Felfelé szálló cigarettafüst.
Én nem dohányzom, csak ritkán, de ezer közül is megismerném ezt az illatot. Az illatot, amiből következtethetek az olcsó dohány zamatára, és arra, hogy valaki itt van a közelemben. Aztán hozzámszól egy hang, torkomon pedig legördül egy szöges csomó. Fejem felkapom, a közeledő alakra tekintek. Orrom alatt aprócska fintor rándul, mely aztán elvész a gyengeség tudata alatt, hiszen hiába is tennék bármit, az én csuklóm, még mindig könnyebben törik, mint a másiké. Megfeszült testtel figyelem a sötétből előbúvó alakot, kinek arcára lassan rávillan a fény, és megvilágítja bűzös lelkének tükreit. A tükröket, amik köré fonalat szőtt a sors kegyetlen hálója. Elidőzöm rajtuk, ki ne tenné, aztán észbe kapok, lesütöm szemem.
Nem mozdulok, lábam a földbe ragad, mintha csak enyvbe léptem volna.
- Már megszereztem... - közel lép, egészen közel, orromba szökik ajkainak dohányzamatú bűze. Szemeimben tükröződnek arca hegei, melyek ha mesélni tudnának, talán körülményesebbé tennék a másik mivoltát.
Kinyújtom apró, törékeny, csontos kezemet, mellkasára támasztom, és finoman ellököm magamtól. S mikor megérintem, valamiért mégis azt érzem, hogy közelebb húznám, had ássam magam bele a rejtett gondolatok gyümölcseibe. Befejezem a mondatot., ahelyett, hogy elmenekülnék.
-Amire szükségem van.
Szaladhatnék, de mégsem teszem. Talán, mert nem jutnék messzebbre, s mert kettőnk közül ő lenne fürgébb, és ravaszabb. A patkány kergetné, a kiscicát. Láthatatlanul veszek levegőt, lehúzom fejemről talárom csukjáját. Villanó szemeibe nézek, a hegekre, és vissza.
- Ha azt mondanám, hogy nincs szükségem a segítségére, hazudnék.
Szünet.
- De ha azt kérném, hogy mutassa meg a kiutat, akkor maga hazudna. Ezért gondolom, hogy nekünk nincs közös érdekünk.

Emlékeznem kéne rá, mikor először megfogtam Draco Malfoy kezét, vagy mikor elősször néztem bele a szemébe. Nem, egyáltalán nem. Ha romantikus tündérmesére vágysz, ez most nem a te asztalod. Itt nincs más, csak hamu és gyémánt, egy apró, picike kő elejtve valahol. De létezik. Minden bizonnyal.
S hogy én lennék-e a kulcs a titkos lakathoz, ami Draco Malfoy valójába vezet? Nem tudom. Nem szoktam ezen gondolkozni, csupán azt veszem észre minden alkalommal, hogy ott állok mellette, s szemem sarka les rá akár egy őrangyalé, hogy puha párnát tegyen alá, ha elesne. De én nem vagyok angyal. Ezért nem tudom megmenteni őt a kemény földtől.
Ráfintorgok, csak finoman. Nem szeretem, ha hasonlítgatnak, ha ős hasonlítgat, semmiféle állathoz, semmiféle emberhez. Aztán csak hallgatom válaszait, melyek berögzülnek agyamba, mintha csak toll lenne fejemben, mely egy könyvet írna kacskaringós betűivel. Hagyom, hogy hozzám érjen, és irányítson akár egy bábút, miközben az utcákat kémlelem, ahol elveszve, emlékek töredékét vélem felfedezni néhány apró kisiskolásról, akik mára már a magasba vágynak, oda ahol a felhők szárnyalnak. Fejünk felett hirtelen elrepül egy varjú, tekintete kémlelődő, és szúrós. Minden bizonnyal egy animágus, és minden bizonnyal az engem kísérő fiú érdekli. Lépteink egyszerre verődnek a macskakövek rései közé.
- Tudom, hogy nem hagynál itt.
Hogy honnan? Fogalmam sincs. Már rég nem keresek kérdéseket arra, hogy „miért” és, hogy „hogyan”. Felesleges lenne, hiszen a válaszok nem adnának kiutat ebből a végtelen körből, mely minden álom után újra kezdődik.
- Nincs szeretőm.
Még csak álmot sem tudok építeni róla. Elmosolyodom, de csak aprón, szelíden. Mintha csak könnyek helyett rándulna az ajkam.
- Röhejes, hogy Te vagy az egyetlen férfi az életemben.

Ahogyan beszívom a hideg tó illatát, megérzem az orromba beszálló pacsuli parfümöt, ami olyan jellegzetessé teszi a velem szemben üldögélőt, hogy akár csukott szemmel, ezer közül is megismerném, ha kellene. Még egy rothadó, vízen imbolygó kis csónakban is.
A mai kérdésére nem válaszoltam semmit. A csónakban ülve elfordított arccal bámultam a vizet. Két napja eltörtem egy fiolát, és szükségem van egy másikra, de ezt nem köthetem az orrára. Mert félek, ha elveszítem őt, már nem marad semmim se. Pedig úgyis tudja, hogy valami nincs rendben…ahogy én is.  Ahogyan kiszállunk a csónakból, átnyújtom kezemet a víz felett, amin mesébe illő képként tükröződik a kézfogás. Aztán elrúgom lábammal a csónakot, és a hullámok összezavarják a hamis képet.
Pillanatok alatt kerülünk az Abszol út magas házai közé, ami már rég nem adja vissza a hely ama régi zuhatagát, ami pár év közelségében még jelen volt.
Elbámulok az utca sarkáig. Annak végén egy pislákoló lámpa áll, alig ad fény a macskaköves útra. Aztán megigazítom talárom nyakát, hosszú, és vékony ujjaimmal belenyúlok hajamba, és végigszántom azt egy vonalon. Kérdez, én pedig felkapom a fejem. Belebámulok a szürke szemekbe, a hegyes arc vonásaiba, de nem látok benne csodálatra méltót, felsőbbrendűt, olyasmit, amitől a lányok többsége a szívéhez kap, vagy ihletet a naplóíráshoz. Csak a szemek alatt ívelődő kialvatlanságot, a gondolatokat, még ha nem tudom, mik is azok pontosan, de látom, ahogyan azok folyóként ömlenek, s néha magukkal sodornak egy darabot a szívből. Látom, ahogyan napról napra felnő a szemem előtt, és félek, hogy egyszer már nem lesz szüksége rám.
- Csak gyere el velem az utca végéig… - búgom oda neki halkan, csendesen, s elindulok. Tudom, hogy utánam fog jönni, hogy minden rezzenésre odafigyel majd. Nem tudom biztosan, hogy engem véd-e, vagy önmagát. Mégis minden alkalommal velem jön, mikor megkérem. Egyetlen szó nélkül.
- Ma is épp odatartok… mindig odatartok… - árulom el neki halkan, leleplezve ezzel, hogy a legutóbbi sem volt véletlen. Oldalra fordulok, és visszanézek a macskák szemébe. Nyomasztanak. Aztán elgondolkodom, hogy szűkítsem-e a köztünk levő távolságot, de végül nem teszem.
- Épp ezért van szükségem rád, Draco…
…hogy tudjam, még én is létezem.