Amikor a lány a nevét mondja, arcomra mosoly ül ki, szívet melengető, barátságos mosoly. Jó érzés találkozni valakivel aki ilyen megilletődöttséggel mutatkozik be, na nem azért mert éppen ezt élvezem, hanem azért, mert ezek olyan tiszta pillanatok, igazak és ártatlanok. Kellemes melegség tölti el az embert az ilyesmitől. Olyan ez, mint egy pohár kakaó a hűvös téli estén a kastély ablakában. Ahogy bámulsz ki és ameddig a szem el lát hó fedi a tájat. Olyankor minden olyan nyugodt és tiszta, a kakaó pedig a kezedet és a testedet melegíti, mégis az összhatás a léleknek is jót tesz. Bizony a léleknek is.

Ahogy így gondolkozom, észre sem veszem, hogy a lány az ecsettel összemázolja a pulóveremet. Persze, ha észrevettem volna sem foglalkoztam volna vele túlzottan. Amikor viszont szabadkozni kezd, akkor az arcomra még szélesebb mosoly húzódik. Kinyújtom felé a jobb kezem, azzal egyértelműen az ecsetet kérve. Ha odaadja nekem, lassan belemártom a festékbe és egy mosolygós arcot festek vele a pulóveremre.

- Egy percig se aggódj. Ezt a pulóvert úgy is nagyon utáltam. Igazából még szívességet is tettél nekem. Örülök amúgy, hogy megismerhetlek Mona Harington. – közelebb lépek – Azt látom, hogy festegetsz, de mióta jársz ide? Vagy csak egyszeri alkalom, mondhatni az alkalom szüli a művészt? Mostanában rendszeresen ide húzódom el a kinti zajok elől, és veled itt még nem találkoztam, igazából senki mással sem, nem mintha szerettem volna bárkivel is beszélgetni. Eddig. –

Az utolsó szó nyomán a széles vigyorom ismét barátságos mosollyá szelídül.  Lassan végig simítom a kabátomat, mivel észreveszem, hogy azon egy mély gyűrődés éktelenkedik, mintha bármit is számítana ez, de nem akarok rossz színben feltűnni a lány előtt, így három vagy négy húzásig nem is nagyon adom fel a gyűrődéssel folytatott harcot, ám végül el kell fogadnom a győzelmét. Közben egy az arcomba libbenő tincsemet is arrébb fújom, majd a lány felé sandítok.

~ Zavarban vagyok? Én? Mi a fene bajom van, mi történt velem? Mint valami kisiskolás. Meglehetősen gáz vagy ma Haggerty. Ideje volna talán összekapnod magad, vagy netán a copfját is megfogod húzni, mint egy óvodás? Embereld meg magad. ~

A számomra furcsa helyzet generálta gondolatok kavarognak a fejemben és próbálok azoknak megfelelően viselkedni is, de valahogy nem sikerül igazán sikerül.

A bánat és félelem keltette könnyek és elfojtott sikolyok szőtte ballada elől menekülve térek be a műterembe, hogy végre kizárhassam a külvilágot, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, amely megmérgezi az iskolát, átjárja a falakat és szinte megfojtja a diákokat. Érezni akarom, hogy van tovább, hogy vannak dolgok melyek túlmutatnak a jelenlegi helyzeten, hogy van még ebben a világban több, van még szeretet, öröm és napfény a felhők mögött.
Belépve a hátam a mögöttem záruló ajtóhoz simul. A szememet lehunyom, s hevesen kapkodni kezdem a levegőt, míg végül azon kapom magam, hogy a hátamat a falnak nyomva a sarokig másztam el, s már zihálok, szinte fuldoklok. A térdeim összecsuklanak, s a földre ülök. A szemek ismét lecsukódnak, s én csak abban reménykedem, hogy amikor újra kinyitom, akkor vége lesz, minden elmúlik, elszáll a hideg szellő szárnyán, s mögötte nem marad már csak napsütés, többé nem esik már. Nincs bánat, csak öröm, nincs gyűlölet , csak szeretet, nincs félelem, csak bátorság, nincs magány…

Ahogy így tűnődöm egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az ajtó ismét nyílik, s azon egy lány lép be. A mezítlábas tünemény nem veszi észre, hogy én is a teremben vagyok, mondjuk meglehetősen el is rejtőztem itt a sarokban, s talán nem is baj, ha nem tud arról, hogy itt vagyok, így legalább az ő jókedvét nem rontom el. Figyelem őt, ahogy gondolkozik, ahogy tervez. Az alkotó elme. Csodálatos. Olyan jó.
Az erő hirtelen visszatér a testembe, a lábaim erővel telnek meg, a szemembe visszaköltözik a remény fénye, ez a lány visszaadta a hitem. Még nem is tudja mit tett, de megmentett engem a mély letargiától. Lassan felállok, s elindulok felé. Ügyelek arra, hogy ne hallja meg a lépteimet, azonban amikor elég közel érek megköszörülöm, hogy olyan nagyon ne ijedjen meg tőlem, majd belekezdek a mondandómba.

- Bármit is festesz az csakis jobb lehet, mint ami odakinn vár minket. A nevem Zach Hagerty – mélyen, színpadiasan meghajolok. – Tudod az a helyzet, hogy a külvilág minden búja, baja  elől menekültem ide és nem számítottam arra, hogy társaságom is lesz, így bocsáss meg nekem, hogy éji árnyként nem szóltam egyből az itt létemről.
Te mi járatban erre? Apropó, micsoda faragatlan fráter vagyok. Benned kit tisztelhetek szép hölgy? –

Arcomra hatalmas mosoly ül ki, őszinte, boldog mosoly. Azt érzem, hogy újra élvezni tudom a körülöttem lévő világot, hogy bár nem ismerem még ezt a lányt és azt sem, hogy mit is akar itt, de látva, hogy alkotni akar, miközben odakinn mindenki rombolni, nos, nekem ez már elég. Nekem ez már mentőöv, hogy ne süllyedjek el a lápban.

- Ó édes érzelmek! Jó érzés? – lépek közelebb a lányhoz, hogy aztán az arca mellett elhajolva a fülébe suttoghassam a provokáció nem titkolt szándékával – Ez a harag. Tiszta és őszinte érzés nem? Nekem tetszik. Ne tagadd, hogy jól esett kiengedni. –

Arcomra pimasz mosoly kúszik majd távolabb lépek a lánytól. Lassan sétálgatni kezdek körülötte, ízlelgetem a szavaimat, s remélem, hogy ő is ezt teszi. Felületes volnék? Olyan aki csak az egyszerű utat látja maga előtt? Meglehet. Alaposan beletúrok a hajamba, majd hagyom, hogy a tincsek a maguk zabolázatlan módján álljanak a választott helyükre.
Eztán szinte őrültbe hajló tekintettel nézek vissza a lányra. Szemeimben vad tűz lobog, hiszen érzelmeket lobbantott bennem a jégkirálynő, olyan érzelmeket, amelyeket már régen éreztem, olyan érzelmeket, amelyek az alkotó kedvet ébresztik fel bennem, amelyek arra sarkalnak, hogy cselekedjek és a véleményemet még csak véletlenül se rejtsem véka alá.

- Nem osztozol? Nem barátkozol? Hát mit ér így az élet? Ezt igazán nem hagyhatom, azt szeretném, ha lenne valami, sőt leginkább valaki az életedben aki érzelmeket generál, olyan érzelmeket, amelyek még ha magad előtt, és előttem  is le fogod tagadni, borzalmasan jól esnek. Szeretlek téged! Persze nem a szó szoros és a köznapiságban vett értelmében. Még biztosan nem! – itt a jobb szememmel pajkosan kacsintok egyet a lányra – Hanem, mint iskolatársamat. Egy olyan iskolatársamat, aki tűzet keltett a régóta szunnyadó parázsból a szívemben. Rávilágított, hogy meglehet akár az is, hogy az iskola falai között tucatember, vagy nevezzük inkább úgy, hogy birkaember gondolkodást vettem fel, vagy megébredt bennem ez a fajta gondolkodás és ködösen láttam a világot, mi több, megítéltelek téged az iskolai mérce szerint.
Hidd el, hogy nem a születés szabja meg, hogy hova vagy kihez tartozol. Bizonyos kötelékeket persze igen. Azonban nézd meg. Nem egy helyre születtünk, nem egy vérvonalból származunk, ráadásul nem átallom bevallani, hogy félvér vagyok, míg te minden bizonnyal aranyvérű  vagy. Én mégis szeretlek téged, azért, ahogyan gondolkodsz. Én már tartozom hozzád, ha akarod, ha nem.  
Lehet, hogy egy része, egy szelete vagyunk csak az egésznek, de akár hiszed, akár nem két nagyon üde, nagyon tökéletes szelete vagyunk ennek az igazán elcseszett tortának. –

Mondandóm nagyon kaotikus, csupán azt remélem, hogy a lány megérti amit mondani szeretnék. Egyik lábamról a másikra szökkenek, s széles mosollyal bámulom a havat, majd a nyári mezőt, majd a lányt. Az egész világot a keblemre ölelném, hiszen valami odabenn felszabadult. Talán az őrület és a józanság vékony mezsgyéjén egyensúlyozok, talán csak a helyzet generálta szerepet vettem fel, még magam sem tudom mi ez az egész, de élvezem.

A lány kissé egykedvűen válaszol, mégis látom rajta, hogy szeretne jó színben, érdeklődő partnerként feltűnni. Még ha kezdetben nehezére is esik, a számon kiszaladó, zavart keltő kifejezés hamar, szinte vákuumként szippantja be őt a szituációba, s generál számomra kellemetlenként ható helyzetet, amelyből most úgy kellene kijönnöm, hogy a beszélgetés szálát sokkal simábban, kontroláltabb mederben terelgethessem.
Nagyot nyelek, hogy ezzel is időt nyerjek a gondolataim rendezéséhez. Szemembe lassan visszakúszik a fény, új csillogás költözik a ravasz íriszekbe. Egy nagyon jó barátom mondta nem is olyan régen, hogy valahogy úgy kell ilyenkor elképzelnem magam, mint egy ravasz rókát, akinél tudod, hogy valami csalafintaságon töri a fejét és jó előre félsz is tőle, mégis várod, hogy mi is lesz az, a kíváncsiság fúrja az oldalad.

- Azt mondtam, hogy csodálatos. Ne érts félre, ez a kijelentés a véletlenek sorozatának szólt és a mondandód alapján még inkább. Nem számítottál arra, hogy bárkivel beszélgetned kell majd, sőt lehet, hogy nem is nagyon vágytál arra, hogy beszélgess, azonban – itt kivárok egy kicsit – olybá tűnik kedves, hogy az élet összehozott az iskola egy remekbeszabott „szóhányójával”. Nem viccelek. Órákon át tudom köpni a különböző témákat és mindegyikről tudok beszélni. Sokat, hóhó, de még milyen sokat. – itt felnevetek egy kicsit – Persze ez nem jelenti azt, hogy most megtámadlak majd és a mindenkit lehengerlő személyiségemet rád erőltetve, na és persze azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jóképű vagyok, öntöm rád a Haggerty féle világlátást. -

Itt hirtelen felpattanok, s a kezeimet széttárva az ég felé nézek, mintha el szeretnék repülni innen, mintha azt érezném, hogy odafönn sokkal több a szabadság, mert ott nem fojt meg ennek a világnak a nyűgje és bánata. Végül a lányra nézek és folytatom.

- Egyszerűen csak azt szeretném, ha valakivel végre egy értelmes beszélgetést tudnék folytatni, amiben nem kerül elő a sötét vég, a világ pusztulása, a „koszos sárvérűek”, a „nagyúr hatalma” és az ehhez hasonló apokaliptikus témák.  Manapság mindenkinek ekörül forog a világa, amit megértek. De! És ez kérlek hatalmas de. Gyerekek, hát a végén a tengernyi rettegés, aggódás miatt nem lesz aki megvédje a világot, nem lesz akivel megvívjanak a gonosz erők, mert a félelmeink, a rettegés előbb öl meg minket, mint egy valamire való megtermett halálfaló. –

Mondandóm végén szökkenek egyet és ismét Abbs mellett találom magam, majd lekuporodok mellé, és várom, hogy erre a kis szösszenetre, erre monológra miként is reagál.

~ Ha őszinte akarok lenni önmagammal, akkor  attól sem szabad megsértődnöm, ha most feláll és arrébb megy. Hiszen ki akarna egy olyan egyszerű bolonddal egy helyen tartózkodni, akit nem érdekel a jelenlegi tragikus helyzet. Tragikus volna? Szomorú, mindenképp, hiszen széttépett családokat, szerelmeket, barátságokat. Tragikusnak azonban semmi kép sem szabad nevezni, az lesz, ha feladjuk és veszítünk. Amíg azonban a szívem dobog és vér, vagy bármi más ami életben tart folyik az ereimben én ugyan fel nem adom. ~

Végig mérem a lányt, nem mintha nem tennék így minden egyes nap, hiszen a klubszobában rendszeresen van erre lehetőségem és én élek is ezzel a lehetőséggel, miért ne tennék így. Meg kell, hogy mondjam igazán szemre való teremtés a mi kis prefink. Arcomra hatalmas mosoly kúszik, majd szinte rögtön követik szavak is.

- Mi járatban erre? Főleg egyedül? Nem hiszem el, hogy nem állnak sorba a különböző házak fiai, hogy kegyedet szórakoztassák, vagy netán megkíséreljék elcsavarni kiskegyed fejét. No, nem mintha az olyan könnyű volna. Persze félre ne érts, örömmel veszem, ha a társaságommá kívánsz szegülni. Még helyet is szívesen adok. –

Bár egy szóval sem említette, hogy társaságra vágyik én azért a tőlem megszokott csibészesen tolakodó modorommal rátukmálom magamat a lányra. Nyomatékot adva szavaimnak gyorsan arrébb is ülök, hogy közvetlenül mellém tudjon ülni. Majd a fejemet oldalra biccentve jelzem, hogy üljön le mellém.

- Sejtettem, hogy nem lehetek itt túl sokáig egyedül, persze nem is véletlenül jöttem ide, vagyis azzal a nem titkolt szándékkal érkeztem, hogy itt majd valaki társul szegődik szerény személyemhez, az már csak a hab azon a bizonyos tortán, hogy téged sodort utamba a sors. Ezt a kis irományt – veszem át végül a lánytól a papírt amit kifújt a kezemből a szél – csak unaloműzésként vakartam a papírra, valahogy nem is lett az igazi. Kicsit kurta történetnek indult, így nem is nagy kár érte.
Na, de mesélj, mi újság? –

Az érdeklődés gyújtotta fény szinte félre nem érhető nyíltsággal ül a szememben, ezzel is jelezve a lánynak, hogy tényleg szeretném, ha mellém ülne és ha beszélgetni tudnánk egy kicsit. Megragadott a valója, ahogyan előttem áll, az a tény, hogy a sors éppen őt hozta az utamba.

- Csodálatos. –

Hagyja el végül a számat félhangosan a gondolat, aztán gyorsan le is sütöm a szememet és az arcomon húzódó mosoly is sokkal szégyenlősebbé válik. Nem szeretném, ha félreértené a szituációt, bár ha nem is hallotta a kis kijelentésemet, akkor tulajdonképpen nincs is miről beszélni. Nincs mit megmagyarázni. Nem is kell.

- Ne érts félre – kezdem ekként a mondandómat, arcomra húzódó halovány mosollyal – nem megtéríteni akarlak, hogy a nyár mellett tegyél hitvallást. Még csak megérteni sem akarlak, egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy lásd, nem csak az, az otthon létezik, amit magad köré felépítettél. -

Kissé megtorpanok a kis monológomban, hiszen nem vagyok egészen biztos abban, hogy amit mondok, az nem csupán falra hányt borsó, hogy valóban célba ér és nem csak a jégkirálynő szerepbe bújt lány ellenállását növeli még tovább, vagy ami még jobb eredményez egy újabb számomra üres és még epésebb választ. Végül aztán az arcomra ragasztott mosoly szélesebbre húzódik és folytatom a megkezdett gondolatsort.

- Sokszor olyan érzésem van,  hogy az emberek, és ezt kérlek ne értelmezd magadra ~ nyugodtan értsd csak úgy, hogy ez rád is vonatkozik ~ szeretnek olyan világban élni, amely kényelmet, biztonságot nyújt számukra. Félnek kilépni egy olyan ismeretlen terepre, ahol az újdonsága varázsa elragadhatja őket és esetleg még a szépségét is megláthatják az új világnak.
Azt hiszem ezt neked felesleges is magyaráznom, hiszen tudod, hogy miről is beszélek, csak nem akarod megérteni. Nem azt mondom, hogy te ilyen lennél ~ de bizony, hogy azt mondom ~ csak azt, hogy nem szabad hagyni, hogy a megszokott környezet, az otthon nyújtotta biztonság túlzottan magába zárjon.
Na de mivel látom, hogy téged vagy nem érdekel ez a téma, vagy egyszerűen csak nem akarsz nekem kerek válaszokat adni, ezért arra lennék kíváncsi, hogy egy magad fajta lány, aki talán a legnépszerűbb mardekáros hölgyek egyike, miért kóborol itt magányosan? –

~ Kemény jellem, olyan amilyennel már rég nem találkoztam, rég keltette fel ennyire az érdeklődésemet bárki. Magabiztos és tartja magát az elveihez, nos még ha szeretné sem hagyhatom, hogy ez a beszélgetés itt véget érjen. Hiszen. Tökéletes. ~

Lassan elfordítom a fejem, s visszatekintek a nyárba, egy darabig kémlelem a még a látványával is melegséget kölcsönző csodálatos évszakot, majd perdülök egyet, hogy ismét a lánnyal szembe találjam magam, s így szólok.

- Látod? Tökéletes. Minden része tökéletes. –

Arcomra a látvány nyújtotta öröm nyomán halovány, de annál kifejezőbb és melengető mosoly kúszik. Talán ezzel a mosollyal is csak arra törekszem, hogy felolvasszam a jég királylányt? Vajon miért akarom meggyőzni őt? Miért nem hagyom itt? Mi érdekes van benne? Tele vagyok kérdésekkel, mégis tudom, hogy maradni szeretnék. Hogy maradnom kell.

- Tudod, haza találni olykor nem is olyan egyszerű. Olyan könnyű ezt kimondani, mert a mondat végén pont van és nincs tovább, de a haza találás néha sokkal több ennél, sokkal összetettebb. A világ folyton változik, te magad is vele változol, így teljesen, igazán tökéletes otthont sosem fogsz találni. A hazafelé vezető úton rá kell jöjj arra, hogy nincs tökéletes egyensúly anélkül, hogy te magad ne idomulnál a meglévő lehetőségekhez. Csak akkor tudsz igazán boldog lenni valahol, az otthonodnak nevezni egy helyet, ha megbékélsz a lehetőségekkel és nem csak a környezeted ad neked, hanem te is adsz neki. Egy kis darabot önmagadból. –

Ekkor a bal lábamon lévő cipővel a jobbnak a sarkára taposok, majd kibújok belőle, aztán a meztelen jobb lábfejemmel a bal cipőm sarkára lépek és kibújok abból is. Ezután három határozott lépést teszek a lány felé, melyek közül az első kettő, még a nyári langy füvön landol a harmadik viszont egészen közel a beszélgető partneremhez a havon. Halkan felszisszenek, majd felé fordulok.

- Látod? Bár magam a nyár csodálatos képében találom meg a tökéletességet, nem biztos, hogy jelen helyzetben, az otthonomat is ott látnám. Ott egyedül vagyok, itt ketten vagyunk. Ott nincs kivel beszélgetnem, itt pedig van. Bár ott a nyári pázsit illata és a nap simogatása, itt mégis egy társam van. Számomra egy jó beszélgetés, egy megfelelő partnerrel sokkal inkább jelenti az otthont, mint a magányos nyári napsütés. –

A tekintetemmel a lány íriszeit kezdem keresni, hátha meglátom benne a gondolatait, hátha elárulnak nekem valamit a csodaszép lélektükrök. Örömöt érzek. Önfeledt, határtalan örömöt, hiszen végre olyan emberrel is találkozhatok, beszélhetek, aki elvonja a figyelmemet a szürke és sokszor borongós hétköznapokról, akinek önálló gondolatai vannak, aki még ha érdektelenséget mutat is, akkor is van benne valami amitől azt érzem, hogy szívesen társalog velem.

- Csak az lehet tökéletes, amit tökéletesnek akarsz látni. Amit már előre rossznak látsz, az bárhogy próbálod is, sosem lesz neked hibátlan. Az érdektelenség álcája pedig, gyakran megöli a pillanat tökéletességét. -

 

~ A tél érdeme…~

Ismétlem meg magamban a lány szavait. Abban mindenféleképpen igaza van, hogy a tél, az amúgy is csodálatra méltó külsejét és megjelenését még vonzóbbá, még földön túlibbá teszi, mégis úgy érzem, hogy csupán a tél nem elegendő a varázslathoz, nem elég ahhoz, hogy a szikra lángra kapjon és izzon körülöttünk az erdő.

- Talán önmagában a tél nem elég, talán kell hozzá a nyár is. Hiszen egymás tökéletes ellentétei. Azt is mondhatnám, hogy ebből az ambivalenciából fakadóan kiegészítik egymást. Nem lehet meg az egyik a másik nélkül, ahhoz, hogy éljen szüksége van a másikra, függ a másiktól és ez vica versa igaz. –

Beleélem magam a mondandómba, olyannyira, hogy talán egy kissé hevessé, rapszodikussá is válok, de nem ijesztővé, arra kényesen ügyelek, hogy egy bizonyos határt ne lépjek át, megőrzöm a törékeny egyensúlyt a heves tűz és az ijesztő megszállottság között.
Lassan beletúrok a hajamba, majd a kezemmel végig simítok először a fehér ingemen, majd a fehér vászonnadrágomon is. Kicsit talán zavarban is érzem magam. Furcsa érzés ez, hiszen lányok társaságában általában magabiztos vagyok és mindig tudom, hogy mit kell tennem, mit kell mondanom, annak érdekében, hogy hízeleghessek. Most viszont… Csak hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, a szavak átgondolás nélkül hagyják el a számat. Kiadtam magam.

~ Te ostoba! Hát, hogy tehettél ilyet? Semmiből sem tanulsz? Soha, de soha ne tegyél még egyszer ilyet! ~

Mostanában nehezen birkózom meg az érzelmeimmel. Nehezen szabályozom őket, sőt gyakorta előfordul, hogy azok szabályoznak engem, irányítják a szavaimat, a gondolataimat, a tettimet, a reakcióimat az egyes helyzetekre. Ennek véget kell vetni.
 

Az elmélkedés közben nem veszem észre, hogy már nem vagyok egyedül. No persze ehhez hozzájárul az óhatatlanul társammá váló lány hangtalan suhanása. Magamba mélyedek, kissé talán kényszeresnek is tűnhet a magatartásom. Amikor aztán észreveszem a lányt, leplezhetetlenül egyfajta ijedtség fut végig az egész valómon.

Ki ez a kósza árny? A márványszín bőr, a hideg pillantás az egész valója magával ragadó. Tél. Nem kétséges, hogy ő a tél gyermeke. Én. Ahogy végigtekintek magamon és a fehér ruhámon, a még zavartságomban is vidámságot és könnyedséget sugalló megjelenésemen, s visszagondolva a korábbi gyermeki örömmel a tájat figyelő önmagamra, egyértelműen megállapítható, hogy én vagyok a nyár gyermeke.

Csípős hideg és izzasztó forróság, hó födte tájak és viruló határ, alvó és élő természet. Párosunk akaratunkon kívül is ambivalens, egymásnak ellentmondó, mégis egymást tökéletesen kiegészítő, egymás nélkül létezni képtelen évszakokká vált. Mintha eleve ezért jöttünk volna ide mind a ketten, hogy a tél és a nyár egymásra találhasson, ha máshogy nem, hát rajtunk keresztül.

~ Ki vagy te hangtalan árny? Miért éppen hozzám jöttél? ~

Nem ismerem őt, soha nem láttam még eddig, mégis van benne valami különleges, valami nem e világi, valami sokkal több ennél. Kicsit talán szürreális ez az egész helyzet, olyan mesébe illő, mégis annyira tetszik, egészen átjárja a lényemet, feltüzel. Teljesen magával ragad. Pillanatok alatt el is felejtem a korábbi gondolatsort, amely teherként nehezedett a vállaimra, mintha soha nem is létezett volna. Hagyom, hogy magával vigyen, hogy elragadjon a saját valóságomból, átadom magam neki, annak a csodának, amit teremtett. A kinyújtott keze jelzi felém, hogy tartsak vele. A gondolatok, az érzések kavarognak a fejemben, nem tudom mi is lenne a helyes.

~ Hisz nem is ismered! Olyan gyönyörű és idilli, miért ne adnám át magam ennek a csodálatos megmagyarázhatatlan érzésnek. Mi van, ha meg akar ölni? Úgy gyönyörű halálom lesz. Megőrültél? Meglehet, de érte megéri. Hisz nem is ismered! Olyan gyönyörű… ~

Végül aztán egyik lábamat a másik után téve elindulok a lány felé. Valamiféle földön túli jelentőséget tulajdonítok a találkozásunknak. Lehet, hogy sokkal többet látok bele, mint ami és a romantikus kép amit alkottam hamarosan vékony üvegként milliónyi apró darabra hullik szét, mégis most felvillanyoz ez az egész, a kettőnk színpadias játéka, végül aztán megtorpanok, s mélyen maghajolok.

- Zach. Zach Haggerty. Örülök, hogy elvarázsolt hölgyem! -

Szépen lassan, egyik láb a másik után.
Céltalanul bolyongok az iskola falai között, nem igazán tudom, hogy merre is kellene mennem. Nem szenvedek, nem érzem magam magányosnak, mégsem érzek nyugalmat, biztonságot vagy örömöt. Egyszerűen csak ürességet érzek, jéghideg, velőt rázó ürességet. Nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet. A folyosók tele vannak diákokkal, nekem mégis kihaltak, az arcokon vidámság, én még is ha látom is őket csak a szomorúságot látom, a kezekben könyvek, én mégis csak fegyvereket látok.

Szépen lassan, egyik láb a másik után.
Elhagyom az iskola falait. Az utam az udvarra vezet, legszívesebben bejárnám a birtok minden zugát, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, hogy ez a negatív hullámot, ami végig söpör rajtam, az áprilisi bolondos időjárás egy kósza szellő szárnyán messzire vihesse. Nem akar segíteni rajtam, csak emlékek buknak a felszínre, olyan emlékek, melyek más esetben, más helyzetben mosolyt csalnának az arcomra, de most, hogy ezen fejezetek szereplői rajtam kívül mind menekülnek és harcolnak, most csak szürkeséget és hidegséget kölcsönöznek.
A gondolatok zavaros vízként kavarognak a fejemben és akárhogy igyekszem is megszabadulni tőlük, sehogy nem sikerül. Jól esne most egy ital, vagy egy cigi. Érezni, ahogyan egy jó skót whisky kellemes melegséggel terjed szét a testemben és bódulatot kelt az elmémben. Messze űz minden bántó gondolatot. Megnyugtatna most egy cigi, minden egyes slukkal a nyugalomhoz közelítenék, a tisztító füst.
 
~ Mit oldana ez meg? Mégis mit? Azt hiszed, hogy ettől sokkal jobb lenne? Hogy elfelejthetnéd őket? Hogy ettől nem hallanád a suttogást? Hogy nem éreznéd magad még kutyábbul? Hogy nem erősítené fel az érzelmeket? Ugyan ne legyél ostoba… Ezt te magad sem hiszed el. Felőlem azt csinálsz amit akarsz, de ne hidd azt, hogy ettől jobb lesz. ~

Lassú, mély lélegzetek.
Végül, mintha csak a lábaim, a rám szabaduló gondolataim sűrűjében maguktól vittek volna a könnyező szoborhoz. Régen jártam itt. Akkor jöttem mindig ide, amikor már senki sem értett meg, amikor már nem tudtam kinek elmesélni a bánatomat. Amikor a megoldást csak magamtól várhattam. Sorsszerű, hogy megint épp itt kötök ki, hogy ez a hely még arra is képes, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Az emlékek hömpölygő árhullámként rohannak meg, nem tudok nekik ellenállni. Végül az arcomon hatalmas mosollyal, zokogni kezdek. Lassan elindulok a szobor felé, közben pedig, mintha minden erő elszállna a lábaimból a térdeim rogyni kezdenek, végül ott találom magam a szobor lábazatánál, a fejemet annak támasztom és zokogok. Minden fájdalom, minden szorongás elszállt, ez a szobor, ez a hely, minden problémámat megoldotta.

Könnyek, léptek, társak.
Nem törődöm azzal, hogy bárki jöhet erre, nem igazán érdekel. Általában szeretem véka alá rejteni az érzelmeimet, de most úgy érzem, ha ezt a helyet nem találom meg, akkor az önvád éhes ragadózóként marcangolt volna belülről szét. A könnyeimmel azonban most messze űzhettem ezt a gyilkos ragadozót. Megküzdöttem vele és fogást találtam rajta.
Lassan megnyugszom, a könnyeim csitulnak. Megfordulok és a hátamat a szobor lábazatának vetem. A könnyeim még mindig csordogálnak, de már közel sem olyan intenzitással, mint az imént, ezeket a kóbor könnyeket pedig felszárítja a langy melegséggel fújdogáló tavaszi szellő. Kissé zilált összképet kelthetek, de ez egy cseppet sem érdekel, hiszen végre megszabadultam a napok óta engem kísértő démonaimtól. Végre sikerült…

De csitt, mi zaj, mi nesz, ami felveri a csendes és nyugodt éjszaka kísérteties magányát. Léptek zaja ez nem vitás, na de ki az aki ilyen kései órán még a folyosókat járja. Magányos lélek lehet ez nem is kérdés, hiszen ez a magányos lelkek órája már. Nem suhan árny, nem dalol már az éjszaka egyetlen teremtménye sem. Ilyenkor még a szél zaja is sokkal halkabb. Ilyenkor nincs már mi, csak én, nincs már együtt, csak külön, nincs már barát, s nincs már ellenség sem. Ilyenkor már csak a csontig hatoló hidegség van, a mely a magány keltette szelek szárnyán érkezik.

A felhők fátyolja mögül kikandikáló hold világítja meg végül a magányos farkas, az éjszakai vándor teljes valóját. Zach Haggerty. Mi oka van neki az éjszaka fényeivel táncba kell, a hold hűvös csókjára várni? Talán nem minden a pezsgés és a csodaszép partik, talán nem minden a lányok hada és a csokorba gyűjtött barátok, talán van olyan titok, amit csak az éjszaka őrizhet meg, amit csak a holdnak lehet elsuttogni, ami olyan sötét, mély vagy szívbe markoló, hogy élő ember nem értheti meg, holt pedig már nem segíthet azon.

Esetleg a magány lehetősége oly kecsegtető számára, hogy megérje éjnek évadján a büntetés kilátása mellett a folyosókat járni. A magány valóban tökéletes cinkostárs valamennyi tetthez, legyen az bármi is. Tanúja volt már a legnagyobb örömöktől a legszörnyűbb rémtettekig mindennek. Miért ne segíthetne épp most Zach Haggertynek, miért hagyná épp őt cserben.

De csitt, mi zaj, mi nesz, ami megzavarja a magány és a fiú tökéletes tervét, a gyümölcsének beérését.

Kósza árny suhan a folyosókon, akit még a kikandikáló hold sem világít meg, csupán a vállára omló, olykor rakoncátlanul lobogó fürtök és a nőies alak kivehető. A léptek zaja hallatán Zach szaporázza az övéit, majd egy hosszú folyosón egymással szembe találják magukat, de nem hátrálnak, állják a másik pillantásait, majd lassan közelíteni kezdenek egymáshoz, lépésről lépésre egyre gyorsabban, egyre szaporábban, míg végül megölelik egymást.

A hold eltűnik egy felhő mögött. Mintha megérezte volna, hogy ez a titok nem rá vár, ez a titok senkié, csak a két fiatalé, az ölelő karjaiké… A történet, amely az ölelés mögött van, nos az is rejtve marad, legalábbis most még mindenképp…

Mélyet szippantok, s élvezem minden pillanatát, amint a nyári pázsit, a virágok és a napsütés, ó igen, a napsütés illata átjárja a tüdőmet, élénkíti az egész lényemet és boldogságot költöztet a szívembe. Futni lenne kedvem, rohanni a nyári mezőn, érezni ahogyan a szabadság szárnyaira vesz és messzire repít innen, hogy kötelek és az iskola béklyói nélkül szárnyalhassak, messzire repülhessek ebből a komor és élettelen világból.

Végül aztán csak magam mellé dobom a táskámat és először térdre rogyok, majd onnan a hátamra vetem magam, a kezeimet széttárom, a szemeimet lehunyom és elképzelem magamat egy szebb és a jelenlegitől szabadabb világban. Olyan helyen járok a képzeleteimben, ahol nincsenek korlátok, ahol újra a boldogság az úr, ahol mindenki szabadon élhet és nem kell mindenféle hatalomvágytól elködösült tekintetű, félőrült – vagy tán teljesen az – kénye kedve szerint bábként ugrálnia. Az emberek bár nem mindenben értenek egyet egymással, de ezért nem is gyilkolják egymást. Ez egy sokkal boldogabb hely lenne.

~ Vajon mi lehet most a többiekkel? Élnek még? Rabok vagy halottak? Remélem nem. Annak igazán nem örülnék. Irtó rossz érzés lenne, ha bárkiről kiderülne, hogy nem sikerült megszöknie, hogy valahol egy erdőben vagy egy elhagyatott házban holtan fekszenek. Nem. Nem halhattak meg, ők túlélők mind. Ilyesmire gondolnom sem szabad. ~

Egy kis szomorúság fog el, hiszen én élem a viszonylag gondtalan mindennapjaimat, miközben a barátaim, akikkel korábban együtt lógtam, akikkel a napjaimat töltöttem most valahol az életükért küzdenek. Menekülnek és ez most nem játék. Szerencsésnek érezhetném magam, hogy én nem vagyok ilyesmire szorítva mégsem érzek megelégedettséget. Ürességet érzek, önzőnek érzem magam, mivel a nyugalmamat nem arra használom, hogy valahogy segítsek nekik.

~ Hogy is tehetném? Hiszen még csak kapcsolatba sem tudok velük lépni. Próbálnám csak meg, hiszen a leveleinket ellenőrzik, így az első ilyen alakalom után már jönnének is hozzám, hogy vigyenek egy jó kis átnevelésre. Azt bizonyára élveznék. Mondjuk én nem valószínű. Akkor vajon, hogyan tudnék segíteni? ~

Lassan felülök, a térdeimet felhúzom és átkarolom őket, a szemeimet szűkebbre húzom össze és úgy gondolkodom. A kérdések, a gondolatok kavarognak a fejemben, mégsem jutok megoldásra, de tudom, hogy kell valami, egy apró fűszál, egy halovány tett, amivel jobbá tehetem a sorsukat, amivel ha nem is sokat, de segíteni tudok nekik. Még nem tudom mi lesz az, de, hogy kitalálok valamit az bizonyos.

Felpattanok és járkálni kezdek. Kissé szórakozott figura látszatát kelthetem az ara járók felé, hiszen egyik pillanatról a másikra hirtelen átszökkenek az egyik lábamról a másikra és még beszélek is magamban.

- Nem, ez így nem lesz jó… Talán ez megfelelő lesz… Vagy akár tehetném azt is... Mi lenne ha… de nem… -

Közben olykor még a fejemet is rázom, hogy az összkép még zavarosabb legyen, még furcsább képet adjak magamról a külvilágnak.

A magány nyomán a gondolataimba költöző ötletek sora apró levelekként kezdenek összefonódni és a remekebbnél remekebb koszorúkká, tervekké válni. Azonban valahogy a mai napon tőlem rendkívül szokatlanul egyik őrült terv sem nyeri el a tetszésem teljes mértékben, így hamvába halnak. Végül aztán egy kósza gondolat üt szeget a fejemben, nem is gondolkozom sokáig szinte egyből felpattanok az ágyamról, magamhoz veszem a táskámat, majd akár egy zabolázatlan tornádó söprök ki a klubházból.

Nincs határozott célom csak a szabadba akarok menni. Írni szeretnék, oly régen írtam már utoljára. Az írásaim tulajdonképpen szabadszelleműek, nincsenek sem formához, sem témakörhöz, sem stílushoz kötve, általában címzett nélküli levelek lesznek, amelyek idővel talán kiadnak egy történetet az én igencsak mozgalmas és sokszor hajmeresztő életemről, kár lenne ha bárki kimaradna ebből a komédiából.

Komédia ez a javából, olyannyira, hogy az udvari bolond szerepét ki is osztottam magamnak. Ők valahogy mindig viccesek, még akkor is ha magukra kell erőltetniük ezt a viccességet. Gyakorta vagyok ezzel én is így, de egy anyátlan korcs élete már csak ilyen. Félre értés ne essék nem akarom sajnálni magam, soha életemben nem volt  kenyerem az önsajnálat vagy mások szánalmának elnyerése. Egyszerűen csak a tényeket közlöm. Az pedig, hogy az udvari bolond mindig vicces még jó is, hiszen én attól leszek boldog ha körülöttem az emberek boldogok, ha nevetnek, hogy rajtam vagy velem az igazából édes mindegy. A lényeg a határtalan boldogság, a szeretet, a béke és a harmónia. Nevezz idealistának vagy a valóságtól elrugaszkodottnak, de nekem legalább van egy normális ideológiám. Hogy néha fáj? Hát kérdem én: mi nem? Ha örökké azon keseregnék, hogy az életem romokban hever, mert tízen pár éve elhagytak a szüleim, akkor az egész átcsapna egy önsajnáló, kesergő melodrámába, amit pedig mélységesen megvetek és utálok. Lehet keseregni, de magadban és otthon, nem kell, hogy mások még a te fájdalmadnak a súlyától is szenvedjenek az övéik mellett.

Ezen gondolatok közepette aztán megérkezem az útközben kitűzött célomhoz a belső udvarhoz. Nem törődöm senkivel és semmivel egy fa tövébe hajítom a táskámat, majd rögvest magam is mellé huppanok. A jobb kezemmel könyékig a táskámba nyúlok s hevesen kutakodni kezdek abban, olyan elánnal teszem mindezt, hogy közben még a nyelvem hegyét is kidugom balra csapva. Precíznek, pontosnak kell lenni kérem.
Amikor aztán végre egy toll és egy papír is a kezembe akad, az arcomra széles mosoly kúszik,majd rögvest írni kezdek.

"Kedves Mr. M!

A minap rájöttem arra, ha mindennel és mindenkivel kapcsolatban színekben gondolkoznék, mondjuk teszem azt az első benyomás alapján vajon mire jutnék. Javítana az emberismeretemen? Netán egy kellemes szórakozás lenne? Vagy csak hasznavehetetlen időfecsérlés, időtöltés…
Időtöltés, hogy utálom ezt a szót, az időt tölteni nem lehet, vagy aki tölti az nem csinál semmit, aki nem csinál semmit az lusta, aki lusta az tanulatlan, aki tanulatlan az buta, aki buta, nos az minden bizonnyal már vezető pozícióban van…."

Miközben a sorokat írom a lágy az arcomat simogató szellő felerősödik, majd a kerengőben téve egy gyors kört a kezemből kiragadja a papírost, mely élettelen testként megadja magát a szelek szeszélyes vágyainak. Arra megy, amerre a szél viszi,végül egy lány lábainak ütközik. Felpillantok, majd végig mérem őt.

- Én ismerlek téged! –