Imádtam játszani, a stadion gyepére lépni, majd a levegőbe rugaszkodni, de azt viszont nem, amivel a hírnév járt nem egyszer. Rühelltem ezeket a dögkeselyűket és azt, hogy a mágikus társadalom egyébként mennyire pletyka- és bulvár függő volt. És azt rühelltem most a legjobban, hogy egy szép pillanatot mérgezett meg. Olyat, ami évek óta szunnyadt és várt a sorára. És ez az oka annak, hogy azonnal akcióba lendülök és nem is rutin nélkül. Blaire arcvonásainak tánca nem túl bizalomgerjesztő, de most nem tudok neki magyarázkodni sajna. Majd jóvá teszem.
Például azzal, ahogy Vitrol-nak megfelelek, még mielőtt ő szólalna meg, vagy éppen azzal, hogy a kellemetlenkedő boszorkát elintézem gyorsan. És persze a bizonyítéktól is megszabadulok. Jobb ltt volna megszerezni a fényképezőjét, de ez a megoldás sem volt rossz, legalább a film megsemmisült. Akárhogy is, a menekülésre lehetőséget kaptunk és én élek is vele. Rendezem a számlát, borravaló is marad ott, én meg Blaire-el együtt lépek olajra oda, ahonnan tovább tudunk majd állni észrevétlen. Itt oldódom fel végre egy kicsit, kifújva magam.
- Köszönöm, remek közönség előtt mindig jobb az előadás! - vigyorodom el cinkosan, majd biccentek is. - Tudom, hogy nem kell félteni téged semmilyen értelemben. Ugyanakkor ebbe a helyzetbe miattam kerültél és úgy éreztem fair-nek, ha én is cselekszem. - picit meg is vonom a vállam. A magyarázat valahol prózai volt, de mégis megvolt benne érzésem szerint egyfajta elegancia, lovagiasság. Anélkül, hogy őt lebecsültem volna bármennyire is. Pontosan tudtam, hogy már régen sem volt nebánts virág és egyébként ezt is bírtam benne, egy mimóza nővel nem igazán tudtam volna mit kezdeni.
- Igen, ezt megúsztuk. Nekem meg kocsmát kell váltanom, ha errefelé játszunk... na mindegy! - ahogy Blaire nyakam köré fonja kecses kacsóit, én is jobban magamhoz húzom és kezdem hátát simogatni ráérősen, picit elmerengve, hogy aztán lepillantsak rá.
- Mit szólnál, ha elugranánk hozzám? - vetem fel végül, mert most más olyan helyszín, ahol nem ütközhetünk emberekbe de azért komfortos is, nem ugrik be. Blaire persze élhet más felvetéssel, viszont ha beleegyezik, akkor az én vezetésemmel dehoppanálunk együtt a londoni Buttersea Bridge közelében általam birtokolt lakásba.

Nem esett rosszul, amikor Blaire kacajra fakadt, inkább csak elmosolyodtam. Inkább tetszett, hogy sikerült megnevettetnem és egyébként meg tetszett az a bájos kis gyöngyöző kacaj. Igazság szerint mindegy volt, hogy milyen viharba keveredem. Az élet úgy érdekes, ha éli is az ember és az ilyesmi ebbe beletartozott eléggé, másrészt meg így is keveredtem már olyan dolgokban, amik vihart kavartak az éltemben, az így is kaotikus volt a maga nemében. Blaire feltűnése pedig nem egyszerűsítette a dilemmákat, de ez egyszerűen már egyre kevésbé érdekelt. Kicsit minden mindegy volt ebben a veszélyesen gyorsuló játékban. Akkor inkább jöjjön az özönvíz és a pillanat varázsa.
Mert bizony az dolgozik most is ennek a váratlan újralátásnak a folyományaként. Egyre kevésbé fogom vissza magam, hagyom az ösztöneimet uralkodni, ahogy azt veszem észre, hogy annyi év után is ott izzik a hamu alatt a zsarátnok. Egyszerre vagyunk ugyan azok az emberek és mégis mások, ez pedig újabb sajátos egyveleget képez: határozottabban, tapasztaltabban de mégis az ifjúság hevével igyekszünk fejest ugrani valami pusztítóba.
- Akkor együtt ázunk el. - mondom még röviden és legalább annyira zavarosan, ahogy Blaire is fogalmaz. Édes semmiségek voltak már ezek a szavak, a pillanatra aggatott dísz csengettyűk, mert a lényeg az volt, ahogy a leányzó már nem bírta tovább a feszültséget és zárta köztünk a távolságot. A lényeg az volt, ahogy ajka az ajkamra simult, ahogy közben picit rászorítottunk közben egymás kezére, ahogy ujjaim határozottabban markoltak sötét tincseire s ajkaink puhán lágy párbajt vívtak, mindaddig, amíg a kattogás riasztó zaja be nem szüremlett ebbe a skóciai kis pubban kibontakozott idillbe.
Blaire-el egy ritmusban kapom a zaj irányába a tekintetem felocsúdva. Remek, pont ez a nő hiányzott mindkettőnk életéből! Elengedem Blaire kacsóját és igyekszem Vitrol figyelmén kívül az asztal alá csúsztatni, ami sikerül is, mert nem ez érdekli a prédájából, inkább az, hogy maró megjegyzéseket tegyen. Én pedig az asztal alatt egy határozottabb mozdulattal előcsúsztatom az alkaromra rejtett pálcám. Közben igyekeztem jelentőségteljesen Blaire kékjeibe nézni, hogy ezt most hagyja rám, bár ahogy látom eléggé megszeppent. Igyekeztem nyugalmat is sugározni, ár azért marhára fel is cseszett, amit ez a szipirtyó mondott.
- Van ez így Miss Vitrol, elvégre gondolom a szülei is szebbet-jobbat vártak, aztán maga jött... - sandítok vissza Blaire-re. - A különbség csak az, hogy Miss Montrego tényleg szép kívül-belül, mert nem az az életcélja, hogy másokat mocsokba forgasson. Próbálja ki egyszer: lehet a jóindulat magát is megszépítené! - adom meg a sommás visszavágásom, míg a pálca már az asztal alatt Vitrol-ra szegeződik. A helyzet az, hogy nem a két szememért kaptam a legmagasabb minősítést a bűbájtan RAVASZ-on, így mielőtt a sikeresen lekötött figyelmű firkász válaszolna, egy nonverbális Confundus bűbáj már el is találja s ennek hála egy pillanatra zavarossá válik a tekintete, megdermed s ez pont elég idő egy néma alohomora-ra is, amitől kivágódik a fényképező filmtartója s a film tekerecse kígyóként fut ki fényt kapva.
- Nahát Wellesley ilyeneket mondani rám! De meglátja még maga és a MacMillan lány is, hogy mit hozok le a... - nyilvánvaló volt, hogy sikerült jól összezavarnom, jelenleg nem tudja, hogy kiket látott, hogy kik vagyunk. Nem is figyelek rá csak visszaküzdöm a pálcát a helyére és a zsebemből pénzt veszek elő, majd az asztalra rakom, felállva s Blaire-nek intve.
- Na jöjjön MacMillan kisasszony, találunk ennél jobb helyet is! - kacsintok rá, hogy gyorsan kézen is fogjam és kivezessem az utcára a sikátorba vissza, ahonnan jöttünk. Ott, ha hagyja magamhoz ölelem.
- Oké, ez meleg volt, de szerencsére bejött a konfundáló bűbáj, fingja sincs kikkel találkozott és fotója sincs már róla. De talán jobb lenne kevésbé nyilvános helyen folytatni.

Ha az ember hallott egy ismerős dallamot felcsendülni, könnyen jött el az a pont, amikor már magától is tudta dúdolni. Valami ilyesmi volt az is, ahogy Blair-el felvettük a fonalat. Régi rutinok, az, hogy éveken keresztül a hónapok java részét egy iskolában, egy klubhelyiségben töltöttük, egy ház étkező asztalánál ettünk, egy ideig egy csapatban játszottunk mind-mind az ismerős dallamot jelentették. És persze nem csak ez volt, de valami újnak az ígérete, valaminek a tényleges szárba szökkenése, ami egyszer megtorpant.
- És mi van, ha nem tartom unalmasnak szépen csengő hangod hallgatását? - dobom vissza a kvaffot továbbra is könnyed hangnemben, mert egyébként tényleg szívesen hallgattam volna meg és kíváncsi voltam az élményeire, bármilyenek is voltak azok. Kíváncsi voltam rá és arra is, hogy milyen irányba formálták a leányzót. Mert nyilván mind a ketten változtunk az elmúlt pár évben, de akármi is történt vele, így első ránézésre jót tett neki. Mindketten érettebbek lettünk, az biztos, de az egyéb tapasztalatok ezen is túl mutathatnak valamelyest. Tekintetem ezért is fürkészi Blaire arcát, ezt is mérlegeli, amellett, hogy bizony korábban is bájos vonásai csak még markánsabbak lettek és igen, tetszett, jó volt rá nézni, jó volt a szép szemekben elmerülni. Még akkor is, ha a jelek szerint szavaim hatására kicsit valamerre elkalandozott, aminek tárgyáról én mit sem tudhattam és nem is sejthettem. Mondjuk én se tudtam, hogy mitől is lehet teljes a kép igazán, csak az utat kerestem és hol rátaláltam, hol nem. Még mindig az elején tartottam, hiába jutottam el az álmom megvalósításáig, ez volt az igazság.
Blaire sóhaja kicsit borúsan felhősnek tűnt, ez meg is lepett, de legalább jelezte, hogy olyan pontra tapintottam megjegyzésemmel, ami felől ő sem tudta, hogy mit tartson. De talán ez most nem is volt annyira lényeges még. Egy kis játékossággal próbáltam ezt is áthidalni, ahogy közel hajolva súgtam fülecskéjébe, majd hallhattam az ő válaszát is.
- Lehet ez is tetszik benned, hogy az vagy... és amíg nem próbáltad, nem tudhatod! - súgom vissza kissé karcosan, majd még tetézem is a dolgot azzal, hogy nyomok egy puszit a fülcimpájára, aztán játékosan meg is harapom. Lehet, hogy nem kéne, de egyszerűen ezt hozza ki belőlem, közelsége, illata, kisugárzása erre vezet. Másik kezem, ami nem kacsóját tartja megindul, hogy finoman hajába simítson.
-Mindketten viharosak vagyunk a magunk módján és ha a vihar kitör, akkor csak az a pillanat számít. - ezt már nem fülébe susogom, most már egész közelről, szinte leheletnyi távolságról szinte ajkaira mondom kékségeiben elmerülve, míg egyik kezem kacsóját fogja, másik sötét fürtjeit cirógatja.

Akadtak dolgok, amikről nem feltétlenül volt illendő beszélni, vagy annyira az alkalom nem adta magát ehhez. Talán mind a ketten így voltunk ezzel jelen állás szerint.
- Nocsak nyuszifül! Nagyot ugrottál? - cukkolom kicsit Blaire-t egy kis kuncogással kísérve, szinte ösztönösen véve fel egyfajta közös, régi ritmust. - De vigyázz, mert most kedvem szottyant megtudni! - teszem még hozzá, továbbszőve a dolgot. Bár valahol ez is tán provokáció, mert nem biztos, hogy most fog mesedélutánt tartani. És lehet van sok olyan, amit egyébként el se mondana.
Azért elszórakoztatjuk magunkat kicsit és ez jó. Fura, de mégis van egyfajta természetes viszonyulásunk egymáshoz, ami ezt lehetővé teszi, van valami kapocs. Mondjuk pont ez az, ami komolyabb témák felé terel bennünket. Blaire a tűzzel kezd játszani, én meg vagyok annyira hülye, hogy még olajat is öntsek erre. De jelen helyzetemben talán ez már mindegy is. Az életemnek van egy olyan bonyodalma, amit nem tudom miként fogok kibogozni és nem is gondolok ezzel, ha nem muszáj. És azt kell észrevennem, hogy Blaire kék tekintetének kereszttüzében ez nagyon is könnyű.
Szemmel láthatólag Blaire se tud hirtelen mit kezdeni mindezzel, csak néz, ajkai szótlan mozognak, majd amikor tényleg megszólalna már én is beszélni kezdek, mert vetett fel még olyan dolgot, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Nem könnyű ez, de ha nem beszéljük meg most, akkor talán sosem fogjuk. És akkor talán sosem lesz arra esély, hogy meglássuk mi lesz ebből: marad a fagyott világ. Látom, hogy amit mondok az hatással van a kék szemű szépségre. Valahogy a mélyére találtam a dolgoknak,ezt jelzi a könnycsepp és az is, ahogy egyébként érintésemre reagál. Fogom és meg is cirógatom puha kacsóját. Vigaszként? Bátorításként? Hogy szavaim nyomatékosabbak legyenek? Talán ez mind ott van benne egyszerre. És ott van a tény is, hogy nem eresztem el és ő is marad. Ez egyszerűen jó így. És az is jó, hogy nem hagytuk elmenni a problémákat észrevétlen, ha pár szóval is, de adresszáltunk valamit, ez pedig amellett, hogy feloldotta a korábbi keserűséget, netán bűntudatot, új oldalt is nyit és lehetőségeket hordoz magában.
- Néhány vargabetűvel, de lényegében igen. Bár a hírnév maga nem igazán érdekel, a lényeg, hogy megélhetek a játékból, amit szeretek. Viszont mindig vannak olyan dolgok, amik teljesebbé tehetik a képet. - kacsintok a leányzóra játékosan egy finom mosoly kíséretében.
- Remélem te pedig már hosszabb távon is hazatértél! - teszem még hozzá, majd játékos módon egészen közel is hajolok pofija mellé, hogy a fülébe súghassak.
- És arról meg gondoskodom, hogy ne szökj meg csak úgy! - ajkaim fülecskéjét súrolják a szavak feltörése közben, míg mélyen beszippantom és élvezem édeskés illatát is.

Nem tudom, hogy Blaire félrenyelt, vagy a szesztől köhög, így csak kicsit dőlök előrébb, hogy lássam mi a helyzet, de megnyugtat, én meg biccentek. Nem tudhatom, hogy mennyire bírja a piát mert igazság szerint csak egyszer voltunk olyan helyzetben, hogy ez valamelyest felmerülhetett volna, az általam szervezett szilveszteren, de az sem pont úgy sikerült.
- Ez tényleg jól hangzik! És valamelyest átérzem a dolgot. Már azon túl, hogy a mágiatöri Binns előadásában ritka szar volt. Én még a háború és az ostrom után csináltam egy muglis-stoppos túrát, persze csak idehaza. De utána még megismételtem és volt, amikor Dél-Franciaországig elvetődtem így. De te sokkal több helyen jártál és ez izgalmas! - nem forszírozom nagyon a dolgot, nem faggatom, de a hangomból is érezheti, hogy nem pusztán udvariaskodom, tényleg érdekesnek tartom a dolgot. Csak egyszerűen nem rohanom még le ezzel kapcsolatos kérdésekkel, ez a dolog rá van bízva jelen állás szerint. Cserébe meg valamit én is elárultam a magam életéből.
- Azt meghiszem, elvégre a káposztásbab lebilincselő téma! Annál már csak a fish'n'chips érdekfeszítőbb, ha pedig az ember igazán csiklandós hangulatában van, hát még a barbecue szószról is mesélhet! - igyekszem átszellemült arcot vágni, majd rákacsintani, mintha ez valamiféle visszautasíthatatlan ajánlat lett volna, majd csak elnevetem magam. A megjegyzésére viszont elül a nevetés, majd felvonom a szemöldököm. Erős tét volt, meg kell hagyni, de hangnemében illeszkedett ahhoz, amit korábban én is vázoltam. Itt és most nem sietek a válasszal, pontosan ez a jó helye a csendnek.
Faramuci ez egyébként, mert korábban pont azt vonta kétségbe, hogy mennyire vagyok képes őszintének lenni ilyen tekintetben, most meg az ellentéte lett az eposzi jelzőm. Ez meg gondolkodóba ejtett és arra engedett következtetni, hogy azért ő is rágódott a múltbéli dolgokon. Szóval egyelőre csendesen nézek a kék lélektükreibe. Sok gondolat kergetőzött koponyámon belül, emlékek, a múlt és a jelen járt karneváli táncot. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy nem igazán tudtam az életem bizonyos területein hol is állok. Csúszott ki a talaj a lábam alól és nem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy ez ellen küzdenem kellett volna. Nem is tudtam volna teljes mértékben, mert belecsöppentem egy olyan, rajtam túlmutató kalandba, egy olyan politikai játszmába, ami akadályozta, hogy menteni próbáljam a menthetőt. Ködös volt az egész.
Blaire ellenben itt volt velem szemben. Hús-vér valójában, egyszerre ismerősen és bizonyos mértékig ismeretlenül, átvitt értelemben távol és mégis közel. Ez pedig egy megkerülhetetlen tényegyüttes volt. Nem volt kétségem afelől, hogy egy elkerülhetetlen fájdalmas végzet felé robogtam így is úgy is, ha pedig a vég garantált, hát nem mindegy hány sebből fogok vérezni? Nem mindegy hány hasáb lesz a máglyán? Mélyet szusszantam.
- Nyomot hagytál bennem, olyat, akár egy borostyánba merevedett kipattanni készülő rügy. Egy részem vágyott rá, hogy lásson, hogy újra találkozzunk. - elismerem a dolgot, még ha nehéz is a pontos gondolatoknak hangot adni. Mégis megpróbálkozom vele valamelyest, de egyszerűbb költői képbe csomagolni azt, hogy végső soron mit is érzek: azt a megmerevedett lehetőséget, amit egymásnak jelentettünk és végül sosem virágzott igazán, ami azzal jár, hogy sem a szirmait kibontani, sem elhervadni nem tudott egyaránt. Nem tudom, hogy Blaire mennyire lesz hajlandó bontogatni a metaforát, de a megjegyzésére így tudtam a legjobban megfelelni. Talán nem is akarja, mert egyszerűen nincs szüksége arra a bonyodalomra, amit ez jelentene.
Mondjuk amiket következőnek megoszt velem, az azért elgondolkodtató. Kérdéseket vet fel, az általa adott magyarázaton túl is. Nemes egyszerűséggel azért, mert amit megjelöl, az nem akkora dolog. Nyilván nem volt a legszebb és legjobb ez akkor és ott, de összességében ettől sokkal csúnyábban is lezajlik egy-egy ilyen helyzet, sokkal jobban lehet ártani a másiknak. Abban nem kételkedem, hogy emiatt lehetnek benne bűntudatos érzések, de ennél színesebb lehet az összkép.
- Valahogy nem lep meg, mármint... régebben is csináltál ilyesmit, talán ez ösztönből jön. - picit oldalra döntöm a fejem, ahogy elgondolkodom. Hiszen az utolsó roxfortos szilveszteren, amikor szerveztem egy nagy össznépi bulit, nos akkor is megpróbált így meglépni. Az emlék mondjuk halvány mosolyt csal az ajkaimra. Ahogy pedig Blaire feszengeni kezd, ösztönösen nyúlok és teszem kezem az ő kacsójára kicsit nyugtató jelleggel, hogy aztán a kékségeibe pillantva finom mosollyal az ajkaimon kezdjek beszélni.
- Ugyan... az ilyen alkalmak közül nincs szép. De megértettem a dolog lényegét akkor, ha ez nem is volt igazán jó. Viszont akkor és ott neked nem rám volt szükséged. - egyszerű a dolog végső soron. Ha nem is tudtam tőle mindent, azért voltak dolgok, amikkel képbe kerültem, a végzős bálon például egyértelművé is vált ez az egész számomra. Viszont az, hogy végül "eltűnt", nyakába vette a világot, azt mutatja, hogy inkább megégette magát. S az, hogy most itt ült velem szemben meg arra utalt, hogy megint egy más fejezetnél tart és bizonyos tekintetben egyébként én is. Hogy ezekre a lapokra mit írunk? Ez rajta és rajtam is áll.
- Egyébként már régen megbocsátottam.

Nem mondanám, hogy új volt a nagy nyilvánosság elől való meglépés igénye. Voltak helyzetek és napok,- nem is kevés-, amikor ez fel sem merült bennem, amikor nem léptem erre az ösvényre és nem azért, mert mondjuk a csapat menedzsmentje ezt erőltette volna ránk. Egyszerűen szerettem közvetlen és kedélyes lenni. Hálás voltam mindenkinek, aki eljött a meccseinkre, aki szurkolt nekünk. De egy komoly koncentrációt igénylő meccs után nem mindig volt ez a helyzet, ha meg sérülés is volt közben, akkor pláne. Egyes helyzetekben jobb volt visszahúzódni egy kicsit a magam világába.
Most is hasonló volt a helyzet, bár ezt nem egyedül tettem ezúttal: Blaire is velem volt. Ő más volt: nem rajongó, nem szurkoló, nem sajtós és ha netán kíváncsi is volt rám, akkor valóban rám volt az, nem a csapatban betöltött szerepem vagy a magánéletem bizonyos aspektusai miatt. Ez pedig mindenképp érték volt. Nyilván ez nem volt egyedi, voltak ismerőseim, akik tettek a kividicsre úgy en bloc és az is tök hálás társaságot jelentett. De az biztos, hogy most gyorsan döntök és egy társas hoppanálással változtatok földrajzi helyzetünkön. Miután errefelé gyakran rendeztek meccset, így már kialakult az, hova is tudok visszahúzódni. Inverness elég nagy mugli város volt ahhoz, hogy ideális terepet nyújtson. A belvárosban kötöttünk ki, de ez inkább előnyös volt, mert az utca forgataga még jótékonyabb volt, bár a muglik között kevésbé merült fel, hogy bárki is kiszúrna.
Egymásba karolva könnyedén fordulhatunk ki az utcára és bele is olvadunk az emberek sorába: két fiatal kart-karba öltve nem igazán kelt feltűnést, pláne ha egy pubba fordulnak be. A csapat miatt nekem kijáró felhajtás után ezt valahogy hallatlanul élveztem. Volt abban valami egyszerű és jó, ahogy egy letisztult és csinos eleganciával öltözött, valamilyen fura nyugalmat sugárzó Blaire-el a karomon léphettem párat az utcán mi közben rám se bagóztak.
- Valóban nem. - biccentek. - Ez olyasmi, amit bármikor meg lehet ejteni igazából, tehát ráér. - foglalom össze a véleményem egyszerűen már az asztalnál ülve. Persze amikor helyet foglaltunk előzékenyen kihúztam Blaire számára a széket, ha ezt hagyta. Szerintem nem is mondtam akkora hülyeséget, mert az újra találkozásunk felkeltett valami olyan eddig szunnyadó feszültséget, vibrálást, ami inkább kívánta a figyelmet és botorság lett volna hagyni banalitásba fulladni. Nem tudtam, hogy miért, de valahogy súlya volt ennek az egésznek.
Az italrendelést is megejtettük, én pedig ismét magamhoz ragadtam a szót. Blaire régebben sem volt egy fene csicsergős alkat, nálam meg ez változó volt. Teljesen jól elvoltam sokszor a magam csendességében, de azért azt se mondhatom, hogy ne szerettem volna a hangom hallatni, ha okot láttam rá. Most pedig volt rá.
- Megmarad, voltak már szarabb sérüléseim is. - vonom meg kicsit a vállam, miután a kis csipkelődését csak egy játékos mosollyal nyugtáztam. - Amúgy meg örülj neki, hogy egyszer a jelenlétedben dobtam el magam, retorzió nélkül ütögethettél! - hasonló hangnemben teszem még ezt hozzá, de talán az is dukálna, hogy ha az az ájulás nincs, nem biztos, hogy most így itt ülnénk. Az a kis baleset akkor és ott átszakított egy gátat, kizökkentette az egymást kerülgető leginkább verbális cicaharcot a maga kerékvágásából, ahogy a szituációban Blaire is lejjebb engedte a maga álarcát és én is. Koccintunk, majd jöhet is az ismerős érzés, ahogy a whiskey-vel felfűtöm és kicsit perzselem magam belülről.
- Igazán nincs mit! És merre jártál? - kérdezem is meg, hiszen ez adja is magát, illetve hát triviális volt, hogy ez magyarázza miért ez a sokadik tiszteletjegy ért célba. Vagyis a többi is célba ért, csak Ő nem volt otthon. Ez mondjuk egy érdekes adalék, mert lehetett volna az is ok, hogy nem kíváncsi rám például.
- Na látod, ez egy jó kérdés! - dőlök hátra, miután kortyoltam egyet a sörből s a korsót lerakva ujjaimmal rakoncátlan tincseimen szántottam végig.
- Tudod kedves Blaire, én úgy vagyok összerakva, hogy nem feltétlenül felejtek. Nyilván nem úgy értve, hogy az elmúlt fél év minden ebédmenüjét felsoroljam fejből, hanem olyan tekintetben, hogy akik- amilyen események fontosak voltak számomra, azok velem maradnak és időről-időre fel is idézem őket, ebben pedig segít az, amikor valami emlékeztet ezekre. Éppen ezért azt a késő tavaszi délutánt sem felejtettem el, amin erről esett szó. - azt mondjuk inkább a mosolyom és a tekintetem jelzi, hogy egy kedves emlékemről van szó. Igen, a mai napig nem bántam meg, hogy akkor elhívtam, hogy kockáztattam, még ha igazából tizenkilencre húztam is lapot.
- Viszont mélyebb racionális magyarázatot nem tudok adni asszem, így be kell érned azzal, hogy én gondoltam rád és egy részem remélte, hogy a küldött jegyekre egyszer lesz valamilyen válasz. - összegzem a dolgot, az ő kékségeit fixírozva. Tényleg nem feltétlenül tudtam a választ dolgokra, egyszerűen csak dolgoztak bennem késztetések és eddigi életem alatt arra jutottam, hogy nem rossz az intuícióknak engedni, mert a túlagyalás megfoszthat valamitől. Nem tudtam mennyire értette meg azt amit gondoltam, vagy helyesebben azt, amit éreztem. Meg lehet azt érteni? Főleg, ha én se értem? Talán azt remélhettem hogy együtt tudott vele érezni. Az, hogy eljött lehetett ennek a jele. Azt esélyesen sikerült éreztetnem, hogy én nem felejtettem el Őt...

Igazán bámulatos dolog az emberei elme és a szubjektív tér, amit képes megképezni: manipulálja az idő múlását, hangokat, látványt, lehetővé teszi, hogy az egy valóságon belül sok kis igazság létezhessen. Teremtett és pusztított, önmagába zárt öntudatlan istenség volt. Jelen pillanatban például egyfajta légüresnek tűnő teret teremtett Blaire köré és körém s ki tudja külön-külön mennyi minden futott át tudatunk felszínes és mélyebb rétegeiben... a biztos csak az volt, hogy ha az igazságaink belül különböztek is, ezeket valami szál mégis összekötötte és ez érdekes felismerés volt. S ezt a felismerést csak egymás lehetett megtenni a jelek szerint.
- Van, ami nem. - bólintok csibészes mosollyal. - Például az, ahogy megvillannak a szép kék szemeid ilyenkor. - cukkolom tovább picit, talán azért, mert ez ismerős terep volt, de azért is, mert igazat mondtam. És azzal is igazat mondtam volna, hogy ha hangot adok annak is, hogy ez tetszik. Évek teltek el, valamelyest gyerekek voltunk, mugli mércével mindenképp, de mégis az ember személyiségének egy fontos része akkoriban kezd kikristályosodni és ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Meg igazából ha el is szaladtak, nagyjából három év mégsem olyan rettenetesen sok mindent egybevetve. Még rá lehet találni ismerős ösvényekre, felbukkannak az emlékek könnyen, ahogy a megszokott megmozdulások is. Nem hagytuk oda annyira régen, hogy ez erőltetést kívánjon és ebben a szikrákat pattogtató dialógus foszlányban ez teljes mértékben felsejlett. Azt sem volt szabad elfelejteni, hogy kétszer annyi éven át jártunk egy iskolába, ahol egy házba tartoztunk. Hat évig ettünk egy közös asztalnál, lazítottunk egy klubhelyiségben, évekig voltunk egy kviddics csapatban is. Változó intenzitású ismeretség volt ez, de rövidnek semmiképp sem mondanám és hát mindent egybevetve a roxforti házak jelentették a második családot minden diák számára, hiszen hét éven át életünk legnagyobb részét egymás társaságában töltöttük és nem otthon. Kapocs lett volna ez anélkül is, hogy Blaire-el volt valamiféle közös múltunk és nem tudom, hogy mindkettőnkben, vagy csak bennem szunnyadt egy tudatréteg alatt a "mi lett volna ha"...
De az idő azért teljesen nem állt meg a kedvünkért sem, így kénytelen voltam a cselekvés útjára lépni és elmentem rendbe szedni magam, meg átöltözni. Kellett ez, mert a meccs kis balesetét ki kellett valahogy heverni. Lehet a holnapi nap lesz amúgy szarabb, de most a zuhany azért segített helyre rázódni. De megbírom, nem véletlenül űztem ezt a sportot. Mondjuk így sem feltétlenül tudtam a gondolataimat minden téren összekaparni a zuhany alatt és nem is volt ez meglepő, mert az életem egyfajta káosszá vált a maga nemében hála egy ártatlannak induló franciaországi kiruccanásnak hála. Azóta sok dolog változott és ezeket nem feltétlen tudtam hová tenni. Blaire pedig valahol új ismeretlen volt az egyenletben. Ugyanakkor talán a megoldóképlet részét is képezte. Ki tudja?
Az kétségtelen, hogy állta a szavát és nem lépett le, mint kiderül a kiábrándító bűbáj megszűntetése után. Szerencsére jó irányba néztem, mert ugye ezzel teljesen nem tűnt el. Így nem néztem ki komplett idiótának. Azt meghagyom a visítóknak, akik sajna kiszúrtak maguknak még így is. Asszem a stadion következő felállításánál más útvonalat kell majd keresnem magamnak.
- Valóban! Egyébként sem voltál olyan, aki megfutamodott és máskor sem csalódtam abban, ha megegyeztünk valamiben. - biccentek egy könnyed mosoly kíséretében. Ez is tény volt, mert ha valamire megkértem, vagy amikor elhívtam, akkor állta a szavát, ha beleegyezett. Ez mondjuk esetemben sem volt másként, legfeljebb azt lehetett a számlámra írni, hogy ha pajkos kedvem úgy hozta kifograttam és szándékosan félreértettem dolgokat, vagy éppen szó szerint vettem. Mintha egyszer még az ablakon is kivetettem volna magam egy kifakadásának hála, egy ablak alatti teraszra érkezve, aminek ottlétével ő esélyesen nem számolt velem ellentétben, mert utána eléggé felhúzta a kékszemű szépség az orrát. Mondhatni megorrolt rám. De egyébként a neki küldött tiszteletjegyek is végső soron arról szóltak, hogy valamilyen szinten álltam a szavam, tartottam magam ahhoz, amit neki mondtam, bármi történt is velem az évek alatt.
- Igen, ezek mindjárt itt lesznek. - sóhajtok, de másra nem is számítottam. Gyorsan belekarolok hát Blaire fehér pamut fedte kecses karjába, ő pedig tudja, hogy mi jön így esélyesen elég stabilan fogja viszonozni a gesztust, hogy együtt hoppanálhassunk egy kapualj fekete ajtaja mögé, a nem messzi Inverness-be.
- Tök jó, hogy ennyire szeretik a csapatot, meg vannak rajongók, de... azért fárasztó tud lenni, pláne az elvakultabbak. A sajtó mondjuk szarabb, az is igaz. - vonom meg a vállam, az előbbiek kommentálása után. Lehet fölöslegesen járatom a szám, de a csend sem tűnt jó opciónak és valahogy autmoatikusan jött ez a téma, mert a suliban azért tudtam központba kerülni és ez nem egyszer tett Blaire malíciájának célpontjává. Nem mintha ő a hollós csapat hajtójaként ne járt volna hasonlóan például a meccsek előtt-után... Régi rutin volt talán ez is. Nyitom közben a fekete kaput, majd kilépünk az utcára a sürgő emberek közé, hogy aztán már a szomszédos MacCallums-ba térjünk is be. Ha Blaire nem figyelt erre, vagy hagyta, akkor most is rajta felejtettem az érintésem, belé karolva. Ha más nem, addig, amíg a bárban egy csendesebb asztalt nem fogtam magunknak. Itt mondjuk nem ismertek és nyugi  is volt egy hétvégi kora estéhez képest.
- Lehet ilyenkor kéne jönni a sablonos kérdéseknek, hogy "mi van veled, mesélj mi történt, meg hogy vagy", aztán udvariasan rácsodálkozni egymás életútjára kényelmes sekélyességgel, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez az, amire szükségünk van. - rázom meg a fejem kicsit, majd jön is az egyik itt dolgozó megkérdezni, hogy mit hozhat, én pedig egy whiskey-t és egy jó pint barnasört kérek, és persze Blaire rendelését is felveszi.
- Szóval nem az udvariaskodás jegyében mondom, de örülök, hogy eljöttél megnézni a meccset. Annak pedig még jobban, hogy ez nem merült ki végül ennyiben. - megérkeznek az italok, én pedig koccintásra emelem a whiskey-t, hogy utána el is tüntethessem. Egyelőre többet még nem mondok, már így is megadtam egyfajta alap hangot és az is érdekel, hogy Blaire mihez kezd ezzel az egésszel. Az is segíteni fog, hogy helyet találjak ennek az egésznek magamban.

Fel kell venni a ritmust. Nem könnyű feladat ez, mert miként is lehet egy eleresztett pillanat után kapni? Hogyan lehet elérni? Hogyan talál vissza az ember, ha egy pillanatra minden ütem szétesik egy zenekar muzsikálása közben? A választ erre nem tudtam racionálisan, de utóbbi esetben tapasztaltam meg a legtöbbször, hogy ez valahogy mégis működik. Talán valamilyen belső érzék kezdett ilyenkor dolgozni. És ez a belső érzék kereste a helyét akkor is, amikor Blaire-el futottam most össze váratlanul. Nem tudom, hogy valóban feszült-e még az a szál, aminek szinte ösztönösen próbáltam utána kapni és szavaim is valahol ehhez igazodtak. Egyrészt a tapogatózó udvariasság szinte természetesen adta magát, másrészt meg is lepett azzal, hogy megjelent. Nem az első jegyet kapta már és ha belegondolok a közös múltunkban, ott jobbára a félig kimondott, félig megélt pillanatok domináltak és ez nem is tűnt elég fedezetnek ahhoz, hogy tényleg kíváncsi legyen rám. De lehet, hogy végső soron tévedtem? Nem ez lett volna az első alkalom.
Nehéz helyzet ez, Blaire mintha nem is tudná, hogy miként kezelje és talán nincs is ezzel egyedül, egyszerűen csupán nekem olyan beszélőkém van, illetve olyan társasági rutinom, hogy látszólagosan ezen felül tudok emelkedni. Igen, én az iskolában is jobban meg tudtam azzal barátkozni, ha valamilyen társaság figyelmének a középpontjába kerültem, fürdőzni a dologban, de úgy, hogy közben nem adtam ki magam igazán, csupán egy szerepet jelenítettem meg. Ez pedig emlékeim szerint egy olyan dolog volt, amit Blaire nem is teljesen értett meg, vagy olykor el is bizonytalanította azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok...
Akárhogy is, azért csak sikerül megállítanom. Ahogy látom meg is lepi a dolog, de ha már elindultunk ezen az úton, akkor mégis végig kéne menni nem? Egyrészt úgy döntött, hogy mégis eljön, ami talán jelent valamit, másrészt ha már megláttam és megszólítottam, nem érdemes egy-két feszengős mondattá aljasítani ezt a lehetőséget.
- A csapat részei a mindennapjaimnak és a szurkolók, meg a sajtó sem sorolható az újdonságok közé. Szóval akár várhatnak is, mert az, hogy eljöttél és összefutottunk fontosabb. - mondom egyszerűen, de határozottan, igyekezvén Blaire tekintetét keresni közben. Igazat mondtam, a csapattagokkal való kapcsolat teljesen mindennapos volt, nem szakadt meg senki szíve, ha egyikünk-másikunk a maga dolga után ment, amíg a kötelességét ellátta és a pályán a maximumot nyújtotta. A szurkolókat kedveltem minden őrültségükkel együtt, de azért kellett némi távolság, a sajtót pedig igazából rühelltem. De ők se szerettek engem és ha őszinte akarok lenni, erre volt is okuk, mert vertem már meg paparazzi-t és vettem el a fényképezőjét (igaz őt mondjuk amneziáltam) de ez mutatja, hogy mennyire reagáltam barátságosan olykor a közeledéseikre.
- De tudod mit? Kicsit rendbe kapom magam, hogy ne legyek véres és ne sport ruházatban feszítsek, mert azért mégis hogy néz már ki ez egy ilyen stílusosan öltözött csinos boszorkány mellett? - egy könnyed mosolyt villantok a régi játékosság szikráit fellobbantva, majd folytatom. - Aztán találkozzunk a kettes kapunál található jegypénztár mögött. Igyekszem. - ekkor jövök rá, hogy még mindig fogom a csuklóját. Lepillantok a kezemre, egy pillanatra még finoma megszorítom, majd elengedem.
- Igyekszem. - teszem még hozzá, hogy utána tényleg távozzam a többiekkel az öltöző felé, akik eddigre szabadultak ki az emberek gyűrűjéből. Gyorsan el is kezdem magam rendbe szedni, futó zuhany maradék vértől megszabadulva, bár a fejemet ért traumának hála még egy pillanatra elkap a rosszullét és útjára kell engednem egy ravaszdi rókát,így még egy fogmosás is be kell, hogy férjen az időbe. Felkészült vagyok,nem az első eset, a kviddics veszélyes játék végső soron és ma olcsón meg is úsztam egyébként. De ha már így frissebb és talán üdébb is vagyok, magamra kapom a gönceim , amikben ma kijöttem a meccsre. Ezt követően elhagyom az öltözőt, majd a kifelé vezető folyosón az egyik falpanelt odébb csúsztatva slisszolok be a stadionépítmény szerkezeti elemei közé, hogy ezen az egérúton haladva jussak el a külső burkolatig. Itt is van egy laza elem, amit vállal megtaszítva ki tudok billenteni és kiléphessek a korábban említett jegypénztár háta mögé. Sajtó és szurkolók kikerülve. Elégedetten igazítom meg gallérjánál fogva a bőrdzsekit és keresem a tekintetemmel a csinos fiatal boszorkát, aki elméletileg itt kellett, hogy megvárjon.

Az az időszak sokaknak volt sötét s ha az ember éppenséggel érőfélben lévő fiatalként kerül ilyen helyzetbe, az óhatatlanul deformálja. A pillanatnak élés, a nagy csalódások, veszteségek egy éve volt nagyon-nagyon korán, tizenöt-tizenhat évesen. Valami akkor eltört bennem és egy olyan pályára állított, amit ilyen-olyan módon tragikus viszonyok árnyékoltak olykor, volt, hogy az én hibámból. Mind jobban és jobban csúsztam bele az önpusztításba, anno a repüléstan RAVASZ-om is ennek hála csesztem el és kényszerültem a B tervre a második helyes jelentkezésemmel, kezdtem pálcakészítőnek tanulni. Az is tetszett, de a helyem mégsem találtam és csúsztam az apokaliptikus delíriumba. Mindebből végül volt olyan angyal, aki ki tudott húzni, egy tőlem valamivel idősebb hölgyemény, a baj csak annyi volt, hogy igazából mást szeretett s elég hely szívében nem maradt számomra. Már meg sem lepett a dolog, valahogy ebbe is bele tudok választani... igen, ott voltak az ismétlődő mintázatok mindennek a folytatásában is, bár az angyalt váltotta másik s én egy darabig azt hittem tán megleltem honomat, az utóbbi hónapok során rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem teljesen volt így. A dolgok változtak s ennek számos oka volt.
De annak, hogy tulajdonképpen miért is futottak ezek végig zúgó fejemen az itt és most, a meccs helyett, annak egy pár kék szem és a hozzájuk tartozó hat betűs keresztnév volt a kulcsa: Blaire. Elég volt most újra látnom, egyszer a kékségekbe pillantanom és a mélyben felkavarodtak a különböző áramlatok. Igen, ettől is volt kicsit kótyagosabb a fejem, mert egyébként kaptam én már sokat életemben, főleg az ereszd el a hajam év alatt, vagy amikor diákéveim végén végig stoppoltam Angliát. Hány kocsmai verekedésbe keveredtem? Adtam és kaptam ütéseket, ahogy az élet is pont így bánt velem.
Viszont ott volt az a pillantás, az a villám-sújtotta, egyszerre múlandó és örökké tartó pillanat, amíg tekintetünk összeakadt, amíg a hűs kék és a meleg fényű barna íriszek elmondták egymásnak, amit elmondani nem lehet így, s amit felfogni, végig gondolni sem. Akkor egy könnyed, bár kába mosolyra is futotta, hogy átvegyem az ütőmet és visszaröppenjek a meccs forgatagába. S nem is tettem rosszul, ha nehezen is találtam meg újra a magam- és a csapat ritmusát, végül egész jól sikerült a kritikus pillanatban.
Ugyanakkor nem vagyok teljesen elégedett magammal. Szerencse is volt ebben az egészben és játszhattam volna sokkal jobban, ha nem hagyom magam a tudatom- s tudatalattim prédájává válni. Ettől sokkal nagyobb önfegyelemre lesz szükségem a jövőben! Most meg? Most nem is tudom mire. Az biztos, hogy a kavalkádra, a nagy ünneplésre egyelőre nem, így a kötelező minimumot hozom, de utána gyorsan félre is húzódom, egy meggondolatlan újságíró pedig felém lépne, de én cseppet sem művelt módon köpök egy véreset oldalra, a hangás gyepre. Ez megtorpantja. Helyes. A firkászok-fotósok egy része már megtanulta: nem biztos, hogy engem érdemes megközelíteni. Nem feltétlenül tűrtem jól a bulvár figyelmet, pláne egy bizonyos okból s ennek hála vertem már össze budiban paparazzi fotóst, egy-egy ilyen akciónak meg az ő berkeikben híre is volt. A csapat PR oldalról meg bazírozott is rá, hogy a kemény kelta gyökerű terelő karakterét rajtam keresztül futtassa s így a szintén ilyen eredettel is büszkélkedő skót rajongók még jobban elfogadtak. Nekem meg viszonylagos nyugtom volt.
Most is, ahogy a lelátó lécfalának tudtam támaszkodni s elkezdek egy szövetzsebkendő után túrni a kviddics talár egyik zsebében, hogy azt megnedvesíthessem majd és le tudjam törölni az arcomra száradt vért. Viszont ez a mozdulatsor félbeszakadt, mert megjelent Blaire. Ez elsőre kicsit meg is lepett, mert tudtam, hogy a leányzó hajlamos lenne meglépni övid úton, ha úgy tartja kedve, én pedig mi jogon is rónám fel neki ezt? De örülök, hogy nem így tett.
- Oh, szia! Én örülök, hogy eljöttél! - biccentek mosolyogva s figyelembe véve társadalmunkban elfoglalt pozícióját, most biztos illene neki mondjuk udvariasan kezet csókolni, csak ahhoz elég szurtos vagyok, hogy ne tegyem. És hát ott van az a feszültség is, hogy jól esne megérinteni, de van bennem egy kis tartás is ettől, hogy nem venné jó néven. Őt is feszültnek látom, amit még egyelőre nem tudok hová tenni, mert korábban kicsit karakánabban reagálta le az ilyen helyzeteket. De nem mondom, hogy ez így ne lenne jó. Sőt, picit beszédesebb is, mint a határozottság, vagy a gőg fala mögé húzódni.
- Ugyan, fölösleges udvariaskodni! - legyintek. - Játszottam már jobban is! Nem volt rossz, de a remek nem ilyen! Viszont, ha már ilyen nézőm akadt, akkor azért igyekeztem megtenni, ami tőlem telt! - lassan a hangomra találok, ha eleinte kicsit akadozóbban formáltam a szavakat, de kezdtem helyre rázódni. Igen, ez már kicsit jobban önmagamra emlékeztetett, hiszen ott rejlett a szavakban egy kisebb bók is, de nem is becsültem túl azt, amit műveltem viszont abba se akartam belecsúszni, hogy álszerényen jobban degradáljam. Közben kezem csak előkerítette azt az anyagdarabot és a pálcámat.
- Én köszönöm, hogy eljöttél! Azt hiszem ezzel a meghívással tartoztam magunknak. És tényleg jó volt úgy játszani, hogy a nézőtéren tudhattalak. - reagálom le szavait, kerülve azt, amit ő is: nevezetesen, hogy ez sokadik jegy volt, amit kapott. Nem tartozik nekem semmilyen számadással, szóval erre a feledés fátylát borítottam. De nem úgy arra, hogy mindez egy évekkel ezelőtti délutánban gyökerezett, hogy nekem volt merszem igen is emlékezni arra, ami ott elhangzott. S onnan egyébként az elcsattant csókok sem voltak olyan messzire. Hogy Blaire mire és mennyire emlékezett, mit őrzött meg magában, ezt nem tudhattam. Mindenki máshogy van összerakva, mást tekint fontosnak.
Közben sikerült a kendőre némi vizet bűvölnöm s letörölgettem az alvadt vért az arcomról, amennyire tudtam. Blaire viszont ezt az időt akarja kihasználni a menekülésre. Ha korábban lelépett volna szó nélkül s úgy, hogy ide sem köszön, azt nyilván bántam volna, de nem lett volna mit tenni ellene. Most viszont ezt így nem tudom és nem is akarom elfogadni. Pálcától felszabadult kezemmel nyúlok utána a pillanat hevénél fogva s nem is igazán gondolkodva és finoman, de határozottan ragadom meg karját pont könyöke és kék ruhájának ujja között, puha porcelán bőrét érintve.
- Blaire, várj! - hangom határozottabban csendül, mint eddig. Egy picit viszont meg is szédülök, de nincs baj, talpon maradok. - Évek óta nem találkoztunk és ha már így összeakadtunk, hát... én... nagyra értékelném, ha nem hagynál itt ilyen hirtelen. Persze azt teszel, amit akarsz, de ha nincs dolgod, én szívesebben tölteném az időt veled, mint olvadnék be egy újabb meccs utáni ünneplésbe. - hangomon érződött, hogy ehhez tényleg nem volt kedvem, ahhoz ellenben nagyon is, hogy együtt töltsünk el némi időt. Határozottan állítottam meg, szavaim viszont óvatosabbak voltak, kicsit készek arra, hogy ha most tettek is lépést előre, akár hátrálni is tudjanak, mert hát... nem erőltethettem rá magam tényleg a másikra és attól még, hogy én megörültem neki, hogy jó volt újra a szemeibe nézni, elidőzni a korábban kislányos bájról most szépen metszett nőies szépségre váltott vonásain, filigrán alkatán, ez mind csak az én fejemben volt. Eddig is tudtam, hogy a maga módján hiányzott nekem, így ez a felfedezés nem volt új. Viszont az, hogy ő mit gondolt, mit érzett, az lehetett teljesen más és ez is volt annak a gyökere, hogy nem merészkedtem előrébb, csak tapogatóztam. Igen, itt jött a képbe, hogy zavarát még nem tudtam magamban helyére tenni, nem lehettem biztos abban, hogy az pontosan minek szól.

Voltak pillanatok, amikor az ember úgy érezte, hogy "igazán" él. Amikor az a képzet fogalmazódott meg benne, hogy a jelenlegi helyzethez, a pillanathoz képest minden más csupán a létezés hézagainak kitöltésére szolgál és az "itt és most"-hoz képest nem is igazán az élet, csupán járulékos elviselendő szürkeség. Egyfajta eufória volt ez, kábítószer, a biokémia sajátos játéka, mely az ember pszichéjét befolyásolta s mindenkinek más volt, mégis jellegükben azért mutattak hasonlóságokat, ha tulajdonképpen csak elvont ideákról volt is szó. Zenélni, egy nőt ölelni és repülni: ez volt az a hármas, ami az én kábítószerrel felérő élménycsomagom volt. Nem volt meglepő hát, hogy az ember azon munkálkodott, hogy ebből minél többet és többet kapjon lehetőségek szerint.
Hivatásos játékos lettem, ezt az álmomat elértem, így végső soron mondhatjuk, hogy volt olyan terület, ahol rendszeresen megkaptam a magam adagját. Mert a repülés ugyebár nem feltétlenül azt jelentette, hogy seprűre pattanva sétarepülést végez az ember: nem, tartozott hozzá játék, csapat, további élmények. Amikor évekkel ezelőtt bekerültem először a Hollóhát csapatába, még őrző voltam, aztán terelővé avanzsáltam. Kényszerű posztváltás volt ez akkoriban, hiszen egy balesetem miatt került a csapatba egy másik őrző, aki még jobban is muzsikált mint én, viszont akkor ürült meg terelői poszt is és én rárepültem arra. Nem volt rossz döntés, mert ha szerettem is őrző lenni, az új posztot még jobban megkedveltem. Elsőre nyers erőt feltételező posztnak tűnik, de ha az ember belegondol, egy igazán jó terelő nem-, vagy nem pusztán az erő embere: egyrészt precíz, amikor célba kell juttatni egy gurkót, másrészt jó taktikusnak sem árt lenni, hogy felmérhessük: mikor kell valakit megvédeni a goromba golyótól s ki az, aki felé érdemes küldeni, hogy az ellenfél játékát a lehető legjobban megakasszuk, netán kritikus pontban lehetetlenítsük el. Anno a Mardekár terelői ezért is voltak szarok: nagy erővel és rosszindulatból játszottak. Nyers brutalitásuknak olykor volt hozadéka, de a Hollóhát másként játszott és ez az én alkatomnak is jobban megfelelt. Megtanultam átlátni mi zajlik a pályán, milyen taktikát alkalmaz egyik- vagy másik csapat és ehhez szabni akcióimat.
Véget értek a nyári edzőtáborok, az uborka szezon és lassan kezdetét vette az új évad, amit szokás szerint egy nemzetközi kisebb szabású barátságos trófea torna nyitott, mielőtt a rendes évi angol bajnokság kezdetét vette volna szeptemberrel. Szóval augusztusban már ezeket a meccseket kellett lejátszani, a Queerditch Emlékkupa keretében, ahol sikerült a Montrose Magpies-al a döntőig elverekedni magunkat s a Bigonville Bombers luxemburgi csapata ellen léptünk pályára ezen a meglehetősen napos, de azért erőteljesebben szeles nyári napon. A szél pedig nem is volt annyira jó barátunk, mert meg-megcibálta a seprűket és több fókuszt kívánt az irányításuk, minek következtében a meccs a szokásosnál picit jobban bővelkedett ilyen-olyan szabálytalanságokban a figyelmetlenségnek hála. Az egyik ilyen az volt, hogy az ellenfél terelőjével szinte egyszerre indultunk egy gurkóért, de ő az egyensúlyát vesztve egy mozdulatnál sikeresen bemutatott egy "bludgers backbeat"-et az én arcom rovására, s ahogy orrba kapott az ütő, hallottam a reccsenést, majd éreztem a hirtelen meleg érzést, aztán még egy koppanás, ezúttal a tarkóm, majd a hátam a lelátó korlátjának ácsolatán, ahogy pozíciómból hátratántorodva még a szél is megsodort. Fájdalomtól félvakon önkéntelenül kapaszkodtam meg a mögöttem lévő korlátban bal karomat hátravetve rajta, terelőütőmet elejtve. Jobb kezemmel a fekete kviddicstalár rejtekéből igyekeztem előkotorni a pálcám, míg közben a bíró is fújt és büntetőhöz készült a csapatom. Engem mégis más érdekelt jobban, s ahogy meglett a pálcám, igyekeztem gyorsan egy rutin varázslattal rendbe rakni orromat, ami szerencsére sikerült is. Nem ez volt az első ilyen eset és már rá voltunk készülve ezekre, begyakoroltam kellően a dolgot, hogy túlzottan ne akasszon meg. Persze arcom alsó fele véres maradt és minden bizonnyal a taláron is ott száradt már, de a fekete ezt annyira nem adta ki. Mélyen szedte a levegőt ajkaimon lihegve, ahogy a csillagokat kiűztem lassan szemeimből, bár a sajgó élmény és annak az érzése, ahogy a varázslat szerencsére nyomtalanul helyére reccsentette az orromat, még koponyámba lüktetett s fel se fogtam, hogy a büntetővel 10 pont ütötte csapatom "markát" és átvettük a vezetést.
Gondolataimat rendezendő hátrafordultam jobban, a seprűt a nézőtér palánkjával párhuzamosba hozva, hogy elkérjem oda beesett ütőmet miután eltettem pálcám, ez a mozdulat viszont újabb nem várt következménnyel járt: hirtelen szemtől-szembe találtam magam egy szempárral. És ez a szempár nagyon kék volt. És emlékeimbe is ivódott pár évvel ezelőtt mélyen. Blaire. Igen, a szemek hozzá tartoztak, ezt nehezen tévesztettem volna el, még akkor is, ha egyébként évek teltek el, mióta a Roxfortban utoljára láthattam. Az ütőm meg pont oda pottyant (elé, vagy az ölébe, magam sem tudtam, nem is figyeltem mi lett, amikor a korláton átvetettem karom s az ütőt elengedve kellett megkapaszkodnom. Talán ő vette fel önkéntelen, mert elé esett?) Nem mondtam semmit, csak némán néztem mélyen szemeibe addig az egy pillanatig, amíg a sportszert magamhoz vettem, majd már repültem is vissza a játékba. Fejben pedig egészen máshova... Hirtelen nehéz is volt hová tenni ezt a meglepetést, mert bár szokásom volt, hogy minden meccsre egy tiszteletjegyet küldjek neki bagollyal, soha nem jött még el. Ez utóbbi persze nem lepett meg, elég nyilvánvaló okokból, melyet évekkel ezelőtt a végzős bálon fedezhettem fel, mielőtt még ott eluralkodott volna a szeszély. S ha már szeszély: vannak az életben olykor megmagyarázhatatlan, cseppet sem racionális dolgok. Például az, hogy miért is őriztem az emlékezetemben azt, amikor Blaire-nek mondtam, hogy boldoggá tenne, ha látna profi játékosként a pályán. S hogy ennek miért tulajdonítottam akkora jelentőséget, mikor megvalósult az álmom és küldöztem a jegyeket, noha a kettőnk történetének volt egy keserű mellékíze számomra s ha végső soron nem is volt hosszan burjánzó a dolog, azért mégis valami oknál fogva mély nyomott és némi ideig sebeket hagyott bennem. Miért? Nem tudom. Nem volt racionális dolog, csak éreztem. Persze tudtam volna én ezt hosszabban magyarázgatni, még észérvek is társulhattak volna mellé, de a tény nélkülük is tény volt. Egyszerűen valamiért egyébkénti boldogságom perceiben is megőriztem azt a virágot, mely éppen nyitotta volna szirmait, de hirtelen megfagyott s azóta is ebben a dermedt állapotban leledzett. Lehet azért volt ez, mert az imént említett boldogság kapcsán mindig is volt bennem némi gyanú, hogy a körülményeknél fogva igen törékeny. S mostanra ez valahol igazolódott is. Életem egy érzelmi aspektusa merőben kérdésessé vált már egy ideje, én pedig most már voltam annyira érett, hogy ne az önpusztításba meneküljek, inkább a hivatásomba: a játékba.
Megráztam a fejem. Mindez ott keringett, belülről feszegetett, de koncentrálnom kellett! A meccsnek még nem volt vége! Összeszedtem hát magam s játszottam tovább, hogy ha teljesen koncentrált nem is voltam, azért kicsit összeszedtem magam és időben sikerült meglátni, hogy a két fogó az utolsó hajrában nyújtózik a cikeszért. Szívem nagyot dobbant, a luxemburgi volt előnyben! Körbepillantva fedeztem fel az egyik gurkót elérhető közelségben, majd ahogy egy széllökés hátulról a hajamba kapott, megértettem: annak az iránya jó. Lendítettem hát lesz ami lesz alapon, hogy egy jól irányzott kemény ütéssel küldjem meg barátságtalan csomagom a luxemburgi fogó nyújtózó keze felé, a találat pedig csúnya reccsenéssel tört csuklót. Brutális játék ez. És a mi fogónk meg kihasználva ezt, elkapta a cikeszt. Nyertünk.
Ováció robbant az eddig szinte csendesnek tűnő stadionban, én pedig kissé kótyagosan ereszkedtem a föld felé, hogy csapattagjaim közé állhassak egy csoportképre a trófeával úgy, ahogy voltam vérszutykosan, de aztán gyorsan igyekeztem is elillanni közülük, mert eddigre már a nézők közül is tódultak a pályára gratulálni-ünnepelni, még ha ez csak egy barátságos nyitány is volt a szezon előtt. De engem most nem töltött el jó érzéssel az, hogy emberek között szorongjak, így a lelátó alsó palánkjához surrantam az emberek között, ahol nem igazán ment ez a nagy tovuhabohu, hogy a palánknak vetve hátam vegyek mély lélegzetet, ami köhögésbe fulladt kicsit, hogy fejem végül lehunyt szemmel támasszam a fa felületnek. Kicsit kóválygott, a korábbi bekapott ütés még bennem lüktetett.

Tény, hogy Elfelda egész jól felépítette eddig is az érdeklődést maga iránt s ehhez most este is hozzájárult, így szinte egyértelmű, hogy jó választásnak bizonyult a rá bízott feladat elvégzésére. Ösztönös ügyességgel látott hozzá, az kétségtelen.
Ahogy az is kétségtelen, hogy Malik szívesen élt a lehetőséggel és most neki is áll kiélvezni a szőkeséggel együtt tölthető időt. Elsőben is az igéző látványt a fürdőben, de a néma csodálat sem elég egy idő után persze. Szóval ismét megszólal, míg a tettek mezejére és lép közben természetesen.
- Megvan a maguk szerepe, csak meg kell szokni, de egyébként jól működnek a nagy melegben is. Az izzadság jól hűti az embert. - adja meg a maga válaszát gyakorlatias oldalról s alapvetően küzdelmes élete alatt elég sok mindent meg is tanult és tapasztalt a saját bőrén. Varázslóként sok mindent meg lehetett oldani könnyen és kényelmesen, ez tény. Ugyanakkor koránt sem mindent és voltak helyzetek, amikor ez kevésbé volt opció. - De pont ezért is élvezem a kevésé funkciónak és inkább esztétikumnak alárendelt darabokat. - teszi még hozzá az apró csöndecske után, majd a bókot illető köszönetnyilvánításra mosolyogva bólint, ezen nincs igazából mit ragozni. Maximum bókokban füröszthetné még a szőkeséget s lehet, hogy meg is teszi majd később. De most a fürösztés a víz által történik.
Annál is inkább, mert immár ketten foglalnak helyet a kádban. Malik élvezettel vonja magához a nőt és lazul el a közelségében, a forró, nedves érintése, az illata és a meleg víz a habfürdővel meg a virágokkal szintén jól működik ebben a tekintetben. Eddig is megragadta az alkalmat, hogy élvezze az életet, de részben úgy, mintha nem lett volna holnap, mert olykor valóban kérdés volt, hogy az mit is fog hozni. Ez most így egy picit más.
- Szerintem fogod bírni, meg nyilván úgy osztod majd el a dolgot, hogy mindenkire jusson figyelem, de mégsem annyi, mintha valamelyikünk egyedül lenne. - mondja Malik könnyeden a nő kuncogással fűszerezett szavaira, míg kezei finoman mosdatni kezdik a nőt.
- Nocsak! Érdekesen hangzik. Remélem az itteni vendégeskedésed azért nem tart fel ebben túlzottan. - jegyzi meg udvarias mosollyal, míg élvezi a nő ténykedését is, kacsóinak és ajkainak közös kis kedveskedéseit. Kölcsönös kis finom játék ez a maga módján, az így is nagy étvágy csak tovább növekszik, de Malikba szorult elég sok türelem is. A mai nap is ennek volt egyfajta megnyilvánulása, hiszen hosszú évek alatt jutott el ide s a fürdés után sem igazán kapkodja el a dolgokat, inkább figyel az apró részletekre, hogy mind a ketten szárazok legyenek.
- Ez csak természetes. Nem véletlenül hívtalak meg s akkor miért is ne lennék veled gondos? - kérdi könnyedén, majd a pálcát félretéve egy picit még némán szemez a nővel, hogy aztán lassú, prédát cserkésző ragadozó módjára zárja a távolságot és hosszúnak tűnő idő után újra megcsókolja a nőt, rendesen. Mély és hosszú csók ez, az ajkak és nyelvek csatája, simogató kezek csatlakoznak ehhez s ki is élvezik mind a ketten egészen addig, amíg bírják szusszal.
- Egy picit még magadra hagylak, hogy kedvedre készülhess el, de a hálóban találkozunk! - kacsint rá játékosan a férfi, ahogy még egyszer megcsókolja a nőt, majd elengedi. Megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Elfelda lehet szeretne még magára szentelni pár percet, tudja, hogy a nők hiúságában akadhatnak szeszélyek, így sminkhez, megjelenéshez bármihez kapcsolódva lehet, hogy végezne még utolsó simításokat, de ez csak az egyik dolog. Mert arra is ráébredt, hogy picit óvatlan volt és egy dologról megfeledkezett a nagy várakozásban. Így a fürdőt elhagyva a lakosztály többi részét ha meztelenül is, de pálcával a kézben átnézi és átvizsgálja bármilyen "poloska", vagy egyéb oda nem illő dolog után. Netán titkos járat, vagy kémlelőnyílás is akadhatna, ez nem lenne újdonság. Az óvatosság még nem lankadt benne, így erre szentel pár percet, de amikor rájön, hogy nagyjából biztonságban érezhetik magukat, elégedetten rakja az éjjeliszekrényre a pálcáját és helyezkedik el az ágyra ülve egyelőre.

Tarik is biccent, ahogy Elfelda elismeri szavainak igazságát s a csendből és a gesztusokból az következik leginkább, hogy a többiek sem gondolják ezt másként. Morgan viszont még egy gondolatot azért hozzáfűz mindehhez.
- Tény és való, hogy az ember a legsötétebb órákban vágyódik a fény után s ilyen módon egy zord környezetben a szépség bír hasonló erővel. Elfelda pedig ahogy látom, meg is tudja nyugtatni a tudatotokat a mai harcok után. - jelenti ki egyszerűen a srác, mintegy az igazságot is kimondva. Nem beszél most sokat, de ha megteszi, akkor nem hiábavaló az és súlya van annak, amit mond. Egyúttal figyeli a reakciókat is és párját is próbálja segíteni, mert Elfelda számára sem lehet teljesen közömbös, hogy miként tekintenek rá a férfiak s Morgan feltételezésére miként reagálnak. Az, hogy szavaira a három férfi helyesel, megerősítheti abban, hogy jelen helyzetben az ő céljait az segítheti a legjobban, ha a férfiak számára a társasága enyhülést jelent. Feltárja azt a rést, a sebezhető pontot, amin keresztül a bizalmuk felé törekedhet.
A nő hálálkodása is helyeslést vált ki, már abban az értelemben, hogy említésre sem méltónak találják a dolgot. Élvezik a két fiatal társaságát, ez egyértelmű, az étkezés alatt Jamal és Tarik olykor el is cseveg a sportról Morgan-el, míg Elfelda és Malik a jelek szerint inkább a gasztronómia oltárán áldoznak egy kis közjátékkal egybekötve, amit a férfi játékos, már-már szemtelen kis mosollyal is megtold és a maga módján el-el incselkedik még Elfelda-val az étkezés során. De az persze csak véget ér s Morgan vissza is vonul, hogy a szobában nekilásson a rejtjelkulcs kidolgozásának először is.

- Ezen mindenki át kell, hogy essen bizonyos mértékig. Mármint minden kultúrának vannak divatos, vagy népszerű elemei és azok mindig ajándékbolti giccs irányba mozdulnak el. - vonja meg a vállát Malik, aztán Jamal veszi át a szót ezúttal. - A népszerűség ára és végül is a nemzeti büszkeségért cserébe belefér. Még akkor is, ha évekig száműzetésben éltünk. - ennyi még belefér a részéről, bár a folyatásban a politika és a történtek már nem nagyon fognak előkerülni, érthető okokból. A mai történések nem olyan módon viselték meg őket, mint Elfelda-t, inkább csak fárasztónak minősültek és így legfeljebb az ünneplés az, amire koncentrálnának. Kemény munka van még nekik kinézőben, de most egy pár napig kettős lesz a dolog: nappal inkább a munka, éjjel pedig a szórakozás, az ünneplés. És ha már ünneplés, akkor egy kérést is intéznek a szőkeséghez.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz! Már puszta látványod is sokat emel az est fényén, kezdve aranyként aláomló hajkoronádtól víztiszta szemeden át bársonyosan búgó hangodig. - adja meg a maga válaszát Malik továbbra is mosolyogva, míg keze picit a szőkeségén pihen, amíg az fel nem áll. Élvezte a nő közelségét, illatát és érintését, azt, hogy Elfelda is megcirógatta picit. Majd amikor kell, természetesen útjára is engedi.
Három sötét szempár figyeli éberen, ahogy a pipa enyhe füstjének függönyén át a keleties dallamokra az ő szórakoztatásukra szánt, rögtönzött műsorszám kibontakozik. Először csak azt, ahogy a nő sziluettje érzékien rajzolódik ki a kék, lenge, kissé áttetsző anyag redőinek leple alatt. Hátulról is elég formás teremtés a modell, így bőven van mit nézni még ilyen sejtelmes körítésben is. A szőkeség remekül építi fel a várakozást és lelkes tapsot, meg széles mosolyokat kap azzal, amikor a kellő pillanatban fordul meg. Tovább figyelik persze a táncot újra elcsendesedve, majd Elfelda intése meg is kapja a várt reakciót s nem is: Malik egyenesedik fel, de csak azért, és annyira, hogy a kacsójánál fogva húzza magukhoz a szőkeséget. A kanapén egymáshoz közel heverésző férfiaknál pedig lehetősége van úgy befejezni a táncot, hogy mindenkinek szentelhessen a figyelméből, mindenkit érinthessen, ha akar persze.
Viszont az szinte biztos, hogy a tánc végére a féloldalasa heverésző Maliknál köt ki, olyan formán, hogy hátát a férfi mellkasának dönthesse s az egyik sötét tenyér a köldökénél nyugodjon, míg a másik a szőke fürtök közé simít.
- Csodás jutalom volt ez nekünk szépséges Elfelda! - mondja hangosabban, majd hangja egész halkra vált, amit már csak a lánynak céloz, egyenesen édes kis fülébe. - Szeretnél négyesben maradni, vagy... visszavonulnál velem? - teszi fel a kérdést mélyen doromboló baritonján, szavait pedig pár finom csókocskával koronázza meg a nő füle mögé és egy-kettőt picit lefelé a nyakára is, de alig láthatóan és lehelet finoman. A választást a szőkeség kezébe adta, hangján hallatszik, hogy bármelyik döntéssel ki tud egyezni és nem is befolyásolja egyik irányba sem a nőt. Sőt, akár teljesen nemet is mondhatna, bár az a küldetéssel nincs éppen összhangban.