- Hát de nem sokkal... - mormolja maga elé kedvetlenül. Még mindig nem akaródzik Sache arcába néznie, helyette a kilinccsel foglalkozik. Ha tudná, hol látta azelőtt... Baromság. Honnan tudná? Bár a Roxfortot elég jól ismeri még a baleset előttről, így ha csak nem valami friss restauráláskor került ide, emlékeznie kéne, hogy látott-e már egyáltalán hasonlót a kastély falain belül. Vagy azon kívül.
De ki figyeli a kilincseket, mikor vannak ajtók?
Azért lassacskán, még ha nyögvenyelősen is, csak sikerül rátalálnia a régi hangjára, és bár nem mondja, hálás a fiúnak, amiért nem vagdos további szitkokat a fejéhez. Akár még barátok is lehetnének. Vagy már azok?
Pince arcán megszélesedik a mosoly erre a hírre.
- Igen? Akkor mi a francra várunk még, menjünk! - azzal zsebre vágja a kilincset, a pálcát, és terv szerint elviharzik a könyvtár irányába. Az elviharzást azonban nagyban akadályozza a hasa. Nem nyafog miatta, nem nyöszörög vagy kúszik-mászik a fal mentén, igyekszik jól tűrni a fájdalmat, de a szája vonala bizony megkeményedik, a sarka megrándul, a hangja pedig elsőre elcsuklik, ahogy válaszolni akar. Elneveti magát.
- Ha lenne ilyen piac, rendelnék egy új memóriát. - az arcán látszik, hogy ez a gondolat, még ha olyan valószerűtlen is, valamelyest eltereli a figyelmét a jelen állapotokról, mert mintha kisimulnának a sápadt vonások. Azért az egyik kezét meg-megmozdítja a hasa felé, mikor nagyobb levegőt vesz, bár sosem nyúl egészen oda.

- Hm? - Ő már indulna, mikor Sache újra belefog valamibe, ami hosszúnak, kellemetlennek, azaz további lebaszásnak ígérkezik. Pince arckifejezése magáért beszél, ahogy nyegle, unott mozdulattal a másik fiú felé fordítja a fejét, a pillantása enyhén szólva sem nevezhető barátságosnak. Elege van belőle, hogy ő a hülye. Igen, elismerte, igen, elnézést is kért, itt, a saját folyosójukon, meghunyászkodott, leszögezte, hogy megtalálja azt a becses csecsebecsét, mi a franc kell még?! Ám ahogy Sache egyre inkább belelovalja magát a találgatásba, úgy a mardekáros arcáról is oszlani kezd a sötét bosszússág - végül egész átadja a helyét az élénk figyelemnek.
Valószínűleg eldöntötte, hogy inkább nem veszi magára a vélhetőleg unalomig ismert sértést, mert egyáltalán nem teszi szóvá a dolgot, helyette lehunyja a szemeit, biccent egy rövidet, és kurta szusszanást követően Sache szemeibe néz.
- Értem, mire gondolsz, de sajnos nem. Ennyit tudok. Ennyit mondtam rá a nap... - ennél a pontnál a szemei finoman összeszűkülnek, mintha furcsállná, hogy ilyen nyíltan beszél erről a dologról. Enyhén szólva is intim a téma, valahol szégyellnivaló is. Minden nap újra és újra meglepődik azon, hogy mások is tudnak a fogyatékáról. Aztán hála az égnek minden nap újra és újra el is felejti. - ... a naplómra. Khm.
Futó pír jelenik meg az arcán, ahogy félrepillant, hogy szabaduljon a másik közelségétől, helyette előveszi a kilincset, és azt kezdi forgatni. Ha emlékezne az elmúlt pár napra, az felérne egy kisebb fajta csodával. Mégis, honnan tudná, hogy követték-e? Láthatóan az sem hagyott mélyebb nyomot benne, hogy felnyesték a hasát. Nagyon erőltetetten fókuszál a kilincsre, hogy elterelje a figyelmét.
- Ha ki tudnánk deríteni, honnan szedték le, valamivel közelebb lennénk. Vagy ha le tudnánk tapogatni a nyomát. Vagy a varázslatot a falon. Vagy valamit.
Kurtán elmosolyodik, visszapillant Sache arcára.
- Honnan szeded ezt a sok hülyeséget? Még hogy varázstárgy-piac... Tetszene, mi?

Nagyokat pislog, mintha szükségét érezné, hogy az átok maradék szemcséit is kimossa a szeméből, aztán kicsit ráz a fején, és a felmutatott gombkilincsre bámul. Egy kurta másodpercig egyáltalán nem tudja hova tenni a látott képet, az agya egyszerűen nem kapcsolja össze azzal, amiről egész eddig szó volt. Nem rémlik, hogy kilincsnek álcázta volna az illetéktelen alakok miatt... Vagy mégis? Ezt ő csinálta? Jesszus, mi a fene járhatott a fejében?
Még mindig némán az értéktelen kacat után nyúl, hogy alaposabban is szemügyre vehesse. A pálcáját valamikor elejthette, mert most a lábától nem messze pillantja meg a padlón. Nem esik jól lehajolni érte, de ha választania kéne, hogy ebben a kínos-kínos-KÍNOS helyzetben hallgassa a talán jogos lecseszést (egy hollóhátastól), vagy száz felülés itt és most, hát az utóbbit választaná. Egészen kiszárad a szája, egy kicsit megnedvesíti az ajkait, miközben óvatosan a fal mellé botorkál, és nekiveti a hátát.
Csendesen elmormolja a kendőző bűbájt feloldó igét, a díszes gombkilincs azonban makacsul megmarad réz- és faberakásos, semmi különösséget nem mutató gombkilincsnek. Pince szemöldökei úgy futnak össze, mint akinek szöget ütött valami a fejében - ez a valami azonban nem emlékkép. Még csak halvány tippje sincs, mi történhetett, pedig lázasan kattog az agya. Ez a valami a szégyen.
- Vacsorára meglesz. - jelenti ki egész gyászosan, hitetlenül. Kerüli a másik fiú tekintetét, épp elég büntetésnek érzi, hogy alul maradt ebben a meg sem történt összecsapásban. Maga elé réved valahova a levegőbe. Elnézést nem fog kérni azért, amiért behúzott neki, viszont ami a varázstárgyat illeti...
- Várj meg a bejáratnál. - Nehezebben jön a nyelve hegyére ez az egy nyüves szó, mint gondolta. Most már nem csak a szemei ragyognak lázasan, de az arca is égni kezd a sápadtsága felett. - Sajnálom, az én hibám.
Bárcsak tudná, honnan a francból vakarja elő az ereklyét anélkül, hogy az egész Mardekár tudomást szerezne róla! Lassan megborzolja a haját a tarkóján, aztán nagyot szusszan, kihúzza magát, és eltökélten sarkon fordul. Nem ártana addig nyomra bukkannia, amíg még emlékszik, hogy egyáltalán mit keres.

Így fogadjon az ember Gabe Mirol-lal... Még hogy házimanó, bahh, a fene se hitte volna, hogy tényleg az lapul a ládájában! Mert a csokibéka, az még oké. A mumuson sem lepődött volna meg. De egy házimanó?! Hogy az életbe vette rá a kis szarost, hogy bebújjon az üres kajás zacskók, döglött rovarok és koszos gatyák közé? Fúj. Még mindig forogni kezd a gyomra, ha a srác ládájára gondol. Egy nap még fogja magát, feláll, és simán eldöcög a gazdája közeléből.
Tragikus nap ez a mai. SVK-n már megint kis híján beállították próbababának, amiért nem emlékezett egy alapvető ártás kivédésére. Na jó. Meg egy második és egy harmadik átok is kiment a fejéből. Azt sem tudta megmondani, hogyan kéne kivédeni egy kanárisárga villámot, sőt, az elméleti háttere is meglehetősen bicegett. Áh... Korábban kellett volna kelnie. Egészen kelés után fél óráig azt sem tudta, hogy a vajsörtől fáj olyan borzasztóan a feje és nem a szomszéd ágyon köhécselő Mortytól kapott el valamit.
Szó mi szó, SVK-n nagyon csúnyán és módszeresen bealázták, rajta röhögött a fél társaság, és most még Gabrielnek is lóg azzal, amit sajnos nem hagyott neki elfelejteni: "Oké, de ha ÉN nyerek, megadod a jelszót a naplódhoz. Feltéve, ha nem érsz oda a Nagyterembe előttem.^^ És figyelmeztetlek, gyors vagyok, mint a nyúl! Nem is. Mint egy nyúl, akinek seprűt tuszkoltak a farába! De látod, nem vagyok olyan szívtelen. Kapsz egy kis segítséget: arrafelé gyorsabb."
Micsoda egy szent! Valahol félúton járhatott, mikor kezdett leesni neki, hogy merre fele is tart. A padló nélküli folyosó gondolata valahogy minden volt, csak hívogató nem. A napló viszont... Úristen, SOHA ne fogadjon az ember részegen! SOHA ne igyon pertut Gabriellel! Még csak szóba se álljon vele, SOHA!
Mekkora egy hülye voltam...!
Szeretett volna nemet mondani, de már késő volt. A büszkesége nem engedte. Nem kifejezetten mardekáros vonás... Szégyent hoz az egész Házra.
Ilyen és hasonló gondolatokkal a fejében kanyarodik be a sarkon, amin túl a hírhedt folyosószakasz húzódik meg, és hirtelen minden levegő kiszorul a mellkasából. Azt a mindenit... Cassiopeia láthatóan elszánta magát, viszont ahogy elnézi, nem halad valami gyorsan. Sőt. Egyáltalán nem halad semmilyen sebességgel. Cellar közelebb óvakodik a peremhez, direkt hangosabban lép, még a torkát is megköszörüli, nehogy megrémítse a lányt. Ő sem bír ellenállni a kísértésnek, hogy lopva lepillantson a mélybe, de hála az égnek - évfolyamtársával ellentétben - ő nem küzd tériszonnyal. Terelőként hülyén is venné ki magát. Ja mert hogy ma reggel tudta meg, hogy benne van a kviddics csapatban! (Már jó ideje, de minden nap újra örül neki.)
- Cass? Minden oké? - Beszéd közben a cuccait lepakolja maga mellé a földre, csak a pálcáját tartja a talárja zsebében.

Pince túlságosan el van foglalva azzal, hogy valamelyest csillapítsa a szemei előtt kánkánozó csillagokat, így a legkevésbé sem tűnik fel neki Sache szánalma, vagy az imádott ereklye iránt érzett aggodalom. Egyszerűen csak idegesíti, hogy bármerre néz, vak foltok takarják ki a képet, és a biztonság kedvéért még keringenek is a látóterében.
Kelletlenül, szinte csak foghegyről morzsolja oda a választ, miközben ő is a zsebébe süllyeszti a kezét, hogy elővakarja a pálcáját.
- Kutattam egy kicsit a könyvtárban, meg a trófeateremben... és megkérdeztem azt a kopott, lila kalapos festményt is. Úgy tűnik, a kincsed nem más, mint egy egyszerű tea kivonatoló kristály. - A hangja kicsit elmélyül, ahogy kezd idegesebb és idegesebb lenni. Hol a fenében van egyáltalán a pálcája?! - Az ég szerelmére, szedd már le rólam ezt a sz*rt!
Legszívesebben újra orrba nyomná a szenvtelen hollóhátast, ám ekkor valami változik. Mi? Mi mi? Mi van? Nem látja tisztán, de a hangsúlyból ítélve valaki valamit valamerre annyira sikeresen elkavart, hogy aranyba kéne önteni a nevét, és... nem, nem Gabriel Mirol írja a történetet, szóval storno. Tehát a kincs eltűnt. Vagy nem? Nem, nem tűnhetett el, hiszen pont ott volt, ahova tette, és rajta kívül senki más nem fér a naplójához, amibe a pontos helyet és bűbájt lekódolta!
A fiú arca még így, zavarodottságában és mérgében is megnyúlik a rökönytől.
- Hogy mi van?! Ott van, a rongyok között, nézd meg újra! Leszedted róla a leplezőt? Basszus már, Sache, ne hülyéskedj velem, nem látok semmit, azt sem értem, mi a francról hadoválsz.
Erőszakkal csitítja vissza normális hangerőre a mérgét, hogy legalább másokat ne vonzzon a helyszínre. Ha egy pszichopata kis mocsok képes uralkodni magán, hát neki is menni fog. Beleremegnek az ujjai az így elfojtott indulatokba, de ökölbe szorítja őket. Mostanra teljesen áthűltek. Újra megdörzsöli a szemeit, mintha az segítene.
- És ne fenyegess úgy, mintha elemi jogod lenne bármikor kibelezni csak azért, mert másnapra úgyis elfelejtem. Seggfej.
Ezt már mellesleg csak odamormogja a végére, feltéve, ha nem segítenek a szemén.

Pince úgy érzi, lángoló cserépdarabok ropognak az ökle helyén, ám az a meglepő tény, hogy neki is fájt megütni a másik fiút, cseppet sem lohasztja le a kedvét. Sőt! Mintha megrészegülne a sikertől, újabb lendületre emeli az öklét. Majd ő megmutatja ennek a lebetűzhetetlen nevű hollóhátasnak, amit meg kell, és abban aztán nem lesz köszönet! Se gyógytea recept cickafarkkal meg kamillával, háromszor forralva, hangyatojással és bizmut-szulfáttal kótyagosítva!
A puszta gondolat elég ahhoz, hogy Pince arcát - ha ugyan lehet még fokozni - még ádázabb vicsorba gyűrje a méreg. Lesújt, Sache viszont idő közben kapcsol, őt pedig pontatlanná teszi a mohóság. Csak bántani akarja, de nincs igazán türelme célozgatni, ahhoz hideg fej kéne. Úgy sodródik le az ökle a hideg kövek irányába, mint egy gellert kapott kamion.
Ennek nem örül, következésképp csúnyát morran a mázlista fiúra, és már emelné a kezét, hogy a koponyája síkjába lapítsa az orrát, mikor valami történik.
- Áhh...! - kiáltja dühös-rekedten, miközben az arca elé rántja mindkét kezét, és vadul dörzsölni kezdi a szemeit. Átkozott! B*szd meg, Sacheverell! Hogy a retkes motkány töke hasadna ketté a...! A lökéstől veszélyesen megtántorodik és egy-két kurta lépést hátrál. A léptei bizonytalanok, de nem esik el.
- Rohadj meg. - morzsolja a fogai között, szívét-lelkét beleadva a kívánságba - Tegnap a saját véremben tocsogva feküdtem a hóban!
Oké, ez a kifakadás pillanata. Tisztán a kifakadásé, mindenféle testi erőszak nélkül. Ami azt illeti, az iménti kis tornagyakorlat nem volt bölcs dolog. A fiú lassan, egy végtelenül gyöngéd mozdulattal a hasára borítja az egyik tenyerét, és még mindig nagyokat pislogva megrázza a fejét. Kimelegedett, a bőre nyirkos, a talárja meg úgy lóg rajta, mint egy hevenyészett fotelsarkon. Alig észrevehetően, de összegörnyed.
- Tudod, mit? Itt a te nagyszerű tea-esszenciáló szarod, és megkapod hozzá a receptet is... - felületesen, gyorsan veszi a levegőt, egy pillanatra vissza is fojtja, amíg a zsebébe túr, és remegő kézzel előhalássza a falból kiszedett papirost. Kis híján elejti, ahogy Sache elé dobja a földre. - nesze! A tied lehet az egész, nekem ennyi BŐVEN elég volt! - Ugyanazzal a fájdalmas, bizonytalanul remegő mozdulattal halássza elő a rongyokba bugyolált "dolgot" is, és odalöki a pergamendarab mellé. Cseppet sem érdekli, hogy törékeny vagy sem.
Egyáltalán nem érti, hogy remélhetett gyógyulást egy kis teától. Ennek semmi értelme! Tudni akarja, MIÉRT. Mikor újra megszólal, a hangja keserű, de határozott, pont mint egy büszke, frissen átvágott kereskedőé, aki igyekszik tartani magát, de túl nagyot csalódott ahhoz, hogy jó képet vágjon hozzá.
- Hogy a francba vettél rá, hogy hagyjam magam megvágni?

Hah! Érezte, hogy valami bűzlik a másik körül, érezte, érezte, és ha nem lenne ilyen izgatott, hogy szóhoz sem jut tőle, most kemény ujjal mutogatna a másik homlokára! Tudta! Úgy tudta!... Na de... Várjunk... MIIIIII?!?!?!?!
A másodperc töredéke alatt történik, ahogy megreped a földre ejtett tojás héja, és hirtelen nyúlós, nyálkás benne plöttyen elő belőle. Pince alakja jó egy egész fejjel nyúlik magasabbra a haragtól!
- Teee... - hörgi földöntúli, visszafogottan reszkető hangon, ám e hördülésbe mégis minden porcikája külön reszket bele. A magabiztos, már-már fanyar, fensőbbséges nyugalmat sugalló vonásokat csúnyán megszaggatja a döbbenettel vegyes méreg. Mit törődik most azzal, hogy fáj, ha kihúzza magát? Kit érdekel, hogy olyan kincs lapul a zsebében, amihez a kulcsot ezzel a szerencsétlen, aljas, rohadt, szemét, áruló gazember...!
- Ezért most megöllek... HALLOD?! HALOTT VAGY!!! - Talán fel sem fogja, mit csinál, az ujjai maguktól rándulnak, a karjait láthatatlan erő rándítja előre, mert nem, ő nem az az erőszakos alkat. A bőre, a csontjai, a húsa, a vére akarja azt az érzést, amint a peckesen illegő-billegő hollóhátas csigolyái elroppannak a markában! Csak az ujjbegyei akarnak az izmaiba fúródni, elnyomni a lüktető ereket, csak a...
Ha Sache nem vigyáz, Pince hirtelen felindulásból a torka után kap, és úgy taszítja a folyosó falának, mint egy súlytalan kis semmit, hogy csak úgy koppanjon a feje! Le akarja verni a képéről azt az idegesítő kis vigyort, így hiába fáj, a dühe megsokszorozza az erejét, sőt: egész kiforgatja magából a jámbor Kígyót. Ezen a folyosón Ő az Úr! Ezen a folyosón a Prefektusok is hallgatnak, ha egy senkiházi kis szarzsákot helyrerak! Ezen a folyosón ma Sacheverell d'Espèrey zöldre-lilára vert, nyöszörgő személye lesz a rinyáló szőnyeg!
A torkánál fogva szegezi őt a falnak, aztán az arcába mártja az öklét. Az arcába mártja az öklét jó párszor.

- Jah, egész más. - Feleli mintegy félvállról, mintha nem is igazán izgatná a kérdés, a tekintete ellenben éberen rebben a fiú arcára; majd onnan tovább, a folyosó falára. A köveket fürkészi. Keres valamit, de nem találja, ettől pedig hamar bosszús lesz. Összepréseli az ajkait és egy halk, morgásszerű torokhangba sűríti nemtetszését. Persze közben egy pillanatra sem áll meg. A hollóhátas jó kondiban van, hamar beéri majd, ha esetleg lemarad, ő viszont nem szeretne kizökkenni a tempóból.
- Röhejesen, de majd elmúlik. Gondolom. Ez lesz az. - Cellar arcára valami olyasféle kifejezés ül ki, amit az elmúlt napokban Sache számtalanszor láthatott már, Morty viszont néhány hónapja mutatóban sem. A fiú lelassít, lopva a hasa fölé borítja egyik tenyerét, aztán lassan, óvatosan, szinte már áhítatos léptekkel közelíti meg a falat. A Roxfort és a falak... ahol semmi sem az, aminek látszik. Bár ez esetben nagyon úgy fest, hogy a szürke kövek valójában sem mások, csak szürke kövek.
A kérdésre, hogy nála van-e a kő, egy intés nem sok, annyit sem reagál. Megmondta. Megvan. Amúgy sem ez a lényeg, hanem a "kulcs".
- Zimi? - Fintorodik el értetlenül, de nem fordul vissza Sache felé, helyette leszámolja a klubhelyiségtől nézve harmadik fáklyatartó fölötti harmadik követ, majd tőle balra kettőt, végül átlósan fel egyet. Az ujjával körberajzolja a durva felületet, lesöpröget onnan némi port, bár nem jár túl sok eredménnyel. Előhalássza a pálcáját.
- Nem megyünk ki az épületből. - Ingatja a fejét határozottan. Semmi szükség rá. Talán soha többet nem kell elfutnia. Talán...! Egészen kiszáradt a szája az izgalomtól, szinte az önmagába fakuló kőris is belereszket a vágyakozásba. Nem sikerül olyan simára, mint szerette volna, ám a durva vonások ellenére is felizzik előttük az önmagába visszatérő, bíborlila hurok. Ott ragyog a kő körül.
- Despecto! - A fiú srégen felrántja a pálca hegyét, a csomó megszorul, majd kibomlik. Halkan, súlyosan odébb súrlódik valami a falban. A kő csúszott odébb egy szűk gyereköklömnyit. Pince kicsit nyújtózkodik, hogy a résbe csúsztathassa a kezét. Valamiért az a kényszerképzete támad, hogy a fal be fogja zúzni, vagy a túloldalról elkapja egy nyálkás kéz. Semmi ilyesmi nem történik, bár tény, az ujjai közé akadt kis papiros a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tisztának vagy száraznak. A saját betűivel kiegészített szöveg, a sarkában nyomtatott oldalszám. Egy könyvtári könyvből tépett lap, aligha tenyérnyi.
- Kint hol? A Rengetegnél? Azt mondtad, rengeteget mesélhetnél róla, de hülyeségnek tartanám. - Fel sem néz a másikra, helyette széthajtogatja az írást, és megkönnyebbülten konstatálja, hogy nem esett baja. Gyorsan átfutja, majd könyörtelen mozdulattal a zsebébe süllyeszti. Csak most pillant vissza Sache arcába. Alig egy órája a kutya sem hitte volna, hogy képes így is nézni. Szinte ízekre szedi minden apró rezdülését.
- Attól tartok, valamit elhallgatsz előlem, Sache. - A mardekárosok, és az az undorító szokásuk, ahogy fenyegetések alkalmával kiejtik a veszélyeztetett fél nevét... Ő sem csinálja másképp. - Ne játszd itt nekem a lelkes nyomozót, érzem, hogy nyakig benne ülsz a szószban, és baromira élvezed! Én viszont nem. Rohadtul fáj a hasam, ennek itt pedig annyi köze van a vérhez, mint nekem egy Harry Potterhez. - Undorodó fintorba rándul az arca, miközben jelzésértékűen megérinti a zsebét, amiben a kő nyugszik. Vagy nagyon jól uralja az érzelmeit, vagy túl dühös ahhoz, hogy üvöltsön. - Ki vele, mi történt tegnap? Baleset? - Ismétli vissza az eddig hallottakat. - Összekarmolt egy udvarias vadállat, aki előtte szépen megkért, hogy ugyan, kedves Pinceajtó, tudom, hogy tél van és neked csak vékony ruha meg talár jutott, nincs meleg bundád, mint nekem, de most vedd le őket szépen, had marcangoljam szét a hasadat? Hm? Nehogy szétszaggassam őket, de óh! Várj csak, így meg fogsz fázni! - Riadt képet vág, előadja a megrettent, tutyimutyi vadat, aki nagy mamlasz létére nem tudja, hogy a tüdőgyulladás vagy a vérfolt miatt aggódjon inkább. Az egyikből nem jönnek ki, a másik nem jön ki. - Hmm... Inkább visszaöltöztetlek. Vagy az már te lettél volna? Várj, tudom már! Ott feküdtem a hóban, csurom véresen, félig csupaszon, erre te véletlenül pont arra jártál, és hogy ne fagyjak szarrá, betakartál. Így történt?! Egyet jól jegyezz meg, Sache... - Vesz egy mély, reszketeg lélegzetet, a halántéka merő nyirok, kevesek láthatták eddig ennyire dühösnek.
- Ha valaha is rájövök, hogy hazudtál nekem, és közöd volt az esethez, én kicsinállak. Értve vagyok?
Várakozón összefonja maga előtt a karjait, és enyhén felszegett állal bámul a borzas hollósra.
- Utolsó lehetőség.
Na. Kezdhetsz csiripelni. Még az egyik szemöldökét is felvonja.

- Áh! - Csak így. Legyint egyet, és probléma orvosolva. Fingja sincs, hogy akad-e valahol még csokibéka a ládájában, ezt csak úgy mondta. Azt sem tudja, pontosan mennyi tallért rejt az erszénye, de ha kell, bármit megszerez. Nem nagy ügy. A Roxfort voltaképp egy eszméletlenül nagy piac, ahol majdnem minden eladó, csak a megfelelő embereket kell keresni, és kellőképp jó ajánlatot tenni.
Fortyog benne az indulat, csípősen, mint a jóféle chili. Eddig türelmes volt, birkatürelemmel tolerálta a másik szünni nem akaró csicsergését, mostanra azonban elege lett. Szíve szerint puszta kézzel tekerné ki szegény srác nyakát, de nem, nem, dehogy, ő nem ilyen agresszív, áh! Csak az orrát törné be. Vagy a szemét nyomná ki. Mindegy, csak fájjon, és duguljon már el végre.
Az út hátralévő részén egyetlen szót sem szól, csak megy. A lépteire koncentrál, a fejében csapongó gondolatokra. Tépelődik. Valahol bűntudatot érez, mert Sache lényegében segített neki, ugyanakkor borzalmasan idegessé teszi az egész lénye. Vagy valami más?... És csak rajta vezeti le a felgyülemlett feszültséget? Elvégre csak egy hollós, és momentán, hogy egy valamire való kis elsős sincs a környéken, ki mással legyen durva? A fiú bosszúsan hátratúrja a haját, és letörten ismeri el: ha beigazolódik a másik igaza, tartozni fog neki legalább egy néma vállveregetéssel (ha kimondott bocsánatkéréssel nem is).


- Igen, egy ideje eléggé összenőttetek. - bólogat örömtelenül Morty. Igaz, hogy neki is vannak kacsalgásai a Hollóhát felé, de azért a mardekárosok büszkesége azt kívánja, hogy lehetőleg ne töltsön el egész délutánokat (sőt, heteken át tartó délutánokat!) a lány után loholással. Pincének sem kéne egy ilyen mitugrász kis folyamatosan pofázó kölyökkel lógnia! A fiú sértetten felhúzza az orrát, és újabb drazsét dob a szájába. A sértettsége villámgyorsan undorrá alakul. - Fúj, fokhagymás...! Blöeh... mnyehh... mnyehh...
Cellar az egyik kényelmes kanapé karfáján ül, összekulcsolt bokákkal, karba font kezekkel, és némán vár. Már túl van a napló visszahallgatása okozta első sokkon. Az ember azt hinné, egyre könnyebben megy majd, hogy ebbe bele lehet szokni, de meglepetés! Nem lehet. Olyan nyomorultul érzi magát, mint még soha (mint minden áldott reggel, ami kitörlődött a fejéből), Morty ellenben rutinosan rakosgatja helyre a szétcsúszott barátot.
- Ha engem kérdezel, nem tesz jót neked. Az utóbbi napokban olyan fura vagy... Most meg ez! - Mindkét kezével Pince hasa irányába mutat, hogy ezt, EZT kell nézni, ezt a fertőt, ezt a borzalmat, ami a pólója alatti kötés ALATT lapulHAT. Persze még nem láthatta személyesen, de a tény, hogy ekkora adag kötszert kellett tekerni rá, épp elég.
- Na jó, de hol voltam tegnap meg tegnapelőtt? - Szólal meg végre rekedten. Az egyik lábfejét idegesen rángatja keresztbetéve a másikon.
- Nemt'om. - Vonja meg a vállát Morty. - Nem akartad elmondani. Tegnap meg vissza se jöttél a körletbe. - Igyekszik nem mutatni a sértettségét, de az csak kiül az arcára. Felülemelkedett, látszólagos leszarom stílusban beszél, mellesleg közben egy cseppet sem mortimeres mozdulattal kifényesíti a körmeit a talárján.
Pince sötéten nézi barátja ténykedését, és bár felhúzza magát rajta, úgy dönt, oké, megérdemli. Így inkább lenyeli a mérgét, és minden türelmét összekaparva megkérdezi:
- Mikor láttál utoljára?
Morty-t - úgy fest - képtelenség most kizökkenteni a sérelméből, de azért foghegyről válaszol.
- Valamikor vacsora után. Nem jöttél vissza velünk, azt mondtad, dolgod van. Siettél. - Pince kiürült, gondterhelt arca láttán végül mégis csak nagyot sóhajt, a tenyerébe borít egy jó adag mindenízűt, és gondosan kiválogat vagy öt tapasztaltan jó ízűt. Málnásat, ananászosat, és egy szem paradicsomosat. De csak mert Ajtó szereti. - Na add a mancsod, ettől jobb lesz!
Amaz hálásan kinyújtja a kezét. Nem hiszi, hogy az édesség gyógyír a bajára, de legalább Morty nem utálja. Az is valami. Gyorsan bekapja a paradicsomos cukrot, és feltápászkodik ültéből.
- Most meg hova mész? - Kerekíti el a szemeit a duci gyerek.
Csak egy nem túl vidám pillantást kap válaszul, ami előre borítékolja, hogy a hollóhátashoz, és hogy Morty nem örülne, ha kimondaná. Nem örül az így sem!
- Jóh, menj! Bár szerintem masszívan feküdnöd kéne. Egyáltalán kiengedtek így?... Járni is alig tudsz!
- Az azért még megy. - Vigyorodik el végre, és a maradék drazsét is a szájába tömi.
A talárja zsebében már ott lapul a kő.


Engedékenyen előrelendül a portré. Pince egyik keze mélyen a talárja zsebébe süllyesztve, a tartása még mindig kicsit görnyedt (na jó, eléggé görnyedt), de legalább az arcáról eltűnt a zaklatott zavartság, sőt! Az egész lényéből sugárzik a tudás nyújtotta hatalom. Már nem fél. Minden teketóriázás nélkül Sache elé lép, megáll mellette, épp csak egy pillanatra, majd rá sem nézve tovább is lép. Épp csak halkan odaszól.
- Megvan, gyere.
Így azért mindjárt más.
Tévedett. Egyszerűen képtelen bocsánatot kérni, ezerszer fontosabb teendőik is akadnak a másik lelkének ápolgatásánál.
- És most mesélj nekem a tegnapról, mert nem hiszem, hogy egész nap nem találkoztunk, csak a balesetem körül.

Nem akar komolyabban belemenni, hogy mennyire fájt vagy nem fájt, így aztán mormog valamit az orra alatt, ami akár igennek is vehető, de még inkább cseppet sem érdekes. Fájt-fájt, de túléli, most már elhárult a vész.
- Áh, én nem félek a rágcsálóktól, tényleg csak... khm. Hm-hmpf-trt-t. - Legyint, a mondat vége pedig kusza bröftyögésbe, motyorászásba és töttögésbe fullad, ami ismét csak hűen mutatja, mennyire nem számít, hol szteppelt alig egy perce csóri Absinthe.
- Úh, az szívás, mázli, hogy nem lett baja. - Szisszen fájdalmasan, mintha legalábbis az ő valagát átkozták volna csípős zöldre annak idején. Mert ugye az efféle kósza bűbájok arról híresek, hogy csípnek, füstölnek vagy szikráznak. Ha eddig voltak is kósza ellenérzései a srác állatkájával szemben, hát most leomlott a fal. Szerencsétlen...
Persze, meg még keressek már közös vonásokat köztem és egy patkány között! Felhorgad benne a büszkeség, mert azért van különbség, nem is kevés, sőt, semmi közös nincs bennük, vagy ha mégis, hát makacsul tagadni fog! Vagy hallgat. A hallgatás célravezetőbbnek tűnik. Mindegy! Most jön csak az igazi mutatvány, a talpra kecmergés.
- Persze. - Nyöszörgi még mindig a hasát markolászva, miközben egy kínlódó, ferde vigyorral elfogadja a kinyújtott kezet és nagyjából visszaegyenesedik. - Ez mégis csak egy folyosó. Már jól vagyok. - Azon nyomban lezuhan a vérnyomása, a szemei előtt apró, fehéren ragyogó pontok táncolnak faltól falig, padlótól plafonig. Beletelik jó néhány másodpercbe, míg kitisztul a kép. Óvatosan ácsorog a fal mellett, a tenyerét a hűvös köveken nyugtatva, és vár. Ami azt illeti, kezd egy kicsit türelmetlen lenni.
Sache következő feltételezésére úgy kerekíti el a szemeit, mint akit gyomron vágtak, majd egyből össze is vonja a szemöldökeit, az orrát pedig felhúzza. Nem. Nem tervez újból lefeküdni.
- Itt sem akartam. - Szögezi le csupán a mihez tartás végett, a hangjából facsarni lehetne a sértettséget, keserű, mint a grapefruit. Most már elereszti a támaszul szolgáló falat, meg a vicces kedvű fiút is. Egyedül indul tovább, a járása enyhén imbolygó, ellenben konok és lendületes. Hajtja a mérge. Oké, hogy lesérült, oké, hogy hülyére veszik, de amíg fenn nem akadnak újból a szemei, ne kezeljék úgy, mint egy gyépés óvodást! Persze a másik csak beszél és beszél és beszél.
- Talár. - Emlékezteti nem túl kedvesen, amit azon nyomban meg is bán, elvégre az ő kedvéért terítette le a földre. Árgh...! Pince nyűgösen megvakarja a nyakát, és nagyot sóhajt, ami fáj, így legközelebb majd figyel rá, hogy csak kisebb levegőket vegyen.
- Meg. Visszajövök és kapsz egy csokibékát is, ha eztán kikísérsz a kastélyból. - Az arckifejezése túlságosan komoly egy vicchez képest. - Vagy knútot. Sarlót. Galleont. Tök mindegy, csak... - Látszólag keresi a szavakat, az állkapcsa csúnyán megfeszül, akárcsak a szája. Végül megcsóválja a fejét. - Csak kísérj el az üvegházakig. Onnan már boldogulok.
Már oda sem bagózik arra, hogy Malfoy és Neehill és a klubhelyiség, egyre csak az jár a fejében, hogy ha ez az egész igaz, akkor itt valami nagyon bűzlik. Mi folyik az iskolában? Miért hozták vissza? Mit keres itt ez a látszólag tiszta kedves hollóhátas? Miért nem lépett le ő is a többiekkel? Ki kell jutnia innen. Talán jó okkal került a Gyengélkedőre, és annak semmi köze Sache kövéhez. Talán a srác valójában csak egy kísérő. Őrszem. Viszketni kezd a gondolattól, hogy figyeltetik, a bizalmatlanság belopja magát a pólója alá és megveszett pókként rohangál a bőrén. Kirázza a hideg, egyúttal pokoli melege lesz a járástól. Idegesen megvakarja az arcát.
- Inkább nem. Kösz. - Megereszt egy kurta-furcsa mosolyt, míg visszautasítja, ráadásul a hollóhátas felé eső kezét zsebre is vágja.
Hamarosan rákanyarodnak a klubhelyiségbe vezető folyosószakaszra, Cellar gyomrában pedig, a kötések és a fájdalom alatt zsibongó izgalom ébred. Elhaladnak néhány háztársa mellett, aztán elérkezik az igazság pillanata. Sache-t hátrahagyva lép előre, egész kiszárad a szája. De minek izgul? Ez csak a portré. Ismeri már egy jó ideje. Halkan, de határozottan mondja be a jelszót.
- "Non omnis moriar."

Mert egy karaktert sem lehet csupán az előtörténetből megismerni.  

Előtörténet
Hogyan született meg Pince?

Játéklista:

• A lebegő vásár - Neil Flannery-vel. Karácsonyi szünet, háború. De ezen a talpalatnyi helyen néhány napos béke uralkodik, ahol két varázsló istenesen betintázva világrengető kísérletre készül. Többek közt szó esik még egy elnyert seprű sorsáról és arról is, hogy az alkoholfogyasztás miféle dolgokat hoz fel egy ember... (tudatának mélyéről) gyomrából.
• A szavadat adtad - és nem tartottad meg (1) - Sacheverell d'Espèrey-vel. Január vége, február eleje. Pince a Gyengélkedőn ébred, az ágya mellett egy bugris hollóhátassal és irdatlan hasfájással. Nem emlékszik, mikor és hol sérült meg, a fiú ellenben egyre inkább úgy fest, tudhat valamit. Ráadásul folyamatosan valami tárgyról beszél, amit nála hagyott, és amit szeretne visszakapni.
• A szavadat adtad - és nem tartottad meg (2) - Sacheverell d'Espèrey-vel. Már a klubhelyiségbe menet, odabent, és onnan jövet.
• "Ki vele, köptél valakinek?" - Daniel McDailon-nal. A griffendéles fiú kishúgának szeretne kedveskedni valami kintről becsempészett ajándékkal, ám az éjszaka során belebotlik Pincébe. Nem tudja, mit láthatott a másik, de az ősi ellentét a két ház között előítéleteket szül.

"Izabel Bishop [20:10]:   Iza + anger = thunderstorm"

---

Little Alchemy (katt!) után szabadon 

- Nem az...! - Mentegetőzik, miután végre valahára megszabadult a fura, zöld patkánytól. Egy kicsit ki is fújja magát erre a nagy izgalomra, és valamivel mélyebbre fészkelődik a kényelmetlen kövezeten a talár alá. - Csak pont beletaposott a hasamba.
Nézi a srác kezében ficergő patkányt, és azon töpreng, vajon Sache mennyire vehette a szívére ezt a kis incidenst. Mert ugye ő nem akarta megbántani, csak hát Absinthe mocorgása elefánt szteppnek hatott a hasán, és hát... Áh, most már úgyis mindegy. Összepréseli az ajkait, kicsit felhúzza az állát, majd bölcsen hümment inkább egyet, mielőtt nagyon belegabalyodna a saját paranoiás gondolataiba. Talán ha megdicsér rajta valamit, elfelejthetik, hogy kis híján eldobta (valahova messze).
- Egyébként... - Kezdi nagy lendülettel, míg Sache épp hallgat. Most már biztosra veszi, hogy megbántotta, ettől pedig egy egész kicsit ő is kezdi kutyául érezni magát. Na. Gyerünk. Valamit, akármit. - Jó zöld szegény.
Hát ez kicsúszott. Olyasmit akart mondani, hogy "Nagyon aranyos." vagy "Helyes patkány.", esetleg "Tök okosnak néz ki.", ehelyett ránézett, tudatosult benne újra, hogy amit lát, az a legkevésbé sem fekete vagy barna vagy szürke, hanem ZÖLD, csupa nagy betűvel, és hát a többit már nem kell mesélni. Úgy elszégyelli magát, ahogy annak rendje és módja. Zavarában még egy utolsó kísérletet tesz, hogy mentse magát és a helyzetet.
- Mármint tök jó ez az árnyalat.
Az állával Absinthe irányába bök, és ezúttal csak reméli, hogy most már szent a béke. A tekintetét azért félrefordítja, valamiért kényelmetlen lenne most rájuk nézni. Egy darabig csak hallgat, mélyebbre fúrja az állát a dobott talár anyagába, és jobb híján Sache térdét nézi, mivelhogy az tölti ki a látótere jelentős részét. Összeráncolja a homlokát. Kedves gondolat volt, hogy meg akarták nevettetni, de ha ebből a sületlenségből akár csak egy szó is igaz, többre lesz szükség itt puszta viccelődésnél. Egyszeriben borzasztó elveszettnek érzi magát, elönti a pánik. Mi van, ha igaz? Mi van, ha tényleg nem emlékszik semmire? Mi történt vele azóta? A fülében egyre sebesebb ritmusban hallja lüktetni a tulajdon vérét, ahogy hatalmába keríti a tehetetlenség. Most valahogy a padló is hidegebbnek érződik a háta alatt.
De még nem bizonyította be. Ez csak egyszerű megérzés, semmi több.
Mondogatja magának, a gyanú viszont túl borzasztó ahhoz, hogy csak így heverésszen itt. Bizonyosságra van szüksége! Valami megdönthetetlenre, amit nem tud megcáfolni, máskülönben miért kéne hinnie ebben a mesében? Hirtelen a közelebb hajolt fiú arcára emeli a tekintetét, és azzal a lendülettel, amivel kitakarózik, négykézlábra is küzdi magát. A hasa fölé emeli a kezét, pihen egy kicsit, mielőtt megpróbálkozna a tényleges talpra állással.
- Gyere...! - Nyögi közben eltökélten, valahol félúton a kiakadás és a röhögés között. - Keressünk valakit, aki alátámasztja neked, hogy február van.
És ezzel vissza is tértek a gyökerekhez. Azokhoz a rút, hitetlen gyökerekhez. Hajlik rá, hogy higgyen, de mégis, miben?
- Különben is, miért kellett volna nekem pont a te köved? Mi érdekelt volna rajta? Egyáltalán honnan szerezted?!... - Kínlódva felkel, bizonytalanul a falra simítja az egyik tenyerét. Most érzi úgy, hogy teljesen, totálisan, menthetetlenül össze van zavarodva.
A portré majd eldönti.

[Tegnap]
Pinceajtó a vacsorától jócskán eltelten - és épp annyira kiürült fejjel - haladt a folyosókon. Az aznap történteken merengett. Élvezte, hogy emlékszik még a délelőtti edzésre, az izgalomra, ahogy megsuhintja a terelő ütőt és szinte belereccsen a labdával való találkozásba a mágikus fa. Az izomláz is tetszett neki, tompa sajgás a vállában és felkarjában, mert tudta, mi okozta. Varázslatos dolog az emlékezés, kivált, ha az ember olyan fogyatékkal él együtt, ami lehetetlenné teszi. Annyi minden elveszik, és ez néha annyira... fáj. A fiú sóhajtott egyet saját nyomorán, és befordult a folyosó végén.


Morty ma, Bájitaltan után, rábízott egy titkot. Épp az ebédlőbe tartottak, mikor elsietett mellettük egy kopogós sarkú csizmát viselő, alacsony lány, aki mellesleg szélvész módjára kis híján el is sodorta a páros szélesebb és alacsonyabb tagját. Említett személy további napját pedig egy az egyben felkavarta.
- Hát nem gyönyörű?... - Lehelte a bevett "Figyelj már az orrod elé, Teee, gurkóivadék!" helyett maga elé, és kicsit megigazította a szemüvegét, ami az apró botlás következtében lejjebb csúszott az orráról. Cellar talán még soha nem látta ennyire elvarázsoltnak a malacos arcot. Furcsállta is. A lány után nézett, elbiggyesztette a száját, és amolyan "Hát végül is... nem egy bányarém." módon jobbra-balra billegtette a fejét. Valójában nem sokat látott belőle, talárban minden csaj egyforma, de a járása energikus volt, a haja pedig hosszú, mézbarna hullámokban omlott a háta közepéig, és úgy fénylett, mintha reggel mosta volna. Egy-egy göndörebb lokni játékosan rugózott, ahogy lépett.
- Aisling Blueberry... - Ejtette áhítattal a nevet Morty, aztán a hollóhátast elnyelte az óráról kinyomakvó többi diákból sűrűsödött, insant tömeg. Cellart egy kicsit zavarta, hogy barátja átváltott andalgó csiga üzemmódba, úgyhogy finoman gyorsítást kezdeményezett, és jelentőségteljes hallgatásba burkolózott. Nem is kellett sokáig várnia.
- Nem mondhatod el senkinek. - Eskette Morty. - Megígéred?
- Viccelsz? - Röhögte el magát ő. Kinek mondaná? Holnapra meg úgyis elfelejti. A srác mesélni kezdett.


Szerencsés flótás... Mosolygott maga elé, hisz a történet alapján a dolog koránt sem olyan esélytelen, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Tett még egy kitérőt a könyvtár felé, hogy összeszedje az ottfelejtett jegyzeteit, aztán elindult vissza a hálókörletbe. Ekkor történt, hogy legnagyobb meglepetésére beleakadt egy meglepően zaklatottnak tűnő, griffendéles srácba. Megállt benne az ütő.
Mi a francot keres ez itt? Első gondolat.
Miért vág ilyen képet? Második gondolat.
Harmadjára úgy elkapta a paranoia, ahogy annak a rendje és módja. Egyrészt neki is a körletében lenne már a helye, másrészt ha egy vörös ilyen képet vág, az már-már megfelel egy "halálfalometernek". Talán jól is gondolta, mert a srác lelécelt, ő pedig a józan eszére hallgatva ugyanígy tett, csak épp egy másik irányba.
Szándékosan nem diktálta fel a naplójára a történteket. A titok maradjon csak titok, ennyi kijár egy barátnak. A griffendéles meg csak bajt hozna a fejére. Tisztább, ha tényleg nem lát semmit. Így azonban sokat kell forgolódnia, mire meglepi az álom.


[Ma]
Órára halad. Már túltette magát a kezdeti sokkon, hogy Halálfalók járkálnak a Roxfort falai között, és hogy az elmúlt pár hónap nemes egyszerűséggel kihullik a fejéből. Azt is megemésztette, hogy mára állítólag beadandót kellett volna írnia Mágiatörténetből, amitől helyből kapott egy kisebbfajta agyvérzést, de szerencsére Mortimer rávilágított, hogy kár aggódnia, elkészült a dolgozata, ráadásul át is beszélték, és egyáltalán nem rossz. A dolog egyetlen hibája, hogy cseppet sem emlékszik, mit is írt, úgyhogy most a pergament bogarászva halad a folyosón, és a legkevésbé sem számít rá, hogy egyszer csak orvul nekimennek.
- Hé! - Szakad fel belőle a döbbent kiáltás, aztán a torkára is forr a szó, merthogy a háta és a feje koppan a falon, ráadásul neki szegeznek egy pálcát is. A tekercs halkan, gyűrötten hullik a padlóra, a rántáskor kicsit el is szakadt. Cellar a másik fiúra mered, az arcára egy festő sem kenhetett volna kifejezőbb értetlenséget. Úgy érzi magát, mint egy rossz oldalra lapozott szereplő valami varázslókrimiben.
- Mi?... - Ennyit mer kérdezni így nagy bölcsen és elsőre, kicsit talán vékony hangon is, aztán kapcsol, hogy héka, létezik még mardekáros becsület, és meglehet, hogy ezer meg egy dologban tűnik ki a többi zöld közül, de azért egy oroszlános csak ne löködje őt így a falnak! Összeszűkülnek a szemei, és most már határozottabban a rá szegeződő pálcáért nyúl.
- Neked elment az eszed. - Kezdi valamivel dühösebben, majd egyenesen a fiú szemébe nézve megfogja a fegyvert, ha nem fordítja addig félre, hogy a föld felé nyomhassa. Nem kapkodós vagy agresszív, simán csak nem bírja, ha ilyesmit fognak rá. - Tedd el ezt a szart, mielőtt valakinek baja esik. Mi a francot akarsz tőlem?
Udvarias akart lenni, de bevágta a tarkóját, és nem kifejezetten jókedvű. Mellesleg a srác ismerős neki, látta már az épületben. Griffendéles barom... Miért kell nektek állandóan kötözködni? Egyáltalán mi ez a hely?... Végigcikázik a hátán a hideg, mert van egy olyan sanda gyanúja, hogy tilosba keveredtek. Elég gyanúsan üres ez a terem, a falakon mozgó, pislákoló rúnák pedig nem tűnnek egészen veszélytelennek. Az ilyen termeket zárni kéne.

Érzékeli, hogy valamit motoznak a lábával, talán feljebb húzzák őket. A mardekáros fiú arca elkínzott grimaszba rándul, ahogy megfeszül a hasfala, ám hamarosan el is simul. Fáradtan a folyosó falának dönti a térdeit, ahhoz is gyengének érzi magát, hogy megtartsa őket. Nem akarja - mert nem ez a megfelelő hely és alkalom -, mégis úgy érzi, muszáj lehunynia a szemeit. Annyira szárazak, fájnak, csak a forró lüktetést érzi, bezzeg amikor pislant! A szemhéjai mögött finom, gyógyító meleg önti el a tudatát. Áh! Nem alhat el!
Megnyújtja a nyakát fektében, és halkan szuszogva lehunyja a szemeit. Olyan érzés, mintha egyszerre minden csontja elfolyósodna, és a helyükre valami puha, kocsonyás anyagot töltenének. Megkocsonyásodott, langyos teát. A gondolat persze gusztustalan, de az érzés mennyei! Akárcsak az angolok tejes teái. Cellar le merné fogadni, hogy csupán másodpercek kérdése, és tényleg egész belesimul a szürke padlózatba. Az arcán és a nyakán foltokban aranyosan fénylő bevonatot képez a beteg nyirok, ahogy a sárga gömb alatt fekszik. Lassul a légzése. Lehunyt szemhéjai mögött narancsvörösből lassan feketébe vált a világ. Érzi, hogy ráborítanak valamit, a következő pillanatban viszont úgy nyílnak fel a szemei, mintha rémálomból riadna fel!
- Jó ég, Sache, a patkányod!... - Hörgi teljes beleéléssel, mivelhogy a drága állat épp ott tapos, ahol nem kéne. Még könnyek is gyűlnek a szemeibe, de legalább ébren van. Fújtatva kutat a talárban rekedt zöld haramia után. Az ember még azt hiheti, hogy ha megtalálja, agyon is csapja mérgében, mert ha fáj valami, az ember már csak ilyen agresszív.
- Igen, ezt már mondtad. - Jegyzi meg a bevezetőre szkeptikusan. - Lezsíroztuk, hogy ez baromság és nem tudod bizonyítani, de tegyük fel, hogy igaz. És aztán? - Aztán valami mocorgóra akad a keze a rögtönzött takaró alatt. - Háh! Vedd el, vedd el, vedd el innen!! - Darálja izgatottan, mint valami kölyök, aki hatalmas halat fogott, de az fickándozik a horgon és fél is tőle, el fogja engedni, mielőtt az apja odaér, aki pedig minden gond nélkül meg tudná tartani. Nem mintha ő, Pinceajtó, félne a rágcsálóktól... Uggyann... Épp csak zavarja, hogy egy patkány ül a hasán.
Ez a rövid kis intermezzo egész megélénkíti. Vagy köze lehet hozzá a felhúzott térdeknek is, neki ugyan fogalma sincs, de ahogy a hollóhátas felé fordítja az arcát, már tisztábbnak tűnik a tekintete. Sápadtnak még mindig rettenetesen sápadt, de legalább világít, és nem lépnek rá. Mindenesetre a hallottakra igen csak töprengve ráncolja a homlokát. Tündéreket?... Már-már ott tart, hogy megjegyezze, ez még mindig nem ad választ az épségben maradt póló misztériumára, mikor kinevetik. Ő meg csak les, hogy hogy lehetett ekkora bamba szamár, hogy azt hitte, a bugris srác komolyan beszél!
- Nagyon vicces... - Mormolja maga elé minden mosoly nélkül, ugyanakkor az a kellemetlen érzése támad, hogy Sache tényleg komolyan beszél. Nem a tündérek, nem a téli varázs, hanem a dolog, amire állandóan hivatkozik, hogy nála hagyta. Ennyire nem lehet valaki hülye, hogy milliomodszor is bepróbálja ugyanazt az átverést, holott már az első 999.999 alkalommal sem vették be. Ez már nem vicces. Senki sem gondolhatja, hogy az. Cellar arckifejezése gúnyosból egyenesen komorrá és zárkózottá válik, ahogy a mellette őrködő fiút nézi.
- Te nem hülyítesz. - Szólal meg végül halkan, mélyen, majd kicsit mégis reménykedve hozzáteszi. - Ugye?