 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 6
|
|
1
|
Múlt / A Királyság egyéb részei / Re: Sherwood erdeje
|
Dátum: 2021. 05. 12. - 11:49:07
|
A little rash never killed nobody
 with: Elliot
2002.04.11.
- Nyugi, amit érzel az csupán a hely mágiája - világosított fel Elliot, mire totál analfabétának éreztem magam.
- Ja... persze... - bólogattam sűrűn, mint aki tök tisztában volt ezzel. Holott nem. Elliot a haverom volt, így belefért, hogy beégjek előtte, de azért a kelleténél nem akartam még jobban lejáratni magam. Alapból láthatta, hogy sem terepismeret, sem bátorság terén nem jeleskedem, nem akartam ezt még azzal is tetézni még azzal is, hogy a mágia felismerésében is tök amatőrnek bizonyulok. Pedig nyilván így is sikerült... Az egóm ezt azonban már nem bírta volna el, úgyhogy igyekeztem lazának tűnni, holott baromira nem voltam az. Itt voltunk a világ végén, egy misztikus erdőben, és még az elcseszett eső is esett. Ráadásul másnapos is voltam, és ilyenkor a szokásosnál is fáradékonyabb meg érzékenyebb voltam. Nem csoda, hogy lassan kezdtem kikészülni...
Ezen a lelkiállapoton az sem segített, amikor láttam, hogy Elliot vérét beszívja a fa törzse. Basszus. Ennek a fele sem tréfa. Tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, azt fontolgatva, hogy ha gáz, ha nem gáz, én bizony dehopponálok. Szánt szándékom volt, hogy erre Elliotot is rábeszéljem, de úgy láttam, erre vajmi kevés az esély.
- Váó... de menő... - mondta ámulva, mint akit teljesen megbabonázott az egész szitu. Kezdtem belátni, hogy ha távozni akarok, azt nélküle kéne megtennem... már nyitottam volna szóra a szám, hogy ezt a haverommal is közöljem, amikor a fa törzse egyszer csak... szétnyílt...
- Aztakurva - suttogtam döbbenten. Hát ez egyszerre volt rohadt ijesztő és... vérpezsdítő is a maga nemében. Nem tudom, mi lehetett abban a fahéjas csigában, de egyszerre úgy éreztem, hogy nem akarok hazamenni mégsem. Elvégre ilyen kalandot talán csak életében egyszer él át az ember. Na persze nem Elliot.
- Tipikus. Kellett valami áldozat. A vérem - mondta nagy szakértően, miközben megkaparintotta a törzsben elrejtett bőrerszényt. Amikor megrázta, lelkesen figyeltem a csilingelő hangot. - Jó sok della lehet benne - mondtam még mindig alig hallható hangerővel, mert... nem is tudom... valahogy úgy éreztem, hogy ez a pillanat megköveteli az áhítatot.
Már kezdtem volna egész átszellemülni ebbe a kalandor üzemmódba, amikor egyszer csak valami iszonyatos, fülsiketítő vijjogás hallatszott mögülünk. Összerezzenve fordultam meg.
- Jaj... meghalok... jaj megfagyok! - sipákolt valami öregasszony, mire Elliot gyorsan a háta mögé rejtette az erszényt és jelentőségteljesen rám nézett. Mintha nem csak a szavaival, hanem a tekintetével is azt akarta volna üzenni, hogy ne parázzak... Hát, hiába próbált megnyugtatni, és igyekeztem én is lehiggadni, baromira nem voltam laza. Épp ellenkezőleg.
- Kérem! Kérem segítsenek! Éhezik a kisunokám... a házamban hideg van... - magyarázta aztán az ősz hajú, szakadt néne, ahogy még közelebb lépett.
Bár Elliot el akarta hajtani azzal, hogy nincs pénzünk, én valahogy úgy éreztem, ez nem lenne okos ötlet. Mégis csak itt vagyunk ebben az elvarázsolt erdőben, ahol láthatóan bármi megtörténhet. Gyermekkori meséim ugrottak be, na meg a színdarabokból ismert jelenetek... Lehet, hogy...ez is egy próbatétel, és... ha nem segítünk a nyanyán, épp azzal szívjuk meg.
- Ne aggódjon, Öreganyám, nekem van még egy kis lém - nyúltam a zsebembe, hogy a pénztárcámat előhalászva felé nyújtsak néhány csilingelő galleont. A néne remegő kézzel nyúlt az érmékért, majd sietősen a batyujába rejtette őket.
- Naagyon köszönöm Kedveském! Merlin fizesse meg! Hadd jósoljak neked valamit a nagylelkűségedért! Nyújtsd csak a tenyered! - nézett rám hálásan csillogó szemmel az idős asszony, mire lazán vállat vontam, és felé nyújtottam a kezem.
- Hát... felőlem.... - s alighogy beleegyeztem az ajánlatba, a néne a tenyerembe mélyedt és izgatottan beszélni kezdett, jóval rekedtebb hangon, mint az előbb.
- Sikeres leszel és gazdag... nem szenvedsz majd hiányt semmiben... Mindenki ismerni fogja a neved... na de vigyázz, amint betöltöd a harmincharmadik születésnapodat, a szerencséd magára hagy... és... - egyszerre kigúvadt szemmel nézett rám a szipirtyó. - egy óvatlan baleset folytán elragad a halál téged ebből a világból... - engedte el a tenyerem az öreg olyan hirtelen, mintha égő vasat tartott volna a kezében.
- Affranc - nyögtem, akaratlanul is elveszetten pillantva Elliotra, mire a boszorkány újra megszólalt.
- Hacsak... nem váltod meg a barátod halálának árát most.... Nem kell mást tenned, csak add ide az erszényt, amit a fa odvában találtál - nézett most kísérteties pillantással a haveromra.
- Ha megteszed, az ifjú megérheti még az aggastyán kort is... nagy családja és hosszú, boldog élete lesz.... akárcsak Neked! - nyújtotta mohón Elliot felé a kezét a a vén csoroszlya.
- Na ennyit arról, hogy jó tett helyébe jót várj... - morogtam idegesen. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / A Királyság egyéb részei / Re: Sherwood erdeje
|
Dátum: 2021. 04. 30. - 10:57:09
|
A little rash never killed nobody
with: Elliot
2002.04.11.
Amikor Elliot megjegyezte, hogy ha esni fog, a hátamon kell vinnem, hogy ne legyen koszos, nagyot röhögtem.
- Hát öreg, lehet, hogy a látszat csal, de fájdalom, nem vagyok az a kondizós típus... szóval azt lesheted, hogy elcipellek - vigyorogtam rá a fejem csóválva. Bizony, ezen a téren komoly elmaradásaim voltak más - társulati srácokhoz képest, amit egyelőre Merlinnek hála a rendezők és a színház vezetői még nem jegyeztek meg nekem... A genetika egyelőre áldásos módon kompenzálta a hedonista életmódomat... de sejtettem, hogy ez nem lesz mindig így, és hogy előbb-utóbb rá kell majd vennem magam a rendszeres edzésre, ha nem akarok pocakos színész lenni... Márpedig egyáltalán nem akartam. Én is hiú voltam, mint minden más előadóművész, és nagyon is foglalkoztatott a megjelenésem... de a haverom előtt nem akartam eljátszani, hogy hú de nagyon sportember vagyok, hisz koránt sem voltam az. És semmi kedvem nem volt hazudni Elliotnak. Meg az igazat megvallva, másnak sem. Az emberek gyakran tévesen feltételezték azt a színészekről, hogy aki a színpadon szerepet játszik, az az életben sem őszinte. Hogy más pályatársaimra vonatkoztatva volt-e ebben igazság, azt én nem tudhattam, de magammal kapcsolatban egyértelmű volt a válasz: utáltam hazudni. Utána valahogy mindig feszült voltam, és azon paráztam, hogy majd kiderül. Még a legkisebb apró füllentés után is kellemetlenül éreztem magam, emlékszem, már gyerekként fojtogató érzés fogott el, amikor lenyúltam apám sétapálcáját, mert azt nagyon menőnek tartottam, és amikor kereste, de nem találta, megkérdezte, hogy nem én vettem-e el. Persze azt mondtam, hogy nem, de amint alkalmam nyílt rá, visszacsempésztem a szobájába, az ágy alá, mintha csak ő felejtette volna ott... és mindaddig, amíg meg nem találta, azon szorongtam, hogy majd kiderül a hazugságom.
Ahogy Elliotot követtem most a friss esőben, elfogott az érzés, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy nem kell megjátszanom magam... az lehettem, aki, és ez éppen elég volt - nemcsak a számomra - , hanem egyelőre úgy tűnt, hogy a világ számára is. Hálásan visszakacsintottam Elliotra, mikor biztosított afelől, hogyha gáz lesz, majd ő bevédi a seggem. Jó volt itt lenni mellette, ebben a totál vadregényes erdőben. Olyan színpadiasnak éreztem ezt az egészet, és valami azt súgta, ezt a napot nem felejtem el egyhamar.
A felemelő érzés egészen addig kísért, amíg el nem értünk egy fáig, ami láthatóan magára vonzotta Elliot figyelmét. Nem voltam túl érzékeny alkat a mágiára, nem véletlen, hogy a süveg például a hugrába sodort, és hogy olyan mesterséget választottam, amit a muglik is képesek voltak űzni... persze nem azt mondom, hogy totál analfabéta voltam varázslóként, de igazán kiemelkedő sem voltam soha, egyik tárgyból sem a Roxfortban. Az MMMM-ben meg már olyan tárgyaim voltak, amik mind a színészethez, a zenéhez és az előadóművészethez kapcsolódtak, így akkor már nem tűnt fel senkinek, hogy nem vagyok az a badass mágus típus. Lényeg, a lényeg, hogy annak ellenére, hogy alapjáraton nem foglalkoztatott különösebben a mágia, mint olyan, most, ezelőtt a fa előtt még én is megéreztem, hogy itt bizony van valami, sűrű, mély erő... ami minden bizonnyal valami erős varázslat vagy átok nyoma lehetett. Elliot közelebb lépett a göcsörtös fához, majd megérintette a törzsét. Láthatóan teljesen megbabonázta a fa, és ösztönösen cselekedett. Tenyerével végigsimított a fa láthatóan szúrós, szabálytalan felületén, majd így szólt: – Lehet ebben van a sárkány… - és hátrébb lépett. Én pont mögötte álltam, úgyhogy kicsit összeütköztünk, de nem volt semmi gáz, arrébb léptem.
- Figyu haver... nincs valami jó előérzetem - borzongtam meg, ahogy a fa aurája egyre inkább a bűvkörébe húzott. - Nagyon fura ez a fa - remegtem meg mostmár erősebben, s közben akaratlanul is hátrébb akartam lépni, de a lábam valahogy nem engedelmeskedett. Megmerevedtem, mintha én is fa lennék, és hiába akartam most már oldalra lépni, az sem ment. Lecövekeltem.
- Ez... nagyon para... - suttogtam, miközben valami mély, kísérteties hang tört elő a fából, amit nem tudtam beazonosítani. Akaratlanul is Elliot karja után nyúltam, hogy belécsimpaszkodjak. - Le kéne lécelni... nem sok kedvem van sárkányokkal lógni... Na ennyit rólam és a bátorságról. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Ha látna, Eve most biztos jót röhögne rajtam... |
|
|
|
|
3
|
Múlt / A Királyság egyéb részei / Re: Sherwood erdeje
|
Dátum: 2021. 04. 17. - 13:51:59
|
A little rash never killed nobody
with: Elliot
2002.04.11.
- És nem fáj… az? - mutatott feltűnően a lábam közé Elliot, miután közöltem vele, hogy hónapok óta nem szexeltem.
- Haver, ne aggódj értem, cölibátust azért nem fogadtam! Nagyfiú vagyok már, teljesen jól tudok könnyíteni magamon - feleltem nevetve, majd visszakaroltam Elliotba, ahogy megindultunk az erdőben. Bár csak pár perce landoltunk itt, máris élveztem ezt a kis kirándulást. A szellő lágyan simogatta az arcom, mélyen magamba szívtam a friss levegőt, ami olyan volt, mintha nemrég eső esett volna, pedig ahogy elnéztem, a fű nem volt vizes a lábunk alatt. A szaglásom mindig is nagyon kifinomult volt, úgyhogy feltételeztem, hogy...
- Esőt szimatolok... - jelentettem ki félhangosan menet közben. - Te is érzed? - kérdeztem mosolyogva. Szerettem az eső és az erdő illatát keveredni, most, hogy itt voltunk, hirtelen nem is értettem, hogy miért nem jártam többet a természetben. Barátom mintha a hatodik érzékével megérezte volna a gondolataimat, mert épp most kérdezett rá, hogy nem szeretek-e erdőben sétálni.
- De... igen... csak rohadt rég nem voltam már ilyen helyen. Nagy hiba - morfondíroztam, hisz azt hazugság lett volna állítani, hogy nem tudtam volna rá időt szakítani. Elfoglalt voltam, az igaz persze, de a sok bulizás utáni egész napos regenerálódás helyett néha eljárhattam volna túrázni. Eve bezzeg gyakran mászkált Anglia szerte mindenfelé, nyárra is tervezett valami egyhetes zarándokutat, át egy hegygerincen, totál nomád körülmények között. Amilyen lelkesen mesélt róla, még én is izgalomba jöttem az ötlet hallatán, de aztán - a lelkem mélyén - kénytelen voltam egyetérteni vele, amikor szembesített vele, hogy én túl kényelmes vagyok az ilyesmihez. Persze ezt még véletlenül sem vallottam volna be neki, de valószínűleg a második összkomfort nélkül töltött nap után hisztizve hoppanáltam volna haza, hogy vegyek egy jó forró fürdőt, meg teletömjem a hasam.
- Tök fless különben... Te gyakran jársz kirándulni? Tényleg, ez melyik erdő is? - érdeklődtem kíváncsian, mikor váratlanul belebotlottunk valami szoborféleségbe.
- Baszki, ezek a muglik komplett hülyék… - szólalt meg Elliot, és én is körül-belül annyira meghökkenve bámultam a szoborra, mint thesztrál az új kapura.... ami totál váratlanul megmozdult, majd beszélni kezdett. Persze varázsló voltam, vagy mi, így nem kellett volna, hogy meglepődjek ezen, de szégyenszemre bevallom, egy kicsit mégis csak lefagytam. A másnaposság miatti amúgy is gyenge lábakon álló reflexeimnek tudtam be, hogy csak jóval azután reagáltam a szobor szavaira, hogy azok elhangzottak:
- Ki vándor ide betévedsz, a bajbajutotton segíthetsz!
A hideg kirázott az egésztől. Nem tudtam eldönteni, hogy az arcom felé irányuló íj, vagy a szobor érces hangszíne volt nyugtalanítóbb.
Elliot jóval hamarabb lereagálta a helyzetet. – Na jó… menjünk tovább, mielőtt dalra fakadna... - sűrűn bólogatva hagytam, hogy Elliot maga után húzzon kimozdítva engem fizikális és mentális sóbálvány állapotomból egyaránt.
- Szerinted mit érthet az alatt, hogy a bajbajutottakon segíthetünk? Nem vagyok az a tipikus hős lovag típus, úgyhogy remélem senkit nem kell egy sárkány karmaiból kiszabadítani, vagy hasonló... - suttogtam halkan Elliot fülkébe, nehogy véletlenül még felébresszük azt a vélt vagy valós sárkányt. Jobb félni, mint megijedni, ugyebár... Közben éreztem, ahogy egy kövér esőcsepp az orromon landolt. Fasza. Gyorsan a pálcám után nyúltam, hogy nyomassak magunk egy leperexet, mielőtt totál eláznánk. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / A Királyság egyéb részei / Re: Sherwood erdeje
|
Dátum: 2021. 04. 06. - 13:38:35
|
A little rash never killed nobody
with: Elliot
2002.04.11.
Első blikkre tényleg nem igazán tudtam eldönteni, hogy behaluzom az erdőt, vagy valóban itt van körülöttünk, de szerencsére Elliot jobban képben volt.
– Nem. Ezúttal tényleg erdőben vagyunk – felelte kacsintással megspékelve haverom, mire nevetve mélyet szippantottam az erdő friss, karakteres illatából. Biztosra vettem, hogy Elliotnak is eszébe jutott most a múltkori bandázásunk párhuzama, amikor a minisztériumban flesselgettünk össze mindenféle jóságot. Az is nagyon adta persze, de ez most valahogy még izgalmasabb volt... életem során többször szembesültem már azzal, hogy a valóság olykor még jobb, még lélekmelengetőbb tud lenni, mint az illúzió. Ha csak a legegyszerűbb példát vesszük, akkor ha a színpadon játszottam el a hősszerelmest, az sosem volt olyan intenzív számomra, mint amikor a való életemben habarodtam bele valakibe, na persze nekem színészként az volt a dolgom, hogy a közönségnek úgy adjam át az érzést, mintha ők maguk élnék át azt... és a bűvös kör ott zárult be, hogy ehhez pont az igazi szerelmek és csalódások adtak nekem megfelelő ihletet.
Volt valami nagyon tuti abban, ahogy itt ücsörögtem, ebben a varázslatos erdőben, a régi cimborámmal, akivel tök véletlen hozott össze megint a sors. Már ha hittünk a véletlenekben persze. Annak idején, amikor elszakadtunk egymástól Elliottal, nem hittem, hogy ilyen sokáig fog majd tartani, aztán meg már annyi idő telt el anélkül, hogy kerestük volna egymást, hogy szinte beletörődtem, hogy ez már örökre így lesz. De a sors útjainak köszönhetően mégsem így lett, és ennek marhára örültem. Szerettem Elliottal lenni, nagyon bírtam a fejét, bizonyos szempontból tisztára rokonléleknek tartottam, noha tudtam jól, hogy sok mindenben különbözünk. Bár mindig is gyönyörűnek láttam, sosem kezdtem volna ki vele, hisz amikor barátkoztunk, házas volt... és jobban belegondolva talán akkor sem próbálkoztam volna be nála, ha szingli lett volna. Valahogy nem éreztem azt, hogy az esete lennék, és azt már rég megtanultam, hogy az igazi barátokkal jobb nem összekavarni... az csak bonyolítja a dolgokat. Elliotot meg igazi barátnak éreztem, így most kifejezetten örültem neki, hogy anélkül élvezhetjük egymás társaságát, hogy minimálisan is feszengenünk kéne a múlt miatt. Miután lehajtottam a kávét, nagy nehezen feltápászkodtam, próbáltam asszimilálódni ebben a meglepő környezetben.
– Nem aggódnék a bögrén a helyedben. A pokolba egészen másért fogsz elkárhozni… gondolom sokan mászkálnak ki-be a színészúr ágyából - vetette fel a - talán nem is költőinek szánt - kérdést Elliot, mire nevetve csóváltam a fejem.
- Hát öreg, jobb ha nem mész el látónak, mert ennél távolabb nem is járhatnál az igazságtól.... Hónapok óta nem voltam együtt senkivel... és ezt most nyugodtan értheted szó szerint - feleltem vigyorogva, könnyű lélekkel. Lehet, hogy furcsán hathatott a válaszom, és Elliot esetleg arra gyanakodott, hogy csak megjátszom itt a jókedvemet, de ez nem volt így. Most, hogy jobban belegondoltam, jól éreztem így magam, az elmúlt hónapok során sikerült összeszednem az önbecsülésem - Will által - összetört darabkáit. Ez most nagyon, de nagyon jó volt így, élveztem, hogy végre nem arról szólnak a napjaim, hogy plátóian vágyódom valaki iránt, aki tökre nem is akar engem igazán. Úgyhogy bár ezt eddig még magamnak sem fogalmaztam meg eddig, de meg is ígértem magamnak, hogy ez egy darabig még így marad... és hogy mindent megteszek azért, hogy a következő ember, akibe beleszeretek, tényleg méltó legyen a szerelmemre.
- De ennek most - engem is - meglepő módon borzasztóan örülök! - tettem hozzá őszintén, majd előhúztam a pálcámat, és zsugorító bűbájjal úgy lekicsinyítettem a bögrémet, hogy betudjam mélyeszteni a zsebembe.
Aztán nevetve hallgattam Elliotot, aki arról beszélt, hogy már régóta el akart jönni ide, de egyik pasija sem volt képes ide szervezni a randit.
– Hiába fekszik minden szembejövő fickóval az ember, legalábbis Vitrol szerint, mégsem kapja meg a kellő figyelemt… cöh… - osztotta meg velem fájdalmát, mire közelebb léptem hozzá, és bátorítóan megpaskoltam a hátát.
- Szánalmas aszfodéloszgyökerek! - legyintettem lazán. - Ebből is látszik, hogy mennyire nem érdemeltek meg... - tettem hozzá, aztán lelkes csillogással a szememben folytattam: - Na, én készen állok az újabb kalandra ha te is... ahogy téged ismerlek, nem csak egy szimpla kirándulást sejtek az ittlétünk célja mögött... Beavatsz a részletekbe? |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Covent Garden / Re: Starbucks
|
Dátum: 2021. 04. 02. - 21:09:51
|
A little rash never killed nobody
 with: Elliot
2002.04.11.
Tényleg kicseszettül jól állt Elliotnak ez a kalap, bár ez egyáltalán nem lepett meg. Pontosan erre számítottam, mivel hogy...
- Naná, mert gyönyörű vagyok és rajtam minden szép... - fogalmazta meg a gondolataimat hangosan, miután szexin rám kacsintott. Hát igen, ezzel tökéletesen a fején találta a szöget. Elliot valahogy a legtöbb emberből instant csodálatot váltott ki azzal, ahogy kinézett.
- Jól mondod, Haver - nevettem rá önfeledten, miközben máris eldöntöttem, hogy nekiadom a kalapot. Valahogy így éreztem helyesnek. Tényleg tökre illett hozzá.
Ahogy játékosan igazgatta magán a fejfedőt, és én vigyorogva figyeltem őt, az jutott eszembe, hogy az, hogy a Próféta meg a Szombaszom - ahogy a Szombati Boszorkányt magamban hívtam - annyit foglalkozott vele mindig is, nem csak annak volt betudható, hogy Nathaniel Forest párja, férje, majd exe volt, hanem, nem is tudom, szimplán az a típus volt, akire felfigyelnek az emberek, akire kíváncsiak, és akit meg akarnak fejteni. Volt benne valami titokzatos, és bár valamennyire én azért ismertem, a mélyebb rétegeiig nekem sem sikerült még leásni, akármennyit is ittunk, vagy őrültködtünk együtt korábban. De most, hogy itt ültem vele szemben, valamiért azt vettem észre magamon, hogy igenis szeretném megfejteni. Talán ezért is kérdeztem bele jobban abba, hogy jól van-e, de vagy az idő, vagy a hely, vagy a személyem nem volt alkalmas arra, hogy jobban megnyíljon. Csak hümmögött a kérdésre, nem akaródzott válaszolnia, én meg egyelőre abbahagytam a faggatózást, hisz nem az volt a célom, hogy inkvizícióként lépjek fel, csak... nem is tudom, egy megértő váll akartam lenni, ha szüksége lett volna rá. De amint láttam, hogy ő ezt nem igényli, hagytam a témát, és maradtam a felszínesebb szinten. Ha neki ez a kényelmes, akkor legyen most így... Lehet, hogy pont azzal teszek jót, ha csak lazán elbaromkodok vele egy sort, és úgy csinálok, mintha nem látnám rajta, hogy valami nem kóser. Tökre meg tudtam érteni, ha így lett volna vele, mert velem is volt már úgy, hogy a próbák és az előadások után a mindennapi életemben egy porcikám sem kívánta, hogy mélyebbre ássak magamban a szükségesnél. Egyszerűen csak meg akartam ragadni a napot, és kiszipolyozni abból minden mámort, ami lehetséges volt.
- Szóval akkor most már igazi sztár vagy? Aláírod a fenekemet... vaagy a alsógatyámat? - kérdezett vissza viccelődve Elliot.
- Ja, kábé... Az autogram meg sima ügy! Ha adsz egy tollat, most azonnal aláírom neked - kacsintottam rá. Persze alapból úgy gondoltam, hogy csak hülyéskedik, de azért egy részem azon sem lepődött volna meg, ha itt helyben letolta volna a gatyáját a muglik szeme láttára. Elliottól még ez is kitellett volna.
Ha meg is fordult a fejében a gondolat, valami fontosabb terve felülmúlta a megvalósítást, mert hogy tök váratlanul megfogta a kezem, és egyszeriben köddé váltunk... Hogy hoppanált, vagy megragadt egy zsupszkulcsot, nem igazán tudtam megállapítani egyelőre. Az érzés ugyanolyan émelyítő volt nekem mindkettőnél, egyiket sem szerettem különösebben, de persze ennek ellenére gyakran éltem ezen közlekedési módokkal, ha kandalló nem volt kéznél.
Pár pillanat múlva aztán alábbhagyott az émelygésem, és éreztem, hogy megérkeztünk valahová, amikor a kis popóm a kemény földön landolt. Szó szerint leesett az állam, amikor körbepillantva azt láttam, hogy egy erdőben dekkolunk.
- Minden oké? - szólalt meg valahol a hátam mögött Elliot, aki hamarabb szedte össze magát, és olyan magabiztosan állt a fák között a narancs kalapjában, mintha csak a színpadon prezentálna valami jelenetet.
- Ja... igen... asszem. Tényeg egy erdőben vagyunk, vagy volt valami extra cucc abban a csigában? - ráztam meg a fejem, hogy felocsúdjak a csodálkozásból, ami még nagyobbat nőtt, amikor megláttam, hogy még mindig szorongatom a bögrémet, amiben valami csoda folytán maradt egy kis kávé. Az ital nagyrésze mondjuk a nadrágomon kötött ki, de ez egyáltalán nem zavart, mert szerencsére annyira nem volt meleg, hogy leforrázzon.
- Remélem ezért a kis lopásért nem kárhozok el a mugli pokolban - motyogtam, majd a maradékot így ültőhelyemben felhörpintettem. Aztán felpattantam és a kezemmel a sejhajomat dörzsölgettem, ami eléggé sajgott az erőteljes landolástól.
- Ugye nem azért hoztál ide, hogy aláírjam a segged? Mert ahhoz elég lett volna kimennünk a retyóra - kérdeztem tőle izgatott vigyorral az arcomon. Iszonyat kíváncsi voltam ugyanis, hogy miért hozott ide magával a régi cimborám.
A játék máshol folytatódik, így a helyszín szabad, mint a madár!;) |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Covent Garden / Re: Starbucks
|
Dátum: 2021. 03. 27. - 01:14:27
|
A little rash never killed nobody
with: Elliot
2002.04.11.
Jól esett a régi haveromat szorosan megölelni. Most, hogy láttam, leesett, hogy tényleg hiányzott. Mióta befutottam színészként, elég sok régi cimborám maradt el mellőlem, és ez nem feltétlen azért volt, mert így akartam... egyszerűen csak nem volt elég időm és energiám ahhoz, hogy fent tartsam a nagy hajtásban azokat a kapcsolatokat. Az ember ilyenkor még magával is képes elhitetni, hogy nincs ezzel semmi baj, fel kell nőni, a barátságok jönnek-mennek, nem tart minden örökké, blablabla, és más kamu klisék... De valójában totál egyértelmű, hogy igenis van mit sajnálni, amikor elsodor az élet egy jó baráttól. Legalábbis Elliot esetében így éreztem. Tök jó volt hát most itt ülni mellette, és újra élvezni a társaságát.
- Rohadt menő a kalapod - mondta, mire játszva megforgattam az ujjaim között a fejfedőt, és áttettem Elliot kobakjára.
- Köszi, rajtad is nagyon menőn áll ám - feleltem vigyorogva, majd szemet vetettem Elliot csigájára.
– A felét neked szántam, de tudod… ha többet akarsz, akkor még venned kell.
Hát igen, még ha nem is volt a legmélyebb barátság a miénk, Elliot kétség kívül elég jól ismert engem. Világéletemben imádtam enni, és amíg együtt lógtunk, rendszeresen leptem meg őt az étvágyammal. Többször is tettem kísérletet arra, hogy vele is megszerettessem az evést, de nem jártam nagy sikerrel, pedig egy alkalommal még mexikói kaját is rendeltem a Nattel közös otthonukba. Apropó Nat... Kíváncsi lettem volna, mi van most vele, hisz neki is nagyon bírtam a fejét, de nem akartam ajtóstul rontani a házba... Talán majd egyszer megfelelő lesz az alkalom, hogy rákérdezzek Elliotnál, mi a helyzet az exével...
Most viszont inkább a szőkeséghez fordultam, hogy megkérjem, minél gyorsabban orvosolja a hiányomat... Mármint a legsürgetőbbet. A többire talán majd később visszatérünk...Vagy nem... Will óta valahogy teljesen elment a megszokott magabiztosságom ezen a téren. A libidómmal persze nem volt gond, de nem akartam ismét átélni az elutasítás fájdalmas érzését... Ha csak eszembe jutott, hogyan nevetett ki az Astoriában Will, amikor rájött, hogy pénzért cserébe akarom féltékennyé tenni egy totál ismeretlen arccal, hát... a mai napig lesült a pofámról a bőr. Ezért így belegondolva az utóbbi hónapokban nem is próbálkoztam be senkinél. Elment a kedvem a pofára esésektől.
Szerencsére most a keserű emlékek helyett Elliot társaságát, no és az édes péksütemény ízét élvezhettem, miután cimborám előzékenyen felém nyújtotta a villáját.
– Egy kóstolót a kedvemért? - tartott felém egy darabot, amit vigyorogva tettem a magamévá.
- Mmm... Kösz szépen! Ez mennyei... Te aztán tudsz választani - mondtam elismerően, élvezettel ízlelgetve a csiga fahéjas aromáját a számban, ami azután is intenzíven érződött, hogy a süti már a gyomrom táján tekergőzött. Nem sokkal később meg is érkezett az erősítés három mennyeien gőzölgő fahéjas csoda jóvoltából, és én élvezettel vettem a kezembe az egyiket, hogy ezúttal villa nélkül kebelezzem be. Szerettem így, kézzel enni, nem voltam az a típus, aki mindenhez is evőeszközt használ. Minek a felesleges faxni?
Amíg Elliot válaszát hallgattam, a sötét íriszekbe mélyedtem, és a finomságot egy kis ütős kávéval öblítettem le, mire elégedetten dorombolt fel a gyomrom. Ez már nagyon kellett.
- Minden király. Mármint érted, sok a változás… de azt hiszem megszerettem így – sóhajtott egy nagyot, mire felvontam a szemöldököm. Valahogy nem tűnt őszintének... A tekintete olyan fura volt. Olyan... mintha egy láthatatlan falon át próbáltam volna a szemébe nézni. – És veled mi a szitu haver? - próbálta rámterelni a szót, de én hamar átláttam rajta. Szabad kezemet a vállára téve kérdeztem meg tőle, továbbra is áthatón a szemébe nézve.
- Biztos minden okés tesó? Valahogy... nem is tudom... más az érzésem, ahogy hallgatlak - mondtam akaratlanul is halkabb hangszínen, mintegy meghittebbé téve a beszélgetést.
- Velem is elég sok minden történt amúgy mostanában... Áthívtak a Púder és Varázs Mágikus Színházba, ami elég nagy ugródeszka karrier szempontból, úgyhogy ott hagytam a keresetlen komédiásokat... Nem bántam meg a döntést, bár hiányzik a társaság... Valahogy még nem annyira találom a helyem, mindenki olyan sznob itt... Na és azt hiszem, azért is fura a helyzet, mert a húgom Eve is a társulat tagja. Mit mondjak, elég gáz szitu folyton azt nézni, hogyan próbálják meg megfektetni a társulati arcok... Azt hittem, azzal, hogy elballagtam a Roxfortból, többé nem kell garde-dame-nak felcsapnom, de a történelem ismétli önmagát - haraptam az ajkamba kissé zavartan, mikor rájöttem, hogy mennyit pofáztam itt.
- Bocs, nem akarlak itt feltartani vagy untatni, ha sietsz valamerre... - tettem hozzá, mikor észrevettem, hogy Elliot lopva az órájára pillantott. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Covent Garden / Re: Starbucks
|
Dátum: 2021. 03. 24. - 18:46:22
|
A little rash never killed nobody
with: Elliot
2002.04.11.
Nem vágytam másra most, csak egy jó erős kávéra az önfeledten átbulizott éjszaka után. A melegen simogató napsugarak valamilyen furcsa oknál fogva a muglinegyed egy parkjában, a padon fekve értek, s ébresztettek egész kellemesen. Nagyot ásítottam hát, és teljesen megfeledkezve arról, milyen nap és hány óra is van, imbolyogva tévedtem be egy közeli Starbucksba. Rendeltem magamnak egy méregerős kávét, de az nagy eséllyel mégis kevésnek bizonyulhatott, mert alig vittem be a koffeinadagot a szervezetembe, ismét elfogott az álom... Hogy mennyi ideig szundítottam a kényelmes faasztalon, nem tudom, de ijedten rezzentem össze, amikor valaki szólított. Elsőre fel sem fogtam, hogy ki és mit magyaráz, hisz az érzékeim még az álmok sűrű mezején ragadtak, de egy kis fáziskésést követően csak sikerült tágra nyílt szemekkel, ásítozva rámerednem az előttem ácsorgó férfira...
- Egy ismerős arc mugliéknál! Hála az égnek! - fogták fel végre a szavait a dübörgően hangos zenétől meggyötört hallójárataim, majd mikor sajgó agytekervényeimhez is eljutott a retinám által közvetített kép, nagyot nevetve pattantam fel, hogy viszonozzam a nekem szánt ölelést. Erősen szorítottam mellkasomra régi cimborámat.
- Hát helló Öreg... ezer éve!- feleltem jókedvűen, majd visszahuppantam a kényelmes boxba. Ekkor tűnt csak fel, hogy a kalapom a földön landolhatott, míg aludtam, ezért gyorsan lehajoltam érte, és visszatettem az őt megillető helyre, vagyis a kobakomra. Ezért lehetett, hogy alig figyeltem fel rá, hogy míg Elliot helyet foglalt, a zsebébe gyűrt valami fura ruhadarabot az asztalról. Talán egy kesztyűt? Ördög tudja.... Túl másnapos és fáradt voltam most ahhoz, hogy a tárgy azonosításába a kelleténél több energiát öljek. Sokkal jobban izgatott most Elliot, akit valóban nagyon, de nagyon rég nem láttam... Azóta az újságokban olvastam, hogy Nattel szétmentek, de többet nem tudtam róla. Egy időben elég sokat lógtunk együtt, főleg, amikor ő is a KKK színház tagja volt, de miután el-elmaradozott a próbákról, valahogy elsodort minket az élet egymástól. Ezt azért is sajnáltam, mert Elliot nagyon jó arc volt, és szerény megítélésem szerint a színészethez is volt tehetsége, így nem csak egy jó havert veszítettem, hanem egy tehetséges társulati tagot is, mikor otthagyta a kamarásokat. Ám az élet kifürkészhetetlen útjai most ismét összesodortak minket, aminek tényleg őszintén örültem, ezt a velem szemben ülő is láthatta széles vigyoromból és a barna íriszek csillogásából.
- Ú... de jól néz ki ez a csiga... - meredtem nagy csokiszemekkel a mennyeien illatozó péksütire, amit egy ültő helyemben, egyetlen harapásra be tudtam volna kapni.... Hirtelen megéreztem, milyen kicseszett éhes is vagyok. Ami nem is volt csoda, tekintve, hogy végigpartiztam a tegnap éjszakát, és hát alkoholon kívül más formában egészen biztosan nem vittem be kalóriát a szervezetembe. Nem akartam persze totál éhenkórásznak tűnni, így hát amikor egy nagyobbfajta korgás kiszakadt a gyomrom tájából, zavartan átkaroltam a testem, és igyekeztem tompítani a kínos zajt, aztán a pultnál ácsorgó csajszi felé intettem.
- Aranyom, lennél olyan drága, hogy nekem is hozol még egy kávét meg úgy... három olyat? - böktem a csiga felé, s mikor a szőkeség hitetlenkedve nevetgélt, de aztán megszánva engem, alig pár perc után megjelent a csigákkal és a bögrével a kezében, boldogan háláltam meg a kedvességét a kelleténél jóval nagyobb summányi muglipénzzel, hogy aztán kiéhezetten marjam le az egyiket a tányérról, és élvezettel harapjak bele a fahéjas kis tekergőbe.
- Egs! - emeltem szabad kezemmel a bögrém aztán koccintásra Elliot felé, miután lenyeltem az első nagy falatot.
- Na és hogy s mint megy a sorod? - kérdeztem kíváncsian. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / Mágus tér / Re: Astoria
|
Dátum: 2021. 03. 07. - 10:34:49
|
Gastro porn
 with: David
2002.01.28.
Kíváncsian várom a választ, hogy miben is utazik ez a fiatal, korombeli srác. - Hát lehetnék pizzafutár vagy egy sima árukiszállító de inkább eladtam a lelkem magának az ördögnek.. - válaszolja David, mire lazán vállat rántok, mintegy azt felelve, oooké haver, ha nem akarod elárulni, hát nem kell, végülis nem az én dolgom... De ez csak a felszín, valójában egészen csalódott vagyok, amiért nem avat be a bizalmába. Nem tudom, miért érdekel ennyire, vagyis mégis... A hivatásomból fakadóan eléggé kíváncsi alkat vagyok, vagy épp azért lettem színész, mert ilyen a természetem, nos, ez a főnix és a hamu esete, szóval inkább nem mennék bele mélyebben. Lényeg a lényeg, hogy az átlagosnál sokkal jobban érdekelnek az emberek, szeretem kifürkészni hogy mi mozgatja őket, és megismerni a különböző sorsokat. David elég érdekes arcnak tűnik, ezért érthető, hogy szeretnék róla is többet megtudni, de ha erre valaha is sor kerül, az bizony nem most lesz, ezt be kell látnom.
Ezután gyorsan lapozunk, és meglepően hamar a lényegre térünk, nevezetesen, hogy miért is invitáltam meg magammal őt ismeretlenként ebbe a méregdrága étterembe. Botor módon kiterítem előtte a lapjaimat, sőt, még ajánlatot is adok, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna. Míg én - elnézve a másikat - nagyvonalú ajánlatnak gondolom az ajánlott összeget, addig ő láthatóan teljesen sértőnek találja azt, és felhúzza magát rajta. A szemei kigúvadnak, majd szarkasztikus arccal füttyent egyet, jó hangosan, lehetőleg úgy, hogy mindenki felénk nézzen, és én ekkor már biztosra veszem, hogy nagyon, de nagyon meg fogom bánni, amit az imént mondtam.
- Hát meg kell hagyni aranyapám, neked aztán van bőr a képeden. Ilyet kérni… először is. És ennyit fizetni, másodszor… Egy drágább szajhának többet fizetek egy jó éjszakáért. Fájdalom hogy csak ennyit érek neked… - csóválja rosszallóan a fejét, mire én akaratlanul is Willre pillantok, aki hangosan felröhög a hallottakra. Teljesen lefagyok, ezért lehet, hogy a kelleténél jóval tovább szemlélem az exemet, aki gyakorlatilag megsemmisít a lesajnáló pillantásával, majd látványosan közelebb húzódik az újabb hódításához, és hevesen lesmárolja az orrom előtt... Hogy közben David mit magyaráz, azt a testemen végigfutó sokk hatására egyáltalán nem is hallom innentől, érzem, ahogy sötétbarna arcomon két erőteljesen barackos folt jelenik meg, jelezve, hogy mennyire, de mennyire égek most belülről. És ezúttal nem a vágytól, de nem ám... Általában véve jó emberismerőnek tartom magam, de ezt most iszonyatosan csúnyán benéztem.
- A retkes picsába is... - káromkodom el magam félhangosan, úgy, hogy lehetőleg Daviden kívül senki más ne hallja.
- Nekem most mennem kell, David... - nyúlok a zsebembe zaklatottan, majd két marék galleont húzok elő és dobok az asztalra. Idegesen a hajamba túrok, és annyi lélekjelenlétet azért összekaparok magamban, hogy búcsúzóul odavessem.
- Remélem élvezted ezt a kis műsort... További jóétvágyat - majd sebtiben felállok és kirohanok az étteremből, kényszerítve magamat, hogy még véletlenül se nézzek rá se Willre, se Davidre. Nem vágyom semmi másra, csakhogy jó alaposan leigyam magam, és ahogy a friss levegő néhány lépés után kissé magamhoz térít, eszembe jut, hogy Fred, az egyik púderszínházas haverom meghívott mára valami kis összejövetelre magához. Persze a meghívás nem csak nekem szólt, hanem rajtam keresztül a húgomnak, Eve-nek is, akit nem túl érthetetlen okoknál fogva majdnem minden társulati tag meg akar húzni, mióta a színházhoz szerződött. Nyugodt lelkiismerettel koncentrálok Fred lakására, mint hoppanálási úticélra, hisz ha én nem is adtam át neki a meghívást, valaki más biztosan megtette, így nagy eséllyel lesz kinek a vállán kisírnom magam, jó pár üveg bor elfogyasztása után...
Köszönöm a vadrandit!  |
|
|
|
|
9
|
Múlt / Mágus tér / Re: Astoria
|
Dátum: 2021. 03. 02. - 21:42:07
|
Gastro porn
with: David
2002.01.28.
- Ahm… mondjuk úgy hogy kifutófiú vagyok. Nagy álmokkal és szép tervekkel… - feleli a másik, mire kétkedő félmosoly jelenik meg arcomon. Valahogy nem úgy néz ki nekem, mint egy tipikus kifutófiú, ezért nem tudom megállni, hogy ne faggassam tovább.
- Kifutófiú? Ez igen érdekesen hangzik... - szalad magasra egyik szemöldököm.
- Na és miben utazol? Mi váltja majd valóra azokat a szép álmokat és terveket? - kérdezek rá konkrétan a mestersége címerére, majd hirtelen rajtam a sor, hogy színt valljak, de most nem a szakmai, hanem a magánéletemet illetően. Igazat mondok, fogalmam sincs, hányadán állunk Willel, de ez valójában nem is olyan meglepő. Már a legelső közös éjszaka óta úgy érzem magam, mint egy tehetetlen, légürestérben lebegő entitás, ami elszállni képtelen, de ami még rosszabb, leszállni sem képes a földre. Pedig már jó ideje tudom, hogy ezt kéne... le kéne szállni a fellegekből végre, még Belian bácsikám is ezt mondta a helyzetre, pedig ő aztán nem az a típus, aki hegyibeszédekkel traktálna.
- Gia, szedd már össze végre magad, Grindelwald szerelmére... Ez így rohadtul nem lesz jó! Te is pontosan tudod, hogy olyan seprű után nem szabad futni, ami nem vesz fel - paskolta meg az arcom jóindulatúan, és én nagy beleegyezően bólogattam is, hogy igen, persze, tökéletesen egyetértek, és így lesz, magasról teszek majd Willre, de mint az ábra mutatja, ez rohadtul nem sikerült. Már megint. Itt teszem magam, hogy sikerüljön felkelteni a figyelmét, és ráadásul odáig süllyedek, hogy konkrétan pénzt ajánlok egy vadidegennek, hogy játssza el a szeretőmet... Ennyi erővel már A Szirénbe is járhatnék, pedig semmi kedvem fizetni a szexért. Az nekem már annyira az alja. Ha nem is járok oda, azért képben vagyok a jelenlegi tarifákat illetően, így amikor David rákérdez, hogy konkrétan mennyi az a bizonyos ellenszolgáltatás, amire gondoltam, gyors fejszámolást követően így felelek.
- Semmi különöset... csak tettesd kicsit, hogy odáig vagy értem - rántom meg a vállam lazán, miután sikerült visszanyernem a lélekjelenlétemet annak köszönhetően, hogy nem küldött el rögtön a büdös picsába, amint felhoztam ezt a bizarr kis alkut.
- Ötven galleonra gondoltam... - siklik ki ajkaim közül aztán a konkrét ajánlat, amit személy szerint elég nagyvonalúnak gondolok, tekintve, hogy két óránál többet biztosan nem fogunk itt ülni, akkor sem, ha csigalassúsággal eszünk. Egy valamirevaló kurtizán, ha hihetek az egyik társulati haveromnak, nem megy el egy órára tíz galleon alatt, szóval akárhogy is számolok én bőven a dupláját adnám egy profi bérének erre a pár órácskára... Kíváncsian oldalra billentem a fejem, hogy meghallgassam David válaszát, s közben belekortyolok a mennyei borból, ami kellemesen csiklandozza a torkomat. Ekkor lép oda hozzánk a pincér, hogy két méretes tányért helyezzen le elénk, amin az előétel díszeleg. Osztriga... kapros citrommártással... mi más is illene jobban a kialakulóban lévő kis színjátékunkhoz? Gyorsan elnyomom a feltörő röhögési kényszeremet, így a hangos hahotázás helyett szerencsére csak egy kis kuncogás hagyja el a szám, ami természetesen nem kerüli el Will figyelmét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, ahogy ingerülten pillant a kis kettősünk felé, az arcára van írva, mennyire bosszantja, hogy ilyen jól érzem magam valaki mással... |
|
|
|
|
10
|
Múlt / Mágus tér / Re: Astoria
|
Dátum: 2021. 02. 15. - 21:49:37
|
Gastro porn
with: David
2002.01.28.
Az, hogy egy ilyen vonzó férfival szemben ülök egy ilyen nívós étteremben, már önmagában elég jó érzés, de ahogy el-elcsípem Will ránk vetülő pillantását, nem csak jónak, hanem egyenesen utolérhetetlennek mondanám. Láthatóan vacsorapartnerem sem bánta meg, hogy igent mondott a meghívásomra, szerény válaszaiból legalábbis erre következtetek.
- Tényleg nem rossz itt a csiga, de csak azért, mert nagyon finom öntettel szolgálják fel... önmagában elég jellegtelen lenne az íze - vonok vállat, majd elmélyedek a borkínálatban, ami itt kifejezetten gazdag. Az évek során végigittam majdnem az egész repertoárt, de az utóbbi időben mindig egy bizonyos bort, a mágikus merlot fantázianévre hallgató vöröset szoktam rendelni, ami különösen isteni, nem beszélve arról, hogy valami titkos bájitallal van megspékelve, így nem csak az ízlelőbimbókra, hanem az idegvégződésekre is lazítóan hat, miközben kétségtelenül jobb kedvre is derít...
Mint azt alkoholkedvelők oly jól tudjuk, minden nedűnek megvan a hangulatra gyakorolt külön hatása is az illuminált érzeten kívül... A sör barátkozóssá, a gin partyarccá, a whisky bölccsé, a tequila kanossá tesz... míg tapasztalatom szerint a jó bor érzelmessé, már-már melankolikussá, ami viszont sokszor nem kívánt mellékhatása egy chillezősre tervezett iszogatós estének... Ezért is örülök annyira, hogy ezt a kellemetlen utóérzetet a mágikus merlot esetében felülírták a bájitalnak hála. Bízom benne, hogy David elégedett is lesz vele, s erre nem is kell sokáig várnia, mert pár perccel azután, hogy rendeltünk, már hozza is a fekete üveget a pincér, profin megtöltve az előttünk csillogó kristálytiszta poharat. Imádom, hogy minden alkoholhoz hozzá illő pohár is dukál, valahogy a poharak maguk képesek szimbolizálni a bennük megpihenő ital egyéniségét... A széles, elegáns vonalvezetésű vörösborospohár mindig nagy kedvencem volt, így a bemutatkozást követően eleresztem David - már ennyi idő alatt is feltűnően szépen ívelt, férfias kezét - majd élvezettel veszem a kezembe a poharat, és emelem azt asztaltársam felé.
- Örvendek David! Hát akkor... proszit! - koccintom össze poharainkat, ha partner ebben, majd futólag meglögybölöm a vörös nedűt, élvezettel szimatolva, majd kortyolva bele.
- Mmm... - hagyja el a szám az elégedett morgás, majd leteszem magam elé a poharat, és kis fáziskéséssel válaszolok a kérdéseire.
- Igen... elég gyakran járok ide, és ha bejön a számításom, szinte minden nap megfordulok majd itt - húzódik büszke mosolyra szám, aminek okát David természetesen ennyiből nem tudhatja, de ha érdekli, szívesen elmesélem majd neki.
Addig is lazán felnevetve felelek a másik kérdésére.
- Nem... dehogy is... semmi ilyesmi... Én csak egy mezei színész vagyok... Na és te mivel foglalkozol? - mosolygok rá egy fokkal melegebben, mint ahogy az indokolt lenne, csak hogy elég feltűnően érezzem jól magam a társaságában, tovább szédítve Willt... David persze nem tudhatja, hogy ez nem neki szól, avagy mégis? Amikor Will gyilkosan villanó szemmel kezdi méregetni a férfit, gyorsan leesik a tantusz...
- Az ott pedig a… - hangzik el a nem is olyan burkolt kérdés, amire őszintén válaszolok.
- Ő a pasim... avagy inkább exem... fogalmam sincs már, őszintén szólva - csóválom meg a fejem kissé tanácstalanul, majd nagyot kortyolok a borból, hogy aztán rámarkolva a pohár kecses vonalára, annak ívén táncoltatva ujjaimat leplezzem növekvő zavaromat.
Gyerünk, Gia, nyögd már ki! - korholom magam, amiért ilyen mérhetetlenül gyáva vagyok, hogy vázoljam a tervem, ami abban a pillanatban pattant ki az agyamból, hogy megpillantottam Davidet az Astoria előtt.
- Öhm... hajlandó lennél esetleg egy kicsit rájátszani arra, hogy mi van köztünk? - hangzik el aztán egy mély levegővételt követően a nem is kérdés, inkább kérlelés... persze olyan halkan, hogy Will asztaláig még véletlenül se hallatsszon el.
- Természetesen busásan megfizetném a fáradtságodat... |
|
|
|
|
11
|
Múlt / Mágus tér / Re: Astoria
|
Dátum: 2021. 02. 06. - 18:41:58
|
Gastro porn
with: David
2002.01.28.
- Tőlem! - egyezik bele a meghívásba, ami teljesen váratlanul ér, de persze piszkosul örülök a fejemnek miatta. Az indokolatlan mértékű lelkesedést azért igyekszem leplezni, ehhez kapóra jön, hogy az ismeretlen srác megindul az étterem felé, és követnem kell, nehogy lemaradjak.
- Jártál már itt? Mit ajánlasz? - kérdezi lazán, mire átpörgetem gyorsan az agyamban, hogy mit ettem itt legutóbb.
- Baconbe tekert, mandulával töltött datolyát, kápiapaprika levest kecskesajttal, füstölt lazacot citromos kapormártással, escargot-t pikáns habbal, na meg fehércsokis soufflet málnás - pisztáciás öntettel - idézem fel a múltkori kínálatot. - Ezek mind nagyon jók voltak, de hogy most mi lesz a menü, fogalmam sincs, ha jól tudom, hetente változik - rántom meg a vállam.
Bár egészen pontosan emlékszem a menüsorra, jóval fontosabb számomra, hogy kivel ettem itt a múltkor. A Púder és Varázs Mágikus Színház igazgatója hívott meg egy privát megbeszélésre, abból az apropóból - mint előzetesen sejtettem - hogy átcsábítson a Keresetlen Komédiásoktól a saját színházába.
Adott egy hét gondolkodási időt, ami hamarosan lejár, egészen pontosan két nap múlva, én mégsem jutottam dűlőre egyenlőre a kérdésben. Szerettem a kamaraszínházban játszani, itt tanultam meg a szakma csínját-bínját, ennek a helynek köszönhettem gyakorlatilag mindent. Otthonosan mozogtam a közegben, jól kijöttem a társulati tagokkal és a vezetőséggel, szereztem pár mecénást szép számmal a színháznak, így hálásak is voltak nekem, és ami ebből következett: számítottak rám. Tetszett az a művészi szabadság, amit a kamaraszínház képviselt, és élveztem a vezető színésznek kijáró privilégiumot, de... be kellett vallanom magamnak, hogy két év után már kezdtem kicsit rutinból játszani, ami nagyon, de nagyon nem volt jó irány. Nem akartam olyan színész lenni, aki megúszós manírokkal él, szerettem volna újra ugyanazt a pezsgést érezni, mint amikor az egyetem első nyári szünetében ideszerződtem.
Tanulni akartam, fejlődni, a határaimat feszegetni, és ehhez kiváló lehetőség volt a Púder és Varázs, még akkor is, ha jóval konzervatívabb és hagyománykövetőbb irányvonalat képviselt, mint ahol most voltam. Ráadásul a legismertebb színészóriások mind játszottak itt a pályájuk során jó néhány évig.
Akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy talán felesleges tovább gondolkodnom, ahogy az étterembe belépve az ablak melletti üres asztalhoz vezet minket a pincér, ahonnan tökéletesen rá lehet látni a Mágus Tér túloldalán álló impozáns színházépületre.... na meg - teljes megelégedésemre - Willék asztalára. Élvezem megdöbbent pillantását, ahogy végigméri a kísérőmet. Még egy kis zavart, talán féltékenységet is vélek felfedezni a jól ismert, magabiztos vigyor mögött, amit most is felém villant. Futólag odaintek, mint aki nem ér rá ennél több interakcióra, mert fontosabb dolga van... majd vacsorapartnerem felé fordulok.
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom így ismeretlenül is.. - pillantok rá hálás mosollyal, majd a menüt a kezembe véve átfutottam gyorsan a borkínálatot. - Te mit innál? - kérdeztem tőle lazán, mikor visszatért hozzánk a felszolgáló. Megvárom, hogy a szőke herceg rendeljen, majd a pincér felé fordulok.
- A szokásosat kérném - biccentek neki bizalmaskodóan, aztán ha magunkra hagy bennünket, visszafordulok az ismeretlen felé.
- Hogy az ismeretlenséget orvosoljuk, Giacomo Belian Santeria vagyok - nyújtom felé a kezem, mintegy bemutatkozásul, és ha elfogadja, a kelleténél egy pillanatnál tovább szorítom meg, hogy Will is megtapasztalja a féltékenység kellemetlenül szúró tüskéjét.
|
|
|
|
|
12
|
Múlt / Mágus tér / Re: Astoria
|
Dátum: 2021. 01. 28. - 12:04:24
|
Gastro porn
with: David
2002.01.28.
Megőrjített, hogy nem keresett... nem küldött baglyot... mióta is? Idestova már öt nap telt el azóta a mámoros éjszaka óta, és én ezúttal tényleg bíztam abban, hogy majd ír, keres, találkozunk, és... hogy valamelyest komolyan gondolja velem a dolgokat. De természetesen keserűen csalódnom kellett, ahogy mindig. Willben az volt a bosszantó, hogy pontosan tudta, hogy elég rám nevetnie, és azonnal elolvadok tőle. A szőke haj, a sötétbarna szemek, és az az észveszejtő vigyor, aminek nem lehetett ellenállni. Jó ideje szédített már ez a se veled-se nélküled kapcsolat... Kezdetben azt hittem, csak azért ír ilyen ritkán, mert a vándor társulatbeli élet miatt túl elfoglalt, de mostanra kezdett leesni, hogy ez csak ócska kifogás...
Körül-belül három napig tartottam magam, nem jártam utána, nem kerestem, de aztán brutális elvonási tünetek jöttek rám... Nem tehettem róla, oda kellett mennem a hotel elé, ahol megszállt. Ha épp nem volt próbám, vagy előadásom, ott lebzseltem, mint valami megszállott... Így vettem észre ma, ahogy egy fekete hajú, bőrkabátos fazonba karolva lépett ki az épületből. Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen muszáj volt követnem...
És most itt állok ez előtt a puccos étterem előtt, és legszívesebben elsüllyednék a föld alá.
Egy fának támaszkodva bámulom őket a nagy üvegablakon át, mint egy mazochista... Érzem, ahogy ujjbegyeim felhorzsolódnak kissé, ahogy erővel szorítom a göcsörtös fatörzset, és ez a fájdalom végre észhez térít valamelyest.
Nem lehetsz ennyire szánalmas... Szedd össze magad! - sziszegem magamnak, majd miután háromszor-négyszer elmormolom ezt - mintegy mantraként - egy határozott mozdulattal ellököm magam a fától, hogy meginduljak a Mágus Tér túloldalán lévő kocsma felé, hogy ki tudja hanyadik alkalommal fojtsam alkoholba és egyéb tudatmódosító szerekbe a viszonzatlan szerelem felett érzett szenvedést, de ezúttal másfajta figyelemelterelést szán nekem a sors... Mert ahogy megmoccanok, a fejem váratlanul beleütközik valami iszonyatosan keménybe.
- Aú... Baszki - kiáltom meglepetten, majd szembetalálom magam egy ismeretlen férfival, akit láthatóan még rosszabbul érintett az ütközés, ugyanis ő a földön landolt.
Felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, és bocsánatkérő vigyorral az arcomon mondom:
- Ne haragudj, Haver, totál elbambultam... - magyarázkodom, majd ha engedi, akkor felhúzom a földről. Most veszem csak észre, hogy a szeme színét leszámítva kiköpött úgy néz ki, mint Will... Ha ez nem a sors keze, akkor nem tudom mi lehet az, így egy pillanatnyi gondolkodás után, összerakva magamban a tervet, ravasz mosollyal az arcomon bököm ki:
- Ööö... Nem vagy éhes? Vacsorázni indultam... ha van kedved velem tartani, kárpótolnálak ezért a frontális ütközésért egy jó kis fine dininggal...
Mégis mi lehet jobb revans annál, minthogy Will hasonmásával az oldalamon állítok be az étterembe?
Reménykedve pillantok a zöld íriszekbe, bízva abban, hogy talán csábító lehet neki a meghívás, tekintve, hogy első ránézésre nem olyasvalakinek tűnik, aki mindennap ilyen helyen kajál... Persze a látszat könnyen csalhat, mint azt jól tudjuk.
|
|
|
|
|
14
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Középső asztalok
|
Dátum: 2019. 10. 03. - 15:24:05
|
Miss Sephora Tonkin 
- Ugyanmár, ne bolondozz, ideális nő nem létezik – mentegetőzött a leányzó, amire szélesen elvigyorodtam, de inkább nem szóltam semmit. Ha neki kényelmesebb így gondolni, hát legyen. Rajtam nem múlik.... Megpróbálhatja ugyan homokba dugni a fejét, hogy tetszik a férfiaknak, de sokáig nem fog menni. Le mertem volna fogadni, hogy nem én vagyok az első vendég, és nem is az utolsó, aki bepróbálkozott nála. Valami mindenképpen felkavarta most a kisasszony lelkiállapotát, ami abból is tisztán látszott, hogy nagyot húzott a whiskeyből.
- Egészségünkre! – mondta félig vidáman, félig búskomoran, nem is igazán tudtam eldönteni, hogy nekem szól ez a jókívánság, vagy inkább csak úgy bele a nagyvilágba.
- Az állításnak három részből kell állnia? Vagy hogyan is működik ez? – kérdezett vissza a szépséges csapos, mire lassan én is kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy mi is a helyzet. Hogy rendet tegyek a gondolataim között, meghúztam én is a kupámat, aztán lezseren legyintettem felé. Miután megkért, hogy tegeződjünk, ez a lehető legnagyobb természetességgel ment nekem is. Nagy korkülönbség biztos nem volt köztünk és hát lassacskán az elfogyasztott alkoholegységeink is hasonló számot kezdtek mutatni. Minek tartani hát a távolságot felesleges hivataloskodással?
- Áhh, nem kell. A lényeg, hogy mondj valamit, ami szerinted igaz lehet az életemre, és ha eltaláltad, iszok! - mosolyogtam kótyagosan. Az alkohol immáron nemhogy a fejembe szállt, de teljesen átvette az uralmat a gondolataim felett.
- Ha tévedtél, akkor meg rajtad a sor azon, hogy kortyolj egy nagyot! - simítottam végig a lány arcán szinte reflex-szerűen. Egyrészt nagyon tetszett, másrészt volt már bennem annyi pia, hogy az egyébként sem túl erős gátlásaimat levetkőzzem. Jól esett volna odabújni hozzá és beleszagolni a nyakába, de azt is tdtam, hogy ha ennyire lerohannám, akkor bizony tuti menekülőre fogná a dolgot, ezért inkább vártam, mit reagál erre a kis „ártatlan” közeledésre. Nem akartam túlgondolni ezt a mai estét, és szerettem volna, ha ő is elengedi magát a közelemben, Elvégre fiatalok voltunk és függetlenek... legalábbis én.
- Remélem nem tartalak fel nagyon különben... A szívemre venném, ha miattam bajba kerülnél - emeltem színpadiasan a mellkasomra a kezem, amivel az előbb még az arcát simítottam végig. Az, hogy én így ráértem vele beszélgetni, cseppet sem jelentette azt, hogy fordítva is ugyanez a helyzet állt fennt. Emlékszem, volt egy szerepem, amiben részeg kalózt kellett alakítanom, és hihetetlen vicces volt józanul eljátszani, hogy be vagyok rúgva. Ennél már csak az lett volna viccesebb, ha részegen kell józan karaktert eljátszanom.
De ami késik, nem múlik, talán itt az ideje kipróbálni, hogy menne-e a dolog... Igyekeztem komoly arccal nézni Sephorát, mint aki marhára képben van, remélve, hogy nem tűnök teljesen idiótának, és nem állnak keresztbe a szemeim, miközben komolykodni próbálok itt neki. Akárhogy is, egy józan arc nem vedel, úgyhogy egy rövid időre most szüneteltettem az ivást az alakítás sikere érdekében. |
|
|
|
|
15
|
Általános / Játékkuckó / Re: paparazzi
|
Dátum: 2019. 10. 02. - 10:59:06
|
Te sem vagy épp túl heppi ezen a képen... Mi történt kicsi lány? Bántott valaki?   Fejszerkezet: Kwame Morris |
|
|
|
|