[Nicole]

*Az RBF vizsgák. Minden bizonnyal csak ez hiányzott Nicole-nak az tuti... Még szerencse, hogy hatodik év végén nincs semmi ilyesmi. Még egy éve van, aztán sutty, menekül el az országból, új életet kezd valahol jó messze, egyedül, tökéletes magányban.... Csak magára gondol ebben az esetben. Persze előtte még megpróbálja biztosítani apjának a normális környezetet, úgy értve, hogy ellátja az öcsike baját rendesen...*
- Velem? Öhm... semmi... semmi érdekes.
*Erőltet arcára egy vigyort, majd tovább ücsörög a hideg kőpadlón, azon elmélkedve, hogy vajon ezen föl lehet e fázni? Mert hát annál nincs is rosszabb, ha egy kviddiccsmeccs alatt WC-re kell mennie valakinek. Ezért is nehéz ez a sportág...

Persze, helyesen gondolta az egészet, mármint azt, hogy elmondta neki. És ha éppen olyan lett volna a hangulata, akkor nem is történt volna semmi... Ha a beszélgetésük után olvassa el a levelet... Áhh, ez már a múlt. Muszáj volt kitöltenie valakin ezt a dühöt és Nicole éppen kéznél volt. Azt bántotta, akit a legkevésbé sem szeretett volna... Szégyelli is magát emiatt.
Elmosolyodik... Ezt a választ akarta hallani. Az a lágy mosoly az arcán, ami megtöri a több napos szigor márványozott maradványait, már jelzi a lánynak, hogy bizony Michael is így van vele. Talán, valami kisülhet belőle...
Lopva az órájára pislog. A másik baj, amit sem Olivernek, sem Nicole-nak nem mondott, hamarosan elkezdődik. A büntetőmunkája tíz perc múlva kezdetét veszi a trófeateremben.*
- Még szép...
*Válaszol, ügyesen leplezve előbbi gondolatmenetét.*
- Szeretlek Nicole!
*Böki végül ki, majd nem is hagyva, hogy válaszoljon, csókot nyom a lány puha, meggyszín ajkaira. Aztán amilyen gyors jött, olyan gyorsan megy is... A csók végével, ő maga már felpattant, és mint a füst, elnyelte a kihalt folyosón lévő falikárpit rejtett átjárója.*

[Nicole]

- Őszintén szólva… engem rohadtul nem érdekelnek a mardekárosok. Tőlem aztán azt csinálnak amit akarnak.
*Vágja rá szárazon, majd közben Nicole tekintetét fürkészi. Igazán kíváncsi rá, hogy mi is hajthatta ide a lányt. Erre vár hát kérdést, miközben az arcát nézi.*
- Tőlem aztán…
*Arrébb húzódik, egészen a páncél tövébe, aztán csak néz maga elé. Fogalma sincsen, mit is mondjon. Csak úgy, tanácstalanul mered a cipőjére, mintha az valami húdeérdekes lenne.
Annyit gondolkozott már rajta, vajon mit fog csinálni, ha csak ketten lesznek Nicole-lal. Annyi mindent elképzelt. Tudta, hogy milyen témát fog majd mondani, és hogyan fogja rávezetni a békülésre… De most, mintha megnyomták volna a delete gombot. Mindent elfelejtett…*

- Egyébként mi újság veled?
*Fordul végül a lány felé, s csak ekkor veszi észre, hogy Nicole végig őt nézte.
Rámosolyog a lányra, s most, hogy így, ilyen közel vannak egymáshoz, hirtelen késztetést érez, hogy megcsókolja… De, nem,azt most nem lehet. Rosszul jönne ki… Csak akkor tenne ilyet, ha maga a lány teszi.*
- Sajnálom… a múltkorit.
*Bukik ki belőle aztán.*
- Egy hülye voltam… Sajnálom, hogy megbántottalak Nicole… nem tudom, mi volt velem.
*Egyik keze megfogja Niki kezét.*
- Megbocsátasz?

[Nicole]

*Na igen… Nem volt kedve lemenni. Az ok is érdekli a srácot, de most nem akarja tovább ütni ezt a témát. Viszont, hogy ne nagyon nézzék idiótának, válaszol neki.*

- É…értem!

*Eközben a kezei még mindig a zsebében vannak, a bal pedig még a szájharmonikát is szorongatja. A fiú barna szemei végigfutnak vagy háromszor a lányon, keresve bármilyen témát, de azon kívül, hogy az arcába vágja azt, hogy milyen szép, semmi nem jut az eszébe.*

- Nem érdekelt.

*Azzal megfordul és elindul. Talán Nicole követi, talán nem… De ő csak megy tovább, céltalanul bolyongva az egész kastélyban.

Most valahogy azon kívül, hogy egy nyugodt kis szobában legyen, ahol nem hallja a hülye szurkolók hangját, semmi sem érdekli. Ezért mikor már kezd kihalni a folyosó, és ahol már nem is hallja a hangokat, ott leveti magát egy páncél mellé. A lábait behajlítva felhúzza magához.
A páncél vádlija mögül, ahol nem éri a falat, pont rá lehet látni Nicole-ra, ha éppenséggel nem követte. De ha még is, akkor meg nincsen szüksége a lőrésre, simán nézegetheti magának így is…*

[Nicole]

*Oliver egész jól fogadta. Nem akarta ő megbántani, de hát, ha belevágta a fejszéjét, akkor érthető, hogy meg akarja szelídíteni Mike-ot. Más kérdés, hogy jelen helyzetben nem lehet. És ezt kellőképpen érzékeltette is Oliver-rel.
A rövid válasz jelzi, hogy Huxley nem éppen erre számított. Talán azt hitte, hogy nekiugrik a torkának ennyi ember előtt? Elég botor ötlet lenne.
Michael nem vadállat. Ő egy különc lélek, aki most épp azt a korszakát éli, amikor nem tudja eldönteni, mi is kell neki igazán. A szörnyű meg az, hogy még egy évet végig kell tanulnia itt, ebben az iskolában… Legszívesebben már tényleg átmenne Weasley-be, emlékezzünk csak a tavalyi kis mulatságra!

Már éppen elérné a folyosó végén álló, magányos páncélt, mikor gyomra ugrik egy tripla, hátra szaltót. Nicole hangját vélte az imént felcsengeni a kiürülő folyosón.
Az első gondolat, hogy megforduljon és megnézze, tényleg ő lenne e… De nem, ha így tenne, és még sem lenne ott, akkor Oliver bizonyára azt érezné, hogy még röhög is egy jót a markában, hogy sikerült leráznia. Nem, helyette tovább megy, egészen a folyosó végéig, nem is törődve az ütemes kopogással, amit két cipő szólaltat meg.
Már fordulna is be a folyosó végén, mikor egy „szia” kíséretében a nevét hallja. És nem másképpen, mint Nicole hangján…

Elsőnek is beveti magát a másik folyosóra, onnan fordul vissza a lányhoz, aki időközben kifújhatta magát. Nem is érti, mi vehette rá, hogy utána fusson…
Szemöldökei a magasba szökkennek, szája mosolyra görbül.*
- Hello, Nicole!
*Szemöldökei eközben leereszkednek, de a mosoly nem tűnik el. Hirtelen egy olyan furcsa gondolat költözött fejébe, amit maga sem tud mire vélni. Lehet, hogy Nicole hatására tiszta fejjel képes gondolkozni? Hirtelen fejébe nyilallt, hogy míg neki a prefektus jelvény van talárján, addig ő tör-zúz mindent, ami útjába kerül. Ez eléggé érdekes párosítás.*

- Izé…
*Jobbik kezével a tarkóját kezdi vakargatni zavarában. Próbál úgy tűnni, mint ha tényleg menő lenne, mintha kezében lenne az irányítás, de az igazság az, hogy fogalma sincsen, mit kellene tennie.*
- … mi újság?
*Magában átkozza saját magát, amiért nem tudott normálisabbat kieszelni.*
- Miért nem vagy a meccsen?
*Inkább ezt választja. Gyors megtoldva a valamivel a kis bénázását. Talán így nem is veszi figyelembe az első kérdését.
Ám eközben már gondolatban ott art, hogy most azonnal nekiesik Nicole-nak, nem is törődve vele, hogy hányan nézik végig a jelenetet…*

[Oliver]

*Hát igen, egy súlycsoport… Ugyan olyan magasak, ám Oliver egy tíz kilóval többet nyom, mint Mike. Végül is, mi az? A thai-box ilyenekre van kifejlesztve… De félreértés ne essék, Michael nem akar pofozkodni, nem ártott neki semmit, csupán olyan témákat emleget, amiről nem szívesen beszél.
Pár pillanat alatt egekbe szökött vérnyomása, most ismét normális lesz, ő pedig visszafordul és folytatja útját.
Szívesen a srác arcába vágná igazi baját, de most se kedve, se ereje nincsen hozzá, hogy még jobban kiossza. Plusz, nem is akar vele összetűzésbe keveredni. Nagyra értékeli, hogy a srác ennyire segítségére akar lenni, de meg kellene értenie, semmi szüksége sincs rá, hogy tanácsokkal lássák el őt. Csak ront a helyzeten…
És mikor Oliver tovább feszegeti a témát, akkor borul ki a pohár, és ismét szembefordul vele, hogy jól kiossza… Ám nem kis meglepetésére, útközben észhez tér, és mintha eddig nem is saját maga irányította volna a testét, teljesen más szólamon szólal meg. Hangja immár nyugodt, tiszta, szemei pedig nem villóznak fenyegetően…*

- Helyes!
*Fordulna, de jönnek a kicsi mardekárosok a fogadás lehetőségét felajánlva. Oliver elzavarja őket, Mike pedig folytatja az útját, amit immáron egyre nehezebbnek érez. Mintha valami többkilós súlyok lógnának a válláról le.
Egy kíváncsi kérdést is sikerül beszúrnia ide. Érdekes is lenne, egy griffendéles utálja a muglikat. Jó-jó, aranyvérű a srác, ezért bármi szóba jöhet…
Ami azt illeti, Mike eddig csak olyan muglikkal találkozott, akiket rühellt. Nem is csoda, hogy nem szereti őket. *
- Aha…
*Válaszol tömören, mintha ekkor már nem is ott járna.
Viszont egy kérdés hamar visszarántja a normális világba. Hogy a gitárja? Hát mit akar vele?*
- Igen, meg van…
*Hogy tanítani. Ezt Oliver sem gondolta komolyan… Ilyen fejjel semmi értelme sem lenne, ha nekiállna akkordokat mutogatni a srácnak.
Helyette gyors lerázza…*
- Oliver…
*Kezdi, közben szembefordul vele.*
- …majd máskor megmutatom neked. Most menj és nézd meg a meccset!
*Azzal még egy mondatot hozzá illeszt, bár eléggé feszengve. *
- Kösz, hogy segíteni próbálsz!
*Majd megfordul, és eltűnik a folyosó végén.*

[Oliver]

*Óh nem, őt már rég nem érdeklik az ilyen dolgok, mint a kviddics. Félre ne értsék! Szeret játszani, nagyon tehetséges is, de már akkor sem olyan, mint régen. Biztos benne, hogy folytatni fogja iskola után is, elvégre, ez az egyetlen olyan dolog, amiért az utóbbi időben érdemes ide járni. Ezért még azt az utolsó évet is végig fogja járni…
Hihetetlen, hogy egy év alatt mennyit is változnak az emberek. Még is, a Durmstang tanulói sokkal felnőttebbek. Ott arra nevelik őket, hogy az élet könyörtelen, és meg kell tanulni a szemébe köpni. Minden átok ott van a fejükben, ők azt tartják fontosnak…
Rengeteg dologban különbözik a két iskola. Mindegyik jó valamiért, de Michael… talán még is ezt választaná. És nem azért, mert félne az ottani diákoktól… jóllehet sokban hasonlítanak egymásban. De akkor is ide jönne vissza… mert Nicole itt van. Neki az a szó, hogy vége… semmit sem jelent. Csak egy szó, melyet az ember legyőzhetetlenné akar alakítani.*

- Semmi kedvem kimenni a meccsre, és itt le is zártuk a témát, világos?!
*Olyan hirtelen, olyan hevesen kapta fel a vizet, hogy még az is lehetséges, hogy Oliver egy pillanatra megijedt. Ám Mike már nem is lepődik meg. Hozzászokott ehhez a hajlamához már, jó pár éve tart. Ez nem az új korral jött, ezzel él születése óta. Anyja utálatos hagyatéka.
Na igen, lehetséges, hogy más nem tűrte volna tovább ezt a viselkedést… Akkor majd lekopott volna róla, és nem járt volna Michael így, hogy félvállról kellett löknie a rizsát. Ne értse félre senki, ő örül neki, hogy van egy kis társasága… de akkor legalább másról beszélgetnének. Akkor nem érezné úgy, mintha az orra alá dörgölnék az egészet.*
- Óh, de jó neked…
*Válaszol vissza. Még, hogy tudja… Csak azt hiszi magáról, hogy tudja, pedig nem. Senki sem tudja, még Briant sem. Pedig aztán vele sokat szokott a bajairól beszélni. *

- Na persze…
*Álompár? Hát az egy kicsit erős szó lenne. Az addig igaz, hogy tényleg nagyon szerették/szeretik egymást, de hogy álompár? Ők csak egy átlagos kis párocskák voltak, semmi több. Pedig talán… ha azok lettek volna, akkor most nem itt tartanának. Nem kerülnék egymást, és nem lenne Michael-nek ilyen rossz kedve.*
- Figyelj… Marhára örülnék, ha nem beszélnénk Nicole-ról… rendben van?
*Ekkor már szembefordult a sráccal, szemei kivételesen nem szórtak villámokat, nyakán nem dagadtak meg az erek… Hangja tökéletesen nyugodt, csendes volt.*
- Nem szeretnék róla beszélni…
*Zárta le az egészet, majd fordult is vissza, de ekkor pár kis elsős gyerek „támadta” meg a kétszemélyes seregüket.
Ami azt illeti, Mike-nak fogalma sincsen, honnan jött ez az ötletük, hogy ők pont fogadni szeretnének. Mi sugallta ezt nekik? Ám mielőtt még megszólalhatna, Oliver elzavarja őket… Helyes, kár lett volna miattuk koptatni a nyelvét.*
- Netán valami bajod van a muglikkal?

[Oliver]

*Még azt sem fogja fel, hogy Oliver majdnem ott hagyta őt egymagában. Egyrészt mert hunyorogva bámul ki a napon, lévén zavarja a nap. Másrészről pedig nem is arra felé néz... A harmadikat meg már tudja mindenki... piszkosul nem érdekli mi zajlik körülötte.
Hogy ez depresszió e? Nem, dehogy... Mike valahogy, hugrabugos létén hajlamos az önsajnálatra. Mert a hugrabugosok mindig is afféle közösségi csoport voltak. Barátságosak, komolyak, és szorgosak. És hát, amikor magányosak, azért a szívük mélyén mindig is azt szeretnék, hogy legyen valaki mellettük. Ám mikor ott vannak, akkor meg egyedül akarnak lenni. Ördögi kör.

Mike nem is tudja, mi lenne vele az apja nélkül... Nincsen senkije, csak az öccse. Már ha annak lehet egyáltalán nevezni a kis férget. Tehát tényleg egyedül lenne. Viszont már nagykorú... azt nem mondom, hogy felnőtt is. Sok mindenre magára hagyatkozik, de felnőttnek még senkit sem nevezhetünk itt az iskolában... mármint a diákok közül.
Csak néz maga elé egy darabig, majd mikor már tényleg megunja, hogy a távolban eltűnő diákokat nézi, akkor lepattan a párkányról és elindul. Csak úgy céltalanul... Talán Oliver követi.*
- Nem én vagyok a csapatkapitány...
*Oliver jól tudhatja, hogy az a kis sértődöttség mire utalhat a hangjában. Egy éve még rajta volt a csapatkapitányi karszalag, ám azóta... minden megváltozott. Gyerekként ment el, férfiként jött vissza... Mondhatni. *
- ...majd Abbey kielemzi a stratégiájukat, és elmondja a csapatnak. Az ő dolga.

*Mondja félvállról, majd befordul egy másik folyosóra. Több diák is van már itt. Ekkor tűnik fel neki, hogy a szájharmonika még mindig a kezében van. Belesüllyeszti hát a farmerja zsebébe.*
- Fogkrémmel...
*Megcsóválja a fejét. Micsoda idióták vannak.*
- Valahogy sejtettem...
*Válaszol egykedvűen a mentaleveles kérdésre. Ha most jó kedve lenne, bizonyára tovább fűzné ezt az idétlen témát olyasmikkel, mint „De ha nem mentolos fogkrémet használsz akkor nem... „. De most ilyesmihez abszolúte nincsen kedve.
Ekkorra már Oliver is érzi, hogy valami nincsen rendben. Így a feltett kérdés után, Mike ismét megáll, de nem fordul meg. Háttal áll a srácnak, közben kezeit a zsebébe dugja, fejét pedig lehajtja.*
- Nincs semmi baj...

[Oliver]

*A dallam, melyet játszik, még akkor sem törik meg, mikor megpillant egy közeledő srácot. Oliver… Egy griffendéles srác. Nem mondhatni, hogy ismeri már, de valóban… pár szót már váltottak. Régebben, amikor még Michael is az a bolondozó, mondhatni dilis srác volt, akkor egészen jókat is röhögtek, de mára… Minden megváltozott.
Surranó… Mindig is tudott öltözködni ez a srác. Ha mondjuk fekete ing lenne rajta, fekete csuklyával, akkor könnyedén le halálfalózná bárki. De Michael nem tartozik a mindenki kategóriába. Ő csak megvonná a vállát, mert nem érdekelné… És valahogy most mindennel így áll. Semmi sem érdekli, még az sem, ha pálcát szegeznének a mellkasához…*
~ Mi történik velem? ~
*Kérdi magától, míg a harmonikát fújja. Még így is tud koncentrálni, ez nem nagy ügy. Közben az ablakon bámul le és a griffendéles tömegek között kutatja Nicole-t. Most valahogy ez a meccs sem tudja érdekelni… Azt sem érti, miért ilyen későn lesz. Mindig reggel van, de most… szinte már este van. De hát, nem az ő dolga…

Oliver megszólítja. Egy ideig úgy tesz, mintha nem is hallaná, ám végül fúj egy utolsót a harmonikába, majd leereszti. Egy ideig még néz maga elé, ám végül kezét a homlokára teszi, sóhajt egyet, majd felpillant a srácra.
A cimbora szón egy ideig megakad… Ezt most vegye bóknak, ha egy ilyen nagymenő, mint Oliver, így nevezi őt? Hát, elvégre… kit érdekel? Nem foglalkozik vele. Ha a srácnak nem tetszik, ahogy válaszol, majd megmondja. *
- Szevasz!
*Keveri a választ egy sóhajjal, aztán fejét nekidönti a falnak, úgy néz ki az ablakon. Egy másodpercre sem akar ránézni Oliver-re. Az lenne neki a legjobb, ha békén hagynák…*
- Most már tudod…
*Mondhatják bunkónak, mert nem az. Erre Huxley is rájöhetne.*
- Nem mi játszunk… Majd Abbey elmondja. Engem most nem érdekel.
*Válaszolja egyhangúan, közben le sem veszi tekintetét a griffendéles lányfalkáról.*
- És te… te miért nem vagy a meccsen?
*És most végre leveszi a szemeit a kis csapatról, és Oliver-re függeszti a tekintetét. Ha ennyire társalogni szeretne, akkor hát rajta… Itt a lehetőség.*

[Oliver]

*Magány… Már hetek óta nincs mellette senki sem. Barátja alig van, de őket is lerázza, ha teheti. Nem tudja mi van vele… Mintha elromlott volna. De nem, ez nem lehet… Hiszen mindig is ilyen volt. Soha nem számíthatott senkire sem, csak is magára, és ezt már illett volna megtanulnia… de nem.
Harag… Mióta visszatért ide, valami elfojtott indulat kerekedett úrrá a testén. Mindenkibe bele tudna kötni, bárkit megátkozna, de leginkább az öccsét.
Hiány… Óh, Nicole… Amióta visszatért szinte nem is beszéltek. Ott volt az a fél óra, amikor is összevesztek. Na igen, Mike akkor is azt a furcsa érzést érezte. Mintha nem is ő irányította volna a testét… Ám ez már mindegy.

Szombat délután öt óra van. Ilyenkor a diákok a kviddicspálya környékén vannak, vagy kinn a parkban, esetleg a klubhelységben. Ám Michael még is a folyosókat választotta. Egy kifakult farmer van rajta, fekete, feltűrt ujjú inggel viseli, fekete tornacipővel. Varázspálcája a bal zsebében van… Nem nagyon szokta használni, elvégre… nem olyan kényelmes típus.
Végigszánt a folyosón, majd mikor egy kiürült helyre ér, kiszúr magának egy ablakot. Arra veszi hát az irányt. Mikor megérkezik, fogja és leveti magát az ablakpárkányra. Zsebéből előhúz egy lapos, fényes, ezüstös tárgyat. Még egy percig bámul ki az ablakon, majd szájához emeli a szájharmonikát és bevezeti a dallamot… Minden sor után, melyet elénekelt, egy sor szájharmonikás dallam következik.

[Nicole Joy]

*Féltékeny… Az, hát hogyne. Meg rühelli, ha félreértik. Mint most is. Egyáltalán nem a féltékenység beszél belőle, hanem a fáradság és a harag. Kényelmetlenül érezte magát már akkor, amikor visszajött. És miért? Csak mert semmit sem tudott. Ott, a Durmstrang-ban mást is tanítanak, nem csak ezt, amit itt. Ott beavatják a fiúkat a fekete mágia mélységeibe is. Ott férfi lehet mindenki… Ám itt, mikor visszatért senki sem köszönt neki. Megfeledkeztek róla. Vagy csak szimplán nem érdekelték. Pedig annyit azért kívánt, hogy köszönjenek neki. Semmi mást… De nem. Csupán az igazán közeli barátai vették a fáradságot.

- És szerinted melyik madár élte volna túl, ha onnét írogatok neked? Meg amúgy is… Mit számított volna, ha meghalok? Semmit sem ért volna.
*Lép olyan közel Nicole-hoz, amilyen közel csak lehet. Mélyen annak meleg szemeibe néz, és olyan hideget áraszt belé, melyet egy dementor is megirigyelhetne. Ám végül ellép onnét, háttal a lánynak.
Hallgatja amit mond, és közben arcán sátáni mosoly bukkan fel. De olyan, amilyet még soha nem láthatott senki. Mike nem szokott bosszús, vagy szomorú lenni. Ő mindig kedves, ám most… Most nagyon ideges lett.*
- Hahaha! Csak nem képzeled, hogy a Durmstrang-ban annyi lány lenne? Megnyugtatlak, a közelébe sem mentem egynek sem, kivétel az anyámat, ám ő már meghalt.
*Kezei ökölbe szorulnak, nyakán megfeszül egy ér.

Nem érti mi van vele. De ezt már nem bírja tovább. Menekülnie kell. Mintha egy álomból ébredne fel. Fejét megrázza, nagyokat lélegzik. Megfordul még egyszer utoljára rápillant arra a lányra, akit mindig is szeretett… s hirtelen olyan kellemetlen, epés gondolat bújik fejébe, melyet soha nem is mondana ki. Itt hirtelen valami elszakadt…
S Mike olyan lendülettel rontott ki a teremből, ahogyan bejött azon. És hogy hová ment… azt senki sem tudhatja, csak is ő maga.*

[Zoey Cleve]

*Hogy melyik a nagyobb rangú, azt maga döntse el. Kissé lelombozta ez a beszélgetés, így most speciel még nem tud elmosolyodni. Valószínűleg az idő múlásával ez változik. Most valahogy még nem megy. Talán az a gond, hogy még mindig rosszan vannak Nicole-lal. Legalább is a család téma közepénél eszébe jutott a lány… Hiába, ez egy kicsit erős még neki.*
- Óhh, tehát egy idősebb lány. Értem…
*Bólogat komoran.*
- A kviddics pótolhatatlan esemény az életünkből. Aki elkezdte, az nem szokik le róla.

*Vigyorog most már végre.*
- Az hogy lehet?
*Szép lány, de csak ugratja. Barátságosan persze. *
- Neee, rosszul hazudsz. Biztos van valaki…
*Közben a lány visszavág, s most ő kapja ismét ezt a kérdést, melyre… nos, kissé kellemetlenebb a válasz.*
- Hát, ha eddig nem látott volna mindenki, akkor… Van egy lány, akit teljes szívemből szeretek. Oda vagyok érte, csak hát… Az én idiótaságom miatt most haragban vagyunk.
*Sóhajt egyet, majd elereszti a macskát, ő maga pedig leugrik az ablakpárkányról.*
- Örültem a kellemes beszélgetésnek Zoey, de most már mennem kell. Majd még találkozunk.
*Kacsint, majd eltűnik.*

[Nicole Joy  ]

*A tekintete elsötétedik. Aztán kibújik az ölelésből és felkel. Mármint előbb lepakolja magáról Nicole-t és úgy indul meg a terem hátsó végén lévő kopott tábla elé. Onnét hallgatja végig az egész kis mesét, mely eleinte elég fura, mert nem gondolta volna, hogy ez a kis infómorzsa ennyire érdekes lenne. Mármint, tényleg nem is érdekes. Mit érdekli őt az, hogy Nicole az egész estét valami Quintin-nel beszéli át? Meg hát… ha annyira jó fej, meg annyira szuper, hogy meghallgatja, de nem próbál segíteni, akkor aztán már meg is érti miért van ez az egész.
Mike sem érti miért érintette ez őt annyira rosszul. Olyan kellemetlen és feszessé vált a helyzet, hogy akár hasítani lehetne a levegőt, mondjuk egy késsel. Vagy egy pálcával, ahogy tetszik.

Aztán jön a vallomás további része. Még valami idétlen nevű bálra is vele ment el. Sőt, még táncolni is tanította. Nagyra értékeli, hogy Nicole ennyire őszinte, de ez így már egy kicsit sok. Féltékeny lenne? Áhh, nem az… Csupán dühös. És miért? Mert nem lehetett itt… Ha itt van, akkor mindez meg sem történik. Lehet, hogy csak egy héttel később kellett volna jönnie, csak egy hét… és akkor már Quintin és Nicole együtt vannak. És, lehet, hogy az könnyebb lett volna, mint így ez. Egy másik srác van a képben, és még csak próbálkozik… Ami annyit tesz, hogy soha nem érezheti magát nyeregben, mert bármelyik percben jöhet ez az akárki és kitaszíthatja onnét.
Márványsima arca még csak nem is változik a Karácsonyi bál említésére sem. Tökéletesen profi, bérgyilkos maszkot vesz fel tekintete. Szemei vészjóslóan parázslanak. *

- Ez minden?
*Amint választ kap folytatja.*
- Ne értsd félre, nem ez miatt mondom *óh dehogy is nem* de úgy gondoltam, hogy kicsit még szünetelnünk kellene. Mármint, csak addig, míg nem rendeződik ez az egész… Érted? Nem vagyok itthon egy hete, ez így túl sok nekem. Egy kicsit pihennem kell, míg belefogunk ilyesmibe. Kérlek, értsd meg!
*Ekkor már ott áll a lány mellett és mindkét kezét annak vállaira helyezte, azokat simogatja. A csókra nem reagál teljesen, nem szeretné, hogy tényleg azt higgye róla Nicole, hogy valami szemét alak, aki csak a pillanatokért él.*
- Csak pár hetet kérek, míg rendeződik körülöttem minden. Addig amúgy sem leszek elérhető állapotban. Ne haragudj!

[Zoey Cleve]

- Neem… Anyu onnan származik igazság szerint. A nagyszüleim már meghaltak. Ők nem élték meg ezt a… ezt a borzalmat. Szerencséjük volt.
*Mered maga elé, közben ő maga is gépiesen simogatja a macska füle tövét, mely immáron hangosan dorombol gazdija ölében.*
- Neem… Négy éves voltam amikor megszületett. Emlékszek rá, nagyon haloványan. Régen volt már, annyi szent.
*Még mindig mered maga elé, ám eközben fejét a falnak támasztja. Eléggé rossz emlékek, ilyen idősen pedig nem kellenének ilyesmik. De hát ez van. Nincs mit tenni. Megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Bár ha most odahaza lenne szépen állon törölné az öcsikét, amiért már is annyi bajt okoz.*

- Akkor gondolom te is tudsz franciául igaz?
*Pillant rá pajkosan, mintha az iménti pár mondat el sem hangzott volna. Igen, Mike ilyen. Olyan gyorsan ingadozik a hangulata, hogy ő maga is meglepődik ezen. *
- Egy nővér… Mik vannak.
*Nevet. Nem akar ő semmit sem, egyik Cleve családtagtól sem. Hiszen neki már van valaki. Valaki, akihez már rég óta oda akart bújni, át akarta ölelni, csókolni akarta az ajkait. De hogy ez meddig is tart? Mármint a szerelem… Mert ez is múló dolog, és valószínűleg el is múlik. Viszont, ha ennyi időt kibírtak, akkor bizonyára eléggé erős.*

.- Csapatkapitány. Az kemény meló… Hol játszik? Őőő… Egyáltalán Roxfort-ba jár?
*Bár nem éppen emlékszik így kapásból egy Cleve-re sem, de elképzelhető, hogy már ütközött vele pár mérkőzésen. Ott sosem pofára megy a játék. Vagy elengedik, vagy lerúgja a seprűről.*
- És, hogy állasz fiú ügyileg? Tudom, kényes téma… Csak már kifogytam a normális kérdésekből, és valamiről csak kell beszélgetni.
*Vigyorog kajánul.*
- Nos?

[Nicole Joy  ]

*Nem, valóban nem kell miatta sajnálni. Soha nem is ismerte. Négy éves volt amikor lelépett, nem nagyon emlékszik rá. Csak képekről látta, semmi több. Apja legnagyobb baklövése volt életében. És csak az jött ki belőle, hogy Mike itt van. Egyébként elcseszte az életét.*
- Egyébként édesapámmal mindig is utálták egymást. Már mint azután, hogy anya lekorcsozott minket.
*Ez a szomorú igazság. Akkor teljesen józan volt az anyja, a saját gondolatait mondta. És csak miután elválltak, csak miután törölték a memóriájukat, csak azután szűnt meg ez az egész. Mármint, hogy a varázslói ismeretei miatt kiabál vele. Utána már azt hitte, hogy egy teljesen normális fia és egy exférje van. De ekkor már kinn voltak Bulgáriában, ahol eredetileg is éltek.*

- Te is nekem Nicole! Tudod… tudod hányszor gondoltam rád?
*Eközben kezeit a lány derekára erősíti, úgy hogy most már ha szeretné sem bújhatna ki. De remélhetőleg nem töri szabaduláson a fejét. Azt majd Mike megteszi, ha szükséges. Egyelőre még öleli őt.*
- A legszebb az egészben, hogy az érzéseink egy év múlva sem változtak semmit sem.
*Mosolyog, majd egy lágy csókot nyom a másik ajkaira.*
- Na, és most mesélj! Mik történtek az idő alatt, míg nem voltak. Annyit tudok, hogy Abbey lett a kapitány, miután leadtam a szalagot. Utána filmszakadás.
*Várja a történetet. Várja, hogy vajon mi is történt Nicole-lal az elmúlt évben. Milyenek a jegyei, mik a legnagyobb pletykák, milyen tanárok vannak… stb.*