A feltűnően csinos Rita Vitrol elégedetlenül jelenti az amerikai választások végeredményét. A Salem jön, az értetlenség marad: a napokban elindult tüntetések hulláma a frissen megválasztott Yaxley elnök személye okán újra azt az élményt kelti az angol közösségben, hogy vannak örökzöld viták, amelyekre én szerényen, sok, magát politikai elemzőnek nevező újságíró előtt rámutattam már.

Bár sokan panaszkodnak a csalás lehetőségére, a beiktatási rendezvények szervezése a napokban már teljes gőzzel zajlik, így Yaxley szenátort a Világkupán már személyében, a rendező ország elnökeként köszöntheti majd a nemzetközi közönség. Belsős információk alapján semmilyen költséget nem sajnálnak egyik esemény kapcsán sem.

Ha már örökzöld viták – az OMEN semleges sajtónyilatkozata után, melyben sokan számítottak az elvárható udvariasnál hidegebb gratulációra, abban már biztosak lehetünk, hogy Yaxley szenátor, elnök és az amerikai közélet a nemzetközi színtéren is gyűjtött néhány ellenfelet.

Az eddig francia-spanyol-belga kezdeményezésként működő, elsősorban biztonsági kihívásokra reagáló nemzetközi szervezet a diplomáciai mosolyszünet után — mely legalább olyan kellemetlen, mint Kingsley Shacklebolt mágiaügyi miniszter hallgatása, és szakértők szerint virágosnak nevezett talárja, mert virágok, tavasszal? Korszakalkotó — több olyan kijelentést is tett, amely alapján nem csak országainak száma bővül.

A hivatalos tájékoztatás szűkszavú, de lényegre törő: a világ minden tájáról várják azokat a mágusokat, akik szakterületük alapján hatékonyan segíthetik a szervezet munkáját annak soraiból. Az interjúk jelenleg is tartanak.

A látszólag hirtelen bővítéssel kapcsolatban ugyan nem erősítették meg, hogy összefüggésben állna Yaxley megválasztásával, de jelen sorok csalhatatlan közéleti érzékkel rendelkező írója ezt szinte biztosan ki merné jelenteni, ha már mások nem.

Kérjük, amennyiben ön rendelkezik bármilyen információval az OMEN bővítésével kapcsolatban, vagy csak szívesen elmesélné nekünk, mennyire csalódott a választás eredményét — és a mágiaügyi miniszter talárját — illetően, ne habozzon pennát ragadni!

Rita Vitrol hamarosan visszatér a mindannyiunkat most már még egy okból lázban tartó Világkupa exkluzív interjúival és pletykáival.

A Yule bálon mindenki játszotta a szerepét. A franciák elérhetetlenül ragyogtak, az angolok feszengtek, az amerikaiak pedig mosolyogtak - azt a fajta mosolyt, ami mögött már előre összeállt a vádirat. Aztán Solace Barbon belépett, és úgy döntött, hogy ma este nem lesz hajlandó statisztálni senki politikai mesevilágában.

A kísérője nem egy „megfelelő” név volt, nem egy „kifogástalan” származás, nem egy olyan lány, akinek a pedigréén generációk álcázott gőgje ül. Anne-Rose Tuffin érkezett vele: roxfortos, griffendéles, hetedéves, mugliszületésű. Egy lány, akit a varázsvilág egy része szívesen nevezne neveken, ha elég bátor lenne hozzá, és akit a másik fele addig ünnepel, amíg nem kell vele egy asztalhoz ülni.

És ha valaki nem értené, mi ebben a „probléma”, elég csak felidézni, hogyan bántak az amerikaiak a saját mugliszületésű bajnokukkal, Vale Bate-tel az előző próba során. A Trimágus Tusa díszletei között a „haladás” mindig olyan szépen hangzik… egészen addig, amíg a sár a cipőre nem fröccsen. Barbon választása ezért nem romantikus gesztusnak tűnt, hanem pontos, csendes pofonnak: ha a ti rendszeretek csak addig büszke a mugliszületésűre, amíg veszít és csendben marad, akkor miért higgyen benne bárki?

Anne-Rose ráadásul nem az a fajta lány, akit könnyű „szalonképes” jelzők közé préselni. Nem a varázsvilágban nevelt, nem aranyvérű ábránd. Egy olyan walesi háttérrel érkezett ide, ahol a valóság nem választékos, csak makacs: egy apa, aki dolgozik, egy nagymama, aki tartja a frontot, egy anya, aki eltűnt a képből. No meg egy lány, aki megtanulta, hogy ha nem áll ki magáért, senki nem fog. Az ilyenekből lesznek a griffendélesek, és az ilyenektől rettegnek azok, akiknek a világát papírvékony etikett tartja össze.

Barbon persze mindezt nem magyarázta. Nem kellett. Az öltözete önmagában is üzenet volt: nem európai finomkodás, nem francia csillogás, hanem az a zord, amerikai „nem kérek engedélyt” elegancia, amitől a kényes közönség hirtelen túl hangosan kezd kortyolni. A legszebb (vagy legkellemetlenebb) részlet mégis az volt, hogy Barbon nem vásárolt, nem örökölt, nem rendelt: a partnerének szánt ékszert alkímiával készítette. Mintha csak azt mondaná: nem kell a ti jóváhagyásotok, a ti pecséteitek, a ti kapuitok. Mi magunk építünk értéket. Veszélyes üzenetek ezek Yaxley szenátor kedvenc bajnokától.

És ha ez még nem lett volna elég, ott volt a bizonyos cipőtalp is. Az a „szinte láthatatlan” felirat, amit Barbon nyilván nagyon okosnak gondolt, amíg a szikracukor a parketten el nem kezdte visszamondani a titkát, lábnyomokba írva. Rövid ideig. Épp elég ideig ahhoz, hogy akinek szeme van, olvasson. Aki meg megsértődik, az legalább végre őszintén teszi.

A bál további részében Barbon nem kereste a többi bajnok társaságát, és ez is beszédes volt. Nem könyörgött rokonszenvért, nem játszott „jó fiút”. Connor O’Harával viszont meglepően könnyedén mozgott együtt. Mintha legalább abban egyetértenének, hogy a mennyire el lehet csavarni az iskolás lányok fejét, ha az ember nevét kiköpi egy több száz éves serleg.

A legveszélyesebb pillanat mégsem a táncparketten történt, hanem egy félmondatban, ami az este végére úgy kezdett terjedni, mint a füst: Barbon Vale Bate-tel beszélt, és állítólag elejtette:

„Az egyik bajnok meg akart ölni.”

Nem indokolt, nem nevezett meg senkit. Csak odadobta a mondatot és ezzel elérte, hogy másnap már ne a bálruhákról beszéljünk, hanem arról, ki mennyire érzi magát biztonságban ebben a „nemzetközi barátságünnepben”.

Solace Barbon ezen az estén nem hőst játszott. Nem is mártírt. Egyszerűen valóságot vitt a díszletbe és ehhez elég volt annyi, hogy Anne-Rose Tuffinnal jelent meg, karonfogva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Talán az is. Csak nem mindenkinek érdeke.

Íme hát Connor O’Hara, a Roxfort férfi bajnoka, aki nem csak a Tarasque-okra, hanem a diáklányok szívére is egyaránt jelent életveszélyt?

Lapunk hetek óta követi a forrófejű mardekáros ifjú mozgását, és amit találtunk, az sokkal inkább emlékeztet egy szappanoperára, mint tisztességes udvarlásra.

Egy neve elhallgatását kérő forrás szerint a bajnok urat „viharos”, se veled-se nélküled viszony fűzi évfolyamtársához, egy bizonyos Zafira Tavish kisasszonyhoz. Az iskolában már külön fogadásokat kötnek, mikor békülnek ki és mikor szakítanak legközelebb. Ám nagyon úgy tűnik, hogy Mr. O’Hara nem éppen a hűség mintaképe.

Január elején, egy ködös délutánon egy ismeretlen szőke hölgy társaságában lépett ki a Tiltott Rengeteg fái közül. Ruhájuk zilált, hajuk kócos volt, tekintetük idegesen cikázott – mintha nem épp gyógynövénytant gyakoroltak volna. Vajon miféle „tanulmányi kirándulás” zajlik a Rengeteg sűrűjében, ahol még a tanárok sem szívesen kószálnak?

Ugyancsak Mr. O’Hara a Yule Bál estéjén már egy barna hajú lánnyal, a bájos Anne-Rose Tuffinnal mutatkozott, akiről cikkünk első felében írtunk. A páros meghitten nevetgélt, összebújva, kettesben sugdolózott egy asztalnál. Vajon csak baráti csevej? Na és ehhez Mr. Barbon mit szól?

A legfrissebb hír azonban minden korábbin túltesz. Mr. O’Hara ezúttal saját csapattársával, egy bizonyos Gemma Jenkins-szel látták, amint egy padon ülve… nos… aligha stratégiai megbeszélést folytattak. A csók hossza és hevessége inkább egy végzős románcra emlékeztetett, mint ártatlan beszélgetésre. Úgy tűnik, a bajnoknak már az sem számít, ha „házon belül” keveri a lapokat. Vajon Mr. O’Hara-nak a mugliszületésű hölgyek a zsánere? Utóbbi három hódításából kiindulva a válaszunk egyértelműen: igen.

De ki is az a Gemma Jenkins? A Reggeli Próféta természetesen utánajárt.

Bár az idő rövid volt, annyit sikerült kiderítenünk, hogy Miss Jenkins meglehetősen szerény körülmények közül érkezett. A családi háttér ködös: eltűnt vagy ismeretlen szülők, illegális ügyek miatt börtönbe zárt és már szabadult nagybácsi, ami miatt jelenleg a legidősebb testvér neveli őt három varázstalan öccsével együtt. Ráadásul a Jenkins család hírhedten rossz környéken lakik, ahol gyakoriak a balhék és rengeteg az illegális és baljóslatú ügy is. Vajon a Jenkins család megúszta az elmúlt hét évben, hogy belekeveredjen az illegális ügyekbe? Lehetséges volna kimaradni egy ilyen környéken ebből? Mi lehet akkor a túlélésük titka vajon? Nem csoda hát, ha sokan felteszik a kérdést: vajon szerelem… vagy számítás vezérli a kishölgyet? Hiszen O’Hara köztudottan tehetős, jómódú családból származik. Egyesek szerint Miss Jenkins pontosan tudja, melyik üst mellett érdemes melegedni. És vajon nem zavarja, hogy a kiválasztottja egyszerre több vasat is tart a tűzben?

De persze min is csodálkozunk, amikor az idősebb O’Hara, az egykori kviddicssztár, az utóbbi időben feltűnően fiatal boszorkányok társaságában mutatkozik – olyanokéban, akik életkorban inkább a fia barátnői lehetnének. A kastélyon kívül suttogják: az apa sem a hűség mintaképe. És ha az ember azt látja otthon, hogy a nők csupán cserélhető díszletek… vajon csoda-e, hogy a fiú is így bánik velük? Egy biztos: sokak szerint az idősebb O’Hara még néhai felesége emlékét sem tiszteli, amikor efféle cicababák társaságában mutatkozik. Talán innen ered a minta. Talán ezért kezeli Connor O’Hara is úgy a boszorkányokat, mint egy régi seprűt: amint elkopik, eldobja. A kérdés már csak az – ki lesz a következő?

Akkor a Roxfortnak két bajnokot választott a Serleg, Harry Pottert és Cedric Diggoryt – egyikük élő legenda, másikuk a temetők dísze. Egyikük auror lett, másikuk porrá égett dicsőség. És most, tizenegy év után, a mágusvilág újra feszíti a mellét: „tanultunk a múltból!” – mondják. Kétségtelenül. Most ugyanis kétszer ennyi fiatal életet kockáztatunk.

Aki nem tudná, a Trimágus Tusa több mint hétszáz éve a fiatalok, az őrültek és az ambiciózus igazgatók játéka. A Durmstrang idén hivatalosan is kiszállt – talán mert elfogyott a feláldozható igazgatóállományok vagy, talán mert túl sok tanáruk végezte az újságok bűnügyi rovatában. Helyüket az Ilvermorny Varázslóiskola vette át, Amerika önjelölt mágikus nagyhatalma, ahol a szabályokat inkább megeszik sárkányburgerben, mintsem, hogy betartják.

És hogy mit dobott ki a Serleg az Újvilágból? Hát, aligha örömest olvassa ezeket a sorokat Cassius Yaxley szenátor, aki éppen a „nemzeti mágikus identitás” zászlaja alatt kampányol a MACUSA-ban, és akinek saját lánya is bedobta a nevét a Serlegbe. Egy vérbeli show-műsort hoztak a lángok: egy magnix-születésű boszorkányt és egy komor vadász leszármazottat. Isten áldja az amerikai változatosságot.

Vale Bate, a wampusos lány Kansasből, csizmában és bourbon-illattal érkezett, és állítólag egy bárpultot is meg tud bűvölni, hogy táncoljon neki. A varázstalan származás miatt már most imádja a liberális közvélemény. Mellette Solace Barbon, a magányos északi farkas, a Barebone-vérvonal szégyenével, feltehetően többet tölt a laborban, mint a társaságban. Hogyha a Tusa medimágusi tanácsadója kérhetné, talán ezt a kettőt inkább nem engedné közel semmihez, ami robban.

A Beauxbatons viszont hozta, amit mindig is tudott: nepotizmust és idegösszeomlásig polírozott eleganciát. Inès de Saint-Vinant, a de la Vallée-szőlőbirtok aranyvérű tündére, aki már gyerekként is a családi pezsgőben fürdött, most elvarázsolva érkezik, hogy megmutassa, a gazdagság legalább olyan jó páncél, mint a Morris-féle sárkánybőr. És ha már gazdagság, azt rebesgetik hogy a fiatal lány már jegyben jár a hírhedt Carrow-ház fiával.

De a másik bajnok is szenzációs, Dolores, azaz Lolita Delacour, a „férfi bajnok”, a párbajok párduckirálynője. Egy Delacour-lány, aki állítólag annyira veszélyes, hogy a Beauxbatons tanárai inkább nem állnak mögé még fotón sem. Negyedvéla, párbajbajnok és Fleur Delacour, az előző franica bajnok unokatestvére. Ha az a család egy valamit tud, az a reflektorfény.

És végül, a nagy pillanat, amit egész Britannia várt: a Roxfort bajnokai. Sienna Scrimgeour, a hős – vagy a mártír? A néhai Rufus Scrimgeour lánya, aki aligha feledte, hogyan bukott el az apja, amikor a minisztériumot tálcán kínálta Tudjuk Kinek. Talán a csúfos kudarcot vallott, megboldogúlt apja emlékét próbálja leporolni?

Mellette – mert mindig kell egy kontraszt – Connor O’Hara, a Mardekár bajnoka, a Dallycastle-i Denevérek egykori sztárhajtójának fia, akinek az elmondások alapján ingadozóbb a hangulata, mint a gyanuszkóp. Félvér, félisten és forrásaim szeint teljesen elviselhetetlen. Egy biztos: ha ez a fiú elbukik, legalább látványosan fogja tenni, tavalyi meccsén legalább is úgy tette.

És most, kedves olvasóim, a varázsvilág visszaszámol. A próbákon rögzítőgömbök követik majd a bajnokokat – nem, nem azért, hogy védjék őket, hanem hogy mi is lássuk, amikor elesnek. A mágikus televíziók, a kivetítők, a varázsvevő-csatornák mind közvetíteni fogják a dicsőséget, a vért és a könnyeket.

Kocsmaasztaloktól a minisztériumi irodákig, mindenütt életre kelnek a történéseket. Szponzorok készülnek, fogadások indulnak, a muglik világától elrejtett fények pedig ismét beragyogják a nyugati mágusvilágot. A győztes bajnok tízezer galleont vihet haza – és ha ez nem elég motiváció, akkor talán az, hogy a második helyen végzők rendszerint nem élik túl.

A Serleg fellángolt, a mágia izzik, és az új kor hősei készülnek belépni a történelembe – vagy a gyengélkedőre. A Reggeli Próféta természetesen elsőként számol be mindenről: a diadalról és a bukásról egyaránt. A Trimágus Tusa idén nem csak varázslat lesz, hanem valódi dráma – hiszen ki mondta, hogy a dicsőség nem néz ki jobban egy kis tragédiával?