Harry

-   Szent Isten, Harry! Te kiraboltál egy büfét? – nézek végig a kínálaton. A számban összefut a nyál. Mikor is ettem utoljára? Ma reggel? Vagy az inkább tegnap volt? A nagy izgalmak közepette fel se tűnt eme emberi alapszükséglet. Ráadásul ez csupa olyan bűnös finomság, melyekhez réges-régen nem jutottam hozzá… Indiában kevesen árulnak hamburgert és még annál is kevesebben eszik meg. A tehén szent állat, persze engem ez most nem motivál.

A ruhák kicsit lógnak rajtam, de legalább tiszták. Puhák és öblítő illatuk van… igazi luxus. A hajamat egyelőre csak törölközőbe csavartam, hadd szikkadjon, amíg eszünk. Harry is így szokta, vagy legalábbis régebben így volt. Lehuppanok a kanapéra, és örömmel nyúlok a felkínált bögre felé.

-   Hú a mindenségit, ez forró! – szisszenek fel, amikor a színültig töltött csészéből a kezemre csurran az arany nedű. Gyorsan lehörpintem a tetejét, ezzel búcsút mondva ízlelő bimbóim egyharmadának, majd leteszem a dohányzó asztalra, ujjlenyomataim kíséretében.

Mire felnézek, pont csak egy pillanatra, de még éppen látom az idegen szempárt, mely az ablakból engem vizslatott. Furcsa, persze, de valamennyire már megszoktam, gyakori volt ez, főleg amikor még új voltam Bombay-ben. Idegenként tekintettek rám, szokatlan voltam a nyugatias, jobb minőségű ruháimmal, sápadtabb bőrömmel. Ők eddig csak filmekben láttak ilyet, márha láttak filmeket egyáltalán a város azon részein, ahol akkoriban megfordultam. Na de… mielőtt még elkalandozhattam volna emlékeim tengerében, belém hasít az érzés. Ki és mégis mi a fenéért leskelődik más ablakában? Ráadásul, ez nem is akármilyen ház! Aki nem ismeri, az ablakot se láthatja!

-   Harry! Te vársz valakit? – kérdezem, elfeledkezve a rengeteg finomságról, éhségemről, az iménti otthonos, meghitt pillanatról – Valaki, az előbb…

Választ se várva pattanok fel helyemről és szaladok a hidegtől kissé párás ablakhoz. Megtörlöm lógó ruhaujjammal az üveget, majd kilesek. Sehol senki. Hallucináltam volna? Kit is láttam pontosan? Csupán a szempárra emlékszem. Sötét, kontúros… a fejét talán kalap vagy kendő fedte, a haját egyáltalán nem is láttam. Bárki is volt, félelmetes ez az egész…

Harry



~ A hajlékodba? Hol is laksz most? ~

Visszakérdezni sincs időm, a következő pillanatban már a jól ismert ódon nappaliban találom magam. Leszámítva a pár újítási kísérletet: kanapé, tévé, miegymás – mióta van áram ebben a házban? – minden a régi. A tapéta, a szőnyegek, talán még a por is.

-   Persze-persze, menj csak. – biccentek Harry-nek – Feltalálom magam.

A köszönömöt már csak a csukódó ajtóhoz intézem. Tétován nézek körbe: picit az egész hely olyan, mintha nem telt volna el az a két év. Vagy mennyi is? A folyosók, a lépcső, talán még a fürdőszoba is pont olyan, mint amikor még búvóhelynek használtuk ezt a házat. Látszik, hogy mely helységeket használja Harry: mintha a látvány csak ott lenne színes, a többi mind, akár egy megbarnult régi fénykép. Bátortalanul nyitom ki a fürdőszobai szekrényt: szerencsére van egy váltás törölközője. Ám a puritán helyzet tökéletesen mutatja, itt egy agglegény él. Hát Ginny? Őt ez nem zavarja? Egyáltalán mi történt Velük? Értetlenül ingatom a fejem, majd a lehajtott vécéülőkére pakolom először a táskám, utána pedig ruhadarabjaim. Jól esik a zuhany: Bombay-ben minden egyes nap úgy éreztem, mintha hetek óta nem mosakodtam volna. Hiába, a klíma mindig is kikészített.

Nem hoztam tusfürdőt. Persze, nagyjából nem hoztam semmit, még a ruháim is a szállásomon maradtak. Annyira hirtelen távoztam, hogy bepakolni se maradt időm. Így hát kénytelen vagyok abból élni, ami van. Felpattintom Harry tusfürdős flakonját, megcsap az illat. Elmosolyodok. Jó újra ezt érezni: már évek óta ugyanezt használja. Ez is, mint sok minden más rá emlékeztetett. Pedig hányszor próbáltam már elfelejteni! De mégis, hogy tehetném, ennyi együtt töltött év után?

Csípi a szememet a sampon. Gyorsan leöblítem a hajam, aztán vakon tapogatózok a törülköző után. Tudom, itt hagytam a zuhany melletti akasztón. Ám valami egész mást érzek, a kezem valami hidegre kulcsolódik. Mintha csak egy másik kéz lenne, szikár és eres, ismerős valahonnan. Rémülten nyitom ki szemeimet, a csípős érzés már-már égő fájdalommal mar belém. Nem látok mást, csak a törülközőt. Értetlenül rázom meg vizes tincseimet, ám szívem még mindig a torkomban kalapál, ahogy a puha szövetet az arcomhoz szorítom.  Fáradt vagyok, efelől semmi kétség. Magam köré tekerem a puha anyagot, majd a mosógépbe gyűröm koszos ruháimat. Már csak a táskám maradt: egyetlen váltás fehérneműt hordtam magamnál mindig - csak a biztonság kedvéért - na és a fogkefémet.

~ Ezzel nem leszek kisegítve. ~

A lehajtott vécéülőkén kuporogva várom meg, amíg Harry visszaér. Hallom lentről az ajtócsapódást, és a lépteket. Odaosonok az ajtóhoz, majd résnyire kinyitom.

-   Harry! Tudsz kölcsön adni egy pólót meg egy nadrágot? 

Room of Angel

-   Nahát, máris visszahoztad? Ráért volna még, én már átrágtam magam rajta… - mosolygok Harry-re – Gyere csak be, épp teát főzök.
Bezárom az ajtót, aztán nem is várva választ a konyha felé veszem az irányt. Kicsi, épphogy egy ember meg tud benne fordulni, de a célnak éppen megfelel. Ahogy otthonom többi része is. Nehéz ennél tágasabb lakáshoz jutni Londonban jó áron. Ám nyugodt, és csendes környéken van, tökéletes arra, hogy a napjaimat tanulással és pihenéssel tölthessem. És erre szükségem is van, ha nemsokára vissza akarok térni a Roxfort-ba. Az elmúlt időszak idegőrlő volt, ráadásul lemaradtam a tanulással is… minden egyes tantárggyal. Persze, a tanárok nyilván megértik majd - Ron is folyton ezt szajkózza. Nem várhatják tőlünk azt, hogy minden úgy menjen tovább, mintha mi sem történt volna. Persze, valószínűleg igaza van. De én nem ezt várom magamtól. És ez az oka annak, hogy a nyarat vaskos könyvek társaságában töltöttem.
-   Milyen teát kérsz? Van gyógynövényes, epres meg sima fekete! - kiabálok ki, miközben a teafőző fülsértően sikítani kezd, így alig hallom Harry válaszát. Elzárom a gázt.
Mire kilépek a kis helységből, be az apró nappaliba, már csak az ajtócsukódást hallom. Siet: dolga van. Csupán a lépcsőházból hallatszik egyre tompábban a szapora léptek zaja. Vállat vonok hát, majd fogom az asztalon hagyott jegyzeteket. Szórakozottan pörgetem át, miközben elindulok a könyvespolchoz, ahol a többi tankönyvem is sorakozik: szépen egymás után, minden egyes tanévé. Csupa szép emlék, az ártatlan gyermekkorból…
-   HARRY! – hördülök fel aztán hirtelen, ahogy megpillantom az irdatlan kávéfoltot, mely szinte teljesen olvashatatlanná tette a lapokat. Az ablakhoz szaladok, hátha még elkapom a menekülő csirkefogót, ám az utca épp olyan kihalt volt, mint Csernobil az erőmű robbanása után. Ugyan apró bosszúság, ám a nap hátralevő részére mégis rányomta bélyegét. Képtelen voltam nyugton ülni: annyira nem tudtam koncentrálni, hogy a rúnaismeret jegyzet sorai a sokadik olvasás után se tudtak értelmes gondolattá összeállni fejemben.
~ Gyáva alak… ~ tért vissza dühöm újra meg újra. ~ Igazán vehette volna a fáradtságot, hogy legalább bocsánatot kérjen… ~
Végül feladtam. Szombat délután négy óra volt, és én ott ültem az albérletemben. Más fiatalok ilyenkor randizni mennek, vagy legalábbis szórakozni. Persze, eszem ágában se volt plázázgatásra szánni az időt, de ha már hasznosan nem tudom, hát legalább kellemesen töltsem el.

Nem sokkal később már a tükör előtt álltam. A ruha, az az élénk piros darab, amit még Fleur-ék esküvőjén viseltem valahogy nem azt a benyomást keltette most, mint régen. Ugyan csak egy év telt el, ám az események mégis szomorú nyomot hagytak rajtam. Ha egész nyáron hamburgeren éltem volna, se tudnám visszaszedni az elpárolgott kilókat… Eredetileg nem is akartam elmenni erre az ostoba bálra. Időpazarlásnak tartottam az egészet, most mégis bosszantott a gondolat, hogy amúgy se mehetnék. Egyszerűen a puszta látványom alkalmatlanná tett. Csüggedten roskadok a fotelba, mire Csámpás fájdalmasan jajdul fel. Ráülhettem a farkára, ám még mielőtt bocsánatkérően megsimogathattam volna, ő már sértődötten eliszkolt a hálóba. Kész: ez az egész bálosdi buta ötlet volt. Fogom a telefont: fel akarom hívni Harry-t, ám csak a hangposta válaszol.

Nem maradt más hát…

Amikor megérkezem a Lutece kúria elé bátortalanul húzom össze magamon a vállamra terített fekete kendőt. Egész ide úton az volt az érzésem, hogy mindenki a melleimet bámulja… vagyis azt a zselés valamit, amivel kipótoltam. Persze, ez nyilván hülyeség, de melyik embernek nincsenek rögeszméi? Így legalább kinézett rajtam valahogy ez a bosszantóan elméretezett gönc, és nekem se kell Csámpással töltenem ezt a szép nyári estét. Amúgy se tudtam kiimádkozni az ágy alól.
Mostanra minden haragom elszállt, így kedves mosollyal üdvözlöm a kezembe nyomott koktélos poharat, ami kellően szórakoztató és megértő partnernek ígérkezett erre az estére. Nem sokkal fáklyagyújtás előtt álltunk, így már a vendégek többsége megérkezhetett. Igyekszem megerőltetni magam, felismerni az embereket, összehozni az arcokat a megszokott taláros-iskolai emlékképekkel. Aztán meglátok egy igazán ismerős figurát: vagyis leginkább a tarkóját, nem sokkal előttem. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna! Megint felmegy bennem a pumpa, ahogy felsejlik szegény pórul járt jegyzetem emlékképe. Így hát hirtelen felindulásból üdvözlöm Harry-t a lapockájára mért jól irányzott ridikül-lendítéssel…

Harry

Megfogod a dobozt, a mintát pedig eltakarod. Ez épp elég ahhoz, hogy megszűnjön a koncentráció, amivel eddig jövetelem céljába kapaszkodtam. Vagyis… tényleg ez lett volna a cél? Miért is éppen téged kerestelek fel? Amikor ott a Roxfort megannyi tudós professzora… Felnézek. Látom az őszinte örömöt az arcodon. Azt az örömöt, amit egy rég nem látott barát visszatérte okoz. Én nem tudok rád ennyire őszintén mosolyogni. Persze nem akarom, hogy lásd azt a csöppnyi kis rándulást arcomon, a halvány grimaszt ajkaim sarkában. Azt, hogy mennyire kínossá teszi a helyzetet közvetlenséged. Mondd Harry, te tényleg nem haragszol? Egyáltalán? Vagy éppenséggel tehetnék én is úgy, mintha mi sem történt volna. Ahogyan te.

-   Már hogyne mennék szívesen! A Roxfortnak köszönhetem, hogy nem kell fogakat tömködnöm a Harley Street-en… - kacsintok vissza – Bár ami azt illeti, a sétánál most jobban vágynék egy zuhanyra és egy óriási adag fish-and-chips-re.

Fogom a dobozt, s visszatekerem a szimbólumot a kiindulási pontra. A csüggedtség és a lemondás fojtogató érzése szinte villámcsapásként ér. Újra. Minden egyes alkalommal, amikor visszazárom ezt az átkozott ládikót. Nem tudom megmagyarázni miért, kicsit olyan, mintha a kíváncsiság arra sarkallna, hagyjam mégis inkább kinyílni. Pedig, ha őszintén a szívembe nézek, a hátam közepére se kívánom. Ez pont olyan, mint amikor az ember kint áll a sziklaszirt szélén. Lenéz, s a tátongó mélységet látva elgondolkodik azon, mi lenne, ha leugrana. Persze, valójában eszébe sincs, de akarva akaratlanul is eljátszik a gondolattal. Aztán mégis visszalép. Ahogy én is visszazárom a dobozt, minden egyes nap. Vajon így lesz ez most már mindig? Amíg csak élek? Vagy amíg át nem adom a felelősséget valaki másnak. Eszembe jut az idős asszony és az utolsó éjszaka, amikor még életben láttam őt. Az a megnyugvás az arcán: egy élet terhét adta át. Megértem. De tényleg. Ám valami mégis bosszant: hogy lehet, hogy egy cseppnyi bűntudatot se láttam a megkönnyebbült mosoly mögött?

Elrakom a dobozt, majd megbizonyosodok arról, hogy a táskámat is jól visszazártam-e.

-   Őszintén szólva, mihamarabb meg szeretnék szabadulni ettől a vacaktól. – fogadom el a felém nyújtott kezet, s állok végre én is talpra. Amúgy meg, ritka göröngyös itt a föld… vagy sikerült gyökérre ülnöm: persze, ilyen az én szerencsém. – Ám vannak egyéb tényezők is, amiről még nem beszéltünk… – eszembe jut az a hátborzongató érzés, amit Bombay-ben, távozásom előtt éreztem – … amit persze elmondok majd, khm, most viszont szükségem van némi munícióra, hogy jobban fogjon az agyam. Tudsz valami biztos helyet?

Persze én is tudok egyet… naná! Ám most mégse érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy önként vessem magam alá a Weasley család kérdésáradatának. Ami persze megint csak jogos, de még nem készültem fel rá. Ahogy arra sem, hogy újra lássam Őt…

-   Add a térképet… - suttogom Ronnak.
Ha támadunk is, ha harcba bocsátkozunk, tudnom kell, merre tovább. Az elsődleges cél most, megtalálni Harry-t, akármennyire is vágynánk visszaküldeni a pokolba Voldemort démoni fajzatait. Sürgetően intek is, jelezve, hogy igyekeznünk kell, amikor iszonyatos robaj mar hallójárataimba. Akár a mandragórák sikolya, dörren mellettünk a fal, majd ezernyi üvegszilánk apró tüskeként fúródik tagjainkba. A légnyomás minket is elsöpör, tehetetlenül sodródok végigszántva az udvar pázsitját. Eddig fel se tűnt, hogy kaviccsal felszórt út vezet a falak mentén, egészen az üvegházak bejáratáig… most az arcomba maró heves fájdalom adja tudtomra a kertmérnökök gondos munkáját. Egy csomó füvet köpök ki, köhögök fel, és földet: undorító. A szemem káprázik, alig látok valamit: talán az ütés ereje okozza, a fülem pedig még mindig cseng. De legalább még élek, hallok és látok is… valamit. Szinte vakon tapogatózok, aztán eszembe jut, hogy a pálcámat még elő se vettem, amióta kiértünk az udvarra. Az övemben kell lennie, nem pedig a földön. Aztán valamit mégis találok: a tapintása egészen puha, meleg. Egy kéz!

-   Ron! – nyögök fel önkéntelenül is, ezzel talán elárulva tartózkodási helyünket. Bár az üvegházakon úrrá lévő lángok, a szakadatlan ropogás elnyomja fájó sóhajomat. Szívembe heves fájdalom mar, kétségbeesés vesz erőt rajtam: a szeme csukva, s nem mozdul, meg se rezzen, ahogy ujjaimmal ruhájába markolok. Forog velem a világ: ez nem lehet, nem halhat meg, nem halhat meg így!

~ Nem hagyhatsz egyedül! ~ lassan tisztuló látásomat újra fátyolossá teszik a könnyek. Mit tegyek most, mit tegyek? A szüleim orvosok, tudnom kéne… a fenébe is, hiszen fogorvosok! Szorongatom kétségbeesetten Ron korommal és horzsolásokkal tarkított kezét. Próbálom összeszedni a gondolataimat, ám azok most kusza egyvelegként kavarognak csupán fejemben. Ujjaim önkéntelenül csuklójára csúsznak, miközben már torkomat mardossa a kétségbeesés, gombóccá gyűlve fojtogat egyre kitartóbban. Valamit érzek… enyhe lüktetést a vékony, alig tapintható ereken. Látásom hirtelen kitisztul, könnyeim vékony metszeteket ejtenek földtől-koromtól-vértől mocskos arcomon. Mozgást látok a távolban, vagy inkább csak érzem, oldalt, a cserjés túloldalán. Tekintetem villámként cikázik, körbe, míg kezem övemre siklik. A pálcám… még megvan, és csodával határos módon el se tört. Vegyem magamhoz Ron-ét is, ha esetleg lefegyvereznének? Kezem bizonytalanul indul meg a pálca feltételezett irányába, ám félúton megakad…

~ És ha magához tér? Így teljesen védtelen marad… ~

Képtelen vagyok ilyen gyorsan jól dönteni, átgondolni minden egyes lehetőséget. El kell rejtenem, nem feküdhet itt, mindenki szeme láttára! De hova, de hogy? Tekintetem átsiklik az üvegház romjain, majd megállapodik a kövek közt feltörő, élénkzöld borostyán hajtáson. Talán nem a legjobb ötlet, de sötét van idekint, és sok a bokor. Ha már nincs láthatatlanná tévő köpenyem, amit ráteríthetnék, majd lesz valami más.

-   Herbivicus… - suttogom a varázsigét, pálcámat a borostyánra szegezve és remélem ez elég lesz ahhoz, hogy a növényzet engedelmeskedjen mágikus parancsomnak, s benője Ron-t, ahogy a rózsák a királylányt egy régi dajkamesében. Sajnos a végeredményt megszemlélni már nem tudom, mert halk szófoszlányokat, emberi beszéd hangjait hozza felém az éjszakai szél. Megpróbálok arrébb osonni, elkúszni a romok mentén, hogy visszanézve még láthassam Ront, vagyis a helyet, ahová elrejtettem, de elég távol legyek tőle ahhoz, hogy egy eltévedt átok, ártás, nehogy őt találja el. Elég nehéz, a hátam mögött égő romhalmaz díszkivilágításában rejtve maradni, s mintha ezt a kellemetlenül motoszkáló gondolatot igazolná, már hallom is az eszelős kacajt. Olyan ismerős…

~ Bellatrix… ~ harapok ajkaimba. S legszívesebben azonnal előre vetődnék rejtekemből, s puszta kézzel a torkának ugranék. Mardosó érzés, elkeseredettség és gyűlölet mar gyomromba. Ám, nem, amíg nem vett észre, türelmesnek kell lennem, megvárni, amíg megfordul vagy… de nem, mintha egyenesen felém nézne! Ujjaim fehéredésig szorulnak pálcámra, s fedezékemből már intek is felé: a pánik, amit ennek a nőnek a jelenléte kelt bennem egyre magasabbra korbácsolja az indulatot, a félelmet…  

-   Sectumsempra! – bukik ki belőlem a varázsige. Hogy miért éppen ez jutott eszembe? Fogalmam sincs… Hogy működni fog-e? Még sosem próbáltam. Tudom, hogy annak idején pont én elleneztem ezt a legjobban: gyomorforgató, sötét és gonosz ártás. Ám ezt hozza ki belőlem, ez az alvilági, gonosz, őrült szuka… s a félelem, hogy nem tudom megvédeni azt, aki a legfontosabb nekem a világon.

Harry

Nehéz lenne megfogalmazni, talán nem is sikerül úgy, ahogy szeretném: hogy mindent megérts. Elhúzódok tőled, ám nem azért, hogy tartsam a távolságot. Kicsusszanok az öledből, és átülök veled szembe. Lábaimat törökülésbe húzom, próbálok a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedni a göröngyös földön. A tarisznyám az ölemben, s most már végre ki is nyitom. Óvatosan nyúlok bele, mintha csak üvegszilánkokat tartanék benne. A fém érintésére meg is borzongok: akárhányszor fogtam meg ezt az átkozott dobozt, a hideg futkosott a hátamon. Most mégis, mély sóhaj kíséretében előveszem, hogy megmutathassam neked. Nem túl nagy, talán akkora, mint egy szivartartó, vagy egy nagyobb ékszeres ládika. Talán ezüstből is van, bár ehhez annyira nem értek, az időtől megfeketedett fém nem nyújtott valami felemelő látványt. Ám a mintázata: az arany rajzolatok… Középen egy szárnyas istennő, széttárt karjaival óvta a ládika fedelét, ölében kerek szimbólum, benne sokágú csillag, vagy talán a napkorong. Körülötte pedig olyan írás, amit még én se értek: persze az is lehet, csupán apró képek sokasága. Az egyiptomi hieroglifákra emlékeztetett: pont ezért, hogy hogyan került Indiába, számomra is rejtély maradt.

-   Egy idős asszony hagyta rám. A szomszédjai azt mondták, maláriás volt, ám én azt hiszem inkább a kora miatt szenderült örök nyugalomra. Azt mondták, lázálmában összebeszélt mindenféle butaságot a világvégéről, a halál démonairól, meg miegymás. Én ápoltam utolsó napjaiban, ha néha beszélt is álmában, azt is abbahagyta, ha megfogtam a kezét. Ám azon az utolsó estén, azt hiszem érezhette, hogy közel a vég. Nekem adta ezt a dobozt, de amikor ki akartam nyitni, rémülten kezdett hadonászni, holott azelőtt még annyi ereje se volt, hogy a kanalat a szájához emelje. Nem sokat értettem abból, amit mondott, de annyit azért mégis, hogy nem szabad kinyitni. – hadartam szinte egy szuszra.  

Szerettem volna az egész történetet egyben elmondani, nehogy valamit kifelejtsek. Ha szólni próbálsz, tagadólag emelem fel kezemet, s intek is fejemmel, hogy várj. Visszahallva így valóban elég bután hangzott a történet. Hogy kerülhetett egy ilyen értékes doboz egy szinte koldus szegény asszonyhoz? Hogy lehet, hogy nála volt mindvégig, és nem vették el tőle? A környék, ahol élt, borzasztó hely volt. Ott még egy tál rizs is annyit ért, hogy már embert öltek érte. Rettenetes kosz volt, folyton valami meghatározhatatlan bűz terjengett a levegőben: az emberek pedig… Így visszagondolva, azt hiszem, csupán az őrangyalomnak köszönhettem, hogy nem lett semmi bajom.

-   Nem értettem, hogyan kerülhetett az asszonyhoz a doboz, ám nem akartam jobban felizgatni, hát eltettem. Aznap este olyan nyugodt volt az arca, amikor végre elaludt, bennem mégis valami rossz érzés motoszkált. Visszamentem a szállásomra, s próbáltam nem gondolni rá. Ám miután lefeküdtem, sehogy se jött álom a szememre. Sokáig csak forgolódtam, ám végül mégiscsak felkeltem, és elővettem a dobozkát. Azt gondoltam, mi bajom lehet, most már az öregasszony se látja: megnézem, mi van benne. Nézegettem, forgattam egy darabig, de sehol se találtam kallantyút vagy zárat: de még az illesztéseket sem. Mintha a doboz egyetlen tömör fémtömb lett volna. Ám ha megemeltem, mégse volt olyan nehéz: biztos vagyok benne, hogy üreges. Ültem az ágyon, ölemben a díszes dobozkával, amikor is a kerek rajzolat egyszer csak magától megmozdult. A csillag, vagy nap egy kis szakaszon körbefordult. Egészen meghökkentem: annyira hogy felpattantam ültemből, a doboz pedig a földre esett. Tompán puffant a döngölt földpadlón, de nem nyílt ki továbbra se. Csak meredtem rá, de nem történt semmi. Leültem az ágyra: na most aztán az a kis kósza álmosság is kiszökött a szememből. Csak figyeltem a dobozt, meredten néztem a rajzolatot, ám nem történt semmi. Eltelhetett egy óra is, mire kezdtem megnyugodni, azt gondoltam csak képzelődtem. Odaléptem a dobozhoz, felvettem és letettem az éjjeli szekrényre. Már épp fordultam volna el, amikor a rajzolat megint megmozdult, újra elkezdett a saját tengelye körül körbe forogni. Ekkor rácsaptam a tenyeremmel: elkezdtem keresni az illesztéseket a rajzon: hátha valami szerkezet forgatja körbe, ám semmi! Ekkor már erősen gyanakodtam, hogy mágikus. Nem aludtam semmit az éjjel, igyekeztem minden szempontból megvizsgálni. Valóban van valami kis természetfeletti benne… na de minden egyes órában a minta megmozdult. Ha tett egy kisebb fordulatot, egyszerűen kézzel vissza tudtam forgatni az eredeti pozíciójába, de előrefelé sosem. Azt gondolom, ez egy zár, ami idővel magától kinyílik. Viszont ha arra gondolok, mi lesz, ha egyszer a minta teljesen körbe ér, mindig eszembe jut az öregasszony halálra rémült tekintete és ez visszatart. Persze, az is lehet, hogy csupán babonás volt, és az az erős hit, amivel úgy gondolta: zárva kell maradjon engem is megtéveszt. Ám akárhányszor megérintem a dobozt, kellemetlen érzés kerít hatalmába, de ha ott akartam felejteni valahol, nem hagyott nyugodni a gondolat, mi lesz, ha egyszer mégiscsak kinyílik. Másnap visszamentem az asszonyhoz. Többet akartam tudni, meg akartam kérdezni, miért nem nyithatom ki. Ám az asszony, reggelre meghalt.

Eddig szinte fáztam a brit nyárban, ám minél többet beszéltem a dobozkáról, s minél tovább fürkésztem, annál jobban kivert a veríték. Beszéd közben nem néztem rád, egyre csak a mintán pihentettem a tekintetem. Mintha csak várnék valamire.

-   Harry, nagyjából egy negyed óra, és a rajzolat teljesen körbe ér. – suttogtam szinte, mintha attól félnék, valaki meghallhatja – Mit tegyek?

Harry

Bármerre jártam, akármennyire is messze voltam tőled, gondolatban sokszor kalandoztam feléd. Ha magányosnak éreztem magam, s felnéztem a bárányfelhőkkel tarkított égre, vagy ha csak a csillagok szórták rám halovány fényüket, tudtam, hogy ugyanaz az égbolt őrködik feletted is, légy bármilyen messze. Gondolatban megtehettem bármit… tudod, ez az erdő, azon a borongós napon örökre a miénk maradt. Azt hiszem, ez az érzés költözött vissza belém egy pillanatra, ahogy ott guggoltam mögötted, s visszafojtott lélegzettel vártam, hogy felébredj. Mintha csak soha nem is váltunk volna el egymástól… Nem telt el annyi esztendő, nem váratna magára az a rengeteg miért. Aztán megérintetted a kezem, a pillanat pedig darabokra hullott, s vele együtt az én bátorságom is.
Ezernyi apró gondolat, milliónyi kérdés cikázott át a fejemen hirtelen. Mégis, mit gondoltam, mit fogok majd mondani neked? Otthagytalak egy őszinte szó, egy ölelés nélkül. Még egy puszit se mertem adni neked, úgy tűntem el évekre. Miért gondoltam azt, hogy csak úgy visszatérhetek, mintha mi sem történt volna? Ám még mielőtt bármit is mondanék, tudtam, egy dologgal mindenképpen tartozok neked.

-   Bocsáss meg. – mondom halkan, miközben te játékosan az öledbe húzol.
Hihetetlen, de mosolyod megnyugtat. Köszönöm neked. Őszintén hálás vagyok azért, amiért nem vársz tőlem magyarázatot. Most még azt hiszem, képtelen lennék rá. Nem lennék képes elmondani azt, hogy miért menekültem el. Mert menekültem. Amiért képtelen voltam a szemedbe mondani…

-   Hiányoztál. – mosolyodok el halványan, majd elfordítom arcomat.
Szemlesütve ülök öledben, s hagyom, hogy apró csókot lehelj arcomra. Gyomromba ádázul mar a félelem. A kétségek szöget ütnek tudatomba: nem erre számítottál. Megváltoztam. Talán nem éppen a kedvedre való, ahogyan most festek. Az utóbbi időben nem sok idő jutott magamra: azt hiszem, ha szabad percem akadt, mindig csak aludtam. Szinte megállás nélkül dolgoztam, s így magyarázhattam azzal: fáradt vagyok. Persze ez is csak kifogás volt, mint annyi minden más: nem kellett gondolkozzak. Ám most, hogy itt vagyok veled, és te átölelsz, mintha ez a pár év meg se történt volna: sírni tudnék a hiányodtól.

-   Túl messze, és túl sokat. – húzódik ajkam bátortalan félmosolyra – És az is igaz, hogy két évig nem a kengurukkal fotózkodtam egy ausztrál nemzeti parkban.
Hangom szomorúan cseng. Bánom, hogy hazudnom kellett neked. Ám megvolt az okom. Így amikor felültem a kinshasai gépre megfogadtam, nem teszek szemrehányást magamnak ezért. Csak úgy leszek képes végigcsinálni.

-   Biztos nagyon elfoglalt vagy, és nem is zavartalak volna, ha nem lenne tényleg fontos. – terelem a témát – Azt hiszem, nagy fába vágtam a fejszémet. Újra. De ez most teljesen más, mint a Nagyúr visszatérése volt. Ugye emlékszel még a horcruxokra? Utam során sok furcsasággal találkoztam, de mióta a kelyhet elpusztítottam, nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Egészen mostanáig…
Kezem az ölemben pihenő tarisznyára csúsztatom, ám még nem nyitom ki. Lehet Harry végképp felhagyott a „gonosz” elleni harccal, lehet, a legkevésbé se vágyik újabb öngyilkos kalandokra. Ha pedig így dönt jobb, ha nem is tud többet. Akkor pedig egyedül kell megküzdenem ezzel: én vállaltam magamra, nekem is kell végigcsinálnom. Mondhattam volna nemet, ahogy most Harry is.

-   Mondd, képes lennél belevágni újra? Képes lennél olyanokért küzdeni, akiket nem is ismersz? – a korábbi félmosoly semmivé foszlik, arcom most komoly – Mert, ha nem, akkor azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled.

Harry

~ Meg fog egyáltalán ismerni? ~

Az összekarcolt, mocskos tükörből egy felnőtt nő gondterhelt arca nézett vissza rám. Egyáltalán nem hasonlított az egykori kusza loboncú, komolykodó Hermione-ra.  Ha letakartam hajamat színes dupattámmal, s lehajtottam a fejemet, meg se lehetett különböztetni a helyi asszonyoktól. A szabadban töltött rengeteg idő meghozta gyümölcsét: egykori sápadt bőrömet szinte már kreolosra színezték a nap ádáz sugarai. A hajamat szoros fonatba kényszerítettem, hogy a legkevésbé se zavarjon ebben a párás melegben. Többször is gondoltam már rá, hogy levágatom, egészen rövidre. Nem szép, de praktikus. Ám most mégis hálát adtam az égnek, hogy nem tettem meg: ha Harry meglátna fiúsra nyírt hajjal… Persze, nem kéne, hogy számítson.

Amikor eljöttem Angliából biztos voltam benne, hogy számunkra nem létezhet közös jövő. Jobbnak tartottam, ha távol maradok mindentől, ha hátat fordítok a múltnak. A saját életemet kellett éljem, nem pedig elvenni valaki másét. Persze az időmet eleinte tanulással töltöttem. Így fel se tűnt a többieknek, hogy egyre többet vagyok távol. Ginny és Harry boldognak tűntek… és talán még Ron is. Bár ez utóbbival inkább csak saját lelkiismeretemet nyugtatgattam, ha magányos éjszakáimon utolértek a múlt kísértő árnyai. Aztán egy nap megszületett bennem az elhatározás. Azt mondtam mindenkinek, a szüleim után megyek. Biztos voltam benne, hogy Ausztráliába egyáltalán nem követnének, na meg, tiszteletben tartották a családomra szánt időt. Persze mindebből egy betű sem volt igaz. Drága anyukám, drága apukám, talán nem látlak titeket soha többé… Voldemort után már biztos voltam benne, hogy így lesz a legjobb nektek.

Utam először a Szent Mungóba vezetett. Egész életemben csak tanultam, gyűjtögettem a tudást, akár az apró mókusok a téli élelmet. Ám mindeddig cél nélkül: mintha egy olyan könyvet lapozgatnék, aminek hiányzik az utolsó oldala. Úgy éreztem a legjobb az lesz, ha ezt a tudást visszaadom az embereknek, olyanoknak, akiknek igazán szükségük van rá. Ám ahogy teltek a hónapok egyre inkább úgy éreztem, amit itt tanulhatok legfeljebb arra jó, hogy kijavítsam azt, amit más varázslók elrontottak.

Ahol most vagyok, ahogy most élek már egészen más. Persze hosszú volt az utam idáig, végtelennek tűnő hónapokat töltöttem Kenyában és Pakisztánban. Korábban azt hittem mindent láttam, hisz megéltem egy háborút. Azóta tudom, hogy az ember alapvetően optimista: ha valami rossz történik vele, fel se merül benne, hogy létezhet rosszabb is. Amíg az ottani gyerekeken, családokon próbáltam segíteni sok minden megváltozott bennem. Mert bármit is hittünk eddig: a világot nem mentettük meg.

Annyit gondoltam rád Harry… annyiszor az eszembe jutottál! Szerettem volna neked mindent elmesélni, átölelni, a válladon kisírni magam. Amit eddig láttam: borzalmas volt. Ám történt velem sok-sok szép dolog is, amiben csak egyet sajnálok: hogy nem veled oszthattam meg. Egészen tegnapig azt gondoltam, erre soha nem is lesz lehetőségem. Nem akartam felrúgni azt az életet, amit idáig felépítettél magadnak. Ám most szükségem van rád, ezt már képtelen lennék egyedül végigcsinálni… Tekintetemet elfordítom a tükörről, majd tétován nyúlok tarisznyámba. A fém hideg érintése megnyugtat: a doboz még mindig a helyén van. Az utóbbi két napban úgy éreztem valaki követ, talán megpróbálnák elvenni tőlem. Bólintok, mintha csak magamat próbálnám megerősíteni ezzel. Már tegnap megüzentem neked a helyet, ám csak remélhetem, hogy valóban ott is leszel. Hogy még emlékszel a kettesben eltöltött napokra…

Egy szempillantás csak, s a bombay-i gyorsétterem mosdója újra üres, én pedig a dean-i erdő avarját taposom sarus lábaimmal. Szorosabbra vonom magam körül kendőmet, eltakarva a choli alól kikandikáló hasamat. Hiába szép az idő, a fülledt meleg után szinte fagyosnak érzem a brit nyarat. Pedig az erdő gyönyörű: egészen más, mint télen volt. A csupasz fák szürkeségét a zöld különböző árnyalatai váltották fel, a korábban dértől fehér avar pedig aranybarna takarót terített az illatos lombok alá. A szikrázó hullámokkal tarkított patak partján, az öreg, odvas tölgyfa tövében pedig ott ülsz te. Teszek feléd pár tétova lépést, s hunyorogva kémlelem arcodat: vajon észrevettél-e már. Zöld és aranyszín dupattámmal, barna buggyos nadrágommal egész jól beolvadok a környezetbe. Amennyire csak tudok, próbálok óvatosan lépkedni, alig hallhatóan. Az avar épphogy csak megreccsen olykor, ahogy mögéd lopakodok. Lélegzetvisszafojtva térdelek le, majd hennával telerajzolt kezeimmel óvatosan befogom a szemeidet. Gyerekes dolog ugyan, de képtelen vagyok megállni. Ha mást nem is, de talán ezt az egyet megbocsájtod majd nekem…  

Percekig csak ülök az ágy szélén és komor arccal meredek magam elé. A rövidke fürdő jót tett, ám kiszállva a vízből éreztem csak meg igazán, mennyire hűvös van a sátorban. Vastag pizsama van rajtam, mégis didergek. Egy pillanatra eszembe jut, milyen jó lenne a Griffendél hálókörletében pihenni, a puha ágyamban, a vastag takarók alatt. Milyen jó is volna az… De ha tovább rágódok ezen, a sátrat csak még sötétebbnek, még hidegebbnek érezném. Szinte látszik a leheletem. Oldalra nézek: az esti go játszmánk érintetlenül hever az ágyon, siralmas mementójaként gondolataim összevisszaságának. Megérintem a követ, amit utoljára tettél le. Bárcsak az élet is ennyire egyszerű és átlátható lenne, ha ilyen könnyen megoldhatnánk minden problémát. És talán az is, csak én gyötrődök túl sokat mindenen. Pedig, ha belegondolok, téged is ilyen könnyen elveszíthetlek, nem csak ezt a játékot. Mert felületes és figyelmetlen vagyok. Mondd, Harry, te is azt érezted, amit én? Szerettelek volna megérinteni, egyszerűen csak hozzád bújni, átölelni és megcsókolni. Annyira közel voltál. És én abban a pillanatban mindent akartam. Azt hiszem, képes lettem volna félre tenni a félelmeimet. Ha te is akarnád, elfelejtenék mindenki mást. De hogyan is olvashatnék a gondolataidban? Honnan tudhatnám, ha nem teszed meg, és ha még csak ki sem mondod?

Megrázom a fejem. Többé nem akarok erre gondolni. Az egyik fekete kis szütyő után nyúlok, és belesöpröm a korongokat. Majd máskor szétválogatom. Bevágom kis csodatáskámba a másikkal együtt, majd a tábla következik. Türelmetlen vagyok. Remeg a kezem, és ettől csak rosszabb. A tábla mindig elakad valamiben, feldönti a könyveket, arrább taszítja az üvegcséket. Végül sikerül, ám addigra már az idegeim is olyanok, mint egy rosszul hangolt zongora. Könyökömmel a térdeimre támaszkodok, s arcomat a tenyerembe temetem. Próbálom felidézni magamban korábbi nyugalmat, hogyha kijössz a fürdőből, újra csak mosolyogni láss.

~ Istenem, add, hogy ennek az egésznek legyen valami értelme. ~

 Befekszem az ágyba és magamra húzom a takarót. A lepedő még egészen hideg, a párna fagyosan tapad az arcomhoz. Behunyom a szemem, ám a sámlin elhelyezett kis asztali lámpa pont az arcomba világít. Képtelen vagyok elaludni. Pedig csönd van, már nem hallom a vízcsobogást a sátorponyva túloldaláról. Biztosan öltözöl. Résnyire kinyitom a szemem, és valóban látom a melegítőnadrágod, ahogy az ágy mellé lépsz.  Letekered a lámpát, és mellém bújsz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És én hálás is vagyok neked ezért. Fázom és te átötlesz. Még forró a bőröd a fürdőtől, érzem a tusfürdőd illatát. Egészen elfelejtem korábbi gondolataimat, mintha nem is gyötrődtem volna semmin alig pár perccel ezelőtt.

-   M-mmm, jó így. – suttogom, mintha attól félnék, felébreszthetnék valakit. A szemedbe nézek, rád mosolygok, s végigsimítok arcodon. Eligazgatom a csálén álló tincseidet, és apró „jóéjt-puszit” lehelek arcodra.  – Holnap kiigazítom a hajadat, borzasztóan összecsaptam legutóbb.

Aztán tekintetem megakad azon a gyűlöletes medálon. Annyira irtózok tőle, hogy legszívesebben letépném a nyakadból, és elhajítanám. Ehelyett csak meredek rá, ahogy a párnán pihen közöttünk, mintha csak egy baziliszkusz szeme lenne. Mély levegőt veszek, majd ujjaimat a medálra kulcsolom. Nem hagyhatom, hogy egyedül cipeld.

-   Álmodj szépeket.

Nem várok választ, nem várom meg, hogy ellenkezz. Csak behunyom a szemem és próbálok a ma estére, abból is csak a jóra, a szépre koncentrálni. A fáradtság ólmos súllyal nehezedik rám. Hallgatom a lélegzetvételed, érzem a szívdobogásod, és már nem félek. Az éjszaka sötét lepelként borul rám, és én újra álmodom. Napok óta, minden egyes éjjel ugyanazon a helyen járok. Talán a Roxfort lehet, bár ebben nem vagyok biztos. Futok a sötét, kihalt folyosókon, lépcsőtől-lépcsőig, teremről-teremre járok.  Olyan az egész, mintha csak egy végtelen labirintus lenne. Keresek valamit, de nem tudnám megmondani mi az. Csak futok, rohanok, lélegzetem akadozik, a szívem is kihagy. Ám hiába is próbálnék kijutni, a végén mindig csak falakba ütközöm. Kanyarodik a folyosó, egy újabb lépcső, majd ismét egy kanyar, úgy érzem megfulladok. És… hirtelen a mellkasodnak szaladok, ám te nem esel el, tántoríthatatlanul állsz tovább. Megtartasz és én átölellek. Lelkemet melegség járja át, nem érzem már a félelmet. Hirtelen megszűnt a világ, megszűnt körülöttünk minden.

Bár nem sikerült rájönnünk, mivel győzhetnénk le végérvényesen a Nagyurat, sőt még azt se tudjuk, hogy mikor és hol tehetnénk ezt meg, mégis boldog vagyok. Talán nincs is erre jó stratégia: mert a történésben résztvevő személyek, Tudjukki csatlósai többnyire teljesen beszámíthatatlanok. És ezt Voldemort tudhatná a legjobban. Ő megfélemlítéssel próbál hű követőket toborozni, ám minket valami egészen más köt össze. És így egy lépéssel mindig előtte járunk majd…
 

Köszönöm a játékot!

Ha bárki kérdezné, és őszintén el kellene mondanom, nem tudnám pontosan leírni a bennem kavargó érzéseket. Csak meredek rád, tekintetem elszakíthatatlanul kapaszkodik a tiédbe. Abba a kedves, bíztató zöld szempárba. Érzem a simogatásod az arcomon, a meleg kezedet, még azt is, ahogy a szíved egyre hevesebben kalapál. Amikor ajkad arcomat érinti halványan elmosolyodok, mégis ez jobban fáj, mintha hangosan felzokogtam volna. Pedig talán jobb lenne… Jobb lenne, ha végre kiszabadulna minden, ha nem gondolkoznék többet, és csak az ösztöneimre bíznám magam. Talán kisírhatnám magam végre, elmondhatnám mennyire bánt, hogy az élet így alakult. Ha képes lennék rá, és visszatekerhetném az időt, már annyi mindent máshogy csinálnék… Tudom, hogy a Nagyurat nem lennék képes elpusztítani, eltűntetni az életedből. Hogy akkor is örökké üldözne, és hajtana a végzeted felé. De azt az időt, azt a hét évet megtölthetném neked boldog és szép pillanatokkal, hogy elfelejtsd a rosszat, és csak a jóra emlékezz. Nem haragudnék rád, nem veszekednék többé veled, nem hagynálak egyedül egyetlen másodpercre se. Hogyha majd később visszagondolsz arra, milyenek voltak a Roxfort-ban töltött éveid, azt mondhasd: nem bántál meg semmit. Mert ugyanezt én nem mondhatom el.

Ha most erre gondolok, egyetlen dolog zakatol csak bennem: elpazaroltam a legártatlanabb, legtisztább érzéseimet. És mindezt egy olyan emberre, akinek most ha akarnám se tudnám felidézni az arcát. Legfeljebb a hátát láthatnám lelki szemeim előtt. Ha rá gondolok, csak ürességet érzek. A kavargó szürkeséget látom, sistereg, sípol a fülem, mintha a medál még mindig a nyakamban lógna… És ez az érzés: a lelkemben ragadt tátongó űr, és az a rengeteg elszalasztott pillanat jobban fáj, mintha csak halálos átokkal sújtottak volna.

Az utóbbi napokban sokszor gondoltam azt, hogy jobb lenne, ha itt maradhatnánk. Ha elfelejtenénk mindent, és többé nem törődnénk a világgal. Mindent és mindenkit. Ha így lehetne, talán most nem csak a lélegzetedet érezném ajkaimon. Ha elég bátor lennék, ha csak egyszer mernék önző lenni. Ha azt tehetném, amit csak én akarok. Annyira szeretnélek magamhoz szorítani, átölelni még ennél is jobban! Átkarolni a nyakadat, s megérinteni ajkaidat. Mert másképp nem tudom elmondani, mit érzek és, hogy mennyire vágyom rád. És arra, hogy csak egyszer, egyetlen napig bűntudat nélkül szerethesselek. Érzem, ahogy homlokod az enyémhez érinted, én pedig újra behunyom a szemem egy pillanatra. Végre sikerült elkergetnem minden felesleges gondolatot. Nem látok, és nem hallok semmit, a belsőmben teljes a csönd, a szívem is kihagy. Közelebb hajolok, ajkam a tiedhez ér, és ekkor a világ számomra megállt. Bárcsak tudnám, hogy ez lesz-e életem utolsó napja! Bárcsak láthatnám a jövőt: szeretném tudni, hogy amit teszek, nem bánom meg soha. Mert ha tudnám, és ma meghalhatnék, nem éreznék többé megbánást.

Elmosolyodok. Bár az arcom könnyektől nedves, most mégis teljesen nyugodt vagyok. Nem tehettem meg. Ezt a beteljesülhetetlen jövőképet, ezt a felkavaró érzést, amit irántad érzek, el kellett temetnem. Ron-ért és Ginny-ért, és persze leginkább Érted. De ezt az érintést, ezt a pillanatot nem felejtem el, megőrzöm elmém leghátsó zugában, mint életem egyik legszebb emlékét. Elfordulok, s fejemet a válladra hajtom.

-   Harry… - suttogom alig hallhatóan – Kérlek, maradj velem ma este. Egyedül nem lennék képes elaludni…  

Ahogy múlnak a percek, egyre nagyobb ürességet érezek. Nem gondolok igazán semmire, már a Nagyúrra se. Őt kizártam az elmémből, bár az is lehet, hogy csak most uralta el igazán. Pár pillanattal ezelőtt még megszállottan kapaszkodtam gondolataim lassan elenyésző foszlányaiba. Úgy ragaszkodtam hozzájuk, mintha csak félálomban lennék, s próbálnám megőrizni a korábban átélt víziókat. Ám mostanra nem maradt semmi. Cseng a fülem. Észre se vettem, mikor kezdődött. Mintha valami sípolna, egyre hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül. Már nem hallom a zenét, csak valami kongás és zavaró sistergés szűrődik a rádióból. Elment volna a vétel? Nem. Az egész olyan, mintha sokan, nagyon sokan beszélnének egyszerre, annyira hogy a hangok már összefolynak. Meredek magam elé, bámulom a padlót. Nézem, de nem igazán látom: vagy inkább csak nem fogom fel a látványt. A levegő is egyre fojtogatóbb, kaparja a torkomat. Próbálok mélyeket lélegezni, és a szívverésemre koncentrálni.

Nem tudom, hány perc vagy akár óra telhetett el így. Számomra az idő megállt. El se hiszem, de valóban nyikorogna a padló? Lehetséges ez? Valaki elém lép. Elmosódott alak, talán maga Voldemort. Lehet, valóban belelát a fejembe! A gondolat nem valami éles, egyáltalán nem tudatos, ám mégis elemi pánikot vált ki belőlem. Annyira, hogy még megszólalni se tudok. Félek, hogy ez csupán a zavarodott elmém láttatja velem. Bárcsak sikíthatnék! Ám a tüdőmet mintha jeges tengervíz mosná át, megfagy, amint résnyire nyitom ajkaimat.

Lassan felemelem a fejem, és az előttem álló alakra meredek. Szent Isten, Harry! Hogy hagyhattam, hogy így elnyomják a tudatos énemet? Nem a Nagyúr, hanem egyetlen hű társam nyújtotta felém a kezét. Először nem értem mit akar. Valami kimaradt volna? Aztán hirtelen ötlettől vezérelve elfogadom a felém nyújtott jobbot. Megkapaszkodok benne, és felállok. Tekintetem Harry-ét keresi. Persze az is lehet, hogy mondott valamit, csak én nem hallottam az örökös zúgástól-sistergéstől.  Ő pedig egyszerűen leakasztja nyakamról azt az átkozott ereklyét. Még tiltakozni sincs időm, annyira egyszerűen, annyira természetesen hajítja el a horcrux-ot az ágyam felé. És ahogy a medál távolodik, mintha csak víz alól húztak volna ki: megszűnt a mellkasomat mardosó fagyos nyomás. Tekintetemről elvonul a szürke hályog, a világot most már újra színesben látnom. És az az átkozott sípolás, mintha csak elvágták volna, szűnik meg a sistergéssel együtt.

Komoran meredek Harry-re, félek, szinte már paranoiásan tartok attól, ha nincs a nyakunkban az a vacak, egyszer csak lábai nőnek, majd csöndben eloldalog. Ám mégis hagyom, hogy behúzzon a rögtönzött táncparkettre, akkor is, ha nem sok értelmét látom az újabb bohóckodásnak. Már a Go se ment, pedig az nagyon is érdekelt… Aztán amikor először megpörget a tengelyem körül, megtörik a jég. A zene lényegtelen, nem is figyelek rá igazán. Tőlem akár gyerekdalok is szólhatnának abból az ósdi, kopott masinából. Ám az, ahogy forgunk és csámpázunk, mint akiket eltalált a Cano Flessia átok, őszinte boldogsággal tölt el. Korábbi fásultságom azonnal elszáll, mintha soha nem is létezett volna. Én is megpörgetem, átfordítom Harry-t. Elragad a gépszíj: tagjaimat értelmetlen vidámság, határtalan jókedv járja át. Elnevetem magam. Egyik kezét elengedem és átölelem barátom vállát. Hagyom, hogy a derekamba kapaszkodjon, és úgy dülöngélünk tovább, mint amikor két részeg támogatja egymást a kocsma előtt. Az egész annyira nevetséges: még jó, hogy Rita Vitrol nem lapul a közelben. Bizonyára címlap sztori lennénk a Reggeli Prófétában.

Aztán a zene lelassul, s vele együtt a lépteink is. Államat Harry vállára támasztom, hagyom hogy ő vezessen. Szemeimet behunyva próbálom megragadni az utolsó pillanatokat. Nem akarom elengedni ezt az érzést. A haja az arcomat simogatja, érzem a keze melegét, az erőt, ahogy magához szorít: mintha ő se akarná, hogy ez a dal véget érjen. Szinte már hallom a szívdobbanását, ahogy lüktet, zakatol a mellkasában. Hallgatom, érzem, ahogy az enyém is csatlakozik, együtt dobog a szívünk, együtt lélegzik vele minden egyes porcikám. Bár talán ez már nagyon régen így van… Elengedem a kezét, hogy még jobban magamhoz szoríthassam, átölelhessem a derekát. Jajj, Harry… bárcsak ne mondtad volna! Bárcsak ne mondtad volna el, mire számítasz! Nem akarom, hogy minden csak a te terhed legyen, nem akarom, hogy egyedül szállj szembe vele! Mert ha bajod esik… mert ha meg is halsz… azt hiszem, én is veled halnék. Akkor mégis mi értelme az egésznek? Menjünk együtt, kérlek. Hogy foghassam a kezed, hogy része lehessek az életednek még az utolsó pillanatban is. Már ettől is boldog lennék…

Kinyitom a szemem, arcomat, bármennyire is küzdök ellene, könnyek csíkozzák. Csak nézek előre. A dalnak rég vége, és én még mindig nem engedtelek el. Kezem, ami eddig a válladon nyugodott, felcsúszik halántékodra, beletúrok a hajadba, amit csak félig vágtam le. Ajkam az arcodat érinti, pedig a borosta szúr. Mégis minden érzés, amit eddig a nyaklánc elnyomott egyre csak arra sarkall, hogy még jobban magamhoz öleljelek, és ne engedjelek el soha többé...

Csurom vizesen, ám ajkaimon büszke fél mosollyal lépek be újra Hisztis Myrtle mosdójába. Elégedetten paskolom meg a vállamra akasztott „mindent elnyelő női táskát”, ahová a frissen szerzett baziliszkusz fogakat is süllyesztettem. Egy pillanatra talán még úgy is érzem, ez az én szerencsenapom, és ez bizony rendesen ránk is fért. Eddig minden a terv szerint alakult: lejutottunk az óriási „őshüllő” teteméhez és megsemmisítettük a kupát. Bizarr élmény volt bokáig süllyedni a csatorna nyálkás üledékében, átevickélni a párás-sikamlós alagutakon. Azt hiszem mindenki, aki egyszer már járt itt, azt gondolja, hogy ez volt az utolsó alkalom, és végképp hátat fordít a sötétség eme groteszk szentélyének.  Én is ebben reménykedtem, miközben kifelé haladtam a meghatározhatatlan hordaléktól szennyes járatokon. Meg persze abban, hogy nem értem hozzá véletlenül se a penésszel borított falakhoz. Soha többé, ha az életem múlna rajta se jönnék le ide még egyszer! Ron felé fordulok, s már épp a kezemet nyújtanám, hogy diadalittasan egymásba karolva masírozhassunk vissza Harry-hez, amikor a föld hangos döndüléssel remeg meg alattunk. Szemeim elkerekednek, arcomon már nyoma sincs az iménti derűs jókedvnek. Érzem, ahogy a plafonról a vakolat a hajamba hullik, majd a felszálló por utat tör orromon és résnyire nyitott ajkaimon át mellkasomba.
-   Mi a… - nyögöm, bár képtelen vagyok szavakba önteni a fejemben cikázó gondolatokat. Odakintről meghatározhatatlan morajlás, sikolyok és döndülések zaja szűrődik be. A trappoló léptek az ajtó előtt, a kiáltozások arra engedtek következtetni, hogy valami nagy baj történhetett. A védelem megtört, a „fal” leomlott. Látnom se kellett, s gyomromban máris a kétségbeesés kelt birokra a páni félelemmel.
Bármit is tesz vagy mond, azzal a kezemmel, amit eddig barátságosan nyújtottam felé, most sebtében Ron karja után kapok. Igyekszek fogást találni rajta: hogy a kezét, vagy a csuklóját sikerül –e megragadnom, esetleg egyiket sem, lényegtelen. Már fordulok is, és próbálom magam után vonszolni barátomat, remélve, hogy sikerült túltennie magát első döbbenetén. Meg kell találnunk Harry-t! Ez az első gondolatom. Tudat alatt persze tisztában vagyok vele, hogy egy seregnyi ismerős és barát veszi körül. Még talán az is felmerül bennem, hogy nagyfiú és tud magára vigyázni. Ám az ösztöneim mégis azt súgják: baj van, siess.
A bakancsom cuppog a szenny-létől, ruháim kellemetlenül tapadnak tagjaimhoz. Hideg, szinte már nyálkás-nyúlós érzés, ahogy minden egyes lépésnél csúszkál, mozog a bőrömön. Fázom, pedig már május van. Zihálva veszem a levegőt, ajkaim remegnek, miközben arcomon vékony csíkokban folydogál a vakolattal kevert lónyál. A folyosó bal oldalát szegélyező ablakokon át csak az oda-vissza repkedő átkok villódzását látni, ám néhol a fáklyafény irtózatos szörnyetegek tömegére vetül. Remélem, hogy Ron nem vette észre azt a hatalmas akromantulát. A szemem sarkából még azt is látom, ahogy az egyik ilyen lény csapásra emeli borzalmas mancsát, majd ugyanazzal a lendülettel előre is dől, összerogy a hátába csapódó átkok súlya alatt. Szinte fel se fogom: mik ezek és honnan a fenéből jöhettek elő? A következő kanyar után belerohanok az egyik diáktársam hátába. Hirtelen ugrott elém, az egyik falfülkéből: azt se tudom, menekült-e vagy támadott. Elengedve Ron-t hátratántorodok, majd oldalra billenve megtámaszkodok a falban, nehogy a végén még seggre is üljek. Így épp a fejem felett repül el egy átok, amiért azt hiszem nagyon-nagyon hálás lehetek az őrangyalomnak. A pálcám után nyúlok, s a Stupor-t már csak úgy „in medias res”, visszakézből lövöm támadóm irányába. Közben gondolatban erősen rimánkodok, hogy a varázslat célba is érjen, és ha már a lépcsőnek háttal áll, hosszú útja legyen lefelé, jó pár fordulóval.  A lelkem is majd kiszakadt a nagy rohanásban. Zihálva dőlök előre, kezeimmel a térdemre támaszkodok. Hörögve-krákogva próbálom felköhögni a korábban belélegzett vakolatot. Aztán eszembe jut az, amit jóval korábban meg kellett volna tennünk…
-   Ron, a térkép! Nézd meg, hol van Harry! – nyögöm ki kertelés nélkül, majd ha megtaláltuk, a jelzett irányba folytatom utamat. Igyekszem figyelni, hogy Ron tartani tudja velem a lépést. Na, nem mintha nem én fújtatnék úgy, mint egy túlhajtott harci mén.
Le a lépcsőn, végig a folyosón, aztán újra csak a lépcsők. A Nagyterembe vezető folyosón borzalmas látvány fogad. Beomlott falak, földön heverő alakok, és az égett hússal keveredet mocsári bűz mellbe vág, szinte már sokkol. A védők elkeseredett kiáltásai fájdalmasan hasítanak fülembe, s az út rajtuk át és az őket ostromló halálfalókon keresztül vezet. Igyekszek fedezéket találni, s amennyire lehetséges, onnan segíteni a Rend tagjait. Van egy olyan rossz érzésem, hogy innen nem jutunk sehová. Tekintetem a beomlott falakat pásztázza. A tátongó résen át egyenesen az udvarra látni. Odakint meglepően nyugodt a terep, nem látok senkit, aki utunkat állhatná.
-   Erre! – intek Ron-nak, majd átkúszok az átkok ütötte résen.
Gyorsan távolodok a lyuktól a fal mentén. Nyakamat behúzva szaladok a kert fái és bokrai között. Pár ág megkapaszkodik a ruhámban, beletép a hajamba, de most ez sem érdekel. Először szeretnék minél távolabb kerülni ezektől a vérengző állatoktól. Már látom az üvegházakat, az udvar kihalt, továbbra is csöndesnek tűnik. Lihegve állok meg, s fordulok Ron felé, hogy elkérhessem a térképet. Már épp megszólalnék, ám a szemem sarkából látom, hogy mozog valami pár méternyire a fák között. Az úton jön valaki… vagyis inkább valakik! Fekete ruhák, az egyik alacsonyabb, nőiesebb alkat, a másik hórihorgas, rikítóan világos hajjal. Ezt láttam meg először is, ahogy a hold fénye rávetült. És mintha lenne egy harmadik is… A nyakamat nyújtogatom, aztán végre világosság gyúl az elmémben. Lucius! Csak pár pillanat volt az egész, a rémület mégis úgy önt el, mintha egy pohárka kaparós Lángnyelv Whiskyt ittam volna. Ujjaimat Ron szájára tapasztom, majd szabad kezemmel megragadom a karját, és lerántom a közeli bokorba. Nagyon-nagyon remélem, hogy ezek az utolsó aljas hiénák nem láttak meg minket.
-   Az úton jönnek… - suttogom, s fejemmel az illetékes halálfalók irányába intek – Ketten vagy talán hárman vannak. Mi legyen?  

Barátom bűnbánó szavai éket ütnek korábbi gondolataim közé. Rá se kell néznem, elég, ha csak a hangját hallom: „Nem akartam, ne haragudj…” És ez most jobban fáj, mintha csapkodott vagy üvöltözött volna. Bűntudatom van. Sajnálom, hogy így lehordtam. Pedig el se mondtam mindent, ám látom rajta, hogy már ezzel is fájdalmat okoztam neki. És emellett mégis ő vígasztal.  Pedig annyira szeretnék még haragudni rá! Megfogja a kezem, érzem a melegét. Érdekes: mennyivel nagyobb, mint az enyém… Kihasználom a lehetőséget, és nem nézek a szemébe, tekintetem az ujjain pihentetem. Bár felesleges, mert igazából azt se látom, csak a szemeim előtt hullámzó szürkeséget.  
Szótlanul hallgatom, amit mond. Olyan érzésem van, mintha csak részben értette volna meg, amit mondtam. Vagy csak úgy csinál, mintha nem értené. Legszívesebben a kezeim közé fognám az arcát, hogy ne figyelhessen másra, és ordítanék, hogy jól halhassa: ez a harc nem csak egyedül az övé. Voldemort-ot nem egyedül kell legyőznie, és nem minden csak rajta múlik! Néha szeretném ezt tenni. Aztán eszembe jut, hogy lehet, ő VALÓBAN ezt gondolja. És ha ez nem így lenne, és megértené, amit mondani akarok, akkor nem lenne ennyire eltökélt. Akkor nem érezné ezt a túlzott felelősséget. Pedig ő sem más, semmivel se több mint mi vagyunk. Ő, Voldemort, Piton, vagy Dumbledore… még én és Ron is, mind egyszerű kis kövek vagyunk a varázslók játszmájában.  Mindenkinek megvan a maga szerepe, ez vagy az, lényegtelen. Minden egyes lerakott korong értékes, közelebb visz a cél felé: részt vállal abban, hogy a végén megtehessük a győztes lépést. Harry csak az utolsó korong, és az összes többi nélkül nem győzhet.

~ Dumbledore rám bízta a feladatot, meg amúgy is, én lennék a kiválasztott, nem? ~

Azt hiszem, ez volt a kulcsmondat: és ezzel úgy érzem, mintha a szívemben kést forgatnának. Hallottam ezt már máskor is, egy más helyen. Akkor talán még viccesen is hangzott. Ám most talán azt jelenti: Harry olyan kő is lehet, akiért cserébe győzhetünk, aki elviheti a hátán a balhét. Mert megéri beáldozni egyetlen korongot a győzelemért. Ezt még én is így gondolom: bár lehet, ezt csak a medál mondatja velem. Bármi is a válasz, akárhogy is használjuk fel Harry-t, azt hiszem Dumbledore kiváló stratéga. Még halála után is képes befolyásolni az embereket. Elmosolyodok. Drága, drága barátom. Tényleg tegyünk fel mindent egy lapra? Tényleg sodródjunk az árral? Én szeretnék bízni benned. De eddig átkozott szerencséd volt. Ugye tudod?

-   Győztél.

Az utolsó korongot még leteszem, ám rögtön utána fel is kelek az ágyról, és odasétálok a rádióhoz.  Bekapcsolom, pár pillanatig hallgatom az eltűntek gyászos névsorát. Egyik név se mondd semmit, de valahol valakinek most biztos nagyon fájhat. Lejjebb csavarom a hangerőt, majd leülök a legközelebbi ládára. Nem mondtam ki, de a játéknak vége. Képtelen vagyok koncentrálni. Bármivel is próbálom elterelni a gondolataimat, egyszerűen nem megy. És ami a legrémisztőbb: minél többet kattogok a témán, a fejemben egyre nagyobb lesz a káosz. Kavargó, szürke massza az egész, és ahogy telik az idő, egyre kevésbé vagyok képes rendet rakni a gondolataim között. Ron is ezt érezhette? Ettől lett volna annyira dühös és gyanakvó? Engem inkább rémülettel tölt el. Nyekereg mellettem a rádió, talán valami zene szól belőle. Ám ez sem szórakoztat, inkább csak zavar. Bár a csönd… a csönd azt hiszem csak félelmetesebb lehet...
 

Talán nem kellett volna ezt a kérdést feltennem. Látom Harry arcán, hogy nem tetszik neki a téma. Megfeledkezett volna arról, hogy miért vagyunk itt? Sikerült volna? Bár ha visszagondolok, valóban egész elmélyülten rakosgatta a korongokat. Valahol örülök is ennek. Ám jómagam, akármennyire is szeretnék, nem tudok elszakadni a gondolattól. Folyton egyfajta baljós érzés ül a nyakamban. Pontosabban: lóg a nyakamban. Érzem, hogy a medál még pulóveren keresztül is éget. Pedig egyre inkább melegem van, mégse akarok levenni egy újabb ruhadarabot. Csak ne érjen hozzám! Ez a medál olyan, mintha átkozott lenne. Vagy inkább valami még rosszabb: mintha önálló tudata lenne. Olvastam valamikor erről: bár azt hittem, csak szórakoztató időtöltés lesz, egy egyszerű regény, nem pedig a valóság. Ez a medál olyan, mint az Egy Gyűrű. Csak ez tudja, hogy soha eszembe se jutna védelmezni őt, és minél több időt tölt velem, annál biztosabban el akarom pusztítani. Menekül. Kezem önkéntelenül is a gyűlölt tárgyra kulcsolódik, miközben Harry homlokráncolását figyelem. Ez a vacak elérte, amit akart: az a pár szép gondolat otthonról, a szüleimről végképp szertefoszlott. Már fel se tudnám idézni, pedig csak pár perc telt el. Megint Őrá gondolok, és még Harry kedvét is sikerült elrontanom ezzel. Hiba volt, ráadásul egy újabb hibát vétek a táblán is.

-   Igen, én is ettől félek. Már nem egyszer megfordult a fejemben a gondolat, hogy minden egyes tárggyal, amit elpusztítunk, kiengedünk valamit. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezzel azt a lélekdarabot is megsemmisítenénk. Inkább olyan az egész, mintha visszaküldenénk a helyére azt a valamit, amit addig fogva tartott. És ha ez így van, akkor nem tudom, mi lesz: lehet, csak erősebbé válik tőle…

Paranoiás vagyok. De mindig úgy gondoltam jobb, ha nem reménykedek a sikerben, így csak pozitívan csalódhatok. A jó csupán a mesékben nyeri el méltó jutalmát, az élet sajnos a rosszakat igazolja. Lehet, ez az egész egy hiábavaló szélmalomharc, és mindenképpen vesztünk. De ha meg se próbáljuk… Mélyet sóhajtok. Csupán egy részét mondtam ki félelmeimnek, és Harry máris a szemüvegét törölgeti kínjában. Ez nem jó. Persze az is lehet, csak én látok minden kis zugban árnyékot.

-   Te jó ég, Harry!

Barátom további gondolatmenete úgy hat rám, mintha egy vödör jeges vízzel locsoltak volna nyakon. Hogy mondhat ilyet? Hogy vállalhatna mindent magára? Meg egyébként is, hogy gondolja? Egyedül kiáll szemtől szembe a Nagyúrral, aztán lesz ami lesz? És mégis… azt gondolja, hogy ezt azok a hiénaképű halálfalók majd hagyják? Legszívesebben most fülön ragadnám, és jól megcibálnám ezt az ostoba kölyköt. Állom Harry tekintetét, ám ajkaimat összeszorítom, nehogy kibuggyanjon rajta a lelkemet mardosó szítok áradat.

-   Mégis mit gondolsz, mit teszel majd? Egyedül elég leszel? – bököm ki végül már cenzúrázott gondolataimat – Ha még Tudjukki lesz is olyan nagyképű, hogy szemtől szembe kiálljon veled, leszel elég erős, hogy legyőzd?

Amit mondott, azt én is elmondhatnám magamról. Nekem se maradt senki más! Csak ő és Ron… vagy talán már csak ő, hiszen Ron rég nincs itt. És ha ő is ilyen ostobán a vesztébe rohan, mi marad nekem? Akármennyire is küzdök ellene, szememet könny homályosítja el. Dühös vagyok. Bár lehet, inkább így adom ki azt a rengeteg szorongást, ami eddig felgyülemlett bennem.

-   És egyébként is, miért mondod, hogy érted tennénk kockára az életünket? Ez a világ, amiben eddig éltünk, nekem is legalább annyira fontos. Nem egyetlen emberért szállunk harcba, hanem a közös jövőnkért. És én képtelen lennék ölbe tett kézzel végignézni, ahogy a világunk összeomlik. – Szipogok picit, majd kisöprök egy kósza tincset arcomból. Nem tudatos, inkább csak így dolgozom fel azt, hogy Harry-nek a szemébe lóg a haja. – Egy ennyire fontos dologhoz pedig nem állhatunk úgy hozzá, hogy „lesz ahogy lesz”. Képtelen lennék nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy meg se próbálunk harcolni az ismeretlennel. Hogy semmi tervünk vagy elképzelésünk sincsen. Ezért bökte már az oldalamat a kérdés. Ron-ról szólva pedig… elment: rá nem számíthatunk. Az energiánkat most nem rá kell koncentrálnunk.