Tessék, megnevettettem, ez is valami… Egészen jól haladok előre, ha az emberek már velem nevetnek, és nem rajtam. Mondjuk megvallom hősiesen, elég durva dolgok tudnak történni néha velem, mondjuk amikor leszaltóztam az egyik lépcsőn, az nem volt olyan mulatságos… Főleg azért, mert a fejem játékosan kopogott valami karácsonyi indulót minden egyes lépcsőfokon. Végig. De hé, amíg még egyben vagyok, addig nincs gond. És ezért is tartok kicsit a jövőbeni hoppanálástól, ott azért el lehet hagyni alkatrészeket útközben.
– Nem végelegesen, csak… ideiglenesen – mondom, hogy kitisztítsam a levegőt kettőnk között. Már csak azért is fontosnak tartom leszögezni, mert a zöld színeket hordaná, ha a pálya egén röpködne meccsek alkalmával, és már jutottam bajba azért, mert nem fogalmaztam elég tisztán velük szemben. Például elkalauzoltak egy használaton kívüli bűbájtan-terem felé, amikor a mostanit kerestem, csak azért, mert nem mondtam meg, melyik lenne az… Jah, asszem jobb félni, mint megijedni. Még akkor is, ha az illető velem szemben meglepően kedves, és – már ezt azért elég fura elismerni –, csinos.
 Megkapom a táskát, ami kapásból lehúz egy pillanatra a föld felé. mit tett ebbe, téglát? ja, nem, csak könyveket, végül is, az csak majdnem olyan rossz. Mondjuk nem fogok panaszkodni, én ajánlottam föl, az az egyik, másrészről meg sok könyv sok átnézési lehetőséget ígér. Márpedig arra szükségünk lesz, az biztos. Ő meg átveszi a seprűt, és ami ezután következik, az tipikus és tankönyvi esete annak, hogy miért nem lett volna szabad megbíznom egy Mardekárosban. És tessék, általánosítok.
 A nyomában szegődök, és közben gondolkodom. Nos, miféle kihívás legyen az? Szívem szerint visszafordulnék, de nem vagyok benne biztos, hogy a házirendben van bármi is a seprűm elvételével kapcsolatban, és ha lehetőségem adódik, én nem így szeretném kideríteni. Hiányzik Kaeton, ő tudná, mit kell tenni ebben a helyzetben.
– Rendben, legyen… legyen támadás – mondom. Talán az ügyességet több értelme lett volna választani, hiszen mégiscsak az én seprűm és én ismerem jobban, de mindig is a hajtói posztra vágytam a csapatban, szóval biztosabbnak érzem magam azon. Miközben fölzárkózom mellé figyelek a válaszára, és látom, hogy lassan már beérünk az alacsonyabb lelátók árnyékába.

Oké, tudom, hogy nem tűnök a legösszeszedettebb embernek mostanában. Vagy úgy általában, ami azt illeti, de hé, egészen jól fejlődöm. Ebben az évben már egyik órámról sem késtem akkorát, hogy nagyon feltűnő legyen az érkezésem… Ennek csak jelentenie kell valamit, igaz? Mondjuk azt, hogy be kellene fognom a számat még a saját fejemben is. Igen, azt egészen biztosan jelenti.
– Seprű? – tettetek meglepetést. Nem tudom, miért csinálom egészen pontosan, de megtanultam már megbízni a megérzéseimben. Azok meg azt súgják, hogy ez a lány nem olyan, mint mások. Akkor akár szórakoztathatjuk is egy kicsit, hátha nem fog érte haragudni. – Jé, az előbb még csak pocok volt!
 Arra, amit mond, elmosolyodok, és szégyellősen lesütöm a szemem. Tessék, még pirulok is… Nem gyakran dicsérnek, inkább csak szidnak, vagy éppen csúfolnak. De dicsérni? Ugyan, azt minek? Ez a néhány szó hatalmas önbizalom-növelés nekem, már csak a közelgő vizsgák tekintetében is. Még mindig nem merek ránézni, amikor elmormolok egy „köszönöm”-öt, és csak akkor nézek föl, amikor megemlíti a táskáját.
– Ha gondolod, cserélhetünk alkalomadtán – vigyorogtam rá kedvesen. Mert miért ne? Mindkettőnknek van valamije, amit a másik hasznosnak találhat. Jesszusom, ez így a pubertás derekán veszettül rosszul jött ki, pedig hát így van. Neki ott vannak a könyvei, nekem a seprűm. Mit a gyerekek a mugli iskolákban, akikről Kaeton és Flora mesélt nekem. Csak ők különböző csecsebecsékkel kerekesednek, mi meg könyvekkel meg seprűvel. Merlin rúgja meg, nem jó dolog felnőni.
– Áh – vonom meg a vállam, amikor azt kérdezi, sok tanulnivalóm van-e még. – Tudod, előbb vagy utóbb majd fölébredek és elkezdek pánikolni, meg rájönni, hogy többet kellett volna tanulnom. Most még az erős középtávon vagyok. Még nyugodtan.
 Nyugodtabban, mint a többség, azt hiszem. Bár, nem is tudom… Eddig az esélytelenek nyugalma vezetett, hiszen semmiből sem éreztem magamat kiemelkedőnek. Most már viszont tudom, hogy nem repülök rosszul, legalábbis valaki véleménye szerint. Szóval van miért aggódnom. Ó, édes varázspálcák…

Mostanra már valószínűleg úgy nézhetek ki, járásom alapján legalábbis, mint egy határozatlan, újszülött pingvin. Nem vagyok okos ember, tudom… De még mindig nem sikerült döntésre jutnom, hogy ennek az információnak a tudatában próbáljak meg felkészülni a vizsgákra, előre elismerve a teljes és totális vereség lehetőségét, vagy inkább fogjam magam, és elbujdossak. Szerintem tuti találnék olyan helyet, ahol életem végéig rejtőzködhetnék, és meg sem találnának. Lehetnék élő kísértet. Az milyen király lenne már! csak eltűnnék a sok marhaság elől, csak úgy huss! És ha valamelyik cseszegetőm megtalálna, na akkor valamilyen módon biztosan pórul járna. Még nem tudom, mennyire, meg miként, de valahogyan biztos.
 Oké, MacKiney, ideje visszaszállni a földre, meg a valóságba. Főleg azért, mert valaki hozzám szólt… És remek, évfolyamtársam. Na, most már csak egy pletyka hiányzott arról, hogy három kerekem sincs, nemhogy négy. A lányt az első pillanatban nem ismerem föl, amikor igen, akkor azonban gyorsan elrendezem magam, hogy ne tűnjek annyira zakkantnak. Ő Mardekáros… Márpedig őket jobban szeretem elkerülni.
– Köszönöm – villantok rá egy hálásnak induló vigyort. – Csak nem tudtam eldönteni, hogy kimenjek… – Most mit mondjak, elrepülni a világ gondjai elől? – Gyakorolni az RBF-re, igen, vagy inkább bent maradjak, és tanuljak mást, mondjuk átváltoztatástan-elméletet.
Szép mentés, Jason, zseni vagy. Még kettő ilyen, és már fenéken is billenthetem magam. Csak figyelem a lányt, várom a reakcióját, gondolkodom azon, hogy mit fog mondani, és vajon elneveti-e magát. Időközben föl is mérem. Tudom, hogy van valamiféle betegsége, de azt nem tudom, mi is az pontosan… Sosem zavart igazán. Nem emlékszem rá, hogy az állandó kínzóim közé tartozott volna, márpedig ha nem tette, akkor annyira nem kellene tartanom tőle, és ha ez így van, annyira nem is kell sokat tudnom sem róla, sem a gyengeségeiről.
– Hát… szeretnél csatlakozni hozzám? – kérdezem, kissé bátortalan vigyorral. Hát persze, mi mást szeretne jobban? Mondjuk lemászni egy sárkány gyomrába trágyáért, azt szerintem senki sem szeretné különösebben. Oké, szerintem nem vagyok normális.

Meg nem tudnám mondani, mikor éreztem utoljára a szelet az arcomba vágni. lehet ennek valami köze a májusi időhöz, ahhoz, hogy meleg van, és az embernek tespedni lenne leginkább kedve, de sajnos közelednek az RBF-ek, így aztán nyugodt szívvel nem tudom azt tenni. Miután már elegem lett a kissé feszült hangulatból a hálóban, ahol tanulni szoktam, inkább fölmarkoltam az apámtól kapott Nimbuszom, és nyakamba vettem a kastélyt, hogy lemenjek a pályára.
Amikor a Négyek még együtt voltak, egészen gyakran jártunk le ide, és játszottunk néhány meccset. Volt, hogy lányok játszottak a fiúk ellen, volt, hogy sorsoltunk, és volt, hogy a két különböző testvérpár mérte össze az erejét. Megvallom, ilyenkor éreztem mindig a legjobban magam… egyszerűen csak azért, mert a levegőben voltam, távol minden problémámtól, távol a lehetőségtől, hogy valaki végigrugdosson az iskolán csak úgy szórakozásból, és távol a ténytől, hogy soha senki sem vesz észre, még akkor sem, ha direkt próbálkozom.
 Talán ezt az érzést próbáltam rekonstruálni. De akkor miért nem szóltam a testvéremnek? Eszembe sem jutott, ami azt illeti. Egyszerűen csak magamban akartam lenni, repülni egy kicsit, nem is játszani… Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy talán soha nem is fogja megtudni. Na meg a tény, hogy a tanévnek hamarosan vége, nem számít, milyenek lesznek a vizsgaeredmények, és vár ránk egy teljes nyár… Ó, fenéket nem számít, milyenek lesznek az eredmények. Apa és anya megöl, ha nem teljesítek elég jól.
Na jó, vissza kellene fordulni. De akkor meg hülyén venné ki magát, hogy eljöttem, seprűvel a kezemben. Megtorpanok, dönteni próbálok. Vissza vagy előre? Vissza vagy előre? Közben meg sétálok tovább, lassan, és szerintem, aki kívülről néz, hát most biztosan nem gondol normálisnak.

Kedves? nem tudom, én magamról nem szoktam ezt állítani. Meg nem is nagyon hallottam még, hogy bárki ezt állítaná, de ha ő így látja, nem én leszek az, aki megcáfolja. Egyébként is, néha sütkérezhetek abban a tényben, hogy van, aki nem próbál elkergetni maga mellől. Igen, ez az év körülbelül egyetlen, hatalmas futás volt, semmi más. majd pihenek, ha… Nos, ha majd kitört a nyári szünet. De addig dolgom van. Túlélni. Egyszerű kis célkitűzés, igaz-e?
– Próbálkozom – vigyorodom el inkább, hogy adjak némi pozitív benyomást is. Nem vagyok pedig az önmagát emésztő típus, ezért is eszek rendszeresen, hogy a gyomrom ne eméssze el magát. Na jó, rossz poénok tárháza, visszakanyarodni, vissza a helyzetünkhöz. Furcsa módon könnyen kalandozik el az agyam ezen a napon mindenfelé. Az egyik pillanatban még itt van, aztán elkóborolt a Karib-tengerre vadászni különböző kalózokra, meg fene tudja, még mikre… Tessék, látják? Nem lehet számítani rá, hogy a hátsóján maradjon öt nyomorult percig.
Látom, hogy megijed, és egyetlen, számomra még félelmetesebb pillanatra, ez örömmel tölt el. Örömmel, hogy most én váltottam ki másból félelmet, örömmel, hogy most, ha csak egy pillanatra is, de én lehetek a másik felén annak, amit kapni szoktam. Aztán elszégyellem magam – sőt, rossz szó, egyenesen megundorodom magamtól, és szívem szerint hánynék egyet. Nem vagyok ilyen… ugye?
– Öröm találkozni veled, Mona – mondom, és nem fűzöm utána a kikívánkozó bocsánatkérést egy pillanatnyi, furcsa érzelem miatt. És ami azt illeti, ha nem szégyellném magam, talán megérezném, hogy tényleg örülök a találkozásnak. Kaeton soha nem értette meg igazán, milyen az, ha az ember szekálják mások. Ő erős varázsló – már a korához képest –, népszerű a maga kis körében… de most találtam valakit, aki megérti, ahogy arra a következő szavai is utalnak.
– Nem kellene így lennie – mormolom magam elé, neki szánva a szavakat, vagy a világnak, abban nem vagyok biztos. Most aztán én is elkezdek enni, és az ételtől fel is vidulok. Tessék, csak z kellett, már le is huppanok a lány mellé. – Békés hely ez. Már ha a fa nem éppen depressziós…

Nem szoktam hallgatni a rádiót. Amúgy sem szeretem különösebben, de ebben az időben, háború idején, egyszerűen csak nem akarom. nem akarom hallani a halottak névsorát, nem akarom tudni, kik tűntek el, hol és kiket támadtak meg. Nem akarom hallani. A tudatlanság áldás, mondták a régi gondolkodók, és kezdek arra hajlani, hogy baromi nagy igazuk van. Jobb várni, hogy a barátaim hazatérjenek, beessenek az ajtón földig porosan, sárosan, mint gyerekkorunkban, de boldog vigyorral az arcukon, mint tudni, hogy soha többé nem látom már őket újra. Inkább reménykedjek életem végéig, mint lássam a nevüket kőbe vésve valahol, egy út menti sírkövön, ahol a madár sem jár. megrázom a fejem. Nem gondolkodhatok most ezen, van nagyobb problémám is. nem is egy, ráadásul.
 Hát, annyi biztos, hogy nem a tradicionális viseletben feszít, de ez lep meg a legkevésbé. Az, hogy ilyen későn találok valaki mást a folyosón már sokkal inkább megdöbbentő. Viszont nem tűnik ellenségesnek, még vissza is köszön, tessék, még az is lehet, hogy barát. Csak én még mindig nem merek eltenni a pálcám. Igaz, hogy könnyen bízok meg emberekben, de hülye azért nem vagyok.
– Én is – próbálok mosolyogni egy kicsit, hogy barátságosabb legyen a légkör a részemről. Bár tenném hozzá, hogy nem egyszerű munka úgy barátságosnak tűnni, hogy éppen ott figyel a kezemben a pálca. Amikor azt mondja, hogy tudja, miként lehet kijutni innen, elvigyorodok, és indulok is utána egyből. Kicsit futok, és csak akkor lassítok le, amikor beérem, és már mellette haladok. nem tudom, hogy magától odavezetne-e, de azért nagyon szeretnék kijutni erről a folyosóról végre. Iszonyat rossz lehet itt éjszakázni, várni arra, hogy valaki végre betévedjen ide és megmutassa az utat. Izé… tapasztalat.
– És megmutatnád nekem? – kérdezem annyira kevés kétségbeeséssel a hangomban, amennyivel csak tudom. Csak hogy ezt a munkát aláássa, a gyomrom hangosan megkordul. Hát igen, kihagyta a vacsorát, és nem szokott hozzá ahhoz, hogy ez így legyen. na, akkor azt hiszem, ideje ledobni az álcát. – Kérlek, örökre az adósod lennék…

A fájdalom természetes velejárója, hogy jobb esetben ugyanolyan gyorsan képes múlni, mint ahogyan jött. Egyetlen robbanás az ember idegeiben valahol, ami mire elrohan az agyig, már tudomásul is lehet adni ismét, hogy nincs ott több, mint tompa sajgás. Persze, szerencsés vagyok, hiszen most ez a helyzet. Volt már olyan, hogy a fájdalom maradt ugyanolyan erős, mint volt, vagy éppen kegyetlen, erős sajgássá változott, de most gyorsan megy, és mire letörlöm a szememből az általa kicsikart könnycseppeket, semmi más nem marad, mint a szintén gyorsan múlni kívánó szédülés. Olyan ő, mint a megszállók helyőrsége, amely csak a háború végeztével vonul ki, mikor a többiek már régen elmentek. Oké, le kell állnom a törivel.
 Még mindig nem ismerem fel a lányt, és ez kezd nekem kicsit zavaró lenni, hiszen általában egészen jó a névmemóriám. Velem egyidősnek tűnik, az évfolyamunkon meg majdnem mindenkit ismerek, ziher, hogy nem velem jár együtt… Akkor meg majd rákérdezek, ha az idő is úgy hozzá. Ja, nem vagyok valami bátor alak, kezdeményezéstől is tartok, főleg akkor, amikor könnyen elterjedhet a történet híre. De mégis zavaróan ismerős, szóval egészen biztosan sokat láttam. Remek, a nap rejtvénye ez, azt hiszem. Bár minden napé ennyire egyszerű darab lenne…
– Ugyan, nem történt semmi baj – mondom. Azt akartam mondani, hogy „nem halt meg senki”, de amilyen időket élünk, akár meg is történhetett, amíg mi itt beszéltünk. De egy olyan lánynak ezt a képébe mondani, aki faágakról lóg alá, az nem éppen a legtanácsosabb dolog. Csak az egyiket fogadom el, a másikat tartó kezét gyengéden visszanyomom felé. Meg akartam kínálni, és még mindig az övé. – Az ember ritkán tervez leesni valahonnan, az általában csak úgy megtörténik vele. Viszont nézd a jó oldalát, nem valószínű, hogy még egyszer leess onnan ma.
 Hacsak nem tervez visszamászni oda. Amely esetben viszont bődületes baromságot mondtam. Remek, Jason, az agyad megint lemaradt a szád mögött. Sebaj. Nem most történt meg először, majd beérik a nyelvemet az öreg fogaskerekek, aztán lesz nemulass! És most miért érzem úgy magam, mint egy átlaghoz képest is mazochista házimanó?
A kérdésére viszont megállok a mozdulatban, ami eléggé feltűnő lehet, mivel éppen a számhoz akarom emelni az ételt.
– Szép, ha ismernek valamiről – morogtam magam elé, kissé cinikus hangnemben. Aztán érzem, hogy kezd a zavartól, és egy kevéske haragtól pirossá válni az arcom és a fülem. Nem őrá haragszom, csak magamra, amiért olyan könnyen eltűrök mindent. – De… Igen. Többé-kevésbé. Vagyis, nem, nem mindig, de néha valaki viccesnek gondolja magát, és… Oké, lehetne, hogy témát váltsunk? Például… Mi a neved?
 Remek hárítás kölyök. Valódi zseni vagy.

Talán egyetlen pillanatra látom a lány arcát, mielőtt kihúzná magát, és ezzel el is rejtőzne előlem. Oké, szabad megkérdeznem, hogy mitől tart? Bár lehet, ő nincs tisztában azzal, hogy az iskolában ártalmatlanabbnak számítok még egy frissen bekerült elsősnél is, ami azért nagy szó, ha az ember belegondol, hogy azokat a törpéket valaki mintha évenként zsugorítaná össze. Valami ilyesminek történnie kell, mert esküszöm, ezek egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Na, de ideje lenne visszakanyarodnom a jelenbe, amiben segít a lány ajkát elhagyó „Ó” is, miután felé nyújtottam a meggyes táskácskát.
– Ha nem szereted szerezhetek valami mást – mondom, biztató mosollyal az arcomon, bár erősen kétlem, hogy be tudnék jutni újra a konyhába, ha arra kerülne a sor, vagy éppenséggel itt találnám a lányt, amikor visszatérek. Aztán a következő jelenet úgy nemes egyszerűséggel kitöröl a fejemből mindent, ami eddig aggályom volt, és ha nem buzogna bennem a lovagiasság, a szabadesés hatására valószínűleg hátralépnék egy lépést. De nem, mert hát én annyira úriember vagyok, hogy meg kell próbálnom elkapni a lányt, aminek a következménye az, hogy….
Kopp. Hogy van a lányban erő, az tagadhatatlan, úgy vágott fejbe, hogy én magam is hátráltam két lépést, majd fenékre ültem. Nem vérzek, ami jó, de a fejem még hasogatni fog egy darabig, az biztos. A szemem is könnybe lábadt az ütéstől, el is fordítom az arcomat, nem akarom, hogy azt higgye, sírok, vagy ilyesmi. Mert nem. Föl is állok, kitörlöm a szememből a fájdalom könnyeit, majd megteszem gyors lépésekkel a közöttünk keletkezett távolságot – és némi önkéntelen óvatossággal is, ami azt illeti, nem akarom, hogy megint megcsapjanak.
– Ugyan, dehogy – vigyorodom el hiteltelenül. De hát mégiscsak én vagyok a hímnemű egyed itt, nekem kell azt mutatnom, hogy erősen vagyok, meg alfahím, meg miegymás… Meg hát Merlin szakállára, meg kell előznöm, hogy elterjedjen valamiféle pletyka, hogy egy lány ütésétől bőgni kezdtem. Mondjuk nem látok magunk körül mást, szóval ezt talán megúsztam. És közben már a kezemet nyújtom felé, hogy fölsegítsem, ha szeretné, mellé egy lényegesen őszintébb, kedves mosollyal. Végül is, ki tudja, talán a csaj ugyanolyan furcsa, mint amilyen én is vagyok, ha nem furcsább. Márpedig az ilyeneknek, mint mi nem árt összetartaniuk.

Jó dolog itt ülni, tettetni, hogy a világ teljesen normális és nincsen benne semmi probléma. De legalább meleg van és jó idő, ami azért legalább bizonyos mértékig kárpótol. Még csak felhőket sem látni a horizonton, ami azért egészen jó dolog így fent, északon. És már éppen készülök elővenni a zsebemből a kis uzsonnám második darabját, egészen bizonyosan abban, hogy semmi baj nem származhat belőle, hiszen senki sem láthatja, amikor valami megcsiklandozza a hátam. Hát én esküszöm, majdnem eldobtam azt, ami csak félig volt a kezemben, és a szabad markom azonnal a pálcámra szorul. Merlin sem tudja, mi járkál a Birtokon manapság.
Ahogy felnézek, először is konstatálnom kell, hogy két meztelen talppal nézek szembe. Ez legfeljebb annyira lep meg, hogy fölvonjam a szemöldökömet. Egy varázslóiskolában vagyunk, vagy mi, elhiheti nekem mindenki, láttam már furcsábbat is. Mondjuk azt nem tudom, miért éppen az én fejem fölött lóg az a két meztelen talp, de valami azt súgja, előbb-utóbb meg fogom tudni.
– Helló – köszönök, kissé félszegen, mert nincs valami nagy tapasztalatom abban, hogy fölfelé nézzek emberekre, akik éppen egy fa ágán ücsörögnek fölöttem. És mintha csak kínos helyzetemet kívánná növelni, a talárom zsebéből szépen, sorjában kiesik négy meggyes táskácska. Remek.
 Ahogy vörös arccal lehajolok, hogy összeszedjem őket, van időm gondolkodni azon, hogy most kezdjek rohanni, és szégyenemben mondjuk elrejtőzzek valahol – nem tudom hol, a tervnek az a része még kidolgozásra vár –, vagy maradjak, és megpróbáljak beszélgetni. Ha Kaeton itt lenne, tökön rúgna, amiért meggondoltam, hogy megfutamodok egy beszélgetés elől, ami akár még egy kisebb piknikbe is fordulhat a nálam lévő kaja mennyiségét figyelembe véve. Ja, igen, imádom a legjobb barátomat, mondtam már?
– Kérsz? – nyújtottam felé az egyiket, lehetőleg anélkül, hogy pont a lábának kellene felkínálnom, az már olyan lenne, mint egy nagyon bizarr vallási szertartás. Ezért hátrálnom is kell pár lépést, de nem gond, mert így legalább a lány kékeszöld szemébe nézhetek. Hmm, valahonnan ismerős… Biztos láttam már az iskolában párszor. De név nem ugrik be.

Így utólag belegondolva, a bejárati csarnoknak nincs is olyan rossz íze.
Na jó, kezdem az elején. Amúgy is szorul némi magyarázatra, hogy mit keresek egy fa alatt ücsörögve, vagy hat darab almás-meggyes táskával a talárom zsebében, és miért porosabb a fekete ruhadarab, mint Friccs gondolkodásmódja. Akkor mesére fel, ígérem, nem fog sokáig tartani, legfeljebb addig, amíg észreveszem, hogy valaki az Óriáspolippal próbál haverkodni odalent.
 Úgy volt, hogy éppen a klubhelyiség felé tartottam, lefelé a lépcsőn, amikor egyszer csak megbotlottam, és olyan gyönyörű becsúszást mutattam be a padlón, hogy azt szerintem tizenöt ponttal kellett volna díjaznia bárkinek, akinek van stílusérzéke. A probléma az, hogy pontok, vagy legalább némi elismerés helyett megvető nevetést kaptam, ahogy föltápászkodtam, és még mindig össze-összeakadó lábakkal elvonultam a konyha és a klubhelyiségünk irányába, már el is ment a kedvem attól, hogy beüljek a többiek közé. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha Kaeton itt lett volna leátkozza a gatyáját is arról, aki ezt csinálta. Oké, ez iszonyat rosszul hangzott…
Szóval mit csinál az ember, ha éppen elment a kedve mindentől? Eszik. És mivel a mi klubhelyiségünk a konyha mellett van, az egyik első dolog, amit kicsiny csapatunk az első évben megtanult, az az volt, hogy miként jussunk be oda. Alig telt el tíz perc, és ismét az előcsarnokon vágtam át, nyakamat úgy behúzva, hogy szerintem azt hihették, a fejem a vállamon ül, mindennemű segédeszköz közbeiktatása nélkül.
 Kerestem egy alkalmas helyet, ahol anélkül tudom elkölteni a szerény, de mindenképpen ízletesnek ígérkező uzsonnám, hogy bárki megkérdezné, mit művelek, és mégis honnan jutottam hozzá ahhoz, amit akkor éppen mókus módjára próbálok eltüntetni a számban. Igen, meglehetősen képszerű a képzeletem… Végül azonban elő sem vettem, csak leültem a fűz alá, nem is hallgattam igazán azt, hogy éppen sóhajtozik-e, avagy sem, és elbambultam a távolba. Jó néha csak ülni, nem gondolni még arra sem, hogy nemsokára RBF-ek, meg minden ilyen rondaság…

Valami átjut a banya ordítozásán, de csak foszlányok. Mégis, a felemelt kéz éppen elegendő visszatartó erő ahhoz, hogy visszaszívjam nyelvem hegyéről az ártás varázsigéjét, és ránézzek a lányra. Nagyon remélem, hogy neki van valami terve, mert én a tiltásnak köszönhetően kifutottam a sajátjaimból. Mindenesetre, ha ez így folytatódik, keresnem kell magamnak egy új dobhártyát… vagy inkább kettőt.
De szerencsére a lány ezt a problémát is megszünteti. Tényleg, sokkal egyszerűbb lett volna, ha én is erre a varázsigére gondolok, de nem volt időm gondolkodni, és Kaeton is mindig megmondta, a legjobb megelőzés a támadás. Márpedig nem hiszem, hogy van jobb támadás annál, amikor összezúzzuk az ellenfelet apró pordarabokká. De miért is lenne annyira fontos az a nyamvadt banya? Csak egy ronda dísz, semmi más… Baromi hálás vagyok, hogy elhallgatott.
– Helló – köszönök félszegen a lánynak, amikor felém fordult. Így már van sejtésem arról, ki ő, vagy legalábbis azt tudom, hogy fölöttem járt, és azt is, hogy egy jó ideje nem láttam a klubhelyiségben. Látom, hogy nem örül annak, hogy találkoztunk, bár meg kell vallanom, nekem sem tetszenek kifejezetten a körülmények. Viszont itt ragadtam, úgy tűnik, és ha a lassú halálra éhezés lesz a sorsom, legalább legyen társaságom. Aki a végén majd megesz. Hmm, át kell gondolnom a prioritásaimat. – Ööö… Te Hugrás vagy, igaz?
 Nem teszem el a pálcám, de nem is teszek semmiféle erőszakra utaló mozdulatot. nem akarom feldühíteni, vagy éppen megrémíteni – bár ha a frászt tudnám hozni egy hatodévesre, akkor esküszöm, vállon veregetném magam. Bár szerintem annak az iróniája is harcképtelenné tenné, percekig nevethetne a srácon, aki annyira elégedett magával, hogy a saját vállát lappogatja. Nem mindennapi látvány a mi házunkban legalábbis.
– Nem tudod, hogyan lehet kijutni innen? – kérdezem aztán, kicsivel több önbizalommal. Lehet, hogy végtelenül töketlennek tűnik, ami úgy többé-kevésbé festi is a helyzetem, de legalább ne tűnjek teljesen elveszettnek. Elég, ha én tudom, mennyire nagy gázban vagyok, azt nem kell lekommunikálni.

Az éles, nevetésre emlékeztető hang átrobbantja az álom ködét, ami mögött éppen elmerülni készültem az otthonomhoz közeli tóban. Talpra szökkenek, kirántok a pálcám a nadrágomból, és úgy nézek körbe, mintha máris harcolnom kellene az életemért. Persze, ha így alakul a dolog, akkor csúnyán ráfázok, mert nem vagyok a legjobb párbajozó a világon, de legalább a pálcám nem ejtettem el. Eddig. Na, majd a közeljövőben.
 Az első dolog, ami átjut a rettenettől háromszoros sebességgel dobogó szívem hangján, az a banya vihogása. Még mindig nyomja az öreglány, nem lehet semmi tüdeje, és ha nem hallgattatom el gyorsan, akkor a fél iskola idesereglik majd, attól tartok. Ha lehet egyáltalán hallani ezen a folyosón kívül a hangokat… Áh, egészen biztosan lehet. Vagy legalábbis ezzel szeretném bátorítani magam.
 Mert az azért feltűnt, hogy este van, de abban biztos vagyok, hogy senki sincs nyugalomban. Jártam már elégszer az iskola folyosóin éjszaka, hogy tudjam, sokan jobban szeretik az éjszakai élet izgalmait. Manapság meg a különítményesek és a tanárok is folyamatosan keresik azokat, akik eltűntek… Bár valami azt súgja, nem a saját javukra szeretnék megtalálni őket. Még arra is összerándulok, mi történne, ha itt találnának rám. Vajon hinnének nekem? Kétlem. A bizonyítékok nem az én malmomra hajtják a vizet. Csatlakoznom kellett volna Kaetonhoz és a húgához, amikor elmenekültek, de nem, én hülye inkább visszajöttem ide…
 Aztán meglátom a lányt is, aki nem áll messzire tőlem. Nem látom tökéletesen, de olyan ismerős az alakja… Mindegy, ezen még ráérek gondolkodni, most azzal kell foglalkozni, hogy az a vén szipirtyó befogja végre a száját.
– Segíts elhallgattatni! – szólok a lánynak, túlharsogva a banya vihogását, és csak remélem, hogy az üzenet célba is ér. Meg hogy neki is érdekében áll elhallgattatni ezt az öreg szobrot. Közben, gondolva arra is, hogy mi van, ha nem hallotta, fölemelem a pálcám, hogy taroló átokkal elintézzem a szobrot, ha nem hagyja abba. Aztán majd keresek innen valami kiutat, ami nem vezet a különítményesek karjába.

Nem kell sajnálkoznia. Mind veszítettünk el barátokat, még akkor is, ha csupán ideiglenesen. Legalábbis remélem, hogy nem végleg, mert ha valósággá válik a félelmem, és Kaeton meg a húga sosem térnek haza, nem tudom, mit csinálok. A háború valósága pokoli, még annak is, aki a távolból nézi, és nincs tétje a számára. De amikor a számodra fontos emberek is a tűzvonalra kerülnek, na, akkor érzed meg igazán, milyen mocskos dolog is ez. Boldogan tudnék élni e nélkül a tudás nélkül.
Remélem, nem táplálom szegény lányt hamis reményekkel. Azt sosem szerettem. Ha valamit ki kell mondani, hát tegyék meg, ne kezeljenek gyerekként minket. Annyi bizonyos, hogy a generációnknak épp elég gyorsan fel kellett nőnie ahhoz, hogy senki ne kezelhessen bennünket gyermekként többé. De ezzel csak visszakanyarodnék a korábbi gondolatmenetemhez, ezért egészen hálás vagyok, amikor újra megszólal.
– Én tőlük távol tartom magam. Nem csak a nyilvánvaló dolgok miatt. Volt velük egy… incidensem, és nem vágyok többre – mondtam, és szeretném ennyiben hagyni a dolgot. A Mardekár tanulóit mindenki elkerülte az ilyen időkben, akinek volt esze, én próbáltam a legnagyobb ívben. Voltak velük közös óráink, voltak súrlódások, főleg most, amikor nyeregben érezhették magukat, de tudtam, hogy mit kell tennem: tűrni, tűri és tűrni még egy kicsit.
Biccentek, amikor arra kér, hogy várjam meg, majd idegőrlő várakozás kezdődik. Ebben sosem voltam jó. Amikor még Kaeton itt volt, elütöttük a várakozás perceit, marháskodtunk, de azóta csak az idegesítő csönd maradt, és ezt valahogy nem bírom elviselni. Kérdés, hogy a csönd miatt, vagy azért, aminek a helyére lépett?
A hangja hallatán egyrészt megörülök, hogy megtalálta a húgát, másrészt meg belemarkol a kérdés az agyamba: Segítsek? Mégis hogyan? Fizikai erőnlétem nem a legrosszabb, de ha mászni kezdek, szerintem az Óriáspolipnak kell kimentenie a vízből, ha egyáltalán túlélem a zuhanást. Aztán végül, egy perc gondolkodás után mégis megpróbálom, üsse kavics. Ahogy odaérek, elhelyezkedem Ellie mellett, és az első dolgom kitapintani a pulzusát. Kaeton tanított meg rá, miként kell. Erős, és nem tűnik úgy, hogy sok vért veszített volna.
– Hogyan akarod fölvinni? – kérdeztem. A legegyszerűbb talán lebegtetni lenne, de ha én próbálom meg, akkor szerintem megmártózunk a Tóban. A bűbájtan nem volt az erősségem sohasem.