A csinos potyogásom után egy kicsit változtatunk a játékon, ami nincs ellenemre, s hamarosan már a karikáknál röpködünk és erősen próbálkozom, hogy bejuttassam a labdát. Az első próbálkozásom után már leesik, hogy a srác ravasz volt és miért is javasolta, hogy dobjunk karikára. Ő tud védeni, velem ellentétben, aki se különösebben jól célozni, sem védeni nem tudok. Ez azért nem szegi kedvemet, mert nem akarom könnyen adni a bőrömet és egyébként is csak játékról van szó, nagyot veszíteni nem tudok. Bár a büszkeségem még hetekig sírni fog, az biztos, hogy így rászedtek, de nem tudok haragudni Morganre. Én is kihasználtam volna a lehetőséget. Ezekkel a gondolatokkal indítom el a következő labdát, más képességem híján legalább erősen, s ezt hamar meg is bánom. Ijedten figyelem, ahogy a kvaff az arcába csapódik és vérezni kezd az orra. Azonnal odarepülök hozzá, de addigra már pálca van nála, én pedig rágni kezdem a számat és aggódva figyelem a tevékenykedését.
-Egybe' vagy? - csak akkor szállok alá a kvaffért, ha megbizonyosodtam róla, hogy egyben van, bár nagy baja nem lehet, hiszen még a seprűjén ül és láthatólag elég stabilan. A megszokott mosolyom csak akkor tér vissza az arcomra, amikor a hollóhátas biztatni kezd, s magamhoz veszem a labdát. Azért legalább egyet be kéne juttatni, hogy ne égjen akkorát a fejem. Most nem adok bele annyi erőt, mint az előbb, nem szeretnék még egy ilyen balesetet, helyette inkább valami célzáshoz hasonlatosat művelek, hátha betalálok a középső karikába. Habár általában a kukába sem sikerül.A remény hal meg utoljára, elvégre anélkül szurkolni sem tudnék jól. Mindenesetre akár betaláltam, akár nem, célba veszem a karikákat, hogy próbára tegyük az én tudásomat is. Betalálni sem volt könnyű, de most talán elkapni sikerül majd a labdát. Voltam már base edzésen. Ha a repülő lányt el tudtam kapni, akkor egy repülő labdát is sikerülhet.

Élvezem, hogy újra röpködök, és kviddicsezhetek valakivel. Ami azt illeti, rég ültem már seprűre, így aztán olyan érzésem támad, mintha most fürödtem volna meg, pedig a következő pillanatban olyan koszos leszek, mint aki hetek óta nem élt ennek a nemes tevékenységnek, mert sikerül lebucskáznom a repülőeszközömről nagy bambaságomban. Morgan igazi úriember módjára segít feltápászkodni a fűből, habár nem sérültem le különösebben, hisz már hozzá vagyok szokva. Miután ismét talpon vagyok, szelíden elmosolyodom megjegyzésére.
-Nyugi, nem terveztem többet. – azonnal fel is kapom a seprűmet magam mellől, és elgondolkodva hallgatom az ötletét. Nem mintha onnan nem lehetne leesni, de határozottan tetszik a terv. A fiú a karikákhoz repül, én pedig némileg távolabb tőle bekészülök a nagy dobásra. Nem vagyok egy őstehetség ezen a poszton, de még él bennem a remény, hogy esetleg ő sem. Elsőre nekiküldök egy erős, de cseppet sem cseles labdát, amit végül kivéd, de kissé büszkén kihúzom magamat, mert bizony nem kerüli el a figyelmemet, hogy majdnem elejti. Visszakapom a labdát, majd kissé összehúzott szemekkel figyelem, ahogy mozogni kezd a karikák közt. Hmm. Innentől már úgy érzem, nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Mindenesetre nem én szeretnék a masszőr lenni, így nem akarom könnyen adni a bőrömet. Teszek egy kört a saját tengelyem körül, majd ismét eldobom a labdát egy nagyobb erőlökettel a jobb oldali karika felé. Továbbra sem vagyok valami trükkös, de bennem a remény hal meg utoljára. Ha már frankó cseleket nem tudok, legalább abban bízom, hogy a golyó kifordul a kezéből. Ezúttal sikerül olyan durván megküldenem, hogy a vállam is belefájdul. Nem mintha különösebben érdekelne a dolog. De ahogy figyelem a cikk-cakkos mozgást és a figyelmet, összeszűkült szemmel, leesik a tantusz.
-Te átvágtál. Te őrző vagy. – no, azért persze nem veszem a lelkemre a dolgot, ahogy ezt a vidám arckifejezésemből is láthatja. Valószínűleg fordított esetben én is élnék a képességeimmel. Ez azonban nem jelenti, hogy beletörődnék a sorsomba, nem akarom túlságosan megkönnyíteni a dolgát, már amennyire a tudásomtól telik. Azt már inkább nem adom a fiú tudtára, hogy bizony ezt még vissza fogja tőlem kapni a közel, vagy távoli jövőben, mert úgy elveszne a meglepetés ereje. De fogja ő még nyomkodni az én vállamat, az tuti fix.

Elsütök egy kis poént a kvaffot illetően, mert miért ne tenném. Elvégre az én színeimben pompázik a kis golyóbis, de Morgan belerondít az örömömbe. No de nem haragszom meg, hiszen csak humorizálunk és a kvaffok valóban nem vacsoráznak. Pedig milyen jól hangzott az egész. Depressziózás helyett inkább visszaszerzem a labdát a fiútól, mielőtt túlságosan összemelegednének. Egész vidáman száguldok vele, amíg a másik egyszer csak fejjel lefelé nem fordul, én meg persze jól elbambulok. Nem csak a labdától sikerül megválnom, hanem a seprűmtől is, ugyanis cseppet sem kecsesen lezúgok a fűbe. Különösebb fájdalmakat persze nem élek át, én remekül tudok esni, de azért nem élveztem. Még nincs kedvem felkelni a helyemről, szóval csodás, új fekhelyemről válaszolgatok az aggódó srácnak.
-Persze! Kutya bajom. Nálam az esés mindennapos.-ezt megerősítem egy széles vigyorral is, mielőtt elfogadnám a felém nyújtott kezet és elgondolkoznék a csábító ajánlaton. Annyira egyébként elgondolkoznom nem kell, mert ha nyerek, csak jól járok, ha pedig nem… nos, akkor sem veszítek olyan sokat. Kissé leporolom magam, már amennyire sikerül, inkább sáros lettem, mint poros, de a sárral borított tincseim mögül szélesen mosolygok Morganre. A kosz engem a legtöbb emberrel szemben nem zavar. Elvégre erre találták ki a zuhanyt, meg a fürdőkádat, ráadásul amilyen kis mozgékony vagyok, ha akarom, sem tudom elkerülni azt, hogy koszos legyek. Legalább most már nagyon egyedi a sminkem, mert nem csak kissé leizzadt, fekete szemkontúrom, de még egy csomó, barna sárfoltom is van. Igazán menő.
-Ó, hát ez szörnyű nagy ár. Nem is tudoooom.-mélázok kicsit mókázva, majd felkapom a kvaffot, majd ismét elszánt arckifejezést öltök és követem őt a karikákhoz, ahol megállok tisztes távolságban. Igazából a gurkókat jobban tudom pofozgatni, de azért a célzással sincs bajom. Annyira nem lehet nehéz. Néhány pillanatig szorongatom a kezeim között a kvaffot, kicsit dülöngélve, a térdemmel tartva a seprűt, majd jó nagy lendületet adok a labdának, ami sebesen süvít a karikák felé. Fogalmam sincs, hogy mennyire véd jól a srác, de ki kell próbálni. Nem mintha tudnék olyan jó csavarosakat dobálni. Ezt neki viszont nem fogom az orrára kötni. Ha jó őrző, akkor így is, úgy is bebuktam a dolgot.

Kicsit produkálom magam a srácnak, hogy azért lássa, nem csak kerek fenékből állok, hanem egész vagány gyerek vagyok én. Meg is kapom érte a kis bókomat, ami jár, mire vidáman rávigyorgok és kacsintok egyet, mielőtt elhúznék a horizont helyett a pálya magasabb pontjai felé, hogy valamit kezdjünk magunkkal.
-Király. - emelem fel a hüvelykujjamat. Kedvelem a Hollóhátasokat. Mondjuk igazából bárkivel meg tudom találni a közös hangot, de a Hugrabugosokat nagyon nem bírom. Ők olyan idegesítőek. Kicsit azért piszkálom, mielőtt nekilendülünk a játéknak, nem mintha nem bíznék benne, hogy tudja tartani az iramot. A passzolgatást persze nem a sima, unalmas verzióban képzelem el. Ha már kijöttünk játszani, akkor mozogjunk is, legalábbis ez az én elképzelésem erről. De Morgan jó. Nagyon jó. Ahogy a labda hozzá kerül, én csak bambán nézek, hogy hol a labda, vagy épp hol nincs. Némi tétovaság után azért kapcsolok és nem adom meg az örömöt és a srác mellett kötök ki, belebokszolva a kvaffba, ami így reményeim szerint lehullik a hóna alól, aztán aki kapja marja, megindulhatunk lefelé a vörös golyó után, miközben vigyorogva kiabálok a másiknak.
-Tudod, hogy ez a labda engem szeret, hiszen az én színeimbe öltözött! - a Vronszkíj-műbukást azért nem kockáztatom meg, így ha a kezembe kerül a labda, én el is húzok oldalra vele, hogy aztán elengedve a "volánt", hátraforduljak és az orromhoz illesszem a tenyeremet gúnyolódni, amit bízom benne, hogy nem vesz magára, hiszen csak viccelődöm.

Vagyok olyan udvarias, hogy elnézést kérek, ha már betoltam a fenekemet gyakorlatilag az ajtóba, de nem lep meg különösebben, hogy Morgan nem bánja. Ha pasi lennék, biztosan én sem bánnám. A kezemet nyújtom felé, és kissé meglep, amikor nem kezdi rázogatni, hanem kézcsókot kapok.
-Mik vannak. -  Egy szelíd mosoly kerül az arcomra ettől, majd a kezem visszahullik mellém, mint valami levél. A megjegyzésem cseppet sem szarkasztikus, vagy bántó, inkább kellemesen meglepett. Tulajdonképpen életem során az egyetlen, akitől kaptam kézcsókot, az apám volt, öt éves koromban. De az vicc volt. Micsoda hasonlataim vannak... Minden esetre, ha már társaságra lelek, én nem szeretnék antiszockodni és amikor a fiú elfogadja az ajánlatomat, széles vigyorra húzom a számat.Ezzel meg is indulok kifelé és mi tagadás, nagyon nem bírok magammal, szeretem magamat fiúk előtt produkálni, így ha kiléptem az ajtón, lenyomok egy kézen-átfordulást és egy csavart. Végül is mozogni jöttem ide, nem pedig ücsörögni, szóval igazán megtehettem. Magamhoz veszek egy kvaffot, majd visszafordulok Morganhez, mielőtt fel is szállnék.
-Negyedik. Hát te? - Nem volt életem legfantáziadúsabb kérdése, de hát ha már így álltunk, jobb most nem jött. Eközben felemelkedem a rózsémmel, majd he a fiú is a magasba kerül, elindulok és út közben átpasszolom neki a labdát, s megindulok a karikák felé. Csak úgy dobálózni egy helyben eszemben sem volt, s bízom benne, hogy ez neki sem jutott eszébe. Ha velem sportol valaki, akkor bizony mozogni kell.
-Csak bírd az iramot! - vigyorodom el kissé szemtelenül, miközben hátrapillantok a másikra, hogy megvan e még. Elkap a láz, ami ilyenkor szokott és csak remélni tudom, hogy őt is. Nem tudom, vajon hol jár, amikor elérem a karikákat, de azonnal megfordulok, hogy visszaszerezzem. Amolyan kétszemélyes macskázásba kezdek seprűnyélen. Vékonyka testem tökéletesen simul a vékony nyélre, s ha Morgannel sikerül egy vonalba kerülnöm, kinyújtom a kezemet felé, a térdeimmel továbbra is tartva és mozgásban tartva a repülőeszközt.

A hátam mögül egy hangot hallok, s néhány pillanatig tétovázom, hogy most felkeljek, vagy csak folytassam amit eddig csináltam. Végül úgy döntök, maradok ahogy vagyok, s a lábaim között hátranézve köszönök a két férfilábnak, miközben kicsit odébb megyek, hogy beférjen a seprűkhöz.
-Szia!-vigyorgok rá vidáman, majd még néhány roppanó hanggal kísért mozdulat után kelek csak fel és fordulok a srác felé kezet nyújtva neki, s jól végigmérve őt. Talán bunkóság, sőt igazából biztos, de ez engem sosem érdekelt. Arra való, hogy megnézzem. S nem mellesleg holtbiztos vagyok benne, hogy ő is bámészkodott, így már kvittek vagyunk.
-Saskia vagyok, bocs, hogy az ajtóba puccsítottam. Azt hittem, ilyenkor nem jön senki ide. - a beszéd nem akadályoz különösebben, elnyúlok a jövevény mellett és leveszek egy seprűt magamnak. Néhány pillanatig méregetem az eszközt, majd visszafordulok az újdonsült társaságom felé.
-Ö... ha már így idejöttünk repülni, nincs kedved dobálgatni? - mi tagadás, rég kviddicseztem már és most ennyinek is tudnék örülni, de persze nem kényszer a disznótor, ha nem akar, akkor nem fogom ráerőltetni az akaratomat, de szerintem némileg szórakoztatóbb lenne, mint csak úgy simán körözni egymás mellett a pályán faarccal. És egyébként nincs is faarcom. A döntést rábízom, s elindulok kifelé a tárolóból, az ajtóból már fel is szállva néhány méterre, s elégedetten elvigyorodom, mint aki hazatért és jóllakott. Rég röpködtem már, így nem is csoda, hogy kiélvezem az "új találkozást". Suhanok néhány kisebb kört, majd bevárom a fiút, hogy akkor most mi lesz, vagy mi nem lesz.

Ugyan nincs kifejezetten jó idő és kicsit késő is van már, de nekem akkor is most van kedvem egy kicsit röpködni. Ez egy hangulat, ami jön, amikor akar és nem mondhatok neki nemet, mert... hát biztos szörnyű dolgok történnének, de nem tudom. Még sosem próbáltam ki. A seprűtárolóhoz vezet az első utam, miközben feljebb húzom a galléromat. Rendesen felöltöztem ugyan, de a nyakam még mindig rendesen fázik, mert én lökött, sálat persze nem hoztam, hogy ne legyen útban. Legfeljebb torokgyulladást kapok, nagy ügy. Kissé morogva veszem szemügyre a tárolóban található eszközöket. Nem rossz rőzsék ezek, de a sajátomat jobban szerettem. Amíg legalábbis össze nem törtem. De voltam ilyen idióta, pedig valahogy jobban örültem volna, ha magamat töröm össze, mert az legalább gyógyítható, a seprűm viszont nem. Talán a születésnapomra majd kapok egyet, de az nem most van, addig kénytelen vagyok ezeket használni. Némi szemlélődés után inkább nekilátok bemelegíteni. Három fiatalnak tűnő darab között vacillálok, amíg átmozgatom magam, talán sikerül eldönteni, hogy melyiket vigyem. Persze most nem nyújtani, meg kocogni állok neki, mint amikor össze-vissza ugrálni készülök, de azért nem árt legalább egy kicsit hajolgatni, átforgatni a karjaimat és a lábaimat, mert már tapasztaltam, hogy milyen csúnya dolgok sülhetnek ki abból, ha ezt a részét kihagyom a sportnak. És az izomláz is brutálisabb utána. Eközben persze reménykedem, hogy nem most fog besétálni valaki az ajtón, mert akkor az illető a hátsómmal fogja szembetalálni magát.

A családom Oroszországból származik, de tulajdonképpen már három nemzedék óta áttelepedtünk London szívébe. A tévhittel ellentétben nincs semmiféle kapcsolatunk a történelemből ismert Romanov családdal, akik egyébként ráadásul muglik voltak, szóval ezt az elképzelést mellőzzük.
1984 áprilisában láttam napvilágot London szívében. A születésnapom akkor van, mint a Führernek, azt mondják, hasonlítok is rá. Bár remélem, nekem sosem lesz olyan bajuszom, mint neki.A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy jó hosszú nevet kapjak és természetesen ebből az egyik oroszos legyen, még ha nem is ott élünk már rég. Az első 11 évemet elég kemény perpatvarok között éltem le a nővéremmel.
Születésemtől fogva féltékeny rám, mert hát én vagyok a kicsi, akit mindenki imád. Az sem titok, hogy én ezt szeretem kihasználni, elvégre erre valók a kisebb testvérek. Csak nagyon ritkán tudunk mindig szót érteni, ez az erősen különböző jellemünkből is fakad. Ő inkább egy csöndes és stréber típus, míg én inkább nagyszájú stréber vagyok. Szóval egy hónapban körülbelül átlagosan egy napot vagyunk jóban a kezdetektől fogva.
A szüleim már az iskoláztatásom előtt is elkezdték nekünk tanítani a mágia alapjait, ami legalább mindkettőnket lekötött és ez volt az amit együtt szívesen csináltunk. Még többet tanultunk a varázslásról, hogy később naggyá válhassunk. Mármint én biztos, belőle csak egy aktakukac lesz, ez tuti. Repülni is megtanított minket apa, amit én imádtam, Svetlana kevésbé. Nem tudom, hogy létezhet olyan ember, aki nem szeret repülni. Ennél nagyon kevés dolog van, ami nagyobb buli. Csak száguld az ember a semmiben, egy szál seprűn. Jó, oké, talán kicsit veszélyes, de van ez így. Én azóta is nagyon szeretek röpködni.
Körülbelül hat éves voltam, amikor észrevettem nem messze tőlünk cheerleadereket gyakorolni és meg akartam tanulni azt a sok akrobatikus mutatványt és táncot, amit ők művelnek, így onnantól keményen edzettem és gyakoroltam. Igencsak csúnya baleseteket tudtam szenvedni a saját próbálkozásaim következtében, mindaddig, amíg két év múlva néhány korombeli boszorkányt is sikerült rávennem, hogy velem együtt szerencsétlenkedjenek. Egész jól sikerült összeszoknunk. Persze a szüleink szórakoztatásánál tovább nem terjedt mindaz, amit együtt elsajátítottunk, de ők mindig türelmesen figyeltek minket, sőt, néha még egy kis csodálatot is elkaptam néha anya szemében, amikor egy magasabb ugrásnál majdnem a mennyezetet súroltam, ami azért teljesítmény, mert elég magas a nappalink. Az amatőr és magányos pompon-imádatunk természetesen megmaradt, de ennek a kiélésére együtt már csak a szünidőben van lehetőségünk. 11 évesen nekem is megérkezett a Roxforti levelem. Nővérem, aki ekkor már harmadikos volt, természetesen kivágta a hisztit, hogy miért kell oda járnom, ahová neki, de hát érdekelt is ez engem. Izgatottan vártam, hogy végre érdemben tanulhassak valamit. Fűtött a buzgalom, hogy igazán beléphessek a varázs-életbe, ne pedig csak egy idióta kis porbafingó legyek.

Unottan majszolgatom a reggelimet, amit anya nekem és apának készített. A nővérem legújabb heppje, hogy ő vegetáriánus. Már el is terveztem, hogy hogyan szúrjak ki vele. Az az igazság, hogy szeretek főzni, úgyhogy a hétvégén terveim szerint csinálok egy kis rántott húst. Ismerem már az idióta tesómat, hogy a két hete tartó nagy vega élete ott fog véget érni, amikor megérzi a sülő pipihusi illatát. Kevés dologban értünk egyet, de abban igen, hogy a világ legjobb kajája a rántott husi. Persze általában azon is összeveszünk, mert neki állandóan a hátsóját kell hizlalnia. Aztán elcsodálkozik mindig, amikor felszed pár… najó, sok kilót. Az arcomon sejtelmes kis mosoly jelenik meg, s Svetlana rögtön kiabálni kezd nekem a lekváros kenyeréből.
-Te meg mit vigyorogsz? Hogy két füled van és nem vagy szatyor?
Tulajdonképpen nem vettem észre, hogy mosolyogtam, így kissé meglepetten nézek Svetre. Hát, ha ő mondja, biztos úgy van.
-Nem. Annak, hogy belőled viszont szatyor lesz. Egy vén, magányos szatyor! – nagyon humorosnak érzem magam. Azt kevésbé látom annak, amikor egy tányér méretű, ribizli-lekváros kenyérszelet csapódik az arcomba. Morogva dobom a földre a nővérem reggelijét és állok fel, hogy most aztán megfojtom, amikor bagoly kopog az ablakon. Nem nagy rejtély, vagy az enyém, vagy az örvé. Meg is indulok, hogy kinyissam neki, de Svetlana beelőz.
-Hagyjad, úgyis az én tanszer-listám jött meg!
Ez a szöveg talán még kedves gesztusnak is tűnhet mások szemében, de én tudom, hogy nem annak szánta, hanem erős célzásnak, hogy itt ő a sztár. Ugyan kérlek! Ő csak talpnyalónak jó. A beképzelt vigyor hamar lehervad az arcáról és lecsapja elém a pergament, miközben akkora felfújt arccal ül vissza a helyére, hogy mindjárt kipukkad. Én is majdnem kipukkadok, de én a nevetéstől.
-Megosztod velem, hogy mit fogsz shoppingolni? Ez kedves. – vigyorodom el és pillantok a levélre, melyről már biztos, hogy az enyém. Hát természetesen az, a felvételim, én pedig vigyorogva ugrok fel az asztaltól és körbetáncolom a konyhát, majd apával kezdve megölelgetek mindenkit.
-Én vagyok a király! Ó igen bébi! Én vagyok a király!
Svetlana is kelletlenül visszaölel, miután ő is sorra kerül. Tulajdonképpen nem utáljuk mi egymást, csak nem tudunk megférni. Azt azért nem tűrném el, hogy valaki más bántsa a nővéremet. Azt csak én tehetem meg. Ez a gondolkodásmód kölcsönös. Persze normális, hogy akad némi közös vonásunk is, mert van valamennyi körünk egymáshoz. A felvételi levelem nagyon felvillanyoz.
-Anya! Anyaaaa! Mikor megyünk vásárolni? Ugye ma? És kapok ajándékot?
Várható volt ugyan, hogy felvesznek a Roxfortba, de azért mégis más érzés a kezemben tartani az értesítőt, mint szimplán csak tudni.
-Kapsz. – forgatja meg a szemét drága szülőm, de addigra én már sehol nem vagyok, csak a hangos dübörgést hallani, ahogy felrohanok a szobámba.

Szóval, miután a nővérem nagy bánatára én is csatlakoztam hozzá a Roxfort Expresszen… pontosabban nem. Igazából mind a ketten elsprinteltünk tök más irányba, hogy véletlenül se legyünk egymás közelében. Ő a barátnőivel ment, én meg elmentem ismerkedni a többiekkel. Nem szeretek a bizalmamba engedni embereket, így a haverkodáson többre senkinél nem pályáztam. Mindenki teljesen be volt sózva, hogy hová osztják a ceremónián. Én szinte biztos voltam benne, hogy hová kerülök. Ha nem így lett volna, akkor már csak azért is megpróbáltam volna bejutni a saját klubhelyiségembe, ahol a valódi helyem van. Nem sokan kerültek velem egy házba, de velük a későbbiekben is megtartottam a viszonylagosan jó kapcsolatot, hogy mindig legyen kivel elütni az időt. A varázslást már az elejétől kezdve nagyon élveztem, főleg a bájitaltan-órákat. Most mit tagadjam, odavagyok a kotyvasztásért, főzni is szeretek, bár az kevésbé muris. Ez azért elég jól fog jönni, ha megtalálom egyszer életem párját és ő esetleg nem ért egyet velem, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Most mit tagadjam, szeretem elérni, amit akarok. Bármilyen áron. Ellenben az elméleti tanárok nem voltak oda értem a kezdettől fogva. Nem szeretek magolni, az nagyon unalmas. Különben is minek tanuljak én gyógynövénytant, amikor nemes egyszerűséggel meg is tudom venni ami nekem kell? Van miből, bőven! Emellett különösebben nem is tanulok szívesen olyasmit, amiről úgy gondolom, hogy a való életben nem veszem hasznát. Ebből azért néha akadtak összetűzéseim a tanárokkal, akik nem feltétlenül értettek egyet velem. Óh, a kis megtévelyedettek.

A háború alatt kissé össze kellett húznunk a költségeinket, amit én rosszul viseltem. Gyakorlatilag úgy vásárolom a könyveket, mint más lányok a cipőt és nem tehettem már meg, hogy minden nap vegyek magamnak. Na nem mintha nem lett volna pénzünk, de apának az a fura elmélete támadt, hogy ha hivalkodunk, akkor azzal bajt hozunk a saját fejünkre. De hamar leszokott róla, amikor rájött, hogy mennyire nem tud luxus nélkül meglenni. Kifejezetten cuki volt, amikor megpróbált kenyeret sütni. Öhm… megsínylette a konyhánk. Apa nem tud főzni

Saskia általában szeret nagyra lenni mindennel, amit tud, mert meggyőződése, hogy amit ő csinál, az mindig kivételes. Tanulni különösebben nem szeret, de a varázslás élteti, így a jegyein látható, hogy csak ez érdekli, az elméleti tárgyakból bukdácsol. Türelmetlen és hiperaktív. A mániája, hogy smink nélkül ő nem szalonképes, így sosem teszi ki a lábát vastag fekete szemkontúr és alapozó nélkül. A tanulással ellentétben olvasni viszont szeret, a táskájában mindig lapul valami nyalánk olvasnivaló. Szeret fiúzni, de mindeddig olyan még nem akadt, akivel össze is akart jönni, csupán flörtölget, hiszen az minden nőnek simogatja az önérzetét, ha tetszik az ellenkező nemnek. Ha jó az idő, akkor már a szabadban lehet megtalálni, vagy a lábával a nyakában, vagy egy sorozatos szaltó közben. Nem egy kifejezetten diktatórikus jellem, de azt sem szereti, ha dirigálnak neki. Utálja a kényelmetlen ruhákat, ennél fogva nincs oda az olyan eseményekért, ahol feltétlenül valami rém szoros, vagy nagy öltözetet kell húznia, amiben levegőt sem kap. Nem túl megértő típus, nem neki való a vigasztalás, főleg hogy nem tud csendben maradni, amikor a másik arra vágyna, és kéretlen tanácsokat osztogat, amik azonban mindig jók és beválnának, ha az illető megfogadná. Nem tud sokáig egy helyben ülni, kissé hiperaktív, ha nem vezetheti le a felesleges energiáit. Keresztbe tenni nem érdemes neki, mert bizonyos, hogy a jóakaró mindezt visszakapja idővel, ha lehet, még durvábban, nem riad vissza semmilyen eszköztől. Őt nem lehet csak úgy ukk mukk fukk alázgatni, majd ő megalázkodik, ha akar. (bocs, hogy E/1-ből  E/3-ba váltottam, de valahogy bizonyos részek furán jöttek volna ki. De ha kell, átírom)

Romanovék, mint a nevükből is látszik, Oroszországból származnak. A család még Saskia nagyapja idején költözött Nagy-Britanniába, ahonnan azóta sem mozdult el, néhány kalandvágyóbb személyt kivéve. Családfájuk ugyan nem teljes, jellemző Romanovékra a lustaság, de 9 nemzedékig visszamenőleg végig van vezetve. Ennek nyomán a család alapítójának Acer Dimitrij Romanovot tekintik. Hagyományaik közé tartozik, hogy a férfiak neve mindig tartalmazza a Dimitrijt, tisztelgésül ősüknek. Az aranyvérűek ranglétráján nem túl magasan helyezkednek el, ha a nevet említik, előfordul, hogy nem tudják hová tenni a családot (ez egyébként részben a kedves történelemnek is köszönhető), s jól elélnek, luxusra is futja, azért még nem ők a legnagyobb milliárdok tulajdonosai.
Büszkék a származásukra, azonban sosem voltak olyan pöffeszkedő beképzelt alakok, legalábbis többségükben. Sosem szóltak bele, hogy ki kit vegyen feleségül (habár egy muglinak nyilván ők sem örültek volna. Ez a hagyomány akár szándékos, akár nem, jól sült el, ugyanis eddig nem került sem félvér, sem mugli, sem sárvérű a családba, tovább emelve őket egy bizonyos szintig.
Anyai ágról Coria családja igencsak „alsórendű”. Habár aranyvérűek mindvégig, a családjuk sosem dúskált sem galleonokban, sem hírnévben. Amolyan csendes, tiszta emberek. Tősgyökeres angolok, így találkozhatott Coria és Dimitrij is. Felmenőik is hasonlóan szerény életben részesültek még a maguk idejében, habár akad olyan pletyka, hogy valamelyik férfi közülük részt vett Amerika felfedezésében, de hogy ebből mi igaz és mi nem, az eddig sosem derült ki. Ők azért szeretnek hinni ebben a történetben, mely legalább egy kicsit izgalmasabbá teszi őket.
Saskia szülei az egyetemi évek alatt találkoztak, s szerettek egymásba. Két lányuk születése után bár még szerettek volna gyermeket, már nem lehetett, ugyanis Cor-nak egy betegség következtében nem lehetett több csemetéje.
A háborúból igyekezték kivonni magukat. Ennek a saját kis okai megvoltak természetesen, ugyanis mindkét szülő más oldallal szimpatizál, de annyit nem ért nekik a dolog, hogy szétszakadjanak. Ők az a fajta pár, akik valóban a sírig szeretnek. Természetesen azért ezek az idők megviselték őket, főként anyagilag, egyszer fel is dúlták az otthonukat, de a ház szerencsére épségben maradt, a Gringotts pedig a pénzük nagy részét bizonságban óvta.
Jelenleg még mindig próbálnak nem hivalkodni, ami inkább Dimitrijnek kihívás. A gyerekeket igyekeztek nem bevonni a háborús ügyekbe, így csak azt mondták el nekik, amit valóban szükséges: hogy háború van és nehéz idők. Sajátos hozzáállásuk végett valószínűleg a felsőbb középosztálynál nem jutnak feljebb sem most, sem később.