Calypso is gondolkodik jó pár dolgon, többek közt a családján- kábé egy hónapja az utolsó levélnek, persze azt is felbontva kapta meg. De hát, ha egyszer nem tudsz változtatni valamin, panaszkodni nincs értelme, nem igaz? Igen… és nem hagyhatja, hogy ez kedvét szegje. Lehetne sokkal rosszabb is, hisz hányan haltak vagy sérültek már meg! Az ő családja még megúszta. Eddig. Na de ne kiabáljunk el semmit. Jobb az ilyeneken nem is gondolkodni. 

A végzős mardekárosról… nos, igen, Calypso látta már, a nevét is hallotta pletykákból és sustorgásokból, és tény, érthető, miért epedezik utána a fele Roxfort, de mint sokaknak, neki is van annyi önismerete és józan esze, hogy felismerje, ha valaki messze a saját kategóriája fölött áll és elérhetetlen. Így, ha be is vallja magának, hogy jóképű a srác, ennél tovább nem megy, hisz nem akar ő hülyét csinálni magából. 

Ő is zsebre vágja kesztyűs kezét, hogy melegedjen (még a kesztyű alatt is dideregni kezdtek ugyanis az ujjai), közben pedig kezébe akad pár szem mindenízű drazsé. Pár napja bontott ki egy csomaggal, biztos elfeledkezett ezekről és megmaradtak- de mielőtt eldönthetné, mihez kezdjen velük, a mardekáros újabb kérdést intéz hozzá. Úgy látszik, kicsit sokáig volt szótlan, ám most már mindegy.

-Calypso Galway. És… én sem tudom a te neved, pedig olyan érzésem van, mintha valahonnan be kéne ugrania… -, vallja be, miközben menthetetlenül feledékenynek érzi magát. Ha mással nem is, ezzel aztán biztosan lebukott Hugrabugosként…  ám mielőtt ezen kezdhetne el mélázni, feltámad a szél, majdnem ellopva Calypso fejéről a fejfedőt. Csak az menti meg, hogy a lány elég gyorsan fogja meg. Egy idő után kicsit enyhül a légmozgás, szerencsére.
-A szótlanságért meg bocs… nehéz lehet elhinni, de nem mindig vagyok ilyen. –teszi hozzá.

Igen, tulajdonképp az ő ittlétének is ez az oka: pár perc a zsibogás nélkül, pletykák nélkül, miközben mindenki úgy tesz, mintha még mindig minden rendben lenne. Calypso maga is igyekszik leggyakrabban nem tudomást venni a nyomasztó változásokról és megőrizni valamelyest a derűlátását, talán ezért is tették oda, ahova. Ez azonban… nos, nehéz megmondani, miért van.

Talán tényleg csak menekül, bevackolja magát az illúziókba, mintha azok meleg, téli vacok lennének. Talán azért csinálja, mert hát semmi sem tart örökké, miért épp ez az állapot lenne kivétel? Nem tudja, és talán nem is fogja megtudni. Jobb nem is gondolkodni ilyeneken. Még ha a Roxforton kívüliekkel folytatott levelezését megfigyelik is, azért a legfontosabb, hogy életben van-e otthon mindenki, benne marad, benne kell maradjon.

„Ilyen időben nincs az az agyalágyult, aki jókedvéből mászkálna a birtokon.” Hát igen, mi tagadás, ez így igaz, a Hugrás rá is bólint, mielőtt beszélgetőtársa az egyik kőnek támaszkodik és az ég felé fordul.

-Igen, ez igaz. Mindenki biztonságosabbnak tartja odabent lenni… de hiába nagy a kastély, egy idő után zsúfoltnak tűnik. –A dohányzós megjegyzésre neki is enyhe fintor kúszik az arcára, de csak amolyan viccelődő fajta. Már épp válaszolna, mikor az idősebb lány elkapja a tekintetét. Furcsán üresek a szemei, ahhoz képest, hogy milyen kérdőn néz… Valószínűleg óvatosabbnak kellett volna lennie. Talán azt akarja tudni, miféle titkolnivalója lehet Calypsónak, hogy idejött? Vagy ha olyanja nincs, miért menekült ki a magányba? Különös egy lány… és még mindig fogalma sincs a nevéről. Persze elszégyelli magát, amikor rájön, valószínűleg a gondolatai nagy részét igen könnyű kitalálni. Hiába, nem volt sosem valami nagy színész...

Ekkor jön ám azonban csak a java: ahogyan (feltehetőleg) elmacskásodott nyakát tornáztatja, a titokzatos felsőbbéves sálja félrecsúszik és látni enged két karcolást. Most, hogy közelebbről megnézi, hasonló van az arcán is… persze a sál hamar a helyére kerül, Calypso pedig félig töprengő, félig „meg ne merd kérdezni” pillantással találja magát szembe, ami persze megfagyasztja a kibukni készülő szavakat- mert igaz, tényleg okosabb ennél. Tulajdonképp igaza van, egyáltalán nem a Hugrásra tartozik-, hisz alig ismerik egymást… de persze azt, hogy még mindig nem ugrik be neki a név, be nem merné vallani.

Deirdre


Péntek délután. A nap utolsó órájáról (számmisztika, nem is rossz) épp most csengettek ki. Az idő nem is rossz, már februárhoz képest- nem fagy, így a kiadós ebéd után kedve támad kimenni a parkba járni egyet- az utolsó pár délutánt a klubhelyiség egyik kényelmes foteljében vagy a könyvtár egy zugában töltötte, némi házi feladattal és főleg csak úgy olvasgatással és zenehallgatással (hála légyen a Weasley testvérek fülhallgatójának és a hordozható mágikus adóvevőnek); úgy érezte hát, jót tesz majd némi változatosság.

Előírásos téli köpönyegébe burkolózva lép ki a kastély ajtaján, és örül, hogy nem fúj a szél- így az arcán kívül máshol nem is fázik, egyelőre legalábbis. Gyors léptekkel átvág a parkon, különösebb cél nélkül, csak a tájban, no meg a birtok látszólagos ürességében gyönyörködve- hiába, február van még, aligha akad eléggé elvetemült diák, aki ilyenkor épp a szabad levegőt választaná a fűtött kastély helyett; a kviddicsedzés persze kivétel. 

A lényeg… pár perc sétába beletelik, mire van legalább halvány ötlete, merre szeretne ezúttal menni- így lyukad ki a kőkörnél. Ugyan leülni nincs hova, kedveli ezt a helyet, meg nem tudná magyarázni, miért. Ha jobban tudna rajzolni, próbálkozna egy tájképvázlattal, de ez sajnos ki van zárva. Na, nem is baj. Elkalandozó, követhetetlen gondolataiba mélyedve néz egyik szikláról a másikra, némán, így ha közelít is valaki, nem veszi észre, legalábbis addig nem, amíg nem késő. Ez gyakori hibája, amiről sürgősen le kéne szoknia, főleg ezekben az időkben, ám eddig hiába minden próbálkozása.