Üzenetek megtekintése
Most, hogy látom, feléled bennem egy még soha sem érzett érzés, egy érzelem, amelyet megmagyarázni nem tudok, és nem is akarok, de a lényeg mit sem változik. Régen láttam. És nem is tudtam, hogy ennyire hiányozott valami az életemből, vagy inkább valaki, akit addig, amíg ott volt, szinte nem is láttam meg, de most, ahogyan ismételten a mélybarna szempárba tekintek, rá kell, hogy jöjjek, ha mélyen el is fojtottam magamban, hiányzott. És hiányzik most is, még jobban, ahogy most a jelenlétét érzem a közelemben, és, ahogy az érintését érzem a kezemen. Hirtelen nem is tűnik olyan fontosnak a küldetésem, amivel megbíztak, nem is akarom teljesíteni, de.. a kényszer nagy úr, és olyan dolgokat képes elfogadtatni velem is, amelyeket normális esetben még én sem tennék meg. Pont vele nem. Az már más kérdés, hogy másokkal meg talán.
Nevetni támad kedvem, amint idegessége már olyan mértékbe csap át, amit én magam is láthatok, ha csak a hajára tekintek, mégis, abszurd dolognak tartom, hogy pont egy ilyen pillanatban mázoljam arcomra a mosolyomat, éppen ezért csak egy igen halovány félére futja most tőlem, mielőtt felelnék a kérdésére. - Éppen eleget ahhoz, hogy még jobban elbaltázzam az amúgy sem a rendes kerékvágásban haladó életutamat. - biccentem oldalra a fejemet, jobb kezem ujjaival megérintve színben változó hajtincseit. Utóbbi megint mosolyra fakaszt, ám ebben a mosolyban most már a keservesség is igen csak kiveszi a részét, én meg a gondolataimba mélyedve, a mi lenne, ha kérdésre felelve, észre sem veszem mindezt.
Konkrét kérdései várnak rám, a feleletemre, én mégsem tudom egyszerűen feltárni előtte, hogy mi az, amit meg kellene tennem, és a miért még előttem is homályba veszik, noha mélyen belül azért tudom én rá a választ, mégsem akarom még csak bevallani sem magamnak, nemhogy előtte ismerjem azt el.
Észre sem veszem, egyáltalán fel sem tűnik az enyhülés, amely csuklómat vonja körbe, az már inkább, hogy mélybarna hajszíne ismét teljes pompáját mutatja felém. Tehát idegessége már párolog. De, hogy mi veszi át a helyét, azt nem tudom. Még.
Könnyű lenne válaszolni a kérdésére, mondhatnék igent, vagy nemet, de én mégis a köztes megoldást választom, és nem azért, mert nem akarom elárulni magamat. Teljesen más okból teszem ezt. De ezt az okot neki nem kell ismernie. - Talán. - vonom meg a vállaimat, a mosoly mégsem hagyja el az ajkaimat. - Ha nem is maga a Nagyúr, talán egy szolgája. Egy teljesen ugyanolyan szolgája, mint te, vagy, mint én. - felelek semlegesen, mintha ez az egész nem okozna mást nekem, csak unalmat, noha ez korántsem így van. Folytatom, pedig ennyi is pont elég lenne. Neki. És nekem is. - Akinek a rászabott parancsokat teljesítenie kell, akkor is, ha akarja, akkor is, ha nem akarja. És mert, a pillanatban, nem lát kiutat. - rébuszokban beszélek, mégis érzem, megérti majd, ha akarja, márpedig miért ne akarná? A kérdésére a válasz, tessék, itt van, és megfejtésre vár. Ahogyan az előttem lebegő ösvény is, amelyen elindulhatnék, és, amely megmentené egy számomra fontos férfi életét, és vele együtt talán az enyémet is. Talán.
Amint megérzem ujjait az ajkaimon, rögvest elönt a melegség, és egyszerre szalad végig bőrömön a hideg szellő. Érdekes kettős. Pont, mint mi.
Kérdése viszont elbizonytalanít. A rám szabott feladat egyre messzebbinek látszik, egyre megoldhatatlannak tűnik. Mintha egyszersmind minden az ellentetjére fordulna. Most már nem a feladatomat teljesíteném, hanem megmenteném őt. De, talán nem is nekem kell őt megmentenem, hanem elég, ha ő viszi ezt véghez. Bizonyosság hiányában tekintek a szemeibe. - Eddig mást nem, csak a halálodat. De most már semmi mást, csak azt, hogy mentsd meg magad. Mentsd meg magad.. tőlem.
Nevetni támad kedvem, amint idegessége már olyan mértékbe csap át, amit én magam is láthatok, ha csak a hajára tekintek, mégis, abszurd dolognak tartom, hogy pont egy ilyen pillanatban mázoljam arcomra a mosolyomat, éppen ezért csak egy igen halovány félére futja most tőlem, mielőtt felelnék a kérdésére. - Éppen eleget ahhoz, hogy még jobban elbaltázzam az amúgy sem a rendes kerékvágásban haladó életutamat. - biccentem oldalra a fejemet, jobb kezem ujjaival megérintve színben változó hajtincseit. Utóbbi megint mosolyra fakaszt, ám ebben a mosolyban most már a keservesség is igen csak kiveszi a részét, én meg a gondolataimba mélyedve, a mi lenne, ha kérdésre felelve, észre sem veszem mindezt.
Konkrét kérdései várnak rám, a feleletemre, én mégsem tudom egyszerűen feltárni előtte, hogy mi az, amit meg kellene tennem, és a miért még előttem is homályba veszik, noha mélyen belül azért tudom én rá a választ, mégsem akarom még csak bevallani sem magamnak, nemhogy előtte ismerjem azt el.
Észre sem veszem, egyáltalán fel sem tűnik az enyhülés, amely csuklómat vonja körbe, az már inkább, hogy mélybarna hajszíne ismét teljes pompáját mutatja felém. Tehát idegessége már párolog. De, hogy mi veszi át a helyét, azt nem tudom. Még.
Könnyű lenne válaszolni a kérdésére, mondhatnék igent, vagy nemet, de én mégis a köztes megoldást választom, és nem azért, mert nem akarom elárulni magamat. Teljesen más okból teszem ezt. De ezt az okot neki nem kell ismernie. - Talán. - vonom meg a vállaimat, a mosoly mégsem hagyja el az ajkaimat. - Ha nem is maga a Nagyúr, talán egy szolgája. Egy teljesen ugyanolyan szolgája, mint te, vagy, mint én. - felelek semlegesen, mintha ez az egész nem okozna mást nekem, csak unalmat, noha ez korántsem így van. Folytatom, pedig ennyi is pont elég lenne. Neki. És nekem is. - Akinek a rászabott parancsokat teljesítenie kell, akkor is, ha akarja, akkor is, ha nem akarja. És mert, a pillanatban, nem lát kiutat. - rébuszokban beszélek, mégis érzem, megérti majd, ha akarja, márpedig miért ne akarná? A kérdésére a válasz, tessék, itt van, és megfejtésre vár. Ahogyan az előttem lebegő ösvény is, amelyen elindulhatnék, és, amely megmentené egy számomra fontos férfi életét, és vele együtt talán az enyémet is. Talán.
Amint megérzem ujjait az ajkaimon, rögvest elönt a melegség, és egyszerre szalad végig bőrömön a hideg szellő. Érdekes kettős. Pont, mint mi.
Kérdése viszont elbizonytalanít. A rám szabott feladat egyre messzebbinek látszik, egyre megoldhatatlannak tűnik. Mintha egyszersmind minden az ellentetjére fordulna. Most már nem a feladatomat teljesíteném, hanem megmenteném őt. De, talán nem is nekem kell őt megmentenem, hanem elég, ha ő viszi ezt véghez. Bizonyosság hiányában tekintek a szemeibe. - Eddig mást nem, csak a halálodat. De most már semmi mást, csak azt, hogy mentsd meg magad. Mentsd meg magad.. tőlem.