- Azt, hogy méltó vagyok-e rá csak egyféle képpen derítheted ki, de te nem akartad, mikor lett volna rá lehetőséged, Miss Inábaszállt-Bátorság. – hanyagul rántok egyet a vállamon, miközben kapcsolok, hogy Thea még rajta ül, így leveszem onnan, hogy karjaimban pihenjen, és onnan fürkéssze az odakint rohangáló tömeget. Jó néhány felelőtlen elsős hozza magával a háziállatként hőn szeretett patkányát, vagy apró testű baglyát. Theának is jó éve lesz, efelől semmi kétségem.
Még mindig nem tudom mi legyen ezzel a lánnyal. Csinos, de még mennyire csinos! És alaposan fel is vágták a nyelvét, nem unatkoznék mellette, de már az unokahúgomnak is megmondtam nyáron:  nem hiszem, hogy valaha is megállapodnék. Hogyan is lehetne elég egyetlen nő egy egész életre? Bár Morrisonnak ahogy elnézem minimum annyi személyisége van, mint ahány féle lény él a Tiltott Rengetegben. Szor kettő, vagy inkább négy. Mégis vonz magához, nehezen állok ellen a kísértésnek, hogy minden tudásom összeszedve loholjak a nyakában, és balladákhoz hasonló szerelmes takonnyal árasszam el. De nem teszem, azért nekem gondolnom kell a hírnevemre is!
- Laetitia, szegény kicsi Laetitia. – fejem csóválom miközben sajnálkozó pillantással és szám sarkában bujkáló mosollyal dobom meg. – Tudod, van akinek jót tesz, ha úgymond tapasztalatot szerez, a lehető legtöbbet. Ilyen volnék én. Sőt, úgy gondolom arra érdemes játszópajtásod lennék, ha akarnám én is. Csakhogy… - újabb vállrándítással fejezem be a mondatot. Láttam amint az előbb ajkaimat bámulta, tudom, hogy élvezte azt a csókot amit még tavaly váltottunk. Nem utolsó sorban érzem, hogy újabbra vágyik, olthatatlan a szomja iránta, de nem adom meg neki. Jöjjön csak közelebb, és kezdeményezze ő vagy nem kap semmit. Akkor is doromboló kismacskát faragok ebből a két lábon járó fúriafűzből, ha belegebedek is!
A falhoz hátrálok, és lapockáim neki támasztom. Thea dorombol, pedig nem neki kellene, hanem Morrisonnak. Tudathasadásos ez a dög, meg kellett volna nézessem valami ispotályban. Egyre aggasztóbb, hogy mennyire kezes bárány lett. Vagy csak Deirdre kényeztette el őt nyáron, kezéből etette mindenféle falatkákkal, cirógatta és dögönyözte mintha muszáj lenne. A macskám meg persze, hogy élvezte, nincs ilyesmihez hozzászokva. Eddig tudta: ha hű szövetségesem lesz, megsimogatom a füle tövét. De most?! Addig hisztériázik míg a rabszolgája nem leszek és addig vakargatom a hasát míg el nem alszik. Nők?! Megőrjítenek, a kisujjad nyújtod erre leharapják az egész karod. Olyanná vált már Thea is, mint Letty, tiszta sor!
- Hát harapj. – súgom miközben tekintetét keresem. Szemeibe akarok nézni, hogy elkapja a pillanatot, mikor szemeim kékje két árnyalattal sötétebb lesz. Lássa csak, ahogyan felébreszti az alvó oroszlánt, hogy majd ne lepődjön meg, ha támadásba lendül.
A lány karja a nyakam körül olyasmi, amiben rég nem volt részem, és őszintén szólva hiányzott. Mélyen belélegzem az illatát. Még mindig tolakodó és erőszakos, ugyanakkor ez a parfüm az, amivel azonosítani is tudom. Egy nyári rét illatával nem tudnék mit kezdeni, hozzá ez illik. Behunyom a szemem, próbálom kordában tartani a testem, de könnyebb feladat lenne rávenni egy unikornist, hogy legyen kedves leszúrni magát és vérét egy tálkába csepegtetni. Megőrülök, még két másodperc, és elvesztem a fejem. Lehelete a nyakamban arra ösztönöz, hogy nyissam ki szemeimet, és Theat nemes egyszerűséggel engedjem el. Macska; majd a talpára esik, kit érdekel most?! Lassan igyekszem kifújni a levegőt, de valahogy nem sikerül, hangos szuszogásként hagyja el a tüdőmet. A francba is, nem hiába tartottam ettől a boszorkánytól, ő is rászolgált a hírnevére!
Ne csigázz, Morrison, ne csigázz vagy berántalak egy kupéba és letépem rólad ezt a szemtelenül csinos ruhát!
- Miiii? – nyögöm szinte tehetetlenül. Ennél már csak akkor lennék döbbentebb és csalódottabb, ha Potterből lenne a következő Mágiaügyi Miniszter. Most komolyan? Nyilván arra számít, hogy majd hanyatt-homlok rángatom fel a sliccem, de testével takar, így még ha valóban le is csúszott volna, akkor sem látná ebben a pillanatban senki. Ha tudom, akkor elkapom jobb kezének csuklóját, és csípőmre helyezem puha tenyerét, a széles barna bőr öv tetejére. Majd lassú mozdulattal nyúlok le, hogy felhúzzam a sliccem, ami meglepő módon valóban le volt húzódva. Ilyen még nem fordult elő velem, de ennek a napnak van egy hibaszázaléka, így mindegy is… lényeg, hogy már el van hárítva a krízis.
- Remélem, jól szórakoztál eddig, Laetitia. Most viszont, változnak a játékszabályok. – közelebb hajolok hozzá, orrom a hajába fúrom, hogy élvezhessem puhaságát, és kellemes illatát. Szívesen simítanék végig az arcán, de nem teszem. Mindkét tenyerem a folyosó falához szorítom, hogy még véletlenül se érintsem. Ha megtenném, elszabadulna a pokol bennem, és tényleg csak egy tucat sárkánnyal tudnának elvontatni a lány mellől.

Elengedem a fülem mellett a keze összenyálazására vonatkozó fejezetet. Most tényleg? Ennyi telik a nagy Laetitia Morrisontól, hogy ilyen kicsinyesen belém kössön? Provokál, csak hogy valamilyen reakciót kiváltson belőlem? Ennél többet vártam tőle, de tényleg.
Látom, hogy milyen óvatosan közlekedik, bizonyára elege van már a balszerencse áradásából. Thea teljesen megkergült, hogy a fülembe szimatol pedig ilyet csak otthon szokott csinálni, vagy a hálókörletben, amikor az ágyamon fekszem. Nyilvánosan eddig még soha. Őt is teljesen kiforgatja magából ez a boszorkány, nem csak engem?! Némán, egyetlen rezzenés nélkül tűröm, hogy megérintsen, jól van, ügyes gyerek vagyok én! Alig moccanok, szerintem észre sem vette. Aztán a nyári elfoglaltságom iránt érdeklődik, legalábbis nekem úgy tűnik.
Azért sem fogom azt mondani neki, hogy nyáron az unokahúgomat pesztráltam, és nem volt se időm se energiám lányokkal foglalkozni. Gondolkodtam rajta, hogy legalább a feszültséget le kellene vezetnem, de aztán mégse tettem, mert nem lett volna értelme. Volt nekem jobb dolgom is! De tény, hogy Morrison érdekel, és most is fokozza az érdeklődést ezzel a kis cirógatással meg a buta kérdéseivel. Az agyamat húzza, de komolyan!
- Mutassalak be? Nem bízol bennem? – szórakozottan kacsintok rá, majd Thea felé nyúlok, hogy ne a vállamon üljön, hanem bújjon el a karjaim közt. Ezzel magamat is védem a lánytól, nem hiszem, hogy ki akarná lapítani a macskámat, már csak nem veti magát a nyakamba így. Meg talán meg se átkozna, nehogy a macskát találja el. Ki tudja, még mindig óvatos vagyok, ha róla van szó, mert ha lehet hinni a pletykáknak akkor... na mindegy is, nem akarok ebbe belegondolni! – Ők? Nem, semmi maradandót nem nyújtottak nekem. Ellenben fordítva… - lógva hagyom a mondatot, és szándékosan a lány tekintetét követem, pontosan tudom, hogy nem csak én akarok tőle valamit, hanem ő is tőlem. Aljas egy dolog tőlem ezt kihasználni, hogy most óvatlan volt, de megesik, hogy az ember háttal üli meg a Hippogriffet.
- Drágám, azt hiszem a hálószobáddal kapcsolatban már nyílt titkok vannak többségben, népszerűség átka, hogy pletykálnak ezt-azt. Tartogatsz még meglepetéseket az arra érdemeseknek? - tovább vigyorgok, tenyérbe mászó módon fixírozom Laetitia vonásait. Tetszik, ahogy játszik nekem, ahogy megjátssza, hogy mennyire nagylány, milyen híres csábító. Lehet, hogy tényleg az, és lehet, hogy sokakat meg tudott hülyíteni már, még többen pedig a hálójában ragadtak. De az is biztos, hogy most, ebben a pillanatban engem akar megszerezni, ezzel pedig módfelett imponál nekem.
- Megharapdálni? – a folyosó falának dőlök, térdeimet enyhén behajlítva, hogy közelebb férhessen hozzám. Thea, ez az áruló dög (akit ezért egyszer még az Akromantulák elé vetek, hogy szívogassák csak ki belőle az életet ezek a hatalmas pókok) dorombol még mindig, pedig éppen csak egy kevéske simogatást kapott. – Harapj meg, és majd elválik, hogy miként reagál rá a macska. Vagy nincs elég merszed hozzá?

Eehh…
Legszívesebben elgondolkodva vakargatnám a tarkóm, hogy mégis mi a jó francot csináljak az előttem meglehetősen méltatlan testhelyzetben szenvedő lánnyal. Morrison az Morrison, vele minden másképp működik, olyan mint egy kitörni készülő vulkán. Vele beszélgetni és Őt megközelíteni körülbelül akkora körültekintést igényel, mint egy náthás sárkányt megsimogatni. Egy rossz mozdulat, és már szénné is váltál.
Nem mintha félnék tőle, vagy ilyesmi, mert nem. Tudom, hogy nem támadna rám, ennyire azért nem ostoba. Mégis képes lenne egy kupac szénné változtatni, egyetlen pillantásával. Éget ez a nő, aki túl közel merészkedik hozzá azt kíméletlenül rabigába hajtja ahonnan nincs menekvés.
Tehát, mit csináljak vele?
Thea kiugrik a kezemből, aminek nem örülök, hiszen a vonat még nem indult el, és amilyen kergekóros tud lenni, azt hiszem képes lenne lerohanni a szerelvényről én meg bottal üthetem a nyomát. Laetitia felé veszi az irányt, büszkén emeli magasra a fejét, hegyes fülei égnek merednek akár csak az eddig vidáman lengedező farka. Áruló. Így megszédítette ez a boszorkány őt is?!
- Mikor csókoltam én neked kezet, drágám? – gúnyos vigyorom szemernyit sem csillapodik, sőt, ha nem vigyáz lassan mély kuncogás is társulni fog hozzá. Teszek felé egy lépést, és egy gyakorlott csuklómozdulattal intek a macskámnak, hogy jöjjön vissza hozzám. Thea tudja, hogy mit jelent ez a szavak nélküli parancs, és már jön is. Igyekszem uralni az arcom, és nem kimutatni mennyire kellemetlen az, amikor ez a gyalogszőrös lábszáramon felkapaszkodva, majd csípőmről elrugaszkodva terem a vállamon. Gyakorolta ezt éppen eleget, de azért még nem esik jól amikor kivont karmokkal száguld felfelé a testemen.
Csendesen nézem, ahogy megigazítja a ruháit, miközben a szőrmók beleszimatol a fülembe. Elnyomom az ingert, hogy megrázkódjon a vállam mert végigszalad a hideg a hátamon tőle. De a macska tevékenysége csupán a kezdet volt, mert Morrison is megérint, én pedig minden hiedelemmel ellentétben egész nyáron böjtöltem. Egyetlen lányt sem környékeztem meg a bálokon, és mivel egy szigeten élünk, nem is igazán találkoztam korombeli kis boszorkányokkal akikkel esélyem lett volna közelebbi kapcsolatba kerülni. Minden idegszálam ki van élezve úgymond.
- Mondanám, hogy te is hiányoztál nekem, deeee…. – eleinte néhány árnyalattal mélyebb és rekedtebb a hangom mint általában, de a mondat végére összeszedem magam. Nem fogom kimutatni neki, hogy már ez az egyetlen kis érintés is miféle gondolatokat ébresztett bennem. – Nem volt időm ezen merengeni, hogy hiányzol-e nekem. Persze még mindig hiányzol a gyűjteményemből, így nem teljes, de azért akadt aki szórakoztasson.
Hátrálok egy lépést, és jobbommal a szőrmók felé nyúlok, hogy megint a kezembe vegyem,mert  nem örülnék neki, ha megszökne mikor ekkora a tömeg.
- De neked nagyon rózsás az arcod, Morrison. Csak nem pihentető éjszakád volt? – oldalra biccentett fejjel kacsintok rá. Belül mélyen persze ordítanék ha tényleg egy pasival lett volna az éjjel. Nem mintha lenne alapom féltékenynek lenni, de azért mégiscsak zavarna a dolog. Fél évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megszerzem ezt a lányt magamnak, és bár a fogadást elbuktam, azért még saját megnyugtatásomra folytatom önkéntes, egyszemélyes hadjáratomat. Ha bárki beleköpne a levesembe, az rondán megnézhetné magát. Tudom is én, a hippogriffek elé kötözném talpig pocokkal borítva, vagy valamely más, ennél kreatívabb leckéztetést ötölnék ki számára.

Mindenki azt mondja: megváltoztam. Én pedig mindenkinek azt válaszolom erre: Igen. Na és?! A világunk változott, nem én. Szerintem bolond az, aki nem látja be, hogy az elmúlt fél év eseményei négy sarkánál fogva forgatták ki önmagából a varázsvilágot. Rossz volt a Nagyúr hatalma, a vér tisztaságán alapuló uralom, és a sárvérűek üldöztetése? Nézzenek csak körbe manapság! Épp csak annyi, hogy fordult a kocka, s ma már nem az a hátrány, ha valaki mugli származású, hanem ha aranyvérű. Egyből megy a kérdezősködés meg az ujjal mutogatás. „Biztos Tudjukkit szolgálták!”
Elég volt kimagyaráznia Christophernek a családot ebből az egészből, és bár nem nézték jó szemmel, hogy gyakorlatilag a Nagyurat támogatva valahogy mégis semlegesen tudtunk lavírozni, azért voltak akik nem úszták meg ennyivel. Például anyám bátyja, aki elvakult Halálfaló hírében állt az elmúlt években, s meg is itta a levét, kapott időt elgondolkodni a kirekesztő gondolkodásmódján az Azkabanban.
Nem én változtam, a világ változott meg körülöttünk, és úgymond csak felnőttem a helyzethez, az élethez. Látni iskolatársakat, fiatalokat, ellenállókat vagy épp barátokat meghalni a Roxfort ostromában finoman szólva is megártott a lelki békémnek. Mind hülye, akinek nem. Velünk egy idősek voltak, ha nem fiatalabbak, és mégis otthagyták a fogukat. Mint az a kis vigyori szőke, akinek a mosolyától mindig úgy érezhettem: egy kis napsugár hullt alá az égből, hogy melengesse a szívemet. Nyálas meg minden, de igaz, hiányozni fog nekem. Talán változtam, de csak annyit, hogy már tudom mennyit ér az élet, mennyit érnek a barátok és mennyire könnyű elveszíteni mindent egy csapásra. Értékelem, hogy még élek, és azok is, akik fontosak számomra.
A nyári bálok alkalmával sokat gondoltam lányokra, főként azokra akikkel játszadoztam, majd eldobtam őket mondván kapok én jobbat is, vagy épp nincs kedvem megállapodni. Laetitia is ez a kategória, fogadásnak indult de már közben kezdtek átalakulni bennem a dolgok, csak épp nem volt idejük kibontakozni a körülmények miatt. Nyilván utál engem, és amint megpillant, leátkozza a fejem a nyakamról.
A kilenc és háromnegyedik vágányon várakozva előbb feltereltem Minniet és az unokahúgom a szerelvényre, nehogy még a végén nekem itt maradjon Londonban. Furcsa a lány, de nem furcsább mint amilyen én lettem. Sok időt töltöttünk együtt, elvittem vitorlázni is magammal, és mindketten órák hosszat, csendesen bámultuk a habokat. Húgommá vált ő is, igazán. Nem tudom, hogy hogyan állnak a dolgaik Wallbrickkal de nem is érdekel, nem az én dolgom. Más magánéletébe nem szólok bele, előbb harapom le a nyelvem és adom oda Hagrid gusztustalan korcsának vacsorául. Persze ezt fordítva is elvárom.
A folyosón sétálva, szórakozottan simogatom Theat, a kis szőrmók kézben szeret utazni, sehogy máshogy. Húgom keresem, hogy néhány szót válthassak vele, utolsó intelmeket arra vonatkozóan, hogy kivel haverkodjon és kivel ne. A macska érdeklődő tekintettel bámul ki az ablakon, tetszik neki a sokadalom, én pedig halovány mosollyal jutalmazom a vérbeli kis vadász izgatott farkcsapásait. Lesznek még gondjaim miatta, amikor megint felfalja valamely iskolatársam patkányát vagy kisebb termetű baglyát!
- Jól van, Thea, nyugalom! – duruzsolom neki legdörmögősebb hangomon, szinte visszhangozva az ő dorombolását. Jó csapat vagyunk együtt, ez a kis szőrcsomó meg én. Az ablakon kipillantva megpillantom Morrisont, amint éppen unokabátyámnak száguld neki nagy elánnal, és elkap a vigyoroghatnék, de nem teszem. Elég szétszórt a kicsike, és nekünk még bőven lenne miről beszélnünk! Az ajtó felé fordulok, hogy majd szóba elegyedhessek vele, de valamivel nem számoltam.
Amit Merlin eltervez, azt véghez is viszi. Ha ő azt akarja, hogy vigyorogjak, akkor fogok is.
Alattomosan görbül felfelé szám sarka, ahogy meglátom a lány bénázását, ami egyáltalán nem vall rá. Előbb majdnem fellöki Ryant aztán meg felesik a vonatra. Mi lelte szerencsétlen párát, valaki konfúziós átokkal szórta meg?
- Morrison, drágám. – szólalok meg lágyan, elállva a folyosót előle, hogy ne menekülhessen (legalábbis az egyik irányba). – Elég ha csak meghajolsz előttem, nem kell mindjárt térdre borulnod csodás személyem előtt, hiszen régi ismerősök vagyunk mi. Ugye, szépségem? – pofátlanul kacsintok rá, miközben már várom, hogy rikácsolva szórjon szitkokat rám és egész családomra az anyámra különös tekintettel. Mert hát, van amiben változtam, és van amiben nem. Jellemem ellen való cselekedet volna most kedveskedni és mézes-mázas hangon cseverészni vele az időjárásról vagy a sütőtök lé receptjéről, így nem is teszem.

Célirányosan haladok a lépcsőkön a harmadik emeletre. Nem először teszem meg ezt az utat, legalábbis az utóbbi néhány hétben, és különösen az elmúlt napokban gyakran megfordulok itt. Egyáltalán nem azért, mert valami rosszban sántikálnék. Bár az ugye relatív, hogy mit tekintünk rossznak, és mit jónak. Én csak… egyszerűen itt találok egy kis megnyugvást. Nagyot sóhajtva kanyarodok be az utolsó lépcsőfordulón.

Mindig utáltam a tavasz ezen szakaszát. A nap többnyire süt, a fák virágoznak, a madarak csiripelnek… tökéletes díszletei mindenfajta nyálas cukormázas romantikának. Bárki, aki kilép a biztonságot jelentő komor kőfalakon kívülre, az szinte rögtön hősszerelmes pojácának érezheti magát. Engem pont ez vonzott ide: ennél romantikátlanabb hely kevés van a Roxfortban. Még látom saját lábnyomaim a porban a padlón. Oda megyek, ahová mindig. A folyosó végén egy apró ablak van, amely olyan gyenge fényt ad, hogy az szinte már alig észrevehető. Amikor először jártam itt, akkor rászánta az időt, hogy megszabadítsam az ablakfülkét a portól és a pókhálóktól, és hála a relatíve sűrű látogatásaimnak, nem szőtték még be újra ezek a derék kis jószágok. Az ablak apró üvegkockái közül néhány meg van repedve, mások pedig be vannak törve – vagy már nincsenek is. Letelepszek az ablakfülkébe, térdeimet felhúzom és átölelem akár a gyerekek. Bambán, reménykedve bámulok ki az ablak egy betört résén, tekintetem mintha várnak, mintha keresne valakit.

Bár nem tartom magam veszélyeztetettnek, mégis érzem, hogy valami készül. A feszültség szinte tapintható, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság pedig már begyűrűzött a mi köreinkbe is. Noha Chris és az anyám mindent megtesznek a család békéjének és biztonságának érdekében, ez nem tűnik elégnek. Nekem is közéjük, a Halálfalók közé kell majd állnom, nincs más megoldás. Éjszakánként álmatlanul forgolódok, és rémálmok gyötörnek, ha mégis sikerülne elaludni. Minnie húgom persze semmit sem érzékel az egészből. Szerintem alig várja, hogy eltűnjek innen, és úgymond életmódot váltson… Már most olyan, akár egy kismacska: bárki aki akadja egy ideig dédelgeti, ő ettől módfelett boldog és elégedett, aztán ha megunják, akkor eldobják. Ő egyedül marad és kétségbeesetten keres valakit, akárkit, aki majd ismét babusgatja. Azt már legalább kiküszöböltem, hogy mélységes depresszióba zuhanjon minden csalódás vagy szakítás után, de ezt a kérlelhetetlen hódítási vagy ragaszkodási mániát még nem. Hiába mondtam el neki százszor, hogy vannak az életben és különösen ezekben az időkben sokkal fontosabb dolgok is az ő vélt vagy valós problémáinál.

A Wallbrickkel kötött fogadásom határideje néhány napon belül lejár. Nem mintha érdekelné, nem is igazán találkoztam vele. Csak onnan tudom, hogy egyáltalán él még, hogy minden este be van ágyazva, reggelre pedig össze van gyűrve az ágyneműje. Azt is kétlem, hogy az unokahúgommal múlatná az időt. Erre Dee állandóan vörös és kisírt szemei, valamint kivételes agressziója engednek következtetni. Mintha a föld nyelte volna el Ryant, de nem különösebben aggódom érte. Olyan, mint Thea macskám: mindig a talpára esik. Visszakanyarodva a fogadáshoz és annak tárgyához Morrisonhoz: motiválatlan lettem. Nem akarom már beszédíteni az ágyamba a lányt. Egyszerűen nem éri meg a fáradtságot. Persze, szépen csillog-villog. Kívülről nagyon pofás kis teremtés, de belül pontosan olyan, amilyennek gondoltam. Alig találtam valami értékelhető, pozitív tulajdonságát. Ahogy egyre több időt töltöttem Laetitiával, egyre inkább és egyre gyakrabban kúszott szemeim elé egy arc, egy angyali lány mosolya. Hetekig kutattam az agyamban a neve után, emlékeznem kellett rá, mert… már nem akarom elfelejteni. Cserfes kis fruska, képtelenség, hogy valaha is elfogadja a család vagy a társaság. Ő csak egy félvér, egy selejt, nem ér fel Hozzánk, az aranyvérűekhez. De voltaképpen én is az vagyok, pontosan az vagyok ami ő. Az, hogy a vakszerencsének köszönhetően másnak állíthatom be magam, mint ami valójában vagyok, az még nem azt jelenti, hogy különb lennék a Hugrabugos lánynál – már ami a kevert vért illeti.
Maya
Amikor eszembe jutott, még néhány nappal ezelőtt a lány neve, akkor hirtelen mintha hosszú idő után partot ért volna a hajóm. Mint mikor megpillantod a szárazföldet a hosszas hánykódás után. De úgy látszik már késő. A lány éli világát, és bár nem olyan mosolygós mint régen, azért megmaradt annak a naiv, bűbájos hölgynek, aki volt. Elvesztettem.

Ezért vagyok hát itt. Eldobtam magamtól az egyetlen lányt, aki mindmáig bármiféle érzelmet keltett bennem életre, és akit nem tudok feledni. Tény, hogy jó ideig fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán hiányozna, ám amikor erre rájöttem, Merlin látja a lelkemet, és vessenek sárkányok elé ha hazudok; én megpróbáltam küzdeni az érzés ellen.
Órákat töltök ezen a lepukkant és elhagyott folyosón, hogy láthassam. Csak néha, ahogy elsétál a parkon át, vagy ahogy a klubhelységük felé igyekszik. Hogy amikor ide jövök, vagy megyek innen akkor belé botolhassak. Látni őt; ennyi maradt csak nekem. Nyomorult egy érzés, és egyáltalán nem szoktam még hozzá. Soha nem volt még ilyen, hogy esélyt sem éreztem arra, hogy megküzdhessek érte azért, hogy újra az enyém lehessen.
Ugyanazzal a rezzenéstelen, fürkésző arccal nézek ki az ablakon már hosszú percek óta. Eltelt egy óra, eltelt kettő. A felhők csak úgy suhannak egymás után az égen. Kellemes tavaszi szellő fúj be a hiányos ablak résein, ami megnyugvást és csillapodást hoz számomra.

Bele kellett törődnöm ennyi hiába való várakozás után abba, hogy a lányt nem látom ma. Elindulok vissza a lépcsőhöz, pálcám szórakozottan forgatom az ujjaim közt. Már félúton járok, mikor léptekre leszek figyelmes. Pálcám szorosan tartom, védekezőn magam elé emelve, míg meg nem pillantom a lépcső tetején a tanáromat, Lorraine Warren tanárnőt. Azt hiszem nem kifejezetten kedvel, de azt azért kétlem, hogy átkot küldene rám csak azért, mert ezen a folyosón vagyok. Leeresztem hát a pálcát, hogy lássa: semmi ártó vagy rossz szándékom nincs és nem is volt, nem is lesz. Kedélyesen elmosolyodok, majd röviden meghajlok.
- Jó napot, Tanárnő! – igyekszem a szemébe nézni, és hagyom, hogy az arcom beszéljen helyettem. Nem tettem semmi rosszat, semmi szabályellenest. Legfeljebb az lehet némiképp furcsa, hogy egy ilyen elhagyatott és gyanús helyen vagyok. De tudtommal nem tiltott ez a folyosó.

Köszönöm a játékot!