~ Abraxas

Hagyja, hogy megüssem, még ha nem is erőteljesen, hiszen én csak egy gyenge kis harmat vagyok, egy lehelet semmi több hozzá képest. De miért hagyja, miért nem védekezik, miért nem állítja meg a kezem, hiszen megtehette volna, megtudta volna tenni! Érthetetlen… soha sem fogok tudni kiigazodni rajta, soha. Előrébb lép, ezzel majdnem fellökve engem, legalábbis az egyensúlyomból kibillentve, s karolja át a derekam. Egyszerűen nincs más választásom, mint a szabadon maradt kezemmel a karjába kapaszkodni, s hátrálva lépni, ahogyan azt ő akarja. Fuss, fuss…! Futnom kellene, amíg lehet, de tudom, próbálkozásom igen csak meddő lenne, s süket fülekre találna a kérő, esetlegesen könyörgő szavak tömkelege.

- Tán nem hiszed, hogy képes lennék rá? - kérdem dacosan, felszegve az állam, nem fejet hajtva előtte kúszott fel kezem a karján, fel a vállára, onnan pedig a tarkóra, megállapodva ott, mintha csak erősíteném bvenne azt az érzést, hogy ne eresszen el. Tudom, tapasztalatból, hogy hiába fenyegetőznék, hiába mocorognék, nem engedne el, megkaparintott, s fogva tart, akár csak egy játékszert, nekem pedig… azt hiszem ebben a helyzetben nincs más választásom, mint büszkén tűrni. Bár ez sem pontosan helytálló, hiszen élvezem a másik közelségét.

- Az ágyamban? Miért nem lep meg ez a különleges kívánság? De vajon… - teszem fel a kérdés elmélázva, s hagyok némi szünetet, mintha csak gondolkoznék, s közben alsó ajkamba kapva saját fogaimmal mintha csak tétováznék, ki merjem e mondani… de ez színjáték. Amolyan elővezető féle, ezt ő is pontosan tudja. – … annak a sárvérűnek is ez volt az utolsó kívánsága? –
Ártatlan, még is a legváratlanabb pillanatban előbukkanó aprócska kérdés, mintha csak arról beszélnék, miért zöld a fű, nem pedig az előző nagy szerelem halálát emlegetném föl… újra. De hát olyan régen tettem róla említést, éppen ideje, hogy újra kedvenc témámhoz nyúlva próbáljam meg sebeit felszakítani. Talán most jött el az idő arra, hogy a még talonban lévő kártyáim egyikét felfedjem? Szerettem volna még vele várni, de úgy tűnik… sürget az idő. Talán még így frissen nagyobb fájdalmat fogok okozni.

S ahogyan a várt csók helyett újra csak megtalálva azt az érzékeny pontot, lehel csókot nyakam vékony bőrére, mosolyodok el, s félig lehunyva szempilláim, élvezem ki a pillanatot, ahogyan ujjaim a szőke tincsekbe futnak. Mintha tisztában lenne vele, pont olyan jól, mint én, mennyivel jobban áll neki ez a hosszabb haj, mint egyébként a rövid. Nem mintha ez annyira számítana, egy apró csekélység, mellyel még inkább tűzbe hoz.

- Már megkaptad, amit akartál… engem.  Mond miért nem hagysz békén? – Rekedt hang, halk suttogás, még is komoly szavak, ahogyan a füléhez hajolok, s a kettőnk közé szorított kéz a rajta lévő ruha anyagát gyűri össze a mellkasán. – Csak a bajt hozod rám, mint ahogyan mindenkire. Nem elég, hogy Violetnek is a te hóbortjaid miatt kellett meghalnia, még az egyetlen szeretett húgod életét is tönkre akarod tenni? –
Talán dühösen kellene formáljam a szavaim, de ez koránt sem az. Nem holmi sarokba szorított állat utolsó, próbálkozó szavai, mellyel védekezik. Inkább figyelmeztető suttogás, ami nálam azt jelenti, olyan információ birtokában vagyok, amiről neki fogalma sincs, s ezt Ő pontosan tudja. Eddig még csak megjegyzést se tettem, hogy lenne fogalmam, miként halt meg az a szuka ám most… egy alvadó vulkánt készülök működésbe hozni.

- Szegény, kicsi Violet. Azt hitte az igaz szerelmet találta meg, helyette csak a halálos ítéletét írta alá. -

        ~ Abraxas

Meg kellett magam védeni…
Halk sóhaj, elhalló nyöszörgés, s remegő test, ahogyan a másikat szorítom magamhoz, s pillantok lélektükreibe. Rosszat teszek, helytelent de ebben a pillanatban nem érdekelt, hiszen csak ő voltam s én… Pont mint a legféltettebb, legdédelgetettebb álmaimban. Nem csak hallottam, de éreztem is, a saját bőrömön az Ő szívdobbanását. A meglepettség mely kiült az arcára, elégedettséggel töltött el. Meglepettség…? Inkább döbbenet! Elvégre épp elég beképzelt mesét adtam elő neki, mely nem volt több ócska hazugságnál, hogy azt higgye nem vagyok rászorulva az ő érintésére, még ha úgy sóvárgok is utána nap mint nap, évek óta már, s talán a kezdeti rajongás lassanként alakult át megszállottsággá… Kapaszkodtam belé, körmeimmel végigszántva a hátát, felsértve a nemesi bőrt húztam még közelebb…

Egy színjáték az egész életem, s az állarcom nem sokszor került még le, s senki sem leshetett be a jól felépített színfalak mögé. Azt akartam, hogy ez így is maradjon, s főleg ne a Bátyám előtt adjam meg magam, de még is megtettem. S mind erre akkor döbbentem csak rá, amikor már késő volt… Ahogyan ott feküdtem mellette a fürdő kövén pihegve, elhagyatott kiscicaként bújva hozzá, s élvezve az új helyzet adta lehetőségeket, a sok új élményt, s érzést… megdermedtem. Az egyetlen tiszta érték mely még bennem lakozott, s nem mocskolta be semmi sem, most elvesztettem, ráadásul az állarc is lehullt… majd darabokra tört, ahogyan földet ért. Lelepleződtem!

Megremeg a kezem, ahogyan leszakítok egy szőlőszemet, majd inkább gyorsan visszahelyezem az asztalra, s egyenesedem ki még inkább, nem támasztva meg a könyököm balga módra az asztalon. Ennyire kevés idő lett volna az a 48 óra? Még mindig kísért ez az egész de miért lep meg, hiszen az évekkel ezelőtti ártatlan, gyermeki történések is ugyan úgy egybeforrtak a lelkemmel, s nem tudom csak úgy eltörölni. Talán a teremben lévő apró alapzaj miatt nem hallottam a felém közeledő lépteket, így, ahogyan ködös tekintettel bámultam magam elé. Így azt hamarabb éreztem meg, hogy valaki hozzám ér, mint sem, hogy oda lépett.

Abban a pillanatban tudtam kilétét, hiszen csak neki van ennyi bátorsága, hogy ezt megtegye, senki másnak. Még annak az idióta vőlegényemnek se. Nem kellene, hogy engedelmeskedjek neki, még is könnyű babaként fordít maga felé, s találkozik össze a pillantásunk. Tudom mit fog tenni, itt az iskola egy részének szeme láttára, s miféle hírek fognak rólam terjengeni, még is már azon kapom magam, hogy ajkaim az övéhez tapadnak, én pedig kiéhezetten viszonzom a bűnös csókot. Megremegek a felismerés hatására, főleg, hogy képtelen vagyok ellökni magamtól, ám ő ezt megteszi helyettem. Követem a pillantásommal, s ahogy tér vissza az eszem, úgy villan fel a harag a világos lélektükrökben, s préselem össze az ajkakat. Nem nézek senki arcára, hiszen hallani lehet, miként csendesedett el majdnem mindenki, aki esetleg megrökönyödött a testvérpár elcsattant csókján. S akkor pattan el a húr, amikor visszapillant a Nagyterem ajtajából, majd meglengeti azt a tárgyat, melyet már mindenhol kerestem…

Nem kell több, azonnal felpattanok az asztaltól, s gyors léptekkel indulok utána, hiszen talán ez az egyetlen alkalom arra, hogy visszaszerezzem a pálcám. Sejthettem volna, hogy ő vette el, sőt ellopta… csak, hogy legyen valami, amivel még inkább kihozhat a sodromból.
- Abraxas Malfoy! – Suttogom a dühtől remegő, elhalló hangon, ahogyan megláttam, s ha nem állt volna meg, akkor megragadva a karját fordítottam magam felé, s néztem egyenesen a szemébe. –Ezt sosem fogom megbocsátani! Hogy lehetsz ennyire közönséges, és arcátlan… -
A kezdeti sápadtságom már tova tűnt, s inkább csak az arcomra kúszott pír az, mely színt adott a vonásoknak, emelte még inkább a világos szemeket, ám most lefagytam. Elvégre mi okom Őt ócsárolni? Elmúltak azok az idők, mikor még volt némi jogom hozzá. De a történtek után… az ajkak pár pillanatig voltak csak nyitva, ám gyorsan összeszorítottam őket, s emeltem újra csak a karom, ám most sokkal gyorsabban, hogy egy pofont keverjek le neki, mintha ebbe sűríteném bele minden dühöm, és csalódottságom. Mert csalódott voltam, hogy csak röpke órákig lehetett az enyém, s ismét egy hazugságban kell tovább éljek, színlelve mindent.
- Ha ez Aldrich fülébe jut… Imádkozz, hogy ne történjen meg… mert ha felbontja az eljegyzését velem, saját kezűleg foglak megölni. – Sziszegtem, még azzal sem törődve ha esetleg az a pofon még sem csattant volna, s a vas öklök tartották meg volna a vékony karom, melynek kézfején most ott volt az a bizonyos eljegyzésgyűrű, hivalkodóméretű gyémánttal, melyet sosem hordtam, ám most még is felvettem. Mintha csak erősíteni akartam volna magamban a tudatot, hogy nem lehetek másé.

 máskor...   
           ~ Abraxas

Miközben halknak tűnő léptekkel indulok el felfelé a Mardekár házának helységéből, a pince folyosóin, szinte tágra nyílt szemekkel figyelem, ki, merre és hová tart, de a lényeg, hogy ki. Most pedig még nem is a szokásos Prefektusi járőrözésem alkalmából lesem a diákságot, hanem mert kerülöm Őt… Mint ahogy már azt teszem jó két napja. Valljuk be elég nehéz dolgom, van, elvégre együtt vannak az óráink nagy része együtt van, ami nem is csoda, hiszen egy évfolyamba, sőt egy házba járunk. Sosem éreztem ezt a tényt még ennyire tehernek. Egy árnyék vetült a falra, mire megtorpantam, s még a levegőt is bent tartottam, majd megláttam, hogy csak az egyik nyurga elsőéves, aki siet vissza a KH-ba a Nagyteremből, ahová én is tartok.

Hülye! ~ rivalltam magamra újra. Még is mi a fene történhetett velem? Hogy a saját árnyékomtól is rettegek, s úgy járom a folyosókat, mint valami szellem. Ez nevetséges… Bár még ezt is emelt fővel teszem, természetesen. Hogyan máshogy? Véve egy nagy levegőt, mintha mi sem történt volna haladtam tovább.

A nagyterembe lépve gyorsan körbepillantottam, de ez másoknak csak sima körbeszemlélés lehetett, mintha felszeretnék valamit mérni… Persze mind ezt gőgös megszokásból, holott csak ellenőriztem, hogy Malfoy nincs e itt. Tudtam, pontosan jól tudtam, hogy ilyenkor már a Könyvtárban van, vagy éppen egészen máshol, de nem itt, mert réges rég befejezte a vacsoráját. S mivel ennyire tisztában voltam a napirendjével, könnyedén kieszközölhettem azt, hogy a találkozásaink számát leredukáljam 0-ra. Nem volt ott, hát persze… Még is megnyugvással töltött el a tény, hogy egy újabb nyugodt, és történés nélküli vacsorát élhetek át. Valahol a hosszú asztal közepén foglaltam helyet, hiszen a két szélén még így is ültek páran. A késők, akik közé már én is tartoztam, nem mintha számítana egy óra ide vagy oda. Egy apró simítással tettem rendbe a zöldszegélyes egyen talárom ráncait. Még mindig az iskola egyenruhában voltam, hiszen én úgy hittem, abban kelél megjelenni az étkezéseknél is. Akártki akármit mondott, én tartottam magam ehhez, még ha nem is tartozott ez az öltözék a kedvenc darabjaimhoz.

A saját tányérom közelebb húzva magamhoz, s leemelve a gyümölcskosárból egy füst szőlőt tettem azt magam elé. Valahogy… nem voltam képes többet enni. Mintha a torkom megszűnt volna létezni, vagy egy hatalmas gombóc lett volna a helyén, ami nem engedi. Semmit sem enged, hogy áthaladjon. Ám ennem kellett, hiszen üres gyomorral hogy tanulhat az ember?

- :: Bátyám :: - +18 feletti tartalom

- Akkor ne csak mond, hanem tedd is meg. – Susogtam, s talán arcom még inkább kipirosodott, aprócska remegés futott rajtam végig, ahogy az arcomhoz ért, s a földön ülve még inkább közelebb csusszantam, már-már simultam hozzá. Még mindig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy másik kezemmel is őt érintsem, hiszen a támasztékom volt. Figyelem, miképp érnek el a szavaim az ő tudatába, s fogja fel őket, ízlelgeti. Halvány mosoly kúszik a telt ajkakra, ahogy látom miként hallgat el, s mélyed a sötét szempár az enyémbe.

- Valóban nem. – Ha jobban belegondolok, ez igaz is. Hiszen egy idősebb testvér, még ha az pár hónap is, némi késztetést érez arra, hogy a fiatalabbat megvédje, s esetlegesen túlzásokba essen is. De ő nem tett semmi ilyet, sőt, nem is állt ki mellettem túl sokszor, kivéve ha az ügy olyan sokáig fajult, hogy a család neve is szóba került. Mondhatni két bábként éltünk egymás mellett, amíg otthon is volt. Én vágyakoztam utána szüntelenül, de ő észre sem vett. Nem is oly meglepő ez számomra, hiszen nem mutattam bármi érdeklődésnek a jelét is, nem úgy, mint az utóbbi időben, amióta véglegesen megszabadultam attól a korcstól, ki képes volt hálót szőni köré, és miatta talán még a Malfoy nevet is megtagadta volna. Szégyen…

A mondat, melyet nem fejezett be, hiszen beléfojtottam a szót… Szíven ütött volna? Talán keresném a valódi jelentést a kacifántos megfogalmazásnak? Hogy vajon mit ért az alatt, hogy ha csak meg akarná szerezni. Nem. Nem gondolok rá, nem gyötröm magamat ilyennel. Hazug. Hazug. Hazug. S én pont olyan bolond vagyok mint az a sárvérű senki, akinek ugyan ezeket a szavakat suttogta anno, hogy elcsábítsa, hogy megtörje, hogy megkapja. Többet ígért, mint amit kellett volna, azt meg már nem tudom, mennyire hathattak őszintének a szavai. De ha abból indulunk ki, ki is ő, s hogy milyen régóta ismerem már… Bedőlök, higgye csak azt, hogy elhiszem amit mond. Áltasson csak, ringasson olyan tévhitekbe, melyek soha nem is fognak valósággá válni. Azt hisz amit akar, s tudom, hogy bánni fogom ezt, majd amikor órák múlva ismét csak felkel a nap, hogy beragyogja a tiszta kék eget, de most nem érdekel. Mondhatni tiszta fejjel, szembenézve a hazugságokkal veszem el azt ami jár nekem; amit már oly régóta szomjazom.

Közelebb húz, már amennyire ez lehetséges, ahogy mozdul jobbja, s fonja körül vékony, vágytól remegő, s izzó testem. A körmök belevájnak tarkójának bőrébe, ahogy érzem, miként sérti fel újra az ajkaim, s mosódik össze kettőnk vére. Mintha ezzel pecsételnék meg azt a bizonyos szövetséget, mely most kettőnk között köttetik. Ellökve magam a padlótól, másik kezemmel, benne megkapaszkodva húzom fel magam, s térdelek fel, oda helyezve a testsúlyt, s immáron mindkét karommal fonom körbe a nyakát. Nem ellenkezek, ahogyan megérzem a kutató kezeket, miként bújtatja be kezeit az anyag alá. Ellenkezés helyett még inkább simulok felsőtestemmel az övéhez, mintha csak a beleegyezésem adnám a dologba, s állapodik meg jobb kezem egy pillanatra a vállán, sértem fel a bőrét, de csak éppen ott hagyva a vörös foltokat, de nem serkentve vért újból.

Halk, elhalló nyögés, ahogyan érzem, miként tapintja ki gerincem, s annak útját, majd érzem meg körmeinek a hegyét, melyek karisztolják a bőröm felszínét. Az egész világ, s ez az egész helyiség a feje tetejére állt, hiszen teljesen elvesztem ebben a táncban, mely akár a kettőnk szenvedélyes harcának is lehetne nevezni, hogy épp miként próbáljuk a másikat teljes megadásra bírni, de nem. Megadás…? Az ajkak oly annyira összeforrtak, hogy nem akarnak elválni egymástól egy röpke pillanatra sem. Csak már amikor az összes apró kis szuszt elvesztettem, s cseppnyi tüdőmben nincs több, sem az övében, eresszük el egymást röpke másodpercek erejéig. De csak még inkább kapaszkodok belé, a vállaiba, hiszen ha ő nem tart meg, akkor az én elgyengült, remegő testem visszahull a földre. Rápillantok, ahogy a szavakat ejti. Óh igen. Erre én is gondoltam, hogy talán nem lesz elég egyszer, hogy majd többször akarom őt, sőt… De nem. Csak most, csak ez az egyetlen alkalom, és nincs több, mert nem lehet. Mert tiltott…

Bár a tiltott gyümölcs mindig édesebb…. A pillantás, mellyel rám néz, s hagyja, hogy mind azt, amit elrejtettünk eddig a másik elől, kiolvashassam, erős széllökésként söpör végig rajtam. Meglep. Megdöbbent. Jóérzéssel tölt el. Akarom. Most. Bármi is az, amit a sötét szemek ígérnek, képtelen lennék most megálljt parancsolni magamnak, nem hogy neki. Hiszen izzik, ahogyan én is, pont olyan hévvel, akár csak egy kitörni készülőm vulkán, mely évekig csendben fortyogott.
- Lehetséges, de nem lehet. – Elhalló sóhaj, ahogyan nyakam bőréhez érintve ajkait újabb borzongás járja át minden porcikám. Talán kissé még hátrébb is hajtom a fejem, ezzel nagyobb teret adva a másiknak, s önző módon követelve a kényeztetést. Nos igen, ki kell használnom mindent így első és… utolsó alkalom adtán. S hirtelen ötlettől vezérelve, vagy csak mert az apró harapás hatására egy pillanatra tisztul ki a fejem, nem hagyom, hogy tovább haladjon lefelé, hanem megragadva az állát, kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen.

- Ezt nem mondhatod el senkinek. Senkinek, soha Abraxas; vagy kivágom a nyelved. – Metamorgság ide vagy oda, azt bizony nem tudja visszanöveszteni, s mondhatni elég finom is voltam. Elvégre érzékenyebb pontjával is megfenyegethettem volna. De még így sem vagyok biztos benne, hogy meghatja holmi női fecsegés, fenyegetőzés. A köntös anyaga már eléggé laza, s mivel amúgy is nagyobb, mint az én méretem, könnyedén csusszan le a vállaimról, miközben a szemeibe nézek, s hüvelykujjammal simítom végig az ajkát, mintha csak a vért akarnám eltüntetni, mely az én duzzadt ajkaim is pirosra színezi. – Meg kell ígérned. - 
Lehet, hogy egy Malfoy, hazug, csaló, meg minden egyéb, de eddig nem tűnt úgy, hogy nem tartaná be a szavát, ha azt egy másik, arra méltó társának ad. Talán ezért is bízok a másikban, kissé naivan. S talán gonosz módon, talán taktikázva, mintha csak a választ akarnám kicsikarni a másikból, szalad végig másik kezem a karján, majd az alatt átbújtatva a hátán, olykor belekapva kissé a bőrbe, majd megállva egy pillanatra a nadrág pereménél kúszik kissé feljebb a szemöldököm, ahogyan az anyag alá csúsztatva kezem, vártam a választ.

- Főleg nem neki… ő sohasem tudhatja meg. -

- :: Bátyám :: -

Összepréselem az ajkaim, s dühösen fonom össze a karjaim magam előtt, dacos kislányként, majd fordítom félre a fejem, mintha nem is érdekelne miről beszél. Hogy nem vagyok hajlandó ebbe a szócsatába belemenni, főleg nem úgy, hogy közben végig az ő tekintetét tartsam fogva. Túlságosan is kiszolgáltatottan, legyengülve, s megalázottnak érzem magam. Épp próbálom a csöppnyi méltóságom összeszedni a földről de… hah, milyen naiv is vagyok. Majd pont ő engedne nekem teret, adna lehetőséget, hogy visszavágjak? Persze ő is tisztában van vele, jobban mint más, hogy csak mint sarokba szorított állat, úgy viselkedem.

- Mondjuk valami olyan tettel ami kevésbé igényli a testi kontaktus bármely formáját. – Pillantok újra rá, miközben kissé felhúzom az orrom. Hozzátenném, erre vannak varázslatok is de… várjunk csak. Ha már a varázslat jött szóba. Hol van a pálcám? A kétségbeesés újabb hulláma söpör rajtam végig észrevétlenül. Legalábbis a másik szemének nem tűnik fel, de bennem ez az érzés annál inkább növekszik, s alattomos módon terpeszkedik szét. A pálcám nélkül semmi vagyok, védtelen. Talán az erdőben hagytam volna? Nem emlékszem az utolsó percekre, szinte homályba vesztek. Talán kiesett a kezemből, vagy éppen messzire dobtam döbbenetemben. Kissé félrefordítva még mindig a fejem, holmi gőgös dámaként viselkedve követem a pillantásommal a vércsepp útját, melynek megszületéséhez volt némi közöm. Elégtétellel töltene el? Ugyan már. Hiszen ez egy apró csekélység, csepp a tengerben. Ráadásul nincs is ilyen időm ilyen érzületeket táplálni, hiszen újra csak elkalandoznak a gondolataim.

A tetoválás… melynek létezéséről még nem is tudtam, egészen idáig. Hogyan is tudhattam volna? Nem voltak olyan pillanatok még amikor otthon volt sem, hogy véletlenül rányitottunk a másikra a szobájában. Azért erre különösen ügyeltem, s nem csak én, de a nevelőanyám is figyelemmel tartotta minden lépésem. Ám most, hogy keresztülfut rajta az a kis piros csík, van alkalmam tüzetesebben megvizsgálni, s még ha magamnak se vallanám be, de nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne nyújtsam ki a kezem, s érintsem meg. Elakad egy pillanatra a légzésem, s kiszárad a szám. Kissé lehajtom a fejem, s lehunyom újra csak a szemeim, mielőtt tovább simogatnám már csak a pillantásommal is, ha már a kezeim kötve vannak… egyelőre.

Feláll, még szerencse, vagy éppen ellenkezőleg? Felpillantva követem pillantásommal, de egészen addig, amíg a látókörömben van, hiszen nem fogom a nyakam forgatni, hogy szemmel tartsam. A szavai éppen úgy hatást gyakorolnak rám. Még ha a kezeim a füleimre is tapasztanám, akkor sem lennék képes kizárni a külvilágból. Az egész terem betöltődik az ő hangjával, a mondanivalójával, mely nem mindig tiszta, még is ha jól odafigyel az ember, talán kigombozhatja a lényeget. De nem, nem szabadna ennyire magamba szívni a mondanivalóját, hogy már nem vagyok képes megtartani saját magam a hirtelen rám törő vágytól, melyek szinte megjelennek képzeletbeli vásznamon, s még le se kell hunyjam a szemem. Egyik kezemmel megtámasztva magam a földön, másikkal újra csak az anyagot összetartva veszek egy mély levegőt.

- Csak nem aggódsz miattam, és a jövőm miatt? Milyen kedves ez tőled…  De mit tudnál ellene tenni? - Felelem, amikor felnyílnak a szemeim, s rápillantok. Hiszen ott van már közvetlen közel, s én csak még közelebb húzódom hozzá, mint fém a mágneshez. A kérdés pedig inkább kihívásnak tekinthető, mint sem lenéző mozzanatnak, mely adja a választ, hogy ”semmit „. Nem, ez most egészen más, s ez engem is meglep. Talán a kettőnk folyó állandó harc csitulni látszik? Elengedve kezemmel az anyagot, melynek összetartását nem láttam szükségesnek, hiszen nem tettem hirtelen mozdulatokat, ezért nem nyílt szét, futtattam ujjam az ajkaira, körberajzolva játékosan, majd a vér vonala mentén indult lefelé.

- Szavaid célzások lennének kedves? Olyan bűnre csábítasz, mely elfogadhatatlan és megbocsájthatatlan. Hogy bátyám helyett szeretőként tekintsek rád. – Suttogom halkan, elvégre nem csak ő képes a szavakkal játszadozni, s nem is kell rájátszanom arra, hogy hangom rekedtes sóhajhoz hasonló legyen, hiszen miközben beszélek, ujjaimmal körbejárom a tetoválásának mintáját, ahogy kanyarog a testén, s érzem ujjbegyeim alatt a bőrét, s olykor körmeim hegyével húzok egy percre felvillanó fehéres kontúrt a fekete ívek mellé. – Vagy csak egyszerűen hajt a vadászösztön, hogy ne csak láss, de érints is… érezz, kisajátíts. Hogy olyat szerezz meg magadnak mely tiltott. -

Apró buja kis mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy közelebb hajolok s érintem meg ajkaimmal az állánál, s haladva felfelé csókolom le azt a bizonyos vércseppet, bár társai nem követték már, hiszen nem sértettem fel a bőrt olyannyira. S az ajkak előtt megállva épp csak egy leheletnyi távolságba pillantottam rá, ahogyan megállapodott pár pillanatra a kezem a csípőjén, mielőtt folytatta volna az útját.
- Csak aztán nehogy ne tudj elereszteni amikor kell. – Végigtáncoltak újra csak az ujjak a nadrágja peremén, mielőtt újra csak felszaladtak az ujjak a karján, hogy tarkójánál megragadva rántsam közelebb, s csókoljam meg, pont azzal a vehemensséggel, s szenvedéllyel, mellyel ő tette ezt velem abban az eldugott kis folyosóban, az éjszaka közepén.

- :: Bátyám :: -

Sokak szerint vagyis… inkább csak a nevelőapám szerint túlzásba viszem ezt a fajta undorodást a rovaroktól, meg az állatoktól, meg minden ami ebbe a kategóriába sorolható. Szerinte csak felesleges hiszti, és biztosan feltűnési viszketegségben szenvedek, s nem tudom másként magamra hívni a figyelmet csak így. Hát persze…  Mintha bármi is érdekelné önmagán kívül. Majd pont neki fogom elmagyarázni azt, hogy ez nem nevezhető annak. Ez olyan, mint ha valaki más betegesen félne magától a haláltól, vagy mondjuk a darázstól, és annak a csípésétől. Erről nem tehetek, s ellene sem tudok sokat. De persze nem hangoztatom eme jellemhibám. Elvégre jobb megtartani a t ö k é l e t e s képet, ami örök, és törhetetlen. Többnyire.

Ezért is csak a családtagok tudnak erről a paranoiáról. S hogy a szobám többször is át kell takarítania a szobalánynak a szobám egy nap, nehogy még véletlenül egy pókocska beszökjön, s hálót szőjön az egyik sarokba. Már csak magától a gondolattól is kiráz olykor a hideg, de most… csak lebegek, a nagy semmibe. Sötét, s túlságosan is mély, akár csak egy kút, amibe ha beleesel, elnyel. Legalábbis gondolom, hiszen szerencsére még nem volt alkalmam egy kutat belülről megvizsgálni. Nem is tervezem. S olybá tűnik, hogy nem is nagyon akaródzok újra csak magamhoz térni, de ennek a pillanatnak is el kell jönnie, főleg ha az ember lányát olyan édes és egyben szokatan érintésekkel jutalmazzák, mint engem ebben a pillanatban.

Nem mondanám magamról, hogy most azt hiszen álmodom, mert az én álmaim, ott a fejecskémben elrejtve nem nevezhetőek ennyire… hogy is mondjam. Tipikusnak, és egyben nyáltól csöpögőnek. Ott az érintések nem tapogatózóak, s a csókok sem nevezhetők alig érezhető leheletnek, melyek a pillangóhoz hasonlítanak. S azt hiszem ennyi elég is, nincs szükség a további részletezésre. Nem remegnek meg a pillák, s az ajkak sem, hogy előre jelezzék azt, lassanként térek magamhoz, s bár először elfog a pánik, hol is vagyok. Vajon még mindig az erdőben? De az a tipikus tiszta szag, és a kemény kőpadló ráébreszt arra, hogy már egészen máshol tértem magamhoz. Hála az égnek.

A másik ajkait megharapva, de korántsem játékosan, arra játszva, hogy a másikban fellobbantsam a lángot. Inkább csak figyelmeztető jelleggel, akár csak a kutyák, akik nem marnak bele a húsodba csak a fogukat koccantják jobban össze, éreztetve, jobb ha nem mész tovább, s nem hergeled. A gyenge kis karok emelkednek is, és tolom el magamtól, vagy inkább én távolodom el tőle, ha arrébb csúszom a padlón kissé, majd pattannak fel a kék szemek, s néznek a másikra. Nem mondok semmit, csak seprem félre a tarkómat tartó kezet, s ülök fel kissé, szinte kétségbeesetten körbepillantva, hogy a saját szemeimmel bizonyosodjak meg arról, hogy már nem a Rengetegben vagyunk. Ám ahogy felülök, az anyag, mely számomra oly ismeretlen, s túlságosan is könnyedén csúszik le rólam. Odakapom a tekintetem, és elkerekednek a szemeim. Halk, aprócska meglepett és megdöbbent sikoly mely elhagyja ajkaim, ahogyan összerántom magamon az anyagot, s dühösen pillantok a másikra.
- Még is mi a… - Elharapom a mondatot, hiszen az a beszéd, ez a stílus nem illik hozzám, főleg nem a káromkodás. Az annyira lealacsonyító. Pillantásom a félredobott ruhadarabokra esik, mintha csak azt terveztem volna, hogy most azonnal visszaveszem őket, de amint meglátom, valahogy a gondolatától is elmegy a kedvem. Beletörődve, hogy nincs ruhám, bújtattam a karjaim a köntös ujjába, s húztam ezáltal még összébb magamon az anyagot. Nem, nem akartam arra gondolni, hogy felesleges, mert úgy is mindent látott, amit csak lehetett. A sápadt arcra pír kúszik. Kislányos zavar, mely egyben édes még is rettentően szokatlan reakció tőlem. Ahogyan a porcelánbőrön kibontakoznak a rózsaszirmok.  – Ha valaki itt talál… ebben az igen csak kompromittáló helyzetben; s ennek híre megy. – Veszek egy mély levegőt, s kissé megremegek a dühtől, mely bennem fortyog. Lehunyom pár pillanatra a szemem, mintha csak erőt gyűjtenék, mielőtt ismét ránéznék.

- Akkor Aldrich fülébe jut, és biztos felbontja az eljegyzést, majd arról pletykálkodnak; milyen feslett nő vagyok. S az a te hibád lesz! Te arcátlan… s egyébként is milyen szánalmas viselkedés ez már?! Hogy kihasználod a védekezésképtelenségemet. Mint egy alávaló megszállott perverz… - Sokk ide vagy oda, melynek azért még mindig a hatása alatt vagyok, hiszen az apró kéz, mely összetartja az anyagot, alig láthatóan de remeg, és kapkodom a levegőt is, ami nem csak a düh következménye, belőlem csak úgy dől a szó. Az alattomos szavak, vádak. Mint egy mérges kígyó, akinek a fogából fröcsög a vér. Hát igen, ismét érzem, hogy sarokba szorítottak. Megpróbálnék felállni, ami abban nyilvánul meg, hogy lábaim kissé felhúzva támaszkodom a másik karomra, s próbálok emelkedni de nem megy. Mintha a testem nem akarna nekem engedelmeskedni.

- S ezt a nagyon figyelmes, gyengéd, és undorítóan romantikus éned pedig tedd inkább talonba, engem igazán nem hat meg. Tartogasd a többi sárvérűnek, azoknál úgy is beválik, nem de? -

[ … ] – Bátyám

Nem követ, csak egyszerű halk suttogás az, ami megüti a fülem. S már azt várnám mikor ragadja meg a karom, s húz magához. Vagy nem is várom, hanem erre vágyakozom? Nem tudnám megmondani, hiszen sosem tudtam ilyenkor saját magamon kiigazodni. De a várt szorítás elmarad, s valamiféle nyugtalanság veszi át a helyét. Elvégre ismertem már, s ő nem az a fajta, aki pont most hagyna engem elfutni. S biztosan is készül valamire, csak fogalmam sincs, hogy mi az. Megtéve a további lépéseket, aztán valami arra késztet, hogy megtorpanjak. Nem szólalt még meg, ez egyszerű megérzés. Összevonva kissé a szemöldököm, hiszen eddig túl simán ment minden, ráadásul semmiféle neszt nem hallok a hátam mögül, hogy esetleg követne. Csak az erdő neszei, melyektől a falra tudnák mászni. Csak hátra nézek, de tényleg csak egy pillanatra, hiszen az elsődleges cél nem az ő bosszantása, hanem az, hogy kijussak innen minél hamarabb.

Ám ahogy megfordulok, kissé féloldalasan, rápillantva, veszem észre a pálcát, ahogyan a fejem felé irányit valamit, én pedig felpillantva veszem észre, vagyis inkább tudatosul bennem mi is az. S mire is készül.
- Meg ne próbáld. – Sziszegem ingerülten, ahogy rápillantok, s szűkülnek össze a szemeim. Igen, mondhatni sok mindenre felkészültem, de erre igazán nem. Mert úgy gondoltam, talán nem lesz ekkora féreg, hogy pont ezt a gyengepontomat használja ki. Bár ha én megtehettem, akkor ő miért ne? Erre még nem is gondoltam, pedig kellett volna. S roppant dühítő, hogy most sem emelem a pálcám, hogy védekezzem. Nem is lenne rá időm, hiszen csak annyit látok, hogy leereszti a pálcát, ezáltal a varázslat megszűnik.

Hangos női sikoly szeli át az éjszakát, s ezzel felébresztve az erdő összes lakóját, aki esetlegesen eddig mélyen aludt. Mindenhova alattomosan bepréseli magát, a fák között, az ágak és leveleken keresztül haladva. S persze magam sem hinném el, hogy ez tőlem származik, de szinte megállíthatatlanul tör fel a torkom mélyéből, ahogyan az a rengeteg nyálkás féreg a nyakba hull, s érzem, hogyan csusszannak be a talár alá, hozzáérve a bőrömhöz.  Szinte letépem magamról a ruhadarabot, s dobom félre, majd kissé összegörnyedve hajolok előre seprem le a karjaimról, s ahogy előrehull a hajam, ujjaim fésűként futtatva végig a sötét hullámos tincsek között érzem, ahogy hozzáér a puha nyálkás testek tömkelege és az a nedv, amit hagynak maguk után. Összerándulok minden egyes ilyen találkozás alkalmával. S ahogy a szemem elé kerül a tenyerem, melyben ott izegnek mozognak a kiszedett állatok, dobom félre. Remegek, hogyne remegnék, hiszen mind ez túl régi emlékeket idéz elő.

Szinte már fel sem fogom mit csinálok, minden olyan tompa és lelassult, ahogyan emelem fel a pálcám, s egy általános tisztítóbűbájjal mentesítem a hajam a férgektől, s hiába tűnik el mindegyik, még mindig érzem, hogy asz egész testem ellepik. Ott is, ahol elvileg nem is érhetne, hiszen a csipke és a fűző anyagán sem a szoknyán belülre nem került egy darab sem. Kiesik a pálca a kezemből, miközben éppen próbálok felegyenesedni. Hátrálni akarnék, hiszen a lábam előtt ott tekergőznek, s vonaglanak, nyomott testük szinte világit a feketeföldön, de a lábam nem engedelmeskedik, s hirtelen émelygés fog el. A rosszullét, mely csak úgy rád tör, szinte a semmiből. Még mindig a sápadt arcomba hullik a kócos tincsek nagy része, s képtelen vagyok az üvegesen előre meredő tekintetem másfele fordítani.

Talán nem is olyan rég történt, még éppen csak, hogy betöltötte a 10et, jóval a Roxforti levél érkezte előtt. Akkor még gondtalanul próbálgathattuk korlátainkat, hiszen nem vonatkozott ránk a törvény, miszerint a kiskorúak nem gyakorolhatják varázserejüket, amíg be nem töltik a 17. életévüket. Sokszor akarva, de még többször akaratlanul tettük akár rosszat a másiknak. Nem tudom pontosan, hogy azon az éjszakán Abraxas egyik távoli unokatestvére bosszújának áldozatává váltam e vagy csak a düh irányította. Tényleg akarta, vagy csak a keserűség vezérelte.

Tiltott dolgon kaptam, ahogy a hátsókertben próbált rágyújtani egy szivarra, melyet persze a nevelőapámtól vett el. Lopott, ráadásul tiltott dolog volt ilyet tenni. Én pedig azonnal mentem, s beárultam. Ő futott utánam, de felesleges volt, hiszen a nevelőanyám és az ő anyja a teraszon éppen a teadélutánt töltötte el, cseverészve. Elégedett, fontoskodó mosoly jelent meg ajkaimon, ahogyan láttam a nők arcán a döbbenetet, s hallottam meg, miféle büntetést is szánnak neki…

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ágyam megannyi féreggel volt tele. Több ezren lehettek, giliszták, kukacok, százlábúak, kétéltűek, meg se tudnám nevezni mindegyiket. Azt hittem, hogy az egész csak egy álom volt, de nem. Ahogy félrehajtottam a takarót, szembesültem azzal, hogy egész testem belepik. Sokkot kaptam. Két hétig voltam a Mungóban mire újra sikerült észhez térnem.

Mindenem ólomsúlyúvá válik, mintha még több féreg és csúszómászó telepedne rám, a pálca koppan a kemény földön, s kissé arrébb gurul, a karok, melyekkel oly kétségbeesetten szántottam át többször is a hajam, elernyednek, majd az eddig apró sötét pöttyök kiszélesednek. Elsötétül minden, én pedig rongybabaként csuklok össze.

[ :: Granger; Weasley; Bátyám :: ]

Lassú, kimért szinte már fejedelmi vonuláshoz hasonló léptekkel haladtam a folyosókon, magamhoz ölelve egy vaskosabb könyvet, melyet visszavitelre szántam. Nem mondanám azt, hogy túlzottan halogattam volna a dolgot, hiszen ez nem jellemző rám, de még az utolsó pillanatban is bele-bele kukkantottam, s másoltam ki egy újabb sort, vagy oldalt, melyet igen csak hasznosnak találtam. Ráadásul olyan vircsaft van most is a KH-ban, hogy az már lassan elviselhetetlen. S persze mi más a téma, mint a kviddics. Mily meglepő. Másról sem szól az élet, csak hogy az edzés, a meccs, és hogyan győzedelmeskedjen a Mardekár az összes többi ház felett.

Valamiért a közelgő RAVASZ vizsgák jobban érdekelnek, mint holmi repkedős sport, melynek sosincs vége. Bár tény, nem vetném meg, ha győznénk, s a dicsőség fénye újra a házunkra irányulna, s nem mindig azok a korcsok lennének a középpontban, Potter és a kis csapata.

Belépve a könyvtárba, az asztala mögött ülő idős nőre esik a pillantásom. Egy pillanatra talán még a sajnálat is tükröződhet az arcomon, ami nem őszinte. Itt leélni egy egész életet, a megsárgult lapok között, ebben a bizonyos… szagban. Bár pont én beszélek erről, aki megszállottan keresi a ritka, de annál veszélyesebb, tiltottabb könyveket. Természetesen nem itt… hiszen annak hamar híre kélne, ráadásul még a zárolt részlegben sem tartanak olyan könyveket, melyek az én kis személyes kategorizálásom szerint a „veszélyes” olvasmányok közé sorolnám. Sokkal inkább az otthoni könyvtárakban, más varázslócsaládokéban, persze ha kapok rá engedélyt, kiknek a családfája régre nyúl vissza. Na ott már vannak érdekes darabok…

Megállva az asztal előtt, tettem le a könyveket, majd az iskolatalárom zsebéből előhúzva az újabb engedélyt a zároltrészleghez, mely csak formalitás volt, nyújtottam felé. Hetente, ha nem is többször, de tiszteletem teszem a Zároltrészlegben, Piton Professzor jóvoltából természetesen. Csak egy pillantást vet rá, már meg sem vizsgálja tüzetesebben, mint a legelső alkalomkor, vagy ha egy másik diák hozakodik ilyennel elő. Lassan már engedélyre sem lesz szükségem. De mindenképp meglátogatom többször a Professzort az irodájában, s kikérem a véleményét, melyik könyvet ajánlja ismét. Elvégre ő itt a Bájitalmester, s én is azzá akarok válni. Hát ki más lenne a megfelelő, aki tanácsokkal láthat el?

Hangok ütik meg a fülem, egy kérdés, amiben benne van a Malfoy is. Nem mondhatni, hogy pletykás és túlontúl kíváncsi természetem van, de azért én is nőből vagyok, s ha már a családomról van szó, még ha nem is vérszerinti, igazán érdekel, ki vette oly heves módon az ajkaira. Meglepődnék, hogy pont egy ilyen elveszett lélek az, akit meglátok, mint az egyik Weasley poronty? Ráadásul ott van a mi kis üdvöskénk barátnője, Granger is. Vagy csak pletyka az egész, hogy ott nem csak barátság lappang, hanem lehet más is? Kihúzva magam, csak egy simítással rendbe téve a talárom, elvégre nem rég lett vége az egyik órámnak, s nem foglalkoztam ilyen apróságokkal hogy átöltözés…

- Hát ez milyen édes… - Szólalok meg, megállva a két Griffendéles díszpinty előtt, nem messze, talán egy lépésnyire Abraxastól. Lealacsonyitó pillantásokkal mérem végig az egybegyűlteket, s húzom el ajkaim a művelet közben, s amikor bátyámra pillantok, lágyulnak meg kissé a vonások, de nem túlzottan. Csak éppen nem süt róla az undor és az utálat. – Ej Bátyám, nem is tudtam, hogy a szabadidődben ilyesféle kapcsolatokat ápolgatsz. De ne is zavartassátok magatok, mintha itt se lennék! – Hát persze. Akármiről is van szó, én ugyan  nem fogok Abraxas pártjára állni, már csak elvből sem, viszont nagyon is érdekel, mi fog ebből az egészből kikeveredni. Ez utal arra is, hogy megjegyzem, folytassák csak, s egy könnyed csuklómozdulattal adok ennek nyomatékot, majd karba tett kézzel figyelek tovább.

[ A felismerés ] – Bátyám

Sosem voltam képes egy helyben toporogni túl sokáig, s már most is igen csak zavar ez a helyzet, hogy az erdőben, ki tudja hol, ácsorgok, miközben ki tudja kik vagy mik engem néznek. Nem, ezt egyszerűen nem bírom. Rosszul vagyok az egésztől. Régebben még rémálmaim is voltak, hogy arra ébredek, az egész ágyam tele van mindenféle rovarral meg csúszómászókkal, én pedig felrántom a takarót és szembesülök azzal, hogy már engem csócsálnak. Megmagyarázhatatlan, miért, mikor és hogyan alakult ki ez az egész undor és utálat bennem, de amióta tudom az eszem, nem tudom legyűrni ezt a fajta félelmem, és igazán nem is akarom. Most jelen pillanatban újra a teljesen tiszta és rovarmentes szobám akarom, az ágyammal, ehelyett pedig…

Mindenfelől neszeket hallok, ahogy a szél mozgatja a fák ágait, azok pedig recsegve ropogva hajladoznak. A levelek sisteregve zörrennek össze, s ki tudja még mi lapul ott, az erdő mélyén. Ezért talán nem is meglepő, hogy teljesen elmerülök abban a folyamatban, hogy erősen koncentrálva nézek magam előtt egy sötét pontot. Mert biztos vagyok benne, hogy látok ott valamit, mintha mozogna valami árny a sötétben. Végül éppen csak megrázva a fejem lépek egyet hátra, s fordulnék meg, amikor egy hang, egy túl ismerős hang a semmiből megszólal, s pont mögöttem.

Az, hogy valóban ismerős a hang, először nem is jut el a tudatomig, sem az, amit mond, még a vőlegényem neve se tűnik fel először, csak megugrok, és szinte automatikusan felkapom a karom, és a hang irányába fordítom. Abban a másodpercben a pálca végéből piros csóva lövell a másik felé. Persze nem ér célba. Bár felteszem magamnak a kérdést, ahogy a hold halovány fénye s a Stupor megvilágitja a másikat, hogy ez vajon szerencsés e vagy nem. Még mindig gyorsan kapkodom a levegőt, bár próbálok riadalmamon túl lenni, nem mondok semmit sem az elhangzott mondatra. Melynek értelmét végre felfogtam.
- Minő meglepetés Bátyám de várj… ez a találkozás annyira váratlanul ért. Elvégre elfelejtettem felvenni az erényövemet. – Vetem oda félvállról, s célzok a legutóbbi alkalomra, amikor olyan dolgokra vetemedett, hogy felfoghatatlan, pimasz, otromba. S persze sértő. Még ha még jobban fel is lobbantotta bennem a lángot . De ennek nem mutatom a látszatát sem. Még akkor sem, amikor pillantásom rá emelem, s ráérősen mérem végig, ahogyan a sötét, nemesi anyag nincs összehúzva, ezáltal láthatóvá téve a külső szemlélő számára a másik testét. Hiszen az anyag alatt semmi sem volt…

Kissé kiszárad a szám, s elkapom a pillantásom. Már épp tenném fel a kérdést, hogy még is mit keres itt éjnek évadján, amikor mintha megvilágosodna valami ott bent, a sötét fürtökkel rejtett buksiban.
- Ugye jól sejtem, hogy téged követtelek egészen idáig? Te csaltál ide nem igaz? No de miért is? – Kérdezem, s vonom fel kissé a szemöldököm. Hányszor de hányszor elképzeltem a másik arcát, amikor másnap reggel egy alsóbb éves oldja fel róla az átkot, s tér vissza az erő ismét testébe. Már csak a gondolat hatására is gúnyos mosoly kúszik az ajkaimra, s nem is kell ki mondjam mire gondolok, ő is pontosan tudja jól. – Ez lenne a te gyermeki bosszúd? Igazán megható. De ha nem haragszol, akkor inkább most távozom, elvégre van jobb dolgom is… -

Felszegett fejjel, dacosan ragadom meg a talár s a hosszú szoknya anyagát, hogy kissé megemelve, ráérős, még is apró és gyors léptekkel, elhaladva mellette, újra csak tükörnek nézve a másikat hagyjam el a helyszint. Bár magam is jól tudom, hogy erre nem sok esélyem van, hiszen úgy is történni fog valami.

 
[ :: A szökevény keresése :: ] – Bátyám

Ez hihetetlen. Nem tudom felfogni, hogy ÉN, aki egyébként minden állattól - ami mozog, és szőrős, vagy pikkelyes vagy legyen az bármi, ami maga az állat, rovar és ezen köreibe tartozik – kiráz a hideg, sőt egyenesen rosszul vagyok tőle. Ezért sem vettem fel a LLG-t, mint választható tantárgyat. Milyen szerencse, mert akkor most az a semmirekellő vadember korcs tanítana, és ahhoz végéképp nem lenne semmi humorom sem. Hiszen mit tudhat pont egy ilyen kicsapott, varázspálcával sem rendelkező behemót tanítani? Ugyan kérlek… Hát hova nem süllyed már le a Roxfort színvonala? Igazából még ezen sem tudok egy jót elmélkedni, hiszen ahogy haladok le a domboldalon, pont a vadőrlak felé… lak. Kunyhó, odú, egérlyuk. S mindegy egyes lépésemmel közelebb kerülök a Tiltott Rengeteghez. Teljes sötétség van, így a pálcámmal világítom meg magam előtt az aprócska utat, s még ha nem is elég közel, de messzebb látom a fekete árnyt, ami nem más, mint egy kihágó.

Valaki megszegi a Roxfort törvényeit, de nagyon csúnyán. Ahogyan a szokásos éjszakai őrjáratomat töltöttem, melynek persze elvileg jön majd egyszer váltása olyan három óra tájban, s róttam a kijelölt folyosókat céltalanul, léptek zaja ütötte meg a fülem. Oda kaptam a fejem, s pont akkor lopakodott egy fiúcska forma. Talán az lehetett, rövid haj, nyurga kis test. Nem hogy csak fiú, de talán alsóbb éves. Nem kiáltottam utána hiszen nekem nem szokás mások után kiabálni, főleg egy kihalt folyosón este, de kénytelen voltam követni. Úgy gondoltam, s igen, teljesen naivan, hogy biztosan egy tantermet, vagy éppen a könyvtárt keresi fel eme éjszakai órákban. De nem, az újta a nagy kapuk felé vezetett, s azon túl pedig a Tiltott Rengeteg felé. Mint Prefektus, kötelességemnek látom tovább követni a gyalázatost, akár mennyire is verdes a szívem s szorul görcsbe a gyomrom.

Hallom, ahogy a nagyóra mögöttem elüti az éjfélt. Hihetetlen. Csak egyszer kapjam a kezeim közé azt a kis vakarcsot, s adja az Isten, hogy ne az én házamból legyen, mert igen csak gyönyörű büntetéseket tudnák neki elképzelni. Ráadásul Piton Professzor is szívesebben fogad mondjuk Griffendéleseket ilyen tájban az irodájában, akiket a fülénél fogva rángattam oda. Egy pillanatra megállok nem is messze a viskótól, s gondolkozóba esem, kérjem a segitségét. Elvégre meg lenne minden jogom hozzá, hiszen azért tartják őt itt… Meg ő van annyira jóba azokkal a dögökkel, amik ott bent mászkálnak. A Roxfort, a folyosók, és a sok tanterem, a könyvtár az én területem, ez nem kétséges, de ez…

Mély levegő, majd továbbra is éppen csak, hogy megemelve a karom, világítom magamnak az utat, ahogy átlépem azt a bizonyos határvonalat, ami már az erdő szélének számit. Itt még nem olyan elvadult minden, még is ügyelek arra, hogy a különféle bokrok és ágak, melyek kinyúlnak a kitaposott ösvényre, ne szaggassák meg a talárom, s az alatta viselt nemes anyagból készült szoknyám. Elfintorodok, ahogyan megtorpanok, s körbe nézek. Szemeim összeszűkülnek, mintha úgy próbálnám keresni az elvetemültet, aki ilyenkor ide merészkedik. Az ajkak éppen csak elválnak, s ahogy kifújom a levegőt, fehér pamacsként távozik. Hideg van, nagyon is, de most nem ez a legnagyobb problémám, hogy őszinte legyek. Tudom, hogy itt kell lennie valahol, hiszen miért menne beljebb? Oda nem csak, hogy ennél is tiltottabb, de életveszélyesebb. Az már pedig biztos, hogy ÉN ennél beljebb nem fogok menni. Zabálják fel akkor a vérfarkasok, engem nem érdekel. Esetleg még is csak felébresztem azt a nagy mamlaszt, és csináljon azt amit akar

Amint megtanultam járni, s lehetőségem adódott, mindig ide szökötem, elbújva az egész ház elől. Nem minta túlzottan kerestek volna de még is… A könyvtár. Tele sok-sok régiséggel, kinccsel, titokkal. S bár nem tudtam olvasni, még is bújtam őket, megbabonázva bámulva a képeket, s illusztrációkat. Ahogyan teltek az évek, cseperedtem egyre csak, s bővült a tudásom. Végre szivacsként szívhattam magamba a tudást. Bár ezt nevelőanyám figyelemmel követte, s azon kötetek nem kerültek a kezembe, melyekhez még elmém túl zsenge volt.

Most is így tettem, elbújtam a könyvsorok között. Igaz, nem volt olyan hatalmas a hely, mint a Roxfortban, még is inkább magaménak éreztem, hiszen ezek között nőttem fel. A mintás gerinceken végighúzva a kezem, haladtam végig a fölém magasodó polcok között, majd torpantam meg az egyik előtt, s szegeztem tekintetem a sötétvörös borítású könyvre. Még nem is láttam itt…. Vajon eddig csak figyelmetlen voltam, vagy tényleg a szemem káprázik? Előrenyúlva vettem le, hiszen felejtőnek megteszi. Hogy ne mindig az járjon a fejemben.

- Hiába menekülsz. – Térített magához egy hang percekkel később, ahogy ott állva, próbálva megfejteni a sietve kunkorított betűket. Felkaptam a fejem, majd a másikra esett a pillantásom. Abraxas, hát persze ki más? Mintha csak árnyékként követne, hiába ellenkezem eléggé. Talán őt sem hagyja nyugodni az, ami történt? Az eszembe sem jut, hogy egyszerűen ő is csak nyugalomra vágyott, s kereste fel családi házának könyvtárát. S azért valljuk be, neki ehhez több joga van. Ellenségesen mértem végig a másikat, s húztam fel orrom.
- Én nem menekülök senki elől sem. – Vetettem oda dacosan, majd fordítottam neki hátat, s tettem úgy, mintha nem is érdekelne a jelenléte, sőt, mintha ott se lenne. Bár már előtte is tudhattam volna, hogy pont neki nem szabadna hátat fordítsak, még is eme balgaságra adtam fejem. Csak egy villanásnyi idő, ahogy mögém lépett, s ölelte át a derekam, s suttogott a fülembe bűnös dolgokat. Éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a bőröm, s lassan a pir is az arcomra kúszik. Ekkor a távolból felhangzott egy hang, ami minden bizonnyal Scarlett lehetett, amint a fiát hívja magához. Az erős karok meglazultak körülöttem, én pedig gyors előrébbléptem, ezzel madarakként szétrebbenve, én az egyik, ő a másik irányba vette útját, mintha mi sem történt volna pedig…


Bár arca rezzenéstelen, szavaim még sem találtak süket fülekre, hiszen nem engedi el őket csak úgy, fel sem fogva az értelmüket. Talán izlelgeti, talán mérlegel, mennyi lehet ebből igaz s mennyi nem, de a szemek nem hazudnak, melyek alapján a másikban a düh és a gyűlölet lángja egyre csak sötétebbé színezi. Tetszik, nagyon is, hiszen a dolog ezen részére még is csak féltékeny a másik, még ha egy kicsit is. Ezek szerint a sárgaszemű szörny nem csak belém tud marni? Áh… lehet, ismét áltatom magam, és olyat látok, amilyet szeretnék látni a másik arcán. De nem ó, hiszen miért lenne féltékeny arra a balfékre? Amikor az egy egész életre választott engem, ő pedig csak egyetlenegy éjszakára, s nem is többre. Hiszen nem érek neki annyit, mint az… az a másik.

- Nevetéssel próbálod elrejteni a valódi gondolataidat? – Kérdezem halkan, felvonva egyik szemöldököm, s arcom unottnak hathat, de belül… ki kacag, engem… Ő. Még is hogy merészeli ezt? Minden szavam komolyan gondoltam, erre csak ennyi a válasz? Sosem tűrtem az ilyesfajta lenézést, s talán már megaláztatásnak is nevezhető reakciót, de nem, nem mutatom ki, mennyire is fáj. Hiszen pont az ilyen fájdalmas cselekedetetek azok, amik észnél tartanak, s nem hagynak teljes kábulatba.

- Óh nem, tisztában vagyok vele, hogy a jegyesem jóval lejjebb van azon a bizonyos ranglétrán, s én csak szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem álldogálok vele együtt ott… egyelőre. – Igen, az én igazi családom kissé messze áll a Malfoytól, de igy, hogy általuk nevelkedtem, ez nem is számit. Arcomra apró grimasz fut, de gyorsan el is tűnik, hiszen azzal csak a nemtetszésem nyilvánítom ki, amivel viseltetek Aldrich iránt. Egyelőre… amint elvesz, s felveszem a nevét, majd vele fognak egy lapon emlegetni, mind ez elvész. Minden, ami az enyém volt évekig. Erre próbálok koncentrálni, hogy a düh életben tartsa józaneszem. Ennyire még én sem vagyok kőből, hiszen a keze olyan érintésekben részesítenek, hogy még soha. Ide még azon az estén sem jutottunk el, óh nem. De hiába minden próbálkozás, az apró remegések, melyekkel jelzi a testem, önmagamat is meglepve, hogy még többet akar. Ez nem lehet! Az ujjak újra csak megszorulnak az anyagon, melyeket még mindig a mellkasán tartok, de már így is össze-vissza vagyunk kuszálódva, egymást ölelve, s a levegő is lassanként teljesen kiszorul, már ha ez nem történt meg eddig.

- Csak nem tetszik? – Kérdezem játékos buja hangon, mintha holmi kívánságfélét szeretnék teljesíteni. Pajkos mosoly, melyek során a fehér fogak még egy pillanatra ki is villannak, s a kék szemek a másikéba csatlakoznak táncra invitálva. Hát még mit nem… - Élvezed, hogy valaki nem adja úgy oda magát első szóra? Hogy talán még többet is kell tegyél az ügy érdekében, s akkor sem biztos, hogy megkapod amit akarsz? Milyen kár, hogy az utóbbi időben nem volt részed ilyenben. – Ismét csak ide lyukadunk ki, amikor finoman, még is célirányosan, de a földbe tiprom a másik nőszemély emlékét is, mindenféle utcalánynak lehordva őt.

- Mit is tudhatsz te arról, milyen az, amikor a hosszú idő alatt egyre több vágy gyűlik fel benned? Hogy szinte már fáj, de nem tudsz mást tenni csak vársz, s akkor… mintha az ég és a föld egybeolvadna. Ráadásul tudom, neked az a fogalom, hogy valaki elfoglalt, ismeretlen. Hiszen más dolgod sincs, mint holmi cafkák után rohangálsz. – Még véletlenül sem említem meg, hogy esetleg Prefektusi teendőket lát el, vagy hogy tanul. Beállítom egy léhűtőnek, ilyen egyszerű. Aki ül a nagy pénzen, és szórja azt, meg élvezi az életet.

- Kétséget elosztani? – Kérdezem vissza, miközben még erősebben szorítják az ujjak a sötét anyagot, s feszül meg szinte minden izmom, s döntöm kissé félre a fejem, hogy a nyakához hajolva apró harapásokkal tűzdelt csókokkal halmozzam el. Ezzel kikerülve azt a lehetőséget, hogy a másik a lélektükreimben vájkáljon. – Miért akarnák én neked bármit is bizonyítani… hiszen ki vagy te? – A válasz egyértelmű lenne. Egy senki, de ezt hozzá se teszem, talán így is kellően sértőre sikeredett, nem hogy még fennhangon hirdessem ezt is. S újra és újra futótűzként szalad végig rajtam a vágy, mindent felperzselve, s érzem, hogy azon ritka alkalmak egyike ez is, amikor a hófehér arc kipirosodik. Kislányos bájnak nevezhető, e engem mindig is zavart, hogy ő képes ezt előcsalni belőlem.

- S jól gondolom, hogy te nem lennél rest, és lennél a mesterem ebben is? – Kérdezem, a füléhez érve, s rekedtes hangon suttogva, hiszen nem tudom ennyire tettetni a közömbösséget, miközben már az egyik kezem lejjebb csúszott, szinte észrevétlenül, hiszen a másikkal a vállaiba kapaszkodva simultam hozzá, megszelídült vadmacskaként. S kihasználva az alkalmat, hogy miközben újabb apró csókokkal haladok arcának élén ajkai felé, mintha csak nem lenne más célom, csak, hogy őt csókolhassam, jobb kezemmel a szoknya alá nyúlva a combomra erősített tokból, melyet még kezeivel nem fedezett fel, húztam elő a pálcám, s mielőtt rászegeztem volna, pillantottam a szemeibe.

- Milyen kár, hogy erre sosem lesz lehetőséged bátyám. Petrificus totalus! – Suttogtam, majd a varázsigét sziszegve kimondva élveztem azt a pár másodpercet, ahogyan haptákba vágja magát, ezzel megfosztva az érintésétől, s dől el, akár csak egy zsák krumpli.
- Túl messzire mentél Abraxas. – Dühös, elfojtott hang, ahogyan a ruhám rendezem, hogy még is álljon valahogy, majd hajolok le az elejtett könyvért, s utolsó mozzanatként húzom össze magamon a talárt, majd mit sem törődve a másikkal gyors, sietős léptekkel hagyom el a helyszint.

Megáll a kezem, mintha a levegőben lenne, de még mindig az ő mellkasának támasztom, csak már nem próbálom taszítani oly erőteljesen, kétségbeesettnek tűnő hevességgel mint az előbb. Megemelte a szemhéjait, s korántsem az a tekintet nézett vissza rám, amit vártam. Mert vártam valamit? Igen, a sötét dühös szemeket, melyek az enyéimbe hatolnak de ez… annál sokkal több volt. Tudtam mit jelent ez nála, szóbeszéd, ráadásul a nevelőanyám is említette már, de még sosem tapasztaltam meg, és valamiért nem is akartam. Túl messzire mentem volna? Azt már nem. Egy újabb hibát bevallani magamnak… teljes képtelenség. Mégis a jegesség, mely mintha lehűtötte felhevült valómat, még inkább észhez térített. Egy olyan játszmába mentem bele, melynek ki tudja mikor lesz vége és… hogyan.

De nem futamodhatok meg, én… soha. Főleg nem tőle. De még is meddig vagyok képes ezt betartani? Ezt a magamnak tett ígéretet? Újra csak lesütöttem a szemeim, mert képtelen voltam azokba a végtelen sötét íriszekbe nézni. Olyan, mintha beszippantana, és fogva tartana. Nem eresztene, csak akkor, amikor neki kedve tartja. Megremegtem, de most nem valami érintéstől, hanem attól a lenéző hangnemtől, ahogyan megszólalt. Mintha én is csak a játékszereinek egyike lennék, aki kéreti magát a nagy pillanat előtt. Mintha nem is nőttünk volna fel együtt, és még egy cseppnyi tiszteletet se táplálna irántam. A düh, a tehetetlen düh, hogy ismét azon ritka alkalmak egyike, amikor hagyom, hogy megalázzanak, s mind ezt egy szó nélkül, mert képtelen vagyok bármit is mondani.

Kényszerit, hogy ránézzek, s ahogy megemeli az állam, már nem tudok más pontra meredni, kénytelen vagyok egyenesen ránézni. Bár már talán kissé sikerült összeszednem magam, az előzők hatása által, s nem lobog az olthatatlan tűz szemeimben, de ez nem jelenti azt, hogy felejteni tudom, amikor ha csak pár pillanatra is, de esélyt adtam a másiknak, hogy megtalálja a legeslegfájóbb pontot, ami ő maga.

- Ugyan kérlek. Ő legalább a mifajtánk közül való, nem pedig egy neveletlen, tudatlan muglik által nevelt senki. S nincsenek olyan ambíciói, hogy minden hozzá hasonló korcsot meg kell védenie. Undorító. – Vetettem oda sziszegve, nem is zavartatva magam, hogy teljességgel a falhoz passzíroz, s immáron a fejem sem tudom szabadon mozgatni, mert ő megakadályoz ebben. Közvetlen közelről pillanthattam a gyilkos szempárba. Számomra legalábbis egyet jelentett ezzel, hiszen éreztem, hogy mint egy gyilkos méreg módjára, zsibbaszt el teljesen, eleinte csak a szám bizsergett kissé, majd a karjaim engedtem le magam mellé, s támaszom a hideg kőfal volt. Még szerencse, hogy a vékony lábak nem remegtek meg, ezzel csak még jobban elárultam volna magam.

A kérdés pedig… mely egyben vádló, sértő és szemtelen nem botránkoztat meg. Hiszen már vártam, sőt talán reméltem mikor fog ezzel előhozakodni. Felháborodás helyett csak mélyen a szemeibe nézek, s mosolyodom el édesen, közben lábammal, melyen végighalad a keze, az övét kulcsolom át, kissé felhúzva, ezzel csak azt mutatva a másik felé, hogy egyáltalán nincs ellenemre amit tesz.
- Mire szeretnél ezzel a kérdéssel célozni vagy inkább… tudni? – kérdeztem halkan, szinte már dorombolva, hízelegve a másiknak. Elvégre biztosan másfajta reakciót vár most tőlem, s én is mást vártam volna magamtól de csak… cselekedtem, félretéve az eddigi terveket, és ötleteket, instrukciókat. A kiszámíthatatlanság sokkal inkább az én kenyerem volt, mint mind végig az érinthetetlen érzéketlen jégszobrot játszani. – Hogy pont ugyan olyan szenvedélyes tudni lenni mint te? Hogy a csókjai egyszerre forróak, tüzesek még is lágyak? Hogy biztonságban érzem magam az erős karok között? – Búgtam tovább, akár csak egy halk szólam, mely elvész a sötét folyosó falai között. Lassan rekedtessé váló hang. Mintha a szavak emlékek sokaságát idézték volna fel bennem, s már csak ez ilyen hatással van rám. A világos lélektükrök mintha leheletnyit sötétültek volna. S apró csókkal zárva le az ajkait pillantottam újra, ahogyan fogaim közé vettem finoman, még is kellő hevességgel alsó ajkát, csak pár röpke pillanat erejéig. – Hogy pont ő volt az első, aki mellett tényleg nőnek érezhettem magam? Vagy csak konkrétan azt szeretnéd tudni, hogy jobbnak találom nálad?
Egyik szám sarka még magasabbra szökik. Elvégre épp azt ecsetelem neki, hogy hú, megfogtam az Isten lábát, s az a bizonyos éjszaka semmi ahhoz képest, amit Aldrich mellett élek át. Akár igaz is lehetne minden egyes pont, amit felsoroltam, hiszen rendszeresen töltünk el együtt egy-egy hétvégét a házukban, sokszor kettesben. Magunkra zárva az ajtót, s ennek hála, kelnek szárnya pletykák sokasága. Csak hogy olyankor is mindig különszobában alszunk, s sosem ért még hozzám senki sem… így ; csak ő. De ezt neki nem kell tudnia.

- Kedvesem, én már nem gondolok semmire sem. – Feleltem minden félelem nélkül, s néztem továbbra is azokba a sötét íriszekbe, nem hagyva magam, hogy csak ily könnyen legyőzzön. Ahogy elhangzik a mondat és a becézés, melyeket az ő ajkairól, nekem címezve még nem hallottam, csak a fekete pillák, mely oly hűen ölelik körbe a szemeket, rezzennek meg, mintha egy gyors pislogás lenne az egész, semmi több.

- Azt hittem, sokkal jobban tudsz hazudni, hiszen igazán jó mestereid vannak ebben a témában. – Feleltem, kissé felvonva az egyik szemöldököm, s persze céloztam egyértelműen Luciusra és Pitonra, akiket oly nagyra tartott mindig is, s bár osztom némileg a véleményét ezt… nem osztom meg vele. Végre érezve elegendő erőt a karjaimban, emelem fel őket, s csúsztatom kettőnk közé, belekapaszkodva talárjába, s ujjaimmal táncot járva, mintha azzal a gondolattal játszadoznék, hogy elfeledve minden illemet és tanitatást, pont ugyan úgy, ahogy ő teszi, én is az anyag mögé lopakodva elkalandozzak. – De ha így is van. Elég szánalomra méltó teljesítmény egy Malfoytól, hogy az imádott nőt másokkal pótolta, mert képtelen volt magának megszerezni. -

Ahogyan a másik, ő is pontosan emlékszik arra az estére. A Karácsonyi ünnepeket még együtt töltötték, már amennyire családiasnak lehetett nevezni a fagyos hangulatot. De ez nem volt érdekes, legalábbis engem nem érdekelt, csak az foglalkoztatott,h ogy ő ott van. Mint rgy biztos pont a bizonytalanban, abban a hatalmas kastélyban. Az én szobám nem messze az övétől. Az egyesség… amit öntörvényüleg kötöttem, de tudtam, hogy szükség van rá. Még is azon kaptam magam, hogy a dohos folyosókat járva, összefogva a vékony köntöst magamon, vacogva botorkálok el a másik ajtajához, s… csak állok előtte. Mintha várnék valamire, hogy történjen valami de sosem lett így. Fülem a tükörsimára csiszolt ajtóra téve hallgattam, hogyan lélegzik a másik. Micsoda képtelenség, még is miket csinálok? De nem érdekelt, nem látott senki, nem tudott róla senki, nekem pedig megnyugvást jelentett, hogy még sem vagyok olyan egyedül.                                                                   Aztán elment.

- Itt nem az apád a lényeg, hanem az édesanyád, aki világra hozott. Legalább őt tisztelhetted volna annyira, hogy nem hagyod magára… - és engem. Engem miért hagytál ott? Még véletlenül sem hagyom, hogy a kérdés kicsusszanjon a húsos ajkak közül, inkább csak dühösen szorítom össze. – Azt te csak hiszed, hogy nem érdekli. -
Vetettem oda, de nem mondtam többet, hiszen ez talán már egy apró elszólásnak is hathatott volna. Elfordítva a tekintetem, meredtem egy másik pontra a sötét falakon. Mintha a téglák között húzódó rések érdekesebbek lettek volna a számomra.

Scarlett és az ő életvitele. Hát hagy némi kívánnivalót maga után. Tisztelem és becsülöm, mert a fiával együtt engem is felnevelt, de soha nem lennék képes azt végig csinálni, amit ő.
- Te mit merészelsz! – Fordulok felé, s nézek az egyre sötétedő lélektükrökbe. Másnak a szó a tokárra forrna, ha egy ilyen tekintetbe néznének vissza, de én… óh nem. Ismertem már ezt a pillantást. Nem riadtam vissza. A hangom egy árnyalatnyival megemeltem, szinte öntudatlanul, hiszen sosem voltam híve a hangos csetepaténak, és talán nem is volt olyan sok alkalom, hogy pont vele szemben emeltem volna meg a hangom. A hideg kőfalak pedig még inkább visszaverték és felerősítették a szavakat.

- Tudatában voltál annak, miféle söpredék az a lány, mégis nyilvánvaló módón közeledtél felé, ráadásul titokban! Elbujdosva, hazudozva, mint egy utolsó lókötő. Ez nem Malfoyhoz méltó viselkedés. – Bele sem gondolok abba, hogy ha ezt így folytatjuk az egész kastélyt, felébresszük. Na jó, az enyhe túlzás, de a mi házunk tagjait biztosan. Bár jelen pillanatban ez sem érdekel. Ami gyűlt bennem hónapok óta, az most kezd felszínre bukni, s olykor saját magam kell lecsillapítsam, hogy ne legyek meggondolatlan.

Azt nem mondanám, hogy ez volt a Joli Joker a tarsolyomban, hiszen annyi de annyi van még, de jó látni, ahogy a szavak és a tettek, az apró kis mozdulatok egyre inkább eljutnak hozzá, s előidézik benne az immáron fájdalmas emlékeket. Elmosolyodom, hát persze, hogy élvezem. Hiszen szenvedtem oly sokat, s most végre… végre én nézhetem, azt miképp vergődik a másik! Hogy lelkiismeret furdalásom lenne? Hah, nekem lelkiismeretem? Már rég eltemettem magamban.

- Mert mi lesz? – Igen, ez kellően gyerekes visszafeleselés volt tőlem, ahogy őt néztem, s fontam össze a karjaim magam előtt, mit sem törődve a figyelmeztetéssel, bár… valójában tényleg nem tettem egy lépést sem. Még a szívem is megáll egy percre, hiszen így rám förmedni még soha nem hallottam őt. Jobban belegondolnom nincs is időm, hiszen azonnal megfordul, majd ott terem előttem. Mint egy bábot a bábmester, úgy rángat. A falhoz ránt, s a több réteg anyagon keresztül is érzem a fagyasztó hideget. A könyvet elejtem, halk puffanással érkezik a földre, jómagam dacosan emelem fel a fejem, s nézek a másikra.

A falhoz szorít, s éles fájdalomként nyilall a szorító ujjak korántsem édes érintése, de ennek jelét sem mutatom. Nem szisszenek fel, vagy rándul meg az arcom. Összeszűkülnek a szemeim, ahogy balkezét a torkomra helyezi, pont úgy, hogy csak egy erősebb szorítás válasszon el a haláltól. De nem emiatt dobog oly hevesen az a szív még mindig, s azóta is megállíthatatlanul. Egész más érzések azok, melyek irányítják a rugót. Olyanok, melyek tiltottak, jómagam is tudom, és soha nem találnak viszonzásra… Érzelmek. Csak gyengévé és sebezhetővé teszi az embert. Ki kellene ölnöm magamból az összest. De még is hogyan?
S újra itt tartunk, az egyesség. Mintha ő nem egyezett volna bele? Igaz, nem különösebben kértem ki a véleményét. Milyen meglepő… De nincs időm arra, hogy válaszoljak. Még is mit képzel, mi az, hogy felbontja?! Ez valami célzás lett volna, vagy kijelentés, hogy ha akarom ha nem, de megkaparint magának? Mondván annak az éjszakának a beteljesülése lenne.

Megemelem a karjaim, szinte azonnal, abban a pillanatban, ahogy ajkai az enyémre tapadnak. Ujjaim ökölbe szorulnak, s úgy próbálom eltolni magamtól, miközben hangot is adok, igaz artikulálatlan formában, hogy igen is azonnal szálljon le rólam, micsoda egy arcátlanság! Egész testem megfeszül, s próbálok ellene védekezni, hadakozni, de reménytelen próbálkozás az egész, hiszen a kis csöpp gyönge ökleimmel hiába püfölöm a mellkasát oly kitartóan, ebből ő nem sokat érez meg. De nem adok meg magam sem az első, sem a második pillanatban, ám én sem vagyok kőből, főleg ahogy érzem, miként árad szét testemben a forróság. Mély levegőt véve szívom be a másik illatát, kezeimmel az ő karjaiba kapaszkodok, erősen, mintha attól rettegnék, bármelyik pillanatba köddé válhat. Az ajkaim engednek a szorításukból, s engedelmesnek nyílnak meg, pont olyan hevesen viszonozva a csókot, ahogyan a másik kezdeményezte, mit sem törődve a fémes ízzel, mely a felsértett ajkamból szivárog. Jobb kezemmel elengedve a karját, s az azon lévő anyagot simítottam végig az arcát, az állánál, s lejebb haladva a nyakánál már jobban belemélyesztve a körmöket a másik bőrébe. Mit sem törődve azzal, hogy ezzel fájdalmat okozok e a másiknak.


S ahogy fogytán volt mindkettőnk levegője, s az élő még is határozottan erős bilincs is kissé feloldódni látszott, melynek hatására apró teret nyertem. Épp elég volt ahhoz, hogy talán egy pillanatra visszanyerjem a józan eszem, melyet egyetlen szenvedélyes csókja elvett. Szenvedélyes, de még is érzelmektől mentes, s talán nem is engem képzel ide hanem őt, azt a halott kis korcsot. A felvetés tőrként hatolt abba a kis csökevény szívembe, ami még maradt.

Egy csattanás.

Magam sem hiszem el, hogy megtettem, hiszen még sosem volt rá példa, hogy pont rá emeltem volna kezet, nem hogy másra. Hirtelen történt, ahogy elváltak az ajkak, s vettem el a kezem róla, s nyíltak fel a szemeim, majd néztem az övébe. A vékony kis kar felemelkedett, szinte nem is látszódott, akár csak egy suhanás, majd teljes erőből pofoztam fel jobb kezemmel, a bal orcáját érve. Ennyi is elég volt, hogy a tenyerem nyoma ott maradjon, de a karmolások nyomokat még így sem fedte el.
- Még is mit képzelsz, mit meg nem engedsz magadnak! – Förmedtem rá minden átvezető nélkül, s feszítettem karjaim kettőnk közé megpróbálva eltolni, bár még mindig a történtek hatása alatt voltam. A mellkas fel-le ugrálása, ahogy kapkodtam a levegőt. A hófehér porcelánbőrre szökött aprócska pír, a megduzzadt ajkak, melynek alsó része még mindig meg-meg remegett, amíg észbe nem kaptam, s haraptam beléjük. Képtelen voltam a szemeibe nézni, inkább lesütöttem őket, hiszen azt a csillogást nem tudtam elrejteni a világoskék lélektükrökben, melyet talán ő is láthatott, ő is felfedezhetett, ezzel pedig elárulva magam.

- Már az is undort kelt bennem, ha arra gondolok egykor miféle mocskos alantas mugliivadékot csókoltál, s így mersz hozzám érni. Most pedig eressz el! -

Mi történt? Talán kiestem volna a nyeregből? Minden bizonnyal, hiszen amíg én arra koncentrálok, hogy ne robbanjak fel látványosan a dühtől, ő csak mosolyog mind azon amit teszek, és amit mondok. Nem, nem ez nem lehet! Az ismét még annyira jól ment minden, most meg egy vesztesnek érzem magam ebben a kis beszélgetésben. Ez nem lehet, nem hagyhatom, hogy az övé legyen az utolsó szó, és fölényesen nyerjen. Ó nem, akkor nem én lennék, ha csak a fülem-farkam behúzva elkullognék egy kis sötét sarokba. Talán másra rá hagynám de rá… Soha.

- Báb igen, nem is tagadom. De nekem, veled ellentétben nincs más választásom. – Vetem oda, de még véletlenül sem úgy, hogy sajnálatra méltónak tűnjek, ó nem. Csak gőgösen és határozottan, még a halálba is felemelt fővel mennék, ha arról lenne szó. Elfogadtam a sorsom, és a vele járó terhet, és nem változtatok rajta. Nem nyafogok, nem panaszkodok, csak megteszem amit kell. Ezt pedig ő is pontosan tudja. S hiába szurkálódik, vagy próbál arra sarkallni, hogy lázadjak úgy mint ő. Neki sokkal könnyebb, mert ott van Lucius, nekem pedig…? Senki. Se családom, se rokonok, akik még élnének, senki aki csak egy kicsit is foglalkozna velem, vagy ismerve, megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy elköltözzek a birtokról. Csak a nevelőanyám van, s most már a kijelölt vőlegényem. – Azt hittem ezt te is tudod de… óh várj. Már megint milyen naiv voltam. Olyat feltételeztem rólad, hogy olykor… előre gondolkozol, meg úgy egyébként is de hát… - egy újabb édes kis mosoly, melyben benne foglaltatik minden megvetés a másik iránt. - … hamarabb dobnád el a családod egy sárvérűért, mondván, megteheted. -

Elvégre, ha ki is tagadnák a családból, valószínűleg lapulnak ott olyan örökségek, amikről még én sem tudok. Így én is lennék meggondolatlan, csak úgy élnék bele a nagyvilágba, mit sem törődve a dolgokkal. De igen is törődnöm kell, hiszen ki kell szálljak a családi fészekből, mely maga a fertő, s erre csak egy úton van lehetőségem, ha hozzámegyek ahhoz a semmirekellőhöz, akit gyerekjáték lesz irányítani. Pontosan tudom, hogyan folyik ez, hiszen ebben nőttem fel, akkor én miért ne csinálnám újra végig? Sosem éltem gyermeteg álmokban, melyek az igaz szerelemről, és a boldog és tökéletes családokról szólnak.

- Gondolni? Óh nem, én csak azt mondom, amit látok. De legalább most valami igen csak értelmesnek és megfontoltnak nevezhető cselekedetet láttam tőled. Jobb is, ha nem derül ki, miféle perverziód vannak, hogy holmi fattyúkhoz vonzódsz. Szegény édesanyád… - Újra csak megrázom kissé lemondóan a fejem, s reagálom le közben a tettét, miszerint a papírdarabot elégette a szemem láttára. Bár nem lehet tudni, lehet, hogy az eredeti még nála van, s korántsem tett le arról, hogy ezt a szennyes titkot világgá kürtölje.

Nem hoz ki a sodromból az, hogy felveszi a stílusom, és pont úgy válaszol, ahogy én tenném. Az ennyire gyerekes játékok sosem tudtak igazán érdekelni, még annyira sem, hogy lereagáljam. Csak végigfuttatom ismét rajta a megsemmisítő pillantásom, meg sem mozdulva, ahogyan felém lépett, s újra csak hozzám ért. Talán beleremegtem volna magába az érintésbe is, de nem… ezt nem szabadott, így csak állva a pillantását, néztem fel rá, hiszen szó szerint felém magasodott, s hagytam, hogy ujjai az állam alá fussanak.

- Gyávaság lenne az, hogy nem dobom el a biztost a bizonytalan miatt? Hogy nem kockáztatom a hírnevem, s nem keveredek holmi kalandokba? Hiszen itt a falnak is füle van, s nem lennék boldog, ha bármi félreérthető Aldrich fülébe jutna. Ezért erre nem is adok lehetőséget. – Bár maga ez a helyzet is igen csak félreérthető, ilyenkor tényleg nem jár senki erre, hiszen ez a rettegett folyosó, amitől nappal is kirázza a hideg az embert, nem hogy éjszaka. Ezért sem sepertem le a kezét rólam ismét, ami nem lett volna meglepő tőlem, hiszen gyakran megtettem. – Sajnálom, de inkább vagyok gyáva, mint tisztességtelen. – Feleltem lenézően, fel sem véve a sajnálkozást, majd ahogy közelebb hajolt, s keze a tarkómon foglalta el a helyét, szemeiben újra felcsillant valami. Valami, ami nem jelentett jót, hiszen milyen gondolat üthette fel a fejét a angyali kobakban.

Láttam magam előtt, az egész jelenetet, hiszen átéltem, mint egy néző. Ott álltam közvetlen közel, s azok a képsorok a szívembe égtek, másodpercről másodperce. Annál a mohás kis szökőkútnál, melyhez még véletlen se tévedek, hiszen sok nem kívánatos személy lézeng körülötte. De ő még is oda ment… miatta. Egy utolsó egy…még is mivel volt ő jobb nálam? Annyiszor feltettem magamnak ezt a kérdést de… mindegy is. Most nem fogok ezen rágódni. Vonásaim ellágyítom, s ahogy közelebb lépek a másikhoz, úgy engedem el egyik kezemmel a könyvet, míg másikkal végigsimítok a mellkasán. Talán már szerelmetesnek tűnő, esendő, és könyörgő szemekkel pillantok fel rá, ahogy egyre közelebb és közelebb ér a két arc.

- Kérlek… kérlek ne tedd ezt velem. – Idézem fel a szavakat, s ejtem pont olyan hangsúllyal, halkan suttogva, könyörgően. A kezem most belemarkol az anyagba, s szorítom, megjátszva a kétségbeesett szerelemtől elvakult Violetet. – Ne játszadozz Abraxas-
Hát persze, mindig is tudtam, hogy kitűnően tudom játszani az éppen megfelelő szerepet, de hogy ennyire élethűen adjam elő azt az adott pillanatot, amikor először találtak egymásra? Még önmagam is meglepődök, milyen zseniális vagyok.

- Szegény kicsi Abraxas… nincs aki megvigasztalja sebzett szerelmes lelkét. – Búgom, s jelenik meg ugyan az a lesajnáló félmosoly a telt rózsaszín ajkak szegletében. Hát hiába, családban marad. Talán megrökönyödik, talán nem, ki tudja, de én újra csak elengedem őt, s ellépve mellőle lépek pár lépést, minek hatására a cipők sarkának koppanása visszhangzik, betöltve a folyosót halk morajával.

- Én tartom magam az egyességünkhöz. Továbbra is. -

Óh igen, amit akartam, úgy tűnik sikerült is elérnem. Nagyon erősnek mutatja magát, a megrendíthetetlen Malfoy, hát persze. Ha csak nem tudja valaki, mi is a gyengepontja. S lám, még is ki lehet hozni a sodrából. El sem rejtem az élvezetet az arcomról, ahogyan látom szenvedni és  gyötrődni . Valamiért ez különös örömet jelent, főleg ha az okát is figyelembe vesszük. Legszívesebben kacagnék, de nem tehetem. Egy ilyen harsány megnyilvánulás nem illene hozzám, mint finom úri hölgyhöz. Az arcvonásai megremegnek, a tekintete elsötétül, én pedig ugyan olyan szenvtelen arccal pillantok rá, mint percekkel ezelőtt. Lám lám, még is kibújt a szög a zsákból.

- Keveset? – Kérdezem szórakozottan, és fel sem merül bennem, hogy valójában tényleg semmit sem tudok. Nézem, hogyan csitítja el a harag hullámait saját magában. Még akkor sem sejtek semmit, amikor egy papírlapot vesz elő, hiszen mit tudna nekem újat mutatni? Az a fruska olyan naiv volt, hogy még arra sem vette a fáradtságot, hogy megtanulja lezárni az elméjét, s még kezdőként is könnyedén tudtam barangolni a gondolatok és emlékek tengerében. A fájó képek most is elővillannak bennem, bizonyos alkalmak és helyzetek melyekbe én csak álmaimba képzelhettem bele magam. Talán megvalósulhatott volna, ha beadom a derekam. De nem lehetett. Erősnek kell lennem. Továbbra is.

Érdeklődve csillannak meg a szemek, ahogy az ölembe ejtett lapot kissé felemelem, s szélesebbeden átolvasva szaladnak fel érdeklődve, és meglepődve a szemöldökeim. Persze ezt sem vittem túlzásba. Nem rökönyödöm meg, pedig azt kellene. Hiszen ennek a nőnek tisztább volt a vére, mint kellett volna, ráadásul olyan ősökhöz vezették vissza a fáját, melyekről én csak álmodni mernék.
- Érdekes. Felettébb érdekes. – Jegyzem meg, unott hangon, majd hajtom össze a papírt, s pillantok újra a másikra. – A mi kis madárkánk nem is lett volna olyan elveszett? Óh… hát milyen kár érte, nem igaz? – Tetetett sajnálat, melynél nincs lealacsonyítóbb, és idegesítőbb. Ahogy nem is rejtem el, mennyire hidegen hagy még ez is. Visszanyújtom a papírlapot, hiszen sejtem, hogy az az utolsó kis relikviáinak egyike, melyeket oly féltve őrz. Mindjárt leszek magától a gondolatától is rosszul leszek, hogy a síron túl is szerelmes belé. Leejtem a papírt, ha nem venné el, az ölébe, mintha csak valami undorító, nyálkás és visszataszító dolog lenne.

- S most mit fogsz tenni? Először a kapcsolatotok kerül napvilágra, majd ez a papír? Bebizonyítva, hogy nem is árultad el véredet oly szégyenletesen? – Kérdezem, majd amikor meghallom a kérdést, szélessé válik a mosolyom, mintha mindjárt elnevetném magam. Jót mulatok a másik feltételezésén, és ez látszik is, majd felemelve bal kezem, simítom végig az arcát, egyszer, s ahogy az apró tenyér leér megállapodik egy pillanatra, még paskolok is párat, mint egy lesajnálóan.
- Ó kedvesem. Szeretnéd te azt, hogy én féltékeny legyek bárkire is, akihez közöd volt, van vagy lesz. Már maga a feltételezés is nevetséges. Ne légy ilyen naiv kérlek. Még a végén megrendülne benned a hitem… még jobban. –
A vége előtt direkt vártam pár másodpercet, mely amolyan hatásszünetnek is betudható. Amikor már azt hitte, befejeztem a mondatot, de még sem. Ezzel csak jelezve, talán jobban nem is tudnám megvetni a tettéért, újonnan előkerült családfa ide vagy oda. Violet számomra csak egy utolsó mugliivadék lesz, senki más. S ÉN felsőbbrendű és jobb vagyok nála, ez nem is kétség.

Meghallva Aldrich nevét, elveszem a kezem, de olyan gyorsan, mintha a másik arca helyett tüzes vasat érintettem volna, ám csak ez az egy mozdulat árulkodik a hirtelen támadt dühömről… egyelőre. Hiszen engem is kilehet billenteni az egyensúlyból, még ha olyan kevesen is vannak, akik tudják, hogyan is kell. Ő pedig pontosan tudja. Arcomról a mulatságosnak tartott feltételezés által kiülő mosoly eltűnik, s csak a gőgös, mit sem mutató maszk marad, ám a dühösen felvillanó világos íriszek viharról árulkodnak. Melyek bennem dúlnak, minden egyes alkalommal, amikor az a semmirekellő szóba kerül.

- ÉN… veled ellentétben azt teszem, ami a családomnak a legjobb, még ha nem is vérszerinti. Mert tartozom ennyivel édesanyádnak. S az akaratát tiszteletben tartom.– Hirtelen felállok, hiszen nem kívánom tovább folytatni ezt a társalgást, s nem is vagyok hajlandó hallgatni a rágalmakat, miszerint miféle életmódot fogok folytatni az elkövetkezendőkben. - Én tudom, mi a kötelességem. Talán neked is elkellene ezen gondolkoznod, mielőtt mindenféle útszéli cafkákkal kezdesz, kik az életre sem érdemesek. -
Csak egy apró rántással igazítom meg a talárom, mely továbbra is aláhull a földre, súrolva a fekete padlót, majd ellépve a padtól, ölelem magamhoz két kezemmel azt az apró könyvet.

- Igazán kellemes volt veled társalogni. De nem szeretnélek tovább feltartani, egy halott utáni vágyakozásodban, és önmarcangolásodban. – Szúrok még oda, ami vagy talál vagy nem. Ki tudja, lehet, hogy most már leperegnek róla az ilyen megjegyzések bár kétlem. Mindig is kitünően tudtam a nőit kritizálni, már fiatalabb korunkban is.