„Odakint még szörnyek járnak, Nem akarnak tűnni az árnyak, Téged most a csillagok várnak.”
Nem lehetett túl sok mindent észrevenni a pálcák fényénél, a körvonalak viszont jól látszódtak. És jól láttuk, hogy már nem csak ketten vannak, hanem négyen. És volt ott még valami. Talán egy test, nem is olyan messzire a nemrég meggyilkolt kisfiúétól. Talán még egy gyermek teste. Talán még egy esett áldozatul ennek a harcnak. A fiatalokat pásztázza tekintetem. Gyerekek. Még csak gyermek mind, az összes. Régebben talán tudtam volna némi kegyelmet mutatni. Sajnálatot. Ám Rabastan Lestrange ma már nem ismeri ezeket a kifejezéseket. Nem, hiszen mindet kiölték már belőle. Jól ismerem a hullaszagot. Nem vagyok rá büszke, vagy boldog tőle. Nem is szoktam reklámozni, mint egyes társaim. Mint Evan, mondjuk. Világéletemben undorodtam tőle. Nem is a vér zavart, nem, az igazán sosem. Hanem a többi bensőség. Azoknak rohadt erős szaga van. Egy lépéssel közelebb léptem, ahogyan jött a felismerés. Félig társaim felé fordultam, ám Evan fintora mindent elmondott, így nem szóltam semmit. Inkább ellenfeleinkre néztem, akiket valószínűleg jobban sokkolt a látvány, illetve a szag, mint minket. Most még lecsaphatunk rájuk. A füst lassacskán eloszlik, így látom is, hogy az újak között van egy lány, és egy idősebb férfi. Mintha valahonnan ismerős lenne, de nem vagyok biztos. A csöndbe ekkor egy különös hang vág lyukat, a folyosó túlsó feléről. Oh, igen, az acromantula felállt, mosolyom vissza is költözik arcomra, s már készülök is a kárörvendő nevetéssel, amikor az állat egész egyszerűen csak átlép a többiek felett, és közelít felénk. - Basszameg. – egyszerűen csak ennyit tudok kinyögni, hiába az a sokévi jó neveltetés, meg szülői szigor. Édesanyám most egész nyilvánvalóan büszkén tekintene kisfiára, hiszen igazán méltó megnyilatkozás volt ez egy tiszta vérű mágushoz képest. Hátrálok pár lépést, majd mikor kicsit közelebb ér a hatalmas dög, egy jól irányzott Bombarda-t küldök felé, miközben oldalamon Rodolphus és Evan is pálcát szegeznek a lényre, s útnak indítanak egy-egy átkot.
- Milyen jók a szemeid. – ejtem ki negédesen a szavakat, mintha valóban hízelegni akarnék a lánynak, aki furcsamód kevés nőiességet hordoz magával. Jó, véresen, és a háború porában egyik asszony sem lehet tiszta, gyönyörű, de van akinek jól áll. Ennek viszont még ez sem adatott meg, ahogyan a hosszú élet sem. Sajnos. – De ellenszegült. Így jár mindenki, aki tagadja a Sötét Nagyúr uralmát. Ez jár minden lázadónak. – félig oldalra billentem fejem, s érdeklődve figyelem a fiatalokat. Rosier egy átkot küld feléjük, s egy bosszús sóhaj kíséretében elfordítom fejem. - Várj, Evan. Hagyj egy kicsit szórakozni, barátom. – szavaim halkan, szinte suttogva ejtem. Sosem voltam az az erőszakos, az a keményfából faragott férfi. Jobban szerettem hűvös eleganciával gyilkolni, s közben átadni magam a gyilkolás élvezetének. Borzalmas vagyok, egy szörnyeteg. Talán. De nekem ne mondja senki, hogy a gyilkolást nem lehet élvezni. Mindenki, akinek valaha része lehetett benne, élvezte. Hiszen ezért csináljuk, nem? Hogy utána nekünk jobb legyen. Nem küldök átkokat feléjük. Jobb szeretem kivárni a pillanatot, amikor már kezdenek reménykedni, hogy nyertek, amikor már kezdik azt hinni, hogy nem fognak meghalni… na akkor jön el az én időm, és tiporom a földbe őket. Azt a prédát a legélvezetesebb elejteni, amelyik még hisz egy szebb jövőben. Hiszen akik már lemondtak, azok örömmel veszik a halált, az nem jó lakoma, ám akik ellenállnak, akik harcolnak… oh, igen! Keskenyre húzott szemekkel nézem, ahogy a diákok drámáznak. Hogy védik egymást. Kíváncsi leszek, hogy akkor is ennyire oda lesznek-e azért, hogy a másikra nézzenek, mikor a finom imperioval arra kényszerítem őket, hogy vágják le a másik ujjait. Egyenként. Azt még Rodolphus is élvezné. Tudom, hogy tetszene neki, hiszen ő már az iménti kis közjátékot is élvezte a kisfiúval. Én nem. A gyerekeket nem szeretem megölni, de lám, ezek már majdnem felnőttek. Sőt, valószínűleg már nagykorúnak is számítanak, hát miért is ne? Mégis mi tarthatna vissza attól, hogy megkínozzam őket? Hogy vérükbe kóstolhassak? Hirtelen robbanás szakítja félbe a jelenetet, a fal kirobban helyéről, én pedig ijedten igyekszem minél közelebb húzódni a szembelévőhöz, hogy ne essen bajom. A mindent elborító porrétegen keresztül két pislákoló fényt lehet csak kivenni. Két fényfoszlány, melyet minden jó mágus ismer, s tudja mit jelent. Rögtön emelem is sajátom, hogy ha kell, idejében tudjak védekezni. - Barát, vagy ellenség? – hangzik Rodolphus mélyen zengő hangja, pálcámon fényt gyújtok, s egy egyszerű kis varázslattal enyhítek a porrétegen. Látom is a két lázadó körvonalát, valamivel hátrébb pedig az acromantuláét, a törmelékek temetőjében. Gusztustalan, szőrös lábát messziről is felismerni, és… hirtelen ledermedek, ám aztán gyorsan jön a felismerés, s arcomra örömittas mosoly költözik. Hát akkor szórakozzunk kicsit!
- Haladjunk már, Rod. – sóhajtok fáradtan, tekintetem le nem véve a kínozandó gyermek vonagló testéről. Nem állítom, hogy élvezetet lelek a szenvedésében, de már nem is szólal meg a lelkiismeretem, nem jut eszembe egyből, hogy vajon a családja mit érezhet. Botor gyermek, miért hitte, hogy egyáltalán van esélye halálfalók ellen? A Sötét Nagyúr diadala elkerülhetetlen, miért kell hát megnehezíteni a dolgát, hátráltatni… beszennyezni? Megcsóválom fejem, és vetek egy pillantást a folyosó mögöttünk lévő részére. Már csak egy hátbatámadás hiányozna a mai napomból. Meg talán egy kis scotch. De mi még a szerencsésebbek vagyunk, nem kellett azokkal az undorító lényekkel keverednünk, talán el is okádnám magam, ha behemótok oldalán kéne tennem a dolgom, igaz, Evan sem a legjobb társ, de legalább szórakoztató a kegyetlensége, és mondhatni igen kreatív megoldásai vannak. Az viszont eléggé zavaró, hogy az érzékszerveinkre nem lehet hagyatkozni. Hiszen hangok hallatszanak mindenhonnan, lehet, hogy a falak mégsem olyan vastagok, mint ahogyan azt mindig is gondoltuk, a sikolyok könnyen áthatoló simogatása kíséri a gyermek utolsó lélegzetvételeit. Durransások, le- és beszakadt kőfalak hangja kísérte eddigi utunk. A levegőben finom kőpor lebeg, mint holmi pára, vagy inkább köd. Hűvös elmélkedésemből hirtelen léptek zaja zökkent ki. Mármint ezek a léptek most itt, a folyosón vernek visszhangot, érezni lehet a hangon, hogy közelednek. Mikor a két fiatalt meglátom, egy másodpercre ledermedek, aztán látom, hogy egyikük sem Ő, így tagjaim ellazulnak, s ujjaim megmozgatom pálcámon. Még az is megkönnyebbüléssel tölt el, hogy az acromantulát maga alá temette egy nagyobb rész a plafonból. Mocskos dögök, nem lehet bennük megbízni, hiába állnak állítólag a mi oldalunkon. Bár nekem nincs jogom ítélkezni, hiszen őket is csak a vérszomj hajtja, mint minket. Egy fiú és egy lány, talán még a felnőttkort sem érték el, igazán kár ilyen csinos pofikért. Nyelvem kéjesen húzom végig alsó ajkaimon, feléjük fordulok, és kíváncsian várom, vajon mikor eszmélnek rá, csapdába estek, s innen bizony egyikük sem fog kiszabadulni. Élve. Fejem érdeklődve billentem oldalra, s mikor Evan megszólal, undorító mosoly költözik arcomra. Nem titkolok semmit előlük. Szeretném, ha már most felkészülnének rá: ma este véget ér a szánalmas kis életük.
A múlt - Frank, Alice! – mosolyogva üdvözöltek. Hiszen a legjobb barátjuk voltam, a kis Neville keresztapja. Frank fél karral át is ölelt, s arcomon mosollyal viszonoztam az ölelést. Bennem bíztak a világon a legjobban, s ezzel tisztában is voltam. - Ki az? – a hang a konyhából jött, egyből felismertem, kitől származik. - Sirius, innen érzem az ázott kutyaszagod! – kiáltottam be mosolyogva, folytonosan piszkáltuk egymást, hiszen erre valók az unokatestvérek, vagy mi. - Rabastan, a te kölniszagodat semmi sem nyomja el. – lép ki az ajtón, majd mosolyogva kezet rázunk. – Indulhatunk? – arca várakozással teli, mind vártuk már a mai estét. Bólintok, majd kezem hátára téve vezetem ki a házból Frank és Alice előtt.
- Szerintem akkor sem jó ötlet, ha te leszel a titokgazda. Gondolj bele, mindenki tudja, hogy te állsz Potterékhez a legközelebb. Még a halálfalók is téged keresnének először. – suttogom a vékony utca alkonyi félhomályában. Sirius arcán a vonások megkeményednek, komolyan elgondolkozik szavaimon, majd bólint. - Talán igazad van. Talán Remus vagy Peter jobb választás lenne. Bólintok, majd fejem oldalra kapom, mikor a mellettem lévő kocsmaajtó kicsapódik, s fény tölti meg az utcát. - Hát ti? – lép közelebb James Potter. – Miért nem jöttök ti is szórakozni, mint mindenki más? – Elhúzom szám, melyet természetesen ő is észrevesz. – Nyugalom Rabastan, senki sem találhat ránk, teljesen biztonságos. – Mosolyt erőltetek arcomra, és bólintok. Siriust követve a kocsmába lépek.
- Annyira jó ötlet volt Harry keresztelőjét az első születésnapján megrendezni! – lelkendezett Alice, miközben beléptünk a templom ajtaján. Egy percig tétováztam, majd legyűrve minden ellenszenvem, fintorogva beljebb sétáltam. - Igen, szerintem is. – mosolygok lelkesen, s nyomukba szegődök. - Rab, a többiek hol várnak? – fordul hátra menet közben félig Frank. Mindig becézgetett, gyűlöltem, hogy ezt csinálta. - A hátsó szobában vannak, gyertek. – mutatom az utat készségesen. Ők persze követnek. Tekintetem megragad Mária szobrán, aki bölcsen figyel minket. Hirtelen bűntudat fog el, de gyorsan el is hessegetem. Azt mondták, hogy a lelkiismeret előbb vagy utóbb eltűnik. Hogy a lélek hamarosan már érzéketlen lesz, és nem fogják zavarni a hithez, vagy a valláshoz hasonló dolgok. Az első a legnehezebb mindenkinek, utána a dolgok már könnyen mennek. Elmosolyodok, s tudom, hogy ezután már minden könnyedén fog menni, mint a karikacsapás. Ezek az emberek szeretnek engem, s vakon követnek bárhová. Ez a bizalom, ez a barátság. Ez a család. Holnaptól pedig elfogadnak. Végre nem én leszek a fekete bárány. Pálcámmal világítok a hűvös, sötét folyosón, a kőfalak a Roxfortot idézik. Senki sem hitte el, hogy egy Lestrange Potterékkel barátkozik. Igaz, azt sem hitte soha senki, hogy egy Lestrange lehet Hollóhátas. Mindig kilógtam a sorból, ez az én szerencsém, de ma este mindent megváltoztatok. Mától tudni fogják, hogy vagyok valaki! A szobához érünk, vastag tölgyajtó árválkodik a falba süppesztve. Pálcámon a fény kialszik. Én megyek előre, s kinyitom az ajtót, majd megvárom, míg besétálnak a szobába. Nem moccanok. Vaksötét van, én mégis tudom, mi vár ránk odabent. Frank már készülne megfordulni, hogy kérdőre vonjon, mikor valahonnan, talán a túloldali sarokból kuncogás hallatszik. Megbolondult, női hang, s jól tudom, hogy mi a dolgom. - Mostantól a tiéd mindkettő. – felelem érzelemmentes hangon. Egy idő után a lélek megtörik, mert nem bírja azt a rengeteg megaláztatást, azt, hogy a barátai félve néznek rá a származása miatt, azt, hogy minden ember elkerüli, csak mert rosszhírű rokonai vannak. Mert nem akar azonosulni. A lélek egy bizonyos ponton ellenáll, majd végképp sötétbe borul. - Remek munka, a Sötét Nagyúr kellőképpen meg fog jutalmazni, Rabastan. Bólintok, melyet a sötétben úgysem lát senki, majd kijjebb lépek, s behúzom magam mögött az ajtót. Halkan suttogom el a bűbájt, a zár hangosan kattan, s odabentről női sikoly hallatszik. Darabokat hasít lelkembe, s borzalmasan fáj, de erősnek kell lennem. Ez az én próbám. Be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok a Lestrange névre, és a Sötét Jegyre. Bellatrix kacagása az egész templomot betölti, odakint elered az eső. Az ajtónak dőlve hallgatom a kínzást, arcomon egy könnycsepp gördül le. Azt mondták, hogy először a fájdalom jön, majd a megváltás. A megváltás. Megnyugtattak, hogy ezentúl minden rendben lesz. Azt mondták, az emberek tisztelni fognak. Elértem, amit akartam. Bellatrix azt mondta…
Jellem Kegyetlen, és érzéketlen. Bármit képes megtenni, hogy feljebb jusson. Kiváló színészi képességei vannak, könnyen beépül, és belülről teszi tönkre a dolgokat, ehhez ért a legjobban. Régen még volt lelkiismerete, ám annak mára vége. A Sötét Nagyúr oldalán bármire képes uráért.
Kapcsolatok Bellatrix Lestrange sógora, Rodolphus Lestrange testvére, és Neville Longbottom keresztapja, bár erre ma már senki sem emlékszik. Az viszont biztos, hogy Longbottomék kórházi szobájában minden nap friss virág fogadja Alice-t és Franket. A virágok eredetére a mai napig nincs magyarázat.
Azt beszélik… Puhány, és könnyű célpont. Miután találkoznak vele, meggondolják magukat.
Üzenetek megtekintése
