Damarei


Flegma. Sérteget. Felmegy bennem a pumpa, de ahelyett, hogy kiakadnék, csak rámosolyodom - Milyen kár, hogy nem ülhetünk egymás mellé az ablakba. A csúnya-buta halálfaló bácsik nem örülnének! - úgy beszélek hozzá, mint egy kisgyerekhez, jelezve viselkedése nem a helyénvaló.

Nem tudom mennyit fog fel a fiú abból, amit az előbb mondtam neki. Hosszú másodpercekig gondolkozik, az arcára a vegyesnél vegyesebb érzelmek ülnek ki.

Fél? Dühös? Megalázkodik? Reménykedik? Ezekhez hasonló számtalan kérdés ötlik fel a fejemben. Igen sokat foglalkoztam az emberi viselkedéstannal, és a mimikával, de most nem tudnám száz százalék biztosan megmondani, hogy a fiú mire gondol. De nem is akarom. Gyűlölöm, mikor valaki belemászik a másik fejébe ok nélkül. Ha akarnám, megtehetném egy kis legilimenciával... De nem akarom.

Mielőtt megszólalna, nagyjából tisztázódnak az érzelmei, és már nem olyan vegyesek, mint az alkimisták üstjeiben fortyogó trutyik. Látom a szemében, hogy megbánta, de most ugrik hippogriff az tóba: vajon ezt mondja is, vagy túl büszke ahhoz?

Mondja. Meleg mosollyal nyugtázom tettét - Szerintem sem, de így alakult. Semmi baj - jelzem neki, és továbbra is várok. Még mindig van lehetősége, és rajta áll, hogy elmegy, vagy inkább használja az eszét, és segítséget kér.

 Aki nem tapasztalta a Cruciot, az nem tudhatja, hogy milyen. Elképzelhetetlen. Mintha egyszerre törne el mindened, mintha egy hippogriff csorda taposna végig rajtad. Szörnyű. A sikításom visszhangzik a folyosón.

 Egyszer, egy megkergült vén auror tartott előadást az akadémián. Én, és Ed pár társunkkal együtt be mertük vállalni az Imperio és a Crucio próbáját. Nem volt kötelező, így a legtöbben kiléptek a teremből. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan szívszerelmemet láttam némán, vonagló arccal a földön fetrengeni, és azt sem, amit én éreztem azalatt a pár végtelen másodperc alatt, míg a vén mágus rám szegezte a pálcáját.

 Ahogyan eltalál az átok, a régi emlékek villannak be. Éveknek tűnő ideig fekszem a sötétségben, és gondolkozom. Ez a bekapott átok döbbent rá a csata értelmére. Én ma itt meghalok, így csak egyet tehetek: annyi halálfalót viszek magammal, amennyit csak tudok. Már nincs értelme életben hagyni őket, hiszen Azkaban elveszett.
 Magamhoz térek, és nem értem, miért nincs mellettem egy harcoló alak sem. Mennyi ideig voltam eszméletlen? Pislogok párat, mire a kép kitisztul: egy felborult szekrény takarja el előlem a küzdelmet. Felpattanok, és a fájdalommal nem törődve átugrok fölötte. Még a levegőt átszelve ordítva emelem fel a pálcámat:
 - STUPOR! STUPOR! STUPOR! - kiáltom, és mintha a pálcám magától húzna a halálfalók felé. Már a tudatalattim is ezt akarja. Most nem merem a gyilkos átkot használni, hiszen hátrébb diákok állnak. Előbb csak a fal volt a kiszemeltem mögött.
 Tovaszökkenek, és nonverbálisan egy tucat Protegot lövök ki magam köré. Beugrok egy fal mögé, és elmosolyodom. Már tudom mit akarok. Ed nélkül az életem szürke és reménytelen, így a halál kegyes számomra. Ha meghalok örömmel teszem, és annyi halálfalót ölök meg előtte, amennyit csak tudok. Ők sem finomkodnak, egy ilyen csatában muszáj ölni. Ha túlélem, akkor ez azt jelenti, hogy a sötét oldal elbukott. Hogy nem maradt több harcoló halálfaló. Ha valaki feladja a harcot, én természetesen nem nyúlok hozzá egy Capitulatusszal sem.
 Újra harcba vetem magam, tudva, hogy ebből a harcból csak boldogan szállhatok ki.

A fal leomlása után nem győződöm meg arról, hogy a diákok teljesítették kérésemet, és menekülnek; csak belevetem magam a porfelhőbe. Csak egy gondolat jár a fejemben, hogy minél rövidebb időn belül, minél nagyobb fájdalmat tudjak okozni ennek a három, magát embernek nevező aljas féregnek. Előbb lennék öngyilkos, mintsem beálljak Voldemort csalósai közé.

A harc továbbra is egyenlőtlen, de valahogy... Előbb sokkal nehezebb volt küzdenem, csak a szerencsén múlt, hogy túléltem. Támadni szinte nem is maradt időm, teljesen lefoglalt a védekezés. Most azonban... Ekkor meglátok egy negyedik árnyat a porfelhőben, aki hozzám hasonlóan védekezik, és szórja átkait a három csuklyás felé. Igyekszem úgy kerülni, hogy egymás mellett álljunk, hiszen csak így kerülhetjük el egymás megsebesítését.

A leomló mennyezet miatti por lassan ül csak le, és csakis akkor tudatosodik bennem, hogy Harry Potter mellett harcolok, mikor már elég közel kerülök hozzá. Záporoznak az átkok mindkét irányból, de sajnos egyértelműnek látszik, hogy melyik oldal az erősebb. Egyre inkább csak védekezek mint támadok, és ugyan nem merek odanézni sem az idő hiányában, de úgy érzem, ezzel Harry sincs másként. Ekkor valaki Petrificus Totalus!-t kiált, és Runcorn is kiesik valami miatt. Ugyanebben a pillanatban feltűnik egy vörös üstök, és rájövök, hogy Ginny nem teljesítette a kérésemet. Nagyon féltem, mint minden diákomat, de közben iszonyatosan örülök is a segítség miatt. Így a harcnak lehet pozitív kimenetele is.

Valamelyik halafaló varázslata miatt dárdák röppennek a magasba, megcélozva vele több embert is. Én csak az engem támadóval tudok törődni, de az egy átok hatására szétrobban megannyi apró szilánkra. Harry felé nézek, aki egy kecseg mozdulattal hajol félre az őt támadó felől. Pillantásom az ablakra esik, és egy óriást látok közeledni az épület felé. Hamarosan kiesik a látoteremből, így csak remélni merem, hogy megkerüli a kastélyt.

Egy kiejtett főbenjáró átok hallatán visszacsapom fejem, és pillantásom egyből a halálfalóra téved- Avada Kedavra!- ordítom, és átadom magam az ölés örömének. Őszintén remélem, hogy célbatalál az átkom.

A folyosó megremeg, és még a porfelhőn át is látható, ahogyan egy vastag kéz nyúl be az ablakon.

Damarei

Minden egyes nap- nem is egyszer- megfordul a fejemben, hogy mégis mit keresek én itt. Év elején még valahogy elcsitítottam ezt a gondolatot, most azonban- már nem megy. A vezetés és a halálfalók igyekeznek elérni, hogy minél kevesebb hír jusson el az iskolában tanulókhoz és tanítókhoz; de én nem vagyok hülye.

Régi barátok leveleinek csak egy részét kaptam kézhez, így érthetetlenek voltak az előzőekbe való visszautalások. De természetesen nem véletelnül tanultam aurornak, ahogyan azok a bizonyos barátok sem. Már lassan fél éve, hogy a hetente íródó levelekben mindig más, az előzőre épülő, és azt bonyolító jelrendszert használva tudok meg mindent, ami Anglia-szerte történik Voldemort és sötét serege miatt.

Rengeteg hír száll fel, majd kezd zuhanórepülésbe egy másik, az előzőt elsöprő feltevés miatt. Harry Pottetnek kell megölni a Sötét Nagyurat, de a Kiválasztottról már nagyon régen hallott bárki bármit is. Sokan nem is hiszik, hogy ő az. Ezek az emberek azt gondolják, hogy elmenekült valahová, és örömmel iszik, vagy sütteti magát a napon. Én nekik meg hiszek. Nem hiszem, hogy feladta volna. Szerintem most is azon gondolkozik, hogyan ölheti meg Voldemortot. Hogy hogyan szüntethetné meg ezt a rémálmot, és olthatná ki az életét annak az 'embernek', aki miatt sok szerette eltávozott az élők sorából. Legalábbis remélem.

Ha a Voldemort elleni harcra gondolok, azonnal eszembe jut Albus Dumbledore. Az ember, aki az én igazgatóm is volt egyszer, akinél jobban senkire sem nézek fel. Sosem fogom elfelejteni sem őt, sem azokat a rövid találkozásokat, melyekből mindig rengeteget tanultam. És a temetését sem. Azonnal hallom a sellők dalát, és a minisztériumi emberke közhelyes beszédét. És ha Albus Dumbledore-ra gondolok, akkor rájövök, hogy óriási hibát vétettem az utóbbi időben.

Dumbledore nem hagyta volna, hogy ez történjen az iskolájában. Ő biztosan tett volna ellene valamit. Természetesen én nem ő vagyok, én egymagamban nem tehetek sokat. De az iskolában nem én vagyok az egyetlen olyan, akinek nem tetszik az új rend. Elmosolyodom. Egyszer biztosan el fog érkezni az az idő, amikor a harc kirobban. De akkor én- és mellettem annyi ember, ahányat csak szerezni tudok- segíteni fogok. Segíteni, hogy a Kiválasztott legyőzhesse a Nagyurat.

Teljesen gondolataimba mélyedek, és rádöbbenek, hogy már az északi szárny harmadik emeletén, a folyosón sétálok. Se baj... Ez a hely tökéletes lesz ahhoz, hogy átgondoljam ezt az egészet. Ekkor eszmélek rá, hogy nem vagyok egyedül. Egy mardekáros fiú áll velem szemben, és köszön. Egy szó ugrik be azonnal: behízelgő. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt a foyosón, de egy megérzés azt sugallja, hogy nem csak épp erre sétált, mint én.
- Jó napot, Mr. Raleigh!- köszönök vissza egy kedves, általános arckifejezés kíséretében. Minden diákomat szeretem, de igyekszem nem közel kerülni hozzájuk. Jelen helyzetben ez tilos is. A neveken kívül nem tudok sokat senkiről sem.
- Mi járatban erre felé?- kérdezem meg. Biztos vagyok benne, hogy nem kapok majd egyenes választ. Vegyes érzésekkel várom a fiú reakcióját. Most sehol egy halálfaló, így kivételesen beszélhet velem, ha akar. Tudtában sincs annak, hogy hány diák cserélne vele ebben a pillanatban.

 Este van, a kastély csendes. Majd rövid időn belül kitör az őrültek háza. A szobámban ülök, amikor a falak megremegnek, és tudom, hogy azonnal indulnom kell segíteni. Éppen kilépek a folyosóra, mikor őrült látvány tárul a szemem elé: két halálfaló pár diákot kínoz. Emberek özönlenek ki ide, így elmenekülnek. Hogy ezt miért teszik, nem tudom. Gyáva népség, undorodom tőlük. Futva indulok meg utánuk.
 Hamarosan a hetedik emeleten találom magam. Ekkor jeges hang zengi be a kastélyt. Ha rajtam múlik, nem adjuk ki Harryt. Fogalmam sincsen, hogy hová tűnt az előző kettő Halálfaló, most azonban egy harmadikat látok meg magam előtt futni. Mara Caro. Kivont pálcával eredek a nyomába.
 Mikor betoppanok az egyik folyosóra, szörnyű látvány tárul a szemem elé. Két Halálfaló, ha jól emlékszem Runcorn és Macnair támad a helyszínen lévő diákokra.
- El innét!- kiáltom a diákoknak, és villámgyorsan igyekszem mindkét férfi, és Mara felé is egy-egy rontást küldeni. Inkább én, mint a gyerekek. Pálcámból záporoznak az átkok, és a védőbűbájok. Biztos vagyok benne, hogyha nem lennék auror, már nem élnék. A párbaj nagyon egyenlőtlen, sokszor csak centinken múlik az életem. Valaki átka felszakítja taláromat. Újult erővel küldöm a különféle átkokat, nem kivételezek. Nem ész nélkül varázsolok, csak a Halálfalók felé szórom varázsaimat, melyek között elég sok főbenjáró átok is található.
 A két diák eközben egy Reductoval beszakítja a mennyezetet. Iszonyatos porfelhő van. Odaugrok hozzájuk, és heves mozdulatokkal húzni kezdem őket- Erre!- mondom nekik halkan, és futva menekülünk. A folyosón megpillantom Ginny Weasleyt, és majdnem elkáromkodom magam. Botorság volt erre a folyosóra jönnie.

Ted

 A fiú csak pár mondatot ejt ki a száján, és már érzem, hogy miről akar beszélni velem. A nyilvános igazságtalanság ellen sajnos nem tehetek semmit. Együttérző arccal hallgatom meg, és agyam azonnal el kezd pörögni a fiú mondandóján. Látom, hogy csak körvonalazva mer beszélni, ő is- pont úgy mint sokan mások ebben az épülben- fél.
 A probléma gyökere a vérmiániás mardekárosoknál van. Ők azok, akik büntetlenül rátámadhatnak bárkire a folyosón, akik szórakozását az iskolát "őrző" halálfalók csak segítik.Tanárként engem nem bánthatnak, de mélyen együttérzek diákjaimmal az ilyen esetekkor. Utálom az igazságtalanságot.
 Ted végig nagyon udvariasan beszél, és én nem szakítom őt félbe. Hagyom, hadd mondja el amit akar. Látszik rajta, hogy nagyon izgatott, és talán most is azon gondolkozik jó ötlet volt-e nekem elmondania mindent. Mikor befejezi mondanivalóját felsóhajtok. Én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék neki...
 Pár pillanatra lehunyom szemhéjamat, és átgondolom, hogy mit szeretnék neki mondani. Majd halkan megszólalok. Elővigyázatosságból pálcám egy intésével becsapom az ajtót, és egy Disaudio bűbájjal elintézem, hogy más ne hallhassa mondandómat- Ted!- kezdek neki hangosan- Addig, amíg én vagyok a Griffendél ház feje, tudnod kell, hogy bátran fordulhatsz hozzám bármivel kapcsolatban. Én bármelyik diákomnak szívesen segítek bármiben. Utolsó kérdésedre választ adva, ezt azonban sajnos nem tehetem meg. Nem érintkezhetek veletek csak a tanórák keretében. Ha egy Halálfaló hallaná ezt a beszélgetést már ki lennék rúgva. Vagy ki tudja, miután elküldtek meg is ölnének- hogy ne tűnjön túl komolynak irónikus mondom ki az ölés szót, holott egyátalán nem vagyok biztos ellenkezőjében. Itt már semmiben sem lehetek biztos- Ami most megy itt az iskolában nem normális dolog, ahogyan az sem, ami az országban történik. Minden Voldemort Nagyúrnak köszönhető. Rengeteg ember utálja, és gyűlöli őt; ezek az érzelmek pedig elvakítják a népet. Elfelejtik azt, hogy ugyan Voldemort szörnyű tetteket visz véghez, mégis tettei nagyok. Óriásiak. A legtöbb túlszárnyalja a józan ész határát. Félre ne érts! Nem pártfogom a sötét oldalt, itt haljak meg, ha igen!- teljesen átélem mondanivalóm, és csak abban reménykedek, hogy nem ijesztem meg ezzel a fiút- Mégsem felejtem el azt, hogy Voldemort Nagyúr egyszer ide járt, és a Roxfort egyik legjobb tanulója volt. Pontosítok, a Mardekár ház egyik legjobb tanulója volt, talán a legzseniálisabb mind közül. Innentől fogva nem szabad azon csodálkoznunk, hogy egykori házával csatlósai kivételeznek, hiszen a legtöbb Halálfaló gyereke még most is oda jár! A legeslegfontosabb lépés, amit meg kell tenned az, hogy kerülöd az érintkezést a mardekárosokkal. Hogy igyekszel meghúzni magad. Ha így teszel, nincsen szükséged a pálcádra, és párbajátkokra. Természetesen ilyenkor is keveredhetsz összetűzésekbe, jelenleg ez nem nagy feladat...- gúnyos mosolyra görbül a szám-  De úgy érzem nem találtad meg az arany középutat. A fejedben se forduljon meg főbenjáró átok használata! Azt komolyan is kell gondolni! Ha nem teszed, akkor nem történik semmi. Ha dühből próbálkozol, akkor pedig sokkal erősebb hatást is kiválthatsz, mint kellene. A neved ne keveredjen bele abba a kalapba, ahol a főbenjáró átokhasználóké van. Mint ahogyan azt te is érzed, a  Capitulatus eléggé nevetséges már ilyen szinten. Minimum kábíts... Egy igazi párbajban, ahol egy az egy ellen harcol, valószínűleg nem lenne olyan nehéz dolgod. Sajnos arra nincsen ige, hogy egyszerre több ember ellen tudj védekezni... Ezt csak hosszú gyakorlás, és tapasztalatszerzés árán tudod megtanulni a Griffendél Akadémia Auror karán... Sajnos ebben nem tudok neked segíteni. De!- előbbi halknak nevezhető mondataim után hirtelen kiáltok fel- Remélem odafigyeltél ma órán. Szívem szerint én az emberismeretet tanítanám, de a Minisztérium nem engedi. Így csak szorgalmi házinak adhatom fel. Érdemes beleolvasni. Illetve a kérdésed pont jókor jött: a következő órákon a gyakorlatban fogunk megismerkedni nem egy párbajátokkal, ami a hasznodra válhat.
 Eléggé sokáig beszéltem megállás nélkül, folyton gesztikulálva. Tudom magamról, hogy jó előadó vagyok. A hangsúlyt akkor viszem le, amikor kell, és akkor szúrok be egy hangosabb kötőszót, amikor kell. Ted látszólag figyelt, és nem hinném, hogy közben máshol járt volna. Elvégre ő kérdezett rá.
 Szívem szerint itt helyben megtanítanék neki nem egy átkot, de nem tehetem. Már így is messzire mentem- Szeretnél még valamit?- kérdem mosolyogva. Nem teszem hozzá, hogy "csak gyorsan már!", pedig ez lenne az ésszerű. Biztosan fel fog tűnni rövidesen valakinek, hogy az ajtó csukva, hangok azonban nem szűrődnek ki a teremből. Ha egy Halálfaló kettesben talál a fiúval... Mindkettőnkre nézve rossz vége lesz.

Dimitrij

Meglepő ajánlatot kaptam ma. Eljött hozzám Jonathan Dobrev és egy érdekes témát vetett fel. Egy olyat, ami már engem is hosszú idő óta foglalkoztat. Eldöntöttem, hogy el fogok menni este a konyhához, és találkozok az ikertestvérével.
 A diákok érdeke elsődleges számomra. Titkon egyetértek velük, és ha tehetném, még segítenék is nekik felszívódni. A gond itt kezdődik, fogalmam sincs, hogyan teszik ezt. Ezer és ezer a vadnál is vadabb ötletem van, de eddig semmi konkrétumon nem tudtam elindulni. Ha szabad kezet kapnék, ha nem lenne mindig a nyomomban pár halálfaló, akkor biztosan hamar rájönnék mindenre. Csak azokat a megtanult dolgokat kellene használnom, amit az Aurorképzőben vertek a fejembe.
 Húsz perccel a megbeszélt időpont előtt indulok el a szobámból a konyha felé. Késő este van, fogalmam sincs, hogy milyen idióta fog majd belém kötni. Mindenre kell időt szánni. Egészen az első emeltig nem találkozom senkivel sem, majd mikor fordulnék rá a lépcsőre, két halálfaló áll elém. Kérdőre vonnak, hogy mit keresek itt, és eléggé nehezen értik meg, hogy nekem nem parancsolhatnak.
 Nagy sokára végre mogorva képpel elengednek, így folytathatom utamat a konyha felé. Órámra nézek, és látom, hogy máris késtem negyed órát. Sebes léptekkel indulok meg a lépcsőn. Mikor befordulok a gyümölcsös tálas folyosóra, a távolban parázsló fénypontot veszek észre. Majd a fény kialszik. Teljes a sötétség, és a csend. Rosszat sejtve nesztelenül közeledem a konyhába vezető festményhez.
A férfi olyan csendben volt, és én is olyan halkan mentem felé, hogy csak akkor vesszük észre egymást, mikor már fél méter sem választ el minket. Előkapom a pálcám, és egyből kis lángocska lobban a végén. Így már látjuk a másikat. A repüléstan tanár a falnak dőlve áll. Én hátrébb lépek egyet. Nem mintha feszélyezne a közelség, de nem akarom őt kellemetlen helyzetbe hozni. Halkan szólalok meg- Bocs a késésért. Két idióta utamat állta- visszagondolok az ostoba halálfalókra, és arcomra furcsa kifejezés ül ki. Gyűlölöm az összeset, mégis, egyszerűen imádom amikor az ész és értelem párosítása nélkül tesznek dolgokat. Néha ez rendkívül vicces.
 Időközben jobban szemügyre veszem Dimitrij arcát, és összehasonlítom a délelőtt látott Jonathanével. Ha egymás mellé állnának biztosan összekeverném őket. Most azonban száz százalék biztos vagyok abban, hogy Dimitrij áll előttem. Nem beszéltem vele sokat az év során, de elég lenne egy szó, hogy bárki megmondhassa melyik ikerrel áll szemben. Én most testtartása alapján következtetek arra, hogy melyikük van itt. Az a furcsa hanyagság, ahogy nekidől a falnak...
 Kicsit talán elkalandoztam, miközben végigmértem sportos testalkatát. Újra a szemébe nézek, és megkérdezem- Na, akkor bemegyünk?- elvégre az ő, és testvére ötlete volt az egész. Mikor hozzá beszélek, nem vagyok se hivatalos, se komor, mint a legtöbb tanár. Nem értem, hogy miért nem lehet normálisan beszélni a másikkal, hogy miért kell magázni a másikat.
 Várom, hogy történjen végre valami. Kezdek unatkozni.

Ted

Péntek, utolsó óra. Ez mindig kínszenvedés mind a diákok, mind a tanáraik számára. Látszik a tanulók arcán, hogy már szeretnék letudni ezt a hetet, hogy szeretnének kicsit kikerülni a tananyag alól. Az iskola jelen helyzetében a kínszenvedés és a megaláztatás alól is. Idén nem egyszer éreztem erős késztetést arra, hogy büntetőmunkára küldjek egy diákot, de sosem tettem semmit. Annak nem lenne értelme, hogy egymáson gyakorolják a Crucio kiszórását. Épp az is elég nekik, hogy az órákon szembesülniük kell a leggonoszabb átkokkal.
A negyedikeseim többsége unott arccal jegyzetel. A mai óra elméleti, így csak beszélek végig kint a táblánál. Következő órán a párbajátkok jönnek, így most a párbajozásról tartok nekik órát nagy vonalakban. Butaságnak tartom, hogy erről nem szabad részletesebben beszélnem, mindenkinek jól jönne. Persze Voldemort nem örülne, ha a diákjaim tudnának párbajozni...
Belegondolok abba, hogy mennyivel jobb volt az élet az én diákkoromban, és hagyom őket hagy írják le lassan amit mondok- Végezetül még feltétlen jegyezzétek le azt, ami elengedhetetlen feltétele egy párbaj megnyerésének, sikerességének. Sokan butaságnak tartják, nem foglalkoznak vele. Ők halnak meg először- kemény vagyok, de annak kell lennem: csak így van esélyem arra, hogy megértetem a dolgok fontosságát velük- Ez a dolog az emberismeret. Semmi mágia nincs benne, egyszerű muglidolog. Mégis, életet menthet. Házi feladat a tankönyv vonatkozó részeit megtanulni, és aki elég elszántságot érez magában utánanézhet az érzelmek főbb megnyilvánulásának a könyvtárban! Viszontlátásra!- felállok, és ők is így tesznek, majd elkezdenek kiszállingózni a teremből.
Hátat fordítok az ajtónak, és letörlöm a táblát manuálisan: ez segít elterelni a gondolataimat. Minden megtartott órámról a diákként hallottak jutnak eszembe, és természetesen Ed... Minél inkább igyekszem nem rá gondolni, annál inkább nem megy. Gondolataimból az egyik griffendéles fiú hangja szakít ki. Felé fordulok, és figyelmesen hallgatom meg.
Szemöldökömet felvonom, és elgondolkozok azon a fontos dolgon. Órákon kívül nem lenne szabad a diákjaimmal foglalkoznom, de amíg én tanítom a sötét varázslatokat fittyet hányok erre a szabályra. Ha Ted hozzám mer csak fordulni segítségért, nekem kell segítenem neki- Nem álltad utamat- mosolygok rá- Mit szeretnél?- néha meglepődöm magamon is. Annyira jól tudom leplezni belső érzelmi világom teljes kopárságát, ahogy csak nagyon kevesen. Derűs arccal várom a fiú mondandóját.

Köszönöm az elfogadást

         Alapok

jelszó || "Sötétség nélkül nem létezik a fény sem."
így ejtsd a nevemet || Loren Voren
nem || nő
születési hely, idő || Milford Heaven; 1965. július 07.
horoszkóp || rák
kor || 32
vér || aranyvérű
munkahely || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
 

         A múlt

Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amikor végig kell gondolnia az eddigi létét. Amikor összegeznie kell a jót, és a rosszat; mindent, ami eddig történt vele. Nálam most jött el ez a pillanat- gondolom magamban, és csak meredek előrefelé. Nem akarok itt lenni, nem akarok egyedül lenni. Egyedül… a szó visszhangzik a fejemben megállás nélkül.
Felállok, haza akarok menni. Egy minisztériumi varázsló nem hagyja, én pedig kiakadok. Elkábítanak. Következő pár napomat nyugtató varázsszerek segítségével vészelem át, nincs egyetlenegy önálló, szabad gondolatom sem. Egy hétig fekszem a Szent Mungóban, majd kiengednek. ’Lelki fájdalomra még nem találtak fel varázsigét’- mondja a gyógyító búcsúzáskor. ’Legyen erős!’- teszi hozzá, és biztatóan megszorítja a kezemet. Én csak bólogatok jó kislány módjára. Majd otthon… majd otthon… csak ez jár a fejemben.
Hazaérek, de a házat is idegennek, veszélyesnek érzem. Nem vágyom társaságra, mégsem akarok egyedül lenni. Elmegyek az egyetlenegy olyan helyre, ahol megértésre találhatok: a temetőbe. Fogalmam sincs, hogy mi hozott ide, nem értem magam. Mégis, ahogy leülök a régi sírkő melletti padra, megnyugszom. Itt fekszik a lábam előtt a családom, azok, akik miatt idáig jutottam. Nem tudom gyűlölni a szüleimet, pedig okom jócskán lenne rá. Akaratomon kívül elmerülök az emlékeimben. Ez az én pillanatom.

1965. július 7-én láttam meg a napvilágot milford heaveni birtokunkon. A családom óriási bánatára lány lettem, nem fiú. Már ekkor érezték, hogy a McDurney família rövidesen ki fog halni, és a név elvész örökre. Csak abba nem gondoltak bele, hogy ez ilyen hamar fog bekövetkezni.
Már kislányként nem szerettem az éves nagy összejöveteleket, azokat, amiken az egész család részt vett karácsonykor. Régen egy ilyen ’bulin’ több százan gyűltek össze. Amikor hat éves voltam, alig voltunk ötvenen.
Karácsonykor összegyűlt az összes aranyvérmániás vén bolond, és arról vitatkoztak hangosan, hogy kinek tisztább a vére. Én ezt a vitát már akkor sem értettem meg, hiszen egy családból származtak, így a vérük pontosan ugyanolyan tiszta volt. Testvér nem révén próbáltam pökhendi unokatestvéreimmel szót váltani, de azok csak a roxforti Mardekár ház klubhelységéről és a tanórákról áradoztak. Az egész családom hibbant volt.
Régi hagyomány szerint hat éves koromtól a roxforti levelem megérkezéséig mugliiskolába kellett járnom. A szüleim fontosnak tartották az efféle műveltséget is, ugyanakkor ezt mélyen tagadták. Ez ütközött volna a ’régi, hagyományos elvekkel’. Ha nem hallottam ezerszer ezt a mondatot anyámtól, akkor egyszer sem:
-Lorraine! Ezt azért kell megtenned, hogy ne ütközzünk a régi, hagyományos elvekkel.
Én ilyenkor a legtöbbször csak gúnyosan mosolyogtam, és azt tettem, amit ő akart. Egyszer kellett csak megbüntetniük, onnantól kezdve tudtam, mi a teendőm.
A régi, ténylegesen bevallott elvek legfontosabbika pedig az volt, hogy nyaranta, amikor nincs mugliiskola, a gyereket tanítania kell a szülőnek elméletben varázsolni. Ez törvénybe ütközött, de ők nem foglalkoztak vele. Már nem is emlékszem, hogy hány nyarat töltöttem el bent a négy fal között. Nem is akarok rá emlékezni.
A Roxfort hozta el nekem azt, amire már nagyon régen vártam: az év nagy részében nem kellett otthon lennem, és megszabadultam a szüleimtől.
A levelem azon a napon érkezett, amikor a tizenegyet töltöttem: szüleim végre egyszer kimutatták, hogy örülnek miattam. Soha semmi nem volt jó nekik. Ha száz százalékot teljesítettem, ők száztízet vártak; ha a száztíz is megvolt, jöhetett a százhúsz…
A Zsebpiszok közben már nagyon sokszor jártam velük, de az Abszol úton ekkor voltam először. Lenyűgözött a sok árus. Igyekeztem mindenhová berángatni apámat, de ő természetesen nem hagyta magát. Csak oda mentünk be, ahová muszáj volt. Kaptam gyönyörű szép talárokat, könyveket, pennát, mindent, ami a listámon szerepelt. Mindenből a legjobb lett az enyém, azonban két dologban apám hajthatatlan volt. Én mindenáron baglyot szerettem volna, de nem kaptam. Anyám félt, hogy valakivel levelezni kezdek, és rosszat hozok a családra. Végül egy szürke kandúr, Vadász boldog tulajdonosaként léptem ki a boltból. Ez a macska volt az egyetlen, ami szüleimtől kaptam, de hasznomra vált később. A bagoly mellett a másik feketelistás dolog a seprű volt. Rendesen megtanítottak otthon repülni, de sosem ülhettem fel apám Ezüstnyilára. Mindig egy ősrégi, névtelen seprűvel gyakoroltam. Azt ígérték nekem, hogy ha roxfortos diák leszek, vesznek nekem egy márkásat. Azt azonban elfelejtették közölni, hogy csak másodéves koromban, amikor már megpályázhatom valamelyik posztot a Mardekár kviddicscsapatában. Addig hisztiztem a bolt előtt, míg apám pofonvágott, majd sebes léptekkel elvonszolt hazafelé. Könnyeimen át láttam meg először azt a mogyoróbarna szempárt, mely végigkísérte elkövetkezendő éveimet.
A vonaton beültem egy üres kupéba. Semmi kedvem nem volt a bolond unokatestvéreimet megkeresni. A mozdony elindult, de még nem érte el utazási sebességét, mikor nyílt az ajtó. Két ronda, kissé nagydarab, látszatra harmadéves körüli mardekáros fiú ált meg az ajtóban.
- Hééé, cica- búgta az egyik.
- Nem lenne kedved átülni hozzánk?- kérdezte a másik, miközben szemöldökét felrántotta, és cuppogott párat.
- Nem- feleltem határozottan, kissé kifejezve undoromat. A kér srác mindenre számított, csak erre nem. Biztosra vettem, hogy a szüleik nagyon gazdagok, és nagyon tisztavérűek; csak az ilyen diákok lehettek ennyire beképzeltek.
- Aztán mondjad má’, te kis vadmacska! Mi is a te neved?-  szólt a cuppogós. Láttam, hogyan zakatolnak agytekervényei: most akarta kideríteni érdemes-e velem foglalkozni.
- McDurney- csak ennyit mondtam, hiszen tudtam, hogy erre kíváncsi.
- Hahh!- hördültek fel egyszerre- És melyik házba szeretnél kerülni?
- Bármelyikbe, csak nem a Mardekárba- gondolkodás nélkül mondtam ki ezt. Eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni magam, én nem leszek egy vérmániás őrült. A két melák sötéten összenézett. Én pedig folytattam- A Mardekár rossz-  életemben először mertem ezt kimondani. Tudtam, hogy szüleim megint bevetnék a Crucio-t, úgy, mint sok évvel ezelőtt egyszer.
Igen rosszul állt a szénám, két dühös, nagydarab fiú állt a fülkém ajtajában, én pedig csak sértegettem őket tovább- Ha volnátok kedvesek elmenni az ajtóból… Kezd már büdös lenni- ha itt valaki nem ad nekik egy tockost hátulról, biztosan nekem esnek. Egy fiú állt mögöttük, és tekintetem megint találkozott a barna szempárral. Pillanatok alatt futva eltűnt minthárom.
Sok idő eltelt már, mire egyszer csak ott állt az ajtóban. Kinyitotta félig, de mielőtt teljesen bejött volna, megkérdezte:
- Nem zavarok?
- Dehogy is, gyere!- hívtak be, és arrébb csusszantam az ülésen. Nem mintha nem lett volna hely… nekem csak… ezt kellett tennem.
- Én Ed Warren vagyok- mutatkozott be.
- Lorraine McDurney, szolgálatára- álltam fel, és hajoltam meg kicsit. A dolog csak azért volt vicces, mert tudtuk mindketten, hogy megmentett. Csak néztük egymást mosolyogva, és szavak nélkül megbeszéltük a mardekáros fiúkkal való esetet. Életemben először éreztem azt, hogy megértenek.
A beosztási ceremónia felénél jártunk, amikor McGalagony professzor kihívott a kisszékre a Teszlek süveghez. A süveg hosszú percekig volt a fejemen. Nem tudta, hogy hova küldjön. ’A családod miatt a Mardekárban lenne a helyed… De itt ez a sok ész! Hollóháti nem örülne ha nem hozzá kerülnél… És nem tudom hová tenni jámborságodat, és bátorságodat sem… Melyikbe a négy közül, melyikbe a négy közül?’ duruzsolta a fülembe. A Süveg felfedezett bennem mind a négy házban megtalálható jellemvonásokat. Végül nagy sokára felkiáltott:
- Griffendél!- és egy asztalnyi tömeg fogadott boldogan. Örömöm akkor vált teljessé, mikor Ed huppant le a mellettem lévő székre.
- Tudtam, hogy a Griffendélbe fog küldeni- suttogta a fülembe, odahajolva hozzám. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem: hazaértem.
Otthon iszonyatosan meggyűlöltek amiért a Griffendélbe kerültem. Karácsonyra nem hívtak haza, de én ennek csak örülni tudtam. Ed velem maradt a Roxfortban, és az üres klubhelységben nagyon jól éreztük magunkat. Mindketten ugyanazokban a tárgyakban jeleskedtünk, és imádtunk repülni is. Egyszóval nem volt olyan tevékenység, amit nem együtt csináltunk volna. Sokan mérgesen, irigyen néztek ránk: barátságunk nagyon erős volt; Ed iszonyatosan jóképű fiú, én pedig nagyon csinos lány voltam.
Nyárra fájó szívvel váltunk el egymástól, biztosra vettem, hogy egy levelet sem engednek majd küldeni neki. Tévedtem. Nem volt kinek nem engedni. A szüleimmel azóta nem beszéltem, hogy karácsony előtt megkaptam levelem: maradjak az iskolában. Én nem írtam nekik, ők sem írtak nekem. Mikor a vonat beért a King’s Cross-ra, nem jött elém senki. Egy mardekáros fiú odaszólt nekem:
- Ne is várd őket- hangjában egyszerre éreztem örömet, miszerint ott állok egyedül a peronon, és bánatot. Ezt nem tudtam mire vélni. Egy ősz szakállú mágus lépett oda hozzám, és elmondta betanult szövegét:
- A családja 1976. december 25-én, déli tizenkét óra öt perckor életét vesztette. Nem maradtak túlélők, a házuk porrá égett. Élő rokona sem maradt, ezért a nyarakat innentől egy londoni mugli árvaházban fogja tölteni. Jöjjön velem- utoljára Edre néztem, aki hallotta az egészet, majd elsiettem az öreg után. Nem tudtam elhinni.
A nyár rémálommá vált: egy árvaházba kerültem. Gyászoltam a családom, hiányzott a Roxfort és Ed; nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy csónak voltam a viharos tengeren, érzéseim jöttek-mentek.
A minisztériumi varázsló távozása előtt a kezembe nyomott egy paksamétát, majd egy biccentéssel távozott. Kapkodva láttam neki az olvasásnak, de mire befejeztem jöttem rá, hogy ki kellett volna dobnom az egészet az ablakon. Pár lapból kaptam választ a kérdéseimre. Arra, hogy miért csak most tudtam meg ezt az egészet, és arra, hogy ez az egész miért történt meg. A szüleim hivatalosan is kitagadtak a családból, engem már nem tekintettek családtagnak. Ebbe a mugli árvaházba, ahová kerültem már szeptemberben ’beírattak’. Ezért nem tudtam a hírről, ezért szólt nekem oda az a mardekáros fiú, kinek szülei ugyancsak vérmániás bolondok voltak. Hogy miért haltak meg? A válasz egyszerű: saját hibájuk miatt. Voldemort-párti nézeteiket nem rejtették véka alá, és egy remény- és családjátvesztett ifjú így akart bosszút állni. Milford Heavenben lakott ő is, de szülei és szerelme  halála után öngyilkos akart lenni. Beszökött a családi birtokra, és több táltostüzet indított el… A házzal, és a benne lévő rokonaimmal együtt égett porrá. Az sárga lapokból az utolsón lévő két mondat jelentett csak némi örömöt számomra. Mivel nem maradt élő rokonom, kitagadásom ellenére- amit a Minisztérium nem fogadott el még teljesen- is megörököltem az összes családi aranyat. Ez pedig nem kevés pénz volt.
A családom halálát igyekeztek eltussolni a gyilkosság miatt, de mikor egy újságíró fülébe jutott, hogy a McDurney család kitagadott tagja még él, lecsapott a sztorira. Pár évig még hallgattam a rossz pletykákat erről.
Mint derült égből villámcsapás, így változott meg a sorsom. Egy nyár alatt ez kétszer is bekövetkezett. Nyár közepén megjelent egy bajszos idősödő úr, és örökbefogadott. Ahogy kiléptünk az árvaházból levetette ’álarcát’ az öreg.
- Lorraine, varázsló vagyok- ennyit mondott egy mosoly kíséretében, és újra mertem hinni. Életemben itt dehopponáltam először, és itt szerettem meg az utazás ezen módját.
Sosem fogom elfelejteni azt sem, amikor először láttam meg a livingstoni birtok kapuját. Jómódú varázslócsalád rezidenciája volt ránézésre. A varázsló bevezetett, majd megálltunk a verandán.
- Engem szólíts csak Tatának, Edward is így hív- ezzel kitárta az ajtót, és szembetaláltam magam a mogyoróbarna szempárral.
Hamar megfeledkeztem családomról, és kezdtem újra önmagam lenni. Kiderült, hogy miért volt egész évben olyan furcsa Ed, ha a családja jött szóba. Szülei mindketten mágusok voltak, de nagyszülei közül már csak egy. Őt azonban már két éves kora óta Tata nevelte, mert a szülei egy mugli balesetben vesztették életüket, nagyszülei pedig már nem éltek. Fél nyár kellett hozzá, mire Tata megkapta az engedélyt a nevelésemhez. Innentől fogva nem váltunk el egymástól mostanáig soha.
Szüleim mérhetetlenül sok pénzt hagytak rám, de Tata nem engedte, hogy hozzányúljak. Ragaszkodott hozzá, hogy amíg az ő széfjében van pénz- volt jelentősen-, addig az enyémhez ne nyúljunk hozzá. Születésnapomra megkaptam az oly régóta áhított Ezüstnyilat, ami akkoriban a legjobb versenyseprűnek számított. Ednek már egy éve volt ilyene, csak nem hozhatta magával eddig.
Szeptemberben együtt mentünk vissza az iskolába, és az őszi válogatásokon mindketten a kviddicscsapat tagjaivá váltunk. Tavaly az egész hajtósor elballagott, így mindketten erre a posztra jelentkeztünk. Év végén a Griffendél nyerte a kupát, sorozatban hatszor.
A roxfortos évek csak úgy elszálltak. Én, családom vérmániája, és sötét oldalhoz való vonzódása miatt ennek pont az ellenkezőjét akartam. Voldemort Nagyúr hatalmának növekedése csak a hab volt a tortán: mindketten aurornak készültünk.
Felvettek minket az Aurorképzőbe, de egy év ottlét után a Sötét Nagyúr elbukott. Három év kemény szenvedés után büszkén mutattuk fel bizonyítványunkat, és a Minisztérium szolgálatába álltunk.
Több éven át voltunk társak. Kapcsolatunk negyedik óta már több volt barátságnál. Húsz éves voltam, mikor Ed megkérte a kezem. Együtt voltunk jóban-rosszban.
Amikor pár éve Albus Dumbledore kijelentette, hogy Voldemort visszatért, Eddel rohantunk hozzá, és otthagyva állásunkat jelentkeztünk a Főnix Rendjébe. Egészen az egy héttel ezelőtti akciónkig siker koronázta összes  próbálkozásunkat. Most viszont… Edet elvitték.

Ahogy végigpörgetem magamban az életemet, mégannyira se tudtom, mihez kezdjek. Mindent Eddel csináltam, nélküle az egész… Üres. Ez a jó szó. Hogy miért a temetőbe jöttem? Még most sem tudom. Mehettem volna Tatához is, de nem bírnék a szemébe nézni. Az ő egyetlen unokaöccse már lehet nem is él, én pedig virulok… Tudom, hogy túlzok ezzel, de jól esik magamat hibáztatni a történtekért.
Az egész Voldemort, és a halálfalók miatt van. Döntök. Jelentkezem az újságban látott sötét varázslatok kivédése tanári állásra, és elhatározom, hogy kiirtom a diákjaim agyából a gonosz gondolatát is.


         Jellem

Lorraine egy erős és okos nő, akit elsősorban az érzelmei vezérelnek. Legtöbbször megérzéseire, érzéseire hallgat, de azért a józan észről sem feledkezik meg. Tisztán látja a dolgokat. Ed eltűnése óriási hatással volt rá, azóta mindenről Ő jut eszébe, és igazi jelleméből nagy darabok hiányoznak. Nem tudja, hogy Ed él-e még, ezért állandóan ezen rágódik. Új kapcsolatba nem tud kezdeni, de nem is akar. Ő már megtalálta egyszer a párját.
Középmagas, vékony testalkatú. Férje eltűnése óta sokat fogyott, ráférne pár plussz kiló. Bőre világos, de mostanság kissé sápadt, emiatt betegesnek tűnik. Szemei valótlanul kékek, legjobban a part közeli tengervíz kékjére hasonlítanak. Haja messziről világosbarnának hat, de közelről látszik, hogy a barna különböző árnyalatai keverednek.
Alapvetően nagyon emberszerető, mindenkiért megtesz szinte bármit; sokszor helyezi saját érdekeit másé mögé. Ha rossz kedve van sem mutatja: ilyenkor felölti ’álarcát’.
Nagyon szeret kviddicsezni, de csapatban nem játszik, ez csak egy hobbi számára. Nagyon szereti az állatokat, és a zenét. Zongorán játszik, és jó hangja van; de férje eltűnése óta nem ült le játszani, és énekelni se énekelt.

Erősség || megértő, mindig kedves, empatikus, igazságos
Gyengeség || érzelmileg könnyen sebezhető Ed halála óta, túlságosan jót feltételez mindenkiről, egy kérésre nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tud nemet mondani

         Apróságok

mindig ||
-Ed
-segítség másoknak
-párbaj egy halálfalóval
-Főnix Rendje
-szeretet
-SVK
-kviddics
-zongora
soha ||
-halálfalók
-Voldemort
-gyűlölködés
-mások szenvedésének látványa
-mágiatörténet
-mugli tömegközlekedés
hobbik || zene, állatok, könyvek; de Ed eltűnése óta szinte semmit sem csinál
merengő || Legjobb: Ed megkérte a kezét, majd össze is házasodtak; Legrosszabb: Edet elvitték a halálfalók
mumus || Ed már nem él, megölték a halálfalók
Edevis tükre || Ed még él, kiszabadul, és újra egymásra találnak
százfűlé-főzet ||  Tengerkék, nem egyszínű, kissé fodrozódik a felszíne; az íze mint a sós vízé
Amortentia || egy elhagyatott ház régies illata, roxforti halloween-i sütőtök, Ed illata
titkok ||
1.:Anyja hat éves korában kiszórta rá a Crucio-t; ekkor tanulta meg, hogy azt kell tennie, amit mondanak neki.
2.:Eddel a nászéjszakájukon teljesen kifordultak magukból, és a szomszédok azt hitték verekedés van otthon…
azt beszélik, hogy... || ő ölte meg a családját, és csak tettette, hogy nem tud semmit az egészről.



         A család

apa || Isaac McDurney, már nem él, aranyvérű
anya || Izabelle McDurney, már nem él, aranyvérű
testvérek ||  egyedüli gyerek
gyermekek ||  nincs
 állatok || egy Vadász névre hallgató nagytesű szürke kandúr

Családtörténet || A McDurney család egyike azoknak a nagy múltú aranyvérű varázslócsaládoknak, melynek vére húsz generáción keresztül papíron lejegyezve is tiszta. A család egyetlenegy élő tagja Lorraine. A vér tisztaságának megőrzése érdekében nagyon szigorúan házasodhattak csak a leszármazottak, emiatt eléggé megfogyatkoztak. A ’60-as évekre a legutolsó generációban már csak három sarj született: Anabelle, Esther és Lorraine. Az egész család utóbbi kivételével odaveszett az 1976-os karácsonyi ünnepségen való tűzvészben.
A család óangol eredetű, Milford Heavenben telepedtek le; de országszerte található több családi kúriájuk. A legtöbb már régen üresen áll. Voldemort hatalmának kiteljesedését nem élhette meg senki sem közülük. Óriási tervük, hogy a Sötét Nagyurat támogatva beférkőznek Anglia irányításába- megdőlt.


         Külsőségek

magasság || 172 cm
testalkat || már-már betegesen vékony
szemszín || legjobban a part közeli tengervízre hasonlít, világoskékes
hajszín || világosbarna, benne pár sötétebb tinccsel
kinézet || Első ránézésre egy törékeny, gyenge nőnek tűnik, aki mindig mosolyog, és örül mindennek.


         Tudás és karrier

pálca típusa || 12,5 hüvelyk, rózsafa, egyszarvúszőrrel
 végzettség || A Roxfortba járt, Griffendéles volt. Az őt érdeklő tárgyakból( SVK, átváltoztatástan, bűbájtan, bájitaltan) kiváló RBF-et és RAVASZ-t szerzett. A többi tárgyból Elfogadhatót vagy Várakozáson felülit (mágiatörténetből és mugliismeretből majdnem Hitványt kapott). A Roxfort után elvégezte az Aurorképzőt, igencsak jó eredménnyel.
foglalkozás || SVK tanár, auror, Főnix Rendje tag
varázslói ismeretek || Tanított tárgyán kívül azokban, amikből K-t kapott a mai napig jártas, újra le tudná tenni belőlük a RAVASZ-t. Az auror szakmához nap mint nap kellett használnia nagyon sok varázslatot. A mágiatörténetet diákként sem szerette, és ez nem is változott az évek során. A mugli dolgokban csak nagyjából van otthon, de gyerekkori ismereteit a mugli általános iskolából javarészt elfelejtette. A mugli háztartással kapcsolatban azért jártas, de egy villamosra csak nehezen tudna felszállni. Ugyan otthon rendet tart, a háztartási bűbájokban nem túl jó, maximum egy egyszerűbb vacsorát tud összeütni. A kviddics az ő sportja. Szeret repülni, és játszani; de a roxforti csapat óta csak hobbiként csinálta. Mióta Ed eltűnt nem játszott egyszer sem. Szeret dehopponálni, akkor szerette meg, mikor Tata így vitte őt el a birtokára, egy boldogabb életbe. Auror léte miatt a párbajozásban eléggé jártas, sokat tanulmányozta az emberi gesztusokat. Sokszor az ellenfele egy mozdulatából ki tudja következtetni, hogy hogyan fog reagálni.

        Egyéb

avialany||  Vera Farmiga

Említés nélkül nem maradhat Ed és Lorraine Warren, akiknek a neveit és főbb jellemeit karakteremhez és nagy szerelméhez kölcsönöztem. Lorraine Warren a mai napig él, Ed 2006-ban halt meg. Az előző évszázadban Amerika-szerte démonűzéssel foglalkoztak, több mint 10000 eset van a  hátuk mögött.
Életük egyik legnagyobb esetét a Conjuring c. film eleveníti fel, amelyet ajánlok mindenkinek. Szerintem ez 2013. legjobb horrorfilmje.
Néven és főbb jellemvonásokon túl a karakter egyedi.

Köszönöm, hogy elolvastad az ET-m!