Miközben a festményen ügyködök, Morgan is beér a fa alá, és hátát a törzsnek vetve helyezkedik el. A kép előtt állok, így nem láthatja, mit is takargatok. Tulajdonképpen nem is tudom, miért rejtegetem, valahogy ösztönösen ugrottam oda. Egy darabka volt belőlem, és én átadni akarom, ezért sem mutatom meg neki rögtön. Na nem mintha ez lenne az első képem, amit látni fog, egyik nap már megmutattam neki azt a nagy, olívazöld mappát, amiben a rajzaimat tartom.
Morgan megjegyzésére elmosolyodom, úgy látszik nem sérült meg túlzottan, minden a régi. Aztán végignézek magamon, és mosolyom még szélesebb lesz, hisz ruhámat fű zöld foltja, föld barnája, és vér vöröse borítja. Előveszem a pálcámat, ami ott van mellettem, és egy gyors varázsigével megtisztítom.
- Így azért csak jobb! – nevetek egy aprót. Pedig azt én nem láthatom, hogy arcomat még mindig egy hosszú kék csík díszíti. A kis közjáték után sikerült feloldódnom, és a megszokott halvány mosoly is visszatér az arcomra.
Mikor rákérdez, mit is csináltam, kitűnő alkalom kínálkozott volna a festmény átadására, de ki tudja miért, nem léptem félre a mű elől.
- Egy ígéretem váltottam be. – válaszolom sejtelmesen. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e egyáltalán rá. „Majd alkothatnál nekem valamit” én tisztán emlékszem erre az apró részletre, úgy, ahogyan az összes többire arról a napról. Majd meglátjuk, ő hogy van vele. Arra könnyen rájöhet, hogy festettem, elég csak rám, meg körbenézni. De a kíváncsiság mellett az időhúzás is szerepet játszik most, egyszerre csak azon veszem észre magam, hogy izgulok egy kicsit. Vajon hogy fog neki tetszeni a kép? Lehet, hogy csak nekem illik bele tökéletesen a véletlen keltette vörös fröccsenés, és ő majd talán furának, csúnyának fogja találni. Egy pillanatra teljesen elbizonytalanodom. Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, de ez persze nem igaz, most különösen nem.

Fürkésző pillantással méregetem a fiút, mikor kijelenti, hogy nincsen szüksége segítségre.
- Biztos? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, tudom, hogy a férfiak hajlamosak inkább egyedül megoldani mindent, hogy nehogy egy csepp gyengeséget mutassanak, még akkor is, ha különben szükség lenne rá, főleg, ha tanúja is van az esetnek. Az első gondolatom rögtön a gyengélkedő, de Morgan szavaiból kiérzem, hogy nem lesz olyan könnyű rávenni, hogy nézesse meg magát. Egy javasasszony azért mégiscsak jobban ért hozzá, meg minden… Már-már megszólalok, hogy azért jó lenne felmenni a gyengélkedőre, amikor apró célzást tesz rá, hogy kicsit jobb lesz, ha én is összeszedem magam, és ez észhez is térít egy kicsit. No azért nem egészen tudok tiszta fejjel gondolkodni, de már belátom, hogy nem óriás méretű a probléma, s ebben a lassan elapadó vér is megerősít. Mikor Morgan egy pillanatra leemeli a kendőjét, megpillantom a sebet, mely szemöldökénél húzódik. Nyugi, Holly, semmi vész, tényleg nem olyan mély. Próbálok egy kicsit nyugodtabb lenni, és egy kicsit sikerül is, a kezem legalábbis megszűnik remegni. Azért nem hagyom egyedül, arra nem lennék képes, de látom, hogy már kevésbé vérzik, így egy vizsgálódó pillantás után felhagyok azzal, hogy elcipeljem a gyengélkedőre. De a szemem azét rajta tartom, és ha rosszul lesz, akkor rögtön segítségért fogok kiáltani. Ahogy rápillantok ruhámra, látom, hogy talán még mocskosabb lettem mint ő, és valószínűleg jobban meg is vagyok ijedve.
Mikor megjegyzi, hogy a fánál pihenne meg, lassan bólintok. Talán jobb lesz ott, jobban le is tud ülni.
- Vigyázz a sziklákkal, itt még sűrűbbek! De nézd, itt apró virágok is nőnek köztük. – figyelmeztetem a talajra, nehogy tompa fejjel megint elvágódjon, még csak az kéne.
Eszembe jut, hogy a fa alatt ott hagytam az éppen neki készült festményt, ami még nincsen teljesen készen, így előre indulok, hátra-hátra tekintve, hogy minden rendben van-e. Így van pár nyugodt perce nélkülem, ami lehet, hogy nem is baj. Mikor a fa alá érek, látom, hogy heves felpattanásommal mit műveltem, és a számhoz kapom a kezem. Az eddig nyugodt hangulatú képen most vörös pettyek éktelenkednek a kiboruló tégely miatt. Aztán lassan leeresztem a kezem, és kissé oldalra hajtott fejjel szemlélem meg művemet. Lehet, hogy kellett bele ez a kis vörös, most mindenesetre úgy érzem, így, ezzel együtt már tökéletes. Gyorsan odakanyarintok egy egymásba fonódó HR betűt a sarkába – mint mindig - és elé állok, hogy az érkező fiú ne láthassa, mit ábrázol.

                                                                                                                                                      ♦

Van egy hely a parkban, távolabb, egy hely, ahová ritkán téved ember. Messziről igazán barátságtalannak tűnik a magányos tölgyfa, maga körül durva, sziklás talajjal. Pedig aki egyszer már járt itt, az tudhatja, csodálatos hely. Én úgy jó két éve fedeztem fel, és az óta különösen szeretem itt eltölteni az időmet, főleg tavasszal, mert ilyenkor a sziklák között ezernyi vadvirág bújik meg, fokozva a hely varázsos hangulatát.

Kopott hátizsákom ledobom a fa tövébe, majd óvatosan a földre helyezem a festőládám, melyet eddig varázspálcámmal röptettem. Miután csomagjaimtól megszabadulok, levetem nyári ruhámról a kötelező, iskolai talárt, melynek fekete színe csak úgy vonzza a forró napsugarakat. Majd megsültem, mire ide értem, de nem mertem megkockáztatni, hogy mugliruhában sétáljak végig az iskolán és a parkon. Tegnap is láttam, hogy egy prefektus 20 pontot vont le egy diáktól, aki nem az iskolai egyenruhát viselte, gondoltam, nem kísérlem meg hogy a Hollóhát miattam szenvedjen pontlevonást. Itt viszont szerencsére már nem kell tartanom attól, hogy bárki is ilyesmin törné a fejét, jól látom innen, hogy közeledik-e valaki, és szükség esetén majd visszahúzom magamra a talárt, így az érkezőnek már nem lesz mibe belekötnie. Régen nem volt ilyen szörnyű a helyzet, simán tolerálva volt hétvégente a mugli öltözet. De hát ez legyen a legnagyobb bajom.

A fa árnyékában – és persze a talár nélkül – sokkal kellemesebb a szinte nyári idő. Ráérősen pakolom ki a ládámból a festékes tégelyeket, ecseteket, üvegcsét, festékhigítót, egyszóval mindent, amire szükségem lesz. Rég nem volt alkalmam nyugodtan festeni, és már nagyon szükségem volt egy ilyen napra. Az ügy érdekében tegnap felkeltem fél hétkor – igen, jól hallottad, szombaton, hajnali fél hétkor – és egészen hajnalig tanultam, bepótolva a vasárnapi adagot is. Muszáj volt, hisz már az április is beköszöntött, és nyakunkon vannak az RBF-ek. A professzorok nem könnyítik meg a dolgunkat, mintha nem tudnák, hogy az összes év anyagát át kell néznünk, temérdek új tanulnivalót is a nyakunkba sóznak. Ráadásul ez még nem minden. Eddig biztos voltam benne, hogy legalább a bájitaltan menni fog, erre egyik napról a másikra csak úgy lecserélik Foley professzort. Az ő órái jól fel voltak építve, mindig lehetett érteni a dolgokat, Lumpsluck pedig – annak ellenére hogy természetesen ő is kiválóan ért a bájitalkeveréshez – nyilván más módszerekkel tanít, még ha ugyan az is a tananyag, és számomra sokkal zavarosabban adja elő a dolgokat. És akkor tessék kérem, hozzászokni gyorsan, ne kérdezősködj, mert annak rossz vége lesz, stb. Egy tanárváltás sosem könnyű, hát még vizsgaidőszak előtt. Kíváncsi vagyok, mi lehet most Foley professzorral, egyáltalán életben van-e (mert ugyebár ezekben az időkben még ebben sem lehet biztos az ember), mintha olyasmit rebesgetének, hogy eltűnt, meg hogy körözés alatt áll, de fogalmam sincs, hogy mi igaz ebből, az is lehet, hogy csak elutazott (ezt egy harmadéves griffendéles szájából hallottam egyébként) de valahogy ez nem illik a képbe, és persze a legelvetemültebb teóriákat meg sem említem. Találgatásra, tűnődésre viszont nincs idő, ahogy nagyon másra sem, az ember ha már öt percet pihen, hallja a fejében gonoszan suttogó hangokat: „Vizsgááák, vizsgáák, errrbéefff, errrbéefff…”. Egyébként nem csak én vagyok kikészülve tőlük, az ember azt hinné, hogy a hollóhátasok jobban bírják a strapát, de este a klubhelyiségben gyakorta látni nyúzott arcú, kimerült, motyogó, káromkodó illetve tankönyvre borulva alvó ötödéveseket. Én kb. két hétig bírtam szünet nélkül az egészet, és tegnapra született meg bennem az elhatározás: lesz ami lesz, holnap szünnapot tartok, zárva felirat ki tesz, sajnáljuk, a hívott nem elérhető, bíp, bíp, a sípszó után hagyjon üzenetet.

Miután a ládából kipakoltam a cuccokat, lecsukom a fedelét, és előre hajtom a ráerősített favázat, melyre a keretre feszített vásznat helyezem. Egészen praktikus dolog, festőállvány, és tároló egyben. Hátam a fa törzsének támasztom, egy percre elmerengek, majd kékbe mártva ecsetem, elkezdek festeni. Azt nem tudom, milyen kép fog születni, de azt tudom, hogy kié lesz, és ez pont elég.

Némán bólintok Peggy szavaira, valóban szerencsés a helyzet. Túlragozni viszont nem fogom, egy apró mosollyal jelzem, hogy valóban így van. Hát igen, általában meg sem szólalok, hogyha nem tartom szükségesnek, a semmiről fecsegés, vagy a dolgok megismétlése nem az én asztalom. Közben a hippogriff megsértődhetett, hogy nem rá figyelek, így fejét büszkén megrázva távozott fantáziaképemből. Kár. De talán majd egyszer még visszatér, az ilyet nem lehet erőltetni. Szóval tétován állok, belül vívódva, hogy most akkor mit is kéne tenni. Mellettem Peggy áll, lábamtól jobbra a festődoboz, és most úgy igazán egyikkel sem tudok mit kezdeni. Na nem mintha Peggy ellenszenves lenne, vagy valami – egyszerűen nincs mondanivalóm számára. A csendet végül mégis én töröm meg egy kérdéssel, hogy ne álljak ott kukán, s a lány lelkesen válaszol is. Az óriások lábfej bőre?? Az egy dolog, hogy az óriások érdekesek, de van valami különleges a lábfej bőrükben, hogy könyvet írtak róla? Elég bizarr, hát még az, hogy hugrabugos évfolyamtársam érdeklődési körébe esik. De végül is ízlések és pofonok, eredeti, az biztos. Meglepettségemet szóvá nem teszem, legfeljebb felhúzott szemöldököm árulja el, hogy kissé furcsának – félreértés ne essék: nem negatív értelemben – találom az olvasmányát.
- Nem, nem láttam – válaszolok a lánynak fejemet rázva, bár attól függetlenül még itt lapulhat valahol, nem nagyon néztem körbe messzebb. Praktikus énem azonban rögtön tudja, mit kell tenni, hisz kedvenc varázsigém könnyedén meg fogja oldani a dolgot.
- Viszont így talán könnyebben megtudhatjuk, tényleg itt van-e . – mondom Peggynek, s előveszem a pálcámat.
- Invito Peggy könyvtári könyve! – mondom, és megsuhintom ébenpálcám. A bűbájt gyorsan mondom ki, és az eredmény nem maradhat el, ha Peggy könyve tényleg valahol ebben a teremben veszett el, akkor egy kis idő multán meg kell érkeznie. De ha végül nem jön, az sem jelent semmit – bárhol lehet a Roxfortban máshol – táskából kiesve, tanteremben felejtve – s arra már nem hatna az ige, melyet csak erre a teremre terjesztek ki gondolatban.


//Bocsi, hogy ilyen rövidke lett :S//

Kimaradt jelenet az ötödik részből. Én 2:22 nél nevettem a leghangosabban

<a href="http://www.youtube.com/watch?v=zekmNPZJGII" target="_blank">http://www.youtube.com/watch?v=zekmNPZJGII</a>

Morgan Williamson

Ahogy megyünk a folyosón, elgondolkodok a helyzet furcsaságán. Itt ez a hatalmas iskola, telis-teli a sötét oldal pártfogóival, mi meg éppen a muglikról beszélünk, de úgy, hogyha ezt valaki meghallaná, a legkisebb ár is több heti büntetőmunka, és különzárás lenne. Hogy a többi lehetséges jövőképet ne is soroljam…

Úgy néz ki, félreértettük egymás szavait. Nagy megkönnyebbülést érzek, amikor kifejti, hogy pontosan hogy is gondolta, és egyszerre el is szégyellem magam, megint előbbre járt a szám…

- Elnézést, természetesen igazad van, ha lehet úgy mondani, sok mindenben nem olyan fejlettek, mint a varázslók, persze nem a rossz értelemben. Az orvoslás például tipikusan ilyen terület.

Mikor a művészetekről kezdett beszélni, egészen felcsillant a szemem. Mert ha a gyógyításban, és sérülésekben nem is, itt aztán otthonosan mozgok.
Aztán említi, hogy neki is volt olyan rokona, aki mugli volt. Újra anya jut eszembe. Valahogy az évek során könnyű volt elkerülnöm az ilyen helyzeteket, ha magam voltam, elfoglaltam magam mással, ha meg nagy ritkán szóba elegyedtem valakivel pár mondat erejéig, sosem beszéltünk ilyen témákról. Most kezdem csak érteni, hogy apa miért aggódott értem annyit akkoriban. Mert bár néha pityeregtem, csak magamban, inkább elfojtottam az érzéseimet, hagyva hogy azok feldolgozatlanul lapuljanak a múlt homályában. Talán az lenne a megoldás, ha egyszer tényleg kiadnám magamból. De azt is tudom, hogy az nem itt, és nem most lesz. Úgyhogy csak pár percre félrefordítom a fejem, amíg sikerül visszatartanom a feltörő érzelmeket, s sikerül is.
Biztos nem érti, miért vagyok ilyen, és úgy érzem, hogy azért egy kis magyarázattal tartozom, ha ő is ennyire őszinte volt.

- Bocsánat, csak tudod, - nagyot nyeltem. – anyám is… szóval ő is mugli... – erős vagyok, kibírom! Próbálom nyugtatni magamat, majd befejezem a mondatot. – volt.
Hirtelen megrázom kicsit a fejem, és gyorsan folytatom.

- De beszélhetnénk valami másról? Érdekelnek a művészetek? A zene? – kérdeztem rá gyorsan, szinte hadarva minden kis információra, ami egy kicsit is könnyebb vizek felé tart.



//Elnézést a késői válaszért, legközelebb gyorsabb leszek $//