Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1]
1  Időn kívüli játékok / Az ostrom / Reag mindegy kinek Dátum: 2013. 09. 21. - 15:57:20
anyone

Sötét fellegek gyűlnek az égre, sötét gondolatok gyűlnek az elmébe, szinte megmérgezik a gondtalanság eszményi emlékeit. A fehér, fekete lesz az édes pedig keserű, a boldog, szomorú, az egészséges, beteg. Sötét gondolatok ezek, mégis igaziak. Sajnos. Megváltozott a világ, s aki nem változik vele együtt, nem idomul vagy növeszt vastag páncélt a lelke köré azt felőrlik a komor gondolatok, a gonoszak, a jók és azok akik passzívak. Ki vagy te? Kivel vagy? Miért éppen vele? Ki a jó és ki a rossz? Ez bizony a kérdések kora, súlyos, sorsokat, életeket meghatározó kérdéseké. Az oldalak elhatárolódtak egymástól, az emberek eltávolodtak egymástól, akik pedig a „jó” és a „rossz” között ragadtak, azok őrlődnek, ők a háború legnagyobb vesztesei.
Nekik se nem fekete, se nem fehér, hanem szürke, nem édes és nem keserű, hanem savanyú, nem egészséges és nem beteg, hanem az élet és halál között lebegő a purgatóriumba taszított, sorstalan ember létezik.

Philippe ma is az óratorony felé halad. A vastag barna színű  bőrkabát az alá kéredzkedő széltől itt-ott meglebben, így a szürke kötött pulóverre hárul a feladat, hogy a hűvös szellőtől megóvja a fiú testét, farmerja a hanyagul befűzött bakancsába tűrve idomul a testhez, míg nyakát egy barna sál fedi. Az arca márvány színű, a tekintete üres, mintha beteg lenne. A mozgása könnyed légies, mégis összeszedetlen, mint egy viharban hánykolódó tutajé. Táskáját a baljában tartva lóbálja maga mellett. A fekete bőr a séta tempójában hánykolódik a fiú mellett, céltalanul, akár a gazdája. Baj van, ez nem kétséges. Méghozzá nem is kicsi.
Egyik láb a másik után, szép rendben kimért léptekkel halad felfelé a toronyba, majd amikor felér táskáját egy sarokba hajítja, majd a hátát a falnak veti és lassan lecsúszik guggoló pózba. Arcát a tenyereibe temeti s percekig meg sem mozdul. Nem sír, nem szokása, soha sem sír, nem mutatja ki az érzelmeit. Kisvártatva aztán felnéz ismét. Ha lehetséges most még üresebb, még lélektelenebb a tekintete, mint annak előtte. Ijesztő látványt kelt, mint egy szellem, akit egy élő ember testébe zártak.

~ Üvölthetnék, de minek. Lemehetnék és kínozhatnám azokat akiket utálok, de örömöm abban sem lenne. Öröm? Talán már nem is tudom mi az, talán már nem is fogom megtudni soha. A párbaj heve edzett, az tartott életben és most azt is elveszítettem. Igazából elveszítettem mindent, ami fontos volt valaha számomra. Vajh’ mi célja velem az életnek, mit tartogat nekem a sorsom, mi vár rám.
A nappalok és az éjszakák váltakozása mutatja csupán számomra, hogy az idő halad, hogy ellentétben azzal, amit gondolok telik az idő. Számomra olyan, mintha megállt volna az idő, mintha semmi sem változna, mintha a világ lassan elrohadna. ~

Lassan elkezd cseperegni az eső, s a szél néhány cseppet befúj a toronyba, amelyek a kabátomra vetődnek. Figyelem a cseppeket, ahogyan lassan lefolynak a kabátom ujján, egészen az anyag végéig, majd onnan a földre esnek, s ott a porral keveredve sáros kis folttá válnak, majd néhány perc múlva velük együtt az emlékük is tovaszáll.

~ Az eső felszárad, a nap kisüt, aki elesett az feláll. Mikor tudok újra felállni, mikor süt ki a nap, mikor áll el az eső? Örökké esni fog? Nem, örökké nem eshet… Azt viszont, hogy mikor áll el az eső, azt csak a sors és a teremtő tudhatja. Azt hogy mikor állhatok fel újra innen a padlóról, azt viszont, csak én döntöm el. Amíg én nem akarok innen felállni, amíg nincs meg hozzá az erőm, addig akár az eső is elállhat, akkor sem fogok megmozdulni. Így pedig az önsajnálat lassacskán felemészt. Talán jobb is így, talán nem…ez nem most fog kiderülni. ~

Tekintetemmel a távolba révedek, s úgy kémlelem azt, mintha onnan várnám a válaszokat, onnan várnám a megváltást, a segítséget. Pedig a válaszok itt vannak előttem, csak még nem látom őket tisztán, vagy nem akarom látni azokat. Lassan elsöpröm a szemembe lógó hajamat, majd lehunyom a szemem, s várok. Hogy mire várok azt tulajdonképpen magam sem tudom, talán arra, hogy valaki felemeljen innen pofon vágjon és szó nélkül útba indítson engem a helyes úton.
2  Múlt / Főépület / Re: Függőkert Dátum: 2013. 03. 06. - 20:17:29
Sacheverell d'Espèrey

Helló Phil, csak így egyedül? Töri meg magányomat évfolyamtársam hangja. Nem nézek felé, még nem lehet, még be kell fejeznem amit elkezdtem. Csak így egyedül… Érdekes, hogy valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mennyire eltalálta. Magamban azonban még helyesbítek, nem csak így egyedül, nem bizony. Egészen egyedül. Hiszen csak úgy egyedül lenni bárki tud, de egészen egyedül lenni, nos, azt még az ellenségeimnek sem kívánnám. Amikor valahol az élet és a halál határán lebegsz, amikor szinte kivet magából az élet, de még nem vagy készen a halálra, nem azért, mert arra készen kell lenni, csak még nem akar befogadni, hagyja, hogy szenvedj még egy kicsit. Szóval itt az élet és a halál vékony mezsgyéjén egyensúlyozva, itt vagy teljesen egyedül, az öröklét magába zár.
A hegedű lassan elhallgat, s az elégikus pillanatok, amiket a srác szavai ébresztettek bennem, úgy szállnak tova egyik pillanatról a másikra a langyos nyári szellő szárnyán, ahogyan érkeztek. Előzmény nélkül. A szemem sarkából felhúzott orral, arisztokratikus, már-már lenéző tekintettel pillantok a patkányra. Persze legbelül csodálom, hiszen az évmilliók során a túlélés mestereivé váltak, s bármire készek az életükért, a fennmaradásért. Sokan undorodnak tőlük, pedig lehet, hogy ők maguk szánalmasabbak, mint amilyennek ezeket a kis túlélőket látják.
Lassan a hollóhátas felé fordulok, s az arisztokratikus, hűvös tekintetem szinte ezzel egy időben eltűnik, s helyébe az arcomra széles mosoly ül ki.

- Neked is szép napot Sacheverell! Amint látod nem, már nem vagyok egyedül. Hiszen itt vagy te is, ketten pedig nem lehetünk egyedül, milyen furcsa is lenne. Milyen üres… - egy pillanatra elfordítom a tekintetemet, s hagyom, hogy a távolba révedjen, aztán hamar vissza is rántom, hogy folytathassam a kis monológomat – Mi járatban erre? Azt hittem te valami társasági ember vagy nem? Ide az ember ritkán jár társaságban, sokkal inkább egyedül. Ki ezért, ki azért. Titkos szerelmek szövődtek itt, vágyakozó sóhajok lettek a végtelen gyermekei, bánatos napok virradtak fel itt és vidámak mentek le és persze sötét titkok tanúi lettek itt a magány hangjai. Csak a fújdogáló szél suttogja olykor őket néha napján, de nem érti azokat senki… Mi a te történeted? Mesélj nekem… -

Ismét elfordítom a fejem, azonban a Sacheverell felé nyúlok a levegőben, s háromszor a földre koppintok jelezve, hogy jöjjön oda mellém. Legyen a beszélgető partnerem, legyen ez innentől a testvériségünk kezdete, amit átadunk ennek a helynek megőrzésre.
Egy kis falevél hullik le az egyik fáról, figyelem, ahogyan lassan földet ér, szinte hallom amint koppan egyet. Elmúlás, olyan szomorú szó, mégis ha belegondolunk abba, hogy sok esetben milyen pozitív, hiszen egy fájó gondolat vagy érzés elmúlása olyan felszabadító. Az én keresztem miért nem múlik? Miért kell még mindig magammal vinnem…

Helló Phil, csak így egyedül? Ahogyan egy ideje minden nap, úgy most is. Viszont most ketten vagyunk egyedül, ketten vagyunk arra, hogy kitöltsük az ürességet és ne maradjunk egyedül. Írjunk egy új történetet…
3  Múlt / Főépület / Re: Függőkert Dátum: 2013. 03. 03. - 23:46:03
Sacheverell d'Espèrey

Kellemes orgona illat lengi be az amúgy kissé borongós, olykor egy-egy kósza esőcsepp által áztatott függőkert idilli hangulatát. Belépve nyár eleji, késő tavaszi hangulat fogja el az ember fiát vagy éppen lányát. Az orgonavirág illatával olyakor a földet érő és a korábban a talajon megülő porral keveredő eső illata kezd harmóniát alkotni és egy egészen különleges, kissé talán nyomasztó, elégikus, de mégis felszabadító hangulatot kelt. Ez nem lehet más csak a nyári szünet illata, igen az pontosan ilyen. Ez vajon boldogság vagy bánat, a jó vagy a rossz, ki-ki, döntse el maga.

A növények sűrűjében egy magas, jól öltözött fiú mászkál hevesen fel, s alá, mint akinek égetően fontos feladata van. Az egyik oldalról a másikra, majd amint akadályba ütközik az előtt megtorpan, pár pillanatig bámul maga elé, majd perdül egyet a sarkán és felkiált.

- Kolumbusz tojása! Hát persze! –

Ekkor hirtelen kotorászni kezdek a hanyagul a földre vetett táskámban, először egy toll kerül elő, aztán egy papíros is a kezembe akad, hevesen, nagy ívű mozdulatokkal rajzolni, s a rajz mellé jegyzetelni kezdek. Közben arcomra egyre szélesebb és már-már szinte félelmetes mosoly ül ki. A kezem fel s alá járnak, jobbról balra és fordítva. Mikor késznek nyilvánítom a művemet, s a mosoly is tovatűnik az arcomról, a papírt összetekerem, majd a táskába dobom.
A kezeimmel tovább keresgélek a táskában, amikor a balom megakad a rég keresett kézzel faragott és összeállított kis csodára. Lassan húzom elő nehogy megsérüljön.
Egy kis zenedoboz.
A jobb mutató- és hüvelykujjammal tekerni kezdem, egy…kettő…három…lassan számolom magamban a fordulatokat egészen tízig, amikor aztán leteszem magam elé. Török ülésben elé helyezkedem, majd a szemeimet lehunyom és hagyom a halk kis csilingelő zene magával ragadjon.  Olyan megnyugtató, olyan békés, most minden tökéletes, minden pillanat tökéletes.
Időközben a jobbommal a táskám mellől felveszem a hegedűtokomat, s abból előveszem a szintén kézi faragású hegedűmet és azt követően a vonót. Kezdetben csak az ujjammal pendítem meg egyszer-egyszer a húrokat, majd lassan megemelem a vonót, s hagyom, hogy az érzés vezesse a kezeimet. Olyan zenét játszok, amely megnyugtat. A hegedű felsír, olyan történetet mesél, amelyet már régen eltemettem, mélyen legbelül, nem beszélek róla, nincs is kinek és nem is kell, hiszen itt van nekem a hegedű, elmondja helyettem. Elmondja a magánynak, a fáknak, az esőnek, az orgona illatnak, nem is kellhet ennél több.

~ Olyan könnyű most. Szinte szárnyalok. A testem súlytalan.  Ilyen érzés lehet repülni, ilyen lehet, amikor a gondok elszállnak. ~

A gondolatok nyomán a hegedű hangja erősödik és egyre gyorsabban jár a kezem, a dal azonban nem lett vidámabb, még mindig az elmúlás, a keserűség strófáit zengi, csupán sokkal erőszakosabban, sokkal dühösebben, szinte számon kéri, hogy miért kell szenvednie, miért kell neki most ezt a dallamot játszani, mikor vidám, örömteli muzsikára született. Az illatok keveredése a kissé elégikus, mégis sokatmondó zenével teljessé teszi a képet, elmondja, hogy milyen a benn tartózkodó személy hangulata.

Kellemes orgona illat lengi be az amúgy kissé borongós, olykor egy-egy kósza esőcsepp által áztatott függőkert idilli hangulatát.
4  Múlt / Főépület / Re: Emeleti ablakfülkék Dátum: 2013. 02. 28. - 23:34:29
[Laetitia Morrison ]


Szinte a csont is beleremeg, amikor rákezdenek a dobok, a gitár bár erőlködik, de a hegedű helyét a kemény és határozott dobok vették át, amelyek teljesen elnyomják. A dob nem kér, nem ad kegyelmet, mindent elsöprő erővel követel magának figyelmet, s nyom el mindent és mindenkit. Aztán lassan elhallgat, s haloványan ismét belekezd a gitár. Majd egyre keményebb, dühösebb dallamot játszik, mégsem olyan durva és erőszakos, mint a dob, nem veszíti el a stílusosságát.

Nagy ívű mozdulatokkal kezdem el tapogatni az arcomat, a lány azon kijelentése nyomán, hogy nagy arcom volna. A helyzet abszolút komolytalanságát jelezvén, még egy kicsit meglepődött arcot is vágok közben, aztán egy nagyot fújtatok, azt az üzenetet küldve ezzel, hogy tapasztalatom szerint nem nagy az arcom.
Egyik lábamról a másikra szökkenve haladok ismét a lány felé, majd amikor egészen közel érek, előre hajolok, szinte teljesen az arcába, épp csak egy karnyújtási távolság van most kettőnk között. Balra kissé megdöntöm a fejem, majd szép lassan egyenesbe hozom, aztán jobbra döntöm, mintha valami furcsát látnék az arcán. Arcomra széles mosoly húzódik, majd hirtelen felegyenesedek és egy lépést hátra lépek.

- Elnézést Madame! – fejet hajtok, amitől egészen színpadiassá válik a helyzet, majd ekként folytatom – Nem is vettem észre, hogy kegyed az. Ha tudtam volna, hogy e nagyszerű iskola,  remekbeszabott boszorkányához van szerencsém, aki híres, mit híres – kissé megemelem a hangom – hírhedt a kegyetlenségéről és azokról akik mögötte állnak. Bocsásson meg nekem egyszerű földi halandónak, aki nem méltó még arra sem, hogy Önre tekintetét emelje, hogy azt merészeltem mondani, hogy a helyemen ül. –

Az utolsó szavaim szinte afféle szónoklatként hagyják el a számat. Még magamat is meglepem, hiszen egészen teátrálisra sikerült a kis megnyilvánulásom, amiben aztán egy rövid szünetet tartok, nem hosszút épp csak egy lélegzetvételnyit, hogy most ne legyen olyan éles a váltás, mint az imént.

- Ha már itt tartunk előttem nem kell játszanod a gyengélkedőn töltöd a hetet, mert akkora jégkirálynő vagyok, hogy ha belém kötsz, akkor tutira levadászlak vagy ha én nem akkor a családom, barátaim és így tovább szerepet. Egy percig sem tagadom, hogy nagy az arcom, de azt hiszem ebben egészen hasonlítunk egymásra. Szomorú, hogy az életedben már csak ez a szerep maradt meg számodra. Olyan magaslóról beszélsz velem, hogy már csak ezért sem bánom, hogy úgy kezdtem bele a beszélgetésünkbe ahogy.
Próbálj meg elszakadni a szerepedtől, próbálj meg elszakadni a védőhálódtól vagy hálóidtól, akár kik is legyenek azok, csak állj itt te magad. Nem érdekel az a világ, amit magad köré építettél védőbástyaként. Engem te érdekelsz, a te személyiséged, az, aki valójában vagy. Ha valóban társalogni akarsz és nem félsz megmutatni a valóságot, akkor még jót beszélgethetünk is. –

Tovatűnt a hevesség, a gőg és a gúny, nem maradt más, csak a letisztult igazság, az érdeklődő egyén, akit csak a másik megismerése, a tánc, egy sokkal lassabb, de annál informatívabb tánc hajt.

Végül gitár teret enged a hegedűnek, hogy ismét visszatérjen a játéka, hogy most egymás mellett harmóniában öntsék a míves hangokat a nagyvilágba. Így lesz kerek az alkotás, így lesz tökéletes a mű, az előadás.
5  Múlt / Déli szárny / Re: Déli kilátó Dátum: 2013. 02. 23. - 22:09:06
Deirdre


Leander. Átható, édes illatú virág. Ez az édes illat ül meg most az orromban, ahogyan a velem szemben álló lányra nézek. Valahonnan a távolból hozza a szél. Ez az illat mély üzenetet hordoz számomra, a változás, a simulékonyság üzenetét. Bizalmat kell ébresztenem ebben a lányban, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne legyen kérész életű a mi kis találkozásunk, így azt hiszem engedek a kérésének és belemegyek a színjátékba. Arcomra halovány mosoly kúszik a gondolat nyomán, mellyel azt sugallom felé, hogy csapjunk bele, induljon a játék.
Lassan végigsimítom a ruhámat, megigazítom a sálamat, majd a nyakamat előre mozgatom, hogy ez által az arcom közelebb kerüljön Deirdrehez. Egy pofont várok, legalábbis remélem, hogy csak azt kapok, ha már tőlem szokatlan módon belemegyek egy olyan játékba, ahol nem én vagyok a bábmester. Vagy mégis? Talán mégis én mozgatom a zsinórokat, talán az engedékenységgel akarom átvenni a hatalmat a mozdulataink, a mondataink fölött. Magam sem tudom, néha ez a belülről feltörő érzés irányít engem.

- Miért ne chéri! C’est moi qui suis en trot. Szóval tegyen belátása szerint kedvesem. –

Átadom magam a partneremnek. Ekkor egy különös gondolat kúszik a fejembe, szinte megmérgezi az elkövetkezendő perceimet. Hiszen ha nem megyek bele a játékba, ha nem engedem, hogy Deirdre áldozattá sértett dámává váljon és szíve választottjához eljut az üzenet, akkor nem válik még érdekesebbé, még jobban intrikával átitatottabbá az életem? Milyen érdekes lenne, ha e gyenge kis teremtés dühös felajzott szerelmese rajtam keresztül próbálná befoltozni az általam a becsületén ejtett sebet. Hiszen szíve dédelgetett, de gőgből soha ki nem mondott választottját környékeztem meg, kívántam vele gyengédebb szálakat kialakítani.

~ Csodás volna… Milyen érdekes lenne egymásnak feszülni. Látni, ahogyan a lányért, a becsületéért küzd. Ahogyan Deirdre érte aggódik, ahogyan minden egyes átokváltásnál felszisszen és közben legbelül, a kemény külső alatt rimánkodik a sorshoz, hogy megremegjen a kezem. Ó egek, már végig is futott a gerincemen az izgalom. Ez lehetne a mesterművem, amit emlékül hagyok az utókornak, amit egyikünk szelleme örökkön örökké mesélne az iskola falai között. De nem ezt kívánja most meg a helyzet és a jó ízlés. Jó ízlés…egek, mivé lettem. Érdekes, hogy ez a srác, akit említett, Ryan, milyen hatással van rá. Ő a rés a pajzson, neki köszönhetem, hogy megláttam a lány gyenge pontját, amitől még emberibb, még esendőbb lett számomra, még vonzóbb személyiség. Nem szerelmet akarok tőle, egyszerűen csak a személyiségét akarom a köreimben tudni, ehhez pedig, most a kulcs a kezemben van. ~

A gondolatok nyomán összébb húzom a szemem, s egy féloldalas pillantást is megejtek. Kíváncsi vagyok arra, vajon lát-e minket az a lány, akit Deirdre annyira emleget, akinek a jelenlététől úgy összerezzent ez a sziklaszilárdságú lány.
Máshol járok, mégis várom már az előkészített pofont, hogy a kezembe tegye az élete egy darabját, hogy soha többé ne lehessünk egymásnak, még ha csak barátként, egymás titkainak őrzőjeként is közömbösek.
6  Múlt / Főépület / Re: Emeleti ablakfülkék Dátum: 2013. 02. 23. - 19:29:45
[Laetitia Morrison ]


A gitár és a hegedű lassan kezd bele kacér játékába, a hangszerek keltette dallamok olykor vadul egymásnak esnek. Szenvedélyesen összefonódnak, a mély öblösebb hangú gitár akár egy büszke és erőtől duzzadó férfi, akit a kecses, míves, kacér mégis dühös dallamokat játszó hegedű egy nő szeszélyével csal táncba.

A lány szavai nyomán arcomra szélesebb mosoly húzódik, majd lassan perdülök egyet a tengelyem körül, színpadiasan, hogy ezzel is bosszantsam a beszélgető partneremet, majd a tekintetemet mélyen az övébe fúrom. Nem keresek semmit a szemeiben, csupán kihívóan bámulom, érezze, hogy milyen tolakodó, milyen udvariatlan egy alak vagyok én. Egyet-kettőt szökkenek az egyik lábamról a másikra, s rögtön a lány mellett a falnál állok. Az ujjaimmal végigzongorázok a falon egészen beszélgető partnerem – mert már így kezelem őt – lábáig, ahol aztán megakad a mozdulatsor. Gyorsan elhúzom a kezem, majd egy hirtelen mozdulattal arrébb is lépek. Ismételten felé fordulok, s csak eztán szólalok meg.

- Milyen kis heves! – arcomon fölényes mosoly ül – Ezt a hevességet sokkal jobban is ki tudnánk használni, ha érted mire gondolok. A másik két fülke nem ilyen vonzó, hiszen azok üresek, ridegek, nem tölti meg őket a szenvedély, a vad, ösztönös vágy. Mert titkon azért biztosra veszem, hogy eljátszottál a gondolattal chéri, hogy jól meglennénk mi ketten. – Nem jár ilyesmi a fejemben, de ezt érzem kellően megbotránkoztatónak. – Csak, hogy pontosítsuk pulykatojás. – Váltok egészen más hangnemre. – Nem érdekel, hogy ki vagy, az sem, hogy honnan jöttél, hogy mekkora varázsló klán sarja vagy. Én nem az az ember vagyok, akit ez megrettent. Nem riadok meg a legmegátalkodottabb, legalattomosabb varázslóktól sem. Nincs mit veszítenem, így ha itt helyben megölnél, sem nagyon érdekelne, de hidd el nekem édes, hogy egy darabot elvennék én is az életedből… Szóval légy oly jó és hanyagold a fölényeskedő stílusodat és akár még jól meg is lehetünk –

A gitárszóló a végéhez ért, a súlyos hangok egy kissé elnyomták a hegedűt, nem engedték érvényesülni. A saját hangját hallatta, pávaként mutogatta színes tollait, amik a mély és határozott hangok. Végül mégis megadja a lehetőséget a válaszra.

A tekintetem tiszta, nem ül benne zavar, a gondolataim rendezettek, a heves, szinte fenyegető szavak, sem vagdalkozva, indulatosan hagyták el az ajkaimat. Hideg, kimért ritmusban rezzenéstelen arccal közlöm háztársammal - ó igen ezt is tudom – a mondanivalómat, majd sarkon fordulok háttal a lánynak és sétálgatni kezdek. A lépteim nyomán a talaj nagyot koppan, a komor, ijesztően kifejezéstelen arcomra pedig újra mosoly húzódik, széles szinte háborodott mosoly. Rossz emberrel kezdett a lány, hiszen lehetséges, hogy egy mimózalelkű hugrabug fia most sírva, fejvesztve menekülne, de nem egy magam fajta sokat látott róka. Lassan beletúrok a hajamba, majd ismét a sarkamon fordulok a nő felé. Azt akarom, hogy lássa, hogy tudja, hogy nem ijedtem meg, hogy a mosolyom megzavarja őt.
 
Nem tudom, hogy mit fog reagálni a lány, nem tudom, hogy támadni fog-e avagy hangvételt vált, én mégis tudom, hogy nekem félni valóm nincs. Az ő reakciója fogja meghatározni a kettőnk kis táncának a hegedű és a gitár játékának további irányát.
7  Múlt / Főépület / Re: Emeleti ablakfülkék Dátum: 2013. 01. 05. - 13:23:54
[Laetitia Morrison ]


A szoba ablakain beszűrődő fény lassan kúszik végig a takarómon, majd átcsúszik az arcomra, s végül megátalkodott módon a szemeimen állapodik meg, esélyt sem hagyva arra, hogy tovább aludhassak. Ahogy a lábaimmal lerúgom magamról a takarót, a mellkasomon landol egy rózsaszín hajgumi. Lassan az ujjaim közé fogom, majd az orromhoz emelem, mélyet szippantok, s hagyom, hogy először csak az orrom, majd az egész lényem megteljen a nő illatával.

- Beth –

Suttogom halkan az üres szoba falainak, majd az ábrázatomra halovány mosoly költözik. Szinte észbe sem kapok, s máris talárban, nyakkendőben álldogálok a tükör előtt. A tökéletes pedantériával megkötött ruhadarabon még, így is eszközölök egy kis igazítást, majd beletúrok a hajamba és elégedetten veszem tudomásul, hogy késen állok a mai napra is.
Amikor elhagyom a szobámat, majd a klubszobát, magam mögött hagyom az elmúlt éjjel minden emlékét is. Vodka és martini, tökéletes keverék. Soha, de soha nem csapott még be engem.
Céltalanul bolyongok egy darabig a kastély falai között, majd szinte villámként hasít belém a gondolat, hogy miért is ne, miért ne mennék, egy általam már oly régen elfeledett helyre, jól esne, ha merenghetnék egy kicsit. Csak úgy ülni kicsit a magányban, olyan régen voltam már igazán egyedül, csak én és a gondolataim. Persze örülök is neki, hogy mostanában nem kellett egyedül töltenem az unalmas perceimet, de most mégis jól esne. Legalább is most így gondolom.

Hosszú, kimért léptekkel haladok, s közben temérdek gondolat kavarog a fejemben. Az elmúlt napok eseménydúsak voltak. Tele furcsa megmagyarázhatatlannak tűnő eseményekkel. Érdekes, hogy még mindig mennyire el tudok veszni a részletekben és apróságoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Egy levél Franciaországból? Mi sem természetesebb, hogy a tűzön landolt, de az, hogy miközben elégett fájdalmas jajveszékelést véltem felfedezni, nos az már igazán meglepett. Elmerengve érkezek meg az ablakfülkékhez, ahol nem kis meglepődöttségemre már üldögél valaki. Ráadásul egy lány az.

~ Ennyit a magányról. ~

A szám kaján mosolyra húzódik, s ezzel együtt a korábbi gondolatok el is szállnak a fejemből. Lassan, szinte lábujjhegyen lépdelek közelebb a lányhoz, végig mérem, majd ha nem vett észre és akkor is ha igen mellé guggolok és határozott hangon ekként szólok hozzá.

- Kegyed az én helyemen ül. Olybá tűnik, hogy elkövette azt az otrombaságot, hogy ráadásul engedélykérés nélkül. – A hangomban erősen kivehető a pökhendiség. Aztán hamar szelídebbre váltok. – Viszont felajánlom, hogy megosztom önnel a helyemet, szóval, ha összébb húzza magát, nos akkor még akár lehet az ön kellemes beszélgetőpartnere is. –

Direkt magázódok, arra alapozva, hogy ha eddig nem akadtak ki, akkor ettől talán kellően nekem esik. Teszem ezt azzal a magam előtt nem titkolt szándékkal, hogy a veszekedés hevében még egy csókot is elcsenhetek magamnak.

~ Meg kell, hogy mondjam nem is volna ellenemre. ~
Ezen gondolatok nyomán az arcomon a mosoly még szélesebbre, pimaszabbra húzódik.
8  Múlt / Déli szárny / Re: Déli kilátó Dátum: 2013. 01. 05. - 11:18:48
Deirdre


Figyelem a lányt, ahogy a magyarázat közben a teste a fejemben csengő zenére táncol. Nem is a zene mozgatja a testet, hanem épp ellenkezőleg. A mondandója pedig szabályozza a zene tüzességét. Meglepő módon, ahogy a vágyakról, szerelemről és az én hedonizmusomról esik szó, nem valamiféle szomorú zene komponálódik a fejemben, sokkal inkább heves és bohém hegedű ritmusok. Lassan táncba kelnek a gondolataink, szinte összefonódnak, hiszen kezdenek egymásra találni. S ekkor a vonós elnyújtott hangokat kezd el játszani, tangóba illő dallamok, én úgy döntök, hogy a tánctérre lépek. Lassan közelebb megyek az időközben a távolba révedő partneremhez, s ha már ott vagyok a felém nyújtott kezét is megfogom. Ha rám néz, akkor én is keresem a pillantásait, hogy tekintetünk találkozzon. Szenvedély honol a szememben, de nem a szerelem gyújtotta, sokkal inkább a táncpartnerem gondolatai.

- Vajh’ mi elől menekülnék chéri? Hiszen tökéletes életem van és azt a lehetőséget sem zártam ki, hogy egy nap, majd ismét szerelembe esem. Azt mondtam csupán, hogy nem keresem a szerelmet és ő sem engem, egy szóval sem mondtam, hogy nincs lehetőségünk valahol ódon falak között, borgőzös éjszakákon vagy sápatag hajnalokon egymásra találni. Egyszerűen csak más utakon járunk. – Arcomra most elégedett mosoly ül ki, melyből egyértelműen kitűnik, hogy nem lódítottam, ezek tiszta gondolatok. – Együtt élni a fájdalommal, no igen, ez már fogósabb kérdés. –

Arcomról tovaszáll a mosoly, ám annak helyét mégsem keserűség veszi át, egyszerűen csak lelassult a tánc, ismét lelassult, a húrokon lágyan játszik a vonó, szinte alig hallhatóan. Mély levegőt veszek, s tekintetemet a távolba fúrom, mintha onnan várnék választ, vagy szavakat, mellyel az érzéseimet megfogalmazhatnám, aztán minden kristálytiszta lesz hirtelen. Tudom a válaszokat, s egyre kopogósabb lesz a ritmus. „Táncoljunk!” Adja ki a parancsot az agyam.

- A fájdalmat nem lehet elnyomni, a sebeket nem enyhíti a hűs bor, vagy egy érzéki csók, azt csak te magad tudod enyhíteni. Mindegy az, hogy miféle módon, de meg kell találnod az utat, ami segít megbékélned a saját démonaiddal. Nekem ez a párbajok heve volt, amikor érezhettem, hogy bármikor meghallhatok. A legfurcsább mégis az volt – szemembe ismét visszakúszik a heves, vad érzelem, tekintetemet pedig ismét a lányra emelem – hogy nem féltem a haláltól, simogattam őt. A halál lehelete többet ért minden egyes csóknál, minden korty bornál, elfeledtette velem, hogy fájdalom gyötri a lelkemet. A vér íze a szádban segít rájönnöd, hogy még élsz, hogy húsvér lény vagy, hogy nem az érzelmek tartanak össze. Mindegy volt akkor, hogy pálcával vagy ököllel harcoltam-e, a lényegen nem változtatott semmit. Érezni, hogy az ereid megtelnek vérrel, hogy a szíved a torkodban dobog, hogy hiába pörög túl a tested, te mégis kész vagy meghalni. Ez mindennél többet ért. –

Halkan ismét feldereng hegedő s a tangó ritmusát játssza, de nincs már egyedül, a gitár alá játszik. A mondataim nyomán nem csak a szemembe, de a szívembe is tűz költözik. Lágyan megszorítom a lány kezét az utolsó szavak közben, s lágyan húzni kezdem, hogy a teste felém forduljon. Közben én közelebb lépek, hogy egészen közel legyünk egymáshoz, az arcunk szinte összeérjen. Megcsókolhatnám, de nem teszem. Akarata ellenére nem… Itt dől el, hogy a tánc merre s halad tovább, hogy miféle partnerek leszünk. Nekem mind a két út megfelel. A szemeimben vad tűz lobog, de nem a vágy inkább a féktelen hév tüze.
9  Múlt / Keleti szárny / Re: A szökőkút Dátum: 2013. 01. 02. - 14:38:48
Armiella Smith

Amikor a lány, aki nem is értem, hogy nem vettem észre, dühösen rám rivall egy pillanatra meglepődök, de igyekszem nem láttatni a meglepődöttségemet. Arcomra hűvös közöny ül ki, majd lassan kendőzetlenül végig mérem őt, s elégedettséggel konstatálom, hogy tetszik amit látok. Kaján mosoly ül ki az ábrázatomra, szenvtelenül szemlélem őt, épp hogy csak nem kezdek el füttyögni, mint egy rossz dokkmunkás. Végül aztán a heves kis hölgy szemén állapodik meg a tekintetem.

- Nincs veled semmi bajom, ne aggódj. Hangosan gondolkoztam. Néha történik velem ilyen. Szóval ha már tisztáztuk, hogy nekem nincs bajom veled és neked sincs bajod velem, akkor térjünk rá arra, hogy miért nem találkoztunk mi eddig. Az iskola legnagyobb bűne, hogy téged kihagyott az én életemből. – Nem törődöm azzal, hogy tolakodó vagyok-e, olyannyira, hogy még rá is kacsintok a lányra. – Koránt sem olyan biztos, hogy bajunk lenne egymással, sőt lehet, hogy hamar egy húron pendülnénk. –

A kaján mosoly nem tűnik el az arcomról. Persze nem akarok én bunkó lenni, de ha jó beszélgető partner lehet a lány számomra vagy akár még több is annál, akkor az ilyen megnyilvánulásaimat el kell viselnie. Persze nem állítottam valótlant, hiszen tényleg felkeltette az érdeklődésemet a lány. Egy nagyon dekoratív és kellően karakán lányka így az első benyomások alapján. Pont olyan, amilyenre most vágyok.

~ Nem gondoltam volna, hogy éppen itt találkozom majd, a legnagyobb elmerengésem közepette egy ilyen csodálatos teremtéssel. Mostanában olyan felületesek a kapcsolataim, a lányok sem nagyon akarnak többet tőlem puszta testiségnél és én sem tőlük. Olyasvalakire vágyom, akit nem ijeszt meg a személyiségem, aki nem csak a férfit, a potenciális egyéjszakás partnert látja bennem, hanem valakit akiben több is van. Barátokra van szükségem, de nem lennék szomorú akkor sem, ha ő sem látna bennem többet…na mindegy hagyjuk is. ~

Nem ismerem őt, még nem láttam eddig az iskolában. Valószínűleg nem az én évfolyamomra jár. Ismét végigmérem a lányt és közben még egy kicsit közelebb is lépek hozzá, hogy ha eddig nem érezte magát zavarban, akkor majd a tetteim megoldják ezt a problémát. Lassan beletúrok a hajamba, ezzel is azt az üzenetet küldve a lány felé, hogy én a labdát feldobtam, az ő döntése, hogy azt merre üti majd le.
 
10  Múlt / Déli szárny / Re: Déli kilátó Dátum: 2013. 01. 02. - 14:13:59
Deirdre


~ Hát nem értett engem? Rosszul fogalmaztam? ~

Kavarognak a fejemben a gondolatok, s a lányra bámulok, ha ő mélyen a szemembe néz láthatja, hogy a tekintetemben zavar ül, melyet akár félre is érthet egyfajta önigazolást nyerhet belőle. Én pedig nem ellenkezem, nem azért mert nem akarok, sokkal inkább azért, mert az érzelmek ismét megrohannak.

~ Tombolhatnék, de minek? Hiszen ezek szerint nem fogalmazok érthetően. Eszembe jut a tegnap éjszaka, a hűs bor és annak a szép szőke lánynak a telt ajkai. Hiszen jól vagyok. Mindenem megvan, pénz, nők, mulatság. Igen! Én egy boldog ember vagyok! Mit boldog, sokkal több annál! Erre már szavak sincsenek. ~

Egyszer csak megrázom magam. Visszatérek a való életbe. Mintha átléptem volna odabenn egy határt. A részegkimerültség, a szenvedés és az, hogy annyian a fejemhez vágták, hogy őrült vagyok elkezdte elhitetni velem, hogy valóban megtörtem, hogy egyszerű sárgacédulás háborodott lettem. „Ez nem történhetett meg.” Fogalmazódik meg benem a gondolat, majd felpattanok és egy könnyed mozdulattal a lábujjhegyre állok és perdülök egyet a tengelyem körül, akár egy profi táncos, majd hirtelen közelebb lépek a lányhoz. Nyoma sincs már a tébolyultságnak. Tovatűnt a hűs szellő szárnyain.

- Nem igazán értem, hogy mire gondolsz. Lány volna? – Hátrébb lépek, majd a tekintetemet és a kezeimet az égnek vetem és felkiáltok. – És mégis melyik? Oly sokan voltak már, az ágyam mégis hideg. -  Folytatom ekként már sokkal halkabban, szinte suttogva. – Elhagyott már engem a szerelem. Nem keresem őt és ő sem engem. Megelégszem annyival, hogy a puszta vágy, két ember tökéletes egymásra hangolódása megmaradt nekem. –

Lassan közelebb lépek és ha engedi, akkor felemelem a jobb kezét, majd végigsimítom a kézfejét.

- A kéz tapintása sokat elmond chéri. Lesz-e vonzalom, lesz-e bármiféle kapcsolat. Amikor a nő bőre és a férfié érintkezik, akkor eldől az egész. Megpecsételődik kettejük jövője. Szeretők lesznek? Barátok? Esetleg ellensége? Ó igen, ez is benne van. Még ha azt is gondoltad, hogy annyira felületes vagyok, hogy csak a testiséget keresem az érintkezésben, akkor nagyot tévedtél. Persze a hírem, mely rendszerint megelőz engem, azt a  látszatot kelti, hogy egy hedonista, üres ember vagyok. Pedig nem. Finom úriember, aki nem tukmálja rá magát, még az előzetes látszat ellenére sem, egy olyan lányra, aki két másik férfi között őrlődik. Még akkor sem, ha a nő igazán csinos és más körülmények között, még azt sem tudná megállni, hogy ne próbálja meg a lehetetlent. Minden ellenkezés ellenére a fagyos érzelmekre hatni. –

Elengedem a kezét, majd ismét perdülök egyet, s háttal kerülök a lánynak. Arcomra mosoly húzódik. Elégedett, magabiztos mosoly. Persze nem felejtettem el azt sem, hogy mi volt az eredeti témánk, de úgy gondoltam, hogy ha már ő azzal jön, hogy egy lány van a dologban, akkor egy kicsit számára is egyértelművé teszem, hogy korát sem ilyen egyszerű a történet.

- Tudod – fordulok ismét felé, már kisebb, szerényebb mosollyal az arcomon – sokkal rosszabb dolgok is vannak a világon, mint a szerelmi bánat. Az én problémám az, hogy bűnhődnöm kell. Ha pedig a világ, az élet vagy nevezzük bárminek megbüntet, akkor elviszi a korábbi életed egy kis darabját is. Nem vagyok érzelgős, de törleszteni akarok, minden egyes kínzó napért, amit ártatlanul bűnhődtem. Megerősödtem, és a játéknak még nincs vége. Talán neked is meg kellene erősödnöd és rendezni a két fiúval a dolgodat. Vagy választani valaki mást. –

Mondandóm végére a mosoly teljesen eltűnik az arcomról és még én is meglepődök azon, hogy mennyivel komolyabbra vettem a beszélgetés hangvételét, még ha nem is akartam. Sokkal összeszedettebb voltam, mint az elmúlt hetekben bármikor. Jó hatással van rám a beszélgetés. Ez a beszélgetés.
11  Múlt / Déli szárny / Re: Déli kilátó Dátum: 2012. 12. 19. - 22:09:34
Deirdre


Hallom a szavakat és látom, hogy milyen defenzív kezdetben, mégis keserűséget érzek a szavak mögött. Túl sok kín és bánat, főleg egy ilyen törékeny virágszálnak. Azt érzem, hogy lázadni akar, kitörni a börtönből, mibe a helyzet zárja. Ha egy kicsit közelebb engedne magához, talán még segíteni is tudnék neki, hogy aztán segíthessen nekem. Itt csupán az a probléma, hogy egyikünk sem szeretne sebezhetőnek mutatkozni, nem vagyunk azok a fajták, ez látszik rajta is, magamról pedig nagyon jól tudom, hogy konok és fafejű vagyok, még akkor is ha tudom, hogy segítségre szorulok.

-  Mon dieu! – csattanok fel hirtelen, arcomon a hervadhatatlan mosollyal. – Hát ilyen ostobának látszom, hogy még egy szerelmi zűrzavarban sem tudok segíteni? Lehet, hogy kevesebbet kellene innom. Hidd el, hogy nem vagyok egy sekélyes és faragatlan fráter az esetek nyolcvan százalékától eltekintve. – lassan közelebb lépek a lányhoz ezzel is kicsit provokálva őt, hogy azért mégse kergesse magát abba hitbe, hogy jó fej vagyok. – Elárulok egy titok – ekkor ellentmondást nem tűrően megkockáztatva azt, hogy a lány távolabb lép odahajolok a füle mellé – senkiben sem bízhatsz meg feltétel nélkül, hidd el én sem tenném – halkan sziszegem a szavakat egymás után a lány fülébe, hogy azok súlya lassan ható méregként járhassa át a lány gondolatait-. Főleg nem bíznék meg magamban. Egy lerobbant rock sztár, akinek még a híre is borzasztóbb, mint a Guns N’ Rosesnak a nyolcvanas években.

Mégis nem lehet, hogy pont én lennék az, akinek oka van arra, hogy megtartsa a titkodat. Mi oka lenne arra egy magamfajta semmirekellőnek, hogy kiadjon téged a nagyvilágnak. Nekem ebben örömöm nem sok lenne. Szóval két szék között a pad alá? Erre céloztál ugye. És kik azokat, akik ezt a két széket megtestesítik? Persze csak ha nem indiszkrét a kérdésem akkor válaszolj. –

Távolabb lépek a lánytól, hátat fordítok neki, úgy kémlelem a messzeséget. Nem hagytam figyelmen kívül a lány kérdését sem, csak nem is igazán tudom, hogy miért mentem már megint a kilátóhoz. Talán azért, mert néha jót tesz, ha itt kieresztem a gőzt, elfelejtem a gondjaimat, mert itt egymagam lehetek a gondolataimmal, a belső démonaimmal.

Lassan végig simítom a hajamat, majd azzal a lendülettel beszélgetőpartnerem felé fordulok.

- Azért jöttem ide, hogy mindenki, széles kerek e világon csessze meg! – pattan ki belőlem dühösen, azonban arcomra gúnyos mosoly ül ki, furcsa, zavaros, kissé háborodott mosoly. – Szembe kerültem a nagyvilággal, egyedül maradtam minden evilági démonnal szemben. És hidd el, ők a fejemre pályáznak. Én azonban nem leszek agymosott katonája senki fiának. Keserű lesz az ébredés mindenkinek aki alábecsüli Philippe Betrancht. Jobb ha ezt az eszébe vési minden ugribugri majom, aki bepróbálkozik. –

Hangos nevetésben török ki, s ha a lány az arcomat kémlelné látná, hogy ez őszinte és mélyről jövő, felszabadult nevetés. Szemembe az élet tüze rég nem látott módon lobog. Harcos tűz ez, veszélyes.

- Hamarosan beborul, hát legyünk egymásnak esernyői… -
12  Múlt / Déli szárny / Re: Déli kilátó Dátum: 2012. 12. 14. - 17:17:07
Deirdre




~ Őrült volnék? Valóban így van? Nem, ez a feltételezés ostobaság. Egyszerűen csak érzelmileg a perifériára kerültem és innen rögös a visszaút, de van. Megérintett a háborodottság, a teljes összeomlás szele. Nem vagyok már a régi önmagam, de egyszer fel kell nőni. Kinek így, kinek úgy de egyszer eljön ez az idő is. Nem én választottam a felnőtté váláshoz, a világ igazi arcának megismeréséhez vezető utat, senki sem maga választja azt. A sorstól kapod ajándékba. Olyan ez, akár egy szelet torta, csak mindenkinek más ízűt oszt. Meg kell, hogy mondjam az enyém nem éppen egy kellemes, omlós csokoládé torta, tele édes emlékekkel, sokkal inkább egy elrontott citrom, a maga fanyarságával és keserűségével. Nem éppen a legjobb, de ezen az egy szeleten is túl kell lennem, hogy aztán kapjak egy másik szeletet, lehetőség szerint valami ízletesebbet. ~

Ezen gondolatok kavarognak Philippe fejében, miközben az egyik kedvenc elmerengő helyére tart. A déli kilátóhoz. A haja az elmúlt napoktól eltérően rendezett. A hosszú barna tincsek ide-oda libbennek miközben öles léptekkel halad az iskola folyosóin. A mély barna tekintetben most halvány felszabadultság lakozik. Ritkaság számba megy ez nála az utóbbi időben. Csakúgy, mint az energia amivel egyik sarokról a másikra közelíti meg végcélját. Út közben itt-ott találkozik a tekintete, az őt vizslató lányokéval, feléjük egy magabiztos, már-már öntelt mosolyt ereszt meg, mintha az valamiféle ajándék volna. S valóban. Furcsa módon a lányok zavartan összesúgnak mögötte, mely megcsapja az ő fülét is és tőle szokatlanul ez ismételten őszinte mosolyt költöztet az arcára. Persze ez még mindig nem az igazi boldogság, ez csak az elégedett egojából fakad. A női nem mindig is a gyengéje volt, hát még az igen…

Ahogy a kilátóhoz közelít és úgy érzi, hogy már nem látja őt senki, ismét megrohanják a gondterhes gondolatok. nem is tudja igazán, miért érzi ezeket problémának, hiszen olyan egyszerű is lehetne a válasz. Csakhogy az ő világában semmi sem fekete vagy fehér. Legalább is, nem válik túl hamar azzá. Kezdetben minden szürke, s csak később válik el egymástól a két szín s válik előtte is egészen kristálytisztává, hogy mi is számára a legjobb. Így van ez most is, csak előállt az a probléma, hogy akárhogy kevergeti is a színeket, azok nem akarnak feketévé vagy fehérré válni, egyre differenciáltabb, újabb színek kerülnek elő. Olyanok, amelyeket korábban nem is látott még. Így legyen okos, így döntsön helyesen. Erre mondja mindig, hogy „maga is inna, ha úgy látná a világot, mint én…”.

Ahogy aztán a kilátóhoz ér, ott nagy meglepődöttségére, nem a magány várja őt. Egy iskolatársa, sőt mi több egy ház és évfolyamtársa is ott áll a távolba révedve. Egyenlőre nem akarja megzavarni őt, csak vár, majd amikor ő elkiáltja magát, akkor indul meg felé határozottabb léptekkel, hogy a lány számára is világossá váljon, nincs már egyedül. Ahogy közelebb ér, nem fecsérli az időt holmi hajbókolással és bemutatkozósdival, hiszen ismerik már egymást, ha pedig a lány mégsem tudja, hogy ki ő, hát az már nem Philippe problémája.

- Hiába kiáltod bele a semmibe, nem történik semmi… Tapasztalat. Próbálkoztam már vele én is, de semmi. Aztán újra és megint semmi. Szóval azt hiszem hiteles forrás vagyok a tekintetben, hogy nem segít ha belekiabálod a nagyvilágba a bánatodat. -

Miközben a szavak sorra hagyják el a száját lassan, kimért, elnyújtott léptekkel indul el a lány felé, s akár a macska egy tányér tejet úgy járja őt körbe, nem törődve azzal, hogy milyen udvariatlan is, azzal, hogy megállás nélkül beszél sorstársához.

- Meglepődtem, hogy itt talállak. – folytatja ekképp - Ez itt az én kis merengőm, „gondolkodós helyem”. Mostanában nem találkoztam itt senkivel. Furcsa pedig szerintem nagyon ihlető hely. Termékeny talaj az alkotó elmének. Persze felejteni, dühöngeni sem rossz. Oh…elsősök. - csattan fel hirtelen - Vajon meglepődnének, ha közéjük dobnék egy ártalmatlan, ám annál rémisztőbb átkot? Meglehet, hogy jót derülnénk, de most valahogy nem igazán van kedvem az ilyesmihez.

Szóval, te miért jöttél ide? Mi a te sztorid? Ha már itt vagyok segíthetek is akár. Ki tudja, lehet, hogy végül a mi sztorink lesz. –

Arcán ismét felsejlik az önelégült mosoly. Adja a szívtiprót. Nagyszerű szerep, kellően üres és távolságtartó, de arra megfelelő, hogy közelebb férkőzzön a lányhoz, ha is akarja. Akkor talán valóban lesz miről beszélgetniük.

Kivár, s közben fürkészi partnere - merthogy ő úgy értékeli, hogy idő közben már azzá vált a lány – tekintetét. Próbál abban olvasni, akár egy könyvben, keresi a reakcióit, hogy még az előtt tudja a választ, mielőtt az elhagyná a lány száját.
13  Múlt / Keleti szárny / Re: A szökőkút Dátum: 2012. 12. 13. - 22:14:57
Armiella Smith

~ Ne hívj! Ne keress! Nem kellesz! Menj el! Egyedül maradtál! Ébredj fel…~

A magány béklyói súlyos sziklákként ülnek Philippe vállain, aki zihálva tér magához félrészeg, másnapos látomásából. Valahogy most elveszítette önmagát a valóság és az alkohol mámoros napok hozományaként rátört látomások tengerében. A hideg rázza, s a karikás szemekből könny csordul ki, melyet hamar el is morzsol, majd zavarodottan körültekint, hogy látta-e azt valaki. Nem szereti ha mások a gyengeségét látják. Mindig erősnek akar mutatkozni, olyannak akivel nem lehet csak úgy szórakozni. Ezt a látszatot minden körülmények között fenn kell tartani, bármi áron. El kell nyomnia a gyenge pillanatait, a fájdalmát.

Úgy érzi, hogy most veszített. Ha pedig nem lenne elég a baja, akkor mindenezek tetejében, még a helyét sem találja az új szelek idejében. Nem tudja merre is lépjen, csak azt tudja, hogy szörnyű harag és bánat lakik odabenn.

Eltévedt. Érzi, hogy ebből a rengetegből, amelyben most bolyong, egyedül már nincs menekvés. Kell valaki aki megmutatja neki azt az ösvényt, amelyen járva hazaérhet. Nem a régi „otthon, édes otthonba”, hanem egy új helyre, egy olyan helyre ahol a saját maga építette boldogság lakik, ahol elfelejtheti a keserűséget és a múltat, a régmúlt idők örömét. Mindegy miféle otthon és kinek az oldalán, csak újra biztos pont legyen az életében, hogy ne az alkoholmámoros éjszakák és a hedonista önsors rontás bástyái mögött találja meg a biztonságot.

A meglehetősen csapzott, kialvatlan arcú, kócos hajú fiú lassan összehúzza magát és törökülésben helyezkedik el. Az arca egészen kifejezéstelen. Nehéz eldönteni, hogy csak a semmibe bámul vagy komolyan gondolkodik valamin. Csak ül a szökőkút mellett egyedül és bambán bámul. Ekkor önkéntelenül is szavak hagyják el a száját.

- Mi keresni valód ebben a világban? Mit akarsz tőlem?! –

Az utolsó szavak belekiáltja a semmibe, mintha csak a nagyvilágon kérné számon a jelenlegi állapotát. Tekintetében gyilkos fény költözik, amely lassacskán elhalványul és tompa fénnyé szelídül. Valahogy úgy is érzi, hogy az élet egy elég borsos számlát nyújtott át neki, amit nem is érti, hogy lehet ilyen hosszú ideig törleszteni.

Most minden olyan kaotikus, olyan kusza. Vajon meddig még…
14  Karakterek / Futottak még / Re: Philippe Betranche Dátum: 2012. 12. 09. - 16:16:41
Javítva!
15  Karakterek / Futottak még / Philippe Betranche Dátum: 2012. 12. 08. - 16:35:15
PHILIPPE BETRANCHE

Non je ne regrette Rien




         Alapok

jelszó || "Indokolatlan óra."
így ejtsd a nevemet || Filip Betrans
nem || férfi
születési hely, idő || Bristol, 1982. 08. 12.
horoszkóp || oroszlán
kor || 16
vér || fél
évfolyam || 5.

         A múlt

Sédition

- Nem, nem és nem! Mondtam már, hogy ebből a gyerekből normális átlagos ember lesz. Hangsúlyozom ember! Nem valamiféle torzszülött! - csattan fel végül Pierre, majd dühösen a vállára csapja a sálat, amelyet még az édesapjától örökölt.
- Torzszülött? Hát akkor én is az vagyok? És te is az vagy? Úgy jobb ha elhagysz bennünket, mert a szüleim örökségét nem fogom veszni hagyni és a fiamat a Roxfortba küldöm! - Jacqueline törékeny kezei hatalmas íveket írnak le, s a márványszín bőr hamar rózsaszínessé válik, amint a kis hajszálerekbe a dühtől vér tódul.

Közben egy hosszúkás arcú, átlagos testalkatú fiú lép be a szobába kezében egy levelet szorongatva, melyet annak köszönhetően juttatott el hozzá egy bagoly, hogy a nagyszülei révén teljesen a brit földhöz van kötve mint varázsló. Édesanyja is csak a férje miatt vette fel a Jacqueline nevet.

A csillogás, ami az édesanya szemében a büszkeség s a szülők emléke nyomán gyúlt, semmivel sem pótolható érzés. A fiú kezében a papír pedig édesanyja könnybelábadó szemei láttán hamar sercegve gyűrődik össze, s amint közelebb jut a nagy ölelő kezek betemetik őt. Nem törődnek az édesapa megvető, értetlen pillantásaival, ők már újra a szülőhonban járnak, angol földön. A képzelet szárnyain pedig máris az Abszol úton járnak, Olivander pálcaboltjában, ahol az ősz pálcakészítő mester boltjában Philippe egy közepesen merev, 12 hüvelyk hosszú, tiszafa pálcát választ főnixtoll maggal. A pálcamágus felvont szemöldökkel jegyzi meg, hogy ez a fiú bizony nagy varázsló lesz egyszer, nagy varázsló, nagy tettekkel, de csak a sors a megmondhatója miféle tettekkel. A nagy bevásárlás közben pedig nem győzi felfedezni a varázsvilág csodáit. A bagoly melyet a hordár utánuk visz kifejezéstelen tekintettel néz az őt mosolyogva, csodálkozva vizslató fiúra.

Aztán egy pillanat múlva az egész valósággá válik és már a nagyszülői kastélyba tartanak Bristolba, ahol Philippe is született, ahova a bagoly is elvitte a neki járó roxforti értesítőt, amelyet aztána  többi levéllel együtt a házi manó Szimat küldött el nekik. A manó már várja őket, szépen kitakarított és mindent rendbe tett. Illedelmes jól nevelt manócska aki a ház asszonya által meghatározottak szerint a varázsvilágról szóló összes könyvet a fiúhoz viszi, hogy abból aztán vagy ő olvashasson fel neki,  vagy Philippe magától kezdhesse el bújni őket. Már egészen megszokta az egyedülálló szülő dolgot, s nem hiányzik neki sem Pierre, sem Lille. A falon lógó képről rá mosolygó szülei portréja is megerősíti őt ebben. Soha sem felejti el Franciaországot és az ottani miliőt, de a boldogtalanság nem hiányzik neki

Protagoniste

- Philippe Betranche!  -

Szól szigorúan és parancsolóan a hang, mely a teszlek süveghez szólítja a többiekhez képest magas, vékonyka fiút. Kissé sápadt, ám a szemei  csillognak tele vannak élettel, tett vággyal, amit a közben a fejére kerülő süveg sem  hagy szó nélkül.

- Nos nem rossz, nem rossz… Tett vágy van itt látom, nem is kevés. Eszes is a fiú, bár sok itt a bizonytalanság, a keserűség. Azt hiszem tudom is, hogy hol lesz a helyed. A házad mától legyen a … -

A kijelentés végét igazán nem is érti, mivel a ház tagjai, melybe Philippe is került nagy üdvrivalgásban törnek ki. Ő nem tétovázik s szapora, ám kimért léptekkel indul meg újdonsült „családja” felé.

Az első év még tapogatózással telt, bár a rengeteg tanulás, ami hirtelen a nyakába szakadt nem is hagyta, hogy többre legyen ideje. Mindezek mellett Philippe ügyesen állta a helyét az iskolában és jó jegyeket szerzett.  Olyan dolgok kezdték el érdekelni, melyekről korábban még csak álmodni sem mert. A mágia különböző ágait kezdte el vizsgálni. Kezdetben csak olvasás szintjéig jutott el, később kísérletezni is kezdett. A pálca mágiától a sötét varázslók által alkalmazott fogásokig mindent tudni akart és tovább fejleszteni.

Olyan emberekkel vette körül magát, akik nem húzzák vissza őt, akikkel a terveit megvalósíthatja a terveit, akiknek a segítségére lehet, legyen szó bármily őrült tervről is. Megvetette azokat akik a haladás a fejlődés útjába álltak illetve akik a tudás értékbe vetett hitét kigúnyolták. Olykor el is vette a kedvüket attól, hogy rajta gúnyolódjanak. Barátaival gyakran elvonultak a világ elől, a többieket kirekesztve, egyfajta szektaként élték a mindennapi életüket és az órák után a számukra könnyed házi feladatokon túlesve saját fortélyaikon dolgoztak, egymást képezték.

Még a háborút megelőző éveb Philippe kapott egy levlet az édesanyától:

Drága Philipppe!

A napjaim hideggé és sivárrá váltak. A szüntelen várakozás és az egysíkú mindennapok üressé teszik az életemet. A magány béklyói lassan teljesen körbeszövik a lelkemet. A ködös albion nem nyújt már örömöt, a szülői ház pedig túl nagy lett nekem.

A minap baglyot váltottam édesapáddal. Azt írta még mindig szeret és hazavár engem. Gondolkoztam kicsit az ajánlatán és tekintve azt, hogy te tulajdonképpen már felnőtt vagy nyugodtan költözöm haza és hagyom rád a nagyszülői házat és a teljes örökséget. Nagyon sok pénz ez, kezelt a helyén, ne tékozold el. Tanulj szépen, ahogyan eddig is. Hiányzol nekem.

Ne add fel magad! Ne keress, ne írj! Én keresni foglak, ha eljön az ideje!

Örökké szeret

Édesanyád!

A vörös betűk melyeket a papírra vetett Julia tűként égetik Phil lelkét. Dühösen gyűrik össze a száraz kezek a papírt. Közben a szobába a mindig mosolygós Troy Atkins lép be. Amint meglátja őt Phil az asztalt hatalmas lendülettel löki fel.

- Te rajtam nevetsz féreg? - Kiállt fel. Nem rá dühös, de úgy érzi, hogy valakin le kell vernie a fájdalmát.

- Te megőrültél? mi a fene bajod van? - Csattan fel Troy. Tudja kivel áll szemben és azt hogy veszélyben van, azonban úgy érzi ha ellenáll azzal időt nyerhet és mgúszhatja.

- Láttam, hogy rajtam nevettél, te senkiházi. Most pedig megmutatom neked, hogy ki is vagyok én igazából. - A pálcáját a másodéves szőke fiúra emeli.

A terembe ekkor belép Dorothy Perkins és Jacob Johansen, Pil barátai, s csak az ő közbelépésűknek köszönheti Troy, hogy megússza egy egyszerű stuporral.

Jó fél év eltelik a büntető munkával és azzal, amíg fakulnak az emlékek mindenkiben Phil tettéről.A munka közben viszont van ideje gondolkozni, meggyőzni magát arról, hogy egyedül maradt, egyedül a nagyvilággal szemben. Közben a sötét idők úgy ereszkednek alá a Roxfort falaira, akár a köd, s szépen lassan az iskola falain belül is mindenki oldalt választ magának. Dorothy és Jacob a nagyúr pártiak táborába áll és hívják őt is, azonban ő sem oda, sem a másik tábor felé nem tesz lépéseket. Nem tudja, hogy hol is lenne igazán jó helyen.

A vívódás és az egyedüllét olyan irányba sodorja, ahol időleges nyugalmat talál. Az alkohol és a nők világa, vagy ahogyan ő hívja a rock n' roll érzés maga alá temette. Az iskolába bejárt ugyan, de csak a számára érdekes órákra járt be és azokon ért el jó eredményt. Ezekből a tárgyakból, vagyis a sötét varázslatok kivédéséből, az átváltoztatástanból, a bűbáj és a bájitaltanból továbbra is átlagon felüli eredményre volt képes, a többire azonban csak annyit tanult, hogy ne legyen problémája.

A hedonista élethez választott magának új hobbit is. A kocsmák világában hamar hajnali alkoholgőzös párbajhőssé avanzsált. Jó párbajozó lett, olyan akinek híre ment. Veszíteni sokszor csak azért veszített, mert valamiféle különös, beteges vágyat jelentett számára, ha láthatta, hogy ő is él és benne is vér folyik. A lányok körében népszerűbb lett, mint  valaha. A lázadó, sebekkel teli párbajhős, egy igazi rossz fiú. Imádták őt. Ő pedig rendre mindig mással mutatkozott, de ők is csak annyi érzelmet nyújtottak számára, amennyi egy éjszakára kielégítette őt. Se többet, se kevesebbet. Persze jól hangzott Philippe Betranche ágyából kikászálódni.

Nem az éjszaka közepén hagyta el a Roxfortot, hanem még annak előtte, amikor senkinek sem tűnt fel a turpisság, így éjszakára kiszökhetett, reggelre pedig köszönhetően a hatalmas birtoknak mindig visszatudott jutni az iskolába. Ha nem a vadkanba ment, akkor mivel elegendő pénze volt, így mindig meg tudta venni az adott fogadó tulajdonosát, hogy tekintsen el a kora mellett és akkor megcsinálja neki a forgalmat is. Az éjszakai életben már híre ment annak, hogy miféle párbajok zajlanak az egyes helyeken, így amikor bemegy az egyik kocsmába, akkor ott hamar megjelennek a párbaj várományosok is, akik fogyasztanak is...nem is keveset, amíg eldől, hogy ki lesz a nyerő.

A barátai félteni kezdték, hogy ez a világ elragadja őt. Hogy elveszik ez a briliáns elme. Amire ő csak annyit válaszolt, hogy nem veszett ő el, most találta meg igazán önmagát, most él igazán. Most már tudja, hogy él.

Persze ez hazugság volt és ezt ő is tudta. Egyszerűen, csak nem akart választani. Egyedül a világgal szemben, mindig más lánnyal, alkohollal és pálcával a kézben. Ahogy egy varázslótársadalomban élő rock sztárhoz illik.

Amióta azonban az iskolában szigorodott a kijárás, azóta elmaradnak a tivornyák, csak magányában iszik és csak olykor az iskolában ragad pálcát az alkalmi ellenekre, de már ebből is egyre kevesebb van, szinte nincs is ilyen, így marad az edzés, az alkohol és a lányok. Sovány vigasz, de legalább valami megmaradt...

         Jellem

Az iskolába kerülésekor állhatatos, kitartó és maximalista kisgyerek volt. Olyan aki a céljaiért mindent megtesz, olyan aki megállíthatatlan a csúcs felé. Mindent megtett azért, hogy olyan varázslóvá válhasson, aki mindenek felett áll. azt tűzte ki céljául, hogy mindenki fölé emelkedhessen és eltiporja azokat, akik neki ellent mondanak. Bármit képes volt megtenni a céljáért.

Önző, akaratos, gőgös és exhibicionista. Amióta az édesanyja visszaköltözött Franciaországba, azóta megváltozott minden. Csak a saját örömének él, minden mást figyelmen kívül hagy. Nem törődik senkivel és semmivel, legalábbis látszólag nem. Önmaga keresése közben gyakran páncélként viseli önmagán ezt a viselkedést. Gyakran vívódik önmagával, keresi azt az ösvényt amelyre lépve visszatalál ahhoz az élethez, amelyet mindig is megálmodott magának. A boldogság nyomában jár, de olybá tűnik, hogy sohasem éri el azt...

Erősség ||

- Kitartó
 - Céltudatos
- könnyen tanul

Gyengeség ||

- Olykor érzéketlen
- Gyakran önző
- Gőgös
- Hedonista



         Apróságok

mindig ||                

- Párbaj
- Alkohol
- Nők
- Átkok, bűbájok
- Szemben a nagyvilággal

soha ||

- Tudatlanság
- Lustaság
- Határozatlanság (ezért szorong, hogy nem tud dönteni a két oldal között)
- Mugliismeret (ezt már úgy is tudja és értelmét nem is nagyon látja)
- Buta emberek

hobbik ||

- Párbajozás
- Zenehallgatás

merengő ||

- Legjobb: Amikor édesanyjával elköltöztek Angliába
- Legrosszabb: Amikor az édesanyja visszaköltözött Lillebe.

mumus ||

- Egy színes kép, amin ő és a szülei boldogok, majd a képről eltűnnek a szülei, a kép  pedig fekete-fehér lesz.

Edevis tükre ||  

- Önmaga boldogan, családjával.

százfűlé-főzet ||  

- Fekete színű, mentolos ízű

Amortentia ||

- Fahéj, mentol és akácfa füstje.

titkok ||

- Legbelül vívódik, hova is álljon.

azt beszélik, hogy... ||

- Philippe? Egy hedonista, akit állati jó aggyal áldott meg a sors, ő pedig elherdálja ezt az ajándékot. Nem törődik senkivel és semmivel. Párbajhős? Ugyan már. Azokat az alakokat a kishúgom is elverné párbajban, nem hogy én. Ez egy senki.

- Akkor hívd ki! -

- Hát...ő..ő..nincs hozzá kedvem. Ennyi. -




         A család

apa || Pierre Betranche, félvér, 42 éves (Philippe szerint áruló)
anya || Jacqueline Betranche, félvér, 41 éves

állatok || Laurent, macskabagoly

Családtörténet ||
A Betranche család egy aranyvérű család, melynek gyermeke, Philippe nagyapja Sol egy angol lányt vett feleségül Mary Whitewortht, aki félvér. Közös gyermekük Pierre nem találta a helyét a varázs társadalomban, nem volt igazán jó varázsló, így a Roxfort után - ahol Julia Johnsont megismerte - a család régi birtokára költözött Lillebe és felhagyott a mágiával. Julia Johnson családja félvér család volt már nagyon régóta és Bristol környékén éltek már régóta.

Sem anyjával, sem apjával nem tartja a kapcsolatot.


         Külsőségek

magasság || 180 cm
testalkat || Szikár
szemszín || kék
hajszín || Barna
kinézet || Félhosszú hullámos haja van, kissé szórakozott fiatalember, akinek céltalan az élete, egy lázadó, akinek a teste tele van kisebb sebekkel, amelyeket a párbajok során szedett össze.



         A tudás

varázslói ismeretek ||

- Azokat a tárgyakat tanulja, amelyek érdeklik. Az SVK, a bűbájtan, a bájitaltan és az átváltoztatástan a kedvencei, ezekből még mindig átlagon felüli a teljesítménye.

- A fenti tárgyakon kívül a többi tárgyat nem igazán tanulja, nem is érdekli a többi tárgy. Azokból csak annyit teljesít, amennyit nagyon muszáj, ahhoz, hogy átmenjen.

- Meglehetősen jó párbajozó, bár van még mit tanulnia. Jól alkalmazza a különböző varázslatokat, tudja minek, mi az ellenszere és mindent előszeretettel használ. Gyakorol is sokat.

- Gyakorolja és tanulja a fekete mágiát, de van még hova fejlődni, sőt még nagyon sok mindent nem tud, de igyekszik minden tudást magáévá tenni.

felvett tantárgyak ||

- Rúnaismeret
- Számmisztika

pálca típusa ||

- közepesen merev,12 hüvelyk hosszú, tiszafa pálca, főnixtoll maggal

         Egyéb

avialany|| Benedict Cumberbatch
Oldalak: [1]

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.75 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.