Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy megrekedtem alattam a szédületes mélységgel, most még jön is valaki, aki láthatja, hogyan győz le engem ez az átkozott átjáró. Legszívesebben inkább azonnal levetettem volna magamat, mintsem találkozzak valakinek a szánakozó tekintetével. Ebben a döntésben viszont még mindig megakadályozott az a tény, hogy nem szándékozok meghalni.
Oldalra fordítottam a fejemet, és némi megkönnyebbülést jelentett, hogy Cellar állt azon a helyen, ahonnan én magam is indultam pár perccel ezelőtt. Még mindig nehéz volt számomra feldolgozni, a szülei hogy voltak képesek ilyen szörnyű keresztnévvel „megajándékozni” szerencsétlent. Én személy szerint nem bírnám elviselni, ha Pinceajtónak hívnának. Még idegesítőbb lehet, hogy minden egyes nap szembesülnie kell vele, hogy így hívják. Mondjuk, egy ilyen név elég indok lenne, hogy a mélybe vessem magamat.
- Hányszor mondjam még, hogy ne szólíts így?!  Vagy a teljes nevemet használd vagy a Cassie-t. Ennél jobban már ne rövidíts rajta! – Ripakodtam rá. Ki nem állhatom, ha valaki olyan becenevet ragaszt rám, amit nem szeretek. Ilyenből pedig már akadt jó pár. Pontosan ezért emelem fel mindig a hangomat, ha ilyesmi történik. Igaz, utólag belegondolva fölösleges energiapazarlás volt részemről, mivel ezt is el fogja felejteni újra és újra. Borzasztóan idegesítő ez az átok. Jobban kedveltem, mikor még nem volt meg ez a bosszantó rendellenessége. Azóta eléggé megváltozott és meg kell jegyeznem, nem vált előnyére. Régen még bizonyos fokig kedveltem is, ami nagy szó, főleg ha azt vesszük, egy hím nemű példánnyal állunk szemben.
- Mellesleg minden a legnagyobb rendben. Éppen egy kicsit kiszellőztetem a fejemet. Tudod, ahogy mindig is szoktam. Felettébb kellemes. Alkalomadtán próbáld ki te is– Hazudtam mosolyogva – Gyönyörű a kilátás, nemde? – Néztem le egy pillanatra, de azon nyomban meg is bántam ezt a meggondolatlan tettemet. Furcsa, de úgy tűnik, mintha a köztem és a padló közötti távolság egyre csak nőne, minél többször nézek le. Gyorsan vissza is fordítottam a tekintetemet beszélgetőpartneremre, és igyekeztem olyan arckifejezést varázsolni magamra, mintha minden rendben lenne. Csak hogy hihető legyen az előbb előadott mesém.  Nem, véletlenül se vagyok hajlandó beismerni, hogy bajban lennék. Én Cassiopeia Chesterfield vagyok, aki számára nincsenek akadályok. Se szakadékok. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb sikerül egyedül is lejönnöm. Vagy így vagy úgy. A segítségkérés szó nem szerepel a szótáramban.
- És te? Mi szél hozott erre? Remélem, nem itt szeretnél átjutni. Egyszerűen nem tudok betelni ezzel a kilátással, szóval valószínűleg még itt leszek egy darabig. Úgyhogy, ha sürgős dolgod van, a hagyományos utat javaslom – Próbáltam leszerelni, hátha elmegy, bár miután a holmiját a földre pakolta, ez nem tűnt reális alternatívának. Nem mintha olyan meggyőző lettem volna, mint ahogy akartam. Valljuk be, ebből a helyzetből elég nehéz jól kijönni.
- Mégis hogy vagy képes lepakolni arra a mocskos padlóra?! El tudod képzelni, hányan járnak azon naponta? Még a gondolattól is felfordul a gyomrom, hogy a személyes holmimat ott helyezzem el, ahol mások az ízléstelen cipőiket koptatják – Borzongtam meg egy pillanatra a gondolattól, főleg ha azokra az ízlésficamos iskolatársaimra gondolok, akiknek a lábbelijét még valószínűleg a házimanónk is undorodva dobná el.

Addig sikítottam, amíg a tüdőmből el nem fogyott az összes levegő. Ez pedig beletelt legalább fél percbe. Édesapámnak hála, akit gyerekkorom óta folyton elkísértem a kviddics meccsekre, megtanultam a lehető leghangosabban és hosszú ideig kiabálni. Nem hittem volna, hogy ezt a képességet valaha előnyömre tudom fordítani a lelátón kívül, de mégis megtörtént. Hiszen hamarosan egy hang szólalt meg a hátam mögött. A lépteit nem is hallottam, nyilván annak okán, hogy el voltam foglalva a kétségbeesett helyzetemmel, de ettől függetlenül örültem neki, hogy megjelent. Gyorsan meg is fordultam, hogy megpillantsam a kellemes férfi hang tulajdonosát.
Először mosolyogva a szemébe néztem, majd a tekintetem egy kicsivel lentebb vándorolt és a talárját kezdte el pásztázni.  A mosolyom kicsit halványabb lett, mikor nem találtam rajta prefektusi kitűzőt, majd nyomtalanul el is tűnt, mikor az oroszlános címerre néztem. Egy mezei griffendéles lenne a megmentőm? Ez hihetetlen! Annyit már biztosan tudtam, hogy ha kijutok innen le fogom tagadni, hogy aki segített rajtam, melyik házat képviselte. A másik lehetőség, hogy be se vallom egy árva léleknek se, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültem, és ezzel minden problémám el lesz simítva. Ebben a helyzetben azonban nem válogathattam sokat, és úgy gondoltam, elfogadom a felsőbb éves segítségét csak, hogy kijussak erről az iszonyatos helyről.
- Végre! Már azt hittem, soha nem jön ide senki – Panaszkodtam. Hihetetlen, hogy így is majdnem egy teljes percig kellett várnom, amíg megjelent. Kicsit jobban is igyekezhetett volna.
- Most pedig megengedem, hogy kivezess erről a szörnyű folyosóról – Fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, miután felajánlottam, hogy ebben a hatalmas megtiszteltetésben részesítem. Igaz, ő nem tűnt olyannak, aki még életében nem beszélt aranyvérűvel. Mi több, az öltözete és az a sétapálca arra utalt, hogy talán ő is egy közülünk. Mikor jobban megnéztem magamnak az arcát, még egy kicsit ismerős is volt.
- Javíts ki, ha tévedek, de úgy érzem, mi már találkozunk valahol. Mi a vezetékneved? – Tettem fel azt a kérdést, amivel első éves koromban ismerkedtem. Ha ismerősen csengett valakinek a családneve az azt jelentette, hogy fontos személy, ezért érdemes vele jó kapcsolatot kialakítanom.
Meg mernék rá esküdni, hogy valamelyik bálunkon volt vendég egykor. Amennyiben így van, ő is előkelő família sarja akár csak én, és ebben az esetben talán eltekinthetünk attól a bosszantó ténytől, hogy nem mardekáros.
A bemutatkozást a magam részéről egyelőre mellőzöm, hiszen ő a férfi, és az illem szerint neki kell először megtennie ezt a gesztust. Ráadásul én csak akkor árulom el neki a nevemet, ha már kiderült, hogy érdemes-e rá.

Semmi ellenátok. Még apró jelét se láttam annak, hogy esetleg a pálcájáért akarna nyúlni, pedig ennyit azért minimum elvártam volna. Ez után semmi szitkozódás, ordítozás, kapálózás vagy a három keveréke. Ennek a szőkeségnek teljesen elmehettek otthonról. Volt már dolgom hugrabugossal, nem is eggyel, de ez a példány mindegyiken túltesz. Teljesen olyan, mintha nem is ebben a világban élne.
- Örülök, hogy élvezed. Ezek után nyilván azt is imádni fogod,  ha a fejed lüktetni fog a sok beáramló vértől, miközben a lábaid szépen elzsibbadnak – Tettem csípőre a kezeimet, miközben a látványban gyönyörködtem. Már csak az lett volna jobb ennél, ha éppen a jéghideg tó felett lebegett volna.
- Megható, hogy a napirendem miatt aggódsz, de amint látod találtam magamnak jobb elfoglaltságot: egy szegény ártatlan és borzalmasan téveszmés hugrabugosnak segítek változtatni a nézőpontján – Léptem hozzá közelebb. Ez a szójáték talán kissé erőltetettre sikerült, de szerencsére rajta kívül senki más nem hallhatta. Neki pedig semmi oka nem lehet panaszra, hiszen a drága időmből áldozok arra, hogy vele foglalkozzak. Olyan jó vagyok, és ezt annyian ki is használják, de egyszerűen nem tudom abbahagyni. Lételemem, hogy törődjek másokkal.
- Nos, lássuk csak. Hol is kezdjem? A tökéletes hajamat az Édesanyámtól örököltem. A mosolyom és az arc csontom az apai ágamat dicsérik, a szemem leginkább a nagyanyáméra hasonlít. Az öltözékem a szüleim együttes érdeme. A személyiségem és a kifinomult stílusom pedig a neveltetésem gyümölcse. Nyilván ez a szó ismeretlen számodra, de nem pazarolnám arra az időt, hogy elmagyarázzam. Alkalomadtán nézd meg a szótárban – Kacsintottam rá, miután kifejtettem életemnek azt a részét, amire kíváncsi volt.
- Mellesleg ezzel nem vagy egyedül. Én is sajnálom magamat. El se tudod képzelni milyen borzalmas egy iskolában tanulni a pórnéppel. A ti szemszögetekből égi áldás, hogy mi, felsőbbrendű aranyvérűek jelenlétünk fényével beragyogjuk a szürke falakat, de részünkről ez hatalmas áldozat – Panaszoltam a fejjel lefelé lógónak, bár ő valószínűleg nem tudja felfogni ennek a problémának a jelentőségét.
- Tudod mit? Kezdesz untatni. Látom, jól érzed magad, ezért nem is zavarlak tovább a szórakozásban – Hátráltam pár lépést, majd elővettem a tükrömet, hogy még indulás előtt ellenőrizzem, tökéletesen nézek-e ki. Miután sikerül megigazítani magamon mindent, ismét a fiúhoz fordultam, és pálcámat egyenesen rá szegeztem.
- Silencio! – Mondtam ki az igét, amitől azt reméltem, eltűnteti egy időre a hangját. Amúgy is csak ostobaságokat tudott beszélni. Az ilyennek nincs is szüksége arra, hogy kommunikáljon.
- Nem akarom, hogy bárki is zavarjon, miközben jól érzed magad odafent. Én már csak tudom, hogy nincs is rosszabb, mintha valaki megzavar. Még szerencse, hogy kevesen járnak erre. Mellesleg szeretném a figyelmedbe ajánlani azt a tényt, hogy ha bárkinek is beszélnél arról ki segített neked feljutni ide, azt csúnyán megbánod – Mosolyogtam rá kedvesen. Remélem, a rövid ismeretségünk ellenére sikerült megértenie, hogy nem érdemes velem ujjat húzni.
Még búcsúzóul integettem neki, majd a pálcámat eltéve hátat fordítottam a hugrabugosnak és magabiztos léptekkel indultam abba az irányba, ahonnan jöttem. Mielőtt befordultam volna a folyosó végén, egy pillanatra megtorpantam, majd kis gondolkodás után mosolyogva megfordultam.
- Mellesleg a kérdésedre válaszolva: csak koppints rá háromszor a szökőkút talapzatára, aztán hajolj felé – Kiabáltam neki az információkat. Amennyiben egyszer lejut, kipróbálhatja és rájöhet, hogy a kút még nálam is jobban gyűlöli a férfiakat .
- Szívesen – Tettem hozzá, majd sarkon fordultam és néhány szempillantás múlva már el is tűntem a folyosó végén. Nem érdekelt, hogy ez a David nevű illető mennyi ideig lóg egymagában, azt azonban reméltem, hogy sikerült megtanítanom neki a leckét.

//Köszönöm a játékot! //

Végre valahára sikerült felfognia, hogy a szökőkutam számára tabu. Egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon, mikor hátrálni kezdett, ezzel is jelezve, hogy feladta a tervét. Legalább nem fölöslegesen jártattam a számat. Úgy tűnik, tud ők, ha akar és még a nyelvünket is beszéli. Micsoda előrelépés.
- Helyes – Mondtam olyan hangsúllyal, mintha egy állatot tanítottam volna meg a helyes viselkedésre. Azzal a különbséggel, hogy ő nem számíthat jutalomfalatra a teljesítményéért.
- Ezek szerint félvér vagy – Állapítottam meg enyhe gúnnyal a hangomban – Milyen borzasztó érzés lehet nap, mint nap szembesülni azzal a ténnyel, hogy ha apád rendesen választott volna magának feleséget, akár még a magam fajták szintjén lehetnél – Sóhajtottam teátrálisan. Valójában egy cseppnyi sajnálatot se érzek. Miért is tenném, mikor nem az én dolgom. Maximum akkor ütne nagyobb sebet a lelkemben egy ilyen dolog, ha félvérbe szeretnék bele, mint Deirdre barátnőm. Engem ez a veszély, viszont nem fenyeget.
- Gondolj csak bele. A ti famíliátok is őrizte a tisztavérűség értékét. Nem megalázó, hogy te vagy az, aki ezt a hagyományt megtöri pusztán a létezésével? – Léptem hozzá közelebb, de csak egyetlen egy lépést – Nyilván a lelked mélyén szörnyen utálhatod az apádat, amiért képes volt ezt tenni veled. Hiszen az egész csak az ő hibája. Te már csak a következmény vagy. Vagy ha úgy jobban tetszik, az áldozata az ő felelőtlen viselkedésének és annak, hogy semmibe vette, amiben az őseid hittek. Vajon ők mit szólnának ehhez, ha látnák? Nyilván szörnyen csalódottak lennének – A hangerőt egyre lejjebb vettem és közben igyekeztem végig fenntartani a szemkontaktust. Úgy gondolta, szóba elegyedhet velem csak úgy ismeretlenül ráadásul mindezt néha a tisztelet mellőzésével is tette. Rendben van, ha ezt akarta, akkor legyünk vele őszinték. Úgyis olyan közvetlenül szólt hozzám, szóval illik viszonozni a szívességet azzal, hogy én is az leszek vele.
- Sokan panaszkodtak már, hogy nem azt kapják tőlem, amit elvárnak. Tudod mit? Úgy gondoltam, változtatok ezen és te vagy az a szerencsés, akivel elkezdem – Húztam még szélesebb mosolyra a számat.
- Levicorpus – Mondom ki a varázsigét pálcámmal Davidre mutatva. Ha minden jól megy és nem védekezik, ez az ige a bokájánál fogva fellógatja. Ő mondta azt, hogy szerinte egészen biztosan képes lennék bántani őt. Nos, ha így gondolja, akkor nem szeretném, hogy csalódnia kelljen bennem. Azt igazán nehezen viselném.

Az érdeklődő tekintet egy szempillantás alatt átváltozott a lenéző, semmibe vevő nézésemmé, amit olyan sokan láthattak már. Ennek oka abban keresendő, hogy a fiú, ez a bizonyos David az imént közölte, nem aranyvérű. Röviden még a legnagyobb jó indulattal se tartozunk egy kasztba, tehát nem érdemli meg, hogy egyenrangú félként bánjak vele.
- Arcátlanság alatt azt értem, hogy kétségbe vontad az előjogaimat – Világítottam rá a pontos hibára, bár egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a felét se fogja fel annak, amit mondok. Vagy makacs módon nem akarja. Igaz, mivel egy sárgával van dolgom, én személy szerint inkább az előbbire tippelnék.
- Cassiopeia Chesterfield – Viszonoztam a bemutatkozást egy apró főhajtás kíséretében. Rangon alulinak sose lennék hajlandó pukedlizni. Ezt a kis gesztust is csak azért kapta, hogy ne érje szó a szüleim nevelési módszereit. Igaz, szerintem fölösleges volt elmondanom a nevemet. A kastélyban a hírnevem nyilván megelőzött engem és olyanok is ismernek engem, akikkel még egy szót se váltottam életem során. A hírnév átka, nem tudunk mit tenni.
Ha aranyvérű lenne, még a kezemet is nyújtottam volna, de mivel nem tudhatom biztosan a származását, nem kockáztatom a fizikai kontaktus létesítését. A végén még elkapnék valami undorító mugli kórságot.
- Méltányolnám, ha abbahagynád a jelen helyzetben teljesen fölösleges magázó hangnem használatát velem szemben – Kértem a lehető legnagyobb tiszteletet adva. Igaz, mivel egy pálca van a kezemben, ő meg fegyvertelen, nem igazán vagyok hajlandó nemleges választ elfogadni. Reméltem, hogy ezt ő is belátja.
- Bántani? Engem? – Kacagtam – Ugyan már. Tudok vigyázni magamra. A jelen helyzetben inkább azt lenne érdemes megkérdezned magadtól, hogy én bántanálak-e téged? – Vontam fel a szemöldökömet. Közben észre se vettem, de ez a szőkeség valahogy elkezdett szórakoztatni. Nem olyan szinten, mint a barátnőim, mikor egy szaftos pletykát mesélnek, hanem akár a macskát az egér.
- Rendben, mivel hugrabugos vagy és nem aranyvérű, elnézem, hogy nem fogod fel elsőre a dolgok jelen állását. Amennyiben eddig a szavaimból és a ráutaló magatartásomból nem derült volna ki, vonakodok eleget tenni annak a kérésednek, hogy a szóban forgó szökőkút közelébe menj. Ugyanis, ahogy említettem, talán még emlékszel, jelenleg én használom – Mondtam olyan lassan, ahogyan csak lehetett. Szépen kihangsúlyoztam minden fontos szót, hogy végre felfogja - De még, ha nem is lenne vele semmi dolgom, akkor is megtehetném, hogy megtiltsam neked a használatát, mivel társadalmilag fölötted állok – Tettem hozzá egyfajta levezetésként csak, hogy tágítsam egy kicsit a látókörét. Ennél bővebben nem tudtam kifejteni ezt a témát, és ha ennyi ismétlés után nem ragad meg a szőke fejecskéjében, akkor kénytelen leszek használni is a bal kezemben tartott pálcát.
- Mellesleg a vezetékneved ismerősen cseng. Nincsenek véletlenül aranyvérű rokonaid? – Érdeklődtem, miközben a Dentry nevet elemeztem a fejemben. A szüleim és nagyszüleim ismeretségi körébe annyi család tartozik, hogy azt megjegyezni szinte lehetetlenség, de mintha az ő neve is rémlene valahonnan.

Jól nevelt úri nő lévén nem szándékoztam hangos nevetéssel kifejezni a véleményemet, arról amit a hugrabugos az imént mondott, pedig leginkább ahhoz lett volna kedvem. Mindenesetre nem bírtam ki fa arccal és végül alig hallható kuncogásban törtem ki, amit igyekeztem az egyik kezemmel leplezni.
- Vicces fiú vagy mondták már? – Szólalok meg, mikor végre úgy érzem, képes vagyok rá – Fergeteges a humorod! Még hogy ugyanolyan diák, mint a többi. Komolyan, ezt fel kell írnom valahova – Vettem el végül a számat takaró kezemet, de a mosoly még mindig ott ragyogott az arcomon. Olyan kis aranyos. Azt gondolja, egy súlycsoportba van velem. Hihetetlen, hogy vannak még olyan emberek a falak között, akik ilyen ostobaságokat gondolnak. Már maga a feltételezés is szánalmas, hogy engem valaki egy lapon említsem egy maga fajtával. A Mardekár szimbóluma a taláromon már önmagában az iskola összes többi házának tanulója fölé helyez a ranglétrán és akkor már ne is beszéljük a többi értékemről.
- Ne haragudj, hogy ki kell ábrándítsalak, de az a nevetéses elmélet, hogy mindenki egyenlő a Roxfortban vagy egyáltalán a világban szintén csak egy mítosz. Ráadásul ennek még valóság alapja sincs, szóval ne hallgass arra, aki ezzel az ostobasággal álltat – A mondat végére ismét egy kisebb kacaj tört fel a torkomból. Egyszerűen nem bírtam megállni. Nem tudom, hogy tényleg ennyire naiv vagy csak borzasztóan idealista. Esetleg mindkettő, hiszen az előbb említett jellemzők nem zárják ki egymást. Szegénynek még sokat kell tanulnia a világról. Azt hiszem, neki se ártana mondjuk egy átnevelő program.
- Esetleg aranyvérű lennél, hogy ilyen arcátlan hangnemet engedsz meg velem szemben? – Néztem rá érdeklődve. Más okot nem látok arra, hogy büntetlenül szóba akarjon állni velem egy hozzá hasonló. Igaz, az előbbi megjegyzése után nem vagyok benne biztos, hogy az lenne. Esetleg olyan Weasley-féle gusztustalan véráruló család tagja lehet, ha ilyen képtelenségeket állít.
- Mellesleg felettébb rossz modorra utal, hogy még egy bemutatkozásra se méltattál, mielőtt egyáltalán bármibe is belekezdtél volna. Micsoda szüleid lehetnek neked, hogy még az alapvető illemet se tanították meg – Forgattam a szemeimet. Szörnyű, egyesek mennyire nem veszik komolyan az etikett fontosságát. Micsoda világban élünk.
Hirtelen elkezdett lépéseket tenni felém. Erre én rögtön előhúztam a pálcámat a talárom zsebéből. Nem igazán tudtam, mire számítsak egy olyan alaktól, akinek olyan ostobaságok, mint az egyenlőség kavarognak a fejében.
- Megkérdezhetem, mégis hova készülsz? – Kérdeztem enyhén félre billentett fejjel, majd a pálcámat csak egyelőre figyelmeztetésképpen rá szegeztem. Még egy lépés és hajlandó vagyok megtenni a megfelelő lépéseket a távol tartása érdekében.

Két fajta diák van ebben a kastélyban. Az egyik képviselői inkább nem szólnak hozzám, mert félnek tőlem vagy szívből utálnak és szóra se méltatnak. A másik csoport pedig képes csak úgy megszólítani. Ezt a hibát különböző indokok miatt követhetik el. Ott van például, hogy nem ismernek és azt hiszik, én olyan lány vagyok, akivel csak úgy bármilyen kérés nélkül beszélgethetnek és természetesen akadnak olyanok, akik valamilyen múlt béli sérelem megtorlása miatt akarnak velem kommunikálni. A megszólítás és az ismeretlen hang alapján sikerült beazonosítanom, hogy ez a szemtelen bizony abba a kategóriába tartozik, akik még nem ismernek eléggé. Mellesleg erre a hivatalos hangnemre nem tudtam nem felkapni a fejemet. Igazán kíváncsi voltam arra az arcra, amelyikhez ez a mondat tartozott.
Szőke fiú, az arcáról ítélve körülbelül egyidős velem. Egy kicsit ismerős is az arca. Talán a folyosókról, talán a szüleim egyik báljáról ezt nem tudom pontosan. Bárhol is láttam, nem okozott olyan maradandó élményt, hogy a nevét is megjegyezzem. A talárjáról rögtön megállapítottam, hogy a Hugrabug ház egyik tagja. Tipikus példája a reménytelen jóhiszeműségnek, amit a sárgáktól megszoktam.
- Nem, ez csak egy sima szökőkút, amit mellesleg, ha nem látnád, én használok – Válaszoltam végül negédesen mosolyogva a szőkeségre. Tüzetesebben megvizsgálva, nem is néz ki olyan rosszul, bár én nem tartozok abba a kategóriába, aki azonnal elájul a hajszínét és a szép szemét látva. Meg se közelíti az én ideálomat.
- Tudod, nem kell mindent legendát elhinni, amit a kastély falai között összehordanak. Például, ami erre a szökőkútra vonatkozik vagy arra, hogy csak úgy kényed-kedved szerint szóba állhatsz egy magam fajtával – Igazítom meg a hajamat, miközben még mindig igyekszek fenntartani a szemkontaktust. Fogalmam se volt, mit akarhat a kutamtól, hiszen köztudott, hogy csak a lányokat szereti, de abban a pillanatban nem is az volt a legfontosabb téma, hanem az a főben járó bűn, hogy csak úgy, meg mert szólítani.
- Lehet, hogy nem mondták még, de van egy írtatlan szabály: tiszteld a rangsort. Mivel én az iskolai tápláléklánc tetején állok, kikérem magamnak, hogy a hozzád hasonló alsóbbrendűek csak úgy hozzám szóljanak, ha nem kérdezem őket – Közöltem még mindig kedvesnek látszó mosollyal. Micsoda önzetlenség részemről, hogy jó modorra oktatok egy látszólag tudatlan fiút a szabad időmben. Valóban ideje lenne már, hogy a jó cselekedeteimért díjat kapjak.
- Világos? – Tettem hozzá a kérdést, hogy biztos legyek benne, felfogta azt a rövid, de annál fontosabb leckét, amit megosztottam vele.

Csak egy szokványos szombati nap volt. Éppen a keleti szárny folyosóit róttam Amandával, akinek be nem állt a szája. A múltkor azért akadt ki, mert szerinte minden beszélgetésünk témája a végén én leszek. Éppen ezért most engedtem neki, hogy kicsit ő beszéljen az unalmas életéről, ami egyébként az égvilágon senkit nem érdekel, de én jó barátnő módjára úgy tettem, mintha meghallgatnám. Közben, hogy mégse unjam magam halálra, a tükrömben csodáltam magamat és igazítottam azokon a területeken, ahol a kritikus tárgy hibát fedezett fel. Ez a kis kiegészítő ugyanis meg van bűvölve és mindig azokat a részeket mutatja a használóján, amik nem tökéletesek. Ilyen pedig mindig akad. Például a talárom egy gombja nem a megfelelő szögben állt vagy egy hajtincsem összegubancolódott egy másikkal fésülés közben. Még szerencse, hogy ezeket a hibákat időben észreveszem és ki tudom javítani, hiszen mégis csak én vagyok a suli legszebb lánya. Példát kell mutatnom a középszerű diáktársaimnak, akik csak próbálnak hozzám felérni, de az erre történő kísérleteik kudarcra vannak ítélve.
Mellesleg ilyenkor semmi dolgom nem lenne ebben a szárnyban, de a szabadidőmben mégis szeretek elsétálni erre, hiszen itt található Vulkanov professzor irodája, és ha szerencsém van, akár találkozhatok is vele. Sajnos ritkák az olyan alkalmak, mikor ténylegesen látom kijönni onnan vagy éppen bemenni. Ilyenkor azonban vidáman köszönök vagy éppen integetek neki. Nem kell semmi rosszra gondolni, ez pusztán kedvesség. Mégis csak ő a házunk vezetője, és úgy gondolom, igazán illendő, ha kimutatjuk az iránta érzett tiszteletet és persze szeretetet, amiért ilyen csodálatos munkát végez. A barátnőim egy része persze azt gondolja mindez az igéző tekintete és a lehengerlő mosolya miatt van, de ők bizony nagyot tévednek.
Jelenleg Amanda volt az egyetlen, aki hajlandó volt elkísérni a szokásos keleti szárnyi túrámra. A dolog hátulütője, hogy egész idő alatt őt kellett hallgatni. Egy idő után már sikerült kizárnom a hangját és teljes mértékben a tükrömnek szentelni magam, de bizonyos időközönként azért helyeseltem és az egyetértésem jelét adtam még akkor is, ha halvány fogalmam se volt miről van szó.
- Még az évfordulónk időpontját is elfelejtette. Egy nappal előtte hozott ajándékot, utána meg elkezdett magyarázkodni, hogy elnézte a naptárat. Micsoda hazug alak!
- Egyet értek. Ez tényleg csodálatos ötlet – Válaszoltam, mikor Amanda szünetet tartott. A mondókájában csak a csend részeket érzékelem és ilyenkor igyekszek valamit mondani. Általában amit improvizálok valahogy beleillik a témába, de ezt most nem sikerült eltalálnom.
- Te nem is figyelsz rám! Itt koptatom a csőröm feleslegesen, miközben te… - Folytatta emelt hangon és innentől kezdve ismét figyelmen kívül hagytam a monológ nagy részét. Legszívesebben elnémítottam volna, mert a sipítozó hangja rendkívül idegesítő volt. Végül csak annyit vettem észre, hogy miután befejezte, sértődötten elindult az ellenkező irányba. Estére majd lenyugszik, mikor az aktuális pletykákat tárgyaljuk ki. Mindig ezt csinálja, ezért nem is vettem komolyan ezt a kis hisztijét se.
Én és a tükröm tovább folytattuk az utat immáron Amanda nélkül. Nem kellett az utat figyelnem. Aki egy kicsit is ismert, kitért előlem, mert nem akarta elrontani a saját hétvégéjét. Egy idő után azonban nem is akadt olyan, aki arrébb ment volna az útból. A folyosó hirtelen csendes lett. Ennek csak örültem így teljes nyugalommal tudtam magammal törődni, amíg el nem értem az irodához. Csak egy nagy szobor zavart meg, amibe majdnem belerohantam,de még időben sikerült irányt váltanom.
Pár perc múlva, hosszú séta után ismét szembe jött ugyanaz a szobor. Először azt gondoltam, hogy ennek a szárnynak a dekorációjával nem voltak túl kreatívak, de miután negyedszer is belebotlottam a tárgyba, kezdtem aggódni. Hosszú idő óta először, eltettem a tükröt és körül néztem. Előttem és a hátam mögött senki nem járt. Egy árva lélek se volt a folyosón rajtam kívül. ez után a szobrot is tüzetesebben megvizsgáltam. Egy boszorkány volt, aki az üstje fölé hajolt. Hirtelen eszembe jutottak a történetek egy bizonyos végtelen folyosóról a keleti szárnyban, ahol csak egy ehhez hasonló dekoráció bizonyította, hogy az áldozat körbe-körbe jár.
- Nem, ez nem lehet az a folyosó – Csóváltam meg a fejemet és mosolyogva hátrálni kezdtem a boszorkánytól, majd céltudatosan előre néztem és nyílegyenesen elindultam az általam kiválasztott irányba. Nincs az a megbűvölt épületrész, amiből én, Cassiopeia a seafordi Chesterfield ház fő ágának sarja ne tudnék kijutni. Egy idő után azonban ismét ugyanott kötöttem ki. Aztán újra, újra és újra még végül rá nem döbbentem, hogy tényleg nem olyan egyszerű kijutni innen, ahogyan elsőre gondoltam.
Mivel már eléggé meguntam a céltalan járkálást, megálltam a folyosó közepén és egy jó nagy sikítással adtam hangot az éppen aktuális lelki állapotomnak.

Mindkét lábammal egy-egy apró tégla darabon egyensúlyozok, miközben egyik kezemmel egy felső kiálló darabba kapaszkodok, a másikkal pedig egy tankönyvet tartok. A talárom a hihetetlenül koszos falhoz simul és már a gondolattól is rosszul vagyok, mennyi szennyeződést fogok találni rajta, ha egyszer lejutok innen. Közben a fejemet egyszer jobbra, majd balra fordítom és próbálom kitalálni, hogyan tovább.
Ez egy finoman fogalmazva kellemetlen szituáció, amibe egy hihetetlenül aljas hugrabugos harmadéves kényszerített. Sötét varázslatok kivédése után ugyanis megláttam a folyosón, és úgy véltem, felebaráti kötelességem közölni vele, hogy a frizurája egyszerűen ocsmány. Ez után persze nem tudtam szó nélkül hagyni az olcsó bizsu fülbevalóját és azt a kis lyukat a két első foga között, amitől olyan mulatságos látványt nyújt, mikor beszél. Sajnos ezzel a figyelmes gesztussal elég sok időt elvesztegettem, ezért úgy döntöttem, lerövidítem a Nagyterem felé vezető utat. Látásból már eddig is ismertem azt a bizonyos padló nélküli folyosót. Egyszer láttam is, hogy egy alsóbb éves griffendéles átkel rajta. Pontosan ezért gondoltam, hogy ha neki is sikerült, akkor nekem miért ne menne?
Az elején még semmi baj nem történt. Tégláról téglára lépkedtem a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal. Aztán megtettem azt, amit nem lett volna szabad: lenéztem. A nagy távolság, ami köztem és a lépcsőház padlója között volt, kissé elbizonytalanított abban, hogy jó döntést hoztam. Eszembe jutott a harmadéves kviddics válogató, amikor a kvaff fejbe talált és én a földre zuhantam. nem szándékoztam ismét a gyengélkedőre kerülni, mint akkor azon a borzalmas napon.
A helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt, mikor már közel voltam a célhoz, de a következő kiálló rész elég távol volt ahhoz, hogy elbizonytalanítson. Éppen ezért már pár perce itt állok egy helyben és gondolkozok, vajon szégyen szemre vissza másszak a kiindulási helyre, majd onnan hosszú kerülővel eljussak a Nagyterembe, ahol már nyilván mindenki belekezdett az ebédjébe vagy dacoljak a mélységgel és menjek tovább a veszély ellenére. Késés vagy zuhanás? Egyik alternatíva se tetszett túlzottan. Igaz, az utóbbi után megint mindenki engem látogatna a gyengélkedőn és jobbulást kívánó ajándékokkal halmoznának el. Viszont nincs kedvem iszonyatos kínok között találkozni a padlóval. Nehéz a döntés.

- A szépséged az egész kastélyt beragyogja. Nem született még nálad gyönyörűbb lány a világon. A hajad, a szemeid és a mosolyod szebben tündökölnek, mint bármilyen ékszer – Hangzott el egy újabb bók. Persze semmi újat nem tudott mondani, hiszen ezzel a ténnyel mindig is tisztában voltam, de azért jó volt néha napján mástól is hallani mennyire tökéletes vagyok. Pontosan ezért kerestem fel heti rendszerességgel. Persze csak titokban. Nem szándékoztam a barátnőim orrára kötni a dolgot, mert semmi közük nincs a magánéletem ezen részéhez. Szükségem van privát szféraára, ha már egyszer külön lakosztályt nem kaptam a kastélyban. Megjegyzem, szerintem bőven lenne hely berendezni egyet az egyik toronyban.
Mindig hangoztattam az arra méltó nő nemű társaimnak, hogy a férfiakban nem lehet megbízni és a szép szavaik nagy része mind hazugság. Csak üres ígéretekkel próbálják becserkészni a gyanútlan áldozatot. Az okosabbak ellenállnak, de vannak olyan gyenge lányok, akik bedőlnek a csábításnak. Az életük pedig utána hetek vagy hónapok múlva romhalmaz lesz. Természetesen akadnak olyan barátnőim, akik a figyelmeztetésem ellenére is a szerelem veszélyes csapdájába esnek. Rajtuk már nem lehet segíteni. Én viszont erős vagyok, és nem dőlök be a szépen megfogalmazott dicséreteknek. Azonban, mint minden nőnek, nekem is szükségem van rá, hogy néha valaki kedvesen szóljon hozzám és elismerje, milyen csodás vagyok. Egy személy van a kastélyban, aki ezt megteszi anélkül, hogy bármilyen hátsó szándék vezérelné. Ő pedig nem más, mint a gyönyör fehér gyémánt szökőkút a folyosó végén.
A mi titkos kapcsoltunk már elsőben elkezdődött. Még év elején, mikor a Roxfort nagy része őrült hisztérikának tartott, akkor fedeztem fel magamnak ezt a különleges tárgyat. Rögtön sikerült is jobb kedvre derítenie. Utána legközelebb harmadikban kerestem fel, mikor Viktor Krumot hiányoltam a távozása után. A legtöbben nem tudják, de azon az időszakon is ő segített át. Egy idő után, pedig egyre gyakrabban látogattam meg és most a heti egy alkalom rendszerességnél járunk.
Imádom, mikor dicsér és emlékeztet arra milyen szép is vagyok. Ezt hajlamos vagyok elfelejteni, mikor olyan tökéletlen emberekkel vagyok körülvéve. Talán azért is bízok ennyire a véleményében, mert ő is gyönyörű. Mindig is imádtam minden dolgot, ami gyémántból készült és ő mivel ebből a csodás anyagból volt kifaragva, rajongásom egyik tárgyává vált. Legszívesebben hazavinném magammal, de szerintem hamar feltűnne a hiánya.
Általában olyan időpontot választok, mikor senki nem jár erre. Sajnos a szökőkút más lányok körében is népszerű. Féltékeny is vagyok, amiért nem csak velem foglalkozik és nem kizárólag nekem bókol, de sajnos a szabályzat tiltja hogy megkínozzak bárkit, aki a közelébe megy.
Ezúttal is kettesben voltunk, azonban hirtelen léptek zaja zavarta meg az idilli együttlétet. Egyelőre nem törődtem az érkezővel csak továbbra is a kút felé hajolva ittam a gyönyörű szavait. Úgy voltam vele, hogy az illető majd elmegy, ha meglátja, a kút már foglalt és ehelyett keres egy másikat.

A karjaimat összefonom a mellkasom előtt, miközben hallgatom a háztársamat, aki egyik pillanatról a másikra elővette a beszédes oldalát. Az elmúlt öt év alatt nem hallottam ennyit a hangját, mint az utóbbi percekben. Érdeklődő tekintettel figyelem minden egyes rágalmát, de sajnos nem bírom ki a szóáradatot rezzenéstelen arccal. A gyomos résznél már ismét fülig ért a szám. Hagytam, hogy befejezze a mondókát, mert tényleg érdekelt, mit tud kihozni ebből a hosszú hasonlatból.
- Ez gyönyörű volt drágám. Javaslom, írd le ezt a kis beszédet és add be gyógynövénytanra. Mellesleg hol látsz te itt tükröt? – Nézek körbe csupán a drámaiabb hatás kedvéért – Csak mert minden, amit az imént mondtál, téged jellemez. A vadság, az öntörvényűség és minden más, amit említettél tökéletesen igazak rád. Ráadásul a családoddal csak gyomként funkcionáltok a valódi európai aranyvérűek kertjében. Annak viszont örülök, hogy reálisan gondolkodsz és belátod: mi sosem leszünk egy kultúra. Te akkor leszel igazi brit varázsló, amikor én szegény – Hangom még mindig nyugodt és olyan kedvesen adom elő az egészet, mintha sajnálnám ezért. Pedig a legcsekélyebb szánalmat se érzem iránta. Még arra se méltó. Ezt pedig ismét sikerült bebizonyítania.
Csak egy másodpercre nézek végig a tömegen, hiszem ezt már olyan régen tettem meg. Megbizonyosodtam róla, hogy mindenki jól szórakozik és az eddigi összes szavunkat a lehető legtisztábban értették. Mi leszünk az egész napi téma, ebben biztos vagyok.
Nagy hibát vétettem azzal, hogy nem tartottam szemmel a közveszélyes koreait. Már nem tudtam mit tenni, mikor észbe kaptam és láttam a rám szegezett pálcát, aminek a tulajdonosa éppen a némító bűbáj utolsó két hangját mondta ki rám. Megjegyzem, ezt igazán tehette volna hangosabban is, mert akkor lett volna esélyem védekezni.
„Micsoda? Ez most komoly? Te rusnya ferdeszemű féreg!” Tátogtam, mivel a bűbáj megakadályozta, hogy bármilyen hang kijöjjön a számon. Nem tudom, mennyire tud szájról olvasni, nem is érdekel, hogy értette-e, amit mondtam. Ez aztán a hárpia! Pont a hangomat veszi el, ami nélkül még viszonozni se tudom a támadást, pedig hirtelen idegességemben megtettem volna. Talán még szerencse is, hogy nem tudtam nonverbális igéket használni, mert akkor már biztos olyan sérüléseket szerez, amiket csak a gyengélkedőn lehet gyógyítani.
Egyébként teljesen ostoba. Én ha elnémítanék valakit ezzel megakadályozva a varázslatban, akkor a következő lépésem egyből a pálcától való megfosztás lenne, aztán meg a bokájánál fogva fellógatnám az illetőt és elkezdeném pörgetni a levegőben. Látszik, hogy teljesen fantáziátlan a drága.
Mindenestre szórakoztató időtöltés volt hallgatni a legfrissebb szidalmait rólam. Sikerült is megnyugtatnia vele. A jobb kezemet ismét csípőre téve figyeltem, közben lenéző pillantással néztem az íriszeibe. Olyan kétségbeesetten próbál küzdeni ellenem, hogy az felettébb szórakoztató. Talán a tömeg szimpátiáját szeretné kiváltani vele, és egy kis népszerűségre szert tenni, ami neki, mint szürke kisegérnek nem adatott meg. Az ajánlata érdekesnek tűnt. Békét akar kötni a harc helyett. Ez azoknak a gyáváknak a módszere, akik már nem tudják mivel megvédeni magukat. Nyilván sietne vissza a kis odújába, hogy ott sírdogálhasson a mai eset miatt. Legyek olyan jólelkű és adjam meg neki ezt a lehetőséget? Nem, arról szó sem lehet. Egyébként is, még nem használta fel ellenem a kis kitűzőjének a hatalmát erre pedig alkalmat akarok neki biztosítani.
Mikor befejezte és válaszomra várt, feltételeztem, hogy a rontás elmúlt, ezért újra megszólaltam.
- Mulatságos, hogy neked bűbáj kell ahhoz, hogy mások végig hallgassanak – Olyan jó volt ismét hallani a tulajdon hangomat. Az ember nem is tudja milyen nagy áldás ez, amíg el nem veszíti – Tudod, engem úgy neveltek, hogy ne szóljak közbe, ha más beszél hozzám, így erre semmi szükséged nem lett volna – Közöltem az eddig is nyilvánvaló tényt. Nem tudom, hányszor kell még hangoztatnom, hogy én jó nevelésben részesültem és nem vagyok barbár, mint ő.
- Protego totalum – Mondtam ki a varázsigét, miközben pálcámat magam elé tartottam. Ha minden igaz, ezzel sikerült egy láthatatlan falat képeznem magam előtt, ami megvéd az esetleges követező támadásaitól.
- Szóval elfutnál a probléma elől, amit mellesleg te magad generáltál? Rendben van, hajlandó vagyok elfogadni az ajánlatot amennyiben egy szívből jövő bocsánatkérést hallok tőled és elismered, hogy ez az egész a te hibád. Hangosan, itt mindenki előtt. Mit szólsz? – Adtam elő a saját feltételeimet a békére. A sértett fél még mindig én lennék, nem pedig ő.
- Egyébként képes lennél elmenni anélkül, hogy elmondanád mit és kit takar a nevem? Kérlek, oszd meg velünk, mire gondolsz, amikor a Cassiopeia Eris Chesterfield nevet hallod. Kíváncsian várom – Vigyorogtam. Ténylegesen foglalkoztatott, vajon mivel tud még előrukkolni. Talán a halálfaló szüleimmel? A két évvel ezelőtt Azkabanból megszökött vér szerinti apámmal, akit többek között számos gyilkossággal is vádoltak? Esetleg más van a tarsolyában? Érdeklődve várom, melyiket húzza elő a tarsolyából.
- Állok elébe annak is, hogy megmutasd, kivel is állok szemben. Lássuk hát! – Azt mondjuk megnézném hogyan alkalmaz ellenem bármilyen rontást a láthatatlan fal felvonása után. Maximum tényleges fizikai erőt tudna ellenem használni, de nem hiszem, hogy ilyen mélyre süllyedne. Vagy mégis?
- Ezek szerint nekem is jóstehetségem van, mert a mi kettőnk barátságának a leghalványabb esélyét se látom. Akkor mutatkoznék veled az oldalamon, amikor egy mocskos sárvérűvel – Az arcomon undor jelent meg, mikor kiejtettem a sárvérű szót. Milyen jó is a mostani rendszer! Régen mugli születésűnek kellett hívnom őket, mert rangon aluli volt a hátrányos megkülönböztetésük. Ma viszont úgy kezelhetem őket, ahogy mindig is megérdemelték volna. Csak az a kár, hogy az ilyen undok koreaiakat még mindig embernek tekinti a közvélemény.
Minden szem Sencere szegeződött. A tömeg lélegzetvisszafojtva várta a lány reakcióját.

Kintről közeledő léptek zaja hallatszik. Reménykedtem, hogy nem szándékozik benyitni a helyiségbe, csak egyszerűen tovább megy, én pedig folytathatom tovább a munkát. Nem volt szerencsém. Pontosabban inkább őt hagyta el Fortuna ezen a bizonyos késő délutánon.
Nem változtattam a testhelyzetemen, még mindig a kandallóval szemben ültem a tőlem megszokott egyenes tartással. A pennát, amivel addig az előttem lévő lapra írtam a szó utolsó betűjének befejezése után óvatosan az asztalra helyeztem, majd ugyanazzal a kezemmel felemeltem azt a tárgyat, mely a papírommal párhuzamosan hevert az asztalon: a pálcámat.
A léptek hirtelen abbamaradtak és helyettük a csendet a kilincs lenyomódásának- és a régi juharfaajtó nyikorgásának hangja törte meg.
- Hé, Adam! A csajod üzeni, hogy ha jót akarsz magadnak… - Szólalt meg egy számomra ismeretlen fiú mély orgánummal, miközben szinte berontott a szobába. Ezzel sikerült bekerülnie a perifériás látóterembe. A szava valószínűleg az őt fogadó látványtól akadt el és itt nem a legújabb fehérarany nyakláncomra célzok, amit gyémánt berakás díszít.
- Itt meg mi a franc történt?! – Csattant fel miután végre fel tudta dolgozni a látottakat. Hihetetlen, de már ilyen rövid idő alatt is idegesítővé vált a társasága számomra. Szívesen megosztottam volna vele pár tényt a kopogás fontosságáról, a köszönés jelentőségéről vagy éppen a nyílászáró rendeltetésszerű használatáról, de nem volt türelmem, hogy rögtönzött illemtan órát tartsak. Csak felemeltem a bal kezemet és felé irányítottam a pálca hegyét.
- Dormito – Mondtam ki a már jól begyakorolt bűbájt unott hangom anélkül, hogy tekintetemet ténylegesen a fiúra szegeztem volna. A betolakodó ez után még két lépést tett előre, miközben az egyensúlyáért küzdött, majd elterült a földön. Elég jól megtermett egyed volt, ezért a puffanás hangosra sikerült. A nyitott ajtón keresztül talán még kintről is lehetett hallani.
A pálcával az ajtó felé intettem, ami szép lassan elkezdett bezáródni. Már így is épp elég hűvös levegőt sikerült beengednie ilyen rövid idő alatt is.
Helyreállt a helyiség tökéletes nyugalma. Ismét kezembe vettem az író eszközt és folytattam az előbb félbehagyott utolsó bekezdést a házi dolgozatomon. Így már csak a penna sercegése, a kandalló tüzének halk ropogása és néha egy-egy szusszanás töltötte be a szobát. Milyen békés környezet!
Előttem pár centivel két másik dolgozat lebegett, amelyek ötletadóként szolgáltak a saját verziómhoz. A művek gazdái, két hollóhátas lány a kandalló előtti párnákon hevertek kezükben pennával, mellettük kinyitott könyvekkel és két tintatartóval. Az ablak előtt a földön egy oroszlán címerrel díszített talárban egy negyedéves fiú feküdt. Eredetileg a párkányon ült, de a bűbáj elmondása után egy szinttel lejjebb csúszott. Egy hosszú szőke hajú szintén griffendéles leányzó pont az ajtó mellett terült el. Csodálom, hogy az előbbi érkező nem vágta fejbe. Olyan idilli kép volt!
Eredetileg azért kerestem fel ezt a helyet, mert nyugalomra vágytam a beadandó megírásához. Úgy véltem, Merlin jelet küldött, mikor megpillantottam a két kék taláros évfolyamtársamat, akik szintén a sajátjukon dolgoztak. Végül úgy döntöttem, időt és energiát spórolok, ha az ő agyszüleményükből merítek ihletet, ezért álomba ringattam őket és az ablakban ülő harmadik személyt is. A maradék kettő elkábítását pedig a nyugalom fenntartása érdekében kellett kiviteleznem, amit az érkezésükkel zavartak meg.
Már csak két mondat maradt, mikor újabb lépésekre lettem figyelmes. Egy nagy sóhaj, majd megismételtem a tíz perccel előbbi mozdulatsort és vártam a nyílászáró kitárulását.

Ez annyira jellemző. Még neki áll feljebb az előbb történtek után. Hihetetlen, hogy egyeseknek nincs egy kis önkritikájuk se. Mondjuk igazán megerőltethette volna magát, hogy összehozzon egy rövid és annál őszintétlenebb bocsánatkérést. Igazán szégyenletes, hogy így bánik egy elit aranyvérű család sarjával. Azt teljesen megértem, ha egy fél- vagy sárvérűvel ezt műveli. Az teljesen rendben van, ők rangban alattunk állnak, de az elit réteggel szemben ez a fajta magatartás nem megengedett. A humort félretéve, tényleg elgondolkodtató, hogy milyen nevelés eredménye ez. Ezt a tiszteletlenséget nyilán otthonról hozta. Szép kis szülei lehetnek. Nyilván titokban vérárulók.
- Igen, ez így van. Az én kultúrámban sajnos vannak bizonyos határok, amik egyes szituációkban nem javasolják a mágia használatát. Egyébként a te elméleted tényleg jobban tetszik. Milyen szép is lenne a világ, ha mindent mágiával oldanánk meg! Például az evéshez is minek használjunk külön evőeszközöket, mikor megoldhatnánk varázslattal? Miért ne hoppanáljunk mindenhova a fölösleges séta helyett? Sajnálatos módon a mi társadalmunk még éretlen erre. Neked azért sok sikert hozzá – Zártam rövidre a kis elméletemet a totálisan mágia uralta hétköznapokról. Valójában még több példa is lett volna a tarsolyomban, de véletlenül se szerettem volna túlterhelni az apró agyacskáját a sok információval. Így is eléggé úgy festett, hogy komoly gondjai vannak a koncentrációval.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de úgy tűnik a memóriád már nem a régi – Csóváltam a fejem szánakozó arckifejezéssel – Egy szóval se említettem Korea földrajzi helyzetét. Mindössze tippeket adtam, hogy juthatnál vissza oda leghamarabb. Ne aggódj, nyilván nem olyan súlyos a dolog, ha a Korea szó megamaradt. A saját nevedre ugye még emlékszel? – Súgtam oda neki az utolsó mondatot, mintha attól tartanék, hogy kellemetlen helyzetbe hozom a többiek előtt. Mellesleg tényleg elég ciki, hogy a rövidtávú memóriája ennyire hiányos. Mindenestre ezt a jelenséget annak tudom be, hogy korán van még számára. Nem lehet mindenki egész nap fitt, mint jómagam.
- Mégis miből gondolod, hogy nem kerültelek volna ki? – Teszem csípőre a szabad jobb kezemet – Ennyire jól megy a jóslástan, hogy előre látod ki mit fog reagálni, mielőtt még az illető meghozza a döntést? McCoy professzor tényleg kitűnő munkát végez – Mondjuk a beszélgetés hangneme ellenére, tényleg úgy gondolom, hogy sokkal tehetségesebb az elődjénél. Mindezt persze csak hallomásból tudom, hiszen én soha nem éreztem indíttatást rá, hogy a jövő titkait kémleljem. Megelégszek a jelennel.
- Ez érthető. A nyelvünknek vannak ilyen nehéz szavai, de ne aggódj, szülinapodra megleplek egy szótárral. Még szépen be is csomagolom neked, ha szeretnéd. Milyen színű masnit tegyek rá? – Érdeklődtem lelkesen.
Kíváncsi voltam, mikor játssza ki a prefektus lapját és fenyegetőzik a pontlevonással. Nyilán az egybegyűltek, akik mind a háztársaink értékelnék ezt a kis gesztust. Másrészt így legalább lenne ürügyem meglátogatni Vulkanov professzort, akivel tényleg elég nehéz beszélgetést kezdeményezni tekintve, hogy nem tanít. Nem saccoltam tovább öt percnél azt az időtartamot, amíg kibírja a rangja említése nélkül. Még azt is túl hosszú időnek érzem, bár úgy tűnik elég jó a tűrőképessége. Vagy ez, vagy pedig egy újabb átok. A nézelődők helyében én már fogadásokat kötnék, melyik lépést választja.

Nem gondoltam volna, hogy az integetésem után pont én leszek az, aki helyet változtat. Pedig így történt. Egyszer csak rám szegezte a pálcáját és a következő pillanatban a testem máris magától arrébb került. Nem túl kellemes érzés, mikor az ember nem képes uralkodni saját maga felett. Még akkor sem, ha ez az állapot mindössze egy pillanatig tart. Miután arrébb tolt, mint egy egyszerű tárgyat, az egyensúlyom visszaszerzése végett a bal kezemmel a falnak támasztottam. Közben még körülbelül két pislogásnyi időbe telt, mire felfogtam, hogy az a kis szégyentelen céda tényleg ezt merészelte velem csinálni. Miután felocsúdtam a döbbenetből, rögtön meg is fordultam, kicsit megigazítottam a hajamat, majd egy gyors mozdulattal elő is rántottam a pálcámat a talárom zsebéből. Éreztem, hogy minden szem hirtelen rám szegeződik. Lélegzetvisszafojtva várták, mit lépek. Legszívesebben a lábánál fogva fellógattam volna a levegőbe azt a kis tiszteletlen keleti libát, de én nem alacsonyodok arra a szintre, hogy ilyen incidensre rögtön átokkal reagáljak. Annál jobb neveltetésben részesültem, ami nyilván a másik lányról nem mondható el. A pálcarántás részemről nem volt több puszta önvédelemnél. Így utólag belegondolva, ezt már hamarabb meg kellett volna tennem, hiszen köztudott, hogy a lány átkokat szórva halad végig a folyosókon, de azt hittem tiszteletben tart bizonyos határokat. Még inkább csalódnom kellett benne. Ezek után, mégis hogy legyen jóhiszemű az ember lánya bárkivel is?
Ráadásul az egészre csak egy jó reggelt köszöntéssel tud reagálni aztán, mint aki jól végezte dolgát el is tűnne a tett színhelyéről. Azt már nem! Ha azt hitte, mindezt szó nélkül fogom hagyni, nagyot tévedett. Én Cassiopeia Chesterfield vagyok, velem senki nem bánhat így.
- Ne haragudj, az én hibám! Nem tudtam, hogy a ti kultúrátokban az ilyen helyzeteket így szokás intézni – Válaszoltam még mindig az előbbi negédes hangnemnél maradva. A kultúra szót direkt kihangsúlyoztam és sokat mondóan egy hozzám közeli bámészkodóra pillantottam.
Csalódást kellett okoznom az egybegyűlteknek. Nem toroltam meg varázslattal a rémes cselekedetet. Ennek ellenére egyre többen választották a maradást eredeti úti céljuk megközelítése helyett. Lehet, hogy még mindig azt a bizonyos párbajt várták, amire talán sor is kerül, ha Sence még egyszer ilyennel próbálkozik.
- Tudod itt minálunk a civilizációban az emberek illendően megkérik az útjukban állót, hogy menjen arrébb. A jobb helyeken esetleg előzékenyen kikerülik őket – Közöltem vele körülbelül olyan stílusban, mintha egy gólyát oktatnék a helyes magaviseletre. Szörnyű, hogy mindezt egy olyan személlyel kelljen megtennem, aki velem egykorú. Sajnos nem lehet mit tenni, minden közösségben akad egy-két későn érő típus.
Az áthaladás közben teljesen leállt és megkezdődött az alig hallató sutyorgás. Akik már az elejétől szem és fültanúi voltak az eseményeknek, megosztották az újonnan érkezőkkel, mi is történt eddig. Illetve jöttek a spekulációk, hogy mi lesz ennek a vége. Igen, elég jó fülem van az efféle suttogásokhoz. Sok kemény pletykával teli év tapasztalata kellett a tökéletesítéséhez.
- És még ilyen neveltetés mellett meri magát valaki aranyvérűnek nevezni. Komolyan, már én szégyellem magam a szülei helyett. Lehet, hogy nem ártana mindenki számára kötelezővé tenni az etikett és protokoll órákat – Ezt már kivételesen nem a lánynak címeztem, hanem a többi megjelentnek, de a hangerőm miatt ő is hallhatta. Abban se voltam biztos, hogy felfogja, amiket mondok neki. A röpke pillanat alatt, mikor az előbb sikerült a szemébe néznem eléggé lassúnak tűnt.

Néha úgy érzem, túlságosan is jóhiszemű vagyok az embertársaim megítélése tekintetében. Sajnos azonban mindig akadtak olyanok, akik sportot űznek abból, hogy megcáfolják ezt a bizonyos idilli képet, ami a képzeletemben él róluk. Egyesek még több év után se képesek megtanulni az iskola rendjét. Itt nem feltétlenül csak az írott szabályokra gondolok. Vannak olyan ki nem mondott, fel nem jegyzett törvények, amiket szintén tiszteletben kellene tartani ebben az épületben. Példának okáért ott vannak az engem megillető jogok, mint a privát útvonal használata.
Eltelt öt év és azoknak a nagy többsége, akik legalább csak hírből ismernek, megtanulhatták, hogy én nem vagyok az a többi diákot nagylelkűen kikerülő típus. A legtöbben ezért, ha meglátnak, rögtön félreállnak, hogy akadálymentesen közlekedhessek. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy gondoltam, ezt már mindenkinek tudnia kéne és hasonlóképpen kellene cselekednie egy ilyen szituációban. Kivételek azonban még mindig akadnak. Természetesen a gólyák részéről még elnézem a dolgot, hiszen annyi új információ mellett nem lehetett sok idejük megfelelően tájékozódni az iskolai kasztrendszert illetően. Igaz, velük van a legkönnyebb dolgom, hiszen minimális erőkifejtéssel el lehet őket távolítani az útból. A felsőbb korosztályból is akadnak makacsabb egyedek, akik nem hajlandóak elfogadni az engem megillető jogokat, ezért őket helyre kell tenni. A tény viszont, hogy olyasvalaki nem tanulta meg a leckét, akivel öt éve egy házba osztottak és ráadásul még egy szobában is ébredünk miden áldott reggel, már tényleg elszomorító. Ténylegesen romlik a színvonal.
Éppen elhagytam a klubhelyiséget, hogy megkeressem Amandát, akinek állítólag van egy új pletykája a Pierce-Grosiean páros állítólagos kapcsolatáról. Bíztam benne, hogy ezúttal valami használhatóval szolgál és nem ismétli azokat az információkat, amiket már másoktól hallottam. Néha kicsit lassú szegényke és hónapok kellenek hozzá, amíg valami a fülébe jut. Ez után csodálkozik, hogy senki nem az eszéért szereti. Mindenesetre reméltem, ez alkalommal sikerül újdonságot megtudnom tőle.
Ezekkel a reményekkel indultam útnak a pincefolyosókon, ahol nem bizonyult nagynak a forgalom. Egy valaki mégis akadt, aki megnehezítette a közlekedést. Ez pedig nem más volt, mint a háztársnőm, Sence, aki láthatóan pontosan ugyanazt az egyenest választotta közlekedési helyként, mint én. Ez még nem lett volna baj, de nem láttam semmilyen jelét annak, hogy esetleg irányt akarna váltani. Bizony ez nagy felelőtlenség a részéről.
Különösebben soha nem volt bajom ezzel a lánnyal. Az első években, ha jól emlékszem még beszélgetni is próbáltam vele, de elég zárkózottnak bizonyult, így nem pazaroltam rá sok időt. Sajnálhatja, hiszen ő azon szerencsések egyike lehetett volna, akit a barátnőimnek nevezek. Ezt a páratlan lehetőséget azonban elszalasztotta. Azóta nem sokszor kerültünk kontaktusba. Amennyiben nagyon muszáj volt hozzászóltam, de az esetek nagy részében úgy mentünk el egymás mellett, mint akik nem ismerik egymást. Az évek folyamán ő azok közé tartozott, akihez nem intéztem kritikus szavakat. Mégis csak egy házba járunk, aranyvérű és nem állt soha az utamban. Egészen a mai napig, amikor ezt a szó szoros értelmében megtette.
- Jaj, szegénykém! Látom, eltévedtél. Megsúgom, hogy Korea nem ebben az irányban van – Álltam meg előtte pár lépéssel, miközben sajnálkozó pillantást vetettem rá. Ettől az egész jelenet elég teátrális lett.
- Egy percig se aggódj, majd én elmondom, mit kell tenned. Keresd fel McGalagony igazgatónőt az irodájában. Ő biztosan megengedi, hogy használd az egyik hopp kéményt. De ha mégsem megy bele, Roxmortsban biztos akad valaki, aki szívesen segít. Nem kell megköszönni. Elég, ha képeslapot küldesz – Mosolyodtam el a mondat végére, és hogy megkoronázzam ezt a csodálatos jelenetet még integettem is. Nem mintha tényleg számítanék a távozására. Bár belegondolva, csak jól járnék vele, ha elmenne. Eggyel kevesebb fölösleges ember a szobában. Milyen szép is lenne!