A zár kattan, az ajtó nyitódik. Leplezetlenül felugrik szemöldököm a magasba. Egy fiatal hölgy áll előttem, aki komoly vonásokkal nézett rám. Visszanéztem egy pillanatra az órára, és meggyőződtem, hogy tényleg tizenegy óra van. Első gondolatom, hogy eszkortlánnyal állok szemben, de ez tényleg csak az első őrült feltételezés volt. A fiatal nőn látszik, hogy korántsem testét áruló hölgyemény. Szép arca van és a szőke haja is ínyemre lenne, de egyszerűen nem tudok úgy ránézni, mint egy nőre.

   Bár csodáltam a késői látogatást, és nem is szívesen engedek be idegeneket, de ezúttal kivételt tehetek. Úgy látszik tényleg fontos dologról van szó, és mégsem csaphatom egy hölgyre az ajtót. Én is köszönök, és betessékelem a kis lakásba.
Lámpát gyújtok, és ahogy a világosság elönti a termet, úgy én is megvilágosodom, hogy egy boxerben, és pólóban vagyok.
   - Foglaljon helyet, egy pillanat és jövök. - a fürdőben felkapom a legszebb és egyben egyetlen köntösömet, és gyorsan visszasietek a nappaliba. A pultnál öntök egy pohár vizet a vendégnek (más sajnos nemigen van itthon), és leteszem elé a dohányzóasztalra. Helyet foglalok vele szemben a karosszékemben, ahonnan fél órája álltam fel.
Egy pillanatra sem feledkezem el pálcámról, hiszen az ilyen vészterhes időkben, sosem lehet tudni, hiába a név, pénz, rang, vér. Háborúban mindenkinek meg kell húznia magát. Nekem pedig az a feladatom, hogy Ameliet védjem meg, nehogy még egyszer előforduljon vele, az ami egyszer már igen. Bármi is legyen az...

- Dr. Merton Avery vagyok, örvendek. - mutatkoztam be. - Sajnos étellel jelen pillanatban nem szolgálhatok.
Kedvetlenül elhúzom a számat, aztán hamar visszatérek a témához: ki is ő, és miért van itt.
- Nos, minek köszönhetem egy ilyen gyönyörű nő látogatását, ilyen kései órán?
A gyanúérzetem felerősödik bennem, de hamar elhessegetem az ördögöt, mielőtt a falra festeném. Mostanában semmiben és senkiben nem bízok, így próbálok nem ítélkezni azonnal, de ezt erősen furcsállom. Mégis mi az ördögöt akarhat egy huszonéves lány tőlem, Merton Averytől, és fogadott lányától Amelie Averytől?
Egy sejtésem van, de az olyan gondolat, amire nem is akarok gondolni. Bizonyára nem azért van itt, amire én gondolok, csak már megint a legrosszabbra gondolok...

Idegesítő az óra kattogása. Monoton, üres, és zavaróan hangos. Bezengi a nappalit, majd megőrjít. Amelie azt mondja, nem zavarja, én mégis idegbajt kapok tőle. Hiába próbáltam bárhogy is elnémíttatni, semmiféle bűbáj nem használt. Összetörni pedig nem akartam, hiszen mégsem az én tulajdonom volt, még csak nem is a saját házamban ücsörgök.

Minden izmomat elengedem, teljes súlyommal süppedek a puha, furcsa színű karosszékbe. Büdös van. Nem tudom eldönteni, hogy az előzőleg itt lakó nénike volt ilyen büdös, vagy csak a régi háznak az átka ez a furcsa szag. Bútorozottan vettem meg a lakást, annak ellenére, hogy volt bútorom. Nem volt sok berendezés a kis lakásban, és nem is került sokkal többe, mint bútorozatlanul, így rábólintottam. Rose halála után nem voltam képes abban az óriási házban egyedül lakni, egyszerűen felemésztett a nagy tér. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magamat, így béreltem egy egyszobás lakást. Csupán két hétig laktam ott, ugyanis feltűnt Amelie és mindent megváltoztatott. A lakás kicsinek bizonyult, így végül olcsón megvettem ezt a kis vackot. Nem volt túl nagy, éppen megfelelő. A környék barátságosnak tűnik, ezzel a fura szaggal pedig előbb-utóbb kezdek valamit.

Megfeszítem izmaimat, és felállásra kényszerítem magamat. Még a negyvenet sem értem el, mégis úgy érzem magam, mint egy háborús veterán. Nincsenek izomfájdalmaim, makkegészségesnek mondhatom magamat (leszámítva olvasószemüvegemet), mégis úgy érzem, mintha a világ összes gondját az én két vállam tartaná. Fellököm magam, és lassan kiegyenesedem. Villanyt gyújtok a sötét szobában, és óvatlanul mélyet szippantok a levegőből. A jó szokásnak hála hirtelen köhögés fogott el. Hiába lakunk itt két hete, és tulajdonilag az enyém a ház, még nem tettem otthonná. Viszont minden vágyam, hogy egy olyan otthont alakíthassak ki, amiben Amelie jól érezheti magát, biztonságban lehet, és szívesen jöjjön haza. Ránézek az idegesítően zajos faliórára, és magamban háromféle átkot szórok az előző valószínűleg boszorkánylakosra. Halkan lépdelek az egyik zárt ajtóhoz, ami a nappaliból nyílt. Amelie szobája az. Lassan lenyomom a kilincsét, és benyitok. Tudtam, hogy alszik, ezért is nem kopogtam - a világért sem zavarnám meg, amíg az Álmok Birodalmát járja. Álmunkban azok lehetünk, akik akarunk, olyanokkal lehetünk, akiket már csak a szívünkben őrzünk... Jómagam is szeretek álmodni, de sajnos mindig vissza kell csöppőennem a keserű valóságba.
A általános nyomasztó közérzetem viszont azonnal tovaszáll, amint lenézek az ágyon szendergő lányomra. Mert ő már az én lányom. Akaratlanul elmosolyodok, és csendesen becsukom magam után az ajtót.

Minden este megnézem, hogy jól alszik-e. A szemem világa.
A konyhába lépkedek, iszok egy pohár vizet, majd a fürdőszobába zárkózok. Lezuhanyzok, és egyből utána nekiállnék megborotválkozni, de amint belekezdenék, ajtókopogtatás megállítja kezemet. Furcsállva húzom össze szemöldökeimet. Pálcámat nadrágomba rejtem, és kinézek a nappaliban kattogó órára. Este tizenegy órát mutat, mondhatni éjjelt. Gyanakvóan nézek a bejárati ajtóra. Mégis ki kereshetne engem? A magára maradt özvegyet? Vagy a múltját veszítő, elhagyott lányt?
Ajtót nyitok.