---

 A mérhetetlenül udvarias és figyelmes Mr. Winterburn bőven hagyott nekem időt arra, hogy összeszedjem magam. Gálánsan félrefordult, míg nem töröltem le a könnyeimet. Ahogy mellettem ülve átöleli a vállam, néhány másodpercig olyan merevvé válok akár egy kőszobor. Azt hittem kettőnk közül én vagyok a közvetlenebb. Aztán megadom magam, belesimulok a mozdulatba, minden hátsó szándék nélkül. Behunyom a szemem, nem akarom sokáig, épp csak egy pillanatra. Hogy gondolhassam azt, hogy nem itt vagyok, és nem ez a fiú ül mellettem. Igyekszem nem reszketve fújni ki a levegőt, úgy lélegezni mint máskor. Csendben figyelem a fiút miközben magyaráz.

Talán igaza van. Talán tényleg megtörténtek volna ezek a dolgok mágia nélkül is. Nem azt kell hibáztatni, hanem az embereket, akik rosszra használták. Rossz emberek, rossz varázslók. Mikor ismét az események jóra fordulásába vetett hitet hangsúlyozza, kénytelen vagyok elmosolyodni.
- Az édesanyám is mindig ezt mondta. Hogy azért bukik el valaki, mert nem hisz a sikerében. Ő… ő gyakran mondta azt, hogy túl borúsan látom a világot, és főként az embereket. Én nagyon sokat vagyok a növények közelében. – pirulok fülig. Általában azok, akik a többi varázs mesterségben nem túl jók, ők szeretnek a növényekkel bíbelődni. Legalábbis én mindig így gondoltam. – És szerintem a növények azok, akik valóban hisznek a jövőben. – keresem a fiú tekintetét, hogy érti-e a hasonlatot, majd biztos ami biztos inkább folytatom a gondolatot. – Ők minden tavasszal kihajtanak, pedig nem tudják, hogy mi vár rájuk. Levelet, virágot, gyümölcsöt hoznak, feltételezve azt, hogy nem jön semmi olyan katasztrófa ami miatt az erőfeszítéseik fölöslegessé válnának. A mamám azt mondta nekem, hogy vegyek példát róluk ezekben az időkben. De már nem tudok. – halkul el a hangom, és ismét csak szomorkásan nézem a csöppnyi helység padlóját.

Túl kedves ez a fiú, egyszerűen ilyenek már nem is léteznek manapság. Hiszen egészen eddig a különös találkozásig azt sem tudtuk egymásról, hogy létezünk. Pedig… elég rég élünk kvázi egy fedél alatt. Miért ilyen kedves hát velem? Mi célja van, információkat gyűjt? A gondolat annyira abszurd, annyira nevetséges, és annyira sértő a fiúra nézve, hogy akár még igaz is lehet. Hiszen ez a rendszer éppen a legjobbakat, azokat akikben megbízunk, őket fordítja ellenünk. Igyekszem úgy viselkedni, mintha a gondolataim nem mozdultak volna el ebbe az irányba. Nem mocorgok, nem igyekszem elhúzódni Dwayne-től még akkor sem, mikor barátságosan megszorítja a vállam. Képtelenség. Az nem létezik, hogy még egy ilyen fiút is bekebelezne a sötétség, mint Dwayne. Butaság volt ezt gondolnom róla.

- Eleget nyafogtam. – öltöm magamra megszokott mosolyom. Annyira megszoktam már, olyan nagyon a részemmé vált már, hogy számomra a kedélyes mosoly olyan akár egy puha meleg takaró a téli hidegben. Boldogan ölelem magamhoz újra meg újra ezt az álarcot, mely mögé kétségeimet és bánatomat rejtem. Hiába vagyok már még nem húzódok el a fiútól. Túlságosan társasági lény vagyok, számomra a fizikai kontaktus mást jelent mint a legtöbb embernek. Én szeretem, ha emberek vesznek körül, barátaimat gyakran megölelem minden ok nélkül.
- Te miért vagy itt? – tekintetem újra átjárja a meleg fény ami az utóbbi időkben olyan sűrűn szökik meg belőle. Igyekszem a fejem enyhén hátrahúzva a fiú szemébe nézni. Próbálok valahogy kellő távolságot megteremteni ahhoz, hogy ne érezze magát feszélyezve vagy engem tolakodónak. Ugyanakkor annyira közel is maradni, amennyire még nem udvariatlan. Már ha ez a mostani még nem az.
- Azt hiszem mindenki, aki mostanában egyedül akar lenni, valami komoly dolgon gondolkodik. És egy ilyen varázsló, mint Ön, Mr. Winterburn biztosan valami különlegesen bonyolult dolgon elmélkedik. – kacsintok rá jókedvűen.

A félelem szinte teljesen megbénított. Mozdulni sem tudtam, csak néztem és hallgattam ami körülöttem történt. Ebben a bénult pánikban teljesen haszontalan voltam Yvette és a többiek számára, pedig tudtam, hogy szükség lenne rám. Ilyenkor mindenkire szükség van. Ahogy behúzódtam a polcok közé a pálcám beakadt a talárom ujjába. Kétségbeesetten rángattam elő, miközben hallgattam a körülöttem zajló eseményeket. Éreztem, hogy tennem kell valamit, de pont rosszkor szedtem össze a bátorságomat a cselekvéshez. Riadtan sikoltottam fel, és fedezékbe húzódtamismét, mikor megpillantottam Yvette-et és a vele szemközt álló halálfalót.
„Merlin segíts!”

Megrohamoztak az emlékek, de különös módon erőt is adtak, mintha egyfajta lehetőség kínálkozna most a bosszúra. Rettegve pihegtem, ujjaimat mégis szorosan összefontam a pálcám körül. Nem állhattam tovább tétlenül. Ma éjjel nem! Vagy én is meghalok, vagy megmenekülünk, vagy valami köztes állapot áll be, de ha nem teszek semmit, akkor a túlélési esélyeim az eddigi minimális szint alá csökkennek.
- Vigyázz! – kiáltottam oda a lánynak, és igyekeztem mellé kerülni. Futottam, bár kezem-lábam remegett. Pálcámat védekezőn magam elé tartottam, éss folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy érjek oda diáktársam mellé. Vajon én képes lennék megölni bárkit is? Meg fogom tudni tenni, ha a szükség úgy hozza? Mire a Hollóhátas lány mellé értem, már megszületett bennem a válasz is.
Igen.
Nyáron megtettem volna, otthon a házunkban. Ugyanazzal az elszántsággal mint akkor tartottam a pálcám a kezemben, de az Yvette feje felett elszáguldó átok kizökkentett, és félre kellett ugranom a lehulló könyvek elől. Ahogy ránéztem diáktársamra, elfogott a bűntudat. Jóllehet nem a legalkalmasabb pillanatot választotta ez az érzés, mégsem tehettem ellene semmit. Segítenem kellett volna. Gyáva pocok vagyok, nem méltó, hogy boszorkány legyek. Hacsak nem most, hogy elérkezett a vég, most nem teszek valamit ellene!
- Sajnálom. – suttogtam szinte magam elé. Ebben a pillanatban láttam meg az óriást. Alig hallhatóan felnyögtem, majd megpróbáltam kihasználni a támadóink pillanatnyi zavartságát, és feléjük küldtem egy lefegyverző bűbájt.
- Capitulatus! – hangom bár magasabban csengett, mint máskor, most mégis határozott zöngéje volt. A bűbáj azonban célt tévesztett, csalódottságomnak hangot nem adva újabbat küldtem Amycus felé. Ezalatt a lélegzetvételnyi idő alatt számtalan dolog fordult meg a fejemben.
Mintha az agyam igyekezett volna nem tudomást venni az eseményekről, a gondolataimban már szinte láttam, ahogy a varázslat célt ér, és a halálfaló pálcáját vesztve a földre rogy. De ez még csak képzeletem játéka, kósza árny csupán, melyet látni vágytam.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét ledermedjek, még egyszer nem! –tekintetem a bejáratot fürkészte, oly elszántan és bosszúra szomjasan, ahogyan addig még soha.

---

Nyugodtan, higgadtan állom Dwayne pillantását. Anyám szerint a szem a lélek tükre, s így én most a lelkem mélyére engedek bepillantást a fiú számára. Túl sokáig voltam erős. Túl sokszor mosolyogtam könnyek helyett, és túlontúl keveset engedtem meg magamnak mindig. Alig vannak, akik a szemembe nézve engem látnak, láthatnak, pőrén minden álca és hazugság nélkül. A jókislányoknak is vannak titkai, hazugságok, amelyek elevenen felfalják őket. Diáktársaim közül talán Mr. Winterburn az, akit egyik legkevésbé ismerek, mégis most ennyire közel engedem magamhoz.

Hagyom, hogy a szemembe nézzen, olyan hosszan amennyire csak akar, nem fordítom félre a tekintetem. Bár az arcomra nem ül ki a bennem rejtőző fájdalom, a fiú kiolvashatja a szemem tükréből. Fáj Damerei elvesztése, igen, megsebzett azzal ahogyan elbánt velem. Szomorú vagyok attól, ami anyámmal és a családommal történt. És halálosan rettegek a holnaptól, a rendszertől, ami oly kiszámíthatatlan, s amiben élni kényszerülünk. Végül mégis félre fordítom a fejem.
Döbbenetes, hogy mennyire kiadtam magam Dwayne-nek, és ő mennyire belém látott. A múlt valóban megkeseríti az emlékeket, még a kedveseket is. Csendesen bólintok, mikor ezt a gondolatot mondja.
Mikor megfogja a kezem, egy pillanatra lefagyok, hisz az előbb még attól is elbizonytalanodott, hogy a vállam véletlenül az övéhez ért. Bizonytalanul szorítom meg puha, meleg kezét. Tenyerem szinte elvész a fiúéban, akár egy kisgyermek keze a felnőttekében. Bár nekem is meleg szokott lenni a kezem most mégis az ujjaim vége szinte jéghideg. Sejtem, hogy kényelmetlen neki az érintésem, mégis úgy gondolom, hogy meg kell várnom míg ő szakítja meg a kontaktust.

Bíztató szavai mosolyt csalnak az arcomra. Kénytelen leszek hát hazudni neki…
- Hinni fogok. –a rövid kis ígéretet megtoldom egy kedves mosollyal is, de a szemébe nem merek nézni. Tudná, hogy hazudok. – Minden rendbe jön majd, csak el kell engednem a múltat. – Minden rendbe jön? Lehetetlen. Semmi nem hozza vissza anyámat, és semmi nem adja vissza a háborúskodással, veszélyeztetve eltelt gyermekéveket. Magam sem hiszem el, amit éppen mondok, éppen ezért meg sem próbálom már a mosolyt visszacsalni az arcomra.
- Dwayne, komolyan elhiszed, hogy minden rendbe jön? Ugyanabban a világban élünk mindketten. Ha muglik lennénk, még hinnénk a mesékben, hogy a varázslat bármely problémát megoldhatja. De mi tudjuk, hogy ez nem így van. – kitekintek az éledező tájra, mely függetlenül minden gondtól, nehézségtől és háborút idéző helyzettől függetlenül változik. Ezen nem tud se a Sötét Nagyúr, se mi, se senki változtatni. Megnyugtató, hogy van valami ami állandó, amit nem vehet el tőlünk senki és semmi. – A varázslat mindent tönkre tesz. – suttogom, és visszanyelem a könnyeim.
„Bárcsak mugli lennék!”
Ha nem lennék boszorkány, akkor mit sem tudnék a harcokról, se semmiről, ami most rettegésben tart. Nem gyilkolták volna meg az anyám, nem ismertem volna meg Damerei-t sem.

Arcom a kezeimbe temetem. Próbálok erős maradni, de egyre fogy az erőm. Nem sírhatok, szerintem azt a fiú már végképp nem tudná elviselni. Be kell fejeznem a lányos nyafogást, még azelőtt, hogy még valakivel összefutnék. Próbálok mélyeket lélegezni, majd felemelem a fejem, és letörlöm az arcom. Nem, nem sírtam… csak…
- Sajnálom. Tudom, hogy nem csak nekem nehéz. – szipogok egy aprót. – Nem akartam kiborulni. Nem szoktam, csak valahogy a körülmények… - próbálom kimagyarázni magam, de tudom, hogy reménytelen. Bármennyire is érthető lenne a kiborulásom, azért mégsem volt szerencsés egy kvázi idegen előtt.

---

Talán félreértem, talán nem, de a gyors hangulatváltozását úgy értékelem, mint a szimpátia jelét. A fiú arca, mozdulatai is ezt sugallják, és bár sosem voltam túl jó emberismerő, azért most mégis megpróbálkozom vele.
„Dwayne”
Ismerős a név, azt hiszem már sokat hallottam róla. Persze lehet, hogy nem, és csak szeretném ismerni. olyan kevesen maradtunk mára Mi, akik még tudunk mosolyogni, akik nem szoktunk le a kedvességről és udvariasságról. Talán túlságosan is belemerültem az elmélkedésbe, mert azon kapom magam, hogy leplezetlenül bámulom minden mozdulatát, mintha valaha is lenne rá esélyem, hogy ilyen elegánsan és kifogástalanul viselkedjek. Ami persze kizárt dolog.
Kicsit megnyugszom, amikor látom, hogy ő is hasonló érdeklődéssel fürkészi az én arcomat. Lám, még ő is kieshet néha a szerepéből, bár még ezeket a helyzeteket is nyilván sokkal jobban kezeli mint én –ez mondjuk nem valami nagy kihívás.

Egyre szélesedő mosolyom a tetszésem egyértelmű jele, amikor elfogadja az invitálásomat. Egészen eddig fel sem tűnt a sétapálcája, pedig nem nevezhető általános kiegészítőnek manapság még a varázsvilágban sem. Merlin szakállára, rajta kívül egyedül Draco Malfoynál láttam eddig hasonlót a diákok közül! Gyorsan végigfuttatom a pillantásom a ruházatán, majd megnyugvással konstatálom, hogy melyik házból is érkezett Mr. Winterburn. Kifújom a levegőt, amiről eddig ezt sem tudtam, hogy magamban tartom. Nevetségesen gyáva vagyok, ez azt hiszem már kóros, és a gyengélkedőn lenne a helyem… Aztán látom a zavart, ami a másodperc tört részére kiül a fiú arcára, miközben helyet foglal mellettem. Gondolom náluk otthon egészen másként festenek az ülőalkalmatosságok, hogy a higiéniáról már ne is beszéljek. De hát ez van, szükség törvényt bont.
Csendben vagyok, tőlem idegen hallgatás és komolyság lesz úrrá rajtam. Persze közben azon rágom magam, hogy mit is mondhatnék neki. Az ember lánya hajlamos azt hinni, hogy akinek ilyen makulátlan a megjelenése és a modora, az a világon mindent tud, és ebből kifolyólag minden untatja, amit csak az egyszerű halandók mondanak nekik. Pedig ez ostobaság, annak ellenére, hogy valószínűleg sokkal műveltebb nálam Dwayne, azért még nem feltétlen unná, ha beszélnék vele.
Már éppen szóra nyitom a szám, amikor megelőz, és megtöri az egyre hűvösebb és borúsabb csendet ami ránk telepedett. Bár már kezdem megszokni a fiú stílusát, azért még bele-bele pirulok mikor a különböző jelzőit akasztja rám; és az én jelzőimtől teljesen eltérőeket a környezetünkre. Megszólalnék, de nem tudok.
„Elbűvölő”
Damerei is ezt mondta nekem, még amikor… Mielőtt… A torkom összeszorul, és ez a kis zug; ez a masszív kőfalakkal körülvett kis helység elkezd forogni. Soha még ilyen elemi erővel nem csaptak le rám az emlékek, mint most. A Mardekáros fiú hiánya úgy tört rám a semmiből, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Szemem előtt peregnek a képek, a boldog órák, a kellemes, békés pillanatok, és persze azok is melyeket már rég megbántam. Ennek ellenére ezek az emlékképek mégis kedvesek számomra. Miért olyan keserédes ez az egész?
Egy fejcsóválással rántom ki magam ebből az állapotból. Ráérek ilyen ostobaságokon később is merengeni.
A korábbihoz képest jóval bizonytalanabb, reszketeg a hangon szólalok meg végül.
- Csak… gondolkodni akartam. –próbálom a mosolyt visszaerőltetni az arcomra, de ez olyan nehéz feladat, mint egy gurkót visszaterelni a dobozába. Szinte esélytelen. – Néha szeretek egyedül lenni. Hm… Azt hiszem a Roxfortban a kényelmes helyeken nem igazán lehet egyedül az ember a gondolataival. – pillantok a fiúra barátságosan. Akaratlanul is kissé közelebb húzódom hozzá, a kellemes melegség, ami az emberekből árad ilyenkor, ebben a szeles-hideg időben mindig mágnesként hat rám. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.
Megkockáztatva, hogy végtelenül neveletlennek tart majd, nem kérdezek vissza. Valószínűleg ugyanazért van itt, amiért én: felejteni.
A kövezetet kezdem el bámulni. Szabálytalanságában is mégis olyan rendezett. Ilyen a padló abban a kis erkélyben, vagy inkább beugróban, ahol a legutóbbi bál alatt voltunk Damereivel. Éles témaváltással kezdek ismét beszélni, csak hogy tereljem a gondolataim.
- A bálon gondolkodtam. Hogy milyen régen volt, és mennyire más volt akkor minden. – merengve mosolyodok el, és fejem finoman jobbra-balra ingatom a zene dallamára, amit csak én hallok. Keringő. Suhanás, és elegáns lépkedés, a partner érintése, a színes forgatag.
- Hiányzik az érzés. – nézek Dwayne szemébe – Butaság ilyesmin rágódni, ugye?

Név: Maya C. Leigh
Ház és évfolyam: Hugrabug, V. évfolyam
Származás: félvér
Vállalod-e a karaktered elhalálozását: nem
Melyik oldalt képviseled: jó

---

Továbbra is mosolyogva nézem, ahogy a fiú belép ebbe a kis burokba, a kastély egyik utolsó békés zugába. Nehéz ilyen helyet találni mostanság, ezekben az időkben – pláne egy magamfajtának. A mosoly kissé alább is hagy, a kellemetlen gondolat úgy hasít belém, mint egy nem várt átok a hátam mögül. Félvér. Régen, sőt nem is olyan régen ez a szó még szinte semmit nem jelentett. Nem volt olyan mögöttes tartalma, mint ma. Félvérnek lenni most, egyet jelent az állandó stresszel, félelemmel és pánikkal. Nekem is, mint oly sok diáktársamnak, átnevelésre és mindenféle, a rendszerhez tartozó a megfigyelést elősegítő agymosásra kell járnom. És akkor ehhez még hozzá jönnek a mindennapok gondjai.

Nem engedek meg magamnak többet, csak egy rövidke sóhajt, majd egy alig észrevehető fejrázás után máris zavartalan a látszólagos jókedvem. Távolról már láttam a fiút, sejtem is, hogy ki ő. Eddig azonban személyesen még nem volt szerencsém hozzá. Testtartása és minden gesztusa jó neveltetésről árulkodik, olyan dolgokkal fűszerezve, mint illemtan, etikett és még ki tudja mi mások. Valószínűleg olyan arany burokban nőtt fel, amiről én még csak álmodozni sem tudtam, mert azt sem tudtam, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Mikor a kezemért nyúl, fülem hegyéig elvörösödök. Nem azért, mert zavarban lennék attól, ha egy fiú megérint, nem is azért, mert első pillantásra maga alá gyűrt a személyes vonzereje. Egész egyszerűen nem szoktam meg az ilyen gesztusokat, valahogy nem evilági keretet adnak ennek a találkozásnak. A mozdulat közben zavartan kisimítok egy kóbor tincset az arcomból, ami valamely hirtelen mozdulatom következményeképp került oda.
- Hát… Szia! – nyögöm ki nagy zavaromban, és menten a föld alá is süllyednék, ha az ilyesmi lehetséges volna. Fogalmam sincs, hogy hogyan kell így csavarni a szót, így aztán nem is vergődök vele. Mikor ez az elhatározás is megszületett, az arcpír is lassan olvadni kezd. – Nem zavarsz egyáltalán. És nem is szeretném, hogy nyomban távozz. – húzódik szélesebbre a mosolyom, és nyújtom felé a kezem. Ha megfogja, határozottan szorítom meg, épp csak annyira amennyire illik. Merthát azt még én is tudom, hogy kezet fogni nem úgy kell, mintha éppen egy bagolyfiókát tartanál a mancsodban.
- Maya vagyok, de gondolom ezt tudod. – cserfes, nemtörődöm kis mosoly suhan át az arcomon, és kicsit összébb húzom magam az ablakpárkányon, hogy ha akar elférjen ő is. A Roxfort épületében amikor először megpillantottam, még ma is emlékszem mi volt az ami leginkább lenyűgözött. A monumentalitása, az a tekintély, mellyel környezete fölé tornyosul. És nem utolsó sorban a hatalmas ablakai. Ahol akkoriban laktunk, alig volt nagyobb a nappalin az ablak, mint egy tekercs pergamen, vagy talán még akkora sem. Így aztán nem meglepő, hogy igen hamar rászoktam az ablakpárkányokon való ücsörgésre.
Még mielőtt a fiú észrevenné, próbálom elrejteni a kis napsárga borítós könyvet és a tollamat. Természetesen hoztam ezt is magammal, általában amikor olyan zaklatott vagyok, mint mikor elindultam ide, olyankor mindig úgy érzem, hogy ki kell írnom magamból az indulatokat. Most is ez lett volna a cél, de a fiú érkezése keresztül húzta a számításaimat.

Odalent, a kastély parkjában nem rohangált már egy diák sem, nem sikongattak és kergetőztek a gyepen ahogy szoktak. Azt hiszem, talán ez a szél volt az, ami végképp betoloncolt mindenkit a falakon belülre. Kérdőn és várakozva pillantok a fiúra, próbálok rájönni, hogy miért is keveredhetett ide. Aztán rá kellett jönnöm, hogy magától úgysem fog leülni mellém, ahhoz túlságosan gúzsba köti az etikett.
- Ha gondolod leülhetsz, van itt még hely. – persze lehet, hogy csak simán eszébe sem jutott helyet foglalni a hideg kőpárkányon, esetleges felfázástól tartva. De most, hogy invitáltam valószínűleg kellemetlen helyzetbe hoztam. Sosem tudtam jól kezelni az ilyen udvarias és tökéletes modorú embereket. Valahogy a normál halandók mellettük olyan esetlenek, és ha már itt tartunk, én az átlagos emberekhez képest is esetlen vagyok, hát még mondjuk ehhez a fiúhoz képest. Sakk matt, ahogy azt a varázslósakk játszmák során gyakorta hallom ellenfeleimtől.
Elgondolkodva húzom az orrom egy kicsit, és próbálom a tavasz első (kissé heves) fuvallatain érkező illatokat magamba szippantani. A növény, amit múltkor mentettem át egy kis cserépbe, már egész szépen magához tért, és lassacskán meg tudom majd állapítani, hogy milyen fajta. Levélkéi még annyira kezdetlegesek, hogy szinte bármi lehetne. Ahogy így elmerülök a gondolataimban, akaratlanul is elkezdem a talárom ujját gyűrögetni és morzsolgatni. Visszanézek az újonnan érkezett Griffendélesre, és oldalra biccentett fejjel várom, hogy van-e kedve beszélgetni, vagy ő is olyan magának való, mint mostanság mindenki…

---

Magányra vágyva hagyom el a klubhelységet, eleinte céltalanul bolyongva, majd mikor már megálmodtam, hogy hová is menjek, egyre szaporább, határozottabb léptekkel haladok felé. Ez a szélvédett zug mindig is az egyik kedvencem volt, megnyugtat a hely csendes bája, és az, hogy annyira más, mint a környezete.
Ezt hittem Damerei-ről is. Felzaklatott, mikor meghallottam, hogy újabb trófeát szándékozik begyűjteni, és határozottan dühös lettem, mikor megtudtam, hogy ki az új áldozata. Laetitia Morrison annyira más mint én, hogy ennél különbözőbbek már nem is tudnánk lenni. Tisztában vagyok vele, hogy a fiú képtelen emberi érzelmekre, és számára a lányok csak játékszerek. Nem is emiatt vagyok felháborodva, hanem mert sikerült fél év alatt elfelejtenie azt a néhány hónapot míg együtt voltunk olyannyira, hogy már a nevemet sem tudja. Szemét alak! Mindig önelégült mosollyal állt mellettem, és teljesen kiforgatott önmagamból. Ostobaságokra vett rá, saját magamat önként és dalolva megaláztam csak mert ő azt kérte. Ha arra volt szüksége alibit biztosítottam neki a kis stiklijeihez, sőt még olyan gyógynövénytan leckéje is volt, amit én írtam meg helyette. És ez a hála, hogy már a nevemet sem tudja.
Tulajdonképpen nem is rá vagyok mérges, hanem magamra. Lépteim kissé lelassulnak, ahogy a hely felé közeledek. Még néhány héttel ezelőtt is úgy éreztem, hogy megérné helyrehozni a dolgainkat, és újrakezdeni. Nem a becsvágy hajtott ebben az ügyben, hanem az érzelmeim. Kislány módjára rajongtam a fiúért, képletesen szólva a lábai előtt hevertem. Az, hogy Damerei aranyvérű, a családjának nagyobb vagyona van, mint amennyivel az én komplett rokonságom tíz generációja rendelkezik, számomra mellékes volt. A státusa inkább hátráltatott minket, mint pozitívumként hatott a kapcsolatunkra. Ő már az elején kijelentette, hogy ez számára csak egy játék, és soha nem is lesz több. Erre a gondolatra csalódottan ingatom a fejem. Azt hittem majd megváltozik értem, de csodákat ne várjunk se tőle se az unokatestvérétől. Az meg már csak hab a tortán, hogy Deirdre Deveraux is a rokonságába tartozik.
Nem is passzoltunk össze.
Aprót legyintek bosszúsan, miközben már kezdenek kirajzolódni előttem a békés kis sarok körvonalai. Annak ellenére, hogy pár órával ezelőtt a birtokon még semmi jelét nem tapasztaltam szellőnek sem, most gyakorlatilag egy tornádóval kell megküzdenem. Bosszantó, hogy odakint már nagyban elkezdődött a tavasz, a kastély ezen pontján viszont olyan metsző hideg szelek fújnak, hogy az ember azt gondolná január közepe van. Enyhén vacogva húzom össze magamon a talárt. A sötét iskolai ruhadarab alját az erős fuvallatok őszi kiszáradt falevélként dobálják.  Bosszúsan húzom el a szám, amikor már vagy negyedszer tekeredik a lábam köré, megnehezítve ezzel a járást.
Aztán mégis halványan elmosolyodok, mikor megérkezek a félhomályos, barátságosan szélcsendes kis zugba. Alig telepszek le az egyik ablaknyílás párkányára, néhány percen belül lépteket hallok. Felöltöm hát hétköznapi mosolyom, és érdeklődve várom, hogy ki fog érkezni.

---

   
 A fiú gúnyosnak szánt mozdulatain egyáltalán nem akadok fönn. Minek? Eddigi beszélgetéseinkből bőven rájöttem már, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit gondol róla. Az meg aztán végképp hidegen hagyja, hogy egy magam fajta Hugrabugos kis senkinek megvan a véleménye a viselkedéséről. Szorosan tartom az oklevelet, még egy utolsó pillantást vetek rá, majd óvatosan hengerré tekerem.
Semmivel nem vagyok különb, mint ő. Mélyet sóhajtok, elvégre mindig is a szabályok szerint éltem, soha nem okozott gondot a betartásuk. Nem lehetek ennyire gyenge, hogy most ilyesmire vetemedjek.
Lopás.
A gondolattól is megrémülök, az arcom egészen elsápad, mégis ebben a pillanatban mintha megvilágosodtam volna. Miközben Gabe a buborékjával van elfoglalva, előveszem a pálcám, és halványan elmosolyodok. Igen, ez így lesz helyes.
- Vingardium leviosa! – súgom magam elé, miközben a pálcát a pergamenre szegezem. Anyám azért kapta az oklevelet, mert valamit jól csinált. Nem lenne rám büszke, ha engedély nélkül csak úgy eltenném.
Halvány mosollyal az arcomon nézem, ahogy emelkedik, aztán az egyik felső polchoz közelít. Végül egy üres lyukba becsusszan, mintha mindig is ott lett volna.
- Kösz. – nézek rá. Noha neki valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mit köszöntem épp meg. Az imént megtanulhattam egy ugyancsak fontos dolgot: lehet számomra bármilyen fontos egy tárgy, annyira soha nem lehet, hogy miatta megszűnjek önmagam lenni. Nem azzal lenne hozzám közelebb imádott anyám, hogy elcsenem innen az oklevelét, hanem ha úgy élek, ahogyan azt tanította. De hogyan is magyarázhatnám ezt el Mirolnak? Nagy eséllyel sehogy. Nem is vergődök ilyesmivel, kár a gőzért.
- Hát, ilyen lopásra máskor is lennék a vendéged. – vigyorodok el szélesen. – Amúgy… legalább a habos tócsákat eltűntetném a helyedben. De ez csak egy ötlet volt.
Ahogy határozott lépésekkel elindulok az ajtó felé, valahogy érzem, hogy ennek még híre fog menni. Több mint valószínű, hogy a Mardekáros majd úgy adja elő a sztorit, hogy a pergamen végül a zsebemben végezte. De kit érdekel? Végre tudom, hogy vannak számomra ezerszer fontosabb dolgok is annál, mint hogy valakit piti módon Deverauxnak hívnak, vagy éppen aranyvérű.
- Akkor szia! - vigyorgok még vissza rá az ajtóból.

Morgan bátorító szavai ellenére sem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megpróbálkozzak a cserép megjavításával. Noha a reparo az egyik legegyszerűbb bűbáj, amit még az elsőévesek is nagyeséllyel az első héten sikerrel el tudnak végezni, nekem valahogy mumus ez a varázslat. Soha nem sikerült eddig még, bárhogy is próbálkoztam. Nyár óta pedig egyáltalán meg sem próbáltam, nem is akartam gyakorolni. Fájó emlékek fűződnek hozzá.
Aznap, mikor a támadás érte az otthonom, sütőtökös muffint sütöttünk anyával. Az utolsó tálcánál kicsúszott a kezemből a nagy kerámia tál, és a földre zuhant. Anya persze csak mosolygott, és intett egy aprót a pálcájával, mire a darabkák összeálltak, a rendetlenség eltűnt. Csak mosolyogtam, és néztem ahogy eltakarítja ügyetlenségem romjait.
Bárcsak olyan könnyedén rendbe lehetne hozni a dolgokat, mint a tálat, vagy mint ezt a kis cserepet.
Szinte megbűvölten nézem, ahogy a fiú könnyedén, mindenfajta erőlködés nélkül megjavítja nekem a csöppnyi kis agyag edényt.
- Kösz. – mosolyodok el halványan, miközben a megmenekült növényt nézem – Te is később mész csak vacsorázni? Én utálom a tömeget. Nem értem miért tömörül ilyenkor mindenki oda, mintha elfogyna az étel.– leülök egy sziklára én is, és rövid sóhaj kíséretében nézelődni kezdek. Mostanában szinte mindig fújdogál a változás szele. Hol erősebben, hol gyengébben, de állandóan érezhető a légmozgás. Általában nem simogató szellő, sokkal inkább metsző, hideg, csípős szél formájában. Ma valahogy más, enyhébb. Talán a tavasz miatt, vagy mert így vagy úgy, de valamiféle stabilitás kezd létrejönni a világunkban.
Az enyhén fújdogáló szellő az arcomba zavar néhány kósza tincset a hajamból. Nem tűröm vissza egyből a fülem mögé, hanem előbb ujjaimmal kihúzom egyenesre a göndör fürtöt, és az orrom elé húzom. A vanília és a nárcisz illata mosolyt csal az arcomra. Évek óta használom ezt a sampont, mert egyszerűen képtelen vagyok betelni ezekkel az illatokkal. Olyan, mint maga a tavasz.
Egyszer csak, szinte a semmiből felkuncogok, és újra a fiúra nézek.
- Neked nem fura, hogy eddig szinte egyáltalán nem beszéltünk egymással? … Elmegyünk az emberek mellett, nem is tudjuk, hogy valójában ki milyen. Ha meg valaki kérdezi, egyből rávágjuk, hogy ismerjük az illetőt. Ez azért elég ironikus. – mosolygok továbbra is, és lerakom a növényt magam mellé. – Carpe diem, ahogy mondani szokták. Te nem így gondolod?

---

   
 Noha erősen fogom a pergamen szélét, kénytelen vagyok elengedni. Nem azért, mert annyira tartanék Gabe esetleges agresszív megnyilvánulásától, hanem mert azt aztán végképp nem akarom, hogy elszakadjon. Dühös kis mormogás közben engedem el végleg, és szomorkás, ártatlan boci szemekkel nézem, ahogy egyre távolodik tőlem az oklevél. Nem mintha annyira érdekelne, hogy éppen melyikünknél van, de nem tesz boldoggá a tudat, hogy egy ilyen nemtörődöm suhanc kaparintotta meg.
Azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy igaza van. Marhára senkit nem fog érdekelni, hogy van itt egy Megara Carson nevével ékesített oklevél. Csak nekem fontos, miért ne vinném hát magammal? Elnézve azt, amit Gabriel és Lorca műveltek itt takarítás címszó alatt, sokkal jobb helye lenne akár az összesnek inkább nálam. A lecsöpögő habból összeállt pocsolyák, a félrerugdalt rongyok és partvis, mind szörnyen elhagyatottá teszik ezt a helyet. Erről is biztosan Friccs tehet! Miért van egy díszes terem, direkt csak a trófeáknak és okleveleknek, ha semmi másra nem használjuk, csak a diákok kínzására?
Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, és egy bizonytalan lépést teszek a fiú felé, miközben nyújtom felé a kezem, hogy visszaadja azt, ami kell nekem. A kijáratot szemem sarkából figyelem, és már előre figyelmeztetem magam, hogy lassan menjek majd kifelé, mert feltételezem a hab igencsak csúszik. Nem szeretném, ha hasra esnék éppen most.
- Akkor ideadod? – nyújtom még mindig a kezem, és még egy óvatos lépést teszek felé. Próbálom nem mutatni, hogy valamennyire azért tartok tőle. Remélem Gabriel nem vette észre, hogy mennyire feszélyez a puszta jelenléte is.
Felpislogok rá, a már korábban emlegetett Hugrabugos boci szemekkel.
- Ha ideadod, már itt sem vagyok, és te is mehetsz amerre akarsz. – próbálok valahogy hatni rá. Ha valahogy sikerül megszerezni az oklevelet, akkor halványan elmosolyodok, és újra elkezdem böngészni a díszes betűket. – Kösz! És… remélem nem beszélsz róla senkinek. És ezt pont azért mondom, mert ennyire ismerlek. - kacsintok rá egy széles mosoly kíséretében.

---

   

Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy Gabe táncra perdül a partvissal. A cirógatások és pörgetések még bizarrabbá teszik a jelenetet. Kiráz a hideg, egész testem rándul egy aprót. Mirolnak nincs ki a négy kereke, ez már biztos. Nézem egy darabig, aztán mikor elunom a látványt, lustán pislogok egyet hosszan, és a fájós könyökömre koncentrálok. Még mindig sajog, nem hiszem el, hogy egy nap sincs, amikor nem keletkezik rám valami újabb kék-zöld-lila folt.
Döbbenetem fokozódik, és teljesen elfehéredek, mikor a fiú felhozza a nyáron történt merényletet. Szomorúan sütöm le a tekintetem, és lassan, alig észrevehetően megcsóválom a fejem.
,, Azt is tudom, hogy pálcát fogtál a gyilkosára."
Mintha ő nem ugyanezt tette volna hasonló helyzetben… elismerem, nem a legbölcsebb dolog ezekben az időkben egy halálfalóra rátámadni, meg azzal is tisztában vagyok, hogy még nem varázsolhatok az iskola falain kívül, de azért na. Ez egy olyan helyzet, mikor abszolút indokolt volt a pálcahasználat. Nem mondom, lett is belőle egy szép kis tárgyalás, de felmentettek, mert a sokkra hivatkoztam és a körülményekre. Nem válaszolok erre semmit, úgysem értené. Nem volt ott, nem látta amit én, és így nincs szükségem arra sem, hogy ítélkezzen.
- Csak védtem magam. – vonom meg a vállam, mintha ez csak ennyi lenne. – Te is ezt tetted volna.
Utána Lorcát figyelem, és azt, hogy hogyan hagyja el a termet. Gyakorlatilag nagyobb kárt tett, mint amennyi haszna volt. Amit takarítás címszó alatt leművelt a teremben, az gyalázatos. Legszívesebben fognám a pálcám és rendet raknék, de két okból sem teszem: egy, ez nem az én dolgom és problémám. Kettő: több mint valószínű, hogy amilyen jól bánok a pálcával, és amilyen mázlista vagyok ma, tutira csak még nagyobb káoszt teremtenék. Pedig meg kéne tanulni rendesen használni azt a pálcát, méghozzá sürgősen!
Aztán mikor a srác behúzza maga mögött a terem ajtót, furcsa csend telepszik ránk, amit Gabe tör meg ismét.
- Már mondtam, hogy… - kezdem újra a mondókámat, de aztán belém hasít valami, ami eddig soha. Miért ne szeghetnék szabályt, csak most az egyszer? Senkinek nem hiányozna innen ez a pergamen, nekem viszont ez lehetne a legféltettebb kincsem. Bizonytalanul fogom meg újra, ujjaim erősen rákulcsolódnak a lap szélére.
- Szóval nem mondod el senkinek, ha elviszem? – bizalmatlanul tekintek Gabrielre. Neeem, ez így túl egyszerű lenne. Ennyivel úgysem úszom meg. Újra a papírra nézek, hogy megér-e ez nekem bármilyen ellenszolgáltatást is. Már a kezdeti alkudozás során is idegesítően közel került hozzám a fiú, nem is egyszer. Ellépek a polctól, mert egyrészt nem akarom újra beverni a könyököm, másrészt meg nem leszek önként sarokba szorítva.
Szánt szándékom az oklevéllel távozni innen, de mielőtt még kislisszolnék a teremből mint Lorca, tisztáznom kell, hogy fog-e erről rajtunk kívül bárki is tudni. Mert Gabe elég nagy pletykásnak tűnik, ha abból indulok ki, hogy mindenkiről tud mindent.
- Ha jól értelmezem, hogy felőled azt csinálok, amit akarok, akkor fogom ezt a papírt, kisétálok, és te nem fogsz dumálni róla? – ha a válasza igen lesz (amit kétlek), akkor fogom az oklevelet és már itt se vagyok, nehogy még a végén meggondolja magát. Lélegzetvisszafojtva bámulom, és csak várom, hogy mit mond…

---

   

 Már nyitom is a számat, amiért Gabe gyakorlatilag ostobának titulált. Nem szeretem az ilyet, egyáltalán nem tartom magam butának. Kicsit talán… balszerencsés, de ez minden. Mély levegőt veszek, hogy méltatlankodásomnak hangot adjak, majd mielőtt még az első szót kiejthetném, be is csukom a szám. Nincs szükségem arra, hogy még a ,,hisztérika" jelző is illjen rám. Oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy felteszi a napszemüvegét. Bent, a suliban, ráadásul úgy, hogy ezeken a télies napokon ilyenkor odakint már rég sötét van. Nem tartom indokoltnak ezt a kiegészítőt, de ő tudja. Ha ettől érzi magát nagyfiúnak, ki vagyok én, hogy meggátoljam benne?
- Megara az anyám neve, ezt pedig ő szerezte. – nézek fel rá semlegesen, majd elgondolkodva érintem mutatóujjam az államhoz. Ha ostoba libának tart, akkor nyugodt szívvel teszek rá az összhatásra egy lapáttal. – Hugrabugos boci szemek? – meresztem rá ártatlanul, ahogyan ,,hugrabugos boci" módra a szemeim. – Nem tudom mire gondolsz. Mi mindig így nézünk, mert mi ugye csak fölösleges kis töltelék emberek vagyunk itt a kastélyban, akikre alapvetően semmi szükség. Mert túl buták és túl bénák vagyunk mindenhez, nem is igazi varázslók, ugye?
Mosolyom mindvégig a helyén marad, megjelenésem továbbra is maga a megtestesült ártalmatlanság. Csak a talárom ráncai közé rejtett ökölbe szorított kezeim árulkodnak arról, hogy valójában ebben a pillanatban egyáltalán nem vagyok az. Az évek alatt megtanultam, hogy sem a hisztéria sem a kitörések nem visznek előrébb, és sokkal okosabban teszem, ha inkább befogom a szám.
Határozottan nyújtom a kezem az oklevél felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy visszategyem a helyére. Lorcára pillantok, aki szerintem még nálam is jóval szerencsétlenebb, és kisebb a létjogosultsága. Miért nem lógott meg? Tekintetemmel követek pár cseppnyi habot, ami szép lassan formás kis tócsát fog alkotni (amit aztán majd takaríthat össze). Rosszallón húzom el a szám, egyáltalán nem tetszik, hogy ez a szerencsétlen itt takarítgat más helyett. De ez nem az én dolgom, és nem az én gondom.
Vissza az üzlethez. Azt hiszem ideje tisztáznom, hogy nem akarom megtartani a pergament, és semmilyen fizetségért cserébe, legyen az bármilyen csekély is, nem fogom innen elvinni.
- Nem volt számodra nagy feladat kiokoskodni, hogy számomra fontos személy neve lehet, nem kell azért ennyire elégedettnek lenned magaddal. – mosolyodok el halványan, és visszadőlök a polchoz. A mozdulat persze valahogy sokkal egyszerűbb, ha más csinálja, én azonban tudtam, hogy ami először sikerült, az most nem fog. Az én formám már csak ilyen, meg sem lepődök azon, hogy amikor megpróbáltam karjaimat magam előtt összefonni, sikeresen bevertem a könyökömet az egyik polc élébe. Halkan felszisszentem, majd alig hallhatóan, ugyanakkor meglehetősen ízesen mormogtam el a véleményem az eseményről. Jobb kezemmel a fájós bal könyököm dörzsölgetve emelem vissza tekintetem a fiúra, keresem a napszemüveg mögött az arcot, a szemeit.
- Fölösleges lenne bármilyen árat kínálnod, nem viszem el innen, és neked sem adnék érte fizetséget.

- Hát… azért én remélem az RBF-nél is segítség lesz. Ha másért nem is, legalább a növényeket jól ismerem. – hatalmas széles mosolyom egyre csak megy össze. Nem mintha naiv módon reménykednék egy jó jegyben, azt speciel ebből a tárgyból az önszorgalmú kertészkedés nélkül is megkapom. Az, hogy én valami tudományos cikket írjak, szinte ki van zárva. Nem érzek magamban annyi tehetséget, hogy mások elolvassák a szakmai kutatásaimat. Regényt írni más, az könnyebb. De hivatalosan megfogalmazni dolgokat, az már nem szokott menni. A házi dolgozataimba is mindig azért kötnek bele, mert nem elég tárgyilagosak. Ugyanakkor a munkám tekinthető elég alaposnak ahhoz, hogy valahová elküldjem, és talán megjelenjen.
- Gondolod, hogy van rá esély, hogy megjelenjen ilyen témájú cikk? – mosolyodok el halványan, épp amikor kicsúszik a kezemből a cserép. Meglepődve tapasztalom, hogy a fiú gyorsabb volt, mint én, és így meg tudta még fogni a levegőben. Aggódva tekintek a növényre, aminek nem is egy levele megsérült vagy letört. Talán még nem menthetetlen.
Nagyot sóhajtva nézem, ahogy a föld kipereg a repedésen keresztül. Nyúlok a cserép felé, hogy megtámasszam a növényt, megóvva attól, hogy a földdel együtt kipottyanjon.
- Mindig ez van velem. Folyton ügyetlenkedek. – mosolyodok el, de keveredik bele némi keserűség is. Olyan még nem volt, hogy nekem bármi is sikerült volna első próbálkozásra. Mindig legalább egyszer elbénázom a dolgokat, saját magam hátráltatva ezzel. – Kár érte. – érintem meg az egyik törékeny levelet. – Szerettem volna látni a virágát, meg amikor már nagyobb lesz, bokrosodik.
Előveszem a pálcám, de nem merem úgy használni a cserépen, hogy még benne van a növény. Tudom, hogy bután hangzik, de nem bízom magamban annyira, hogy ki merjem tetti csekély pálcahasználati tehetségemnek. Óvatosan kezembe fogom a kis zöldet, másik kezemben a pálcám van. Talán jobb lenne, ha Morgan sem lenne a közelben…
- Szóval… nem vagyok valami jó a dolgok megjavításában. A helyedben kicsit odébb mennék, hátha valami balul sül el. – lehajtom a fejem és vastagon elpirulok. Na igen, erre az oldalamra nem vagyok büszke. – Tudod, általában amit megpróbálok megjavítani az csak még jobban tönkremegy. Ez van. – mosolyodok el újra, és ujjaim közt szórakozottan pörgetem a pálcám. Gyakran láttam régen ugyanezt a mozdulatot anyámtól, miközben írt vagy egy könyvet olvasott. Szerettem nézni, ahogy vidám kis szikrák pattantak ki a pálcája végéből. Ez enyémből nem, valamit biztos nem jól csinálok, de nem tudom, hogy mit. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyok elég tehetséges, vagy elég erős boszorkány hozzá. A szüleim azok voltak, legalábbis én szeretném ezt hinni.
Újra megemelem a pálcám, próbálok kellően határozott lenni, de megremeg a kezem kissé. Mégse csinálhatok magamból bolondot, hogy még egy egyszerű kis cserepet is képtelen vagyok megjavítani.
- Inkább majd belerakom egy másikba. Ez meg így marad. – süllyesztem el a pálcát a zsebem mélyére. Gyáva dolog, de akkor sem fogok úgy próbálkozni, hogy bárki láthassa. Épp elég lesz év végén a vizsgák miatt kötelező jelleggel leégetni magam. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy cserép hiányában hogyan vigyem el a növényt magammal? Végül is szorongathatom a kezemben is egy darabig, de nem vagyok benne biztos, hogy ez hosszútávon túl jót tenne neki.

---

- Ügyes fiú ő, megoldja maga is. – mosolyogva és érdeklődve figyelem őt beszéd közben, néha-néha a buzgó takarítás felé fordítom a fejem, mintha érdekelne. Mire Gabriel a mondandója végére ér már kuncogok. Utána hamiskás félmosollyal intem magamhoz – Köztünk szólva… a kézfogás elég nagy dolog, de nem hinném, hogy neki olyan lány kellene, mint én. – húzom ki magam egy egészen kicsit. Lehet, hogy alacsony vagyok, de azért egyáltalán nincs miért szégyenkeznem. Igaz, hogy ha csak a magasságomat veszi valaki észre, akkor igen gyakran gondolnak jóval fiatalabbnak, de ezen már túlléptem, hiszen vannak bőven olyan külső tulajdonságaim is, amik alapján pontosan be lehet határolni a koromat. A legnagyobb elégedettséggel nyújtózok egyet aztán ismét Gabe felé fordulok.
Szóval, érdekli az oklevél. Szórakozottan lóbálom meg kezemben az pergament. Egyáltalán nem áll szándékomban megtartani, sokkal jobb helye van itt, mintha az enyém lenne. Itt bárki megnézheti, míg úgy csak én láthatnám. Apró vállrándítás után nyújtom Gabriel felé. Felőlem elveheti. És bármilyen árat is talál ki amiért az enyém lehetne… nos, nem vagyok köteles megfizetni. Elgondolkodva tartom a pergament egészen addig, míg a fiú nem nyúl érte, de hacsak nem sokkal gyorsabb nálam, akkor visszahúzom előle.
- Miért adjam oda neked? Ha úgy vesszük, már nálam van, nincs szükségem arra, hogy neked adjak érte cserébe bármit is. Vagy akkor ha már neked kell fizetség, akkor Lorca is ugyanazt kell kapja. Ez nekem így logikus. – kuncogok játékosan, és lerakom a polcra magam mellé a lapot. Ha érdekli annyira, hogy megnézze akkor kénytelen lesz a közelembe jönni érte. Ezzel a kis mókával próbálom magamra vonni a figyelmét. Remélem, hogy Lorca érti a szándékomat, és lelép míg Gabe velem van elfoglalva. Elvégre én se vagyok olyan szívtelen, hogy nézzem ahogy ez a kis szerencsétlen más helyett gályázik. Ha viszont nincs annyi esze, hogy meglógjon, akkor meg is érdemli, hogy még néhány órán át suvickoljon.
- Halljam, milyen árat kérsz érte, és majd megfontolom a dolgot. Nem kell ahhoz megnézned, hogy válaszolni tudj. Neked ez egy oklevél, pont olyan mint másik száz. Szóval mi az ára? – emelem rá kérdőn és kihívón a tekintetem, halványan mosolyogva. Nincs ellenemre egy ártatlan kis játék, sőt kifejezetten élvezem, ha kibontakozhatok. Az előbbi könyvtárbeli jelenet Deveraux-val felkeltette a harci kedvem, és úgy tűnik megtaláltam a megfelelő partnert, akivel lehet szórakozni egy kicsit. Persze ő is szórakozik velem, de ennek éppen ez a lényege.

---

Egyre kerekebb szemekkel meredek a terembe érkező két diákra. A kicsit noha nem ismerem, első perctől fogva sajnálom ahogy megpillantottam. Nyilvánvaló, hogy nem önszántából masírozik be a terembe, erre nincs is ékesebb bizonyíték az őt követő nála jóval idősebb és termetesebb fiúnál. Hiába nem akarom, néhány szót elcsípek a beszélgetésből. Meg kell hagyni, Gabriel élelmes, ugyanakkor kegyetlen fickó, amiért mással végezteti el a büntetőmunkáját olyan csekély ellenszolgáltatásért, mint egy szál cigi. Grimaszolva húzom kicsit a szám, és próbálok nem tudomást venni a serényen dolgozó fiúról.

Esélytelen nem észrevennem őket, és nem kommunikálnom velük. Együtt érzőn tekintek a trófeákat suvickoló  fiú felé, egy halvány mosollyal is megdobom, mielőtt Gabe felé fordulnék, aki idő közben a közelembe sétált. Próbálok semleges arcot vágni, de a szemeimből kiolvashatja, hogy mennyire nem értek egyet a módszereivel.
- Helló. – köszönök kurtán, aztán észreveszem, hogy az oklevelet vizslatja. Míg nem kérdez rá, én nem fogom megmondani neki, hogy mi ez és miért szorongatom ilyen bőszen. Rosszallón emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek hiszen jóval magasabb nálam, miközben szám sarka felfelé görbül egy halvány mosoly kezdeteként. Annak ellenére mosolyodnék el, hogy nem szeretem, ha becézgetnek, pláne nem azt, ha nyilvánvalóan azzal a szándékkal szólítanak királylánynak, hogy felbosszantsanak. Ez a fiú nyilvánvalóan se nem ismer, se nem érdekli, hogy mi a véleményem róla. Rendben, nem bánom. De ezt vissza is tudom ám fordítani ha nagyon akarom.

- Ugyan miért segítsek neked? Nem voltam ott akkor sem, amikor kiérdemelted, hogy itt takaríthass. – könnyedén rántok egy aprót a vállamon, majd a mellettem lévő stabil polcnak döntöm a hátam. Nem áll szándékomban rongyot ragadni azért, hogy más helyett dolgozzak. Ciki vagy sem, az eddigi évek alatt egyszer sem tettem semmi olyat, amiért büntetőmunkát kellett volna végeznem. Nem most fogom elkezdeni a poros, koszos trófeák tisztogatását puszta önszorgalomból. Noha tisztában vagyok vele, hogy ki áll velem szemben, és eszemben sincs magamra haragítani, azért nem vagyok annyira bolond, hogy szó nélkül engedelmeskedjek. Ráadásul ugye, nem is tettem semmi olyat, amiért ez lenne a büntetésem. Jobb is ezt mielőbb tisztáznom.
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de én önszántamból jöttem ide, a terem eredeti funkciója miatt, ami… a trófeák tárolása, nem pedig a takarítás. – vigyorodok el szélesen, és lepillantok a kezemben tartott oklevélre. Jó érzés rajta látni anyám nevét. Egy pillanatra megfeledkezem magamról, és szórakozottan végigfuttatom az ujjam a betűkön. Milyen rég láttam ezt a nevet… halk sóhaj után leeresztem a pergament, de el nem engedem. Legutóbb ugyanígy húztam végig a kezem anyám nevének betűin, egy egészen más helyen: a temetőben. Mennyivel másabb így, ezen a kis darab papírom látni leírva! Persze tudom, hogy nem tarthatom meg, mert nem az enyém, de azért még egy kicsit tartogatnám a kezemben mielőtt visszateszem a polcra. Kevés dolog, egyszerűen túl kevés maradt meg nekem a szüleimből, főként az anyámból. A merénylet után a házunkat felgyújtották, szinte minden személyes tárgy vagy kedves emlék oda veszett a tűzben. Gyűlölöm az egész helyzetet.
 
A melankolikus gondolatokból egy szempillantás alatt visszaránt a valóságba, ahogy a terem másik sarkában nagy buzgalommal takarító srác egymáshoz vert két serleget, amik hangosan hozták tudomásunkra, hogy bizony tényleg fémből vannak. Meglepetten keresem tekintetemmel a zaj forrását, majd amikor megtaláltam, figyelmen kívül is hagyom. Elvégre nem az én dolgom, hogy a fiú takarít-e vagy sem, és közben tör-zúz vagy sem.