégre mindössze két évvel járt felettem, de konkrét emlékem nem volt róla azokból az időkből. Ez nem csoda, tekintve, hogy még a kortársaimat is igyekeztem erősen elkerülni, nemhogy a felsőbbéveseket. Fenrir Greyback rokonaként az egyetlen lehetséges stratégia az volt, ha meghúzom magam. Egy életre. A megváltás a név- és személyazonosságváltással csak a Roxfort után jött el számomra, de sajnos ez sem tartott sokáig. Norah halála mélyebbre repített, mint valaha. Az, hogy itt és most kapaszkodót próbáltam nyújtani egy másik elveszett léleknek, valójában az én mentsváram volt. Ezt persze Redway nem tudhatta, és nem is akartam, hogy valaha megtudja. Szerettem volna egy olyan elfogadó, megnyugtató közeget teremteni a számára, amit megérdemelt, és amiben gyógyulhat. Ahogyan az az összes korábbi páciensemnél is ez volt a célom. Ha sikerrel jártam, ha nem... ahogy az a legutóbbi tragikus esetből oly riasztóan látszott. De éppen azért voltam itt, hogy ezen - na és Alexej támadásán - túltegyem magam, és újra kompetensnek érezzem magam a szerepemre. És Owen Redway mellett ez egész jól ment eddig... Könnyű volt vele dolgozni, eszes volt és önreflektív, és megértő tekintete a szessönök során akaratlanul gyógyított engem is. Igyekeztem hát a kis kitérő, és egy alig hallható torok-köszörülés után száz százalékosan Owenre és a válaszaira koncentrálni. Ahogy azt előre éreztem, erős falat épített a fájó emlékek köré... Nehogy valójában közel kelljen engednie azokat magához. Ez a túlélési stratégia tökéletesen érthető része volt minden sérült embernél. Ahogy a fizikai sérülés után is képesek rá egyesek, hogy mintegy dobozba zárják a fájdalom érzetét, és elveszítsék a kapcsolatot a testükkel, annak érdekében, hogy ne omoljon össze teljesen a tudatuk és a lélekjelenlétük, pontosan úgy működött ez a lelki traumák esetében. Csakhogy amíg a sebek begyógyulnak, és jó esetben utána a betegek újra kapcsolódnak fizikai testükkel, úgy a lelki sérülések egy életre képesek disszociálni a trauma elszenvedőjét. Ha ez is történt Owennel, úgy szerencsére erre volt megoldás. Pszichomedimágusi technikák és kitartó terápia segítségével sokan vissza tudták nyerni a kontrollt a múltjuk és az életük felett, és ahogyan Mr. Redway elmélyült emlékeiben, egyre biztatóbbnak láttam a helyzetet. A relaxálás megtette a hatását, és végre elkezdtek repedezni azok a falak. Nem tehettem róla, finoman elmosolyodtam, ahogy Owen elkezdett megnyílni a történtekkel és az érzéseivel kapcsolatban. Kifejezetten jó jel volt, hogy fel meri vállalni, bizony arra sem emlékszik már, hogyan nézett ki az öccse. A felejtés, a homályos emlékezés nagyon gyakori reakció iyen erős traumáknál, őszintén szólva már az is csoda, hogy az emlékei - ha kontúrosan is - de egyáltalán megmaradtak ilyen állapotban. Ezt majd később mindenképpen meg akartam említeni neki, de most nem akartam kizökkenteni ilyen információkkal a relaxált állapotból. Némán hallgattam, egészen addig, amíg be nem fejezte az emlékek megosztását, és csak aztán szólaltam meg, rendezve az őszinte kifakadása során immár széles mosollyá húzódó vonásaimat. Elvégre az ilyen mosolyt könnyű kihallani a szavak mögül, és nem akartam őt megzavarni a reakciómmal. - Nagyon jó, Mr. Redway... Kérem továbbra is lélegezzen mélyeket... És most képzelje el, hogy a mostani, felnőtt énje odalép akkori, összezavarodott, rettegő énje mellé a lépcsőre... És még mielőtt futni kezdene, segítsen neki! Adjon neki tanácsot, vagy csak lépjen közelebb hozzá, és legyen mellette... Ha az esne jól, ölelje meg azt az ártatlan, bajba jutott, fiatal fiút, és nyugtassa meg... Mentse meg őt... - kértem lágy hangsúllyal, miközben továbbra is elmélyülten koncentráltam a hipnotikus állapot fenntartására, nonverbális varázslattal. Bíztam benne, hogy Owen majd megtalálja a módját, hogy az eddiginél őszintébben meg tudjon önmagának bocsátani. A gyógyulás ugyanis itt kezdődik.

11	Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Elmeosztály - Hatodik emelet	Dátum: 2024. 05. 19. - 14:31:25
just breathe... to; Owen Redway bloodflow Hogy miért választottam olyan hivatást, amiben másokon kéne segítenem, ha egyszer magamon sem tudok... Ez a kérdés azóta kísértett, amióta Norah agyveleje a cipőmre loccsant. A rózsaszín, nyálkás massza egyszerre borzasztott el és nyűgözött le. Ez... ennyire egyszerű... Vége, nincs tovább. A szenvedései egy pillanat alatt szűntek meg. Csak nem úgy, ahogy reméltem. Hosszú hónapok kemény munkája, állhatatos terápiája már láthatóan nem volt ennyire hatékony. Hogy ez a felismerés mégsem volt elég ahhoz, hogy hátat fordítsak mindennek, annak két oka lehetett. Vagy túl gyáva voltam, vagy túl elhivatott. Máig nem tudtam ezt eldönteni, hiába merengtem rajta. Volt valami, ami visszatartott. Lecövekelt. Most, ebben a pillanatban is, amikor Mr. Redway előtt igyekeztem rendezni kusza arcvonásaimat, és elrejteni a kétségbeesés apró jeleit. Nem akartam ráterhelni mindazt, amit épphogy nekem kellett volna levenni az ő vállairól. A kudarcok, a fájdalmak súlyát... Legalább arra az egy órára, amit e falak között töltött. Ha teljesen nem is, valamelyest úgy látszott, sikerült azért irántam való aggodalmát csillapítani, mert többet nem hozta fel a dolgot. Emiatt őszintén hálás voltam. Szinte biztosra vettem, hogy merő tapintatból emelkedett felül a kérdésen. Mély empátiája már az első alkalmon kiütközött számomra, ahogy magáról és az életéről mesélt. Mintha tökéletesen tisztában lett volna azzal, hogy bármennyi tragédia is érte őt (na és sajnos szép számmal érték), attól még nem ő az egyetlen nyomorult sorsú emberi lény a földön. Kék szemei ugyanazt a mély megértést tükrözték, amelyet a szavai is. Tetszett, hogy hiába született áldozatnak, minduntalan próbált kitöréni ebből a szerepből. Ám sajnos mégsem sikerült neki igazán, hogy is sikerülhetett volna, ha egyszer ilyen traumák sora kísérte az útját. Ahogy kérdésemre válaszolt, leginkább mimikája és testbeszéde kötötte le a figyelmem, ezek a tudatosan visszafogott gesztusok mutatták, hogy ugyan azt gondolja, ő már megküzdött a múlt démonaival, nyugalma irányított, darabos, még nem teljes. Ennek ellenére azt is éreztem, hogy nem lesz őt könnyű kizökkenteni az eddigi lelki munka során meglelt esetleges menedékből. Ahogy emlékeit hallgattam, kósza mentegetőzésére finoman megcsóváltam a fejem. - Semmi gond... az emlékek hitelességének megítélése még nekünk, medimágusoknak is nehéz feladat. Kifejezetten elismerésre méltó, hogy felmerült önben, vajon a fejében morajló képek tényleg igaziak-e - próbáltam megerősíteni abban, hogy semmi gond azzal, ha bizonytalan ebben a kérdésben. Mikor a nevelőszüleit és anyjàt hozta szóba, akaratlanul is megmerevedtek a vonásai. Az, hogy ilyen tárgyilagosan kijelentette, hogy szégyellte magát előtte, csak megerősítette a gyanúmat, hogy mennyire igyekszik a történteket a tudatosság szintjén kezelni. Muszáj volt elérnem, hogy az érzelmek szintjére tereljem. - Csak nyugodtan... nem sietünk sehová. Bármilyen gondolat valid, ami az eszébe jut... - jegyeztem meg a rövid csapongás okán. Figyelmemet természetesen nem kerülte el, ahogy az öccse halála kapcsán szinte akaratlanul is belekapaszkodott valamibe, ami az inge alatt függött a nyakában. Ahogy hozzáért, önkéntelenül felszisszentem. Olyan volt, mintha az ő érintésével párhuzamosan az én nyakamba égett medálheg perzselt volna fel. A zaj nem volt túl hangos, de nem akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, az nem lett volna őszinte a részemről. Vettem pár mély lélegzetet, majd visszanyerve az irányítást a testem felett, most rajtam volt a sor, hogy mentegetőzzek. - Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul - nyeltem egy nagyot, remélve, hogy most sem fog faggatózni a reakcióm kapcsán, majd igyekeztem a fejemben lévő terápiás forgatókönyvhöz visszatérni. - Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról. Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket... Megvártam, amíg követte az instrukciókat, majd nonverbális relaxáló varázslattal igyekeztem segíteni a visszaemlékezését, és a hipnotikus állapotot. - Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani? - ismét kivártam, most hosszabban, majd mikor légzése kellőképpen lecsendesedett, és a hipnózis állapotát elérte, feltettem a lényegi kérdést. - Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?

12	Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Elmeosztály - Hatodik emelet	Dátum: 2024. 05. 14. - 21:55:46
just breathe... to; Owen Redway bloodflow Elfáradtam. Ez az év borzalmasan nehéz volt. Bár nem hittem abban, hogy egy új naptári év kezdetével megváltozna a szerencsénk, ahogyan az asztronómia híve sem voltam különösebben, mégis valahogy jól esett volna megmártózni valami friss és új korszakban. Megtisztulni vágytam. A balszerencsém azzal kezdődött, amikor Norah leugrott a ház tetejéről, és én nem tehettem semmit. Tehetetlenül néztem végig a halálát. Aztán dominóeffektusként romlottak tovább a dolgok, egyre többet és keményebben dolgoztam az egyetem mellett, hogy elvonjam a figyelmem a történtekről, és mindez oda vezetett, hogy egy nap, mikor eljött a kínálkozó lehetőség, hogy megbüntessem magam a mardosó bűntudatom miatt, két kézzel ragadtam meg azt, teljes esztelenséggel. Ennek a döntésnek a nyomát azóta szó szerint és átvitt értelemben is a szívem felett hordom... Ahogy nyugodt, összeszedett léptekkel haladtam végig a Mungó folyosóján, akaratlanul is elfogott a klausztrofóbia. Éreztem, hogy a poszttraumás stressz-szindróma mindjárt utol ér, de nem engedhettem meg magamnak egy újabb rohamot. A héten egyszer már haza kellett mennem a kollégiumba még a műszakom lejárta előtt, mert olyan rosszullét fogott el, hogy nem tudtam ellátni a munkámat. Ez egyszerűen most nem történhetett meg... Ahogy elértem a rendelőt, már nehéz légzéssel kaptam a kilincs után, felrántottam az ajtót, majd amikor már az ajtó túloldalán voltam, jó erősen szorítottam a kilincset, egész addig, míg rémisztően kifehéredtek az ujjaim. Ez legalább elvonta a figyelmemet a lényegi problémámról. Nem hagyhattam, hogy ez a nap is erről szóljon. Fél éve már annak, hogy Alexej miatt izzó átokheg került a dekoltázsomra, és a Mungó osztályán kezeltek. Ideje volt összeszednem magam, hogy megőrizzem az önbecsülésem utolsó morzsáit, és tovább léphessek. - Artemis, azt hiszem jót tenne Önnek, ha visszatérne a Mungóba... segítene feldolgozni a történteket, ha valami hasznosat tudna tenni az ispotály falai között. Segítene legyőzni a tehetetlenség érzetét, ami azóta is bénítja Önt... - nézett rám együttérzőn Pippens prof, mire nagysokára beadtam a derekamat, és elvállaltam három hónap önkéntes munkát itt, az elmeosztályon, az egyetem színeiben. Már a vállalt idő felénél jártunk, de továbbra sem éreztem azt, hogy teljesen sikerült visszanyernem a kontrollt a pánikreakcióim felett. De ha valamit, azt azért értékeltem magamban, hogy nem adtam fel. Hogy kitartottam. Bármilyen szarul is voltam. Tovább Merlinnek hála nem volt időm a saját nyomorommal foglalkozni, mert siető léptek zaja szűrődött be a folyosóról a rendelőbe, amit aztán egy hangos üvöltés követett. Ez a zaj zökkentett ki az agyamat szürke ködként ellepő kép- és hangfoszlányokból, amik immár fél éve nem csak az éjszakáimat, de az éber perceimet is megkeserítették. A ravasz, a nyakék, és a fekete, kegyetlenül csillogó szempár... Úgy engedtem el a kilincset, mint aki izzó vasat tart a kezében, még az ajtó is kissé kitárult a heves mozdulat miatt. Rémült pillantásomat sajnos nem tudtam elég gyorsan lehámozni az arcomról, pedig szerettem volna profinak és tökéletesen összeszedettnek látszani Mr. Redway előtt, főként, mert fiatalabb voltam nála. Tudtam, hogy a páciensek bizalmát nehezebb elnyerni, ha a kezelő medimágusuk fiatal, vagy éppenséggel nő... Az én esetemben mindkét nehezítő körülmény fennállt, de eddig egész jól haladtunk mindennek dacára. Zavart pillantásom láthatóan nem kerülte el figyelmét, rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e velem. Világoskék medimágusi köpenyemet gondosan lesimítva próbáltam visszaszerezni a rendezettség látszatát. - Ó, hát befutott! Semmi gond, érthető és köszönöm is, hogy óvatos volt a muglik előtt. Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja - utaltam az egyik hallucináló, üvöltöző páciensre, akit reggel óta próbáltunk megnyugtatni, eddig sikertelenül. - Jöjjön beljebb, foglaljon helyet - léptem el az útból, majd a számomra kijelölt székhez léptem. Megvártam, hogy Owen helyet foglaljon az asztal másik oldalán helyet kapó széken, majd én is leültem. A berendezés igen egyszerű volt, mindössze két faszékből, egy faasztalból, és egy nagy ablakból állt, amin keresztül a Mungó parkjára nyílt kilátás. A székek úgy voltak elhelyezve, hogy a páciensek láthassanak rá az ablakra, mi, medimágusok pedig az ajtót tarthattuk szemmel. Hogy miért pont ez volt a felosztás, arra megvolt a magam elmélete. Magam is könnyebben nyíltam volna meg a helyükben a szél fútta faágakat nézve, mint a fehérre meszelt falakat. Ez a környezet, ha puritán is volt, mégis adott némi szabadságot... némi levegőt... távolabbi rálátást a problémára. Most, a harmadik beszélgetésen pontosan az volt a célom, hogy efelé haladjunk Owennel is. - Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában... Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét? - kérdeztem érdeklődő pillantással, majd az asztalra készített pennáért nyúltam. Bíztam benne, hogy nem estek ki neki teljesen ezek az évek. Bár négy éves kor előtt ez előfordulhat, mégis szerettem volna erre a kritikus időszakra is rápillantani. Úgy éreztem, a légzési nehézségei mögött talán épp ez a homályos időszak állhat. Reméltem, hogy jó nyomon tapogatózok, de azért rásegítettem még egy kérdéssel. - Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?

13	Múlt / London mugli része / Re: Hilton Metropole	Dátum: 2024. 05. 09. - 10:04:41
one can kill with words, not just with acts to; A. A. Zharkov silver lining Megnyugtatott kissé, hogy nem fedtem fel magam túl korán. Így volt még egy kis időnk ezt a beteges táncot járni, amíg... Ebbe inkább most nem gondoltam bele. Egy pillanatra elöntött a remény és az önmagamba vetett hit, hogy ha irányítani nem is tudom a történéseket, talán tudom úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy élve kikeveredjek innét. A százfűléfőzetre adott válaszomal Zharkov láthatóan elégedett volt, még meg is dicsért érte, mint egy diákot, aki ügyesen magolta be az aktuális leckét. - Hát...köszönöm - feleltem puszta szórakozásból mostmár, hisz mi más is lehetne abszurdabb, mint megköszönni a halállal fenyegetőnek, hogy egy ponton jó jegyet ítélt meg amúgy halálra ítélt áldozatának. Szórakozásom immár nem tarhatott sokáig, Alexej szó szerint és képletesen is sarokba szorított. A fogságomat jelképező nyakéket visszakanyarintotta a nyakamba, egyszersmind egyértelművé téve, hogy a rabja vagyok... Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy a szemébe nézve mondjak halálos ítéletet saját magamra, de szinte kihívóan közöltem vele a nevet, amitől....sajnos cseppet sem rettent meg, hiába reméltem. Az a gúnyos félmosoly csontig hatolt bennem, majd felkésüzlve a fájdalomra, ösztönösen összeszorítottam a fogam. Voltam már ilyen helyzetben, tudtam milyen érzés az utolsó feszült pillanat, mielőtt lecsapnának rám... Az ambivalens bókra nem reagáltam, mostanra fogyott el bennem az eddig is érthetetlenül fel-feltörő bátorság. Szégyelltem, de reszketni kezdett a térdem. Hogy emlékezett a felvett vezetéknevemre, az igen meglepett, ezt a meglepetést láthatta most a rettegéssel vegyesen csillogni Anna kéklő íriszen át a vérfarkas. - Átadhatom... de azzal nem tudod, mit szabadítasz magadra - mondtam félig fenyegetőzve, félig szánakozva. A hangom azonban túlságosan remegett ahhoz, hogy bármennyire is megrettenjen tőlem. Tudtam, hogy hiábavaló... mégis, az állatias pillantása mögé próbáltam nézni... és... megláttam valamit. Talán csak egy délibáb volt, talán nélkülözött minden valóság-értéket, én mégis azt éreztem, hogy... van benne egy szemernyi emberség még, hogy... meg lehetne őt menteni. Talán ő is csak egy olyan elcseszett mintákkal rendelkező, az őt ért harapás miatt a társadalom peremére szoruló áldozat, aki megmentésre szorul. Akárcsak az AVS védencei. Talán ezért viszonoztam azt a csókot. Látni akartam benne a jót. Hatni akartam rá... miközben szétváltak ajkaink, még az övéit puhán érintve suttogtam: - Nem kéne így élned...Nem kell szörnyetegnek lenned. A szépség és a szörnyeteg... Anna és Alexej elcseszett kapcsolódása szinte lenyűgözött így félig kívülről nézve. Még akkor is, amikor Alexej már tudta, hogy nem Annával áll szemben, annyira vonzotta magához a lénye, hogy képes volt a hasonmását is megcsókolni. Az ő szempontjából nem tudtam másként értékelni a történteket, hisz engem nem ismert, csak egy értéktelen zsákmány voltam a számára, aki még a múltkor menekült előle... most meg... csak átadtam magam a sorsomnak. És a fájdalomnak. Ahogy a pálca hegyének izzását átvette a medál, hangosan felüvöltöttem. - Kérlek... Ne tedd! Iszonyatosan égetett az egyébként finoman művelt medallion, s miközben a dekoltázsomon örök nyomot hagyott, forró vasként égetett billogott a lelkembe is. Egy ponton azt hiszem, eszméletemet veszthettem, távoli morajlásként érzékeltem az elsülő ravaszt is csupán. A következő, amire felészleltem, az volt, hogy egy ismeretlen férfi térdelt mellettem, és azt kérdezte, jól vagyok-e... Válaszolni nem tudtam, a teljes sokkhatástól egyelőre nem bírtam szavakat kiejteni, mindössze lassan nemet intettem a fejemmel, de most ez is annyira fájt, hogy úgy éreztem, belehalok. Bár a halál csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, a szerencse istenasszonya úgy látszik, mégis megszánt engem... és megmentett. Vajon Alexejnek megadatik valaha ez a kegy? Csak remélni mertem. Köszönöm a játékot ^^ A helyszín szabad.

14	Általános / Játékkuckó / Re: Rímelő	Dátum: 2024. 05. 06. - 09:06:36
elvetemülő

15	Múlt / London mugli része / Re: Hilton Metropole	Dátum: 2024. 05. 06. - 08:59:38
one can kill with words, not just with acts to; A. A. Zharkov silver lining Hogy kiadjam e a személyazonosságomat, igen fogós kérdés... Egyrészt, ha tudja, kivel fenyegesse Annát, akkor esetleg hamarabb éri el, hogy a karmai közé kaparintsa, mintha csak egy ismeretlen maradok továbbra is. Másrészt lehet, hogyha megtagadom tőle a választ, azzal csak felbosszantom, és hamarabb végez velem, mint egyébként tenné. Azt hiszem, a harmadik lehetőség a legvalószínűbb mindazonáltal, ha megtudja, hogy én vagyok az, akit egyszer már Anna kiszabadított, akkor talán tényleg életben tart addig, hogy ide csalogassa Annát. De iszonyatosan felbosszantaná a tényt, hogy másodjára jöttem el hozzá Anna helyett. Mert végtére is a wychwoodi erdőben sem rám számított, és csak az mentett meg, hogy Anna időben utánam jött... Erre most nem számítottam, de az időt tovább szerettem volna húzni egy icipicit.... így egyelőre kitérő választ adtam. - Elmondom majd... de hátha magadtól is rájössz... Annyit segítek, hogy egyszer már találkoztunk, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem öltél meg. Remélem, ez a megfogalmazás elég tág, kinézem belőle, hogy többekre is igaz lehet, hogy majdnem megölte őket Alexej, de aztán a véletlen szerencse vagy más folytán kicsúsztak a szorításából. Ezután a százfűlé főzet hatásáról kérdez, ami meglehetősen izgalmas felvetés, meg is lepődtem rajta, hogy a hangomból eredő zaklatottság az izgalomból fakad, semmint a szorongásból. - Nos... bevallom pontosan nem tudom, de azt gondolom, hogy legkésőbb akkor visszaváltozik a test az eredeti alakjára, ha időben lejárt a főzet hatása. Szóval azt gondolom, hogy egy ideig még lehetséges, hogy az átváltozott alakban marad, de nem örökre. Hogy igazam volt, vagy sem, arra lehet, hogy Alexej hamarosan rájön, én viszont akkor már nyilvánvalóan nem fogom tudni a megoldást, és egyáltalán nem is fog izgatni. Ahogy semmi más sem... A gondolat, hogy csak a sötétség van, a csend és a magány, nem volt olyan rémisztő számomra. Ez pedig önmagában kifejezetten aggasztó információ. Ha valaha ezt túlélem, újra kell kezdenem a terápiát... Mintha Alexej is megérezte volna, hogy könnyen adnám magam a halál édes csókjának, mert szinte parancsra közeledett felém. Fekete szemei szinte vörösen izzottak most, ahogy ragadozó módjára bekebelezett. Nem tettem semmit. Nem ellenkeztem. Semmi értelme nem lett volna... de valahogy nem is akartam. Olyan könnyű volt most a préda szerepében tetszelegni. Jól esett... mégha szégyelltem is magam valahol az érzés miatt. Az "ékszer" kérdésén valóban eltöprengtem, de nem kellett sokáig gondolkodnom. Fenrir miatt mindkét csuklómon volt már heg, ezek alapból nagyon érzékenyek voltak... így ha választhattam, inkább egy új területet kínáltam volna fel. Úgy éreztem, jobb ha nagyobb területen oszlik meg a fájdalom... talán kevésbé lesz úgy intenzív, mint az átokhegek hatványozott formában... De sosem voltam a számok bajnoka, így ez csak belső megérzésen alapult. - Ha választhatok, inkább a nyakamra kérem - jelentettem ki rezignáltan, üveges tekintettel. Azt hiszem, most esett le igazán, hogy mibe is kevertem magam. Furcsa mód a halál gondolata annyira nem zavart... az eszeveszett fájdalomra viszont cseppet sem vágytam. Most először kezdtem el erősen fohászkodni azért, hogy valaki jöjjön és mentsen meg... Talán emiatt az újból feltámadt élni akarásból fakadt a válasz: - Artemis Greyback... Ezer éve nem használtam ezt a nevet ilyen formában. De valamiért úgy éreztem, talán ez még Zharkovnak is jelent valamit. Talán... talán megretten attól, hogy egy még nála is nagyobb fenevad nevét viselem. A sors iróniája, hogy a halál kapujában most éppen abba a névbe kapaszkodom, amit egész életemben messzire próbáltam lökni magamtól.

Oldalak: [1] 2 3 ... 7

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.54 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.