Csak nem akart előkerülni az, amit kerestem, pedig már kezdett az az érzésem lenni, hogy már századjára lapozom végig a könyvet. - Igor Humpolov írta a könyvet, nevéből ítélve valami orosz, vagy bolgár varázsló, vagy legalábbis onnan származik. – Kezdtem bele a magyarázásba, amíg kerestem azt a balesetet, aminél utal arra, hogy animágus. Viszont volt valami Merit szavaiban, ami kicsit kellemetlenül érintett, hogy én magam is utána nézhettem volna ennek a varázslónak. Ellenben annyira fellelkesültem, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam. – Ahogy most mondod akár elő is keríthettem volna az önéletrajzát, vagy legalább egy írást róla, hogy legalább megbizonyosodjak róla, hogy animágus, mert nem hiszem, hogy kellően részletesen leírná, hogy hogyan vált azzá, a lényeg, hogy… Nos… Ez nem jutott eszembe, hogy utána nézzek. – Vakartam meg kínosan a fejemet egy idétlen vigyor közepette. – Túl nagy lett a lelkesedésem attól, hogy az animágiához vezető út egyik mérföldkövét megtaláltam, főleg, hogy ilyen szokatlan helyen, legalábbis úgy hiszem, hogy ilyesmire bukkantam. Csak jó lenne újra… Áh! Meg is van! Tessék, nézzed meg te is! – Dugtam Me orra alá a Balesetek az üstnél című könyv keresett oldalát, amin arról ír az író, ahogy egy bájitalába túl nagy mennyiségű nem megfelelő minőségű bumszalagbőrt tett, és így egy pillanat alatt bűzös, átláthatatlan füst lepte el a helyiséget, amit aztán kiszellőztetéssel szagtalanította. Aztán tanácsokat osztogat, hogy hogyan lehet az alapanyagok, jelen esetben a bumszalagbőr minőségét ellenőrizni, valamint helyesen tárolni. Viszont nem ez hozott lázba, henm csupán egy apró mondat volt, ami miatt annyira lelkes lettem, minthogyha… már most elismerte volna például az a Harry Potter, hogy én bizony nagy varázsló vagyok. Ez a mondat nem volt más, mint „Ijedtemben majdnem kaméleonná változtam, de inkább egy néma buborék-fej bűbájjal védekeztem a szagok ellen.” Kicsit türelmetlenül, és annál inkább izgatottan vártam, hogy ő is megtalálja azt a mondatot és a mondatban rejlő titkot, amit én felfedeztem benne, hogy az animágiához néma varázslásra is szükség van.
Igen, valami érdekeset találtam a könyvtárban, végre valami használható információ morzsát! Pedig csak a bájitaltan leckémhez keresgéltem valamit… Nem is loptam tovább az időt, ami kellett, azt már rég lekaristoltam a pergamenemre, szóval mindent visszatettem a táskámba, s a bájitalos könyvet, Igor Humpolov – Balesetek az üstnél című művet a képletesen hónom alá csapva mentem is, hogy kikölcsönözzem. Amit ebben találtam azt meg kellett mutatnom Menek. Hiszen ő is animágussá akart válni, akár csak én. Szóval ez biztosan hasznos információ lesz mind a kettőnknek. Sajnos túl sötét volt, mire kijöttem a könyvtárból, ezért elhatároztam, hogy reggel korán kelek és bagolypostával üzenek a legjobb barátomnak, de tömören, hátha valami kíváncsi gnóm bele lesne. Szóval csak az állt benne, hogy „Tanítás után találkozzunk a keleti szárny földszinti lépcsőinél.” Tudtam, hogy az utolsó óráink nem együtt lesznek, ezért küldtem neki reggeli postával, hogy biztosan megkapja. Ahogy vége lett az utolsó órának én a találkozó helyünkre siettem, hiszen a könyv a táskámba lapult reggel óta. Nem akartam a sasunk kérdései miatt véletlenül késni. - Szia Me! – Integettem a hugrabugosnak, ahogy megláttam. – Gyere, mutatni szeretnék valamit. Véletlenül bukkantam rá a könyvtárban. Nem folyosó téma, tudok egy jó helyet. – Már mutattam is az utat a keleti szárnyban lévő üres tanterem felé, amit úgy fedeztem fel, hogy rövidítő útnak hittem. Akkor sajnos, most szerencsére nem az volt. - Képzeld! A tegnap, mikor a könyvtárban a bájital leckémhez kutakodtam találtam egy érdekes címmel rendelkező könyvet, ami itt van valahol a táskámban. – Kezdtem bele a mondókámba, ahogy az üres teremben voltunk, és turkáltam a táskámban. – „Balesetek az üstnél” a címe, és valami orosz lehet az írója, aki nem mellesleg animágus is. Hogyha megtalálom… Áh! Meg van! – Húztam elő a vaskos könyvet a táskámból. A táskámból, ami ennek hatására se veszített a küllemén. – Ez lenne az a könyv. Az egyik receptnél árulja el, vagy legalábbis utal arra, hogy animágus. – Elkezdtem lapozgatni, hogy megtaláljam újra azt a receptet, az oldalszámát természetesen nem jegyeztem meg. Minek is azt, nem igaz? – Biztos, hogy ebben olvastam, és biztos, hogy benne van. – Motyogtam, miközben kapkodva lökdöstem a lapokat, hogy végre megtaláljam azt, amit keresek, amit Meritnek is meg akartam mutatni. Viszont sehogy se akart még előkerülni az a pimasz recept, és ez bosszantó volt egy kicsit! Sőt nem is annyira kicsit! Hiszen csak emiatt akartam vele mindenképpen találkozni, és emiatt rángattam be úgymond ebbe a terembe.
”- Eléggé barátok? –” Visszhangzott a fejemben ez a kellemetlen kérdés, valami azt súgta, hogy ezt bizony még sokáig fogom hallgatni. Talán nem így kellett volna fogalmaznom, de ez volt a legegyenesebb, legnyíltabb kifejezés arra, hogy eddig miért nem mondtam el neki. Utólag már bántam az egészet, hiszen mégis csak barátok lettünk, sőt Me a legjobb barátom, nyugodtan elmondhattam volna neki. - Én még akkor sem, hogyha pókká változol! – Nem hittem volna, hogy komolyan gondolta amit mondott, hiszen mégis csak barátok vagyunk, és a barátok jóban rosszban kitartanak egymás mellett. Én ezért is mondtam neki, hogyha olyan állattá változik, amitől félek, akkor se fogom otthagyni. Az ölelésén kicsit meglepődtem, de betudtam valami lányos dolognak, mert csak az lehetett. Óvatosan, és kicsit esetlenül megveregettem a hátát, mert úgy hittem, hogy ilyesmit kell csinálni, mert vissza nem ölelhettem, hiszen nem olyan kapcsolat volt köztünk! Bár lehet, hogy barátok között nem számít? Reméltem, hogy nem csináltam semmi rosszat azzal, hogy nem leltem át én is, csak a hátát veregettem meg. - Igen! – Persze, hogy el tudtam képzelni, hiszen nekem is van távoli rokonom japánban. A szépapám öccse ott kötött ki és egy Yato családba való boszorkányt vett el, hogyha jól emlékszem csak lányuk született. Inkább azon lepődtem meg, hogy neki három dédapja is él még! – Igazán kedves embernek tűnik a szavaid alapján. Sajnos Gvendor dédapó örök mogorva és szigorú, a szabály mániájáról nem is beszélve, félelmetes. Viszont a te dédapád sokkal kedvesebb embernek tűnik, aki talán ismerhette a szépapám, V. José lányait, Margo Chiharu-t, aki kalandor volt és a húgát Hanna-t, aki írónő volt és a szépapám és a nővére kalandjait írta le. Jut is eszembe, mikor nálunk jársz, akkor megmutatom a családfánkat, amit még II. Eledir varázsolt el. Onnan tudom a legtöbb dolgot a családunkról. – Kínos vigyor futott végig az arcomon, mert egy kicsit nagyon eltértem a tárgytól. – Szóval én is remélem, hogy a dédapód tud segíteni. – Ezzel a mondattal fordítottam vissza a gondolataimat a közös animáguskodásra. Kézrázás helyett szimplán megragadta a kezem és kifelé kezdett húzni. Hirtelen nem értettem, hogy miért teszi, de alig hogy felbukkant bennem az értetlenség meg is kaptam tőle a választ. Egy enyhe pír ki is ült az arcomra, hogy ez nekem nem is jutott az eszembe, hiszen teljesen logikus. Szótlanul követtem ki a szobából.
Igen, igen, talán igaz, hogy túl fiatalnak számítottam elsősként az animágiára, viszont inkább a tudás hiányossága miatt, sem mint a életkorom miatt, ebben teljességgel biztos voltam, de azért igazat adtam Me-nek… Gyanúsan összehúztam a szemöldökömet, csupán megkésve ismertem fel a többes számot, hogy nem azt mondta, hogy én vagyok túl fiatal, hanem, hogy mi! - Hogy mit gondolok? Hogy ez nagyszerű ötlet! Hogy nagyon örülök, amiért továbbra is barátok maradunk! Biztosan jó móka lesz, hogyha közösen csináljuk. Persze! Remélem mindketten olyan állattá fogunk tudni alakulni, amik közösen kalandozhatnak! – Nagyon megörültem, annyira, hogy a „Persze!” résznél Me elé ugrottam és megragadtam a kezét és mind végig örömteli mosoly volt az arcomon. Aztán rájöttem, hogy ő mégis csak lány, és lehet, hogy félreértené, ezért el is eresztetem a kezét, hiszen egyáltalán nem azért fogtam meg, amiért más fiók megfognák, hanem csak barátságból, hiszen most már biztosan barátok voltunk, méghozzá bűntársbarátok. Az állam majdnem leesett a helyéről, mikor a vendégségbe hívást hallottam, viszont, mikor a franciaországi birtokra hívott, akkor már tényleg le is esett. Tudtam én, hogy vannak más máguscsaládok is, akik nem a szigetekről származnak, és külföldi birtokaik is vannak, de azt nem is gondoltam volna, hogy a barátom, sőt immár a legeslegjobb barátom is egy ilyen család sarja. Kicsit hihetetlenül hangzott, hogy pont kettő elsőéves, akik bár külön házba kerültek mégis barátokká váltak ilyen külföldi felmenőkkel és birtokkal rendelkezzenek, bár ami minket illet mi nem így rendelkeztünk külföldi birtokkal, hanem a kettészakadt családunk másik fele még az ősi birtokainkon él, míg mi a már szintén ősinek mondható szigeteki birtokon élünk. - Az remek lenne… Öm. – Tényleg örültem a meghívásnak és a közös gyakorlásnak és kutakodásnak, de egyszerre több minden is a fejembe ugrott. – A rúnaszótárban nem lesz hiány, szerintem megengedik, hogy magammal vigyek egy-két kötetet. Viszont a francia birtokra lehet, hogy nem engednének el egyedül. Jobbik esetben anyu jönne velem, vagy anyu és apu, de lehet, hogy ők túlzottan a kísérleteikbe lesznek merülve, és… – Enyhén sápadttá váltam még a gondolatára is. – Gvendor dédapó fog elkísérni. Nagyon félelmetes és nagyon szigorú a dédapó. Viszont ez a kisebbik gond. Egyszer olvastam egy könyvet, itt a könyvtárban, amiben egy animágus írt az átváltozásáról. Sajnos semmi konkrétumot nem írt, és csak címszavakban írt róla, de abból kiterült, hogy több évébe telt mire egyáltalán neki kezdett, és mire átalakult, az is hosszú idő volt. Azt hiszem egy nyár nem lesz elég, de hogyha igazad van, legalább azt megtudhatjuk, hogy mivel is állunk szemben. – A végére újra lelkes és vidám lettem. – Meg te is átjöhetnél hozzánk a wales-i birtokra, hogyha másért nem, akkor álcából, hogy nehogy lebukjunk, hogy miben is sántikálunk, és talán még nálunk is találhatunk hasznos könyveket. Titkosanimágustárs? – Nyújtottam feléje kézfogásra a jobb kezemet, hogy ezzel pecsételjük meg a közös munkánkat, ami által szerintem még szorosabbá vált a barátságunk.
Nem szeretem híresztelni, hogy varázslóként tériszonyos vagyok, vagyis pontosabban seprűnyeles tériszonyom van. Viszont az arcom elárulhat könnyen, mert a tériszony említésére elfintorodtam. - Olyasmi. – Adtam rövid, hihető választ a kérdésére. A labdás megjegyzésére gyanakvóan nézek rá, de hamar rájöttem, a mosolyának köszönhetően, hogy csupán viccelődött. – Viszont mindenképpen írd alá a labdát, máskülönben mihez kezdhetnék vele? – Kérdeztem vissza viccelődve, és túljátszott sznobizmussal. Kicsit meglepődtem, hogy nem tudja, hogy kire használjuk a szépapa kifejezést. A rongyot fogó kezemet az orromhoz emeltem, hogy megvakarjam, mielőtt válaszolnék a kérdésére, de a vakarás elmaradt, mert majdnem azzal a piszkos ronggyal értem az arcomhoz. Fúhj! - Hogy ki az a szépapa? Ez egyszerű! Az egyik férfi felmenőd. Mert vagy te, neked van apád, ő az apa. Az ő apja neked a nagyapád. A nagyapád apja az a te dédapád. A dédapád apja számodra az ükapád. És végül az ükapádnak is volt apja, aki neked a szépapád. És ez így összesen hat generáció! A szépapa és a szépanya a legidősebb felmenő, akinek külön felmenői jelzője van. – Szívesen örömest magyaráztam el, bár tényleg nem értettem, hogy miért nem tudja, ők talán nem vezetnek családfát? Vagy talán olyan félvér lenne, akinek a családfája még nem nyúlik ennyire vissza? A kérdéséből arra következtettem, hogy ő nem hallott nyávogást, sem semmi mást, ami arra hasonlított volna. Arcomra kínos, félszeg mosolyt ültettem mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, no meg egy apró mű ásítást is elnyomtam előtte. - Szerencsére semmi, csupán azt hittem, hogy nyávogást hallottam, és megilyedtem, hogy az a szörnyű macska, az a Mrs. Norris kémkedik utánunk. Úgy tűnik bealudhattam itt állva, és az álmomból hallhattam játékra hívó macska nyávogást! He-he! – Azért a biztonság kedvéért gyorsan újra körülnéztem, hogy tiszta-e a levegő. És gyors tématerelésnek kerestem valamit, de csak egy nyári pletyka jutott eszembe. – Amúgy szerinted igaz, amit az ír csapat hajtójáról mondogattak, hogy galleont fogadott el, hogy a Tornádók ellen rosszabbul játsszon? – Nem akartam, hogy bolondnak nézzen, amiért légből jött macskanyávogástól ijedtem meg. És reméltem, hogy a kvidiccs pletykáról hallott, de legalább véleménye van róla, ahogy azt is, hogy megfelelő szóterelés lett belőle.
Kicsit csodálkozva néztem a mardekárosra, így majdnem trófeát tévesztettem. Ami nem lett volna nagy baj, hiszen azt is le kell suvickuszolnom a kezeimmel meg ezzel a förtelmes ronggyal. Viszont az lett mondva, hogy azzal kezdjek, szóval azzal is kellett, akartam kezdeni. Számomra egyértelmű volt, hogy kicsoda Mohl, még a neve is olyan... A nevek! Mi spanyol származásúak vagyunk, ez a nevünkön is látszik, hogy a legősibb gyökereink nem a szigeteken vannak. Ebből már meg is értettem, hogy miért hihette róla, hogy a nővérem. - Nem. – Kezdtem bele a magyarázatomba barátságos mosollyal. – Mohl nem a nővérem, és még nem is lány. – Halkan elkuncogtam magam, főleg azért, mert akaratlanul is elképzeltem női ruhában az apró testét. - Mohl a házimanónk. Szóval nem valami testvéri bajtársiság miatt, sem az idősebb testvér esetleges feladatai miatt, sem azért, mert ő a lány, nem azért takarít, s nekem nem kell. Neki többek között ez is a feladata. Ami szerencse, mert hogyha a szüleimre várna a takarítás... varázslatokkal kísérleteznek, így másra nemnagyon van idejük. – Fűztem egy gyors lezárást, mielőtt valami nagyon, de nagyon butaságot mondtam volna. „Wigtown Wanderers, Skócia” Jegyeztem meg, amit mondott. Ebből elsődlegesen arra gondoltam, hogy skót lehet, bár úgy láttam, hogy nem hord szoknyát, és nem is vörös a haja, de hogyha ő is otthoni csapatnak szurkol, akkor skótnak kell lennie, vagy legalábbis skóciainak. Másodlagosan, de nem kevésbé fontosságban az jelent meg a fejemben, hogy bár más csapatnak szurkolunk, mégis van egy közös témán, a kviddics... bár most hirtelen nem tudnék egy olyan embert sem mondani, akit nem érdekelne a kviddics, talán csak a muglikat, mert ők nem ismerhetik ezt a remek sportot. Ellenben a kérdésére kissé elpirultam, s kicsit több pillanatig, mint amit az illem megenged, nem válaszoltam, hanem belemélyedtem a „Suvickus Diákus” feladatomba. - Nem kívánok a házam csapatában játszani... Viszont, hogyha nem lenne ez a... betegségem, akkor a terelő pozíció érdekelne. A szépapám apja, IV. Sebastian is terelő volt. Neked volt, vagy van kviddics játékos rokonod? – Miközben vissza kérdeztem, minthogyha macska nyávogást hallottam volna. Körülnéztem gyorsan, kissé olyan arcot vágva, minthogyha valaki csak a fenekemre mondott volna „petrificus totalus”-t, de sehol sem láttam a gondnok macskáját. Kicsit hangosabb sóhaj kíséretében nyugodtam meg, hogy az a gonosz macska nincs közöttünk... Vagy csak én nem vettem volna észre?
Kisebb szerencsének éreztem, hogy nem egyedül kellett itt lennem, hanem volt társaságom. Az teljesen mellékesnek számított, hogy mardekáros a sorstársam. Így nem a gonoszarcú, mogorva gondnok bácsit kellett megkérdeznem, hogy mégis hogy a gnómba kell használni ezeket a dolgokat. Jó, az is igaz, hogy sejtettem, hogy a ronggyal kel törölgetni, de mégis csak jobbnak éreztem egy kis útmutatót kérni hozzájuk, nehogy valami galibát okozzak, és még többet kelljen takarítanom. ~„Cael Edevane”~ Ismételtem meg a nevét magamban, hogy megjegyezzem. Az Edevane név nem volt túl ismerős nekem, ezért úgy gondoltam, hogy nem kell tartanom tőle, vagyis úgy értve, hogyha ismerkedek vele, akkor nem fogom a családomat bajba keverni… Vagyis ezt a lebukást leszámítva, ami miatt büntetőmunkát kaptam, nem fogok szégyent hozni rájuk, és nem fogom a semlegességünket bajba keverni. Emlékeztem én, hogy anyukám mit kért tőlem, amikor ide jöttem, és arra is emlékeztem, amit tanítottak és meséltek a múltunkról, és nem akartam, hogy Gvendor dédapó megharagudjon rám, úgy még félelmetesebb. Értettem, hogy viccelődik, és a rongytalan kezemmel utánoztam is, amit csinált, hogy megmutassam, hogy tényleg megy nekem is. - Edevan, ez nekem is megy születésem óta, de hogyan kell takarítani a ronggyal és a lötyivel a vödörben?. – Pontosítottam az előbbi kérdésemet, és mellé meg is emeltem a kezembe nyomott rongyot az egyik kezemmel, míg a másikkal a vödörre mutattam. Éles, figyelő, kutató szemekkel néztem, amit csinál, közben a fülemmel is figyeltem, hátha hallok instrukciókat tőle. - Nem, egyik sem. – Nem volt egy emlékem sem, amiben láttam volna, hogy anyukám takarított volna, még olyan sem jutott az eszembe, hogy láttam volna az üstjét kiüríteni, ami mellett az is igaz, hogy az üstjét se láttam még. Miközben feleltem Edevane-nek én is belemártottam a rongyomat a lötyibe és ki is csavartam valahogy úgy, ahogy láttam, hogy csinálja. – Otthon én sosem takarítottam, és anyukámat sem láttam. Az ilyesmit vagy a takarító eszközök végezték, vagy Mohl. – Eddig valahogy természetesnek tűnt, hogy varázzsal, vagy házimanó által válik valami tisztává. Bele se gondoltam még, hogy lehetnek olyan varázslók, akik kezükkel takarítanak. Egy fanyar grimaszt vágtam valami kviddicses trófeára, amivel kezdenem kellett a takarítást. A fanyar grimasz okozója nem a serleg volt, hanem az, hogy valami kellemetlennel szembesültem, hogy tévhitben éltem. Viszont hamar elszállt ez a gondolatom, s a „trófeám” által ihletve kibukott egy kérdés a számon. - Te melyik kviddics csapatnak szurkolsz? Én a wales-i Caerpgilly Catapults-nak. – Igen, én is, mint szerintem nem kevés varázsló a „hazai” csapat szurkolói közé tartoztam, ami az én esetemben, mivel Wales-ben lakunk a Catapuls-ot jelentette. Emellett talán másik oka az lehet, hogy az egyik ősöm is a tagjuk volt, valamint, hogy az egész család nekik szurkol.
Roxfortos diákéveim közül az első évnek ősze vége felé, mikor már a felhők havat kezdtek ígérni, s a hajnali dér is zúzmara volt és hogyha elég korán kelt a diák, akkor az ablakon még láthatott jégvirágot. Egy ilyen reggelt követő bájitaltanon sikerült úgy elszúrnom a bájitalomat, hogy abból tökéletes trutyibombákat csinálhattam. A hétvégén fogott meg az ihlet, s azt súgta, hogy nagy poén lenne trutyi esőt okozni a bejárati csarnokban. Egy bagoly fordultával már nálam is voltak a megfelelő eszközök, amik nem mások voltak, mint üres üvegcsék, méghozzá a törékenyebb fajtából. Apunak azt írtam, hogy egy órán kívüli kísérlethez kell, amit természetesen tanár felügyelete alatt fogjuk véghezvinni. Amikor a válaszlevelüket olvastam kissé lelkiismeret furdalásom lett, mivel olyan kedvesen büszkék voltak, hogy ilyen fiatalon máris ilyesmikben veszek részt. Viszont ettől még nem álltam el a tervemtől, hiszen végül is tényleg órákon kívüli kísértés, vagyis kísérlet volt. Kísérlet arra, hogy megtudjam, hogy mennyire vagyok ügyes varázsló, és arra, hogy milyen színekben fog pompázni a bejárati csarnok. A csarnok fele az arra tévedt diákok hajával együtt lilafüstöt eregető sötétlila lett. Hasonlóan, mint az öreg gondnoké… Sajnos lebuktam, ahogy elindítottam a kísérletet, úgy tűnt fel ő is. Menekülni már nem volt időm. Ledermesztett egy jövő kép, vagyis több jövő kép. Az első az, hogy egy rivalló a dédapám arcát formázva, a hangján kiáltva meg szid, a másik kép, meg az anyám csalódott arca volt, ahogy olvassa a levelet, amit küldeni fognak. A büntetés nem is igazán érdekelt, egészen addig, amíg nem szembeültem a feladattal. Egy szőke hajú mardekáros fiúval együtt ott álltam a trófeateremben, előttünk a mogorva gondnok, aki éppen azt részletezte, hogy miképpen kell takarítanunk. Pálca és varázs nélkül kell takarítanunk. Sem takarító bűbájt, se tárgymozgató igét nem használhattunk. A kettő kezünkkel kell a takarító eszközöket használnunk. Ettől egyáltalán nem lettem megkönnyebbültebb, sőt visszataszítónak gondoltam. - Helló! – Súgtam oda a felsőbb éves fiúnak, miközben az eszközökkel a kezemben a számomra kijelölt trófeához ballagtam. – Eledir vagyok, Eledir de Infernal. És te? – Ahogy tanították először bemutatkoztam, s azután érdeklődtem meg, hogy őt hogyan hívják. – Te tudod, hogyan kell ezeket használni?
Igen, igen, igen. Teljességgel rossz megfogalmazást használtam. El is pirultam szégyenemben, mert sikerült megsértenem. Ezek után, csupán remélni tudtam, hogy csak annyira sikerült meg haragítanom magamra, hogy levegőnek nézzen. Éreztem, hogy a magyarázkodás itt nem segíthetne, ezért csupán lehervadt mosollyal, szégyentől elpirult arccal néztem a talárom szegélyét, mert most az százszor érdekesebbnek bizonyult, valamint kevésbé kellemetlennek, mint Me szemébe nézni. "Szóval te… animágus vagy? animágus vagy? animágus…” Visszhangzott rövid ideig a fejemben Me hangja, vagyis inkább Me hangján az általa feltett kérdés. Kisvártatva fel is fogtam, hogy félig rá is jött a titkomra, erre még a fülem is elpirult, s hirtelen felkaptam a fejem. - NEM! – Feleltem riadtan, hiszen még nem voltam animágus. – Még nem vagyok… – Ahogy jött úgy el is szállta a hangom és bátorságom a beszéléshez, viszont mégis csak beszélnem kellett, és el kellett volna magyaráznom az egészet. Ezért vettem egy mély levegőt, hogy eláruljam az igazságot, bár itt az Igazságok szobájában, mert hát ott voltunk, ez már biztos volt, szóval itt nem lett volna más esélyem, csak igazat mondani. – Még… nem vagyok animágus… viszont az szeretnék lenni. – Kezdtem vontatottan, akadozva a mesét. – Puszta kalandvágyból érdekel. Eddig… Hát… csupán anyámat kérdeztem, hogy… hogyan lehetne… állattá változni, és ő azt mondta, hogy az veszélyes és nehéz dolog, és ezt animágiának hívják. – Lassan kezdtem bele lendülni a beszédbe, sőt talán a belefeledkezés jobb szó lenne rá, ezért egyre izgatottabban és élénkebben beszéltem. – Azóta titokban tartom vágyamat, hogy animágus legyek. Amikor a hangok termén vágtam át akkor éppen azt taglaltam magamban, hogyha az animágus alakom nagy lenne, akkor az olyan veszélyes helyeket, mint a Tiltott Rengeteg nyugodtan felfedezhetném, viszont, hogyha apró lenne, akkor olyan helyekre is eljuthatnék, mint senki más. Tudom, még hosszú út áll előttem, ezért úgy gondoltam, hogy az első két évemet, de legalább az elsőt azzal töltöm, hogy a könyvtárt járva könyvekből gyűjtök tapasztalatot. Ezért is vagyok olyan sokat a könyvtárban, és ezért ismerem lassan kívülről az egészet. Jó, nem úgy kívülről, hogy minden könyv tartalmát szó szerint fel tudom mondani, hanem csupán úgy kívülről, hogy tudom, hogy milyentéma merre található. ÉS azért tartom ezt titokban, mert nem akarom, hogy mások kinevessenek, illetve leszóljanak, hogy ehhez még kicsi vagyok, és azért se akarom, mert, hogyha sikerül animágusá válnom azt se akarom, hogy sokan tudják, hogy minél több meglepetés, és kaland csak nekem jusson, valamint sok-sok ajtó talán még zártabbá válna, és jobban rám figyelnének, amit nem akarok. Én csupán jókat szeretnék szórakozni. – Idétlen vigyorral fejeztem be a monológomat és kissé lihegtem, mert a végét már-már a hadarás határát súroló gyorsasággal mondtam.
A kalandvágyamon keresztül hatolt Louise logikus szavai. Teljességgel igaza volt. Nem akartam semmimet sem elveszíteni, főleg a pálcámat. Az,hogy a fák alatt lopakodjunk, olyannak hangzott minthogyha titokban cselekednénk… vagyis tényleg tiltott dolgot műveltünk. Nem volt szabad már az udvaron tartózkodnunk, viszont ez nem hogy kedvemet szegte volna, hanem éppen ellenkezőleg, még izgatottabb lettem, hiszen egy kisebb kis kalandban voltunk. - Rendben, menjünk arra. – Egyeztem bele, s követtem arrafelé. Viszont most már az én fejem is forgolódott, de tekintetemmel én a csodanövényt kerestem. - Hát nem is tudom… Olyan sokat nézel körbe-körbe… Talán igazából nem is diák vagy, hanem auror, aki titkos küldetésen van? Vagy egy rejtőzködő halálfaló, vagy ellenálló? Vagy talán te a harmadik fél vagy, aki keresi az alkalmat, hogy V… khm… valahogy Tudjuk ki és a többiek helyett átvegye a vezetést? Hogyha így van, akkor ugye a Roxfortot békén hagyod? Még sok-sok-sok dolog van, amit meg akarok tanulni. – Első sorban az animágiára gondoltam. Ahogy újra levegőt vettem folytattam. – Szóval, remélem, hogy bármelyik is, akkor hagyod, hogy tovább tanuljak, tudod én nem árulom el a titkodat, bízhatsz bennem. Otthon megkértek, hogy vigyázzak magamra és ne folyjak bele a dolgokba, szóval titok őrzőnek tökéletesen megfelelek, igaz? Szóval elmondod, hogy miért álcázod magad titkos küldetésen lévő aurornak? – Tettem fel végül a kérdést kíváncsi, széles vigyorom kíséretében. Nagyon kedvesnek tűnt Louise, de hogyha tényleg álcázza magát, akkor talán a neve is álca és a kedvessége is, de reméltem, hogy az igazi ő is kedves, vagy legalábbis nem esz meg, és elárulja a titkát, vagy valami ötletes, szellemes, kreatív kifogással fog élni. Kicsit elszomorító volt, hogy a fák alatt egyetlen egy növényt sem találtunk, ellenben az kis siker volt, hogy eddig senki sem fedezett fel minket. ~Remekül lopakodunk.~ Némi büszkeség töltött el az észrevétlenségünkkel járó siker okán. Kisvártatva meg is pillantottuk az üvegházakat, ami azt jelentette, hogy lassan célba érünk, de minthogyha valami mozgást láttam volna, talán csak egy rakoncátlan növény volt? - Pszt! Louise! – Súgtam kalandtársam felé. Szerinted melyik üvegházban kezdjük a kutatást?
Egyelőre úgy tűnt, hogy nem értette félre. ~Talán ő is beszélni akart velem?~ Futott át a gondolat a fejemen, de ez a kérdés, hogy félre érti-e vagy sem teljességgel lényegtelenné vált, ahogy meghallottam a válaszát. Rövid ideig tartó kisebb fajta pánik roham tört rám. Lélegzetem elakadt, remegő állal tátogtam, és az arcomra kiült a kétségbe esés egyértelmű maszkja. Valószínűleg totális pánikrohamot kaptam volna, és a gyengélkedőbe kellett volna vinnie, hogyha azt is hallotta volna, hogy az én animágus alakomról volt szó.Kisvártatva megnyugodtam. Vettem egy mély levegőt, s már fel is vettem egy mosolyt, ami idétlenre sikerült, kettő okból. Az egyik, hogy ő nem ezt akarta mondani, a másik, hogy egyenesen nekem szegezett egy kérdést, amivel - jogosan - azt firtatta, hog mégis mi a Merlin gatyája az, amit nem akartam, hogy meghalljon. Vagyis csak azt nem akartam, hogy a gondolatomtól hallja. Lehet, hogy a sors azt akarta, hog most mondjam el neki, de én még nem láttam megfelelőnek az időt. Ezért némi vetítésre, igazságcsavarásra készültem. Viszont felmerült bennem a gyanú, hogy vagy igazság lötyit kapott Me, vagy ez az igazságok szobája. Erősen reméltem, hogy az előbbi az igaz, de azért jól megválogatva, átgondolva ejtettem ki a szavakat a számon. - Kérlek, Me. - Kezdtem lassan a válaszadást. - Az, amit hallhattál volna, azt amúgy is el mondtam volna, egyszer, amikor úgy éreztem volna, hogy eléggé barátok vagyunk. -~Hoppá, nem így kellett volna fogalmaznom...~ - Mert egy titkomról, hogy anihmhmaom... - Csupán azt akartam megemlíteni, hogy egy titkomról hallhatta volna a gondolataimat, de mikor az a "hogy" ki csúszott a számon rögvest a szám elé kaptam a kezem, nehogy elfecsegjem magát a titkot is. Kínomban inkább megnémultam, és kéztakarta bárgyú mosollyal pislogtam az előttem álló lányra, és előre tartottam a további faggatózásától.
Pár napja már találtam olyan könyvet, aminek köze volt az animágiához. Viszont csak annyira volt köze, hogy néhány animágus egyéb tetteit, érdemeit írta le, de legalább megtudtam néhány dolgot, hogy miféle dolgokra képesek egyes animágusok ennek a tudásuknak köszönhetően. Főleg az tetszett, hogy nehezen elérhető helyekhez is hozzáfértek a kistestűek, mert úgy még több helyhez férhetnék hozzá, sőt észrevétlenebb is lehetnék. A klubhelyiségünkbe tartottam, s nem figyeltem, hogy a hangok termén keresztül megyek, csupán az ébresztett rá, hogy hallottam a gondolatom visszhangját: ~Hogyha az animágus alakom kisállat lenne, akkor Roxfort olyan helyein is járhatnék, ahol rajtam kívűl senki, vagy hogyha nagytestű, akkor nyugodtabban mehetnék felfedező túrára a Tiltott Rengetegbe…~ Rémülten pillantottam körbe, hogy megnézzem, ki hallhatta és hallhatja a gondolatomat. ~Ugye, senki... Ugye, senki... NEM! Me hallotta! Remélem, nem az egészet!~ Ahogy megpillantottam a hugrabugos lányt, azonnal felé lendültem, kezét megfogtam, és húztam is magam után. - Gyere, kérdezni szeretnék valamit tőled! – Adtam rövid magyarázatot az elrablására, s addig mentem, amíg nem találtam egy üres termet. Tudtam, hogy amerre megyek, kell, hogy legyen egy. Nemsokára meg is találtam. A kilincse olyan színű volt, mint a fája, de az nem zavart, csupán négyszemközt akartam lenni vele. Mióta Roxfortba járok nem barátkoztam senkivel sem, ő volt az első, akit ilyen barátszerűnek tartottam, ezért is örültem, vagy legalábbis nem rémültem meg annyira, hogy ő volt az, aki talán hallotta a titkomat. Hiszen neki el is akartam mondani, ahogy a mohás szökőútnál ígértem neki nemrég, de csak idővel, és hogyha egy barát tud egy titkunkról az nem baj. Viszont még nem akartam elmondani neki, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg barátok vagyunk, vagyis hogy annyira barátok vagyunk. - Me, mond el őszintén, hogy… mit hallottál a Hangok terménél? – Kérdeztem még mindig kicsit riadt szemekkel, és reménykedve, hogy semmit sem hallott. Mert nem akartam, hogy így tudja meg ezt a titkomat, hiszen én szóban akartam neki elmondani, nem gondolatban…
Hogy miért? Nos, meg volt rá az okom, de egyáltalán nem az, amit feleletként kapott, viszont azt egyelőre még nem akartam neki elmondani. Kedves lány… akarom mondani – nehogy félre értés essék – gyerek, valamint ő már megosztotta a titkát, mert úgy véltem, hogy titok lehet, hiszen megesketett, hogy senkinek sem szólok egy szót sem róla. - A tanulás is egy kaland! – Válaszom hát neki a házam úgymond jelmondatát, viszont valamiért, nem tudom, hogy miért a következőket is hozzá tettem. – Egyszer majd részletesebben is el fogom mondani, de most hagyjuk. – Még nem akartam ezt a titkomat elmondani neki, nem, én egyáltalán nem féltem, hogy ki röhögne, egyszerűen senkinek sem akartam elmondani, hogy mire készülök. Egyelőre elég volt, hogy a drágaanyám tud róla. Ahogy néztem, hogy mennyit szed le, így rá nézésre bár nem volt teljesen annyi, mint amennyit kiszámoltam, de úgy gondoltam, hogy tényleg elegendő lesz, ezért nem is szóltam érte. Főleg, mert csak számolni tudtam, de nem volt hozzá olyan jó szemem, hogy a területet ránézésre megtippeljem ekkora pontossággal, no meg mérő eszközöm sem volt, szóval inkább egyetértettem Me-vel, hogy annyi moha elegendő lesz. - Rendben! – Feleltem neki, aztán a pálcám már a kezemben is volt. – Vingardium leviosa! – Emeltem meg a mohát, hogy a talárom szárba becsomagoljam. Kicsit nehéz volt egy kézzel, de sikerült. Ahogy meg is voltam vele, beszüntettem a mágiát. Az öltözetem, így, hogy a talárom féloldalas lett, és a bal kezemről egy csomagszerű dolog lógott le, az különcnek, furcsának sejlett. Viszont attól nem féltem, hogy gyanús leszek, legfeljebb, hogy nem elég furcsa, mivel mégis csak az én házamban látható a legtöbb különc kiegészítő, ruha viselet. Szóval úgy éreztem, a házam tökéletesen elfedi azt, hogy én bizony most valami rosszban sántikálok. Meg is eresztettem egy zsivány mosolyt. - Mehetünk! – Jeleztem, hogy elkészültem, s aztán a zsivány mosolyt felváltotta az idétlen, s azzal az arcomon indultam el az első emeleti fiúmosdó felé. - Köszi a segítséget, Me! – Mosolyogtam rá a lányra a fiúmosdó előtt. – Szerintem ezzel el leszek sokáig, majd még találkozunk! Szia! – Fél pillanattal azután, hogy elköszöntem tőle már bent is voltam a mosdóban.
Elkerekedett szemekkel néztem Me-re. Talán egy hüvelyknyi távolság sem volt a könyöke és a homlokom között. Elhittem, hogy felkeltettem az érdeklődését a mindenképpen helyén való tanácsommal, de azért kicsit túlzásnak éreztem, hogy le akart könyökölni. Ami szerencsémre nem sikerült neki. Néhány pislogást követően feleltem neki. - Most nincs igazán ötletem kalandra… Bár a könyvek is rejtenek kalandot. Nem! Nem úgy, mint a te történeteid! – Gyorsan szabadkoztam, mielőtt azt hitte volna, hogy azt akarnám sugallni neki, hogy más írók műveit másolja, hanem a könyvekben rejlő titkok, mint például az a fura bájital, aminek a neve is túl bonyolult volt, hogy megjegyezzem, amit pár… hete találtam, miközben animágiáról szóló könyvet kerestem. – Hanem, mondjuk titkos receptúrák, érdekes ráolvasások, furcsa növények… Bár lehet, hogy ez neked túl hollóhátas kaland lenne, de hogyha a könyvtárban könyvekben akarsz kalandozni, akkor szólj, mert… egy részét már átfésültem… felületesen. Viszont, hogyha valamilyen mozgalmas kis kalandot szeretnél, akkor szemed hegyezd és a füledet tartsad nyitva, mert bármikor rád találhat egy kihívás, vagy kérhetik a segítséged. – fejeztem be a kalandos ötletezésemet zsivány mosoly kíséretében, hisz jelenleg én is egy ilyen szent küldetésben voltam. Mohát az első emeleti fiú wc-be! - Valami jó kis varázslatod van, Me? – Csillant fel a szemem, főleg, mert valami érdekes és hasznos és mágikusságos mágiáról lehetett szó. A felém nyújtott kezét gyengén, hiszen lány, megfogtam, hogy könnyebben és esés nélkül kikászálodhassak a szökőkút medencéjéből. - Mennyi mohára? Nos… – Az államat dörzsölve és félhangos motyogással igyekeztem kiszámolni, hogy mennyi négyzethüvelyk mohra is lesz szükségem. – A wc ülőkét, hogyha téglalapba foglaljuk… tizenhárom és fél hüvelyk széles, tizenhat hüvelyk hosszú téglalap… százharminc meg tizennyolc, az százötvenhat négyzethüvelyk… hat ülőke van, de mivel lukas, ezért csak három… – Aztán a kicsit talán lassú fejszámolásomat követően meg is lett az eredmény. – Négyszáznyolcvan négyzethüvelyknyi mohára lenne szükségünk, ahhoz hogy egy réteg mohával vonjuk be az ülőkéket. Hogyha véletlenül elszámoltam magam és ez sok lesz, akkor az sem baj, biztos a lány wc is örülne egy kis mohának. – Osztottam meg vele a tartalék tervemet „ebből jó nem származik” mosolyom kíséretében.
Üzenetek megtekintése
Miközben feleltem Edevane-nek én is belemártottam a rongyomat a lötyibe és ki is csavartam valahogy úgy, ahogy láttam, hogy csinálja.