- Raboltam hát! – nevetem el magam – tudod jól, hogy érted bármikor bármit – s jóleső boldogsággal nézem, ahogy legalább három számmal nagyobb ruhában, kissé félrecsúszott törölközővel a buksidon, s egy éhező etióp család tekintetével vizslatod a frissen tálalt menüt.

Ejj, de hiányzott ez az egész. Mintha újra csak a múltban lennénk… mintha egyáltalán el sem váltunk volna… mintha nem teltek volna el azok az évek. Bocsánatot kérően nézek rád, a tea miatt… - Eskü nem volt szándékos – kacagok fel ügyetlenségünkön, majd hirtelen ötlettől vezérelve zsebkendőmet előkapom, s egy gyors bűvölés kíséretében immár, mint hűsítő segédeszközt nyújtom át az égési sérülésedre. Magammal ragadok egy tányérnyi ételt és behuppanok az egyik asztal mellett terpeszkedő fotelbe. Akaratlanul is feltűnik, hogy elrévedsz, az ablak felé nézel, de lélekben nem itt jársz.

Istenem min mehettél keresztül az elmúlt években? Mi lehet ez a medál? Miért pont nálad kötött ki, hisz az öreg néne bárki másra is bízhatta volna. Végül is hálás lehetek, hiszen enélkül vajmi kevés esélye lenne, hogy kettecskén nálam teázzunk… Mindenképp örülök a társaságodnak, hisz oly egyedül voltam… Mióta Ginnyvel úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha inkább külön folytatjuk magányosan éltem itt, s nem is reméltem, hogy te leszel, aki kirángat ebből a melankóliából, és vége lesz a mindennapi mókuskeréknek...

Hangodra eszmélek a magam utazásából, s értetlenül – szemöldököm ráncolva nézek az utca felé.
- Nem igazán… - suttogom a halk választ, s magam is az ablakhoz lépek, hogy meglessem az utca forgatagát, majd tanácstalanul rázom meg fejem hisz nem láttam semmi figyelemre méltót.
Tekintetem az arcodat fürkészi… kitágult pupillák, összeszorított ajkak, pattanásig feszült izmok… ennek a fele sem tréfa.

- Kit láttál? Mitől vagy így megijedve? – kérdezem csendesen, s újra az előttünk elterülő környezetet figyelem.

A hóförgeteg elfedi a földhöz közelítő párost, POTTERT teljesen meglepte az oldalába csapódó TAYILOR. Mindketten tehetetlenül zuhannak a föld felé, ám míg a hollóhát csapatkapitánya havat fogott, addig a griffendélé sikeresen kihúzta seprűjét a dugóhúzóból – habár a seprű nem úszta meg épen... nem túl egészséges manőverekkel teszi ki újabb megpróbáltatásoknak lovasát. Mindeközben JONESNÁL a kvaff, aki BOURGHEL kényszerítőzve halad egyre sebesebben O’BRIANH felé, és az előreadott csavart dobásba az alulról felbukkanó DULLAHAN nyúl bele szerencsésen. Így a hollóhát őrzője tehetetlenül nézi, ahogy a kvaff irányt változtatva suhan el a lábai között.

Eközben MORGENSTERN és POTTER ismét a cikesz nyomában. Mindketten cikk-cakkozva darabosan haladnak, előbbi a sérülése, utóbbi a végét járó seprű miatt. A szél még tovább erősödik, gyakorlatilag vízszintes irányban mint darabos vattacukor ömlik a hó teljesen elvakítva a játékosokat. A fehér köntösbe burkolózó aranyló csillogás hipnotikus módon vonzza a két játékost, teljesen kizárva a külvilágot. Így fordulhat elő, hogy SMETHWYCK passza elakad az előttük elcikázó MORGENSTERN seprűjében, s a szemfüles BOURGH kvaffot lopva iramszik meg, hogy aztán ismét kiegyenlítse az állást.

Ez aztán a fordulatokban gazdag mérkőzés, a nézőtér tombol! Az hétszentség, hogy ezt még évek múltán is emlegetni fogják… no meg Vulkanov is, mert amit ezért a meccsért kap azt nem fogja zsebre tenni! Ilyen időjárásban játszani? Több mint kegyetlenség…

Kellemetlen, mi több túlontúl bosszantó helyzetben a vörösek csapata. Semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt előre eltervezték, az egyik csapás követi a másikat. Ám sosem arról voltak híresek, hogy olyan könnyen feladnák. Az erősödő hóvihar még kapóra is jöhet, hiszen hiában vannak hátrányban, a látási viszonyok miatt egyformán rossz mindenkinek. A griffendéles hajtók ék alakba rendeződnek az élen DULLAHANNAL aki már összeszedte magát a korábbi esés után, és lángoló tekintettel vezeti a támadó különítményt a hollóhát kapuja felé. Hiába a felbőszült gurkók, WILLIAMSON és ALLEN sem lát már rendesen, így nem tudják pontosan irányba taszítani a bosszúságot okozó golyókat. A griffendéles ék pedig szorosan összetartva, egymást támogatva próbálja több-kevesebb sikerrel ledolgozni a hátrányukat. Eközben POTTER a seprűről majd leszédülve kalimpál előre kezével, hogy elkaphassa a cikeszt, és egyszer és mindenkorra befejezzék ezt a pokoli mérkőzést. Ám ő sem számított a szemből beköszönő eltévedt gurkóra, amit csak az évek alatt kifejlődött reflexének köszönhetően – az utolsó pillanatban – egy alábukással kerül ki, de a szorosan a nyomában loholó MORGENSTERNNEK már nem volt ilyen szerencséje. Lélekjelenlétének hála a fejét még sikerült elkapnia, de a mellkasának csapódó ördögi szerkezet kipréseli a levegőt a tüdejéből, és aléltan bukott alá a seprűjével. Az ő meccsének valószínűleg mára befellegzett. A cikesz ismét eltűnt, de ez már csak egy ilyen meccs, a fürge kis golyó és az időjárás gondoskodik róla, hogy egyetlen mozdulatnak hála ne érjen véget a szünet előtti utolsó rangadó.

Mint szakadék szélén egyensúlyozó, eltökélt hegymászó, úgy próbálom meg jobb könyökömmel nyitni, s zárni a bejárati ajtót, hiszen kezeim tele vannak, még a számban is lóg egy szatyor. Persze le is tehetném, de az túl egyszerű, nem kihívás. Aztán végül feladom, és egy jól irányzott sarokrúgással helyére teszem a bejáratot.

- Így ni. – motyogom magamban. Cipőimet lerúgva sasszézok be a konyhába, hogy végre asztalra pakolhassam a frissen szerzett finomságokat. Gyorsan végigpillantok a csemegén. Egy rakás puding, frissen gőzölgő tejszínhabos gofrihegyek, hamburger, sült krumpli, egy rakás gyümölcs, egy jó nagy adag saláta. Hmm… talán egy kicsit túlzásba vittem. Gondolataimból egy halk, szinte csak alig észrevehető hang zökkent ki.

- Pólót és nadrágot? – mosolyodom el.
- Hát persze – válaszolom kiáltva – egy pillanat és ott vagyok!

Lepakolok mindent, gyorsan vizet engedek a teafőzőbe, aztán felsietek az emeletre, s a cuccaim közt keresek valami nem lestrapáltat a leányzónak. Meg egy papucsot is, az fontos. Odalopakodom a fürdőhöz, és egy pillanatra tétovázok. Meglessem, ne lessem? Az ajtónyíláshoz hajolok, hogy bekukkantsak, és olyan dolog történik, amire nem számítottam. Egy vizes tincsekkel tarkított, ugyancsak meglepődött Mio nézett vissza rám. Mindketten leskelődtünk.

- Ööööö… – érzem, hogy elvörösödöm – hoztam mindent. Azt hiszem. Találsz a felsőben, ööö a fiókban. Hajszárítót, azt akartam mondani. Aztán odatartom az összeszedett pakkot, és elfordítom a tekintetem, ám somolygásomat nem tudom visszatartani.
- Ne haragudj, nem akartam. Nem tudom mi járhatott a fejemben, nem láttam semmit! Esküszöm! – mondom nagyot nyelve.

Talán az égiek is velem vannak, hiszen meghallom a konyhából a fütyölő hangot. Ezaz!

- Ööö, kész a teavíz! Megyek is, odalent megvárlak. – hadarom, és gyorsan lesietek.

A konyhában ténykedem míg Mio utol nem ér. Megcsinálom a teát, ahogy mindig is ittuk, és „megpúpozom” a csészéket, majd a kaják „szervírozásával” foglalatoskodom, amíg meg nem hallom a lépteit, s óvatosan egyensúlyozva a kezébe nyomom a bögréjét. Majd kezeimet szélesre tárva az asztalra kipakolt finomságok felé mutatok.

- Tádámm! A terülj-terülj asztalkám előállt. Remélem, semmiben sem szenved hiányt drága hölgyem! – s korábbi inas szerepemet visszaöltve meghajolok Mio előtt. Aztán lopva végigmérem… ahhoz képest, hogy az én cuccaim vannak rajta… hejh a mindenségit.

Titkolni akarod, s én mégis látom. Rejtenéd, de előttem nem tudod. Arcod, s mozdulataid, elárulják azt, mit tudni akarok. Olyan légy nekem, mint egy ismeretlen? Tényleg ez a vágyad? Vesselek lelkemben izzó haragom parazsára? Nem, ezt még te sem kérheted. Pedig nem lenne, olyan mit nem adnék érted. Az elmúlt idő, olyan volt, mintha a másik felem - az ki az erőt tartotta bennem – elhagyott, s magamnak maradtak a komor gondolatok. De itt vagy hát végre, s nem a múltnak élek. Örülök a jelennek, s hogy láthatlak téged.

Csak szomorkásan mosolygok a gondolatmenetre, de csak egy pillanatra. Szemeid mosolya vidámságot csal arcomra.

- Zuhany és kaja, értettem kisasszony, ez a legfontosabb – válaszolok pimasz udvariassággal. Van is egy jó ötletem, hova mehetnénk. Ha nem bánod, hajlékomba invitállak. – kacsintok, s választ se várva, kéz a kézben hopponállva, jelenünk meg a Black ház nappalijában.

- Azt hiszem, nem kell körbevezesselek, hisz ismered, mint a tenyeredet. – mosolygok bocsánatkérőn. Nyugodtan maradhatsz nálam, ameddig csak szeretnél. Válassz egy szobát, zuhany még mindig az emeleten. S amíg felfrissülsz, hozok a sarki bódéból valami harapni valót. Így megfelel a hölgynek? – kérdezem vidáman, s a bohóc inast játszva meghajlok távozásra várva.

Remélem sikerül jókedvre derítenem, elterelni a gondolatait, hogy itt otthonra lelhessen.

but I'm the chosen one...

Nagy lélegzettel fújom ki a levegőt, ahogy kilépek Hermione lakásának ajtaján, és tudatosan menekülési utat – utakat keresek. Tudom nagyon jól, szükségem lesz rá, hiszen a bájos és imádni való leányzó egy vérengző boszorkánnyá változik, amint észreveszi mi történt a jegyzeteivel. Nem tehetek róla… egy apró és ártatlan kávéfolt, semmi több. Teljesen véletlen volt, és abszolút nem az én hibám. Már miért is tehetnék én arról, hogy a fél csészével ráborítottam a kávézóban mikor a pincérnő nagy kegyesen végigforrázta a karomat, mert túl kicsi volt számára a pohár szája… vagy mittudomén.

Addig jó, amíg ezt nem kell szemtől szemben elmagyaráznom… Pillantok jobbra – pillantok balra, mikor hurrikánként csattan a falakon is átszűrődő sivítás… - HARRY!

Ehe-ehe… észrevette – nagyot nyelek, akaratlanul is elvigyorodom. Remélem, nem futok össze vele ma este, aztán ha mégis, addigra már lenyugszik.

Nyakamba veszem a lábaim, és a járókelőket kerülgetve elinalok… Voldemort ide vagy oda, Mio-tól jobban félek. Azért nekem is van életösztönöm, ám remélem, ismét megúszom egy újsággal való tarkón csattintással. Imádom ezt a nőt, csak ne lenne ilyen heves a vérmérséklete.

Lutece kúria, az meg vajon hol ménkűben van… még szerencse, hogy van még időm, meg aztán a meghívón is szerepelnie kell. Ahogy távolabb kerülök immár nyugodtabban lépdelek tovább a Black ház felé. Az ostrom utáni nyarat már itt töltöttem. Van mit kipofozni a helyen, de időm van bőven. Már nem kell horcruxok után a világot járnunk. Ejtőzöm hát egy keveset, aztán ahogyan egyre jobban közeleg az este mégis csak készülődni kezdek. Nem akarok elkésni… felpattanok az első buszra, ami irányba visz, és unottan számolom a megállókat… egészen addig, míg újra eszembe nem jut a kora délután. Jajj nekem, ha Mio is ott lesz. Végül is, beszéltünk róla… azt mondta nincs kedve ehhez a felesleges csicsához, csak időpocséklás… - mindig is tudtam, hogy a süveg igazából büntetésből osztotta a griffendélbe, mert a lelke egy az egyben egy hollósé. Viszont, hogy mégis így alakultak a dolgok kinézem belőle, hogy ha már másért – bosszúból felbukkanjon, és az orrom alá dörgölhesse baklövésem.

Ahogy elmélázom a gondolataimban mire észreveszem már meg is érkeztem. Kissé meredt végtagokkal szállok le a buszról, s egy jó nyújtózkodás után belépek a nyitott kapun.

- Szép hely, azt meg kell hagyni.  – pillantok körbe a lassan kibontakozó kertre, s főépületre. Követem a fényeket és a zsibongást, mígnem találkozom a házigazdával. Az udvariassági köröket letudva, s egy fáklyával gazdagabban magam is elindulok a többiek után, hogy a bál végre a kezdetét vehesse… ám szemem sarkából folyamatosan figyelek, hogy vajh honnan jöhet az a bizonyos felcsavart újság, s az apró kéz, aki azt tartja.

Türelmesen hallgatom mondandódat… és továbbra sem tudok betelni a látványoddal. Annyira megváltoztál… mintha teljesen kicseréltek volna. Ha csak hallom, és nem látlak saját szememmel nem hiszem el, hogy valójában megtörténik. Ám tekintetem nem kalandozhat sokáig szabadon fáradt ám mégis ragyogó arcodon, nyúzott, hamiskás mosolyra húzódó ajkaidon. Nem merülhet el szemeid melegséget sugárzó barnaságában…
Előkerül A doboz. Talán legbelül még hálás is vagyok érte, hiszen ha nincs ez a valami, akkor most nem ülnél itt előttem én mesebeli Seherezádém. Szemeim, ajkaim, az arcom, egész lényem boldogságtól ragyog, és semmi sem ronthatja el, nem űzheti el ezt az érzést. Aztán persze ahogy hallgatom a történeted, s látom arcod rezdüléseit, a mosolyodat elűző aggodalmat, a didergést felváltó – homlokodon megjelenő apró verítékcseppet, akkor tudatosul bennem, hogy ennek a fele sem tréfa.

"- Mit tegyek? " - csendül fel az ismerős taktus. Kezemmel előre nyúlva, a tenyeremmel befedem a dobozt, elrejtem tekinted elől… azt akarom, hogy megszakadjon az a szinte hipnotikus figyelem amivel a mintázatát pásztázod… mintha bármikor befejezhetné a ki tudja mióta tartó harcát, s szabadra bocsáthatná a benne lakozó bezárt lényt, dolgot, akármit.

- Ne félj – szólok csendesen. Ezt is megoldjuk valahogy, ám időre van szükségünk. Én azt mondom forgassuk vissza, abból ugye baj nem lehet. Aztán meg… hmm… talán visszaugorhatunk a Roxfortba, hátha ki tudunk deríteni valamit - avagy bemehetünk az akadémiára is. Mindkét helyen bizonyosan szívesen segítenek, bár én szívem szerint a Roxfortot választanám… olyan rég voltam már arra. Jó lenne körülnézni, és szerintem, ha még magadnak sem vallanád be, de azért neked is hiányzik. – kacsintok a leányzóra.

Lassan felemelkedek ülő helyzetemből… érzem lábaimnak lassan ugyancsak szüksége volt a mozgásra, egészen kezdtek megmeredni. Hangyák seregének tucatjai száguldoznak át szegény lábaimon, ahogy érzem az elzsibbadt végtagjaim ereiben újra meginduló, dübörgő vérzuhatagot. Igyekszem elnyomni ezt a kellemetlen érzést, és csak rád koncentrálok. Kezemet feléd nyújtom, hogy felsegítselek.

- Gyere, sétáljuk! – húzlak magammal, immár újra mosolyogva. – Gyönyörű az erdő!

Pálcám mint jól megtermett ágyú szórta a pusztítóbbnál pusztítóbb átkokat, sikeresen lefoglalva ellenfeleinket. Tüdőm, még mindig sajog - ugyancsak érzem a korábbi homokvihart - de nincs időm ezzel foglalkozni. Kezdek fáradni… érzem a karjaimba bekúszó égő fájdalmat, ahogy izmaim pihenésre vágynak. De jó is lenne, leheveredni, megpihenni, kár hogy épp most pusztul el mindaz mit otthonomnak tekintettem, mintha tehetnénk bármit is. Annyira kilátástalan ez az egész…

Ginny hangja hasít a levegőbe, ahogy haragját útjára engedi az előlünk menekülő férfi felé. Elmosolyodom… Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül. Sajnos nem volt időm többet foglalkozni vele, elég volt az a kihagyás, amíg fedezékbe vonultunk, ellenben ha már képes átkot szórni, akkor komoly baja csak nem lehet. Ez legalább megnyugtat.

Fals remény…

Ekkor olyan történik, amire végképp nem számítottam… megremeg alattunk a padló, s mintha a föld nyelne el minket. Ijedten kapok a kezemből kicsúszó puha ujjak után, de túl gyorsan távolodik tőlem az újdonsült csúszdán. Ám amilyen hirtelen kezdődött, oly hamarjában lesz vége a szánkó és hó nélküli csúszásnak. Nem marad más, csak a koszos, hideg, egyenetlen kövezet, mi mogorván fogad minket. Prüszkölve köhécselek, a felkavart por és törmelék miatt, ám itt csak a sötétség fogad. És csend.

Néma csend. Ijesztő. Hátborzongató. Szinte érzem, és hallom magamban, ahogy megszólal a belső vészjelzőm. Deja-vu. Régi ismerősként kúszik be a hideg a bőröm alá. Görcsösen kapaszkodok meg a pálcámban, s tekintetemmel Ginny-t keresem, ahogy feltápászkodom. Tudom, hogy valahol itt van a közelemben. Ám ez a hűvösség, rosszat sejtek… a távolból feltörő csörömpölés zaja csak megerősít ebben. Mintha valaki megbújna az árnyakban, mintha mondott volna valamit, de annyira torz az egész, hogy egy szavát sem értem.

- Ginny! – suttogok erélyesebben, s választ nem várva, úgy döntök, hogy szükségünk van valamennyi fényre, mert az orrunkig is alig látunk.  - Lumos Solem! – mormolom magam elé a varázst, és a pálcám végén megjelenő fénygömböt meglódítva előre dobom a folyosóra, hogy azt bevilágítva végre felmérhessük a terepet.

Így utólag visszagondolva, nem vagyok teljesen biztos, hogy ez mégis jó ötlet volt-e. Ha ellenség bújik meg, akkor tiszta célpontok vagyunk egymásnak… Ám a látvány ami fogad, legborzasztóbb rémálmaimat idézi. Szívembe jeges ujjakkal markol a félelem, amikor megpillantom a folyosón felénk suhanó fertelmet.

Mosolyogva keresem a tekinteted, és ölellek magamhoz még szorosabban. Szinte tökéletesen érzem minden porcikádat, hiszen egy leheletvékony kelme van csak rajtad… és érzem, hogy mennyire vékony is vagy valójában.

Legbelül megijedtem, nem így vártalak vissza. Bármerre is jártál biztosra veszem, hogy nem szórakozással töltötted az időt. Szokás szerint megint nem foglalkoztál magaddal eleget, akaratlanul is érzem mennyire lefogytál. Ez így még inkább aggódással tölt el… s így hogy újra mellettem vagy, érzem azt, hogy mennyire is rossz volt mikor nem voltál. Egy idő után persze megszoktam elviselni a hiányodat, pokoli nehezen ment, de valahogy túltettem magam rajta. Mikor a fürkésző varázsaim folyamatosan lepattantak, tudtam, hogy nem akarod, hogy megtaláljanak, legyen bármi okod is rá. Túléltem, legalább annyi haszna volt, hogy teljesen a tanulásba feledkeztem. Ginnyvel nem működött a dolog… az ostrom után nem sokkal másfelé vitt az utunk. Mindketten megváltoztunk… mindenki megváltozott aki akkor ott volt. Így ha már másnak nem legalább az aurori képzésemnek jót tett ez a rengeteg borzalom.

Ám itt vagy újra… kócosan, hófehér bőröd megkapta a nap. Ahogy végigpillantok rajtad teljesen olyan vagy, mint a mesebeli Seherezádé… mintha csak egy könyvből léptél volna elő… mintha teljesen kicseréltek volna. Két év… elmondhatatlanul sok idő, és ennek súlya ebben a pillanatban ül a mellkasomra, s elemi erővel tudatosul bennem. Nagyot dobban a szívem, és ezzel együtt valamilyen különös megnyugvást érzek, amit nem tudok hova tenni.

„- Hiányoztál.”

Csak egy egyszerű szó, csupán néhány hang, egy őszinte érzés… bárhogy is próbálnám megfogalmazni, benne van minden, minden ami itt legbelül… ami bennem is… ahogy én is… ahogy te is nekem.

- Túl messze és túl sokat… – ismétellek, s homlokomat a válladnak döntöm. - Sejtettem, hogy nem arra jártál, de gondolom megvolt rá az okod, így nem is firtatom, csak elmondhatatlanul örülök, hogy újra itt vagy. – s szavaimnak nyomatékot adva ajkaimmal válladat érintem.

- Ám, ha jól sejtem mégsem emiatt tértél vissza. Miben lehetek a segítségedre? – nézek újra fel, s immár komorabban, a tekintetedet keresem, hogy aztán végighallgassam a miért egy részét.

- Elbúcsúzni? Képes lennél ismét itt hagyni? – kérdezem immár szomorúan, s kezem a tiédre helyezem. - Ennyi lenne? – s ajkam keserű mosolyra húzódik. - Tudod… mentem volna én korábban is, egy szavadba került volna. Mióta eltűntél minden más lett… egy részemet elvitte az üresség, s most hogy újra itt vagy, nem leszek olyan bolond, mint akkor. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Legyen az horcrux vagy sem, nem engedlek el újra egyedül.

Egy rövid pillanatra elnémulok… aztán halkan folytatom:
- Érted küzdenék, s tudod jól, a végsőkig elkísérlek bármily bolondságra adtad a fejed. Nem tudom kik szorulnak a segítségedre, kik ellen kell harcolnod, s miről szól ez az egész. Azt viszont a napnál is világosabban, hogy nem vagy egyedül.

Tekintetem az öledben szorongatott tarisznyára kúszik. Van nálad valami… valami fontos. Döntöttem, s most már tudom, hogy ezt már rég elhatároztam. Ha Te mellettem, akár az egész világ lehet ellenem.

- Mondj el mindent, mi ez az egész?

Újra álmodok… újra álmodom… újra ugyanazt, mint akkor. Az átkozott nyaklánctól meggyötörten, összefont kezekkel aludtunk egymás mellett, s talán a horcrux volt mi összekapcsolta a tudatalattinkat, vagy tényleg csak ennyi volt tudatalattink távolsága – ki tudja.

Ismét a Roxfortban futok, s téged kereslek. Hajt az ismeretlen, a vágy, hogy újra lássalak… hogy újra öleljelek… hogy ismét érezzem azt az érzést, amikor biztonságot keresve bújsz meg karjaimban. Érzem, szívem a torkomban dobog, nem tudom hogyan, egész egyszerűen csak érzem merre kell mennem. Mint legutóbb… deja vu. Ugyanúgy lassítok a sötétlő folyosó végénél, s várom, hogy kifordulva ismét nekem ütközz. Ám nem történik semmi. Hiába haladok tovább, kanyarodom az útvesztő egy újabb szakaszára, nem talállak.

Szomorúság, azt hiszem ez a megfelelő arra amit érzek... és talán csalódottság. Igen, talán ez a legpontosabb. Nem futok tovább, nincs már meg a „merre”. Csüggedten görnyedek le a földre, karolom át guggoló térdeimet… mintha recsegést hallanék magam mögül, ám nem törődöm vele. Hiányzik a másik felem, és a csalódottság, hogy mégsem találtalak erősebb mindennél.

Ám ekkor apró kezek fogják be lehunyt szemeimet, puha bőrének meleg érintése szinte azonnal feledteti az előbbit. Óvatosan fogom meg, húzom magam elé, s pillantok fel. Sosem feledtem, ezer közül azonnal felismerném tenyerét. Csak elmosolyodom, s belecsókolok. Lassan fordulok meg, és pillantom meg végre azt, kit eddig kerestem. Minden ugyanaz, semmit sem változtál. Ugyanaz a kusza loboncú, arcán tettetett komolysággal engem fürkésző tekintetű leányzó guggolt velem szemben, mint rég. Ajkán bujkáló mosoly, és szívem újra eltelt melegséggel.

Melegség… hiába látom magam előtt, kezeit tartom enyéimben, arcomon továbbra is érzem érintését. Arcom kellemes szellő cirógatja… valami nincs rendben. Tudatalattim a valóság ingereire reagálva szakít ki az álomból, emel ki a sötétségből, s térít vissza a valóságba. Valóság? Ahogy szemeim lassan felnyitnám, érzem, hogy valaki tényleg a tenyerével ejtette rabul tekintetem. Füleimre koncentrálok. A távoli madárcsicsergésbe izgatott, ám mégis halk szuszogás vegyül.

Arcom mosolyra húzódik… mégsem álom volt?

Tenyerem tiedhez emelem, hogy aztán korábbi mesémnek megfelelően ajkaim elé vonva csókkal köszöntsem. De ez a kéz teljesen más. Hófehér bőrét megkapta a nap, s különös motívumok sokasága díszíti azt. Akaratlanul is meglepődöm, nem erre számítottam. De mosolyom nem lankad, s kíváncsian fordulok hátra, a kezek tulajdonosa felé.
 
Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad mikor megpillantom Mio-t, mert Ő az, tagadhatatlanul… nem lehet más. Az a szempár nem lehet másé, viseljen bármilyen ruhát.

- Szia! – suttogom feléd, csodálkozón mosolyogva. Arcomon őszinte öröm és boldogság.
- Úgy örülök, hogy végre újra láthatlak! – suttogom még mindig, miközben tekintetem nem tudom elszakítani a tiedtől. Majd nemes egyszerűséggel nevetve az ölembe húzlak, hogy ajkaimmal az arcodat érintve köszöntselek. - Mondd, merre jártál? Minden rendben, jól vagy? - zúdítom rá gondolkodás nélkül kérdéseimet, nem foglalkozva saját közvetlenségemmel.

Az alábbi játék csak fikció, kérlek titeket ennek megfelelően kezeljétek.

„Itt kellene maradnunk Harry. Örökre…”

Nem is tudod mennyire szerettem volna, ha akkor és ott magam mögött hagyhattam volna mindent. Önzőn és mindent felrúgva, senkivel és semmi mással nem törődve. Akkor persze nem szóltam, túlságosan bolond voltam, hogy komolyan vegyem… no meg eltökélten lobogott bennem a harci tűz, hogy megállítsuk Voldemortot.

Voldemort… rég nem hallottam már ezt a nevet. Évek teltek el azóta, hogy megéltük talán az évszázad legnagyobb csatáját, a roxforti ostromot. Pedig az egész olyan, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem a kétségbeesett tekintetedre, mikor megértetted, de elfogadni nem akartad, hogy meg kell halnom. Könnyeid, mint apró gyöngyök hullottak alá, karjaid úgy szorítottak, mint korábban soha, ahogyan ragaszkodtál hozzám, és velem akartál tartani. Elkísérni az utolsó utamra, fogni a kezem, hogy együtt fejezzük be.

Megszakadt a szívem, nem akartalak ott hagyni. Nem akartam elengedni a számomra fontosat-fontosakat, azt a kevés embert, aki tényleg számított. De nem tehettem mást. Így rendeltetett, így kellett befejeznem. Az már csak a szerencsén múlott, hogy Voldemort átka a bennem szunnyadó sötétlő lelkének visszamaradt parazitáját pusztította el, s nem engem.

Meglendítve, kacsázó útjára indítom az előbb az avarból felvett lapos követ… s szememmel némán követem, ahogy pattogva suhan tova a folyón egyre bentebb és bentebb. Megbabonázva bámulom a fodrokat, a megtört víztükröt… mintha még most is akkor tél lenne.

Cikáznak a gondolataim, mint oly sokszor. Rengeteget járok a múltban, pörgetem vissza a régi történéseket, a számomra kedves perceket. Sosem felejtettem el a közös Go partinkat, amit azóta sem játszottunk újra. Azt a bolond táncot, amit azóta sem ismételtünk meg. Azt a majdnem csókot, melynek parázsló tüze azóta is égeti ajkaimat.

Elmentél...

Évek teltek el, és a háború vége óta szinte nem is láttalak. Tudom, hogy visszatértél a szüleidhez, és Ausztráliában maradtál… de semmi többet.

Eltűntél...

Kerestelek, de nem találtalak. Talán te nem akartad, nem tudom… bármerre is jártál, a varázslataim nem értek utol. Lassan auror lesz belőlem… ám még mindig hiányzol… Veled együtt eltűnt az életem egy darabja is. Örökre magaddal vitted egy részem.

Elhagytál…

Lassan feltámad a szél, ám mégis jóleső borzongással tölt el. A nyári nap melengető sugarai utat törnek az erdő lombkoronája között. Az egész kép olyan, mint egy mesében… az sem különb, amiért magam is idejöttem. Nem akartam hinni a szememnek… azt hittem csak káprázat. De ennyi idő után is, ezer közül felismerném az a játékos vidrát. Azt a fénylő, suhanó alakot. Tudtam, hogy csak te küldhetted.

D-E-A-N

Ennyit írt a levegőbe mielőtt eltűnt, s én már másnap reggel hoppanálltam. Itt vagyok hát… és szinte semmi sem változott. A deani erdő… a folyópart, ahol a sátrunk állt. Szívem a torkomban dobog. Lelkemben kétség, bizonytalanság hadakozik a türelmetlen kíváncsisággal, a viszontlátás boldogságával.

Az előbbi kavics már rég elmerült… a fodrok tovatűntek, ám a nap szikrázóan tűz. Bekucorodtam a régi fa tövébe, ahol mindketten ültünk… lassan vánszorognak az órák. Ám a friss levegő, a madarak éneke végül csak megnyugtatja háborgó lelkemet, s mire észrevenném, elszenderedem.

Épp csak megérkeztem Ginny mellé, ám nem nyugodhattam. Hiába a fals biztonságérzet, talán egy kósza pillanat az, amíg megkönnyebbülhettem, hiszen így hogy mellettem van már vigyázhatok rá.

- Protego maxima - suttogom a fogaim között, ahogy magamhoz ölelem a földön fekvő lányt.

Rendszerezem a gondolataimat. A nő kihúzva, a törmelék alatt, és a bilincs fogságában nem lesz vele gond egy darabig… Ginny kínzója a fal mellett szobrozó páncél mögött keresett, s lelt menedéket. Nem tudom, hogy sikerült e megsebesítenem, de túl gyorsan mozgott így elég kevés esélyét látom a dolognak. A harmadik támadónk minden bizonnyal sok vért veszített… még így, a törmelékek tengerében is kivehető volt, hogy csatakos a padló a bíborvörös éltető nedűtől.

Itt szakadt vége a fonálnak, eddig tartott ez a néhány másodperc nyugalom, és borzalmas porförgeteg szabadul el a folyosón. Mit por… mintha maga a Szahara istentelen homokbuckái járnák pörgő-forgó táncukat, hogy mindent belepjenek, eltömítsenek… mintha fojtó, szorító kacsokkal ragadnák meg az arcom, és préselnének bele a fullasztó homoktengerbe.

Tudatom segítségkérően kap valamilyen megoldás felé, azonnal szükségem van valamire, amivel oldhatom a helyzetet, különben mind itt veszünk.

- Meteoronto recanto – szólal meg gondolatomban a hang, s kap erőre a nonverbális varázs.
 
És mintha elvágták volna… ahogy jött a förgeteg úgy múlt el a semmibe. Köhögök, prüszkölök, a szemeim dörzsölöm, hogy újra visszakapjam az érzékeimet. Szerencsémre viszonylag gyorsan tér vissza a látásom… bár szemeim könnyekkel próbálják megoldani a helyzetet, így is elég tisztán látom a tőlünk nem túl messze tornyosuló páncélt, és a mögötte megbúvó halálfalót.

- Confringo! – célzom meg fedezékét, és reménykedem benne, hogy az okozott robbanás elég lesz arra, hogy elkábítsa Voldemort csatlósát.

Nem gondolkodom tovább, nem szabad tovább finomkodnom, az életünk múlik rajta. Ha pusztítanom kell ahhoz, hogy mi túléljük, akkor azt teszem. Ha sebeket kell okozzak, hát így lesz. Tudom jól, hogy ők sem kímélnének minket, sőt. Még szerencse, hogy eddig nem kaptunk egy Futótüzet a nyakunkba. Nem válogatok, ha a mi oldalunkon harcoló ismeretlen nő is magához tér, akkor immár ketten folytatjuk, hogy össztűz alá vegyük az ellenséget. Csak remélni tudom, hogy a mellettem heverő leányzó is rendben van, és nem esett komolyabb baja… a legjobb amit tehetek, hogy elfoglalom az ellenséget.

- Sectumsempra – Stupor – Obstructo – ha a többiek számára biztonságos, akkor Confringo … – némán szórom az átkok tengerét a megmaradt, még mozgó ellenfeleink felé, és igyekszem Ginnyt fedezékbe segíteni.

A nő nem lett jégszobor… a porfelhőn keresztül érkező átok az enyémmel kapcsolódott, és az eredmény számomra is meglepő volt. Nem emlékszem, hogy találkoztam –e korábban ilyesmivel, bár az az igazság, most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ez irányban az emlékeimben kutakodjam. Végül is… ami számít, az sikerült, ezt a pokoli nőszemélyt egy jó darabig kivontuk a forgalomból. Csuklóira elpusztíthatatlan bilincsek fagytak, amíg ki nem olvad a keze semmit nem tud tenni… ez legalább elegendő időt biztosít a leszerelésére. Ám a pálcája már mozgásban van. Tudom jól, hogy elugrani lehetetlen… csak egyetlen gondolat jár a fejemben, ahogy a pálcámba kapaszkodom. Jól kell időzítsem a védő bűbájt, mert nem egy Rictumsempra lesz a korai karácsonyi ajándékom.

~ Protego maxima, protego maxima, protego maxima ~

Ám a pokoli szerencsém úgy néz ki még mindig velem van. A befagyott csuklók korlátozzák a pálca mozgását, és a nekem szánt átok a nő fölötti mennyezetbe csapódik, abból szakít ki nagyobb darabokat. Ez nekem épp elég, a ráhulló törmelék, a mozgásképtelenné tett kezek elegendő előnyt adnak a menekülésre.

Nem tudom… ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből Ginny sikolyát, a másik féreg valamelyik átkával biztosan eltalálta.

- NEEEEEEEEEEEEM! – ordítok. Érzem ahogyan a fejembe tódul és dübörög a vér. Szívdobbanásom mint pergő dob zakatol a fülemben, őrült tempót diktál, és én engedek neki. Oldalra pillantok a szekrény fedezékében elpilledt nő felé. Nem tudom hányadán állok vele. Nem ismerem… az előbb halálos átokkal próbálkozott… lényegtelen, hogy nem talált… képes volt megidézni. Ölni akart. És ez veszélyessé teszi, ám a célpontja az egyik halálfaló volt… ellenségem ellensége… a barátom? Nem, azt nem mondanám, de jelenleg közös rossz ellen harcolunk. Nem bíznám rá az életem, ezek után pláne nem, de most szükségem van a segítségére. Meg kell mentenem Ginnyt.

- Mennünk kell, most! – kiáltom felé, és kérőn nézek rá, de csupán egy szívdobbanásnyit… nem várok választ, hisz látom, a számomra Kedvest további átkokkal ostromolják.

Előre vetem magam. Pálcát forgató kezem némán és pokoli gyorsan cselekszik. Futás közben a Ginnyt célba vevő fekete taláros rettenetre zúdítom minden haragom.

- Saggitiis Dominorum – mormolom a fogaim között.

Még ha ismeri is az ellenátkot, nem hagyok esélyt a menekülésére. Hiába fog védekezni, tudom jól. A következő mozdulatsorral egy Kötőhártyagyújtó-átok az mit útnak indítok. Célom, hogy Ginny mellé érjek. Cikázok a törmelék között, hogy elsuhanjak a remélhetőleg harcképtelenné tett férfi mellett. Reflexeimre, gyorsaságomra bízom magam. Ám, ha mégis védekezésre kényszerítenének, oldalra, valamilyen fedezék felé vetődöm, hogy újra a Protego maxima bűbájommal mentsem az irhámat.

Túl sok reményt nem fűztem szerencsétlen kígyómhoz, de azért azt nem vártam, hogy ilyen egyszerűen, egy kés által haljon. Legalább valamilyen átkot használt volna, de nem. Ez a nő veszélyesebb, mint a másik kettő. Igen, így pontosabban megfigyelve két férfi és egy nő az ellenfelünk. Ám nem tudok sokáig bármin is gondolkodni, utolsó pillanatban még épp ki tudok térni a rám szabadított lándzsák elől.

~Uhh… ez meleg volt. Biztosra veszem, ha nem kerülgettem volna réges rég annyit a gurkókat, akkor most nem kicsit lennék bajban. ~

Tekintetemmel csak a pusztítást követtem, és nem sok kellett, hogy teljesen elsápadjak. Csak kapkodom a fejem annyi minden történik körülöttem. A halálfalókkal szemben védekező szőke nő már-már reménytelen helyzetbe kerül, ám a három támadónk közül az egyik megsebesül, ráadásul a saját átkuktól.

~ Bolondok… ez van, ha ész nélkül szórjátok a pusztítást. ~

Ha más nem, legalább egy kevés időt nyerünk vele. Odakintről folyamatos villódzás fénye lopja be magát a folyosóra, és egyre nyugtalanítóbb léptek döndülnek, közelednek. Persze nem gondoltam, hogy séta galopp lesz megszerezni a diadémot, de hogy pont egy ilyen csatába keveredjek… Ehh… Ám egy ismerős hang töri meg a csendet, ezer közül felismerném…

~ Ginny! ~

Fogalmam sincs, hogy hogyan került ide, eddig sikeresen tartottam meg a hidegvérem, de érzem, ahogy a félelem lassan újra a bőröm alá kúszik, hogy ellehetetlenítsen. Aggódva lesek ki a fedezékemből, és a távolban megpillantom vöröslő tincseit… immár biztos vagyok benne, hogy tényleg ő az, és nem csak a képzeletem játszik velem. De nincs időm az örömre, egy óriás - a korábbi döngések gazdája – játszi könnyedséggel bontja a folyosót. Brutális, ép ésszel fel nem fogható fizikai erővel születtek ezek a teremtmények. Agyi kapacitásuk viszont épp ezzel ellentétes, nem is csoda, hogy Voldemort ilyen könnyen harcra bírta őket. Rosszabbak bármily ostromgépnél…

A folyosó levegőjét újra por telíti, kabátom ujját az arcom elé kapva próbálok védekezni a fullasztó porfelhővel szemben, több-kevesebb sikerrel. Újra kilesek, ám immár csak a megsebesült halálfalót látom eredeti helyén. A másik férfi Ginny felé közeledve Crucio-val próbálja leteríteni. Tagjaim maguktól mozdulnának, legszívesebben odarohannék hozzá, ám tudom, hogy öngyilkosság lenne. Szerencsémre, mielőtt bolondságot csinálnék eddigi bajtársam, a szőke hölgy, visszakézből küldené őt pokolra. Csak a felvillanó zöld csóvát látom… tudatomban visszhangzik az Avade Kedavra…

~ EZ NEM LEHET! ~

Teljesen ledöbbentem, nem hiszem el, hogy ő is a mi oldalunkon harcol, és ennek ellenére olyan természetességgel mondta ki a halálos átkot mintha csak ő maga is egy Halálfaló lenne. Késlekedésem, megtorpanásom majdnem végzetesnek bizonyult. Az eddig még jóval arrébb tevékenykedő ördögi nőszemély hirtelen a semmiből tűnik elő. Hogy mikor és hogyan lett ide? Fogalmam sincs. Az óriás pusztítása teljesen elnyomta a távolabbi hangok nagy részét. De a nő itt volt előttem teljes életnagyságban, csupán néhány lépés választott el minket. Pálcáját az eddigi ellenfelére szegezte, hogy a kínok kínjával ajándékozza meg az ellenszegüléséért… és ekkor találkozott a tekintetünk. Láttam a szemeiben a megvilágosodást. Felismert… kiáltása végigzengett a folyosón. Nem maradt választásom, nem hibázhattam…

- Pherecitius mangicus! -  szegezem mellkasára a pálcámat, majd újra fedezékbe húzódom.

~ Ginny, tarts ki kérlek! ~