Sziasztok!

Jómagamnak:
- Ted H. Flanagan
- Harry Potter

és Asszonypajtinak:
- Sawai Miyuu
- Hermione Granger

Köszi!

jómagamnak:
Ted H. Flanagan
Harry Potter

és asszonypajtinak:
Sawai Miyuu
Hermione Granger

Köszipuszi! ^^

 

Louise

- De *rvajó… - csattogok morogva a távoli folyosó felé, és gépiesen próbálom a vörösbor foltot kidörzsölni a zakóm ujjából. Ez még a kisebbik baj, hiszen a sötét anyagon annyira nem is feltűnő… nem úgy a fehér ingemen…

- A zistenit – mormogom el a fogam között, ahogy a mosdónak veszem az irányt. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Miért kellett, hogy ez történjen? Pedig olyan jól ment minden. Végre sikerült kitörnöm a letargiából, már majdnem rászántam magam, hogy elfoglaljam a jogos helyem, s jómagam legyek a táncparkett ördöge. Erre bezzeg, mikor elindultam, persze hogy belém szállt egy már becsápolt hülyegyerek. És mi más lett volna a végeredménye? Hát persze, hogy rám löttyent a bor. Mert nem ihatott volna valamilyen színtelen italt… neeeeem. Vörösbor, ami a mugli reklámokban is a csúcs. A rengeteg folteltávolító csodaszert bor folttal kell próbára tenni…

- Miért éééén? – szakad fel a sóhaj mellkasomból, s lassan megérkezem az ajtókhoz. Tutira nem fog kijönni… és ez volt a kedvenc öltönyöm. A csodaszerekre visszatérve, ennek ugyan már hat óra. Maximum az ecetes olló, az biztos kiveszi a rosszul végződött találkozás nyomát. Milyen kár, hogy nem emlékszem semmilyen tisztító igére. Pedig biztosan tanítottak valamit, amit ilyen szituációban használni lehet… Csak az elmúlt időben inkább koncentráltam a harcban használható átkokra, mintsem a hétköznapi életet megkönnyítőkre. És lám, meg is lett a büntetése… Bah.

Két lehetőségem van, vagy megpróbálom valahogy legalább az ingemből a mosdóban némi szappan segítségével eltüntetni ezt a borzalmat, és ha némi szerencsém is van sikerül is. Ám ha nem, az eredmény azonos a második lehetőséggel. Ha maradok, akkor az est hátralévő részét szégyenkezve tölthetem. Akkor már jobban járok, ha inkább felveszem a nyúlcipőt. Nehéz döntés, s nem könnyen meghatározható kimenetek.

Megérkeztem a mosdókhoz, de szerencsémre, vagy akár szerencsétlenségemre egy hatalmas tükör díszelgett a folyosó végén, amiben tökéletesen végigmérhettem önnön tökéletlenségem. Nem annyira borzalmas a látvány, mint először gondoltam, de sajnos eléggé nyilvánvaló. Az elmélkedésből ritmikusan kopogó hang zökkent ki. Felpillantok, s egy felém közeledő hölgyeményt pillantok meg. Tőlem talán egy jó fél fejjel alacsonyabb, vöröslő hajzuhataga viszont mindenképp emlékezésre méltó. Hmm… talán láttam is odakint a tűzgyújtásnál. Elbambulva figyelem a tükörből ahogy közeledik felém, aztán persze leesik a dolog, ez kétélű fegyver… ő is ugyanúgy észrevehette kíváncsi tekintetemet.

Amilyen nehezen érkezett el a nyári szünet olyan hamar lett vége. Mire felocsúdtunk már várt ránk a Roxfort Expressz…

Nem tölthettünk együtt annyi időt, amennyit szerettünk… szerettem volna. Hiányoznak a tavalyi idők, a közösen elkövetett csínyek, a Lim-lomos szobában töltött lopott órák. Amikor még minden rendben volt. Amikor Voldemort még megült az aszott seggén, és nem minket molesztált a csatlósaival. Amikor nem az volt a kihívás, hogy hogyan éljük meg a másnapot… Hiányzik a nyár. Nem számít, hogy mivel töltöttük, nem érdekel sem a kórház, sem a megpróbáltatások. Én csupán már annak is örültem, hogy együtt lehettünk.

És most itt vagyunk, mind a ketten. Túléltük a borzalmat, és visszatértünk szeretett iskolánkba. Ennek a helynek köszönhetjük, hogy az eddigi Te és Én immár Mi. Nem lett ugyanolyan, mint volt, de ez természetes. Változás jön, változás kell, és a változás jó. Vígan röhécselünk a haverokkal, csekkoljuk a friss húsokat, az új oroszlánszívű kiscsirkéket, ám tekintetem időről időre Téged keres, s szívem megnyugszik, amikor megtalál. Legszívesebben melletted ülnék, s fognám a kezed. Bátorítóan suttognám, hogy nem lesz semmi baj, ezt is túléljük. Nem lesz baj, valahogy év közben is meglátogatlak. Ha kell a Roxfortból is megszököm! De az átkozott ceremónia miatt a helyünkhöz vagyunk kötve. Azért vannak még szabályok, amikre ráférne a reformálás.

Sajnálom, hogy McGalagony már nem a házvezetőnk. Morcos, mogorva egy boszorkány, de mindig igazságos volt. Ellenben ez az új tanári kar… hát hogy is mondjam… Kezdhetjük az elejéről… Mire sikerült kiismerni őket nyugdíjba vonulnak. Szeretném újra gondolni a korábbi változással kapcsolatos gondolatmenetemet.

És ekkor végre elhangzik a tanévnyitás hivatalos szövege, ideje volt már, kezdtem éhes lenni. Mintha felcsendült volna a mágikus „vályúhoz” varázsszó, megjelent az a rengeteg roskadásig pakolt kaja. Végre bele lehetett bucizni, s mind a négy ház nekilátott, hogy éhségét csillapítsa. Tudtam iparkodnom kell, hogy ha még el akarlak csípni, mert mostanában még annyit sem eszel, mint korábban. Egy csipegető kismadárka vagy csupán, pedig emlékszem ám a porcukros arcodra!

Igyekszem hát lapátolni az ételt az arcomba, ám csalódottan kell konstatáljam, hogy így is lassú voltam, s hiába kereslek, tekintetem nem talál. Becsomagolok hát egy-két színes gejl édes fánkot, és rohanva utamra indulok, hogy hátha elcsíplek még valamelyik folyosón. Robert nem is oly régi szerzeménye jut eszembe, ahogy hatalmas léptekkel rohanok ki a nagyteremből:

Mire körbe nézek eljött az augusztus vége… eltelt a nyár. Unom a nagyszülőket, mehetnékem van. Pont kapóra jön hát a bál, addig sem kell az öregekkel pusztulnom. Sajna az erre a nyárra lehetséges Londonban tölthetett időmnek már a végére jártam, így nem is találkozhatom Miyuuval tanévkezdésig… de várom már a pályaudvart, a King’s Crosson fütyülő vonatok hangját, hogy ismét találkozhassunk a Roxfort Expresszen. Addig viszont, az egyetlen lehetőséget, hogy meglógjak a vén csontoktól – ez a bál jelenti.

Késő délután van, ideje hát készülődnöm. Zuhanyozom, lenyúzom arcomról az ősemberi szőrzetet, majd előkotrom nyáron vásárolt öltönyömet a szekrényemből. Lassan simítok végig a hűvös, fekete szöveten, s előtörnek az emlékek, mikor a leányzóval idén nyáron színházban voltunk… Mily boldog este volt, s emlékszem mennyire jól éreztük magunkat. Akaratlanul is összeszorul a szívem, hogy nem lehet velem.

Lassan húzom magamra a gúnyát, mintha második bőröm lenne – simul rám a nadrág és az ing. Gyakorlott mozdulatokkal kötöm meg a nyakkendőmet… valami csak kifizetődik a nagyapámtól tanultakból. Gyors mozdulattal bújok a cipőmbe, kanyarítom magamra a zakómat, és már dudálnak odakint. Pár pillanat, s hallom nagyapám hangját is – Megjött a taxi!

Pálcámat, a zakóm belső zsebébe rejtem, még egy utolsó pillantás a tükörbe… pöpec.

Bepattanok a taxiba, s megadom a meghívón szerepelt Lutece kúria címét. Kissé idegesen az órámra pillantok, 18:45… de ekkor gurulunk be a hatalmas kastélyhoz. Végignézem a impozáns épületet…

- Aztarohadt… - csúszik ki a számon, de a taxis csak egyetértően bólogat. - Van mit a tejbe aprítaniuk – teszi hozzá fancsali képpel. - Van biza – válaszolom, előkotrom a tárcámat, s rendezem a cechet.

A kapun belépve egy teljesen új világ tárul ki a számomra… Vazze, ez majdnem olyan, mint a Roxfort – villan át a gondolat. Nem is sejtettem volna, hogy ilyen jól megy Lutece-éknek. Bentebb kerülök… a meghívást megköszönve lekezelek a házigazdával, és én is megkapom a fuck ya-t. Süti, lassan itt az idő, s lehet pirománkodni. Magam is a máglya felé veszem az irányt, ismerős arcokat keresek… azért remélem csak nem lesz dög unalmas ez az este.

Magam is bepofátlankodnék, és lehet még H is beugrik.

Caelius

- Valóban nehéz elhinni, de kérlek, nézd el nekem. Mindketten tudjuk mi történik a Roxfortban, mióta… - s elharapom a mondat végét. És mondd, tiszta lenne a lelkiismereted? – kérdezem immár komoly tekintettel. Őszintén a szüleid szemébe tudnál nézni, és hazudni nekik, hogy miért is nem írtad meg a számon kérőt? Nekem semmi közöm hozzá, ez tény és való, és nem tartozol másnak számadással önnön magadon kívül, de ne feledd miből indul az általánosítás a diákok között. Már ha ez számít…

Elnémulok… talán túl messze mentem. De a francba… akkor is.

- Ne érts félre, nem akarok ellenséges lenni, nekem is van pozitív tapasztalatom a mardekár ház tagjaival kapcsolatban, de sajnos több a rossz… sokkal több, és néha nehéz ettől elvonatkoztatnom, ráadásul alig ismerjük egymást. Semmi jogom, hogy letorkoljalak. - veszek visszább a korábbiakból.

- De, tényleg sok sikert hozzá! – vigyorgok immár a szőke srácra. Kíváncsi vagyok a találékonyságodra, és annak eredményére. A seprűt pedig nem ajánlom, csak összetöröd magad, a csontokkal kapcsolatos bűbájok pedig elég fájdalmasak, legalábbis én biztosan nem kísérleteznék velük. Mindenképp erre szántad el magad? – kérdezem tőle immár ismét komolyabban.

Ennyit számítana a jegy? Ennyivel többet érne, hogy minél jobb kerüljön be az értesítőbe, hogy csalni is megéri érte? - morfondírozok magamban. Jó, aláírom, nekem is voltak kihágásaim... huhú, de mennyi. Már csak magáért a lopásért is kicsaphattak volna, a Százfűlé főzet, és Miyuu kicsempészése pedig már csak a jéghegy csúcsa. Ám bárhogy is próbálok agyalni rajta, akkor sem tudom egy lapon említeni a két szituációt. Amit én tettem azt szerelemből tettem. Azért, hogy boldognak lássam a nekem kedvest, és nem azért, hogy egy érdemjeggyel jobbat kapjak.

No sebaj, ő tudja mit szeretne... nem formálhatom az embereket olyannak, mint ami szerintem a helyes.

Caelius

De murisak vagyunk… és képes volt teli szájjal kiröhögni. Végül is, nem csalódtam. Legalább azt hozta, amire számítottam, miért is lett volna másképp. Akaratlanul is elhúzom a számat… A hét elején, mikor Miyuunál jártam a hollóhátnál, a társai ott magoltak, már egy héttel előre, hogy időben befejezzék. Erre itt van Mr. Kihaénnemnekemnagyarcomvanmertmegtehetem, és kiröhög, mert megjegyeztem, hogy talán neki sem ártana. Arcomon tisztán látszik a megvetés, nem is próbálom palástolni érzelmeimet, amit szavaival, viselkedésével váltott ki belőlem.

- Tanultam amennyit sikerült, aztán meglátjuk mennyire lesz elég, de legalább én megpróbálom – mondom halkan, s fél szemmel a megpakolt kosarára pillantok, majd ismét vissza az üvegcsék sorfalára. - De látom, te nagy bevásárlást tartasz. – terelem tovább a beszélgetést a saját jövetelem céljáról – tudod, feltűnő lesz, ha a háztársaid fele hiányozni fog a dolgozatról.

A srác tovább keresgél a polcokon, és úgy döntök magam is így teszek. Nem tehetek róla, de rendesen felbosszantott. Próbálom elterelni a figyelmem, mintha mi sem történt volna. Nem éri meg, hogy feleslegesen idegeljem magam, semmi sem lesz jobb tőle. Címkék és üvegcsék halmaza, sosem gondoltam volna, hogy ezeknek a dolgoknak ilyen keletje van, lám mégis.

Az ellenszerre vonatkozó kérdésére felé fordulok, hogy beazonosítsam a felém mutatott fiolát – Nevetőnektár – ráncolom a homlokom, gondolkodom, de semmi konkrét nem jut eszembe vele kapcsolatban, így végül csak megrázom a fejem.

- Fogalmam sincs – válaszolom – de az tuti, hogy Madam Pomfrey-nek van valamilyen tuti főzete az ilyen egyszerű löttyök ellen. Ha rám hallgatsz, akkor kutyulj be egyszerre több félét, annak az ellenszere is bonyolultabb lesz. Egyszerű logika, semmi több. A hatás… az már egy másik kérdés, azt már neked kell vállalnod.

Már sajnálom, hogy nem Miyuuval jöttem le a faluba, de elfogyott a Százfűlé főzetünk, pedig biztosra veszem mennyire élvezné ezt a rengeteg apróságot ami itt van. Hmm, ha itt végeztem, kiszaladok a Mézesfalásba és felpakolok egy tálca süteményt. Az édességnek biztosan örülni fog. Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy eszembe jutott a szívemnek kedves leányzó. Így még a szőke „szépfiú” sem tud bosszantani.

- Szóval kotyvassz bátran, nagyon elrontani úgy sem tudod. Idővel minden lötty hatóideje lejár, vagy ha annyira rosszul sikerülne, úgyis kapsz valami ellenszert. – fejezem be az előbb megszakított gondolatot.

Caelius

Szükségem van egy jó nagy tégely Mindenhez Ragadó Ragacsra… az hétszentség, hogy ezek után be fogom ragasztani Briant az ágyába, Friccs meg nem érdekel, én aztán ott se voltam. Ez a balga a legutóbb is… szerzett valahonnan egy vödör vizet, amit a hálókörletben „rejtett el”, mert hát hol máshol tárolna az ember ilyet. Persze ez lett volna a legkisebb gond, ha a hülyéje nem vette volna a fejébe, hogy majd ő „továbbfejleszti” a Szomorúszemű tátogó lepényhalat egy kis Bájitaltan óráról meglovasított maradék segítségével. Mert milyen vicces lenne lábat növeszteni a halaknak, és szerencsétlenek puffogó hangot adnának a szárazföldi légzés közben, mintha egy mobil fingópárnát eresztene ki a tömegbe.

Az ötlet még akár nem is lett volna rossz, megnéztem volna Friccs arcát, amikor a kis dögök elszabadulnak, a probléma inkább az volt, hogy valamit elkevert ez a balga, és a teljes hálónkat beborította nyúlós-ragadós nyálkás gusztustalansággal. Nos, ez bizony bosszúért kiált, én pedig nem szeretek senki adósa sem maradni. Megvártam hát a következő roxmortsi hétvégét, és a pokoli havazás ellenére Zonkó Csodabazára felé vettem az irányt. Mint egy jóféle hóember – léptem be a meleg üzletbe, és élveztem ahogy a kellemes meleg bekúszik elfagyott végtagjaimba. Hamar megtaláltam a ragacsot, és be is süllyesztettem a kosaram aljára. Igyekszem elvegyülni a tömegben, meglepően sokan vannak… bár nem bánom, legalább nem tűnök ki. Nagy a zsivaj, látok ismerősöket is, de most nem bratyizni jöttem… ellenben ha már itt vagyok, akkor kihasználom a lehetőséget, és szétnézek a boltban.

Istenem mennyi kacat, de komolyan... Jó persze van itt néhány hasznos dolog is, de a nagyja akkor is csak tréfacucc. Épp ezért meglepő, hogy néhányan innen vásárolnak karácsonyra. Karácsony… az egyik leggyűlöltebb ünnep a világon. Borzasztóan utálom, csak a képmutatás megy mindenki részéről, és én újra utazhatok el a világ végére Walesbe… semmi kedvem idén is.

Arcomra letörölhetetlen fintor ül, ahogy céltalanul mászkálok a polcok között. Szinte gépiesen bambulom a kifüggesztett cetliket, fel sem fogva, hogy mit is nézek. Gondolatban teljesen máshol járok. Mit nekem akciós himlőpor vagy extranyúlós takonylabdák. A Szárított Szamárszó már érdekesebb lehetne, minek teájától garantáltan napokig I-Á –zik az óvatlan kóstoló, de most ez sem köt le. Csak bambulok magam elé, és továbbra is azon jár az agyam, hogyan maradhatnék idén a Roxfort falai között. Egészen addig, míg valaki közvetlen közelről hozzám nem szól.

„Mágiatöri?”

Oldalra sandítok, s tőlem talán egy arasznyival alacsonyabb szőke fiú áll. Nem kell sokat turkáljak az emlékeim között, hamar felismerem azt a nagyképű, fennhéjázó tekintetet. Kétség kívül az ifjabbik Edevane. Jobban megnézve nem is hasonlít a nővérére. A lányról többen állítják, hogy a légynek sem ártana, még akár egy elcserélt Weasley is lehetne… ám ez a srác, nem tudom hányadán állok vele. Látom majd nap mint nap, mégsem váltottam vele néhány szónál többet az elmúlt négy év alatt. Nem tudom, talán nem több ez, mint az oroszlán és kígyó egymással szembenállásának hagyatéka.

Ekkor jut el tudatomig kérdése, s próbálom összerakni, hogy hogyan jön a csodabazárhoz a mágiatörténelem. Aztán persze az előttem terpeszkedő polcon végigbámulva, jobbnál jobb betegségeket ígérő üvegcsék és dobozok tengerén túl csak „megpillantom” az összefüggést.

~ Nocsak-nocsak szőkeherceg, lógni támad kedvünk? ~

Mondjuk ezért kivételesen még hibáztatni se tudnám. Borzasztóan unalmas a jelenlegi rész. Ami miatt viszont mégis összeráncolom a homlokom az az a tény, hogy a kivételezett helyzetük mellett mégis erre vetemedik. Mióta a Nagyúr visszatért, és Piton az igazgató, köztudott, hogy a Mardekár aranykorát éli. És ő mégis inkább elbliccelné a dolgozatot…

~ De van erre egy megfelelő ötletem! ~

- Úgy hallottam, hogy a Szárított Szamárszó, a Néma Bojtorján, és a Szellőztető Széna keveréke igen hatásos lehet bizonyos esetekben. Csak a megfelelő arányokra kell vigyázni. – válaszolom negédesen, továbbra is a polcot bámulva. Ámbátor nem lenne célravezetőbb esetleg tanulni kedves kollega? – teszem fel a kérdést, a szemem sarkából felé sandítva.

Jómagam Satine/Miyuu unszolására csatlakoztam, immár több mint egy éve. Sokáig nyúzott, és célozgatott a Roxfortra, aztán csak beadtam a derekam, és lám azóta is itt vagyok. Megtetszett az itteni játék, és itt ragadtam. ^^