Ez valahogy beindította a fantáziámat. 

B. Lizandra Kenneth [21:36]:   "Strč sr prst do krk!" Csehül a "dugd az ujjad a torkomba" NA? 

 TED

-   Te mál csak tudod… - sziszegi szinte már kígyó módjára, ám Ted-re hagyja zsörtölődését.

Annyira „okosnak” és „végtelenül műveltnek” tűnt ez a fiú, hogy Satine úgy érezte, kár lenne vele vitatkozni. Megjegyzését is inkább csak magának szánta, az utolsó szót pedig szinte teljesen el is harapta. Közben nyelve kezdett helyre állni, nem zsibbadt már annyira. Óvatosan mozgatta szájában, végigtapogatva fogait és szájpadlását. Végül csettintett is vele egyet.

-   Kedves balátom, te még nem dolgosztál konyhán, ugye?

A kérdés inkább csak költői volt. Nem várt rá választ. Ezek a varázslótanoncok legfeljebb a ebédlőben láthatnak húst, az étel pedig bizonyára a tányérban terem. A nyári munka fogalmát meg... na azt végképp nem ismerik. Mondjuk nincs is szükségük rá. Ám Sat nagyon is jól tudta, miből van a hamburgerhús. A Black Cat-ben ők sütötték a pogácsákat és pakolták a bucikba. És ő bizony látta, mi van abban az ominózus húsos tálban… azaz: mi volt mielőtt a darálóba került. Ő maga csapta agyon a pofátlan rágcsálót a húsklopfolóval, amikor az a kaja körül szaglászott. Amúgy is biztos volt benne, hogy a köjálosok nem ebédelni jönnek minden második pénteken, és ha ő nem lenne, hamar munkanélkülivé válhatnának. Amúgy a sarki kínai büfé se lett volna annyira gyümölcsöző vállalkozás, ha csak a szupermarketből hozatnák a lefóliázott húst. A környéken sose volt probléma a kóbor álatokkal…

-   Ahogy gondolod. Bizonyára kiválóan „forgatod” a pálcát. – húzta fel fél szemöldökét a lány.

Ha az imént sebtében odavetett válaszának egy csöppnyi valóságtartalma is lett volna, még helyeselhetne is Ted ellenérveire. Ám hozzáértés hiányában a srác telibe benyalta, hogy van, aki a fán ás magának bunkert… O.o Vagy egyszerűen csak el se gondolkodott rajta. Ted magyarázatából ítélve pedig ez utóbbi történhetett. Más helyzetben Sat teli szájjal kiröhögné, majd „elismerően” megcsapkodná a vállát. Ám a folytatás csírájában elfojtott benne mindennemű jókedvet. A pasas halálosan biztos volt abban: Voldemort hívei bármikor az iskolára támadhatnak. Pedig jelenleg ennek semmi értelme nem lett volna: a Roxfort főinspektora tagadhatatlanul a Nagyúr talpnyalója. Pitonról nem is beszélve. A fent kőröző dementhorok pedig bárkiből kiszívhatnák még az elmúlt életeit is. Miért lenne itt bármiféle csata? Sat csak blöffölt. Vagy tényleg létezne Dumledore serege? Úgy is, hogy a vén kriptaszökevény már tavaly beadta a kulcsot? Satine erősen ráncolta a homlokát. Így akár egész értelmesnek is tűnhetett, ám aki csak egy évet lehúzott mellette a suliban, nem dőlhetett be ennek az illúziónak.

-   Ne aggódj, nekem is megvannak a magam eszközei…

Azt már nem tette hozzá, hogy ezek az „eszközök” Friccs elkobzós szekrényében találhatóak, vagy talán már a főinspektor irodájában. Kérdés: ezek a mugligyűlölő seprűimádók mennyire vették komolyan az ő kincseit? Ha úgy áll a helyzet, ahogy Ted gondolja, hamarosan szüksége lesz rájuk. Nagyon is tisztában volt vele, hogy nem forgatja valami jól a pálcát, nem ismer elég átkot és bűbájt ahhoz, hogy túléljen egy ilyen támadást. Persze, ha minden jól megy és visszaszerzi az apja berettáját nem lesz gond az „abrakadabrával”.

-   De ha most megbocsátasz…

A suli bejárata már csak egy karnyújtásnyira volt tőlük, meg kellett hagyni: Ted igazán kitett magáért. Zokszó nélkül elhurcolta az erdő szélétől idáig. Sat izmai megfeszültek. Sok bagó ide vagy oda, az utcai élet megedzi az embert. A pihentető utazás alatt pedig volt ideje túllépni a zuhanás okozta megrázkódtatáson. Így ha a fiú nem kap utána, hirtelen kicsusszan karjaiból.

-   Kösz a fuvart! – kacsint rá pajkosan, majd megfordul, s peckes léptekkel indul meg felfelé a lépcsőn. Valmi furcsa, belső sugallattól vezérelve gyújt rá egy nótára, s ha nem állítják meg, mint aki jól végezte dolgát masírozik be az ajtón.  Sose lehetett tartósan letörni, miért is pont most jönne el ez az alkalom?

Allons enfants de la Patrie,
le jour de gloire est arrivé
Contre nous de la tyrannie
L'étendard sanglant est levé…

 TED

~ Röhögjél csak kis k*csög, taposok én még a h*réidre… ~

Rosszallóan ráncolta homlokát Ted kuncogására, az azt követő megjegyzésére viszont már a feje is kezdett vörösödni. Marhára „viccesnek” találta, ő már csak ennyire éhenkórász ütődött, hogy hamburgerhúsnak nézi a saját nyelvét. Legszívesebben a srác képébe vágta volna az igazságot: hogy a h*lye hirtelen mozdulatai miatt lett majdnem néma. Ám inkább nem adta meg neki ezt az örömet, feltehetően ez a kétajtós szekrény még ki is röhögte volna ezért.

-   Hád pelsze… - majd azért még bosszúból felkiáltott – Auu, óvatosabban, havel, kiesik a lépem!

Azt már nem is kommentálta, hogy a pasas tök süket – neeeem, véletlenül sem ő a beszédhibás – inkább csak durcás képet vágott. Kecap vagy Ketchup, nem mindegy?  Mindezek ellenére, a kaja témáját illetően teljesen egyet értett Ted-del. A varázslók biztos nagyon egészséges és tápláló kajákat főznek, de ez minden volt csak éppen nem finom. Hiányzott belőlük a sok szintetikus anyag, a színezék, na meg a rengeteg ízfokozó, ami finomabbá varázsolhat egy ételt. Nem is beszélve az ominózus „E” betűkről, melyek köztudottan minden mugli élelmiszer fontos összetevői. És itt említenénk a kivételeket, mint a rEtEk, az EpEr, az EgrEs és társaik, melyek nem képezték szerves részét Miss Cherhal étkezésének. A lány talán még bólogatott is volna, ám ekkor Ted olyan dolgot mondott, amitől egy világ dőlt össze benne.

-   Miélt? – hördült fel – A hambulgelt nem padkányból csinálják?

Igazából nem tudta, mi az a szója, bár tudata újra viszketni kezdett a zavaró gondolattól. Talán olvasott már erről a fura cuccról: vagyis biztos volt benne, hogy látta már valahol. Mégpedig a szupermarketek bio polcain! Sok kis színes doboz, rajtuk a következő felirattal: SZÓJATEJ. Na már most Satine levonta a messzemenő következtetést: ha a sima tejet a tehén adja  - ezt már azért oviban megtanulta -, akkor a SZÓJATEJ a szója elnevezésű állattól származik. A fent említett óvodás csoporttal volt is egyszer tanya-látogatáson, de mivel ott megharapta egy kecske és ezzel ki is merültek ez irányú emlékei, fogalma se volt, mit tarthattak még az istállóban. Amit pedig Ted a börtönkosztról regélt, már fel se tűnt neki. Voltak neki sittes spanjai odakint, a „sövényen túl”, így a szója mibenlétét taglaló gondolati értekezései elnyomták benne a gyanút, hogy ez egy elit iskolában nem éppen köznapi dolog. Na meg jött is rögtön a következő kérdés: min ügyködött ilyen kései órán az udvar menti bozótosban? Ez a fószer komolyan azt hiszi, hogy ezt a becses információt Sat az orrára kötné? Nyilván nem, de egy próbát megért. És egy jaktól bármi kitelik…

-   Cöhh, atombunkelt építettem. – válaszolta foghegyről – Fel kell készülni az inszégesebb időkle, jobb ha te is eszt teszed...

TED

~ Visszanyal a fagyi? Hé, ez az én szövegem! ~

Ám felkiáltás helyett inkább csak ajkába harapott… jobban szólva: szerette volna ezt tenni. Az őt érő külső behatások miatt ugyanis a célzott szerv helyett sikerült a nyelvére rácsattintania. Amúgy se lett volna őszinte a mosolya Ted reakciójától, de most aztán végképp citromba harapott. Szájában fémes íz kezdett terjengeni, ami piszok egy érzés, szemei pedig úgy kigúvadtak, mintha helyből ki akarnának potyogni. Mert bizony Miss Cherhal mindenre számított, csak arra nem, hogy a fiú ennyire vakmerő lesz. Ez a nagyképű griffendéles pedig úgy kapta fel, mintha csak egy kiürült pillepalack lenne! Normál esetben első reakcióként jól képen pancsolta volna, aztán jönne a vesén könyöklés, és a vállon harapás. Bevezetőnek ez éppen elég is lenne, mert amióta egyik áldozata náthás volt, nem szívesen cibált senkit az orránál fogva… de igazán csak ezért. Ám ez most koránt se számított normál esetnek.

 Nyilván, magának okozta a bajt. Mégiscsak furán venné ki magát, ha hirtelenjében meggyógyulna, és megpróbálna elinalni. Akkor tuti kapna a fejére, és bizony túl messze lenne a suli egy rögtönzött agárversenyhez. Mert ha nem fut elég gyorsan, ez a pasas bizonyosan kettétépi. És itt, az erdő szélén nem keresné senki: egyszerűen eláshatná, vagy csak otthagyhatná a dzsindzsásban. És akkor bizony jönne este az az ominózus vaddisznó, a maradványait pedig jókedvűen elfogyaszthatná vacsorára. Valahol olvasott már arról, hogy a disznók a csontokat is megeszik. Ezt alaposan meg is jegyezte, hátha egyszer még szüksége lenne rá. Így hát Sat csak nyelt egyet, és egy másik alkalomra halasztotta a nagy rugdosódást.

-   Jajj, biszony idesz teszvírem, úd élszem idt halok meg helyben. Auu, még a nelvemed isz elhalaptam… uhh…

Legalább egy valamit nem kellett megjátszania. Csak gubbasztott tovább Ted karjaiban, mint aki besz*rt. Biztos volt benne, ha hagyja magát, hamarabb szabadul. Na meg, egy ingyen fuvar az iskoláig se volt annyira ellenére. Az említett vacsorára még össze is gyűlt volna a nyál a szájában, ha nem zsibbadna annyira a nyelve. 

-   Bisztosz lesz szült klumpli… - motyogta félhangosan – Kál hod aszt a szalos kecapot nem iszmelik…

Kényelmesen elengedte magát, nehogy már kihasználatlanul hagyja a más kárára tespedés lehetőségét. Persze figyelme továbbra se lankadt: minden második lépésnél nyögött vagy sóhajtott egyet a hitelesség kedvéért. Amennyire csak feltűnésmentesen tudta, pici buksiját minél közelebb pihentette Ted nyakához: hogy az jobban halhassa. Na meg persze, ha már társaság is akad a zöld loboncban, megoszthassa ezzel a kedves fiatalemberrel…

TED

~ Ez azzzz… ~

Satine igyekezett hirtelen jött jókedvét elnyomni magában. Úgy tűnt, Flanagan bekapta a csalit. De hát mit is várt egy griffendéles tahótól? Annyira könnyű őket bepalizni… Apropó, tahó: ez a pasas vajon mindig ekkora volt? Ha nagyon gyötörte magát, sikerült visszaemlékeznie Ted totyizselé időszakára. Bár a fogaskerekek erősen kattogtak: valljuk be, a jelentéktelen, visszahúzódó jófiúk ritkán ragadnak meg az ember emlékezetében. Ezért is fejlődhetett ki az a téveszme: a csajok a rosszfiúkra buknak. Ez nem így van. Csak a jófiúkra ritkán emlékeznek… Szóval ez a Ted gyerek egy elég jelentéktelen külsejű fazon volt: mélynövésű, pattanásos. Ha Sat jól emlékezett, a gyerek még a haját is rendszeresen elaludta. Vagy nem. Minden esetre egyáltalán nem volt ekkora.

Az viszont biztos, hogy sikeresen behozta a lemaradást, és szégyen vagy sem, mára alaposan túlnőtte Miss Cherhal-t. Persze lehet, ennek csak a rengeteg bagó az oka… és az átlag bulihordónyi sör a meleg nyári napokon… és a fű… meg persze az a rengeteg fehér por – IGEN a sok fogra ártalmas cukorka – éssss a pizza-hotdog-hamburger kombó. Így hát Satine idővel elmaradt növésben évfolyamtársaitól. Az már végképp fel se merült benne, hogy ez a szembetűnő különbség azért is van, mert az átlag nő ritkán olyan termetes, mint egy barlangi medve. Minden esetre az erős méretbeli különbségek kissé megingatták eredeti elképzelésében. Pedig a srác annyira lámán jóindulatú arcot vágott, hogy az már szinte sikított egy kiadós sz*patásért…

Gondolta, ha már ilyen segítőkész, jól rámarkol a fiú kezére, és berántja a bokorba egy kis kora tavaszi tetűvadászatra. Olyan szép az idő, ilyenkor kell ismerkedni a természettel! És ez a Ted gyerek amúgy is olyan fene egészséges életmódot folytat: lám, még kocog is, biztos csak narancs dzsúszt iszik reggelente, és esténként lefekszik időben, hogy ilyen szép nagyra nőjön. Satine-ból meg persze, mint mindig, most is sütött a „jóindulat”. Hálás boci szemekkel nézett a fiúra, miközben elfogadta a segítő kezet, ami már ennyi idősen nagyjából másfélszerese volt az övének. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és ekkor Sat hirtelen meggondolta magát. Eleve nehéz lenne kibillenteni az egyensúlyából egy nála cirka fejjel magasabb embert, másrészt…

~ Gyanús vagy te nekem, Flanagan… ~

Ha esetleg a pasas rosszul esik és sikerül képen tenyerelnie, vagy talán mellbe könyökölnie…. hát, onnantól nem kell színészkednie, a bordái tuti roppanni fognak. Így a rántás helyett csak úgy emberesen rámarkolt, majd idétlenül fél lábon egyensúlyozva a karjába csimpaszkodott. Igyekezett kicsit megtáncoltatni a bokorban, de ha ez mégse jönne össze, hát továbbra is játssza a hadi rokkantat.

-   Uhh hallod, a s*ggem is fáj… megrepedhet így az ember medencéje? Ááááá… - nyöszörgi lihegve, a jajkiáltásokat a fiú füléhez minél közelebb elengedve. Csak úgy a miheztartás végett. - Itt sz*rom össze magam mindjárt, menjünk a gyengélkedőre! Uhh, jajj…

TED

Zuhanás közben fel se fogta, éppen mi is történik. Az egész nagyjából egy másodperc műve volt, és már landolt is a bokron. Ez túl rövid idő volt ahhoz, hogy Sat némiképp rozsdás agyában meginduljanak a fogaskerekek. Így csak kisebb fáziskéséssel nyögött fel két hahóta között, egy „azannyát” felkiáltás kíséretében. Igyekezett elnyomni magában a késztetést, hogy a röhögést tovább folytassa, ám ez valahogy nem nagyon sikerült. Tudata egy erősen félreeső szegletét egyre sürgetőbben kapargatta a gondolat, miszerint ez nem teljesen természetes. Ám jelen helyzetben valami sokkal jobban lekötötte. Mégpedig az, hogy hol is van éppen. Az apró kis ágak, melyeken adott pillanatban terpeszkedett erősen böködték felséges ülepét, arról nem is beszélve, hogy „frissen fésült” hajába is masszívan kapaszkodtak.

~ Erre szokták azt mondani, hogy : mission failed. Vagy game over… pfff… - állapította meg, majd oldalra pislantott az említett bozótos irányába.

Amaz erősen emlékeztetett arra a csíkos kecskerágóra, melyről a tetveket szokta beszerezni egyéb partizán akcióihoz. Kelletlenül harapott alsóajkába, miközben egy epilepsziást is megszégyenítő módon rázkódott az elfojtott „érzelmektől”. Fejét oldalra fordította, így nem láthatta, ahogy Ted közelebb lép. Ehelyett erősen szemezett a leveleken boldogan masírozó tetvekkel, melyek minden bizonnyal már haját is célba vették. Belülről sikítani tudott volna: jön megint az a rémesen büdös hajpakolás-úszósapi kombó éjjelente. Annyira durva volt a szaga, hogy még ezzel az eltompult szaglással is, amivel Miss Cherhal rendelkezett, folyamatos öklendezési kényszer kínozta. De hát nem lehet minden varázskence tökéletes... A borzasztó tény pedig, miszerint hajszíne erősen harmonizált az azt körülvevő levelekkel már el se jutott tudatáig.

Újdonsült kis barátainak számbavételét különös, recsegő zaj szakította meg. Pedig már épp megbékélt a gondolattal: eltervezte, hogy másnap központi helyre ül a tanteremben. Hadd élvezzék Madame Pomfrey pakolásának áldásos kipárolgását mindannyian. Akárcsak egy nagy boldog család, nemde? :-P Ám a recsegés csak nem szűnt, így verejtéktől gyöngyöző fizimiskáját a griffendéles felé fordította. Amaz ott állt pár lépésnyire, egészen közel. Az igazi gond csak az volt, hogy ahová Sat eredetileg a fejét célozta, ennek a gyereknek a válla volt! Ekkor azért már nyelt egyet. A helyzet kísértetiesen emlékeztette arra a kora nyári esetre, amikor egy éjszakai bárban egy kétméteres néger állat piájába ivott bele „véletlenül”. Akkor úgy csavarták ki a kezéből a korsó sört, hogy egy darabig „T-Rex-es táskahordó p*csaként” himbálhatta megtört kézfejét. Akkor kapott Kay-től egy menő csuklóvédőt „fájdalomdíjként” a megrongált testrészre. Jelen helyzetet tekintve idén inkább egy símaszkot fog kérni: mert hogy nem teszi zsebre amit a mostaniért kap, az is biztos volt. Az ürge ujjai majd elfehéredtek, ahogy szorongatta azt a nyavalyás pálcát: most vagy nagyon „lecastolja”, vagy csuklóból torkon szúrja az őt ért atrocitásért. Satine még szívesen elrebegett volna egy Miatyánkot, ha éppen eszébe jutott volna. Ám ehelyett csak tovább rázta a röhögés, és félt, hogy a másik képén nem azért csillog az a kaján vigyor, mert éppen szolidarít.

~ Finite incantatem? Az meg mi a halál? Talán valami szicíliai kivégzési forma? ~

És ekkor a nevethetnék elmúlt. Csupán rémesen mardosó gyomorgörcs maradt utána, na meg egy kis csuklással vegyes hányinger. És a pofon csodák csodájára elmaradt. Meg az az „abrakadabra” is, vagy mifene… Most Satine-on volt a sor, hogy nyitva felejtse a száját. Képtelen volt feldolgozni a tényt, miszerint ez a Ted annyira h*lye, hogy a csattintás még be is jött neki. Ekkora mákja nem lehet! Vagy most csak rosszul értelmezi?

-   Üzleti titok. Öööö… száz galleont ér. – nyögte ki végül és már nagyban számolgatta hány robbanós, pukkanós gusztustalan vackot vásárolhat ennyi pénzből az imént említett Weasley cuccokból.

Az ajánlattételt megerősítve még igyekezett komoly arcot is vágni. És… ehhez a ponthoz érve végre beindultak azok az ominózus rozsdás fogaskerekek. Rettenetesen elkínzott arcot vágott, tett egy fél fejkörzést jobbra, majd balra, ezzel megropogtatva csontjait. Igyekezett olyan elesett és meggyötört benyomást kelteni, mintha éppen segélyért állna sorba az önkormányzatnál. Végül nagy kivert kutya szemekkel Ted-re nézett, épphogy csak könnycseppek nem pettyezték az arcát. Remegő kezét a fiú felé nyújtotta, mintha most vitte volna ki alóla egy jéghegy a Titanic-ot és bizonyosan szörnyet halna, ha nem segítenének rajta azonnal.

-   Auuu, azt hiszem, azt hiszem eltört valamim… izé… a lábam, rohadtul fáj. Segíts, kérlek!

TED

Volt egy gubanc Sat hajában, amit már vagy egy hete nem tudott helyre cibálni. Nagyjából úgy festett, mintha bal oldalon egy bazi nagy pukli nőtt volna a fejére. Ez még nem is zavarta volna annyira, előfordult vele máskor is. Ilyenkor megoldotta a problémát azzal, hogy egy dokkmunkás sapkát húzott a fejére, és így le is volt tudva a sz*r frizura. Ám sajnos ez a suli falain belül nehezen volt kivitelezhető: a tanárok nem viselték túl jól a látványt. Röviden szólva visítófrászt kaptak és azonnal levetették a gyerekcsináló sapit. A probléma most mégis megoldódni látszott: az imént elcsattintott varázsbogyó ugyanis akkorát szólt, hogy a hanghullámok tuti simára fésülték a haját. De legalábbis lobogott még egy darabig rendesen.
Azt mondják, az emlékek megszépülnek: Sat most inkább úgy fogalmazott volna, hogy elhalványodnak. A hangeffektre ugyanis valahogy nem így emlékezett: egy pillanatra még egészen meg is sajnálta a célba vett tagot. Amaz nyakát behúzva szenvedte el a végítéletet, míg az arcára egy az egyben kiíródtak gondolatai: atomot dobtak a Roxfortra. A következő másodpercben pedig akkorát ugrott, hogy azzal már az olimpiára is be lehetett volna nevezni.

-   Azt a k*rva… - motyogta a lány, majd széles vigyor terült el a képén.

Odalent a tag rémülten kapkodta a fejét, forgolódott jobbra-balra, egész kis koreográfiát írva le, ahogy kereste a hang forrását. Ami ettől jóval mókásabb volt, hogy szakadatlanul tátogott, mint a partra vetett hal. Sat azt hitte helyben összesz*rja magát a röhögéstől. Borzasztóan sajnálta, hogy nem volt nála kamera, ez a pillanat megérte volna, hogy megörökítsék. Egészen bekönnyezett, így azt már nem is láthatta, hogy a másik reflexből a pálcája után kap. Bár lehet, ez amúgy se tűnt volna fel a sok párbajhős háztársa után, akik folyvást csak a pálcáikat lengetve fenyegetőztek: mi lesz, ha nem húzza meg nagyon magát. Végtelen jókedvében az meg végképp nem tűnt fel, hogy jól homlokon csattintották a pálcából kilövellő lézerfénnyel. Csak rázta tovább a röhögés, s már ököllel csapkodta az ágat, amin ült. A nagy mulatozásnak végül a szabadesés vetett véget, amit pár pillanattal később produkált. A nevetésbe egészen belefájdultak a rekeszizmai, s kezeit még akkor is a hasára szorította, amikor megérkezett a fa alatti bozótosba. Ahogy mondani szokás: h*lyének van szerencséje, bokor híján bizonyára a nyakát törte volna. Ekkor már nem érezte olyan mókásnak a helyzetet, ám valami furcsa belső készetetés mégis arra sarkallta, hogy továbbra is megállás nélkül kacagjon. Pedig arról még nem is tudott, hogy Ted különösen artikulált varázslatának hatására a haja is a zöld különféle árnyalataiban pompázott… de legalább gubancmentesen.

TED

Satine vidáman fütyörészve üldögélt az udvart határoló erdő egyik fáján. Már vagy húsz perce ügyködött, igyekezett az ebédlőből zsákmányolt kést minél élesebbé varázsolni egy ősrégi fenőkő segítségével. Az otthonról hozott vadászkést már akkor elkobozták tőle, amikor visszatoloncolták ebbe a gyerekbörtönbe: azt mondták, túl veszélyes. És milyen jól gondolták! Ám egy olyan diáknak, aki szeret esténként tilosban járni, szüksége is volt efféle eszközökre. Két héttel ezelőtt egy egész éjszakát volt kénytelen eltölteni az egyik fán, köszönhetően egy arra járó, rendkívül morcos vaddisznónak. Vagy ki tudja, mik járkálnak ebben a sulival határos mágikus ősdzsungelben: mindenesetre az éppen vaddisznónak nézett ki.
Másnap valahogy nem volt őszinte a mosolya, amikor órára kellett mennie. Nyilván azt gondolták azért olyan véreresek a szemei, mert megint beszívott, nem pedig a kialvatlanságtól: a prefektusok azóta nem csekkolták, hogy az ágyában tölti-e az éjszakát, amióta reflexből hasba rúgta az egyiket. Minden esetre aznap legfeljebb nyállal áztatta a jegyzeteit, nem pedig tintával. És mivel alapvetően ő a tettek embere volt, másnap nyomban neki is látott a megfelelő önvédelmi célszerszámok felkutatásának. Természetesen a kést csak végső esetre tartogatta, nem szívesen bonyolódott volna közelharcba egy durrfarkú szurcsókkal, vagy más ahhoz hasonló túlméretezett pokémonnal. Más is volt ám a tarsolyában: egyrészt az egyik alsóéves kezéből kicsavart csalipálca: vagy fél órán át hadakozott a bottal mire sikerült visszapasszírozni a tokjába. Mindenki röhögött az udvaron, aki látta ám lássuk be, hosszú távon megérte: ingyen volt. Ezen kívül beszerzett egy kis Mindenhez Ragadó Ragacsot, higított formában, vizipisztolyba töltve is rémesen gusztustalan és nehezen eltávolítható vacak. Ám a múlthét legkiválóbb szerzeménye: a Kábán Kacsintó Kibbincs. :-P
Minden azzal kezdődött, hogy Satine a hétfői rémesen unalmas Bájitaltan órán képregény híján a tankönyvet lapozgatta. Ekkor bukkant az egyik bájital leírásban a következőkre: „Vigyázat, a Kábán Kacsintó Kibbincs durva fizikai behatás esetén tartós süketséget okozhat!” Ekkor merült fel benne először a gondolat: ez neki kell. A kivitelezéssel persze akadt némi probléma: ugyanis hajszál híja volt csak annak, hogy éjjeli alapanyag beszerző partizán-akciójuk kudarcba nem fulladt. Mivelhogy az iskolai főinspektornak muszáj volt pont akkor, pont azt a mosdót célba vennie, amely a mardekár hálótermeihez vezető lépcsősor mellett volt. Ez jelentette a kisebb bajt, simán el lehetett volna osonni a mosdó mellett, amíg Gray bent van. A nagyobb baj az volt, hogy az ajtót nyitva felejtette. Satine agya jótékonyan sztornózta a látványt; Kay-é már nem biztos. Ezt a kis intermezzót leszámítva körútjuk sikerrel zárult, s vadiúj szerzeményeikkel térhettek meg hálótermükbe.
A következő fázis a kísérletezés volt: ebből sikerült egy, azaz egy darabot megejteni. Helyszínnek a Gyógynövénytan üvegházaihoz közel eső budit választották… nos a közelben fészkelő madarak mind lefordultak a fákról amikor elcsattintották az első darabot. Még jó, hogy a budinak megmaradt teteje, azt az incidenst nehéz lett volna megmagyarázni. Szerencsére sikerült kereket oldani, mielőtt Friccs kiért volna a tett helyszínére. A hatás viszont minden izgalmat megért: pár percig valóban olyan süket volt, mint az ágyú.
A kis kerek vackokat ezek után jól elcsomagolva félre is tették, s Satine is csak a mostanihoz hasonló kirándulásaira vitte magával. Egészen a mai napig nem gondolta, hogy hivatalosan is találkozik majd ezzel a mókás összetevővel. Aztán a délelőtti bájitaltan órán: mindenkinek ott volt az asztalán.  Ez kevésbé kavarta volna fel lelkileg, ám egy másik kis üvegcse is ott virított mellette a tálcákon. Ez az ominózus darab sárgás, kissé áttetsző folyadékot tartalmazott. Satine jól emlékezett rá: ebből is vittek magukkal. Ahhoz, hogy ne tűnjön fel a hiány, pótolták a kis üvegek tartalmát egy másik sárgás folyadékkal, mely kísértetiesen hasonlított az előbbihez. A mintavételezés épp abban az ominózus mosdóban történt, a mardekár lépcsője mellett… Ám mivel valóban a megszólalásig hasonlított az eredeti anyaghoz, a lánynak fogalma se volt, ki kaphatta a kakukktojást. Csak egyben reménykedett: ezt a főzetet készítés után nem kell majd megkóstolni.
Az órát már-már gyanúsan csöndesen töltötte, mindaddig, amíg az egyik griffendéles diák üstje füstölni nem kezdett. Ekkor Satine már erősen verejtékezett, leguggolt asztala mögé, s fülére szorítva kezeit várta a robbanást. A füst lassan betöltötte a termet, sárgásan gomolygott el a feje fölött. Ám a rémült sikítozás most elmaradt: ehelyett döbbenetes röhögéshullám cikázott végig a termen. Sat döbbenten pislogott maga elé, ám pár másodperccel később leesett a papírtantusz: bizonyára valami mókás dolog történt. Kíváncsiságtól vezérelve emelkedett fel, nem törődve a füsttel, hogy szemügyre vehesse a kiváltó okot. Természetesen ez hiba volt. A nevetőgáz hatását még mindig érezte hasfalában, akárhányszor csak jobban kihúzta magát. De ezek után legalább nem kellett megtartani a „bájitalkóstolót”. 
Sat abbahagyta a fütyörészést és féloldalasan elmosolyodott. Megtapintva a kés élét úgy érezte: jó munkát végzett. Már épp passzírozta az egykori vadászkés tokjába, amikor hangokat hallott odalentről. Egy pillanatra megdermedt, még a lélegzetét is visszatartotta. Van olyan lény, ami sötétedés előtt kimerészkedik a bozótosból? Erősen fülelni kezdett, s rém elmésen meg is állapította: nem hallott még vaddisznót AC/DC-t énekelni. Óvatosan leengedte eddig felhúzott lábait az ág két oldalán, hogy stabilabban üljön, majd kissé előrébb dőlve lelesett a fáról. Odalent egy melegítős srác kötötte a cipőfűzőjét, egészen közel, az erdősáv mellett futó kitaposott ösvényen.

~ Nahát, ez a lúzer Flanagan! Vicces volt a mai óra, mi? Muhhahaha… na eljött a bosszú ideje. ~

Óvatosan benyúlt terepmintás gatyája egyik zsebébe, majd kicsomagolta a zsepibe bugyolált „robbanós-bogyót”.

~ Nesze, wazze, most nevessé’… ~

Igyekezett minél nagyobb erővel a földhöz vágni a pukkanós vackot, éppen a fiú háta mögött. Nehogy már tudja mi történt! A röhögéshez idő kell, és Sat nem akart túl hamar lebukni. Miután elengedte a mágikus „gránátot” már lapult is a fához, kezeit fülére szorítva. Bár az ág viszonylag alacsonyan volt, remélte, hogy terepszín topban, és military gatyában nehezen fedezik fel. A nehezebb felismerhetőségért még napszemüvegét is felvette: annyira gyakori ez az aranyvérű, mugli gyűlölő varázslóknál, biztos nem fogják felismerni.  :-P

Kay

Megfogom vékony kis kezed. Annyira apró és törékeny, és midig… mindig olyan hideg… Nem szólok, csak bíztatóan mosolygok rád. Persze ennek semmi jelentősége. Hisz ezt is csak azért teszem, mert képtelen lennék bármi okosat mondani. Egy szociális zsákutca vagyok, de hát ezt te is tudod jól. Mert ha úgy adódik, inkább a buta vicceim mögé menekülök, minthogy őszintén elmondjam mit gondolok vagy, hogy mit is érzek igazán. Így inkább nem mondok most se semmit, csak átkarollak, hogy ne dideregj annyira. Pedig lenne mit mondanom. Meg is fogadtam, ha egyszer még lesz rá lehetőségem, ha kikerülsz a kórházból, ha életben maradsz, én elmondom neked. Akkor még határozottan úgy éreztem, hogy így lesz. Ám ahogy itt reszketsz mellettem, akár egy árván maradt kismadár, aki kiesett a fészekből tudom, hogy nem tehetem. Nem akarom lerombolni azt az illúziót, amit rám építettél.

Nem vagyok hős.

Csak nagyon szerettem volna azzá válni, amilyennek látni szeretnél. Magabiztos, rendíthetetlen… azt akartam, hogy ilyennek láss. Azt akartam, hogy szükséged legyen rám. Mert e nélkül… teljesen magamra maradnék. Aznap, amikor láttalak a földön feküdni, amikor azt hittem, ezt nem élheted túl, úgy éreztem megfulladok. Annyira magától értetődő volt, hogy te itt vagy, és mindig is itt leszel velem! Azt gondoltam, együtt fogunk majd megöregedni. Együtt vívjuk csatáinkat a buszon az ülőhelyekért, és lökdösődünk a banyatankkal. Együtt üldögélünk a kandalló előtt, és együtt várjuk majd a postást minden hónap elején. Vicces, de sokszor képzeltem így.
Nem lehetek olyan, amilyen igazán lenni szeretnék. Talán többek lehetünk valahol másol, egy másik életben. Messziről jöttem, nem vagyok angol, soha nem is fogom annak érezni magam. Számomra itt örökre mindenki csak idegen marad. És ez nem is zavar. Az emberek elmennek mellettem, változik a világ, mások lesznek majd a tanteremben, vagy az Abszol úton. Arctalan emberek a Black Cat asztalainál, vagy a pihenőnél az autópálya mellett… De hiába mennék már haza, Lion-ban se lenne más a helyzet. Azt hiszem, az otthon nem egy helyet jelöl, és bárhol is legyek a nagyvilágban nem leszek boldog. Bár képtelen lennék ezt neked valaha is elmondani, nem jönnének ajkaimra a szavak. Mégis úgy gondolom, az otthonom Te vagy, s én azért repültem ide a messzi tengerentúlról, hogy ha nagy nehézségek árán is, de végre hazatérjek…

A helyszín szabad!

ÖNÉLETRAJZ

SZEMÉLYES ADATOK

Név: LAKATOS BRITNISZPIRSZ
Cím: 1081 Budapest, Szigony u. 13.
Telefon: zaciban van
E-mail: sukárbula@gmail.com
Állampolgárság: roma
Születési idő: 1983. november 18.

SZAKMAI TAPASZTALAT

1. Dátum: 2011. – 2013.
• Cég neve és címe: Otthun Bt.
• Üzleti ágazat típusa: Biznisz vállalat
• Beosztás: Pénzügyi szakasszonka
• Főbb tevékenységek és felelősségek:
Én osztottam béj a Gázsi pénzit, és még borra is futotta nekije.
Köcségvetés készitése a purdéjok etetésérű.
Oszt a számlákad is admenesztráltam.

2. Dátum: 2010. – 2011
• Cég neve és címe: 100 forinté a mézédes csokibú Kft.
• Üzleti ágazat típusa: Kereskedelem
• Beosztás: Értékesítés
• Főbb tevékenységek és felelősségek
Csokit addunk el a gádzsóknak jóárba, oszt ök meg virutak.
Csoportos menekülés a közteres meg a jagellók elől.
Pénzostás nap végén, késeléssel egybekötve

3. Dátum: 2009. – 2010.
• Cég neve és címe: Purdéjj Zrt
• Üzleti ágazat típusa: Humán erőforrás
• Beosztás: Termelésirányító
• Főbb tevékenységek és felelősségek:
Purdéj gyártásban való részvétel.
Napi mennyiség betartásának elősegítése.
Szociális sikardíjak számolása.

SZAKKÉPESÍTÉSEK

• Iskola: Buga Jakab átcsoportosítási szaktanfolyam
• Képzés neve: OKJ-s helyi átcsoportosításu papíranyag mozgató

TANULMÁNYOK

• Dátum: 1983-2009
• Oktatási Intézmény neve és típusa: Párter ucca
• Végzettség szintje: Túlélő

SZEMÉLYES KOMPETENCIÁK

ANYANYELV: ROMA,
EGYÉB NYELVISMERET: SPANYOL, OLASZ (DZSUKELÜL NYOMOM)
SZÁMÍTÓGÉPES ISMERETEK: Wn othon egy Kómodor
TÁRSAS KÉSZSÉGEK ÉS KOMPETENCIÁK: Sukár vagyok, Raj vagyok, Vok aszt tsőőőőő

SZERVEZÉSI KÉSZSÉGEK ÉS KOMPETENCIÁK

Egydül nevelem a purdéjokat
Logikus gondolkodás (minden keresztrejtvényt megfejtek)

VEZETŐI ENGEDÉLY

Bármilyen autót evezetek(kulcs nem szükséges)

EGYÉB KÉSZSÉGEK ÉS KOMPETENCIÁK
Jáj haggyá mán

ÉRDEKLŐDÉSI KÖR
Bízsú, csillogós cuccok, sorozatok

Kay

~ He? Mi a frászkarika ütött beléd? ~ kamillázott első döbbenetében Cherhal. ~ Hogy itt maradni? Ezen a Gestapo főhadiszálláson? ~
Annyira meglepődött, hogy gondolatai azon nyomban kiíródtak az arcára. Tehát úgy festett, mint akit alaposan képen rúgtak, és - nemiség ide vagy oda - még a tökére is tapostak mellé. Oda se kellett néznie, tudta, hogy karján minden egyes apró szőrszál az égnek mered.  Mert egy dologban mindezidáig teljesen biztos volt. Hogyha Kay felkel, lelépnek ebből az idegszanatóriumból. Szegény lány biztosan nagyon megüthette a fejét, vagy… Talán kilúgozták az agyát és droidot csináltak belőle!!! Erre vajon képesek a varázslók? Pedig a nyakát tette volna rá, hogy ez a lány itt előtte Kay. Tuti. A megérzései sose csalnak. Sat olyan volt, mint egy vén vadászkutya. Ha a szimata nem is működött megfelelően, már az évek és a rutin is elég volt arra, hogy biztosra menjen.
De hát akkor mi történt? Mit tettek vele?
Gondolatban már egészen megőszült, ahogy fejében egyre gyorsabb ütemben nyikorogtak a rozsdás fogaskerekek. Összeesküvés elméletek egész garmadáját gyártotta le a pillanat tört része alatt, amikor is elhangzott a bűvös szókapcsolat: a „nem-va-gyok-jól”.
Satu. Vissza-kettő.
~ Nem gyógyították meg rendesen? ~ A fogaskerekek nyikorogva megálltak, majd pár feszült pillanatig néma, jeges csend telepedett a lányra. Agytekervényeinek kihalt sikátorain nagy, virtuális ördögszekerek szánkáztak keresztül, valahol a távolban pedig egy hiéna eszelős vihogása visszhangzott. Ám amikor Kay közölte, hogy lehet csak az a gond, hogy megjött neki, hideg verejték kezdett gyöngyözni a homlokán.
-   Tampon? Az jó… - motyogta az orra alatt, ám arra már képtelen volt, hogy értelmes arcot is vágjon hozzá.
Néha nehéz a nőkkel, de azért jó, hogy vannak. Vagyis… jó, hogy Kay van.
-   Csak legurultam a lépcsőn. Tudod, azon, ami a pincébe visz le, a klubbhelységhez. – hangzott részéről a kitérő válasz. Azt már nem tette hozzá, hogy segítettek neki elindulni. Egyszerűen nem hangzott volna valami hősiesen. És ezzel életének egy merőben kellemetlen szakaszát le is zárta. Minek boncolgatni egy olyan múltat, amit már akkor elfelejtenél, amikor még  le se zajlott? Semmi értelme.
-   Vodka az nincs, viszont pároltam le egy kis tökpálinkát, de ahhoz be kéne mennünk. – nyújtotta kezét a kövön ücsörgő lány felé – Amúgy se hiányzik, hogy még fel is fázz. Mehetnél vissza a gyengélkedőre a tamponos nővérkéhez…

Nem először égette meg így magát. A bal kézfején még mindig ott volt a nyoma. Apró, halvány folt, ám mégis kiváló mementója egy újabb ballépésnek. Mert megtette ezt egyszer önszántából is… Kíváncsiságból. Tudni akarta, hogy milyen érzés, ezt is megélni egyszer. Persze épeszű ember ilyet nem tesz, s akkor, abban a penészes falú budiban ő sem volt teljesen magánál. Aznap este fellépésük volt a Black Cat-ben, szóval utána ünnepeltek picit. Így visszagondolva rohadt jó buli volt, legalább is az a része tutira, amire még emlékezett. Bár jóérzésű emberek még azt is cenzúráznák… Amúgy betépve valahogy nem is fájt annyira, furcsa érzés volt inkább, az egyetlen biztos, jól érzékelhető pont a tompa, szürreálisan elmosódott világban. Ilyen lehet, ha életed első légyottját egy olyan pasival töltöd, aki belecsempészett valamit az italodba. Kay persze nem tud erről semmit, addigra már teljesen kiütötte magát. A plafont bámulta az este hátralevő részében, és végig mosolygott. Néha mondott is valamit, de persze egyikük se értette. Rajta kívül senki nem beszélt szuahéliül, nyilván ő is csak ilyenkor…
Ám ebben a mostani incidensben egyáltalán nem volt semmi jó. Rohadtul fájt, ráadásul most még a hattyú halálát se játszhatta el. Szerencsére a csikk elakadt a pulcsija redőiben, így végre sikerült megkaparintania. Ajkai közt elmorzsolt egy rövid „Shit…”-et, majd újra szájába vette a bagót. Ezt követően végre volt ideje körülnézni. A helység egész érdekesen festett fejjel lefelé, főleg hogy így minden látszott, ami begurult az asztal alá, plusz, hogy a legközelebbi szék aljára valaki felragasztotta a rágóját - hiába, a házimanók egyre felületesebbek.  Na meg… nini, egy gitár! Egy gitár nyakát látta kikandikálni az egyik fotel takarásából, így a jelen tompa agyi állapotában biztosra vette, hogy barátnője sziesztázik a helységben. Fel se merült benne, hogy akár egy valamire való varázslónövendék is áldozna drága idejéből efféle „mugli badarságokra”. Így most már sokkal nyugodtabban „heverészett a földön”, vagyis gyűjtötte az erőt a felkeléshez.
-   Hallod te csaj, a frászt hozod rám… - dünnyögte az orra alatt, ám a „Heló!” kíséretében elé lépő cirka negyvenötös láb aligha tartozott Kay-hez. Tovább folytatva a szemlélődést a nadrág még annyira se képezhette részét egy női egyenruhának, nem is beszélve arról, hogy a lányok nem szoktak a gatyájukba zoknit tömni, legfeljebb a melltartóba. - ... a p*csába ... - fejezte be végül a körmondatot.
Ha az elé lépő srác valamelyik háztársa lett volna, már rég tele szájjal röhögne, ám mivel ez nem történt meg, nyilván nem az. Akkor viszont semmi gáz, ha beszól az ürge, max jól elkeni a száját. Ám legnagyobb meglepetésére ez mégse következett be, a pasasnak csak valami rémesen bárgyú kérdést sikerült kipréselnie magából, mire Sat elsőre csak a homlokát ráncolta.
-   A SWAT-osok elől. - jött a kurta válasz, majd ügyet se vetve a felé nyújtott segítő kézre, nyökögve feltápászkodott. Úgy érezte magát, mint akit alaposan nyakon vágtak egy hólapáttal, de ezt leszámítva nem történt nagyobb baj.
A srác bemutatkozását hallva kissé meghökkent. Már majdnem kiesett a száján a „ki a f*szt érdekel” gyakran használt közhely, ám az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, hogy beváliumozva nem hiányzik kettő a szeme alá. Így elővette kulturáltabb kézfogását, és most kivételesen nem köpött a tenyerébe mielőtt jól rámarkolt a srác kezére.
-   Cherhal, Satine Cherhal… - kezdte James Bond-os sármmal, majd kissé eltűnődve végül a házáról csak ennyit szólt – „Aki a Rövidebbet Húzta”, negyedév. Tudsz valami ütősebbet is játszani, mint ezt az elcs*szett gyászindulót? 

Vaszilij Zajcev

-          Mon Dieu! – nyögte Sat, miközben leemelte a polcról az első szembe jövő üveget.
Egy ideig csak pislogott, majd értetlenül forgatta ujjai közt a fiolát, ám Piton írása enyhén szólva is olvashatatlannak bizonyult. Az üvegcsére ragasztott cetlire valami olyasmi volt firkálva, hogy Pipacs vagy talán Pacsuli. Szürkés színű lötty, enyhe csillogással, ám inkább matt… mint amikor a fekete festékes ecsetet az egyébként is használt vizes tálkába mártjuk. Persze biztos volt benne, hogy egyik szer se mókából került a szertárba, így csak óvatosan lazította ki a dugót, majd még annál is megfontoltabban döntötte meg az üveget, hogy belekandikálhasson. Az illata már messziről megcsapta orrát, nem is kellett közel hajolnia. Pedig amúgy tök topán érzékelt bármit, ám most még neki is feltűnt az üvegcséből áradó kénes bűz. Arra a következtetésre jutott, hogy a varázskotyvaléknak köszönhetően vagy visszanyerte a szaglását, vagy ez valami ritkán ótvar büdös dolog lehet. A felirat csak ekkor nyert számára értelmet: Pocsolya egy kis büdös sajttal fűszerezve, meg persze száznapos-tojás körítéssel. Ha nem is az, hát neki akkor se ér többet.
~ Bűzbombának jó lesz… ~ süllyesztette talárja egyik kis titkos rekeszébe a holmit, majd óvatosan meg is paskolta, mint aki jól végezte dolgát. Volt ebből a zsebből még jó pár a belső oldalon, hosszú, fáradtságos estéket töltött azzal, hogy felvarrja ezeket. Beszerzőkörútjain mindig ezt a ruhakölteményt hordta, s ha valaki szembe jött vele a folyosón, csak annyit motyogott orra alatt, hogy az utóbbi időben felszedett pár kilót, majd rögvest tovább sietett.
Az eggyel lentebbi polcon álló fiolán a következő felirat díszelgett: Ropi vagy Floppy esetleg Csoki… a szaga alapján Zokni, a plafonra ragadós fajtából, genny sárga színnel.  Újabb üveg a zsebbe. A Gríz feliratú – színtelen, szagtalan vackot inkább a polcon hagyta. A Magóra elnevezésű zöld lötyiből pedig szó szerint visszakacsintottak rá… rémesen bizarr élmény volt. Egyébként is, mi a fenét jelent az, hogy Magóra? Ennek ellenére ezt is zsebre vágta. A tárgykeresgélős játékokból rég megtanulta: amiről végképp nem gondolnád, hogy hasznos, pont az fog a legjobban kelleni a későbbiekben. A Faggyúmag és a Tócsniháj címkék után már inkább nem is olvasgatott, úgy gondolta Pitont nagyon csúnyán átvágták, hisz ilyen cuccok tutira nem léteznek. Egy darabig csak csüggedten meredt maga elé, végül óvatosan tapogatózva körülnézett, hátha talál valami kapcsolót vagy gyertyatartót, esetleg titkos kart, hogy a fentebbi sötétségbe vesző polcokat is szemügyre vehesse. Ám sehol semmi, ha lett is volna ilyen alkalmatosság, a félhomályban amúgy se találta volna meg. Végül mélyet sóhajtva, csak benyúlt a talárja alá, hogy elővegye az egyébként használaton kívüli mahagóni pálcát. Közben erősen kattogott az agya, mi is lehetett az a primitíven egyszerű varázsszó, amit még elsőben próbáltak a fejébe gyalulni, és ő csak elemlámpa-varázsnak nevezte.
-          Lompos! – nyögte ki végül, ám legnagyobb bánatára még egy bagóvégnyi parázs se pislákolt fel az általa sokszor csak gyújtósként emlegetett pálca végén. Pedig fél órával ezelőtt még, amikor budira ment, emlékezett rá. Lehet, nem kellett volna a teljes kviddics-hasábot végigbogarásznia közben, akkor most nem folyton a „Vratsa Valtures” szó jutna az eszébe.
-          Lakkos… Lapos… - még meg is rázogatta a hasznavehetetlen gallyat - Lumos!
Kitartó próbálkozását végül mégiscsak siker koronázta. Egy darabig csak pislogni tudott, nem is igazán a váratlan sikernek köszönhetően, inkább hogy telibe vakuzta magát, s nagy formátlan foltok ugráltak a szeme előtt. Nem is volt olyan rossz az a pálca…
Talált a sarokban egy rozoga széket. A polcok elé vonszolva felmászott a nyikorgó tákolmányra, majd végigfuttatta tekintetét az ilyen-olyan poros vagy egyszerűen csak régi üvegcsék tömött sorain. Végül úgy véletlenszerűen magához vett párat, ahogyan csak a gyerekek szoktak választani: a színes csillogó cuccokat. Később ráér még bogarászni a bájitaltan tankönyvben, hogy rájöjjön mi-micsoda. Főleg hogy a tákolmány, amin egyensúlyozott meg is reccsent, jobbnak látta végre lemászni. Még pár fiola lentről, s mivel a zsebei már mind foglaltak voltak, a karjában egyensúlyozva ezekkel megindult kifelé. Az ajtó résnyire nyitva volt, így már a kilinccsel se kellett bajlódni. Egyszerűen egy jól irányzott rúgással próbálta meggyőzni a vasalt falapot, hogy nyíljon ki, hisz az acélbetétnek a diófa amúgy se árt. Ha pedig nem tárul ki elsőre, belerúg még kettőt, hátha csak egy kiálló járólapban akadt el odakint…

Teljes sötétség honolt a vastag brokátfüggönyök mögötti ablakfülkében. Az eget elfátyolozó viharfellegek közül nem szűrődhetett át a csillagok sápadt fénye, csupán az olykor-olykor lecsapó villámok vonták kékes ragyogásba az ablakban kuporgó lány arcát. Bár koratavasz volt, az ablakokon mégis nyomot hagyott lehelete, apró, tovatűnő pamacsokat festve, ékes bizonyítékául annak a ténynek, hogy még él. Tegnap is élt, ma is, és talán még holnap is fog, ha szerencséje lesz.
Ujjbegyével végigsimított az alkarjára tetovált koponyán. Már nem viszketett annyira, mint régen, bár első közös éjszakájukon szó szerint véresre vakarta a szimbólumot. Féltek is, hogy hazavágja ezzel, bár valahol tudtat alatt inkább attól tartott, nem a legsterilebb tűvel estek neki a srácok és azért viszketett úgy, mint a rohadás. Ennek ellenére igazi mestermunka volt, már csak azért is, mert sokszor csak ez emlékeztette a lányt arra, hogy hol a határ. Ahogy most is.
Sokáig azt gondolta, csak azért lát rémeket, suhanó árnyakat, hall különös hangokat, mert egyedül van. A magány teszi vele ezt, lassan felőrli idegeit, és ő csak emiatt jár kötéltáncot az épelméjűség és az őrület határán. Pedig az utóbbi időben már nem volt egyedül, ott volt neki Kay, az üldözési mániája mégse hagyta nyugodni. Vajon lehet ehhez némi köze a fura kis manóktól hemzsegő Frankenstein kastélynak? Lehet, valóban csak hangyás, ez a zárt osztály és őt a Roxfort-os kényszerképzeteiért tartják fogva, ami pedig eddig történt, csupán a fejében játszódott le? Benne van a pakliban, így inkább biztosra ment… Tavaly, az ágy aljára ragasztva itt hagytak pár hasznos cuccot, ám a tartalékok egyre csak apadtak. Az utolsó doboz Valium-ot bontotta meg ma, a másfél órával ezelőtt bevett bogyók pedig még mindig nem hatottak rendesen. Tuti, mert valami fura motozást hallott a függöny túloldaláról, s amikor a rejtélyes szerzet még a húrok közé is csapott Sat-nak lazán kihullott a bagó a szájából. Az égő csikk persze az ölébe esett, így nem elég, hogy idefele jövet valami kretén nyakon csattintotta egy szaros vízbombával, most még a szoknyájába is lyukat égetett… egyet, kettőt… hármat!
-   Váááá! – tört fel artikulálatlan hörgés torkából, miközben totál belassulva kotorászott szoknyája redői közt az égő csikkért. Tavaly vettek egy gyújtót az egyik varázskütyü boltban. Az előnye az volt, ha valamit meggyújtottak vele, az masszívan és kitartóan égett. Ez a hamutálnak támasztott csikk esetében marhára előnyösnek tűnhetett, na de most… Emellett a vastag nehéz függönyök iszonyúan jól szigeteltek. A gandzsa-füst benntartásánál ez se utolsó szempont ám most majd megfulladt, ahogy telibe tüdőzte a cuccot.
A tetőpont a „People are strange…” sornál következett be, amikor a parázs a harisnyáját is átégette. Persze az már amúgy is több helyen „zsír új szakított” volt, no de a bőre még nem! Ekkor már ő is bekönnyezett, s a combján égetett foltra szorítva kezét oldalvást kidőlt az ablakfülkéből. Akaratlanul is félrerántva a függönyt, vagány, füstfelhős belépőt prezentálva ezzel, mindezt persze félig hanyatt, fejjel lefelé…       

Az utóbbi hetekben Sat alaposan bejárta az iskola azon „félreeső” részeit, ahol az elmúlt években - finoman szólva - nem sokat járt.  Ilyenek voltak például a tantermek. Na igen, szégyen-szemre, az iskolakerülés se ment már olyan jól, mint annak idején, köszönhetően annak a páratlan „nevelési reformnak”, melyet az idei tanévben vezettek be.  A felfedezett területek listájához tartozott még a fürdőszoba budin túleső része, közismertebb nevén: zuhanyzók, emellett a birtok gyógynövényágyásoktól távolabb fekvő még az iskolához tartozó parcellái, vagy akár a tanulószoba és az irattár. A tanárok ebből azt a némileg nagyképű következetést vonták le: jót tettek neki az átnevelő órák. Cöhh, a lánynak persze ez pont kapóra jött. Amúgy ezekre az ominózus átnevelő órákra, ahogy mugliismeretre is, Miss Cherhal csupán aludni járt be. Persze nem amolyan nyilvánosan – tátott szájjal horkolva, miközben csattognak a f*kabuborékok - csak diszkréten, hiszen még a végén ő is CC görénye mellett végezné, aki tavaly tért meg őseihez virsli-túladagolás következtében. Egyszerűen törekedett arra, hogy a nyitott-szemmel-alvás művészetét professzionális szintre fejlessze, mindezt persze úgy leplezve, mintha a tananyag teljes mértékben lekötné - azaz tollal a kezében, homlokával jegyzetein támaszkodva.  Visszatérve a nagy felfedező körúthoz, mindezt valóban önszorgalomból tette, ám a célja most se az órák behatóbb látogatása, vagy a tanrend iránt frissen feléledt szimpátia táplálta lelkesedés volt. A lehetőségeket mérte fel. Egy mentálisan korlátolt, koncentrációs készségében alulfejlett, mágikusan diszfunkcionális egyén lehetőségeit. Ugyanis ezt olvasta az egyik róla készült jelentésben. Tehát ő már nem is akárki, hanem valaki, aki elérte az EGYÉN szintet. És mint ilyen, úgy gondolta, ő már rendelkezik bizonyos demokratikus szabadságjogokkal, melyeket nevelői csak pillanatnyi hanyagságból nem bocsátanak rendelkezésére. Ahogy a többi elfogott szökevényt is csak „hanyagságból” lőtték tarkón, vagy deportálták távoli és megfoghatatlan helyekre… „koncentrálni”. Tehát felmérte, mi-hol található az iskolában, mit érdemes próbálgatni és mit nem. Ő ezt csak gyűjtögető életmódnak nevezte, gyűjtögetett mindent, ami hasznosnak tűnt, és nem volt leszögezve.   És mint a réti-néger társadalom legújabb, tiszteletbeli tagja mai körútja is arra irányult, hogy olyan tárgyakat gyűjtsön be, ami másnak „nem kell”, és sokat ér, vagy legalábbis felhasználhatja valamire. Mert persze – többek közt az átnevelő óráknak is köszönhetően – esze ágában se volt a Roxiban maradni. Egyszerűen nem ért annyit, mint amennyit elvártak cserébe. Így tévedt a bájitaltan szertárba is. Egy lakat, legyen az bármilyen cifra, rég nem jelentett problémát egy olyan szakembernek, aki nyári munka címszó alatt autórádió-gyűjtögetésből élt. Az üvegek címkéit tanulmányozva pedig biztos volt benne, hogy talál a szájvíznél használhatóbb kotyvalékot...