- Hoppanálás. – vonta fel a szemöldökét, s mosolyodott el legbelül mikor a lány kétségbeesetten bújt hozzá. Ő persze, mint oly sokszor máskor, akkor is tudta a megfelelő megoldást a dologra. Nem látott ebben semmi kivetnivalót. Talán… Talán nem akarta volna minden nap maga mellett tudni a másikat. Túlzottan fájdalmas lett volna így a szakítás. Hiszen úgy gondolta, hitte, biztos tudásnak vélte, hogy egyszer elhagyja. Lehet nem szabad akaratból, hanem a család nyomására, de mellette senki sem maradna meg. S ha addig is nap mint nap egymás mellett lennének akkor túlzottan megszokná. Elkezdene hozzá ragaszkodni, megszeretné, szerelmes lenne, s… nem is folytatta a sort. Egy csókot lehelve a lány homlokáram, ezt mintegy megnyugtatásképp, fordította a megfelelő irányba, s folytatták az útjukat. Ehhez nem is kívánt volna többet megjegyezni.   

Gyakorlott mozdulatokkal tűzte fel a csalit, s sandított oldalra. Semmi megjegyzés. Ez azért valahol különös volt a számára. Vagyis, még egy kis felszólalás sem az ellen, hogy miért kell meghalnia annak a kukacnak, s egyébként is, neki miért kéne ezt az egészet végig néznie. Amikor nem lehet beszélni, s még csak nagyobb nevetéseket sem kéne megejteni. A halak elijesztése végett. Az ő fogaskerekei is forogtak azért az utazást, s a találkozás végett. Ugyan a józan esze azt kitalálta, ordította, hogy jó lesz ez így, s az iskola bőven elég nekik, de… A szíve más ritmusra vert. Csak azt nem tehette volna meg a nagyapjával, hogy cserben hagyja. Egy fajta árulásnak élte volna meg. De… Ahogy figyelte Yot, felvont szemöldökkel, hisz nem tudta mire vélni a mozdulatot, halk sóhaj tört elő a mellkasa mélyéről. Ezt mások úgy vették volna, hogy fárasztja őt a lány hülyesége, s hóbortjai, de igazából… Csak az újabb felmerülő problémák.

- Majd legközelebb neked is hozunk botot. – szólalt meg halkan, s emelte meg a kezét, hogy közelebb vonja magához a másikat. Újra maga mellett, de nem is, sokkal közelebb akarta magához tudni a lányt. Nem tudott betelni az illatával, s a nevetéssel mely minden este ott csengett a fülében. Ez, mintegy kimondatlan bók, vágy, ott zsibongott lelkében. Neki annyi is elég hogy belélegezhette az illatát, s karja védelmezőn átölelte. Úgysem fogalmazta volna meg a gondolatait.

- A nyáron meg… Majd itt lakhatsz. Ha akarsz. – utalt itt a látogatásokra, s persze a hosszabb tartózkodásokra. Ő egyébként sem használta a kis házat, s távol tudta tartani a többieket ha arról volt szó. Egyébként sem szívesen tudta volna a lányt a faluban. A sok élvhajhász halász közt kik azt hitték, hogy ők tojták a spanyolt viaszt csak mert képesek a tengerész csomóra. Nem tudnak a vélaság átkáról, s… Elég durvák ahhoz, hogy hozzá szóljanak. Még az sem akadályozta volna meg őket abban, hogy tudják, Ryan Blake barátnője. Persze… Csak megfelelő felvezetés kellett volna hozzá. S már meg is fogalmazódott egy kicsiny kis tervecske a barna kobakban.

- Ne aggódj. Majd…megoldjuk. – tette le maga mellé a botot, hisz láthatóan nem volt fogás, s csókolta meg a lányt, szorosabban ölelve őt. Lassan neki is kezdett elege lenni a horgászatból… 

- Érdekel mi? – szösszentett, amolyan Blake stílusban, miközben ujjai erősebben fonódtak a másik kis kacsóira. – Szóval, Emily a szokásos nyaralásán volt itt… – kezdett bele a történetbe, miközben csupán annyi időre eresztette el a másik kezét, hogy felvegye maga is a nadrágot s a felsőt. Lassú, nyugodt tempó, s apró oldalra nézés. Persze most sem lehetett tudni, hogy mi is jár a fejében. Csak az újabb elnyomás. Az érzelmek teljes titkolása. Lefedni őket egy díszes lepellel, s imádkozni, senki se fedje fel az ő kis titkát. Titok? Oh, itt számtalan történet adódott. Mely az örökké mogorva ajkak takarása mögött maradt. Miért is változtatott bármin is? Hisz ez… Igen, úgy lehetett volna legjobban fogalmazni, hogy kényelmes volt. S úgy hitte, miután férfi, ez a szerep illett a legjobban hozzá.

- Minden évben itt tölt egy hetet. Olyankor nem dolgozom fel a halat, vagy halászok a nagyapával hanem rá vigyázok. Sétálgatunk a parton és hasonlók. Fél a víztől szóval nem szokott fürödni. – itt természetesen azt nem fűzte hozzá, hogy ő maga sem engedte volna be. Sőt… Az elővigyázatosságból ráerőszakolt három úszógumi és társai. – Ezért kagylókat szokott keresni meg homokvárat építün…épít. Én csak homokot hordok. Épp mentem egy vödör vízért, a várárok miatt, amikor eltűnt. Persze nem lepődtem meg. – csak épp majdnem szívinfarktust kapott. – Szóval elindultam megkeresni és akkor láttam meg, hogy valami nagy szőrcsomót kezd el simogatni. Azt hittem, hogy döglött állat, szóval azonnal elkaptam onnan. De közelebb érve észrevettem, hogy csak egy macska. Egy nagyon kövér macska. Ki épp napozik. – sóhajtott lemondóan, s állt meg az egyik szikla előtt. Arra mutatva, ahol rózsaszín festékkel egy nagy szív volt festve, lehetett kitalálni, ott találta a kis Emily az ő drága Csiniét.

- Nem tudom miért de hazáig követett minket. Próbáltam kövekkel megdobálni de nem akart eltűnni. Ráadásul Emily sikítozni kezdett amikor meglendültek a kövek. – vonta meg a vállát unottan, s sóhajtott lemondóan. Ami kábé összesűrítette az egészről a véleményét. Neki aztán semmiképp sem kellett volna macska. Sőt… Legszívesebben valami szeretetszolgálatnak adja. S persze úgy mutatta, hogy ezen véleménye azóta sem változott meg. Pedig nála senki sem védte jobban a macskáját.

- Biztos akkor is telezabálta magát és már meg sem tudott mozdulni. A keselyűk kezdenek el körözni fölötte ha a sivatagban van. Ráadásul Emilynek nem lehet elmagyarázni, hogy fiú macska… Az első naptól kezdve Hercegnőnek hívja. Szerintem csak engem akar vele bosszantani. Vagyis…Semmi értelme! Ráadásul ennél rondább dögöt még az életemben nem láttam! Egy fél rakás halat felzabálna egy hét alatt ha nem rettegne nagyanyámtól! – pampogott, mint ahogy a férfiak általában, megrovó tekintettel méregetve a szívet ami minden évben fel lett újítva a kishuga által. El is húzta onnan a másikat, hogy még véletlenül sem csodálhassák túl sokáig, öles léptekkel haladva a víz vonala mentén. Valami sokkal szebb környéket mutatott volna inkább.   

Magamhoz rántottam, szorosabbra fontam körülötte a karjaimat, s csak a tenger illata. Ő s a víz mely egyszer elszakitott valaki mást tőlem. Abban a pillanatban nem tudtam volna elengedni. Még ha, szokatlan módon, fel is ajánlotta, hogy egyedül lehetek. Azért hoztam ide hogy együtt legyünk. Liz emléke talán csak azért jött fel bennem mert hozzá is kötődök. Semmi másért. S ezt eddig még végig sem gondoltam. Egyszerű kis parasztfiú, s a neveletlen hercegnő ki talán egyszer vissza lesz téritve a gyökereihez. Akkor velem mi lesz? Én leszek a koktélpartikon a lázongó ifjúságból megmaradt kis anekdota? A józan eszem valahol azt mondta, hogy ez az egész ostobaság. El kéne engednem, visszamennünk, s egy másik sárvérű lányt választani magamnak. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Nem. Nem kell… - suttogtam halkan, ami olyan volt mint valami rossz buzi halk mondatai, ám akkor nem erősitettem meg a hangomat. Mindössze fújtattam, s élveztem, nem, rajongva örültem, hogy még mindig ott van, s nem kell más állapotban látnom. Nem tudom mit tettem volna ha ő is eltűnik az életemből.

- Régen volt. – toltam el magamtól, s erőltettem egy halovány mosolyt az ajkaim szegletére. Végigsimitva az arcán, ami leginkább most a hugoméra emlékeztett, csókoltam meg a homlokát, s karoltam át újra.
Ritkán akadtak a fiú életében olyan pillanatok amikor ennyi…érzelem lett volna benne. Amit ráadásul ki is mutatott. Ez nem volt sok, ám számára minden. Sosem volt még olyan pillanat az életében amikor valakibe belekapaszkodhatott, s nem törődve a külvilág dolgaival csak őt akarta. Számára is meglepő volt, sőt. A végére szinte el is szégyelte magát. Hiszen ez nem egy férfihoz volt való! Az apja, s a nagyapja biztos kiakadtak volna ha igy látják meg. Főleg mert a kezei csak a lány vállain voltak s nem valahol kalandoztak. Igy egy szerelmi légyott bevezetésének sem lehetett tekinteni. Elengedve, beletúrva a barna tincseibe, zavartan forditva el a fejét, nézett fel.

- Maradhatunk. Vagyis… Sétálni. Ahogy akarod. – köszörülte meg a torkát, s vette vissza azt a megszokott álarcot mely egyébként oly jól jellemezte. Érzések, érzelmek nélkül, az erős bálvány melyre mindenki kapaszkodhat.

- Megmutatom hol találtuk Csinit.   

Gyors csapások, s a karjaiban Ő. Persze nem őt látta. Liz rövid barna fürtjei, a széles mosoly, ami… Akkor csak egy sápadt arc volt. Semmi más. Egy ernyedt test, néma sikolyra nyiló ajkak s vértelen bőr. A halál szele csapta meg akkor. Most legalább tudott mit tenni ellene. Nem érezte oly feleslegesnek magát mint évekkel ezelőtt. Számitott ezt akármit is? Az események, több hónap pörgött végig az elméjén ahogy közelebb vonta magához, s üres tekintettel várta a homok kellemes csiklandozását a talpain. Átkozott, az egész víz, a part, a hely! Nem értette végülis miért hozta el ide a másikat.

- A víz.. – fújtatott halkan miközben szorosabbra fonódtak a karjai körülött. – A víz veszélyes! Mondtam, hogy nem mehetsz eddig! Érted, veszélyes! Gyilkos! Ne legyél hülye! – Szoritotta meg a karját, s átkarolva a derekát, közelebb vonva a törékeny testet. Arcát a vizes tincsekbe temette, s nem törődött a lázasan zakatoló szivvel mely egy új taktust diktált most neki. Csak azt akarta, hogy ne legyen ott. Azon a helyen, ilyen érzésekkel a saját szivében. A válaszok, mint ahog másszor sem, most sem jöttek az ajkaira. Nem tudta volna megfogalmazni mi is játszódik le benne. Ahogy újra kell látnia mindent. Ami persze csak az ő fejében tűnt szörnyű hasonlóságnak.

- El kell mennünk innen. – tolta el magától, s zárkózott el. Megragadva a csuklóját, megpróbálva elhúzni, érezte. Csak akadályokba ütközne. A másik úgysem birná ki addig míg nem tud minden egyes részletet. Ugyan nem voltak kifinomult érzékei, sőt, a beleérző képességét is borzalmasnak nevezték, de erre rájött magától is. Visszafordulva, nem várva meg, míg újra megsértődik vagy egyszerűen hátat forditana neki, nézett a kék iriszekbe.

- Egy barát… Itt halt meg egy barátom. – emelte meg a fejét, s tekintett a távolba. Hol a végtelen kék víz csillant meg. Tudhatta Yo, hogy mire is gondol a másik. A mindent elnyelő vizre melytől a másik úgy ódzkodik. Olyannyira, hogy az erős ujjak nem szakadnak el a vékony kis csuklótól. Sőt, szinte követelődzően tapadtak a fehér bőrre. Mintha ezzel azt fejezte volna ki, hogy az enyém vagy, senki másé. S nem hagyom azt, hogy újra megtörténjen mindez.       

Hideg, már meg sem ütközött a hangos felkiáltáson. Felvonva a szemöldökét, majd megrázzva a fejét, direkt messzebb attól a sziklától melyen egykoron ült, támasztotta meg a kezeit a lábain. Azt remélte, hogy majd a hideg visszaűzi hozzá, s inkább majd a kandalló előtt akar melegedni. Hisz nem is gondolt a múlt árnyaira mely a kis házban mindig jelent voltak.

- Ryaaaaan, gyere már beeee! – sikkantott Liz ahogy belegázolt a vizbe, s hivogatóan kacsintott a másik felé. Ostoba, mily ostoba próbálkozás. Ő csak némán megrázta a fejét, mosolyogva, melyet akkor még nem szégyellt, ült meg az egyik alacsony sziklán. Igazság szerint a családból senki sem értette, hogy a fiú miért nem tanult még meg tisztességese úszni. Ők nem tudhatták azt, hogy mit tanult, vagy mit látott abban a különös iskolában mely hónapokra elszakitotta a családtól. De nem ez volt az első számú indoka. A végeláthatatlan tér, a hullámok voltak azok melyek igazán elriasztották, s a felnőttek vágyai beteljesületlenek maradtak általa. Nem indithatták az úszóversenyeken, nem ment a nagyapjával ki a tengerre, s még csak a horgásztúrák sem voltak olyanok mint amilyet a két idős férfi tervezett volna. Helyette a nők mellett maradt a halakat feldolgozni. Ezt lassan emésztette meg a gyomruk. Ryan egyébként sem szeretett volna Lizzy ellen versenyezni. Nem mintha attól tartott volna, hogy legyőzi. Inkább az utána következő szóáradat.

- Rendben, akkor ne gyere! – húzta fel sértetten az orrát, s úszott. Mint hal a vizben, nem igaz? Ő pedig a csalit rakta a horog végére. Ám a percek nem várt fordulatot vettek. Mikor már épp bevetette a horgot, s nyugodt méltósággal várta volna a semmit, hiszen a lány elzavart minden környékbeli halat, furcsa kapálózásra lett figyelmes. Mármint, a lány sosem viselkedett igy! Eldobva a horgászbotot, leugorva a szikláról, a víz szélén állt meg. Nem tudott beljebb menni, nem tudott úszni, s a hullámok…

- Liz! … LIIIZ! – orditott, s remegett meg egész testében. Úgy érezte magatehetetlen.

˝˝ Fél év múlva

Futott, mintha csak az életéért tette volna. A zsebében ott lapult a levél, de nem volt képes megnézni. A gyerekes betűk, az ostoba szószerkezet. Már ezer meg egy ilyen levélre kellett válaszolnia. A baleset óta minden megváltozott. Liz nem halt meg, de… Az oxigén hiány miatt egyfajta szélütés érte, s az értelmi szintje nagyjából az értelmi fogyatékosokéval lett egyenlő. Ő volt a hibás. Senki sem mondta, nem rótták fel neki, de a hallgatásból minden kiderült. Amikor látogatta az intézetben vagy az otthonukban. Ott ült a szemükben a megvetés, s gyűlölet, mely…

A vizre pillantva, ellenőrizve, hogy mit is csinál a másik, kerekedtek el a szemei. A múlt ismételte volna önmagát? Felpattanva, egy pillanat erejéig megdermedve a fagyos rémülettől, feszültek meg az izmai. Lekapta a pólóját, s a farmert, mely alatt ott volt az fürdőnadrág, s nem törődve a víz hőmérsékletével már a másik után vetette magát. Izma szakadtával úszott be utána, s ragadta meg a derekát, hogy magához szoritva kint legyen a feje a vizből.

- Yo…Yo! – szólongatta, s kezdett el a part irányába tempózni. Igen, most valahogy másképp alakult. Mégsem altatta el a régi sebeket melyek még ott lángoltak benne.         

Megállt, a lányt figyelve, a varázstól, s vágytól megbéklyózva. A kósza, nem oda illő gondolatok már mind elhagyták. Mit is számithattak volna akkor? Azonban mozdulni sem birt. Csak nézett, s elfordulás helyett minden egyes kis mozdulatát követte. Ahogy lassan lecsúszott a válláról a melltartó, s a selymes hátat cirógatták az ezüst tincsek. Miért is tagadta volna?! Ő is hatása került a véla vérnek. Ám, még mielőtt bárki is félreértené, nem csak ez mozgatta meg. Sokkal több volt mögötte. Ám szivesebben fogta a fura génekbe mintsem a szive halk szavára. Pedig ott suttogott neki. Ismered a dallamát?

- Én…öh… - alig volt hallható a hangja. Még a rózsaszin pulcsira sem tett megjegyzést vagy épp gyakorolt kritikát fölötte. Pedig nem állt volna messze a természetétől. Inkább megfordult, vagy legalábbis próbált, s eresztette volna a tüzes kék szemeket. Ahogy azonban ott állt, s figyelte őt, egy régi kép villant az emlékezetébe. Egy régi barát, egy gyermekkori…szerelem? Nem, nem nevezte volna annak. Ahhoz túlontúl fájdalmas lett volna. Szinte még most is hallotta a nevetését. Ahogy álltak egymástól nem messze, talán pont ily testtartásban, s hivta.

- Gyere már Ryaaaan, menjünk! Olyan lassú vagy!

- Minek? A tenger nem szárad ki. – legszivesebben követte volna a lány mozdulatát, s kinyújtja rá a nyelvét, de az nem lett volna ugyanolyan. Tőle azért egy kicsit szokatlanul hatott volna… Nem illett volna be abba a csodálatos képbe melyet mindig mutatott magáról. A nagy és elpusztithatatlan Mr. Blake. Az ő titokzatos magániskolájával. Inkább dacosan fordult el, s ragadta meg a horgászbotját. Tudta jól, hogy aznap sem fog tudni egy halat sem fogni, de azért ujjaival érintette a régi barátot.

Megfordult, s még mindig ugyanott állt. Érintetlenül, pókháló hiányában csak elfeledetten. Mintha csak újra abba a napba csöppent volna. Minden részlet tökéletes egyezett. Bőre sápadtabb lett, vonásai megkeményedtek ahogy összepréselte ajkait, s elforditotta tekintetet a horgászbotról. Bármi mást szivesebben nézett volna.

Lassan, mögötte battyogva figyelte az előtte rohanó lányt. Elizabeth Grow. Egy egyszerű kis mugli lány, de neki több volt ennél. Már pólyás koruk óta ismerték egymást a nagyszülők által, s valahol a két család úgy gondolta, hogy egyszer majd egymás mellett kötnek ki. Szinte a két nagymama már tervezgette az esküvőt. S miért is tagadta volna, bár tizenegy éves kis kölyök volt, de nem bánta volna. Mert nem tudta volna ereszteni. Mindig csak nevetett, a rövid barna tincsek szerte szét szálltak, s úgy suhant a homok fölött mintha csak seprűn repült volna. Pedig csak hosszú lábaival szelte át a rövidke távot. Egyszerűen imádta a vizet, az úszást, s mindent mi csak hozzá tartozott. S persze mindig magával ráncigálta őt is. Pedig Ryan-el ellentétben versenyszerűen úszott. A srác, amint nem tudott már kapálódzni a lábával, már kúszott vissza a biztonságot jelentő part felé. Természetesen úgy ahogy tudott. Melyen Lizzy mindig nagyon jót tudott nevetni. Persze minden egyes alkalommal megállt, s még a vizbe futás előtt kérdő tekintettel nézett hátra. „Na, jössz?!” Drága Liz, hisz mindig ugyanaz volt a válasz… Morogva vonult az egyik sziklára, s vetette ki a horgot. Neki már az is jó volt ha pusztán láthatta.

Bevonulva a szobába, persze a táskát hűségesen maga mellett tartva, húzta be az ajtót, s dobta le a földre a holmikkal teli batyut. Nem nagyon sietett. Ráadásul az emlék hatására még sok kedve sem volt bemenni a vizbe. De… Nem sokat számitott. Felvéve a fürdőnadrágot, fölé egy trikót, s a pulcsiját, húzta fel farmert, s lépett ki. Kezeit zsebre dugva, felvéve az unott arckifejezést, mely oly jól leplezte a való dolgokat, sétált ki némán. A másik úgyis követte.

- A parton -

Továbbra is hallgatásba burkolózva, fejét lehajtva baktatott elől. Nem válaszolt a lány kérdéseire, az esetleges megjegyzésekre, inkább a süketet játszva nézte a tájat. Semmi sem változott. Azonban még mielőtt a lány elszabadulhatott volna, hisz lassan a barna homokot érték el, megragadtra a karját, s a viz felé mutatott.

- A fekete sziklákon ne menj túl! – újabb szabály, mely okkal, vagy anélkül esett meg, majd elengedés. Nem akarta megakadályozni, ám… Egy újabb? Nem, erre nem is gondolt. A parton leülve, láthatólag nem készülve arra hogy bemenjen, figyelte Yo-t.     

Elengedve, hagyva hogy a táskájához lépjen, figyelte a lányt. A képzeletében egy nagy neon rózsaszín valami jelent meg, apró kis falatnyi anyaggal, s sok-sok színes szöveggel. Nos… Azért annyira nem lehetett sok a szöveg. Mindenesetre kíváncsian várta, hogy mivel is fog felé fordulni, s persze megbotránkoztatni. Ami… Hmh. Nem is nézett olyan csúnyán amikor a bikini elé került. Inkább amolyan vizslató, szinte érdeklődő tekintettel mérte végig az apró darabot. A megszokott hümmögését hallatva, a szoba felé sandítva, túrt bele a vizes tincsekbe, s mosolyodott el haloványan.

- Rendben. – felkapva a maga táskáját, bő mondatokban megfogalmazva azt, hogy igen, vedd fel, s én is átöltözök, slattyogott a szoba felé. Ám akkor megállt, s szinte rá nem jellemző módon, pedig mily igaz is volt, fordult vissza a lány felé.

- Hol vennéd át? Itt…vagy ott? – bökött a fejével a szoba irányába, s várta a választ. Igazság szerint neki édes mindegy volt, de azzal tisztában volt, hogy egy helyiségben úgysem veszi át előtte a ruháját. Nem is várta el. Nem arról van szó, hogy nem örült volna neki, de azért ennyire még nem lódult meg a fantáziája. Akármennyire is jól hangzott a dolog. Inkább karjait összefonva, egy fél pillantást vetve a hűtőre, elmélázva azon, hogy vajon akar-e, vagy nem akar-e még egy sört inni, nézett bele a táskájába. Igen, ő is elhozott mindent. A túlélésen túl. Ugyan septiben pakolt össze, hiszen az utolsó pillanatban kérdezte meg, hogy elmehet-e, a lustaság, s kényszerű válasz miatt, de a lényeges dolgok ott voltak. Pár ruha, és pár levél. A hugától, Emilytől. Amiket még mindig nem tudott átböngészni. Melyeket legfőbbképp azért nem vett eéő eddig, hogy a lány ne találja meg, s ne kelljen újra végighallgatnia a de cukiiii visítással kezdődő szóáradatot. Így, becsukva a táskát, nem mintha eddig sokat látott volna belőle a másik, vetette a fél vállára azt, s húzta meg jobban a köntöst. Talán szégyenlős lett volna a szentem? Meglehet. Ezen oldalát igen kevesek ismerhették ki. Főleg azért nem, mert még ha fel is hozták volna a dolgot akkor egy könnyed ütéssel lezártnak tekinti a témát. Azonban egy lányt nem tudott volna oly könnyűszerrel elhallgattatni. Főleg ha az Yo. Hiszen amikor a vállára kapta akkor is volt még valami plussz megjegyezni valója felé. Egy amolyan, már csak azért is alapon nehogy nyugodt maradjon.   

Egy röpke kis mondat, vagy csípős megjegyzés sem. Ez azért meglepte. Szóval megsértődött volna? A kanapéhoz baktatva, kezeit megtámasztva a háttámlán, tekintett le a másikra, s nézte felvont szemöldökkel az attrakciót. Nem szólt bele. Miért tette volna? Mindössze a függöny résein át érzékelte, még nem jött el az igazi este, hogy valóban halászhasson. Addig pedig a maradék időt valamivel ki kellett tölteni. S sajnos, a legnagyobb sajnálatára, ott volt benne az a kis udvarias valaki, az anyja végett, aki nem akarta, hogy a másik olyannyira megbántódjon. Persze tisztában volt vele, hogy ez csak egy hiszti. A személyisége azon része azonban újra érinteni, csókolni kívánta a kis makacs hölgyikét. Így, az újsághoz nyúlva, két ujjával érintve azt, ragadta ki a kezéből, s dobta félre, megkerülve a kanapét, jól meghúzza a köpeny zsinórját, guggolt le mellé, s érintette az arcát.

- Van még pár óra. – utalt itt arra, hogy nem indul el a halászatra, s egyúttal tette is fel a kérdést. Addig mit kéne csinálni? Nem mintha nem szerette volna a képregényeket, mert szerette, de nem úgy tervezte a hétvége további részét, hogy az egyikük itt, a másikuk meg ott fog ülni a saját kis világába zárkózva. Várjunk csak, egyáltalán tervezett valamit? Valami foroghatott a kis barna buksiban, hiszen nem volt ő azért oly ügyetlen. Óvatosan közelítve a másikhoz, ujjaival érintve a hamvas bőrt, kivéve a szájából a zseblámpát, állt fel, s fogta meg a kezét, látszólag azért, álljanak fel.

- Szóval, akkor… - megragadva, magához szorítva, hisz ígyis úgyis felvakarta valahogyan a kanapéról, vigyorodott el. Megcsókolta, követelődzően, persze nem durván, inkább csak vággyal telítetten, s simultak ujjai a hátára, túrtak bele a szőke tincsekbe.

- Mit is mondtál? Fürdőzés? – kérdezte elgondolkozva, nem engedve. Most úgy látszott, hogy volt némi hajlandósága a vízre. Persze nem vetette fel azt a szörnyűrémet, hogy mezítelenül. Csakis fürdőruhában. Horgászni a másik mellett is tudott volna ha amaz nem megy túl közel a vízben a csalihoz. Nos… Talán ez egy naiv gondolat lett volna a részéről? Ebbe még igazán bele sem gondolt. Egyelőre túlzottan megrészegítette a másik illata ahhoz, hogy ezt végiggondolja igazán. 

- Ühhüm. – nyugtázta a gondolatot, az utolsó falaton rágódva, miközben fél szemmel a másikra sandított. Nem nagyon lett lelkiismeret furdalása a dologtól, az meg hogy ki lett tüntetve a hallgatással még plussz egy jó pont is volt. Nyugodtan állt fel, s nyújtóztatta meg az izmait, adózva a kedvenc hobbijának. Szótlanság. A szemetet a kosárba dobta, a kanapét lassan megkerülte, s mikor már, szerinte, a lány látószögén kívül volt, vette le magáról a pólóját.

- Akkor én zuhanyzok. – vetette oda, s a pólót a kezében szorongatva, kitárva az ajtót, majd pusztán behajtva azt, hiszen a zár már évek óta nem működött rendesen, lépett beljebb. Nem tartott attól, hogy bárki is kilesné, s egyébként is behajtotta annyira az ajtót, hogy közvetlen a közelébe kelljen mászni ahhoz, hogy bármit is lásson az ember kíváncsi lánya. Az út porát meg már most lemosta volna magáról, arról nem is beszélve, hogy vacsorára neki kellett valamivel előrukkolnia. Pénz híjján pedig maradt az egyéni vadászat. Nem akart volna a faluban mutatkozni. Azon túl, hogy a szülei úgy tudták hogy a roxfortban van, a faluban majd mindenki ismerte. S ezek közül csak páran kedvelték. A legtöbb helyi nehézfiúval voltak lezártnak nem tekinthető ügyei, a lány… Róla meg nem képzelte volna hogy megvédi magát. Szóval maradt a rejtőzködés. Még mielőtt levette volna a nadrágot, s nekilát a mosakodásnak, kidugta a fejét az ajtón. S úgy szólt a másiknak.

- Ha besötétedik húzd el a függönyöket és csak úgy gyújts világosságot. – nem magyarázta el a dolog lényegét. Sosem magyarázott semmit sem el. Nem épp ezzel kezdte volna el. Meg látott annyit a másikban, hogy felfogja a dolog lényegét. Visszahajtva az ajtót, megszabadulva az utolsó ruhadarabtól is, állt az ősrégi zuhanyzótálcába, s engedte meg a vizet. A haját is bevizezve, nem gondolva a megfázásra vagy más nyavajákra, sóhajtott halkan, s… A többit már tudjátok, nem igaz?! Nagyjából húsz percig álldogált ott, majd kilépve, megtörölközve, a vastag, fehér fürdőköpenyben lépett ki a fürdőből. Csak remélni tudta, hogy közben egyben maradt a ház, s a lány nem nézte végig az összes fényképet ami a falakon lógott. Nem mintha meglepődött volna egy ilyen kis akción. Egy másik törölközővel a fejét törölgetve, egy perc után nézve fel, terítette azt a nyakába, s indult meg a másik felé. Ha ugyan látta, s valahol ott volt a közelében.

- No, akkor megyek horgászni. Hány halat kérsz? – kérdezte a megszokott lényegretörő stílusában, miközben lélektükrei a másik íriszeit keresték.       

- Ruha… nélkül? – vonta fel a srác szemöldökét, s nézett meglepetten rá. Talán nem is lett volna a megfelelő kifejezés. Az a tipikus atyai szigor ült ki a vonásaira mely azt jelezte, ez nem jó ötlet. Itt persze nem elsősorban a tisztességre, hanem a praktikusságra gondolva. Nem volt az a fajta, akármennyire is hamar felkapta a vizet, hogy könnyen belevágna új dolgokba. Természetesen nem volt szégyenlős. Ooooh, dehogy! Csak nem akart teljesen meztelen lenni a tenger vizében. Erre maga sem tudott pontos magyarázatot adni. De valahol köze lehetett a sellőkhöz, s egyéb lényekhez melyekről eddig nem tudott, de a tudás birtokában már a vízben sem érzi olyan otthonosan magát mint addig. Mintha mindenhol csak kutakodó, figyelő szempárok lesték volna minden egyes mozdulatát. Ez azért elég kiábrándító volt. Mint ahogy általában az egész varázsvilág. Csak ennek nem adhatott túl sokszor hangot.

- Akkor… most főzhetsz. – engedtem el, s ellépve, visszatérve a maradék sörhöz, lehuppanva a kanapéra, nyújtózta el, s pihentettem a kezemet a hasamon. Ugyan volt még kajám de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen is a főzőtudománya. Meg úgy általában arra, hogy egyáltalán feltalálja-e magát a vidéki konyhában. Hiszen itt nem volt varázslat vagy hiper szuper szerkezetek amik általában a gazdagabb konyhák fiókjait terhelték. Csak a különböző kések, vágódeszka meg edények. A hűtőben pedig… Mintha sört láttam volna meg némi kenyeret egy kis zöldség körettel. Úgy látszik a Nagyapa mostanság nem töltötte újra a készleteket. Miközben ő elfordult, kivárva azt, hogy belemerüljön a konyha rejtelmeibe, én a hátizsákomhoz nyúltam, s kihalásztam belőle a tartalék szendvicset. Tudtam jól, hogy ugyan azokból az alapanyagokból semmit sem készít el, szóval inkább csak eltereltem kicsit a figyelmét, s megjárattam. Szinte már azt kívántam, hogy hadd halljam a nagyfokú elégedetlenséget mikor visszafordul, s látja, én készültem az itteni spártai körülményekre. Elégedetten nyammogtam a szendvicsen, egyszer fordulva csak oldalra, elnyomva a feltörekvő vigyort mely majdnem a képemre csúszott a nagy keresgélés következtében.

- No, hogy boldogulsz? – kérdeztem ártatlannak tűnő hangon miközben már a felénél jártam a szendvicsnek.

- Hátul van egy horgászbot, mehetsz halat fogni is. – folytattam közönyös hangon, miközben előhúztam egy üveg vizet is a táska rejtekéből, s meghúztam. Azért nem akartam még kimerülni a sörözésben, ráadásul amolyan bosszantásképp is mutattam, nekem van, neked nincs.       

- Még mindig. De nem számít. – sóhajtottam unottan a témára, fel sem nézve. Hisz egy gyönyörű álomkép tűnt fel a lelkiszemeim előtt. Ahogy lassan, végre, ő is elhallgat, beül mellém, s némaságban nézzük a kandalló tüzét. Ennek több akadálya is volt. A legnagyobbnak mégsem azt éreztem, hogy nem ég a tűz. Legalább a hangja alapján tudtam, hogy merre kószál. Már ez is valami.

- Felőlem. – egyre közelebb ért hozzám. Az ujjai lassan lekúsztak az arcomon, s a vállamon állapodva meg nyomkodta az izmaimat. Nem mondom, még ilyenben sem volt részem. Hiszen önként nem túl sokszor jöttek a közelembe. Bizonyára a rám ragadt, fokozottan agresszív jelző miatt. Mely néha bosszantó volt, néha meg… Élveztem azt, hogy nem kell sorba állni, vagy nem engem zaklatnak a problémáikkal. Szép is lett volna nap mint nap leülni a Potter körbe, s azt nézni ahogy előadja magát a világ megmentése érdekében. Azthiszem ebben az egyben egyetértünk Wafflinggal. A legtöbb griffendéles ilyen szempontból tényleg hülye. De a házak jellemzése végett már-már egy kötelező program, hogy mindenki azt mutassa, én vagyok a bátor, forróvérű kiscserkész akit senki sem győz le. Még ha ezzel önként is rakták ki magukra, hogy „kapjatok el ha tudtuk”. A legtöbb esetben tudták. Mert magukból kiindulva azt képzelték, hogy majd elölről támadnak. Ennyire azért még _én_ sem voltam naiv. Vagy túlzottan a saját környékemben gondolkoztam?

- Hö? Milyen szúrás? – pattantak fel a szemeim, s pillantottam fel rá. Sok értelme nem volt a beiktatott kérdésnek, úgyis csak mondta, csak mondta… Tovább magyarázva azt, hogy ő mily remek szakácsnő lesz. Akkor ebből is kerti sütés lesz. Legalább ott nagyobb kárt nem lehet tenni. Egyelőre azonban nem foglalkoztatott a hal kérdése. Hiszen roxfortból épp elég ételt pakoltam fel ahhoz, hogy egy-két napig kihúzzam. Vajon őnagysága is hozott valami ilyesmit?

- Ahha. Rendben. Majd főzhetsz. – bólintottam a dologra, mely nagy monológomat egy csók zárt le. Elég bosszantó volt, hogy ott mögöttem állt. Még ha az ő fejében, csak remélni tudtam hogy nem, ez biztos romantikus dolognak hat. Eltolva, átlendülve a kanapé fölött, hogy rögtön mellé érkezzek meg, rántottam magamhoz, s emeltem meg. Ha a lábaival átkulcsolta a derekamat, hisz mikor nem tette ezt meg, a fenekét letettem a kanapé háttámlájára, s úgy simítottam végig az oldalán miközben megcsókoltam. Ujjaimmal végigjáratva az eddig nem túl jól ismert részeket, végre tudatára ébredve, már nem az iskolában vagyunk. Nem kell tartani Pitontól és a kis kopóitól. Sőt, még engem sem hívhatnak egy újabb büntetőmunkára mely legalább napokig eltarthat. Ez valamiféle új szabadságérzetet adott mely nagyon tetszett. Még ha olyannyira nem is akartam kihasználni a dolgot mint mások tették volna.   

- Te még kicsi vagy. És…pont. Helyes. A ház egyébként is gyúlékony. Senki sem örülne ha egy kupac hamu maradna utána. – a háló felé nézve, mely ott árválkodott, látszólag, költözött halovány kis pír az arcomra miközben elfordítottam a fejem, s arrébb vontam őt.

- Akkor majd alszok a szélén, vagy a földön. Végülis mindegy. – törtem meg a csendet, s lépkedtem a kanapéhoz. Igazság szerint az sem tudtam, hogy mit tudnék vele kezdeni. Mármint, mit fogunk mi egymással kezdeni két nap alatt? Ötleteim persze voltak, miért is ne, de nem voltam az a fajta srác. Csak úgy a másikra nyomulni aztán meg könnyáztatta sós cseppek között keresni a választ. Furcsa mód az apán erre igencsak jól megnevelt. Mármint, a tisztelet. A nagybetűs tisztelet mely kijár nőknek, neki, idősebbeknek… Egyszóval hajtsak fejet. Ezt igen gyakran elvétettem. Elengedve, a sörömhöz sétálva, a kanapé felé vettem az irányt. Valamivel muszáj volt lehűteni a kedélyeket. S ez pontosan megfelelt a célnak. Félretoltam a gyerekes táskát, elnyúltam, s lábaimat kinyújtóztatva vettem le a cipőimet végre. Egyelőre igencsak megfelelt ez az idilli állapot. Csak sörözni és bámulni ki a fejemből. Ezt azért a roxfortban nem tehettem meg. A fejemet a háttámlában megtámasztva, egy pillanatra lehunyva a szemeimet, szólaltam meg félhangosan.

- Meg se próbáld… - tudtam, hogy amint hátat fordítok neki valami olyasmit tenne ami nekem egyáltalán nem tetszene. Szóval igencsak csodálkoztam volna azon ha épp semmit sem csinál amikor megszólalok. De nem nyitottam ki a szemeimet, hogy ellenőrizzem is a dolgot. Úgy véltem, hogy a megszólalás is bőven elég lesz.

A kicsiny házban, hol a fényképek foglalták el az első helyet, valamiféle rendszert is fellehetett fedezni. A három fal, a három gyermeket mutatta be. A hálószoba ajtajánál lévő fal Emily-é volt. Mely képeken legtöbbször Csinivel vagy a kedvenc bátyjával szerepelt. A hátsó fel Ryan kis dicsősége volt, képekkel a bokszolói klubban, jó pár aranyérem sportversenyek miatt, s a gyerekkorból képek. Míg a harmadik, melyen olyannyira sok kép nem tetszeleghetett, az apjáé volt. A negyedik fel, mely persze nem maradt árván, közös képeket vonultatott fel. Meg persze azokat  a randa állatokat.

- A falu csak egy órányi gyaloglásra van, a pert meg csak húsz percre. Hoppanálni nem lehet. A holnapi kaját pedig nekünk kell majd kifogni. – számomra ezek a dolgok természetesek voltak, de azért felemeltem a fejem, s felé pislogtam, már csak azért is, hogy a megbotránkozást láthassam a cuki kis szőke buksin. Kíváncsi voltam, hogy felkészült-e arra, hogy a halat meg kell pucolni, lefejezni, s aztán el is készíteni. Mely munkát… A világ minden kincséért sem bíztam volna rá. Voltak sejtéseim róla, hogy mi sült volna ki a dologból. Vagy épp mi nem.       

Az a hátizsák… Meg az a ruha. Megcsóváltam volna újra a fejem, de mit érek vele? Inkább lemondóan sóhajtottam, s csináltam azt amit kellett. Körbemu…. Jobban mondva magától körbejárt s megnézett mindent amit csak akart. Én persze nem állítottam meg. Inkább pihentem, s voltakép élveztem azt, hogy végre nem a Roxfort területén vagyok. Még ha technikai szempontból a házikóm is hasonlított az iskolára. Ellökve magam a pulttól, az oszlopnak támaszkodva, továbbra is kortyolgatva az italomat, jelent meg egy halovány vigyor az ajkaim szegletében.

- Tévé? Hát az nincs. – pislogtam ártatlanul, mintha hozzáfűztem volna, csak nem kellett volna? Momentán nem tudtam hiányolni a tévét. Már évek óta közöm sem volt hozzá. Ráadásul jobb dolgot is ki tudtam találni mint az előtt ülni és...ülni. Amikor azonban felhangzott az a híres mondat… Milyen jó muglinak lenni? Ahha, hát nagyon. Ellökve maga az oszloptól, tovább iszogatva, a fürdő felé tartva, mintha csak egy körkörös sétára készülnék, pillantottam vissza. Pontosabban kíváncsian lestem mit is talált meg oly hirtelen.

~ A képek! ~ - gyorsan a pultra rakva a félig üres dobozt, a lány mögé kocogva, hiszen nem akartam, hogy mindegyiket végignézze, bár már a nagyon ciki képeket eltüntettem, kaptam fel őt, s vettem arrébb. Felőlem megnézheti, de ha Emily képeihez ért volna akkor újra csak azt a visítás szerű hangot kell hallanom amitől már most kivert a víz. A hálószoba felé cipelve, megállva az ajtó előtt, magyaráztam el a szabályokat.

- Nem visongunk a képek előtt, nem zaklatsz, ez a Te szobád! A kanapén pedig én alszok! Kelés hajnali ötkor. – raktam le, s léptem hátrébb. Azon voltam, hogy végigfussam újra a képeket, s kiszűrjem azokat amik talán mostani fejjel cikisek lennének.

- A takaróim az enyémek, nem lesz éjjeli lopás, itt halat lehet enni. Ha nem tetszik akkor nem eszel. Alkoholt nem iszol. És… A legfontosabb, olyan cigi nincs. A képek pedig a helyükön maradnak! Egyiket sem visszük el. – a szoba ajtajától nem messze álldogálva, elmosolyodva a Csini vs Emily birkózáson, érintettem a képet, s emeltem le a helyről miközben jobban megnéztem azt. Hiányzott már. A hosszú fürtök, a Csinivel való bolondozása, s… Anyáék is. De nem akartam túl érzelgősnek tűnni. Gyorsan visszarakva, a lány felé fordulva, léptem oda hozzá, s karoltam át a derekát. Beletúrva a szőke tincsekbe, lágyan simítva az arca élét, hajoltam közelebb.

- Szóval, szeretnél már visszamenni?       

- Igen McGalagony Professzor, a nagyapám beteg. Úgy van. – nyújtottam felé a levelet, s vágtam be a megszokott semleges képet. Persze, turkálhatna az agyamban, de ismerem már annyira, hogy ezt nem tenné meg. Ráadásul nála a lesújtó pillantás is elég, hogy a másodperc töredéke alatt megtörjön az ember. Szerencsére ilyen szempontból én már egy gyakorlott játékosnak számítottam. Kiálltam a nézést, szemrebbenés nélkül, s úgy vártam az ítéletet. Végülis nem hazudtam. A nagyapa tényleg betegeskedett már évek óta. Ha az állandóan kiújuló szénanátháját annak lehet nevezni.  Másik meg, régen láttam, abban sem lódítottam hogy megnézném hogy is vannak. Az már más kérdés, hogy viszek magammal egy vendéget is. A Professzor hangtalanul nyújtotta vissza a levelet, s intett a kezével. Mintegy azt mondva ezzel, rendben, menjél csak nyugodtan. A hétvégém immár le volt rendezve. Azon azért csodálkoztam, hogy a büntetéstől is eltekintett, pontosabban arrébb lett tolva, de ez már a jövő zenéje volt. Sokkal inkább más dolgokra szerettem volna koncentrálni…

- Aberdeen - 

Elengedve Yo-t, kicsit arrébb lépve, elégedetten konstatáltam, hogy jó helyre érkeztünk meg. Nem szerettem volna a tengerből kihalászni. S persze a falu főterére sem kiruccanni. Érdekes arcot vághatnának a többiek… A fejemet megrázva, hiszen nagyon tudtam utálni az utazásnak ennek a módját, dobtam le a hátizsákomat, melyben pár ruha lapult, s pillantottam a házikóra. Eddig még senkit sem hoztam el ide. Még Claire esetében sem gondoltam végig azt, hogy milyen lenne ha… Csini hiánya pedig egyenesen mámorító volt! Maggie úgyis szeretett szórakozni vele. Ráadásul a hugrabugos hálókörlet, szerintem, a kedvencei közé tartozott. Ők sokkal jobban elviselték a hülyeségeit mint mások. Még akkor sem hajították ki amikor tönkrevágta a fél klubhelyiségüket. Pedig az tényleg nagy szám lehetett. Most azonban… A ház felé bökve, a megszokott flegma stílusomban közöltem hangtalan, ez lenne az. Felkapva újra a cókmókomat, megindulva, semmilyen nagy szöveget sem vezetve be, hogy mily csodás lesz ez a lopott hétvége, vettem ki az egyik virágcserép alól a pót kulcsot. Pálcával is kinyithattam volna, de olyannyira megszoktam a muglis dolgokat, hogy a világ minden kincséért sem vettem volna ki a táskám mélyéről. Itt úgysem voltak olyan varázslatos lények melyektől tartani kellett volna. Belökve az ajtót, magam előtt betuszkolva a másikat, jobban mondva elegánsan előre engedve, léptem be mögötte miközben magunkra zártam az ajtót.

- Nem egy Hilton, de megteszi. – szólaltam meg, s a kanapéra lökve a táskát, a kabátot hanyagul az akasztóra dobva, nyújtóztattam meg az izmaimat miközben a hűtő felé vettem az irányt. A Nagyapa még mindig meg volt győződve róla, hogy egyszer betérek ide egy lánnyal, végülis igaza lett, ezért valami mindig volt a hűtőben. Látszólag ugyan nekem fent tartva, de szinte holt biztos voltam benne, hogy az öreg ide bújt el Nana elől ha összekaptak. Szóval félig meddig neki volt fenttartva a házikó. Ahogy kitártam a hűtőajtót, elégedetten konstatálva, hogy sör azért van, nem mellesleg némi étel is, vettem ki egyet, s nyitottam ki. Hiszen ezt otthon nem lehetett. Azonban valami volt a levegőben. Mármint az állott szagon kívül. Ahogy megtámaszkodtam a pulton, a nappalit figyelve, szinte hangosan dübörgött az agyam, hogy elfelejtettem! De mégis mit. Belekortyolva az italba, figyelve a lányt, egyelőre nem vetültek fel bennem nagy kérdések vagy épp válaszok.   

Aberdeen közelében

A városkától nem messze fekszik egy kis halászfalu, melyet még a térképek sem jelölnek. Wiltsh. Bármely hasonlóság csak a véletlen műve, hisz oly büszkék a kicsiny falujukra! Állítólag jó pár száz éve nevezték el egy vikingről mely letette a település alapjait. Hogy ebből mennyi igaz, s mennyi hazugság… Csak az ég tudja. Minket egyelőre a falu sorsa nem is annyira érdekel. Inkább a tengerparti sziklákon fekvő kicsiny kis otthonos házikó mely látszólag gazdátlan áll a zöld hangák között. Kerítés nem határolja, maga a szabadság, bár a kényelmet nem néznék ki belőle. Közelebb lépkedve, érintve a falakat, melyek szilárdan tartanak, mégsem érint meg egyetlen rossz érzés sem. Mint a kis mézeskalács házikó. Bár nem lenne érdemes beleharapni.

-: A házikó :-

A házban összesen három helyiség található. Egy kicsi fürdő, ami tényleg nagyon kicsi, egy viszonylag tágas konyha, s egy háló. A konyha összefügg a nappalival, amolyan amerikai stílusban, így helyet kap a kis házikóban egy nagy kanapé is a kandalló előtt. Romantikázásra pont megfelelő! Annyi hely viszont nincs, hogy a kanapé, s kandalló előtt le lehetne heveredni. A falakon rengeteg kép, főleg az unokákról, gyerekekről, s néhol a nagyszülőkről nomeg persze preparált állatok függenek. Amolyan igazi kis halászkunyhó. Ami érdekesebb, s talán a történet szempontjából lényegesebb is lehet, a háló. Hatalmas francia ágy, a kis szekrényeken csonkosra égett gyertyák, s vastag takaró. A szekrényen ismét csak az unokákról látható megannyi kép, kínosak is persze, ezzel emlékeztetve a tulajdonost, a család az első. A bútorokon porréteg, a házat belengi a fáradt levegő. Látszik, hogy rég nem jártak erre.