Ez egy komédia!
   Lazare Wilkes nem az a fajta ember, akit könnyű kihozni a béketűréséből, de amikor Carrow miatt mindketten a padlón kötnek ki, majdnem elpattan nála a húr. Ingerülten a földre csap tenyerével, és olyan pillantást küld társa felé, amitől joggal fagyhatna meg benne a vér. Már az is éppen elég nagy hiba volt, hogy Wilkes első átka nem talált célba, aztán vadászból kis híján ő lett a préda, de most még időt is vesztegetnek. Még szerencse, hogy ezen a folyosón nem sok lehetőség adott a rejtőzködésre. Üldözöttjeik lóhalálában siettek be egy nyikorgó ajtón, épp csak egy saroknyira a halálfalóktól. Wilkes egy utolsót fújtat, feláll, sértetten végigsöpör fekete ingén, és a következő pillanatban ő a megtestesült nyugalom és elegancia. Ezt a szerepet már jobban szereti. Az ő asztala a tragédia, nem holmi mulattató vígjáték. Ez a végjáték.
   Nem siet túlságosan, egyébként is csak sejti, hogy a könyvtár folyosóján járnak - rég volt már, amikor ő is roxfortos diák volt -, de magabiztosságán mindez nem ütközik ki. Pálcája lazán lóg a jobbjában, de elszántan a támadásra, bal kezével pedig betaszítja az ajtót. Mint ahogy az előbb is, most is szörnyű nyikorgás szalad végig a falak mentén, beleveszve a bentről kiszűrődő kiabálásba. Wilkes alig tudja visszanyelni az arcán szétszaladó cápamosolyát.
   - Carrow, készülj a második felvonásra - dobja hátra a válla fölött a társának, és erősen bízik benne, hogy ez egyszer Fortuna melléjük szegődik. A Nagyúr roppant hálás a hősöknek, és ezt a hálát nem mulasztja el bőségesen kimutatni, ám a haszontalanok az árulók mögött kullognak. Ideje hát a tettek mezejére lépni.
   - Szép jó estét kívánok minden kedves egybegyűltnek. Ne féljetek, nem rossz szándékkal érkeztem. Nem is szeretnék erőszakhoz folyamodni, fölöslegesnek tartom az ilyesmit. Én csupán Vulkanovért jöttem. Ha kiadjátok, én már itt sem vagyok, és ezt az egész kis intermezzót el is felejthetjük... így van, tanár urak?